KOSZONTJUK. szeretettel az Olvasót. Ön egy új folyóiratot tart kezében. A cím - szándékaink szerint eltérő aszszociációkra

Átírás

1

2 B A R Társadalomtudományi és művészeti folyóirat Megjelenik évente négyszer 1996/1-2. szám Szerkesztik: FŰZFA BALÁZS főszerkesztő BARTÁK BALÁZS CZETTER IBOLYA KASSA! FERENC KATONA ATTILA SÜMEGI ISTVÁN SZABÓ GÁBOR TÓTH PÉTER A szerkesztőség címe: 9701 SZOMBATHELY Berzsenyi tér 2. (Magyar Irodalom Tanszék) Tel.: 94/ Fax: 94/ A BÁR a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola Jelentkezünk című folyóiratának jogutódjaként jelenik meg ben. Megrendelhető a fenti címen, előfizetési díja egy évre 400 Ft. Lapunk kiadását segítik: SOROS ALAPÍTVÁNY NÉMETH LÁSZLÓ SZAKKOLLÉGIUM BERZSENYI DÁNIEL TANÁRKÉPZŐ FŐISKOLA KÖZOKTATÁSI ÉS MODERNIZÁCIÓS KÖZALAPÍTVÁNY (KOMA) VAS MEGYEI TUDOMÁNYOS ISMERETTERJESZTŐ EGYESÜLET Arculat, grafika: KASSAI FERENC Nyomdai munkák: Szignatúra Nyomda és Kiadó Kft. Szombathely, Dr. Szabolcs Zoltán u. 5. Felelős vezető: Ballá Tibor KOSZONTJUK szeretettel az Olvasót. Ön egy új folyóiratot tart kezében. A cím - szándékaink szerint eltérő aszszociációkra csábít. Ahogy az emberi gondolkodás is különböző' utakat jár be. Lapunk a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola Németh László Szakkollégiumának kiadványa. Elődje, a Jelentkezünk" című folyóirat, elsősorban az intézmény fiatal oktatóinak és tehetséges hallgatóinak kívánt megszólalási lehetőséget biztosítani. Amíg az anyagi lehetőségek lehetővé nem teszik újbóli felélesztését, vállaljuk a jogutód szerepét. A BÁR célja azonban összetettebb. Megőrizve a felsőoktatáshoz való kötődést, a társadalom- és művészetelméleti gondolkodás ezredvégi sokszínűségéről akar képet adni. Nyitva áll tehát mindenki előtt, akinek eredeti meglátásai vannak az Emberről. Az írásokat azzal a meggyőződéssel tesszük közzé, hogy okok, jelek, dolgok", a művészetek és a tudományok együtt többet képesek elmondani, mint külön-külön. Eközben, BAR a világ állása nem ezt mutatja, talán az egymást-értés körvonalai is megrajzolódnak. BÁR így volna! A szerkesztők I S S N

3

4 NAGY GÁSPÁR Helyzetjelentés Vörösmartynak Ha majd elunja magát ez a hatalmas testű nagy és kitartó Télnek nevezett fehérség hogy a fölöttünk még regnáló ám fölöttébb olvadékony hatalmát végérvényesen felajánlja a Napnak mely kíméletesen ágyúkat vontat ama stratégiai pontokra honnan a szikrázó s mindent beborító fehér tartományt tisztességes hadüzenetet követően lassú de állhatatos tűz alá veszi - nem vér de hatalmas vízfolyamok támadnak ekkor a legelébb eleső hóezredek/naszádok vakító ragyogásából még az Ég egyesített erőinek tűzfelelősei is vakulnak s okulnak immár - mert a hamari diadal egyben nagy veszedelem is mivelhogy már emelkedik a fogyó porcukor ára s az ár a folyók partjain s gátjain bizony túlcsap sőt az eltűnt fehér paplan alól reggelre rútul kitakarva ott az esettségében összegyalázott kifosztott anyaföld: vagy másképpen szólva őszi penészt téli panasszal elkeverő s nyirokkal átitatott de újulni - ha hagyják! - ezer meg száz évesen is kész hazaföld.

5 KISS JUDIT ÁGNES* (Mellékes cím: A gyógyulás verse) Azt hittük, szerelem volt. Tévedtünk, ugye látod? Megszoktál már, mint szövetét szétült fotelodnak, mely kissé kikopott, mégis jó megsimogatni; s ösztönösen követed tested vonalával a megtört karfát, megrokkant támlát, s ha leülsz az ölébe, elmosolyodsz, olyan otthonosan nyöszörész a rugója. Megbékélsz, amikor hallod szívem dobogását, máskor mellemhez bújnod buja-gerjedelem hajt, vonzódás, de sosem szerelem. Tán most nem is ez kell. Éppen elég, hogy a mellbimbómon nyugszik az ajkad, s táplállak nevenincs-érzés fura ízü tejével. [Most van az éjnek...] Most van az éjnek rémjáró szaka, most ugye, Hamlet? Ásít minden sír... Nézz csak a lábad elé! Innen anyád szeme néz rád vádlón, onnan atyádé bosszúd áldozata, nagybátyád szemeit rád veti némán, szájából zöld nyelve kifordul, s ifjú Láertész (testében viseli még ama tőrt, amivel te sebezted) lép ki a sírból: apja kihűlt tetemét rakja a földre eléd. Kékre dagadt testével Ofélia lépdel, énekkel közelít, s várja, hogy átöleld. Rosencrantz, Guildenstern - jönnek a régi barátok. Fordulj el, Hamlet! Mindnek gyilkosa vagy. Néked szól, a halottnak, e rémes, kerge haláltánc - s Dánia átöleli Fortinbras seregét. * Kiss Judit Ágnes versei a II. Velemi Költőtalálkozón (1995) a megtisztelő Kóltó'fejedelem" címet hozták meg szerzőjüknek.. A vastagon szedett kezdősorok Váracly Szabolcstól, illetve Arany János Hamlet-fordításából valók. (A szcrk.)

6 MEZEI BALÁZS Posztmodern, modern, premodern avagy megjegyzések a filozófiai posztmodernről 1. Szavak a filozófiában és azon kívül Vannak kifejezéseink, melyek egy bizonyos szaktudomány vagy elszigetelt gondolati irányzat belsó' vitáiban keletkeznek, ám számos okból hamarosan kikerülnek innét, bejárják az irányzattal határos területeket, majd fokozatosan gyökeret eresztenek a mindennapok nyelvhasználatában. Már bizonyos értelemben maga a filozófia" kifejezés is ilyen, melynek kezdeteit valamennyien jól ismerjük, amint többé-kevésbé ismerjük azokat a változásokat is, melyeket ez a kifejezés egyrészt az általa jelölt ismereti területek határain belül, másrészt ezeken kívül megtett. E fejlődés sajátos, jelenlegi világunkra jellemző fázisának tekinthető, hogy a filozófia" kifejezés többé-kevésbé egyjelentésű lett szakmai cselekvésem merőben szubjektív alapon meghatározott elveivel. Ebben az esetben nemcsak arról van szó, hogy a kifejezés eredeti jelentése, vagy jelentésének korábbi fázisai értelmüket veszítették a kor beszédközössége számára, hanem egyben arról is, hogy e korábbi jelentésfázishoz képest a kifejezés értelme leszűkült és korlátozódott - azt is mondhatnánk: széttöredezett -, bizonyos vonásaiban pedig - mégpedig a szubjektív felfogás hangsúlyozásában - egyben korábbi önmaga ellentétévé is vált. 1 Találhatunk azonban ezen általános kifejezésnél talán jobban megragadható példákat is: Paradigma" - ez a kifejezés, amely, mint ismeretes, Thomas Kuhn tudományfilozófiai főművében, A tudományos forradalmak szerkezetében jelent meg először, már régen átkerült a mindennapok nyelvébe idehaza éppen úgy, mint külföldön, olyannyira, hogy nemrégiben a következő előadáscímre lettem figyelmes: Paradigmaváltás az 1920-as évek magyar költészetében.". Ha e fejleményeket alaposabban mérlegeljük, nem csodálkozunk azon, hogy Kurt Wuchterl nevezetes könyvének, a Methoden in der Gegenwartsphilosophie-nak második kiadásában a következőket írja: Mivel a Kuhn-utáni tudományfilozófiai vitákban a paradigma" kifejezés többértelműsége nyilvánvalóvá vált, s maga a fogalom divatszóvá degradálódott, arra jutottam, hogy könyvem átdolgozott kiadásában a lehető legkevesebbszer fogom használni. 2 a

