1DISPUTATartalom. Küszöb. Fôtér. Macskakô. Kapualj. Árkádok. Lépcsôk. Mûhely. Télikert. S. Varga Pál: Lehet, hogy eltévedsz... 3

Átírás

1

2 Küszöb S. Varga Pál: Lehet, hogy eltévedsz... 3 Fôtér Vajda Mihály: A sivatag betemeti a helyi isteneket is... 4 Szirák Péter: Van honnan (pastiche)... 9 Macskakô Kiss Tamás: Debrecen Görömbei András: Tamás bácsi elment Lackfi János: Hogy fájjon Kukorelly Endre: Élet és nem ezeket ismételgetik A hónap szerzôje Tar Sándor: Panelmesék / Slambuc Kapualj múltaddal valamit kezdeni Gáborjáni Szabó Botonddal beszélget S. Varga Pál Lakner Lajos: Díszpolgárság, díszidentitás avagy Debrecen és a történelem terhe Völgyesi Zoltán: Letûnt korszak vagy tovább élô hagyományok? (Debrecen és a két világháború közötti választások) Árkádok a posztmodern a mai városok betegsége Dévényi Sándor válaszol Berta Erzsébet kérdéseire Lépcsôk Deczki Sarolta: A kívüliség-térkép (Tar Sándor: A térkép szélén) Kalmár György: Antropológia és irodalom (Diskurzusok találkozója) Ôszi folyóirattermés Valastyán Tamás: A többes számú írásmód (Debreceni Szemle, 2003/3) Asztalos Márti: Ôsz az Alföldnél (Alföld, 2003/10, 11) Végh Attila: Testi kérdés (Vulgo, 2003/3) Balogh Tibor: Aknamezei botorka (A Csokonai Színház Levélbomba címû elôadásáról) Mûhely Kálai Sándor: Egy társtalan írói életmû (Tar Sándor prózájáról) Télikert Nemes László: Állatfelszabadítás, állati jogok és a tudomány DISPUTATartalom

3 E számunk szerzôi: Asztalos Márti egyetemi hallgató, Debrecen Balogh Tibor színikritikus, Debrecen Berta Erzsébet irodalomtörténész, Debrecen Deczki Sarolta PhD-hallgató, Szeged Görömbei András irodalomtörténész, Debrecen Kálai Sándor irodalomtörténész, Debrecen Kalmár György irodalomtörténész, Debrecen Kiss Tamás költô, Debrecen Kukorelly Endre költô, író, Budapest Lackfi János költô, író, Budapest Lakner Lajos muzeológus, Debrecen Nagy Gábor fényképész, Debrecen Nemes László filozófus, Debrecen Szíjártó Imre filmesztéta, Debrecen Szirák Péter irodalomtörténész, Debrecen Tar Sándor író, Debreceni Egyetem Vajda Mihály filozófus, MTA, Debrecen S. Varga Pál irodalomtörténész, Debrecen Végh Attila költô, író, Budapest Völgyesi Zoltán történész, Debrecen Vajda Mihály filozófus, MTA, Tübingen Budapest Debrecen A Debreceni Disputa megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: Alternatív Könyvesbolt, Hatvan u. 1/A Csokonai Könyvesbolt, Piac u. 45. Fókusz Könyvesház és Galéria, Hunyadi János u Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1. Debreceni Disputa II. évfolyam, 1. szám, január Megjelenik 2000 példányban Fôszerkesztô: S. Varga Pál Szerkesztôbizottság: Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Hollay Keresztély, Görömbei András, Orosz István, G. Szabó Botond Szerkesztôk: Berta Erzsébet (Árkádok), Kovács Zoltán (Fôtér), Szénási Miklós (Kapualj), Széplaky Gerda (Lépcsôk, Macskakô) Anyanyelvi lektor: Arany Lajos 2DISPUTA Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) Felelôs kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) Nyomtatás: Alföldi Nyomda Rt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) ISSN

4 Azt mondja Jojoba, hogy ott túl a démonok laknak. Meg a férgek. Ott túl a városon. Meg a halottak szellemei. Az emberek itt laknak. Itt bent a városban. Az oltár körül. Ahol az istenek le szoktak jönni. (Tudod, súgja füledbe, itt megy át a világ tengelye. Azon járnak le-föl.) Azt mondja, ne hagyd el a várost, ha kedves az életed. Otthon vagy, ahogy csak anyád ölében voltál. Mikor járni kezdtél, minden lépéseddel hozzátoldottál egy szegletet az ölelésnyi térhez. Az udvar a nagymamával, a játszótér a kölykökkel, a fasor a minden este erre sétálókkal. A tejbolt, ott a második utcasarok után, azzal a kedves boltosnénivel. S a parkok és az erdô (ott kel mögötte a nap), az iskola meg a múzeum meg a szökôkút. Suli után mindig át lehetett ugrani egy kapualjba a fôutcán. Ott volt a legjobb a fagylalt az egész városban. Barátok, szerelmek, örömök, bánatok. Minden utca, minden tér velük van tele. Szívet cseréljen, aki várost cserél. Utaznod kell, körülhajózni fél világot? Visszatérsz Ithakába, nincs más választásod. Költöznöd kell, az ország, a világ egyik sarkából a másikba? Kollégista vagy? Vendégmunkás? Nagykövet? Aeneas vagy, Trójából menekülsz. Köpönyeged alatt hurcolod magaddal házi isteneidet. Csak el ne ejtsd. Egy fénykép a falon, anyád fényképe. Egy ócska biblia vagy meséskönyv, egy terítô nagyapád bölcsôjérôl. Várost kell alapítanod. Ha kimégy, keresned kell magadnak játszóteret, fasort és tejboltot. Erdôt, amely mögött a nap kel. Valahonnan csak el kell indulnod, ha tudni akarod, hova mégy. Egyszer aztán megérkezel, ez lesz az otthonod. Visszanézel, mint anyádra néztél egykor az elsô lépések után, de nekiindulsz és megérkezel. A város utat kínál neked. Köszönd, hogy befogad. Keresd fel templomát és tiszteld ôseit. Fogadd örökbe ôket. Akár ehelyt születtél, akár máshonnan jöttél s magaddal hoztad azt a másikat, ez itt neked a város. Ithaka és Trója. Jeruzsálem és Róma. Itt élsz a Templom közelében, s a Fórumot el nem kerülheted. És azt is tudod, hol a Kolosszeum és azt is, hol a Kálvária; azt is, hol a Via Appia és azt is, hol a Via Dolorosa. Meg a tejbolt. Mind itt van. Úgy, ahogy apád, déd- és ükapáid fel- meg átépítették, belakták, belehelték. Az utakat is ôk taposták. A köveken lábuk nyoma. Tudod, hova kell lépni. Jojoba is azt mondaná: itt a helyed. Ne menj innen sehova. Vagy mégsem? Nem találod az oltárt, a fórumot, kiestek hónod alól az istenek? Nem tudod, hol van útja a fájdalomnak? Bent a városban is a férgek és a démonok laknak? Elgörbült a tengely? Igen, lehet, hogy eltévedsz. Lehet, hogy a városnak vége van. Utcák ezek meg házak, nevük van meg számuk van, de a Szent Anna utca lehet Béke útja, és a Fórumon rohangálhatnak csuklós buszok, vagy dajdajozhat Lagzi Lajcsi; plázák jönnek, kertek mennek, mindegy. Kô kövön ritkán marad. Utakat nem mi taposunk magunknak. Nem te akartad? Azt, mondják, ôk sem. Ôk sem így. Hát akkor mi folyik itt? A sarki tejbolt eltûnt. Tesco van helyette. S ha Újpesten bemégy a Tescóba, legföljebb az kavarja meg identitásodat egy pillanatra, hogy a pizzaszósz egy sorral lejjebb van. De a Triumph bugyi meg a skót whisky ott a helyén. A DVD-lejátszó is és a kutyaeledel is. Mikor kijössz, csodálkozol, hogy az utca végén nincs ott a Nagytemplom. Múló zavar. Otthon vagy? Mindenütt jó, de legjobb mindenütt? Mert mindenütt van Tesco, mint Templom meg Fórum? Ükapád is ebbe a Tescóba járt pipadohányért? Anyád ölébôl sugárutak vezetnek a földkerekség plázáiba? Ön-voltunk sötétjében minden kikötô és minden repülôtér egyforma? Szabvány szerinti Pénelopé vár ránk a sanghaji kikötôben, a Mc Donald s elôtt? Vagy szívet cserélni nem gond, csak donor legyen? Nem föld a föld, nem város a város. Elhagytad isteneidet, ôk is elhagynak téged. Lásd, mire mégy nélkülük. 3DISPUTA Küszöb S. Varga Pál Lehet, hogy eltévedsz