7 MEZEI BALÁZS: POSZTMODERN, MODERN, PREMODERN... Wuchterllel egyetértve talán a legalkalmasabb lenne, ha a posztmodern" kifejezést magam is a lehető legkevesebbszer használnám, amennyire ugyanis ez egy olyan dolgozat keretein belül megvalósítható, amely valamiképpen éppen erről a fogalomról, tartalmáról és problémáiról kíván szólni. Mielőtt azonban részletesebben is rátérnénk erre a témára, idézzünk fel - immár saját témánk kifejtését operatívan elősegítendő - még egy divatszót, amely első látásra talán inkább kötődik filozófiai diszkussziókhoz, ám néhány évtizeddel korábban éppen annyira elterjedt volt a mindennapi, európai szóhasználatban is, mint a fentebb idézett paradigma". Ez a kifejezés a világnézet", Weltanschauung. Mint köztudomású, a kifejezés minden valószínűség szerint Kant neologizmusa volt. Meghatározó filozófiai kifejezéssé azonban Hegel munkájában, A szellem fenomenológiájában vált. E ponttól, vagyis a marxizmusra gyakorolt hatásától elindulva talán könnyű lenne kimutatni e kifejezés történetét egészen az 1970-es évek idehaza bevezetett gimnáziumi tantárgyáig, amelynek címe, mint ismeretes, Világnézetünk alapjai" volt. Ezzel azonban kikerülnénk a kifejezés fejlődésének talán legfontosabb fázisát, tudniillik Dilthey világnézeti filozófiáját, valamint, ami szempontunkból még emennél is jelentősebb: Husserl kirtikáját, amellyel e fogalmat és tartalmát illeti. Mint ismeretes, Husserl A filozófia mint szigorú tudomány című előadásának második részében alapos kritikáját nyújtja a Dilthey által hirdetett világnézeti filozófiának". Noha a világnézettannal maga Dilthey is a filozófiai rendszereket illető egyre növekvő - mindig is egyre növekvő - kételyt próbálta eloszlatni, Husserl szerint próbálkozása eleve kudarcra volt ítélve, mivel nem ismerte fel az érvényesség mint történeti folyamat és az érvényesség mint ideális egység közötti különbséget. Husserl példájával élve: egy matematikai probléma eldöntésekor aligha segít, ha a matematika történetét vizsgáljuk; ugyanígy, valamely filozófiai probléma eldöntésében maga a filozófiatörténet mint filozófiatörténet, tehát mint az érvényességet csak mint érvényesülési folyamatot tekintő felfogás nem illetékes. Ahhoz, hogy illetékességre tegyen szert, magát a filozófiatörténetet is érvényességi szempontok alapján kell szemlélnie, ami azonban elvileg csak a merő érvényesség talajáról kiindulva következhet be. Maguk a történeti tények függő beszédben történő felsorolása - X. Y. azt állítja, hogy stb. - nem elegendő az érvényes talaj elsajátításához. Miért ez az elégtelenség? Pontosabban: honnét származik az a meggyőződés, hogy egyrészt léteznek különböző fennállások - így pl. a történeti, a logikai, a matematikai stb. fennállás -, másrészt pedig az a másik meggyőződés, hogy az egyik fennállásra vonatkozó állítások mint ilyenek nem érvényesek a másikra nézve? Arra a kérdésre például, hogy miként folyt le a második pun háború, nem válaszolhatok azzal, hogy szigorú logikai összefüggés szerint; mert számos olyan esemény történt, ami a logikailag kikövetkeztethető következményeket megváltoztatta, így például Hannibal vakmerősége s egyben ügyetlensége is. Erre a kérdésre az egyetlen lehetséges és kimerítő válasz a történeti események szekvenciájának lehetőség szerinti felsorolása. Mindez természetesnek is tűnik. Elbizonytalanodunk azonban, ha már e történeti események okaira kérdezünk - mivel az ok fogalma ebben az esetben igencsak többértelmű. Ha azonban megfordítjuk a képletet s azt állítjuk, hogy például erkölcsi elvek kielégítően levezethetők történeti események szekvenicájából, hamar beláthatjuk ennek abszurditását. Hogy valami azért helyes, mert felsorolható mindazok száma és személye, akik ezt helyesnek tartották - ezt a megoldást Traszümakhosszal ellentétben már eleve hamisnak és félrevezetőnek tarthat-

8 MEZEI BALÁZS: POSZTMODERN, MODERN, PREMODERN... juk. Még nyilvánvalóbb a helyzet akkor, ha egy logikai összefüggés vagy egy matematikai tétel helyességére vonatkozóan próbálnánk hasonlóképpen eljárni. Az tehát ténynek tekinthető, hogy léteznek olyan, egymástól különböző fennállások, amelyek annyiban semmiképpen sem vezethetők vissza egymásra, amennyiben saját mivoltuk megértése a cél. A történeti szekvenciát a maga mivolta szerint nem fogom megérteni a logikai érvényesség felől, ahogyan ez fordítva épp ennyire nem lehetséges. De az etikait vagy az ismeretelméletit sem fogom tudni megérteni a maga sajátossága szerint, ha másra akarom visszavezetni, vagyis, e dolgozat témájához történetileg és tematikusán jól illeszkedő kifejezéssel élve: ha kontextualizálom. De még tovább is mehetünk: egy szöveg sajátos mibenlétének és mivoltának megértéséhez éppen azokat a sajátosságokat kell figyelembe vennem, melyekkel ez és éppen ez a szöveg rendelkezik. Egy lírai alkotás mivoltát, stilisztikai mibenlétét aligha érthetjük meg, aligha értelmezhetnénk prózai stílusokra vonatkozó értelmezési technikákkal, érthető okokból. Noha valamiféle támpontot, kiindulási helyzetet vagy éppen segítséget kaphatunk, magát az adott stílusegységet, a lírait végső soron önmaga alapján kell értelmeznünk. Hogyan kapcsolódik mindez a címben felvetett témához? Háromszorosan is. Először is azáltal, hogy a posztmodern filozófia nem köti sem műfaji, sem nyelvi vagy stiláris jellegzetességekhez az általa elfogadhatónak ítélt tézisek kifejezését, hanem radikális stíluspluralizmust hirdet - ez a posztmodern stilisztikai tézise. Másodszor azáltal, hogy a posztmodern a maga módján újrafogalmazza a lehetséges fennállások rendjét s azt is, hogy ezek a fennállások miképpen hozhatók egymással kapcsolatba - ez a posztmodern gondolkodás ontológiai tézise. Harmadszor azáltal, hogy a posztmodern újszerűen ismeri fel a problematikusság mibenlétét, amennyiben ennek nem megoldására, hanem - történelmi, retorikus és ideologikus - meghaladására törekszik - ez a posztmodern probléma logikai tézise. 2. A posztmodern stilisztikai tézise A filozófiai tevékenység műfaji kérdése voltaképpen mindaddig nem merült fel, amíg maga a műfaji megnyilvánulás nem lett filozófiai mondanivaló kifejezett eszköze. Noha a filozófiatörténet ismer olyan filozófiai műveket, amelyek versekben, verses prózában íródtak - pl. Boethius De consolatione philosophiae című munkája -, s olyanokat is, amelyek regényformát öltve igyekeztek filozófiai mondanivalóval előállni - mint Voltaire a Candide-ban -, ám először Nietzsche volt az, aki az irodalmi kifejezésmódnak, a megszólalás sajátos hangvételének, a költői próza erejének sajátosan filozófiai jelentőséget adott. Nietzsche ugyanis, mint köztudott, már megszólalásának stiláris és ezzel összefüggően műfaji jellegzetességeivel is hangsúlyozni kívánta szembenállását egy bizonyos racionális filozófiai felfogással, mely szerinte nem alkalmas sem az embert mozgató legelemibb és legalapvetőbb erők kifejezésére, sem azon erők megvalósítására, melyek a munkából eredvén az olvasók körében bizonyos cél iránt hatni kívánnak. Nietzsche ugyan alapvetően meghatározó a mai posztmodern filozófia stilisztikai pluralizmust hirdető kifejezési módja számára, ám Wittgenstein talán még fontosabb. Amikor ugyanis Wittgenstein bevezeti a nyelvjátszma fogalmát, nemcsak azt mondja ki, hogy bizonyos irodalmilag meghatározható műfaji egységek bizonyos filozófiai célok ki-

9 MEZEI BALÁZS: POSZTMODERN, MODERN, PREMODERN... fejezésére szolgálnak, hanem ezen messze túlhaladva azt állítja, hogy voltaképpen bármilyen koherensnek tekinthető nyelvi jelekből épülő kifejezési rendszer elfogadható bizonyos mondanivaló adekvát kifejezéseként. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a filozófia" mint nyelvjátszma éppenséggel leleplezendő - hiszen nincsenek valódi filozófiai problémák -, hanem azt is, hogy egyben bármi felfogható filozófiai problémaként akkor, ha megfelelő nyelyjátszmában ekként fogalmazzuk meg. Ha beleolvasunk például Peter Teppe Postmoderne Poststrukturcdismus c. könyvébe, 3 azonnal szembetűnik, hogy a posztmodern filozófus már megszólalásában is igyekszik különbözni elődeitől s álláspontját nem osztó kortársaitól: A könyv a 'posztmodern' és 'posztstrukturalista' gondolkodásról szól, ám végül is egyedül rólam, magamról. Ez a könyv ugyanis egoisztikus. Hogyan profitálhatok XY gondolataiból? - ez az a kérdés, amely mindig leköt, ha XY-nal foglalkozom. S ami azt illeti, valóban csak egoisztikusan vagyok képes dolgozni... 4 Ez a bevezető azonnal rávilágít arra, ami más hasonló értelemben filozófiainak szánt művekre is jellemző: az új stílusjegyek összessége - esetünkben egy kihívóan szubjektivista, az egyes szám első személyben való megszólalást provokatívan hangsúlyozó hangvétel - új gondolatokat kíván kifejezni, pontosabban: az új stílust új gondolatok szükségszerű velejárójának tekintik. Ez az, amit Lyotard az exterioritás fogalmával próbál kifejezni La condition postmoderne című, a posztmodern gondolkodás egyik alapművének tekintett könyvében. Az exterioritás nemcsak olyan elv, amely a társadalmi kommunikáció lényegi mechanizmusát meghatározza, hanem olyan is, amely egyben megszabja a gondolkodás új irányát is, amennyiben az új kommunikációs társadalomban nem létezik többé valamilyen rejtettnek vagy alapnak tekinthetői bensőségesség, amely gondolatok vagy mondanivaló voltaképpeni helyeként szolgálhatna. A mondanivaló valóban mondani való, a gondolat egyben nyelv, illetve beszéd - empirikus, felhangzó beszéd -, s a filozófiai mű, ebből következően, nem más, mint éppen azon stílusjegyek összessége, amelyekben textuálisan vagy diszkurzíve - párbeszédben, beszélgetésben - megjelenik. Ez az általános stilisztikai jellemző, amely inkább a stílus formális oldalát illeti, kiegészül azzal a konkrét követelménnyel, hogy a voltaképpeni mondanivalót egyenesen a konkrét egyéni stílus hordozza, tehát az a mindenkor helyhez és időhöz kötött narratív mód, amelyben gondolataimat kifejezem - amelyben ugyanakkor nem különülhet el egymástól kifejezés és kifejezett. E felfogás természetes következménye az a stilisztikai pluralizmus, amely egyben tartalmi pluralizmusnak is tekintendő". Az a könyv, melyet én írok, csak magamról szólhat, ám ez mindazoknak hasznos, akik a maguk érdekében információt kívánnak szerezni másokról. Talán nem kell különösebben részletezni, hogy ez a felfogás - melynek most meglehetősen szélsőséges példájára hivatkoztam - milyen következményekkel jár, illetve milyen premisszákat feltételez a filozófia alapkérdéseire nézve. A filozófiai tevékenység, mint már több alkalommal is kísérletet tettem ennek megfogalmazására, ugyan nem nélkülözheti azt a konkrétságot, amelyet egyedül csak az egyes ember, nem elvont haecceitas, hanem megnevezhető mivoltának formájában képes nyújtani, ugyanakkor mégis az egyetemesség bizonyos típusú körében mozog. Ez az egyetemesség ugyan nem azonos a

10 MEZEI BALÁZS: POSZTMODERN, MODERN, PREMODERN... matematika vagy a hagyományos természettudományok elvontságával, ám azáltal, hogy a maga sajátos módján általános érvényességre tart számot, mégis, ebből a szempontból, ez utóbbiakhoz is kötődik. Amikor Husserl a matematikára hivatkozik mint a filozófia bizonyos értelemben vett példaképére, akkor egyáltalán nem felejti el, hogy a filozófia ugyanakkor a konkrét személy ügye s ennek is kell megfelelnie. Szándéka sokkal inkább az, hogy orientációs pontok kijelölésével - ilyenek a matematikai absztrakció egyrészt, a pszichologizmus naturalizmusa másrészt - közelítési sémákat nyújtson annak felfogásához, ami e sémákban, e sémák mechanikus alkalmazásával bizonyosan nem érhető el. Ha ugyanakkor az exterioritás fenti értelmét szélsőségesen alkalmazzuk, szükségképpen jutunk olyan álláspontra, melyben a filozófiai egyetemességnek semmilyen alakja sem jelenhet meg - az exterioritás ezen a módon elvész abban a konkrét külsődlegességben, ami az egyes embert övezi, ami ugyanakkor nem alkalmas arra, hogy ennek a konkrétságnak másokétól különböző, felismerhető és azonosítható sajátosságot biztosítson. Ehhez kapcsolódik - s a fentiekből egyben következik is - a posztmodern értelmezése a filozófia és a szépirodalom kapcsolatáról. Jól ismert, hogy bizonyos filozófiai művek egyben jelentős irodalmi alkotások. A posztmodern gondolkodás azzal a követelménnyel áll elő, hogy minden textualitást, legyen az filozófiai, tudományos vagy éppen irodalmi, bizonyos értelemben szépirodalomnak lehessen tekinteni, abban az értelemben ugyanis, hogy nem szabad elismerni az egyes intellektuálisan megkülönböztethető tevékenységi formák különbségének gondolati, tartalmi, az igazság kérdését illető relevanciáját. Sokkal inkább arra kell törekedni, hogy egyrészt már a tevékenységi formák megkülönböztethetősége is tagadtassék, különösen pedig annak lehetősége, hogy ilyen tevékenységi formáknak világosan elhatárolható műfaji sajátosságot tulajdonítsunk. Egyrészt ugyan nem tagadható, hogy bizonyos jelentős alkotások, melyek jelentőségük folytán áthágják a műfaji különbségeket, egyszerre jelentősek mind irodalmi, mind filozófiai szempontból. Ha azonban jobban körülnézünk a rendelkezésünkre álló produktumok között, meglepve tapasztaljuk, hogy a nagy irodalmi művek tudatosan irodalmi művek kívánnak lenni, nem pedig bölcseletiek a szó mai értelmében. Noha a legjelentősebb irodalmi alkotásoknak mindig s szükségképpen van bölcseleti dimenziójuk, ettől a munka még nem lesz par excellence bölcseleti, hanem csak kapcsolódik ahhoz a belső és folyamatos intellektuális tevékenységhez, mely a bölcselet voltaképpeni alapját alkotja. Vannak persze olyan művek a világirodalomban, melyek - mint például a Tao te king vagy Bhagavad Gita - irodalmi és bölcseleti alkotások. De figyelnünk kell arra, hogy ezek a munkák még egy olyan specializálódást megelőző időszak alkotásai, melyben a filozófia inkább a kultikus vallásossággal és az ehhez kapcsolódó rituális irodalommal szoros összefonódottságban leledzett. A filozófiai tevékenység sajátossága, az ehhez kapcsolódó kifejezési forma elhatárolódása, mégpedig módszeres és módszertani jelentőségű elhatárolódása a szépirodalomtól csak későbbi korok vívmánya, ami különleges jelentőségre éppen abban a korban tesz szert, melyben már maga a szépirodalom is elindul a felbomlás útján, párhuzamosan azokkal a lehetőségekkel, melyeket az íráskultúra általános eltejedése kínál. Azt ugyanis mai ízlésünkkel még könnyen elfogadjuk, hogy valamely irodalmi munkának különleges bölcseleti jelentősége van - s erre különösen maguk az írók hajlanak -, ám általában fanyalognánk, ha a filozófusok által jelentősnek tartott bölcseleti munkák némelyikét - például a skolasztika alkotásait vagy modern pozitivista és analitikus munkákat - kiemelkedő irodalmi értékeknek kellene tárta-