5 Vajda Mihály A sivatag betemeti a helyi isteneket is 4DISPUTA Fôtér Kundera siratja Európát. Végül is mi képezi Európa egységének alapját? A középkorban a közös vallás képezte. A modern korokban, amikor a középkori Isten Deus absconditusszá alakult át, a vallás átadta a helyét a kultúrának, amely azon legfôbb értékek megvalósulása lett, amelyek által az európai emberiség megértette, megfogalmazta, azonosította önmagát. 1 Álljunk csak meg egy pillanatra. A modern korokban [ ] a vallás átadta a helyét a kultúrának mondja Kundera. Úgy vélem, igaza van. Egészen a következô változásig, melyrôl Kundera mindjárt szót ejt majd, a modern korban a kultúra képezte meg Európa világát, az úgynevezett magas kultúra, amely ha nem is volt valláspótlék, de átvette a középkori vallás funkcióját. S ugyanúgy az univerzalitás igényével lépett fel, ahogy ôt megelôzôen a keresztény vallás. Éppenséggel az tartozott a magas kultúrához, azt tekintették magas kultúrának, ami univerzális volt, nem pedig lokális, s aminek végezetül is mindazok kultúrájává kellett volna válnia, akik joggal tekintik magukat embernek. A felvilágosodás hatására a monoteizmus helyére valamifajta monokulturalizmus lépett. Európa, az egységes Európa, a már szekuláris Európa továbbra is arra tartott igényt, hogy úgy tekintsenek rá, mint az egyetemes emberi haladás megtestesítôjére. Európa a hegeli-marxi nembeliség letéteményese. De még ha a nembeliség-gondolat e két gondolkodó sajátja is, Európa, Napnyugat fölénye nem is olyan régen még magától értetôdônek tûnt minden kulturált európai számára. Hallgassuk csak a lexikon szövegét: Európának az emberi nem kulturális és gazdasági életében való szereplése sokkal jelentôsebb, mint a többi világrészeké együttvéve Ámbár a legôsibb mûvelt államok Ázsiában (Babilónia, Asszíria, India, Kína) és Afrikában (Egyiptom) keletkeztek, mégis Európa volt az a világrész, amely az ôsi mûveltséggel megismerkedve, népeinek rátermettsége, földrajzi helyzete, éghajlata és sok egyéb természeti tényezô következtében azt továbbfejlesztette és magas fokú kultúrájával vezérlô állást szerzett magának a többi világrész felett. Tulajdonképpen lehetetlen ennek a naiv szövegnek valamiféle igazságát kétségbevonni. Ma már azonban nem lehet nem látni ennek a kulturális fölénynek a fonákját is. Azt a pusztítást, melyet a technikai fölényt teremtô mindent-tudni-akarás vitt végbe. Szükségképpen? Nem tudom. Mindenesetre ennek tudni akarása is tipikus megnyilvánulása magának az attitûdnek. Kundera siratja Európa kultúráját, de még nem látja, hogy Európa kultúrája, jóllehet valami másnak adja át a helyét, a maga univerzalizmusával, egyetemességre törekvésével nemcsak elôdje, de egyben elôkészítôje is ennek a bizonyos valami másnak. Hadd folytassam Kundera szövegét: Úgy látom, hogy századunkban más, de ugyanolyan fontos változás következik be, mint az, amely a középkort a modern koroktól elválasztotta. A kultúra ma úgy adja át helyét, ahogy annak idején Isten adta át az övét a kultúrának. De minek és kinek adja át a helyét a kultúra? Melyik az a terület, ahol az Európa egyesítésére alkalmas legfôbb értékek létre fognak jönni? [ ] úgy kell fölfognunk a kultúra leköszönését, mint valami felszabadulást, amelynek euforikusan kell átadnunk magunkat? Vagy visszajönne tán a Deus absconditus, hogy a helyét elfoglalja és láthatóvá tegye magát? Nem tudom, fogalmam sincs róla. Csak azt vélem tudni, hogy a kultúra lemondott a helyérôl. Kundera, s mi valamennyien, a letûnô európai kultúra képviselôi, siratjuk Európa kultúráját, siratjuk a magaskultúrát, melynek helyére semmi sem lép vagy éppenséggel maga a semmi lép. Mindazok a tényezôk ugyanis, amelyeket Kundera felsorolt mint a kultúrát felváltó lehetséges világképzô 1 Milan Kundera: A megrabolt Nyugat avagy Közép-Európa tragédiája (eredetileg franciául jelent meg: Le Débat november), olvasható a Szamizdat címû kötetben (válogatás a Hírmondó címû folyóiratból, összeállította: Demszky Gábor), AB-Beszélô, Bp., lap.