11 MEZEI BALÁZS: POSZTMODERN, MODERN, PREMODERN... nunk. Ha azonban ezt nem tesszük meg, implicite elismerjük, hogy a bölcseleti szféra legalábbis nem fedi teljesen a szépirodalmit és fordítva - tehát, hogy van önállósága a filozófiának mint tevékenységnek és mint kifejezési formának. Mint Jürgen Habermas írja: igaz, hogy a filozófiai munka lehet szépirodalmi is, ám a szépirodalmi annyiban semmiképpen sem lehet filozófiai, hogy kétségkívül híján van ezen utóbbi egyik legfontosabb, általános stílusjegyének: a kritikai attitűdnek A posztmodern ontológiai tézise Az általános és konkrét stílusjegyek kiemelt szerepén túlmenően tematikus jellemzőkkel is találkozunk, amelyek a posztmodernnek nevezett filozófiai munkákban felbukkannak. Tematikus jellemzőn most azt értem, ahogyan az adott szerző a filozófiai tematikát más tematikákkal összefüggésben megszervezi. Ez az, amit Habermas a radikális kontextualitás" kifejezésével illetett. 6 Tudjuk azt, hogy a filozófiai tematika hagyományos felfogása ismeri az átfogó tematikus rendszerezés követelményét: a filozófia nem áll önmagában az emberi ismereti formák halmazában, hanem szorosan kapcsolódik például a politikához, az etikához vagy módszerében a bontakozó természettudományokhoz és a matematikához. Ez a tematikus rendszerezés a filozófiai fejlődés során kiegészült a teológiai rendszerezéssel, mely szerint a filozófia mint elsősorban a logikus következtetés szűkebb^ és tágabb összefüggéseinek tana a teológiai rendszer mechanizmusának a működését szabályozza, anélkül azonban, hogy e rendszer axiómáit értelmezhetné vagy kijelölhetné. Amikor azonban a filozófia kiszabadul a teológiai rendszerből, ismét csak része marad egy új rendszerezésnek, tudniillik a matematikai és természettudományok egyetemességének, melyek között a filozófia, ismét, hol logikai ellenőrző programként, hol átfogó eszmék - így magának a tudományosság eszméjének - hordozójaként szerepel. A filozófia azonban ebben az összefüggésben is megőriz valamit sajátos mivoltából, nemcsak abban az értelemben, hogy a tudományok legrangosabbjaként tiszteletre tarthat számot, hanem úgy is, hogy minden ismeret legfőbb kritériumait nyújtja. Ez az a helyzet, történetileg a kartezianizmus kifejlődése, melyben a filozófia mint ismeretelmélet, minden tematikus szervezettsége ellenére önállóságának legélesebb kihangsúlyozásáig jutott. Mármost mindabban, ami valamilyen okból posztmodern filozófia néven szerepel,, egységesen fellelhető a törekvés, hogy a filozófiát olyan átfogó tematikában oldja fel, amelyekhez a filozófiának első látásra csak közvetlen kapcsolata lehet, olykor még any - nyi sem. Ilyen tematika például a kultúrtörténet vagy civilizációtörténet, de maga a történelem is, ilyen továbbá a gazdaságelmélet, a társadalomtudomány általában, ennek mind hagyományosabb, mind újabb, információs értelmében, de ilyen a szépirodalom, mi több, a radikális misztika is. A radikális kontextualitás ezen felfogását ontológiai tézisnek nevezem. Miért? Azért, mert e tézis állításával a posztmodern immár nemcsak a formai jellegzetességeket tagadja, hanem egyben a tartalmiakat is: vagyis, más szavakkal, tagadja az ontológiailag meghatározható fennállások ontikus megalapozottságát minden egyes esetben, azt ugyanis, hogy léteznének merőben történeti, logikai, etikai vagy ismeretelméleti tárgyak, s egyben azt is, hogy e tárgyakra vonatkozna ontológiai viszony. E tagadás kifejezó'dési Do

12 MEZEI BALÁZS: POSZTMODERN, MODERN, PREMODERN... formája egyrészt explicit; másrészt a radikális kontextualitás egyes kifejeződési formáiban implicit. Most e formák közül veszek sorra néhányat. A kultúrtörténeti rendszerezés A kultúrtörténeti rendszerezés lényege, hogy rámutat a filozófiai gondolkodásmód történeti eredetére; kimutatja kapcsolatát a mitikus gondolkodással, valamint meghatározza azokat a kulturális tényezőket, amelyek a filozófiai gondolkodás kialakulásához hátterül szolgáltak. Az a megközelítés azonban, amelyről itt van szó, nem elégszik meg azzal, hogy feltárja ezeket az összefüggéseket; inkább annak kimutatására törekszik, hogy a filozófiai gondolkodás teljes mértékben visszavezethető ezekre a tényezőkre. A filozófiai gondolkodás, érvel például G. B. Madison 7, nem más, mint mítosz"; nem abban az értelemben, hogy tartalmilag azonos lenne az átfogó kozmogóniai mítoszokkal, hanem abban, hogy ugyanazt a szerepet töltötte be eredeti görög hazájában, mint a mítoszok a korábbi, illetve párhuzamosan létező társadalmakban, továbbá, hogy a filozófiai világmagyarázat ezen mitikus szerepe története során mindvégig megőrződött. Madison konklúziója, amely természetesen ismét csak extremitása miatt kerül az idézetek helyére, annyi, hogy e szerepazonosság folytán a filozófia semmi olyan mozzanatot nem tud felmutatni, ami sajátos mivoltra engedne következtetni. Itt érdemes felidézni, hogy ehhez hasonlóan vélekedik Richard Rorty is, aki szerint a filozófia elhíresült önállósága, illetve az a szerep, amelyet Descartes óta neki tulajdonítottak, nem más, mint a vallás szerepének helyettesítése, illetve ennek kísérlete. 8 Noha nem világos, hogy valamilyen álláspont vagy belátás történeti megjelenése, ennek feltételrendszere, milyen érvényességi következményekkel jár a belátás tartalmára nézve, Rorty mégis e felfogás mellett érvel. Itt kell megjegyeznünk, hogy a filozófiatörténet politikai teóriatörténetként való értelmezése - mely szerint a filozófiai küzdelmek voltaképpen mindenkor a hatalom megragadásának szolgálatában folytak - szintén a kultúrtörténeti redukció csoportjába tartozik. A hisztoricizmus Külön, noha az előbbivel rokon csoportba kell sorolnunk azokat a kísérleteket, amelyek a filozófiai gondolkodást az általános emberi történelem, illetve kulturális fejlődés egy fázisának tartják, ahogyan ezt például Comte tette, s ahogyan mindazok teszik, akik egyrészt abból indulnak ki, hogy a történelem egy bizonyos pontjáról teljes rálátásunk nyílik a történelem egész menetére, másrészt pedig abból, hogy mindaz, ami a történelemben jelenik meg, egyben szükségképpen történeti is - történeti, abban az értelemben, hogy csakis arra a történeti szakaszra vonatkoztatva és abban az összefüggésben van érvénye, amelyben megjelenik. Ez az álláspont, amelyet hisztoricizmusnak nevezhetünk, hiszen egyrészt csak történeti ismeretforrást ismer el, másrészt minden ismeretet egy feltételezett, de aligha igazolható történeti szekvenciába próbál beilleszteni. E felfogás eleve feltételezi, hogy bármilyen kijelentés, amely valamilyen szöveghagyományozás útján jut el hozzánk, oly mértékben rabja kora merőben történeti meghatározottságainak, hogy belőle valamiféle általános mondandót" aligha lehetne kiemelni. Mi több, maga az általá- 1

13 MEZEI BALÁZS: POSZTMODERN, MODERN, PREMODERN... nos mondandó" szintén történeti teljesítmény, amely csak bizonyos előfeltételek teljesülése nyomán jelenhetett meg s ezek elmúltával érvényessége is megszűnik. Ilyen feltételként jelölik meg például a tudományfejlődést, amelynek során az ember olyan hozzáállást alakíthat ki a világhoz, amelyben a világ mintegy külvilággá válik, vagyis a szubjektumtól független objektummá, s ez a helyzet azután szükségképpen vezet azon kérdések megfogalmazásához, melyeket ismeretelméleti" kérdésekként tárolunk. Külön meg kell említenünk a hisztoricizmusnak azt a sajátos válfaját, amely különösen az eurokontinentális filozófiai irányzatokban terjedt el. Ennek megértéséhez azt is látnunk kell, hogy míg a 20. századi eurokontinentális filozófiai hagyományok - a fenomenológia, a hermeneutika, de még a kommunikációelméleti törekvések is - leginkább elterjedt formáikban voltaképpen történetfilozófiák vagy tradíciófilozófiák, az angolszász analitikus törekvések problémaközpontúak. Egy angolszász filozófus számára Platón éppen úgy filozófiai vitapartner, mint Hume vagy Quine, s gyakran tapasztalni, hogy ügyet sem vetve a kérdés filozófiatörténeti vonatkozására, pusztán az egyes problémák tényleges vagy vélt tartalmát veszik szigorúan filozófiai vizsgálat alá. Ebben az értelemben a filozófia haladása" az angolszász gondolkodás ezen meghatározó irányzata számára kizárólag argumentációs-logikai kérdésként merül fel; nem az a kérdés, hogy Platón vagy Arisztotelész hogyan értelmeztek egyes kifejezéseket, miben áll ezen kifejezések mitológiai, kulturális, tradíciótörténeti háttere, hanem sokkal inkább az, hogy létezik-e olyan érvelési sor, amely igazolja vagy cáfolja a filozófiai kijelentést. Ezzel szemben az eurokontinentális gondolkodásban - ennek leginkább népszerű formáiban - a filozófiai haladás nem elsősorban az egyes merőben filozófiai problémák felvetése, megoldása, újabb és jobb elméletek felállítása, hanem kulturális egységek epokhális felfogása, melyben az argumentum helyét átveszi a történeti meghaladásra vagy meghaladottságra való hivatkozás. Egy filozófiai rendszer ennek megfelelően nem azért jobb vagy vonzóbb, mert alaposabb, jobb, valószínűbb érveket tartalmaz, hanem azért, mert magát tradíciótörténetileg értve elsősorban mint történeti aktualitást fogalmazza meg. A posztmodern filozófia hisztoricitása éppen erre az eurokontinentális hagyományra nyúlik vissza. Ennyiben a posztmodern nem is képes felvetni azt a kérdést, hogy filozófiailag - s nem epochálisan - miképpen lehetséges az egyes filozófiák, például magának a modernizmusnak a meghaladása - miképpen lehetséges maga a felődés, amely ebben az esetben filozófiatörténeti tézisként kerül megfogalmazásra. E hallgatás a kérdés filozófiai megalapozása felől a magukat posztmodern filozófiához tartozónak valló művek mérsékelt önismeretéről tanúskodik. 9 Az irracionalizmus További tematikus rendszerezési szempontként a vallás sajátos felfogása szolgál. Emmanuel Levinas értelmezésében a filozófiatörténet érthetetlen kitérőt jelent az ember egyetemes történetében, olyan kitérőt, amely egyrészt történetileg bontakozott ki a görög filozófiától Heideggerig tartó folyamatban, másrészt azonban megfelel bizonyos ősképeknek - éppenséggel azon ősképeknek, amelyekkel a vallás a hitetlenség, az emberi gőg és a bűn mivoltát próbálja megvilágítani. A filozófia tehát, röviden szólva, bálványimádás, amely megkísérelte, hogy faragott képet alkosson arról, aki ezt megtiltotta, vagy, más

14 MEZEI BALÁZS: POSZTMODERN, MODERN, PREMODERN... szóval, megpróbálta reprezentálni a reprezentálhatatlan végtelenséget. Noha Levinas filozófiai nyelven fejti ki gondolatait, állításai mégis a filozófia alapvető megkérdőjelezését hozzák, ami természetesen olyan ellentmondás, mely már Levinas munkásságában feloldásért kiált. Levinas maga a tanúbizonyság (témoignage) n) fogalmának bevezetésével válaszolt erre a kihívásra, mely azt hivatott kifejezni, hogy a végtelenség mégiscsak képes megszólalni olyan formában, amely első látásra reprezentációsnak tűnik, ám voltaképpen - éppen a tanúbizonyság" erejénél fogva - a végtelenség önkinyilatkoztatása. E három - a kultúrtörténeti, a hisztoricista és az irracionális - tematikával tehát azt kívántam illusztrálni, hogy a posztmodern miképpen él a radikális kontextualitás elvével. Mindezzel egyben, noha csak negatíve, megfogalmazódik az a belátás is, hogy a filozófiai tematika, amennyiben számot tart a valóban filozófiai megjelölésre, rászorul arra, hogy világosan meghatározza viszonyát e kontextusokhoz, s hogy ezen keresztül számot adjon arról is, miben állna az a tematikus egység, amely nem tárgyalható e kontextuális redukciók alapján. E számadás korunkban annál is inkább nehézségekbe ütközik, minthogy a filozófiai tematika, a filozófia alapproblémáinak kérdése alapvető kihívásokkal kell, hogy szembenézzen - esetleg annak veszélyével is, hogy e megfogalmazásra irányuló kísérlete vagy egyáltalán nem jár sikerrel, vagy pedig csak félsikerrel jár. Az első azt jelenti, hogy a filozófiai tematika a jelenkori tudományos diszkurzusban végképp feloldódik egyrészt a szépirodalmi retorika, másrészt a tudományelméleti scientific philosophy" törekvéseiben - elvész tehát az a tiszta teoretikus funkció, amely kezdettől fogva a filozófiai tevékenység legfőbb törekvése volt. A második azt jelenti, hogy a teoretikus filozófia képviselőinek nem sikerül elég hatékonyan és nyomatékos formában közzétenniök saját felfogásukra vonatkozó álláspontjukat, vagyis akkor, ha a posztmodern filozófia szkepticizmusát nem követi a filozófiai elmélet olyan nagyhatású új összefoglalása, amilyen a 20. század első" éveiben Husserl munkássága volt. 4. A posztmodern problémalogikai tézise Mindezek után térjünk rá a posztmodern filozófiai megnyilvánulások további jellegzetes csoportjára, amelyet problémalogikainak" neveztem el. A kifejezés jelentése világosabbá válik, ha szembeállítjuk a problématörténeti" kifejezéssel. A problématörténet egy adott elméleti kérdés különféle megfogalmazásainak és megoldási kísérleteinek történetileg strukturált összessége. E megfogalmazások, illetve minden olyan megfogalmazás, amit egy adott kérdéshez kapcsolhatunk, továbbá a válaszkísérletek nyilvánvalóan egy bizonyos körben mozoghatnak csak; amennyiben ezt a kört elhagyják, elveszítik relevanciájukat - nemcsak fogalmi, hanem tárgyi relevanciájukat is. De maga a kérdéskör, amely megszabja a megfogalmazások és válaszlehetőségek határát, nem egyszerűen egy alaktalan halmaz határa; minden kérdéskör rendelkezik egyfajta belső logikával, amely tartalmilag is szelektál a már releváns megfogalmazások és megoldási lehetőségek között. Minden problémának, mondhatjuk, sajátos szerkezete van, amely azonban nem látható azonnal s főképpen nem minden részletében: vizsgálódások, újrafogalmazások, megoldások fel- és elvetése jelzi azt az utat, amelyen járva a problémakör nemcsak el-, hanem meg is határozódik. Ez az a belsó' problémalogikai szerkezet, amely a problématörténet alapjául szolgál. így például az olyan filozófiai problémák, mint például - Popa