6 elemeket, nevezetesen a technika, a piac, a tömegkommunikáció és a politika, 2 nem képeznek világot. Eszközök ezek, melyeknek segítségével képesek lehetünk elérni céljainkat, de ellentétben a vallással és a magaskultúrával, nem képesek értelmet adni életünknek. A mai ember életének egyedüli értelme az ember természet feletti hatalmának minden határon túli kiterjesztése, tulajdonképpen az ember istenülése, ami az emberek számára, a véges egyedek számára végsô soron semmit sem jelent. Az ember hatalmának hajszolása, az ember természet feletti hatalmának növelése csak látszatcél: Annak idején, amikor a kádári világ széthullásakor ismét részévé lehettem a magyarországi kulturális életnek, talán a régi Debrecent illetô, alig-alig tudatos emléknyomok késztettek arra, hogy elfogadjam a debreceni hívást. Csakhogy s ez bizonyára valami mélyebben fekvôre is utal a valahai cívisvárosból alig-alig maradt valami mutatóban. az egyén életének fokozódó értelmetlenségét hivatott elfedni. Amit Kundera idézett írásában nem lát még, 3 éppen az, hogy Európának ez az akár vallási, akár kulturális formában megnyilvánuló univerzalizmusa készítette elô a talajt a világ világtalanná válásához, elsivatagosodásához. Die Wüste wächst A sivatag növekszik, terjed, mondotta Nietzsche, akinek híres-hírhedett nihilizmusa csupán abban állott, hogy elôre látta az elméjének elborulása után tíz évvel, éppen halála évében beköszöntô évszázad meghatározó tendenciáját, melynek kibontakozását csak azért igyekezett volna elôsegíteni, mert arról volt meggyôzôdve: keresztül kell mennünk a sivatagon ahhoz, hogy valamikor talántalán kijussunk belôle. A sivatagosodást megállítani lehetetlenség ugyanis. mifajta értelme lenne egész létünknek, ha nem az, hogy bennünk az igazság akarása 4 problémaként tudatosul?... Az igazság akarásának ezen a tudatosulásán mostantól fogva ebben nem kételkedhetünk tönkremegy a morál: elkezdôdik az a nagy, százfelvonásos színjáték, amely Európa elkövetkezendô két évszázadának lesz sajátja, a legszörnyûbb, a legkérdésesebb, de talán egyszersmind a legreménytelibb színjáték is. 5 Megöltük Istent, s az EGY Isten funkcionális helyére lépô kultúra nem gyôzhette le az Isten nélküli univerzalizmus szükségképpeni következményét, az értékek pusztulását. Az EGY, a maga parancsolatainak betartását kegyetlenül számonkérô Isten híján csak az egyedi emberhez közeli, általa nap mint nap megélhetô lokális kultúrák adhatnak értelmet az átlagember véges életének egy olyan univerzális világban, melyben ez az átlagember alapjában képtelen magát másoknak megmutatni. Hangsúlyozni szeretném: nem az elzárkózást és a másik, a mások, a másmilyenek kirekesztését célzó törzsi vallásokat állítom szembe a monoteizmusokkal. Hiszen az utóbbival is az a legfôbb bajom, hogy csak egyetlen igazságot ismer, a másik, a mások, a másmilyenek igazságát pedig nem-igazságnak tekinti. A kirekesztô kultúráknak bizonyára többféle alternatívájuk van, ilyennek vélem mindenekelôtt azokat a meditatív kultúrákat, melyekben az emberi egyed és az univerzum viszonyáról nem kinyilatkoztatott igazságok szólnak, hanem az egyénnek kell ezt illetôen 2 Hannah Arendt, akinek néhány gondolatát a következôkben szeretném majd felidézni, a politika valódi tartalmának valami olyat tekint, aminek tán csak a nevében van már köze az eszközzé vált, elvben a jólétet és az egyén gazdagságát szolgáló mai politikához. A következôt nevezi a politikai élet valódi tartalmának: azt az örömöt és megelégedettséget, mely abból fakad, hogy a hozzánk hasonlók társaságát élvezzük, hogy együtt cselekszünk és jelenünk meg a nyilvánosság elôtt, hogy szavainkkal és tetteinkkel hozzájárulunk a világ folyásához, s ily módon szerezzük meg és igazoljuk személyes identitásunkat, s kezdünk el valami teljesen újat. Hannah Arendt: Múlt és jövô között. Nyolc gyakorlat a politikai gondolkodás terén, Módos Magdolna fordítása. Osiris Readers International, Bp., lap. 3 Húsz évvel ezelôtt, mi, a közép-európai kultúra képviselôi talán nem véletlenül nem láttuk még: abban a kulturális harcban, melyet a totalitárius szörny, a kommunizmus, a világtalanná lett emberi létezés e korai és nagyon tipikus torzszülötte ellen folytattunk, nem mondhattunk le teljesen a nyugati világot illetô illúzióinkról, nem láthattuk még, hogy lassan a Nyugat útjai is belevesznek abba a sivatagba, melyet e barbár keleti szörny is képvisel. 4 Heidegger nyomán Arendt szembeállítja majd az igaz tudást akaró, s e tudás segítségével a természetet hatalma alá hajtó megismerést az értelmet keresô gondolkodással. 5 Friedrich Nietzsche: A morál genealógiájához (Vásárhelyi Szabó László fordítása). Harmadik értekezés DISPUTA Fôtér

7 DISPUTA Fôtér 6 megvilágosodnia. 6 De a racionális univerzalizmusra hajló földközi-tengeri kultúra sem volt eredendôen monolitkirekesztô kultúra. A görög filozófiai és a mózesi zsidó racionalizmusnak, s a mindkettôt magába olvasztó páli kereszténység elôzményének talán hosszú ideig riválisai voltak a politeizmusok, melyek a helyi istenek, azaz a helyi kultúrák kölcsönös egymást elismerésére épültek. Jan Assmann, mindenekelôtt az ô Mózes, az egyiptomi címû könyve alapján kísérletet teszek arra, hogy röviden jellemezzem az utóbbiakat, meg azt a sokkot, amelyet IV. Amenhotep fáraó azon tette váltott ki, hogy a politeizmusokat a történelemben elsô ízben egy monoteista vallással, az Amarna vallással váltsa le. Mielôtt azonban erre sort kerítenék, hadd idézzek egy részt Martin Heideggernek A mûalkotás eredete címû munkájából. Igen szemléletesen ábrázolja a helyi (bizonyára görög) istenek és az ô helyüknek, templomuknak kapcsolatát. Az ilyen templom mára világtalanná vált, minthogy istene, a benne való hit hiányában, kiköltözött belôle. áthelyezésük gyûjteményekbe mondja Heidegger a mûalkotások, festmények, szobrok, épületek mai sorsáról megfosztotta ôket világuktól. De még ha azon igyekszünk is, hogy a mûveknek ezt az áthelyezését megszüntessük vagy elkerüljük, amikor például a paestumi templomot a maga helyén vagy a Bambergi Dómot a maga terén keressük fel, e meglévô mûvek világa akkor is széthullott. A világtól való megfosztottságot és a világ széthullását nem lehet többé meg nem történtté tenni. 7 Templom, isten és világ kapcsolatáról idézek hát néhány mondatot Heidegger mûvébôl: Csakis a templom ad a maga ottállásában a dolgoknak arculatot és az embereknek rátekintést önmagukra. Az istenszobor nem képmás, hogy az ember könnyebben vegye tudomásul, hogyan is néz ki az isten, hanem mû, mely magának az istennek a jelenlétét lehetôvé teszi és ily módon ô maga az isten. (28.) A templomában álló istenszobor, maga az isten, világot teremt tehát. Magától értetôdôen nem a világot teremti, hiszen minden ilyen templom, s minden ilyen, a helyet megszentelô isten különbözik a másiktól. Az ilyen templom-isten együttesek, az antik szent helyek plurális, sokarcú világot alkotnak. A világ nem a kéznéllévô, megszámlálható vagy meg nem számlálható, ismert vagy ismeretlen dolgok puszta összessége. De a világ nem is valami elképzelt, a kéznéllevôk summázatával együtt észlelt keret. A világ világol és létezôbb, mint az a megfogható és felfogható, amelyben otthonosnak hiszszük magunkat. A világ sohasem valami tárgy, mely elôttünk áll, s megtekinthetô. A világ a mindétiglen tárgyiatlan, melynek mindaddig alárendelôdünk, amíg a születés és a halál, az áldás és az átok pályái beletartanak bennünket a létbe. Ahol történelmünk lényegi döntései születnek, melyeket magunkra veszünk és melyekre ráhagyatkozunk, melyeket félreismerünk és amelyekre újból rákérdezünk, ott világol a világ. (30.) A világ plurális. Különféle emberi közösségekbôl áll, melyek mindegyikének megvannak a maguk világo(ka)t alkotó istenei. Ezek az istenek azonban az ókori politeizmusok világában nemhogy nem zárják ki egymást, még csak nem is ellenségesek egymással. Lefordíthatók egymásba. A törzsi vallások etnocentrikusak. Az egyik törzs által tisztelt hatalmak nem azonosak azokkal, amelyeket a másik törzs tisztel mondja Assmann. Ezzel szemben a politeista panteonok tagjait könnyen le lehet fordítani az egyikbôl a másik vallásra, illetôleg kultúrára. 8 Az ókori politeizmusok a fordítás ilyen technikái. Az igaztalan vallás fogalma teljesen idegenül hangzott az ókori politeizmusok számára. Idegen vallások istenei nem számítottak hamisaknak és fiktíveknek, hanem sok esetben azonosak voltak a saját isteneikkel, csak a nevük volt más. Az a megkülönböztetés, amelyrôl itt szó lesz [a mózesi megkülönböztetésrôl beszél V. M.], egész egyszerûen nem létezett a politeista vallások világában. (17.) Egyiptom városokból állt, s a városoknak megvoltak a maguk egymásba többnyire lefordítható istenei. A város egyiptomi eszméje az ünnep intézményén alapult. A város volt az a hely a földön, ahol a nagy, ünnepi felvonulások alkalmával isten jelenvalóságát mindenki átélhette. Minél fontosabbak az ünnepek, annál jelentôsebb a város. Az ünnepek 6 A mi racionalista-univerzalista kultúránkban az úgynevezett misztika képviselt ilyen tendenciát, ezt azonban a kultúrát uraló-szervezô egyház, majd tudomány mindig félresöpörte. 7 Martin Heidegger: Der Ursprung des Kunstwerks (A mûalkotás eredete) In: uô.: Holzwege. Klostermann, Frankfurt/ M., 1980, Jan Assmann: Mózes, az egyiptomi. Egy emléknyom megfejtése (Gulyás András fordítása). Osiris, Bp.,

8 nemcsak az isteni közelséget közvetítették az embereknek, hanem a társadalmi összetartozás tudatát is. Az egyiptomi önmagát elsôsorban egy város, és nem egy nép tagjának tekintette. A városhoz tartozott az ember, és ott akarta, hogy eltemessék. A városhoz tartozás azonban inkább a város istenéhez, mint a város urához tartozást jelentette. Ez az összetartozás pedig az isten ünnepi közösségének tagjaként alakult ki és erôsödött meg. (46., a fordításon egy cseppet változtattam.) Ennek ismeretében nem nehéz elképzelni, mit jelentett az egyiptomi számára városa istenének, ezen isten ünnepeinek eltörlése, a kötelezô egyistenhit bevezetése. A világtörténelem elsô ismert konfliktusa két alapvetôen különbözô és összeegyeztethetetlen vallás között a Kr. e. 14. századi Egyiptomban zajlott le. [ ] A hagyomány radikális elutasítása és erôszakos intoleranciája Ehnaton monoteista forradalmát az ellenvallás 9 minden vonásával felruházza. (44.) A monoteizmus traumája érthetôvé teszi, hogy e forradalom emlékét is sikerült kiirtani: Röviddel Kr. e ban bekövetkezett halála után a magát Ehnatonnak nevezô IV. Amenhotep nevét kitörölték a királylistákról, építményeit lerombolták, ábrázolásait és feliratait elpusztították, földi létének pedig majdnem minden nyomát eltörölték. Rendkívüli forradalmának minden emléke évezredekre eltûnt. A világtörténelem elsô vallásalapítójának és theoklasztájának neve egészen a 19. századi újrafelfedezéséig eltûnt az emlékezetbôl. Hogy miért sikerült aztán Mózesnek, aki kizárólag az emlékezés alakjaként nôtt és teljesedett ki úgy, hogy magához vont minden törvénykezésrôl, felszabadításról és monoteizmusról szóló hagyományt (43.), a zsidó monoteizmust megalapítania, amely azután a másik két monoteista vallásnak is forrása és alapja lett, az valószínûleg sohasem fog kiderülni. Annyi azonban bizonyos, hogy a zsidókeresztény monoteista vallási, valamint a görög filozófiai tradíció a sokszínû görög mítoszvilág helyére lépett, s e filozófiai tradíciónak a vallási tradícióval való öszszeolvadása olyan világot teremtett, amely bizonyos kompromisszumoktól eltekintve (gyakori volt például bizonyos helyi hagyományok beolvasztása az univerzalisztikus világképbe) fokozatosan minden másságot eltávolított az útból: egységes monolit világot hozott létre. Ez a folyamat pedig, bármilyen furcsának tûnjék is ez, akkor kezdett igazán kiteljesedni, amikor a tradíciót meghatározó vallási elemek háttérbe szorultak. Minden, ami lokális, tehát nem univerzális, s minden, ami Európa univerzalizmusával szemben áll halálra ítéltetett. A monoteista felfogás szerint írja Hannah Arendt Isten a maga képére teremtette az embert. innen nézve csak az ember lehetséges, az emberek nem lehetnek mások, mint ugyanannak a többé-kevésbé sikeres ismétlôdései. Az Isten egyedülvalóságának képmására teremtett ember az alapja a hobbesi state of nature as a war of all against all -nak (a természeti állapot mint mindenki harca mindenki ellen). Ez a lázadás háborúja, melyet minden ember vív mindenki ellen, akiket gyûlöl, mert értelmetlenül léteznek értelmetlenül az Isten egyedülvalóságának képmására teremtett ember számára. 10 Az emberek feleslegessé válásának világa a totalitarizmusok világa, amely kimondottan és kíméletlen erôszakkal fordul szembe mindennel és mindenkivel, ami és aki nem felel meg a totalitárius ideológia által elképzelt világnak, a sivatagnak és e világot mûködtetô, a történelmet elôrevivô, a haladást szolgáló, konform sivataglakó embernek. Annak, aki nem menetel együtt a történelem legöntudatosabb zászlóvivôivel, pusztulnia kell. A totalitárius hatalmak összeomlottak ugyan, a monoteista-monokulturális konformizmus azonban a szabad világban is folytatja diadalmenetét. A szabadságból nem maradt más, mint az úgynevezett szabadságjogok. 11 A világ meg sivataggá 9 Assmann azt az új vallástípust nevezi ellenvallásnak, amely mindent, ami megelôzi és rajta kívül terül el, pogányságként rekeszt ki. Az ellenvallások nem a kultúrák közti fordítás médiumai: épp ellenkezôleg, a kultúrák közti elidegenedés médiumaként hatnak. (18.) 10 Hannah Arendt: A sivatag és az oázisok (Mesés Péter fordítása). Gondolat/Palatinus, Bp., sk. 11 Az emberi jogok eredetileg azoknak a lehetôségeit védelmezték, akik kiszorultak a politikából vagy nem is akartak benne részt venni, mert az volt a véleményük, hogy a szabad egymással-valamirôl-beszélgetés nem valóságot, hanem ámítást, nem igazságot, hanem hazugságot eredményez. (A sivatag és az oázisok, 72.) E jogok arra szolgáltak, hogy a politika, melynek nem szabadott társadalmi, gazdasági, nemzeti vagy vallási célok eszközévé válnia, ne is avatkozhasson be illetéktelenül a társadalom, a gazdaság, a vallás, a kultúra stb. dolgába. Ma már ennél sokkal szerényebb feladatot töltenek csak be: azt akadályozzák (meg?), hogy az egyén, akinek magánboldogságát a politika biztosítani hivatott, ne lehessen, mint a totalitárius társadalmakban, e boldogságbiztosító igyekezet áldozatává. 7DISPUTA Fôtér