15 MEZEI BALÁZS: POSZTMODERN, MODERN, PREMODERN... pert idézve -: Érzékeink által szerzünk tudomást a dolgokról?"; avagy: Indukció útján jutunk ismeretre?" 11 egyrészt nyilván részei egy meglehetős világossággal feltárható problématörténetnek; ugyanakkor maga a probléma, mely mindkét esetben az ismereti forrásokra vonatkozik, olyannak látszik, amely, amennyiben tartjuk magunkat a benne feltáruló matériához, csak a probléma által tartalmazott sajátos szerkezet szerint válaszolható meg. Ez azt jelenti, hogy az ismereti források - esetünkben az első" tartalmi, a második formális vagy logikai forrás - kérdése eleve tartalmazza azt a lehetőséget, hogy vagy extern, vagy intern, avagy a kettő sajátos kombinációját adjuk meg válaszként. Hogy azonban melyik ezek közül az igaz, azt további és emennél jóval alaposabb vizsgálatnak kell kiderítenie. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy amennyiben az ismereti források kérdését például úgy akarjuk megválaszolni, hogy: Az ismereti források kérdése mítosz", eltávolodunk magától a kérdéskörtől, magát a problémát próbáljuk más problémára visszavezetni, ami azonban nem a probléma megválaszolását, hanem például történetileg leírható előállását fogja megadni. De, mondhatnánk Platónnál, mi nem azt akarjuk megtudni, hogy milyen a jó, hanem sokkal inkább azt, hogy mi a jó. A magukat posztmodernnek tartó munkák közös jellemzőjének látszik, hogy a problémalogika terén is a már tárgyalt jellemzőknél látott sémát követik: nem magát a dolgot próbálják megvizsgálni, hanem egyrészt megkísérlik a probléma redukálását valamely történetileg leírható kontextusra - például az ismereti források esetében a külvilág fogalmának kontextusára - majd pedig ezt a kontextust a maga történeti kialakulása felől szemlélve megpróbálják kimutatni, hogy mint ilyennek csakis egyetlen megoldása van: a történeti. Rorty szerint ez azt jelenti - s ez a megállapítás jól illusztrálja a fentieket -, hogy a problémák nem megoldásra, hanem meghaladásra várnak. Ha azonban ez így lenne, maga a modernizmus problémája is csupán meghaladásra kellene hogy várjon; ám a posztmodern kritikai munkák mégis arról tanúskodnak, hogy ezt a meghaladást valamilyen okból talán érdemes siettetni, többek között úgy, hogy felvetve magukat a problémákat a megfelelő és tárgyszerű érvelés helyett meghaladhatóságukra apellálunk - tehát mégsem bízzuk őket a természetes feledésre - s abból, ami logikai megoldásra várna, történeti deskripciót formálunk. A problémalogikai tézis tehát a hisztoricizmus tézisének kiegészítése. Azzal a különbséggel járul azonban problémánk tisztázásához, hogy a kérdést az egyes problémák sajátos szerkezete oldaláról veti fel: annak kérdését ugyanis, hogy a posztmodern gondolkodás miként viszonyul a filozófiainak tekintett problémák megoldásához. A problémalogikai tézis másrészt kapcsolódik a kontextualizmushoz: ugyanis éppen akként vagyunk képesek elkerülni a problémalogikai megoldást, hogy ennek rendjéből vagy a történeti vagy pedig szomszédos problémák területére lépünk át s problémaredukciót alkalmazva kínálunk magyarázatot. 5. A posztmodern mint módszer Maga a módszer kifejezés nem elég egyértelmű ahhoz, hogy minden további nélkül kijelentéseket tegyünk arról, hogyan viszonyul a módszerhez mindaz, ami posztmodern filozófia néven nevezi magát. Módszerről elsősorban két értelemben beszélhetünk: faktikusan és normatív értelemben. Faktikus módszerről van szó, amennyiben egyszerűen leír- 4

16 MEZEI BALÁZS: POSZTMODERN, MODERN, PREMODERN... juk mindazon módokat, amelyeket követve valamilyen filozófiai vagy egyéb munka bizonyos eredmények felismerését vagy körvonalazását vindikálja magának. így például ennek a dolgozatnak az a módszere, hogy a magukat posztmodernnek nevező munkákat egyetlen ideáltípusban próbálja megragadni s erre vonatkozólag fogalmaz meg állításokat, s azon konklúziók, amelyekre jut, maradéktalanul és hiánytalanul erre az ideáltípusként felfogott, magát posztmodernnek valló filozófiai munkára vonatkoznak. További tartozékai a jelenleg követett módszernek, hogy ezen ideáltipikus felismeréseket idézetekkel vagy utalásokkal próbálja meg alátámasztani, nem abból a célból, hogy ezzel cáfolhatatlan bizonyítékát adja a kijelentetteknek, hanem inkább azért, hogy illusztrációval szolgáljon. Tehát e jelenlegi dolgozat konkrét, faktikus módszere deskriptív és analitikus; ám nyilvánvaló, hogy azon deskripció és analízis mögött, melyeket itt igyekszem összefogni, meghúzódik egy normatív metodológiai dimenzió, amelynek alapján a jelenlegi dolgozat szerzője minden valószínűség szerint olyan kérdésekre is választ tudna adni, mint például: Mi az az elv, aminek alapján elhatárolja a filozófiát a többi tudománytól?", avagy: Mennyiben tartja tudománynak a filozófiát?" Ez a normatív metodológia azonban csak akkor válik a közönség számára is explicitté, amikor a szerző akár dolgozatban, akár szóban számot ad a követendő módszertani elvekről. Ez azonban olyan kérdés, melyre a legtöbb posztmodern munka szerzője nem veszteget sem időt, sem gondolatot; ennek okáról alább lesz szó. A faktikus módszertan értelmében már eddig is elhangzott néhány fontos mozzanat, amely a magukat posztmodernnek valló művekre általában jellemző. Ezért ezen a ponton fontosabbnak látszik e módszertan normatív vonatkozását szemügyre vennünk. Erre a rétegre elsősorban és kiváltképpen az jellemző, amit negatív tartalmi és módszertani meghatározásnak fogok nevezni. Ezen a következőt értem: A magukat posztmodernnek valló munkák szerzői általában nem prezentálnak egyetlen olyan meghatározást sem, ami saját módszerüket kifejtve és ellenőrizhető módon tárná az olvasó vagy a közönség elé. Tehát sem Lyotard-nál, sem Rortynál, sem más szerzőknél nem találunk olyan mélyreható kifejtést, amely saját módszerével nemcsak deskriptíve, hanem kritikusan is számot vetne, körülbelül úgy, ahogyan ez például Husserl, de még a korai Heidegger írásaiban is megfigyelhető, vagy megfigyelhető napjainkban, a scientific philosophy irányzatában. így például Rorty már többször emlegetett könyve magától értetődőnek veszi azt, hogy maga minden további nélkül számon kérheti más szerzők módszertani beszámolóit, ám ugyanakkor maga ilyesmivel sehol nem szolgál. Amivel szolgál, az, mint jeleztem, negatív tartalmi és módszertani meghatározás. Ennek lényege, hogy azt, amit kifejteni kíván, negatív módon azzal állítja szembe, amihez képest, amit kritizálva, amit aláaknázni kívánva" - mint ő maga mondja - akar kifejteni. Vagyis azt látjuk, hogy bizonyos értelemben valóban a posztmodern építészeti stílusnak megfelelő eljárást követ: a filozófiatörténet fejezeteiből kiemelt tézisek tagadásával magát a filozófiatörténet értelmét, pontosabban: egy bizonyos értelemben, a tudományoktól magát különbözőként meghatározó filozófiatörténetet akarja kérdésessé tenni. Ez az elementáris akarat oly mértékben áthatja elemzéseit, hogy annál könnyebben fedezhetük fel írásain mindazon jellemzőket, amelyeket föntebb három csoportba sorolva tárgyaltam. Ugyanakkor észre kell vennünk, hogy egy sajátos értelemben vett, nem szkeptikus, nem kérdésessé tevő, hanem pozitív módszertani mozzanat mégis megfogalmazódik Rorty könyvében: ez pedig az épületes filozófia" eszméje. Gadamer nyomán jut Rorty