9 vált, hiszen bizonyára igaza van Arendtnek, amikor azt állítja: emberek tulajdonképpeni értelemben csak ott lehetségesek, ahol van világ, s a világ tulajdonképpeni értelemben csak ott lehetséges, ahol az emberi nem pluralitása több, mint egy faj példányainak egyszerû megsokszorozódása. (128.) Ha nem ez a helyzet, akkor a világ sivataggá válik. És nem lesz többé sokszínû és sokféle, melyben sokféle kultúra van, ahol a lokális közösségeknek is megvannak a maguk istenei, még ha azok le is fordíthatók egymásba. Sétálok Debrecenben. De nem érzem magam otthon a városban. Azért talán, mert más kultúra, a pesti zsidó-kozmopolita kultúra szülötte vagyok, az alakított? Nem gondolom. Debrecen mássága, ha eleven lett volna még e másság, azt hiszem, nem okozott volna problémát nekem: a kálvinista Róma valaha békében együtt élt a maga zsidó közösségével, mely bizonyára közvetített is Pest felé. A zsidók otthon érezték magukat Debrecenben, szerettek itt élni. Annak idején, amikor a kádári világ széthullásakor ismét részévé lehettem a magyarországi kulturális életnek, talán a régi Debrecent illetô, alig-alig tudatos emléknyomok késztettek arra, hogy elfogadjam a debreceni hívást. Csakhogy s ez bizonyára valami mélyebben fekvôre is utal a valahai cívisvárosból alig-alig maradt valami mutatóban. Csupán mint valami nagy skanzen maradt meg itt-ott egy-egy rész az eredeti településformából. A kertvárosoknak meg, melyek debreceni származású barátaim szerint a város legszebb részei voltak, többnyire csak irdatlan szocialista lakótelepek ôrzik a nevét. Vénkert, Újkert De talán nem ez az igazi baj. Amit emberek készítenek, azt meg is semmisíthetik, amit lerombolnak, azt újjá is építhetik. A rombolni és az építeni tudás egyensúlyban van. Az erô, amely lerombolja a világot, s erôszakot gyakorol rajta, ugyanúgy a mi kezünk ereje, mint az, amelyik a természeten tett erôszakot és természetes dolgot semmisített meg például egy fát, hogy deszkát nyerjen belôle, amibôl valami fadolgot készíthet, hogy világot alakítson ki. (A sivatag és az oázisok, 102.) Brémát a háború földig rombolta. A kultúrához akkor még biztosan makacsul ragaszkodó polgársága mely a baloldali-hôzöngô egyetemet késôbb egyszerûen ignorálta, a város fôterére odaszállíttatott (!) régi, valamint odaterveztetett stílusban odaillô új épületeket, s Bréma szelleme újjáéledni látszott Baj akkor van, ha az emberi viszonyoknak nem az elôállítás, hanem a cselekvés és a beszéd révén létrejött világa pusztul el, aminek bár a létezô legmúlandóbb anyagból, az elszálló szóból és a gyorsan feledett tettbôl készült, egy olyan titokzatosan szívós tartósság a sajátja, hogy bizonyos körülmények között, mint például a zsidó nép esetében, a kézzelfoghatóan elôállított világ hiányát évezredekig képes elviselni. (110., az én kiemelésem.) Baj akkor van, ha a különféle sajátos mentalitások melyek mások számára, azok számára, akik mások, sokszor talán nem is nagyon vagy éppenséggel nagyon nem szimpatikusak a sivataghoz való alkalmazkodás mindenkire jellemzô képességének adják át a helyüket. A veszély abban rejlik, hogy valamenynyien valódi sivataglakókká válunk, és még otthon is érezzük benne magunkat. (201.) 8DISPUTA Fôtér

10 Mondta volt egy bölcselô higgadt keserûséggel, hogy az ember egy olyan világba születik, amelyik nem az otthona. Nem magától az otthona. Véletlenül kerül oda, ahova, kezdetben fel sem merül, hogy a hely, ahova született, otthon-e vagy nem otthon. Meg kell szokni: a levegôvételt, a gyûrôdést, hideget, meleget. Meg kell szokni, hogy kívül van. De ez a megszokás is nagyjából magától megy. Zavartalanul megszokja az ember azt, amirôl még nem tudja, hogy otthon vagy otthontalanság. Az a természetes, hogy az ember ott van, s nincs máshol, így aztán sok minden van, kín, szenvedés, bánat és öröm, de nincs még elvágyódás, nincs a helyi színezet megvetése, álmok szövögetése egy zugról a glóbuszon, ahol egyáltalán lehetne élni. Nincs töprengés a világ szívérôl. Nincs töprengés a világról. Ami van, az ott van abban a kis poros utcában. S így persze nincs honvágy sem, nincs a visszatérésnek különösebb szenzációja. Még nincs is honnan. Az ember még azt sem tudja, hogy ô kicsoda, s így természetesen azt sem tudja, hogy pontosan hol van. Illetve fordítva. Ha nincs más gondja, mert még van apja, anyja, kisebb-nagyobb családja, akkor él, mint Marci Hevesen. Nagyjából úgy örül magának. Nagyjából annak örül, hogy nem tudja. A küszöbig elég elmennie. Az is nagy távolság. Innen és túl otthon van. Nem tudja, hogy milyen, ha nincs otthon. Késôbb aztán kiderül, mert bevallják, elmondják, lassan, sulykolva ismertetik, hogy az illetô nem akárhol van. Hogy az a poros utca nem a világ közepe. Hogy kisemberünk nincs kivételezett helyzetben. Vagy kivételezetten közepes, vagy annál rosszabb helyzetben van. Elkezdenek arról sustorogni, hogy vannak jobb helyek. Ott többet süt a nap, van tenger, esetleg hegyek. Van banán. Narancs. Kolbászból van a kerítés. Elmondják, hogy földrajzilag az illetô lehetetlen helyre született: egy hegyekkel övezett medence legmélyebb pontjára. A hegyekrôl nem tudni semmit. Csak ide a világ végére. A semmi sivárság kis zugába. Adagolják, bebeszélik, hogy történelmileg szintén sújtott ez a számára különlegesen fontos helyszín. Török, tatár, német, szovjet. Gályarabok. Csonka Kukorelly Endrének ország. Ennyit már nem is lehet szenvedni. Az emberek itt már tízezer évre ki találták magukat szenvedni. S apró hôsünk mégis azt látja, hogy megy a szenvedés tovább. Zökkenômentesen kínlódnak az emberek a puszta ország puszta városában. A kín beleeszi magát a házakba, utcákba. S akkor menekülésre fogná. De hát nem viszi a pici lába. Nem talál ki. A képzeletébe menekül. Álmokból ellenvilág. Otthon a magasban. Hogy hol is vagyok tulajdonképpen, másodjára akkor jutott eszembe, amikor családi elôzmények következtében ötéves koromban anyukámmal Amerikába utaztam. Vagyis nem Amerikába, hanem Kanadába, de én mindenkinek azt mondtam (az igazat, s nem a valódit), hogy Amerikába, mert az jelentett valamit. Azt, hogy tényleg jó messzire, valahova elmegy az ember. Nem valahova, hanem a tutiba, csodaországba, a tejjel-mézzel folyó végtelenbe, a kifejezhetetlen reménységbe. Fogalmam sem volt, hogy milyen is Amerika. Nem tudtam, hogy Amerika tetszeni fog-e nekem. Persze az nem lehet, hogy ne. Ha majd ez a csepp fiú ott áll, s belélegzi Amerika szagát. Ámul, bámul, s nem fogja fel. Persze kellett, hogy tetszôdjön, mert ötven darab nyolcsávos út keresztezte egymást, toronyházak piszkálták az eget, kis staniclikben sült krumplit árultak, láthatóan kimeríthetetlenek voltak a készletek, valóságos Chevroleteken furikáztak az emberek, akiknek az volt az érdemük, hogy ott születtek, vagy oda engedték be ôket. Történetesen úgy esett, hogy nem svédbe, nem ausztrálba, nem Új-Zélandra, hanem ide. Belül a legtöbb szomorúnak látszott, de azt mutatta, hogy szörnyen meg van elégedve azzal, hogy eljött, s igen-igen csodálkozik azon, hogy hogy lehet ott lenni még mindig. Örültek, hogy odamentek, de ennek az odának csak úgy volt értelme, hogy minden egyes dicsekvés mögött ott derengett az onnan el. Csak onnan el, picim, ahol felszedik az utcakövet, ahol a lámpavasra felhúzzák, ahol bedübörög a tank, ahol a nyirkos-nyálkás novemberi hajnalon vagy meghalunk, vagy átjutunk. Akkor bár nem tudhattam ró- Fôtér Szirák Péter Van honnan (pastiche) DISPUTA 9

11 DISPUTA Fôtér 10 la beszélni megéreztem annak a tízezer kilométerre lévô édes-mostoha helynek a delejét, azt a fájdalmat, amely gyûlöletbôl és szeretetbôl, felejtésbôl és emlékbôl gyúródott egybe. Akinek nincs otthona, annak már nem is lesz. Egy hónapig voltunk ott. Úgy emlékszem, minden nagy volt és fénylett. Csak néztem, hogy ez tehát Amerika, ez a világ szíve. Engem csaknem folyamatosan enyhe szédület és erôsödô hányinger környékezett. Saját, persze csalóka emlékezetem szerint egész idô alatt egy falatot sem ettem, s csodálkoztam, hogy mindenki ide akar jönni, mert itt van a boldogság melegágya. De ahogy ideért, mindjárt vágyik is vissza. Azzal tölti az idejét, hogy megmagyarázza, miért jött ide. Maga sem hiszi, ezért nagyon magyarázza. Ez veszi el az idejét a boldogságtól. Amerika, vagyis Kanada erôs hatással volt rám is. Szédülés, hányinger, állandósult beteges csodálkozás. Rémület, s a rejtélyes vágy, hogy csak vissza. Visszajöttünk, de láttunk valamit, ami itthon nem volt bekalkulálva. A hetvenes évek elején az ugyanis nem volt normális, ha az ember látta Amerikát. Attól mindenki megzavarodott volna. A rendszer úgy volt kitalálva, hogy csak a rendszert szabad látni. A rendszer és más semmi. Hát ez volt valami. Ma már a lényeget tekintve nem látok olyan rettenetesen nagy különbséget, sôt még rettenetesen kicsit sem, de akkor a kelet-európai szürkeségbe, a tisztes szegénységbe, az enyhe nélkülözésbe, a családot évtizedek óta sújtó gyanúperbe visszatérni, hát az elég abszurd jelenség volt. Abszurd természetesség. Mert nem lehetett ott maradni. Ugyanis fel sem merült. Az ottaniakban biztosan. Ôk ugyanis be akartak hálózni, hogy egyre többen legyenek. Egyenként áthozni a hazát. De anyukámban, aki az otthonom volt, biztosan nem. Hazajöttünk egy kissé szenvedni: ez nem volt határozott cél, ez vele járt. Itthon volt az otthon. Apa, anya, gyerekek. Nyelv, ízek, szagok. Minden kicsi, kényelmetlen, megnehezített. Itt alapból lehetett érezni a kenyér, a levegô és a szavak súlyát. Amott minden pillekönnyû volt, csak még mindenre ránehezedett vagy száz kiló honvágy. Ott minden kétségbeejtôen valószínûtlen, minden valami rózsaszín dzsörzé boldogság ígéretére volt alapozva. Itt a részletek igazak, csak az egész hazug. Itt ugyanis ki lett kényszerítve az elfogadás, s az lett hazudva, hogy ez a jó. Vagy ez van, vagy nincs más. Tényleg úgy hazudtunk, ahogy tanultuk. Ahogy a könyvbôl olvastuk. Romló foci, de mégse baseball. Némi kilátástalanság, de mégse az állandó, kényszeres magyarázkodás, hogy miért vagyunk odaki. Ide tett bennünket a Jóisten. Nahát. Aztán ennél bonyolultabb lett a helyzet. Elkezdtem felnôni, a szocializmus pedig elkezdte úgynevezett virágkorát élni. Én láttam, amit láttam, így amikor a rendszer hangjai a fejlett szoc. haza perspektíváit zengték, vagy a tehetetlen düh öntött el, vagy huncut mosolygásba fogtam. A szülôi tiltás hatott: ismereteimet a világ szívérôl nem hoztam boldog öntudatlanságban lubickoló társaim tudomására, hanem ahogy ez akkor szokott dolog volt, kétlelkûként éltem az otthontalan otthonosságban. Hanem aztán történt, hogy a rendszer dekadenciába fordult, elkezdett senki nem hinni semmiben: kacsintás, tudsz mindent, elvti. Tudsz mindent, nem elvti. Egy jó emberem szólt, hogy lejtôre került az egész hóbelevanc, de hát nem lehetett semmi biztosra számítani. Magam sem gondoltam, hogy egyszer majd. Hanem, hogy így lesz mindig minden, vagyis hogy marad a langy tócsa, az otthonos pangás. Semmibôl se tanulni, hanem felejteni, felejteni, felejteni. Ez most a tempó: csináld magad, s ne gondolkozz! Ily felemás körülmények között esett meg, hogy 1984-ben csereüdültetéssel Ausztria gazdag örökös tartományainak egyikébe vetôdtem, s ez megbontotta a nehezen kivívott, s valljuk be: hamiskás lelki egyensúlyt. Felszakította az amerikás sebeket, felébresztette az alvó lázadót. Arra kényszerített, hogy belássam, az otthonom nem az otthonom. Már megint nem. Vagy nem úgy az, ahogy kellene. Ausztriában csordogált az unalmas demokrácia, rutinból szabadon választottak, minden jobb volt, mint nálunk, s rendesen kisebb, mint Amerikában. Minden volt ott, csak egy valami nem. Az az országos hazugság, ami nálunk régóta és javában dívott. Dívott a fáradt, ernyedt, lomha igazmondáshiány. Az ottani fiatalok is életuntak voltak, csak máshogy. Ami nekem hiányzott, az nekik eredendôen járt. Mindez azért, mert ott találtak születni, s ott is maradtak. Ôk nem jöttek át. Ebben az orwelli évben többedjére is elbukott bennem a rendszer. Ettôl kezdve mintegy hat éven át ez a bukás volt az otthonom. Berendezkedtem. Vagyis hagytam, hogy berendezzenek. Vagyis már nem hagytam

12 volna, de a berendezés maradt. Hogy tudjam, mi micsoda és hol van. Ez a Nagytemplom, ez a mûvház. Ez az egyetem és ez pedig a huszonnégy emeletes. Ez a rendszer és ez a világvége. Ez Kádár, ez Berecz, a helyi pedig Sikula. Ez egy szerencsétlen, kényelmetlen, kicsi és csúnya város. Itt fogok lakni, mert nem mentem el, nem maradtam kint. De nem léptem be sem. Nem léptem be a rendszerbe rendesen, ahogy kell. Ahogy kellett akkoriban, hogy belülrôl megreformálni, vagyis belülrôl boldogulni, vagyis belülrôl meggazdagodni. Onnan, közvetlenül belülrôl veszíteni el az eget. Akarni egy kis hatalmat, egy kis kapcsolati tôkét. Mert ez lett belôle: egy nagy belsôs meggazdagodás annak, aki rendesen benne volt. Akik egyesültek. Aki nem gondolkozott a bukáson és nem nyafogott, hogy nincs otthona. Az én otthonom nem e rendszerbôl való. S akkor azt hittem, hogy rendesen megbukott. De tudjuk, hogy nem. Csak a bukás, az a kinti, az a megvetett, az a mindenért hibás: belülre került. Egy nagy belsô bukás lett belôle, még ha nem is szeretünk erre gondolni. Megbuktunk. Mert elhittük, hogy minden baj, minden otthontalanság a rendszerbôl fakad. Ráfogtuk. Jó, persze, megérdemelte. Úgymond életszerûen rája lehetett fogni. Rendszer te tetted ezt. Nem én tettem. Te tetted. Tetteted. S most válasszuk ketté: volt egy otthontalanság (mások felôl nézve: egyfajta otthonosság), ami a rendszernek volt betudható. Jó rendszerfüggô otthontalanság, illetve az üzemeltetôk kedélyessége. (Az utóbbi az elôbbi része.) S most látszik, hogy van egy, ami független. Csak éppen kicsit függ a mindenkoritól. Másrészt viszont szinte állandó. Abból fakad, hogy a várost, az országot, a világot nem lehet rendesen berendezni. Mert már be van rendezve. Egyszer csak jönnek emberek, azt mondják, mostantól más lesz, s berendezik neked ugyanazt. Vagy majdnem. Nem lesz benne szovjet, ami baj, mert most már csak magunktól szenvedünk. De ugyanúgy lesz benne bent és kint, fent és lent. S lesz benne ideát és odaát. S lesz benne elvágy és felvág, leszól és kidob. Lesznek szavak 72-bôl és 84-bôl. Nagyon hasonló embertársak. Nagyon hasonló elemek. S amikor rendezgetjük, ezeket a régiket pakolászszuk át. Régi elvek szerint, rakosgatva az otthontalanságot ide-oda. Négy-öt magyar összepakol. És szét. Bárhogy illeszti, viszszamarad valami melankólia. Van honnan látni, hogy mi nincs. DISPUTA Fôtér 11