17 MEZEI BALÁZS: POSZTMODERN, MODERN, PREMODERN... arra a belátásra, hogy a nyugati világ értelmiségi diszkurzusának egyetlen még megfogható - a tudományok haladásával versenyre semmiképpen sem kelő - értelme van, mégpedig az az esztétikai gyönyör, amely az embert az épületes diszkurzus során elfogja, s ami által valamivél talán jobb ember lesz azon önmagánál, aki a beszélgetésbe bekapcsolódott. De mi értelme valamivel jobbnak lenni? Rorty több helyen is választ ad erre a kérdésre: egy jobb (tökéletesebb), hosszú időn át lenini elvek szerint elképzelt társadalom reményében. Minthogy most nem lehet feladatunk ennek a sajátos felfogásnak a behatóbb vizsgálata, elégedjünk meg annyival, hogy a magukat posztmodernnek valló filozófiai munkák szerzői ezt az egyetlen módszertani pozitívumot mutatják fel: az épületes diszkurzuson át a végső" cél egyfajta tökéletesebb - ha nem is maradéktalanul tökéletes - társadalom. Ez a tézis, attól függően, hogy mely szerzőnél és milyen formában kerül megfogalmazásra, az utópizmus kategóriájába tartozik. Rortynál társadalmi utópiáról beszélhetünk, illetve ennek is bizonyos értelemben rezignált és szelíd formájáról; másoknál azonban szélsőségesebb a fogalmazás és szélsőségesebb az utópisztikus elem, amint ez - mint az utópizmus történetéből tudhatjuk - a zordabb, anarchista felfogások vallóinak sajátja. Ez a kettő: anarchizmus és utópia tehát nemcsak a politikai utópiák történetében jár együtt, hanem a posztmodern filozófiai irányzatainál is. Be 6. Posztmodern, modern, premodern Rorty a következő jellegzetességekkel ruházza fel azt a modernitást, amellyel szemben sajátos alternatíváját megfogalmazza: 1. A filozófia olyan felfogása, amely élesen megkülönbözteti a filozófiát és a többi tudományokat; 2. Fundamentalizmus (foundationalism); 3. Az evidencia elvéhez, avagy az adottság mítoszához való ragaszkodás; 4. Szubjektivizmus, vagyis az a felfogás, hogy a szellem jobban ismert, mint a test; 5. Reprezentizmus; 6. A külvilág problémájának túlhangsúlyozása, amely a filozófia középpontjába az ismeretelméletet állította. Általában elmondható, hogy Rorty meghatározásai valóban helytállók; a modern filozófiára, mint a filozófia történetének egészére is, valamilyen formában érvényesek az itt felsorolt jellemzők. Ami azonban kérdéses, az legalább kettő. Először is: lehetőségünk van-e egyáltalán, s ha igen, mennyiben, arra, hogy egy konkrét filozófiai munkán belül meghaladjuk ezeket a jellemzőket akár egyenként, akár összességükben? Valamint: mennyiben sikerült ezt megtenni Rortynak? A választ a következők értelmében kell megfogalmaznunk: 1. Magának az épületes filozófiának a fogalma bizonyos formában ugyanazon megkülönböztetés hordozója, mint amit Rorty a modernitásnak tulajdonít. Hiszen az épületes filozófia végül is olyan filozófiafogalom, amely különbözik a tudományok fogalmától; ez az elvileg adott különbség pedig attól függően élesíthető, hogy magának az épületességnek" milyen jelentőséget tulajdonítunk. Elvileg semmi akadálya nincs annak, hogy az épületesség" a leg-

18 MEZEI BALÁZS: POSZTMODERN, MODERN, PREMODERN... szigorúbb etikai követelményeket támassza, s mint ilyen, saját meghatározása során minden további nélkül önálló, más viselkedésformákkal szemben meghatározódó elméletté váljék. Amikor Rorty nem ezt az utat követi, még nem bizonyította azt, hogy álláspontja alapján ez az út nem is követhető. 2. A megalapozásra való törekvés nem egyszerűen filozófiai vagy nyelvi és logikai sajátosság, hanem pszichológiai, s ennyiben, mondhatnánk, az ember genetikus kódrendszeréhez tartozik. Minek alapján tagadjuk az emberi természet, a mindennapok világában megnyilvánuló természetesség törekvését? Nyilván egy olyan elmélet alapján, amely önmagát ezzel a természetiséggel szemben határozza meg. Ez az elmélet azonban, amennyiben a természetiség világával szembenáll, nem elégedhet meg ennek negatív meghatározásával -választ kell adnia arra, hogy milyen indokok szerint - ha úgy tetszik: alapján - utasítja el a megalapozás természeti törekvését. 3. Az evidencia elvéhez való ragaszkodás mint a modernizmus jellemzője, nyilvánvalóan nem utasítható el mindenestül, hanem elsősorban és lényegileg csak mint a kartéziánus világkép részeként felfogott naiv evidencia fogalma. Az evidencia maradéktalan elutasítása ahhoz a nehézséghez vezetne, hogy nem tudnánk mihez kezdeni éppen ennek a tételnek az evidenciájával. Mint Paul Ricoeur joggal jegyzi meg, az evidencia bizonyos értelemben minden kifejtés alapjaként szolgál, még akkor is, ha ez az evidencia már bizonyos kifejtés eredménye Rorty a modern szubjektivizmus alapjaként nevezi meg azt a felfogást, mely szerint szellemi mivoltunk mintegy közvetlenül hozzáférhető számunkra, vagy legalábbis közvetlenebbül, mint testi mivoltunk; az emberi szellemet ezzel összefüggésben olyan, a fizikai folyamatok leírását helyettesítő alternatív megfogalmazásnak" tartja, amely bizonyos történeti körülmények között jött létre, kielégített bizonyos időhöz és korhoz kötött igényeket, ám a mai korban nincsen rá szükség. E tézis nem a szubjektivizmus újkori túlhangsúlyozásának az elítélésében téves; inkább abban, hogy nem világos, mennyiben változik szubjektivizmusunk, ha az emberi szellemet biokémiai folyamatok szubjektív összességével helyettesítjük. A korai Merleau-Ponty filozófiája mutat rá arra, hogy valaki vallhatja egyszerre a testi szubjektivitás kiemelkedő fontosságának tézisét, s mégsem képes kiszakadni a transzcendentális egoizmus - vagyis, egyszerűbb nyelven szólva: az ismeretelméleti szubjektivizmus - igézetéből. A posztmodern - ebben az esetben talán pontosabb a posztstrukturalizmus kifejezést használnunk - ugyanakkor eklatánsán bizonyítja, hogy a szubjektivitásnak az egzisztencializmusból átvett személyes, egoisztikus értelmezése éppenséggel felerősödni látszik a modernitás elmúlta után. 5. A reprezentizmus Rorty azon központi tételére utal, mely szerint az emberi szellemnek hatalmas tükörként - természet tükreként - való felfogása helytelen ismeretelméleti sémát tartalmaz. A modern filozófia az okuláris metaforák nyelvén a rendelkezésre álló lehetőségek közül azt az egyet választotta, amelyet a tükör metaforája fejez ki. Ez a választás azonban magának a modern filozófiának a keretein belül nem indokolható meg, és semmi sem szól amellett, hogy korlátozottságát látva továbbra is fenntartsuk. Hiszen 6. A háttérben meghúzódó egyik alapvető feltételezés, a külvilágra vonatkozó felfogás modern formája semmiképpen sem tekinthető megalapozottnak, s amennyiben igen, nem a filozófia - ismeretelmélet - tárgyaként, hanem csakis és kizárólag az egyes szaktudományok területeként. 1

19 MEZEI BALÁZS: POSZTMODERN, MODERN, PREMODERN... Be Mindebben a következőre szeretnék rámutatni: a posztmodernnek nemcsak Rortyféle, hanem számos egyéb értelmezése is a negatív tartalmi és módszertani meghatározás talaján áll. Ennek a kijelentésnek azonban az az értelme, hogy a posztmodern annyiban az, amennyiben a modernitás hathatós kritikáját képes nyújtani. Nem arról van szó, hogy ez a kritika lehetséges-e vagy sem - mert, véleményem szerint, teljes mértékben lehetséges - hanem sokkal inkább arról, hogy ebben a kiritkában vajon azt kritizáljuk-e, ami valóban kritikára szorul, vagy pedig egyfajta anarchizmus tói és utópizmustól hajtva egyben azt is, ami nélkül saját kijelentéseink sem lennének értelmesek. Amennyiben azonban egy ilyen totális kritikával van dolgunk, a posztmodernt nem tekinthetjük másnak, mint a modern negatív önmeghatározásának. Azt a normatív módszertani dimenziót vizsgálva azonban, amelyen ez a totális kritika nyugszik, azt kell látnunk, hogy a posztmodern voltaképpen premodern mozzanatokat éleszt fel és integrál magába. Miképpen? Három értelemben. Egyrészt mint utópizmus; másrészt mint pszichologizmus vagy naturalizmus; harmadrészt mint negatív - és ennyiben pre filozófiai - metodológia. Mint utópizmus a posztmodern voltaképpen premodern, mint ezt az utópiáról szóló irodalomban többen is kifejtették. Látszólagos az a nehézség, hogy a posztmodern radikális pluralizmusa ellentétben áll az utópikus gondolkodás totalitárius jellegével. Maga a pluralizmus is, amennyiben mindenki egyenlő jogáról van szó, egyeztetés és közös elvek elfogadását feltételezi, feltételezi továbbá, hogy ezen közös elveknek egyforma értelemben tulajdonítsunk igazságot és érvényességet; feltételezi tehát, hogy rendelkezünk az igazság és érvényesség közös fogalmával, s számot is tudunk adni arról, hogy miben áll ez az igazságfogalom. Ha mindezt elméleti értelemben mulasztjuk el, következményei talán nem szembetunőek azonnal; gyakorlati elmulasztása azonban tényleges társadalmi anarchiához vezet, aminek következménye általában a hatékonyabb eszközökkel képviselt vélemény tényleges érvényesülése - ennek elvi megfogalmazását pedig az a Traszümakhosz nyújtja, akit Platón érveléséhez képest joggal tekinthetünk premodern álláspont megszólaltatójának. Mint pszichologizmus, a posztmodern nem ismeri fel a logikum önállóságát (idealitását), vagyis nemcsak hogy Husserl felfedezését megelőző korszakokhoz, hanem mindazon korokhoz képest is korábbinak túnik, melyekben ugyanez az idealitás, noha más filozófiai nyelven, egyszer már elmondatott - éppen a filozófia történetének korai jelentős alkotásaiban. Ebben az értelemben a posztmodern naturalista is, mivel azt a sajátos képességet, amelyet a filozófia a maga története során kifejlesztett s olykor talán szükségtelenül is túlhangsúlyozott, visszanaturalizálná" a természet egyéb folyamatai közé, akként, mintha nem éppen ez a felfedezett különbség lenne az, ami az ember mai genetikai és társadalmi állapotát is lényegében lehetővé tette. A posztmodern pszichologizmus tehát abban az értelemben megismétli a századelő pszichologisztikus tévedését, hogy valaminek önmagában vett értelmét tévesen kísérli meg kontextuálisan magyarázni. Végül pedig a posztmodern premodern abban a módszertani értelemben, hogy önmagát csak negatív értelemben képes meghatározni s ezzel kifejezetten visszatér ahhoz a modern történelmi folyamatot megelőző állapothoz, amelyben a tudományok kialakulása a módszertani ramifikáció és módszertani specializálódás eredménye volt. Ugyan minden további nélkül elfogadható, hogy a modern filozófiai törekvések módszertana, ahogyan a természettudományoké is, nemcsak hogy megkérdőjelezhető, hanem egyben újakkal váltható is fel, ám az már kevésbé kérdéses, hogy továbbra is szigorúan mód-

20 MEZEI BALÁZS: POSZTMODERN, MODERN, PREMODERN... szertani törekvések szemtanúi vagyunk mindazon tudományos területeken, amelyek jelentős fejlődésen mennek keresztül napjainkban is. A módszertani pluralizmus abban az értelemben feltétlenül gyümölcsöző, hogy segítséget nyújt korábbi koncepciók felszámolásában, valamint, hogy alkalmat ad új módszertani hipotézisek felállítására és kipróbálására. Mint Kurt Wuchterl korábban idézett könyve is kimondja, a filozófiai gondolkodás jelenlég is módszertani elvek mentén fejlődik és rendeződik, noha nyilvánvaló, hogy az egyes módszertanok szabadon variálódnak, szabadon alakulnak újjá és fejlődnek tovább. Csak egyetlen egy mozzanat nem valószínű: hogy e módszertani elkötelezettség minden fenntartás nélkül való megkérdőjelezése valóban továbblépést eredményez. Erre illusztrációként szolgál Levinas gondolkodása, aki a modern filozófia egész történetét meghaladni kívánva, mintegy a fenomenológiai törekvések természetes folytatásaként irracionalisztikus gondolati konstrukciót hozott létre. Ha azonban jobban megnézzük ezt a konstrukciót, azt látjuk, hogy benne sokkal inkább a modernizmus helyettesítődik egy konfesszionálisan meghatározható, preracionális elkötelezettséget magában foglaló állásponttal. Ebben az életműben is az jut kifejeződésre, hogy a posztmodern gyakran jelenti a premodernhez való visszatérést. Mintha beigazolódna Franz Brentano hipotetikus filozófiatörténeti sémája: a filozófiatörténet véleménye szerint ciklikusan halad, s a jelentős elméleti teljesítmények után ezeket mintegy elfeledve vagy értéktelennek ítélve korábbi álláspontokhoz tér vissza A posztmodern dicsérete 1 Minderre jellemző, hogy a CNN hírtelevízió önmagát reklámozó betétjeiben a bemondó-riporter azzal kezdi mondanivalóját: Our philosophy is...". 2 Kurt Wuchterl, i. m. 2. kiadás, Paul Haupt Beme, 1987, 11. oldal. B3 Passagen Verlag: Wien H4 I. m. 11. oldal. B5 Jürgen Habermas, Nachmetaphysisches Denken, Shurkamp, Frankfurt Jürgen Habermas, Nach metaphysisches Denken, Shurkamp, Frankfurt 1988, 247. oldal. 7 G. B. Madison, The Hermeneutics of Postmodernity, Indiana University Press: Bloomington 1988, 125. oldal. MB Richard Rorty: Philosophy and the Mirror of Nature, Princeton University Press: Princeton 1979, 4. oldal. 9 Rorty azonban felveti ezt a kérdést, s mint majd látni fogjuk, éppen az epochális tézis értelmében válaszolja meg: a filozófiai kérdéseket nem megoldani, hanem meghaladni kell. Mindezen kritikai reflexiók után talán különösnek hat, hogy összegzőmben a posztmodern dicséretéről beszélek. Mégis ezt fogom tenni, a következő okokból. Noha felettébb vonzó perspektíva, hogy a filozófiával mint kognitív, történeti vagy általános elméleti szakkérdések módszeres kutatásának eszközével foglalkozzunk, van az átfogó reflexióknak egy olyan kiemelkedő előnye, hogy lehetővé teszik az egészre vonatkozó átgondolást - akár abban az értelemben is, hogy például a faktikus és normatív módszertanok megkülönböztetése végsőképpen felteszi a tisztán elméleti, filozófiai értelemben vett módszertani kérdést. Az egészre azonban - amennyiben ez egyáltalán lehetséges - csak akkor szoktunk gondolni, amikor valamilyen szempontból kérdésessé válik, vagy mert mi magunk jutunk ilyen felismerésekre, vagy mert kérdésessé teszik vitapartnereink, vagy e kettő valamilyen kombinációja miatt. A posztmodern filozófia olyan kihívást intéz a kortárs filozófiai gondolkodáshoz - amiképpen a szofisták vagy a szkepticisták is a maguk korában -, amelyre éppen azon a ponton kell válaszolni, amelyet a támadások elsősorban érintenek. A posztmodern a filozófiai gondolkodás egészét, tradíciója értelmét, történetének jelentését állítja kihívás elé; azt kérdőjelezi meg, hogy lehetséges-e egyáltalán az a fajta elméleti kutatás, amely egyrészt nem függ lényegileg a természettudományok információinak szüntelenül növekvő halmazától, másrészt azonban képes az egyes embert a maga egésze szerint elméleti problémaként felfogni.