13 DISPUTA Macskakô Görömbei András Tamás bácsi elment 12 Ifjúságom idején a kelet-magyarországi írócsoport tagjai gyakran találkoztak. A fél magyar irodalmat ezeken a találkozókon ismertem meg személyesen. Ha nem volt idegenbôl érkezett nagy vendég, ha magunkban voltunk, ha egy-egy új könyvet vitattunk meg, a társaság középpontjában mindig Tamás bácsi volt. Olyan sokat tudott Csokonairól, Móriczról, Gulyás Pálról, Oláh Gáborról és még nagyon sok más íróról, hogy ha mesélni kezdett, szinte életre keltek azok, akikrôl beszélt. Felejthetetlenül színesen mesélte el azt is például, hogy 1956 októberében Németh Lászlóval együtt volt Szigligeten, s Laci bácsinak az volt a legnagyobb gondja, hogy borzasztó szégyen volna, ha a nép egy magyar írót az Esterházyak kastélyában verne agyon. Tamás bácsit örömmel kísértem el az egyetemisták meghívására a kollégiumba is költôi estjére. Egyebek mellett azt is megkérdezték tôle, hogy miért ír verseket. Azt mondta, hogy kivágtak most egy fát, amelyik neki kedves volt. Verset írt róla, hogy örök életû legyen a kivágott fa Ha írói kapcsolatairól kérdeztük, elevenen, láttató erôvel mesélt a fél magyar irodalomról. Neki Móricz Zsigmond Zsiga bácsi volt. Ezen nem is csodálkoztunk. De hogy a nála csak tizenegy esztendôvel idôsebb Németh Lászlót is mindig Laci bácsinak nevezte, azon már elgondolkoztam. Nem is tegeztem vissza Tamás bácsit többszöri kérésére sem Fiatal koromban a budapesti írószövetségi eszmecserék a szabadság tenyérnyi terepét jelentették számomra. Minden töredelmet vállaltam azért, hogy ezeken az esti eszmecseréken részt vegyek. Amikor megérkeztem, a legtöbb írónak az volt az elsô hozzám intézett kérdése: hogy van Tamás bácsi? Tamás bácsi és Debrecen szétválaszthatatlanul összetartozott évtizedeken keresztül a magyar írók tudatában. Kálvinista hagyományok, értéktisztelô magatartás, Kiss Tamás DEBRECEN Címereden ôt szeretem: a fônix madarat, ki Napba néz s belôle issza az arany sugarat. Ki fönn a lángokon hevül s parázson lépeget, de a szárnyai összekötnek földet és eget. Azt szeretem benned ma is: az életet-adót, idônként föl-föllángolót, de el nem hamvadót. Tüdôt, szívet kitágító füttyös tereidet, Templom elôtt játszadozó friss négy szeleidet. Azt, aki tûnôdni se rest, de gondon is mulat, s dalol, ha kézrôl-kézre jár a farsangi kulacs. A maradandóból újulót, kit sors se reteszel, ki nem mindig az vagy, aki vagy, de voltál és leszel. nagy kultúra, szelíd baráti szó mindez Tamás bácsi volt egy személyben. Rajongtak érte a fiatal költôk is, hiszen mindenkit olvasott, mindenkit szeretett, támogatott. Drága Tamás Bácsi! így szólította ôt levelében Ratkó József, Buda Ferenc, Kiss Anna, Utassy József, Várkonyi Anikó és még sokan mások. Tamás bácsi a Nyugat harmadik nemzedékének volt a tagja. Babits keresztelte ôket így. Tamás bácsi szelíden szomorú öniróniával emlegette azt, hogy ô ebben a nagy névsorban csak a satöbbi. Versben is megírta ezt. Fájt is neki, mosolygott is rajta. De ô, a satöbbi mindig szóban és írásban egyaránt értéktisztelô fi gyelemben ré szesítette nemzedéktársait, Weöres Sándort, Takáts Gyulát, Jékely Zoltánt éppúgy, mint a kisebb tehetségûeket is. Tamás bácsi több mint fél évszázadon keresztül volt Debrecen szellemi életének egyik meghatározó, jellegadó személyisége. Addig ôrzök, amíg magam is majd megôrzendôvé leszek s viszem tovább ezt a múlásban szépséges örök életet. Ötvenesztendôs korában írta ezeket a sorokat. Életpályája hiánytalanul igazolta ezt a költôi vallomást. Olyan hûséggel ôrizte és adta tovább a kultúra értékeit közöttük mindig hangsúlyosan a debreceni hagyományokat, hogy az ô életmûve is megôrzendô értékké nemesedett. Költô, pap, tanár, irodalomtörténész, esszéista volt egy személyben. A debreceni egyetemen teológiát, filozófiát, majd bölcsészetet tanult. Ifjú korában szellemi kincsesbányája volt a kollégiumi Nagykönyvtár, oxigénsátra pedig az Ady Társaság. Igazában a Nyugat avatta költôvé 1934-ben. Elsô két könyve is megjelent a harmincas években, aztán költôi pályája szinte elakadni látszott. Kis falvakban volt segédlelkész, majd Nagyváradon tanított. Várad elvesztése

14 megrendítette. Visszatért Debrecenbe. Nehezen talált itt újra magára. A történelem is ellene dolgozott. Kiss Tamás évekre elhallgatott. Korai könyvei után csak tizennyolc esztendôvel lépett újra verseskötettel a közönség színe elé. Aztán a hatvanas évek kissé nyitottabb légkörében ô is egyre jobban magára talált. Sorra jelentek meg könyvei, vers- és esszékötetei. Megtalálta igazi hangját. A gazdag szellemiségû tárgyias, szemléletes költészet igazi kismestere lett. Finom iróniával nézte önmagát. Debrecent a Száraz-tenger partjának nevezte Gulyás Pál ó-kikötôje helyett. Bolond Istók újabb debreceni kalandjai hôseként mutatta meg önmagát. Keserédes hangvételû önportréi felejthetetlenek. Árnyalt önismeretre ösztönöznek. Életszeretete, meghitt pillanatokhoz való ragaszkodása a tartalmas búcsúzás szellemi terepévé avatta öregkori verseit. Szerencséje volt, búcsúzása évtizedekig tartott. Így aztán különleges változatokat termett. Mély tragikum-érzését gyakran a bölcsesség derûjével és iróniájával ellenpontozta. Úgy vagyok már, akár a régiszolga, kit helye köt, még tenni-venni kell, pedig hát nincsen is már semmi dolga, rászólhatnak, elküldik, menni kell; ám nincs erô, mely kötelét eloldja, így a földet próbálja venni fel. Szegény öreg szánandó parasztja, azt hiszi, a terhe még marasztja. Életmûvében Debrecennek és a debreceni hagyományoknak szinte meghatározó szerepük van. Költészete mellett gazdag pedagógusi, esszéírói, irodalomtörténészi munkássága is tanúskodik errôl. Esszéköteteiben különlegesen fontos helyet kapnak a Debrecenhez (is) kötôdô alkotók: Csokonai, Arany, Móricz, Ady, Krúdy, Tóth Árpád, Nadányi Zoltán, Gulyás Pál, Oláh Gábor. Esszéiben, tanulmányaiban gazdag tárgyi tudás társul szépírói megjelenítô erôvel. Mondatainak hajlataiból is a mûveltség, a kultúra sugárzik. Jó érzés olvasni mûveit, mert gazdag szellemi világ részesévé avat bennünket. Nagy szeretettel és értéktanúsító szenvedéllyel kalauzol elôdei és nemzedéktársai világában egyaránt. Kedvenc Csokonaijáról esszék sora mellett kitûnô ismeretterjesztô regényt is írt. Csokonai életpályájának rajzában életszerû elevenségben jelenik meg a tizennyolcadik és tizenkilencedik század fordulójának egész magyar világa. Másik könyvében úgy meséli el Móricz Zsigmond életét, hogy élet és mûalkotás különleges összefonódásának és különbözésének izgalmaiban részesít. Két nagy szerelmét, a Hortobágyot és a debreceni Református Kollégiumot, a pusztát és a Bagolyvárt ismeretterjesztô képeskönyvekben is életre keltette. Utolsó könyveként levelesládáját adta át olvasóinak. Közösségragasztó, értékeket összefogó szeretettel vonzotta évtizedeken keresztül Debrecenbe a magyar szellemi élet több nemzedékének jeles képviselôit. Móricz Zsigmond, Németh László, Illyés Gyula éppúgy meleg szeretettel írt neki, mint nemzedéktársai vagy azok a fiatal költôk, akiknek a pályáját mindig szeretettel segítette. Boldog ember lehetsz: útjaidon nem jártál hiába írta neki Czine Mihály. Kiss Tamás Debrecenben, a Garay utcai otthonának csendjében értékes életmûvet alkotott és gazdag emberi kapcsolatokat ápolt. Útjain valóban nem járt hiába. Tamás bácsi betöltötte hivatását. Kilencvenegy évesen csendesen elment. Szegényebb lett Debrecen, szegényebb lett a magyar kultúra. Emléke és életmûve azonban megôrzendô örökségként velünk marad. DISPUTA Macskakô 13

15 Lackfi János DISPUTA Macskakô 14 Hej, Dezsô, ha tudnád, S jó ideje át nem aludnád, Akár egy lomha mackó, A lélekzsibbasztó Éjszakákat, ha látnád Az idôt, ahogy átrág Minden élô Szövetet, és zenélô Szerkentyûként reszelget Egy gügye dalt, felôrli lelked, Gyûlik a fûrészpor alatta Mint sarkokban a porcicának aposztrofált vatta, Ha itt most Debrecenben Láttad volna, hogy meztelenre Vetkôztek nekem a négertestû fák, És a köd meg esô beolajozta Ôket bronzaranyosra, Hogy fájjanak, míg vörösboros fejjel Keringek a bontatlan doboz tejfel, Az éjszakává fordult nappal Közegében, mint varázserejét vesztett aranyhal, S a boldog akváriumok börtönében Alvó lakókat fürkészem: alig van ébren Bárki normális ember, és fájok, csak hogy fájjon s mégse fájjon, Mint érzéstelenített beteg, kibe nájlon Kesztyûkkel túrnak, hogy kiszedegessék belôle Mindazt, mi nem kell egyelôre, Hogy ne zavarják a tervet A másvilági szervek, S csak ha túlnan tudatára ébred, Anesztézia múltán ordítson majd a lélek. Hogy fájjon Toporzékoltak bennem a bornak lóerôi, Nyirkos esô mosott át csontvelôig, Lekúszva hajamnak gyökérzetén a mélybe, Hol szívdob ütemére Ki tudja, miféle tarzanok utaznak liánon, MAGÁNTERÜLET táblával védett világom Dzsungeldíszletei közepette, Mentem, nem látva föl az egekbe, Guillotine-fényes sínek mentén, S mondom, bárha magamat ismételném, (De hiszen járni, lélegezni feltételez némi Ritmikus önismétlést, e nélkül ki tud élni?) Hogy váltakozott jobb- s ballábam alattam, Jaj, Istenem, mért, mi van abban, Hogy mint kesztyûben ujj, sokak közt is maga van az ember, Még az Isten se gyôzi türelemmel, Ahogy fickándozom a horgon, kövér giliszta, Mely már meg a jólétet is kihízta, Vágyaim lánca elér a Holdig, Minden hurokba új hurok fonódik, S a liftdobozzal együtt fölfele esve Egy szállodában kötök ki, tízemeletesben, S ott lehull rólam nadrágszíj, ruha, kantár (Szekrényben baljós mûanyag fogas hintál), S a betoncsontváznak, tízemeletesnek Odvában hernyónyi testem rózsaszínje tesped, Pólyálom zuhany és ágynemû selymébe, Változzam át, vagy ébredjek fel, ha mégse...

16 (2002. december 19.) Ahhoz k epest még mindig túl sok autó jár a ház elôtt. Akárhogy kicsomagolom magam, nem vesznek át, nem vesznek rajt erôt, ha pedig begubózok, kicsomagolnak, mindenkit érdekel, úgy látszik, hogy mi van belül, mi az, amit majd oly könnyen dobálnak el. Tudod, van egy bizonyos jellegzetes csuklómozdulat, ahogy a csikket elhajítva a táskájában turkál, új csikk után kutat. Én tényleg jól tudom egyébként, bármilyen hülyén hangzik, hogy mi az, amit várok. Fölszállok egy jármûre, és a végállomáson leszállok, járkálok egyet, aztán visszaszállok a következôre, így szálldigálok az akárhogy-is-de-elhagynaka-nôkre. Élet és nem ezeket ismételgetik Vagy nem. Nem úgy. Nem így, ahogy. Aligha úgy van, ahogy mondom. Nem kezdek, nem hagyom abba, nem várok, nem elrontom. Tehát fölszálltál. És leülsz, kinézel a. Nézed az ablakon saját magad. Ott saját magadat látod nagyon-nagyon, meg némi piszkot, mert mindig pocsékul van lemosva, csorog végig rajtad, le rád, ég s föld minden mocska. Hazafelé még bemegyek a boltba, és veszek szalámit. Még jó, hogy ahhoz képest kapni mindent. Még jó kapni bármit. (2002. december 19.) Álltam az árokparton egyszer az apámmal. Ez akkor van vagy nincs. Ez akkor van, ha az ember régi kacatok közt rámol. A biciklit fogom, mellettem áll, közel a kerítéshez, kinéz a képbôl. Jól néz ki. Csipkézett széle van a képnek. Sütött a nap, ez akkor van. Akkor még alaposan süt a nap, nincs semmi árnyék. Néz be a kertbe az apám. Ilyet én kitalálnék? Egy gyerek áll az út szélén, most mondjam innen azt, hogy távol? Te szerettél volna csirkékre lövöldözni légpuskából? Kukorelly Endre DISPUTA Macskakô 15

17 (2003. január. 6.) Néha beleolvasok a naplómba. A- lig hihetô dolgok, szomorú, viccesebb, buta, nem hinnéd. Nem hiszem, mik voltak s mi nem, nyúlánk, falánk, van amit nem is értek, van, hogy túlzottan is, nagyjából így. Nagyjából ez a mérték. Például, vegyük ezt, hogy december hatodika. Mindent különben elfelejtek. F lejt az ember, azért van ez a, mondjuk így, a rendszer, hogy eszembe jut, ami majd mindjárt újra egész el lesz feledve, olvas-e vagy olvassák csak, leolvassa ôt, mint a gázra állását a számlás, noha oly régóta már lángokban áll a ház, olvassa, mert elé került, elébe kerül amit olvas, azért kerül elé bármi, nem kerüli el, nehéz is volna olyan helyet találni, látod, miféle arcot szab neki, micsoda képet vág az, aki másmilyen valóságokba téved, húzzák és vonják, hideg-meleg, téli napok és nyári esték, aki odaát jár, arról lejön a máz, a viselet, lecsorog a festék, sír és nevet: nem tudod, miért? Látod, ahogy sír és látod, hogy nevet a sohase-lesz, nagyon-rég-se-volt van ott, valami más, rosszabb helyett Érzelmek, ahogy messzi elsodortak, épp miközben elintéztem 4 vagy 5 ügyet. Hozzáfogtam öt semmihöz. (2003. március 25.) DISPUTA Macskakô 16 Van, aki jóval a jónál vadabbul csinálja, nemigen nézi, mi jön, mi megy, hogy mi marad utána, nem is tudja, választott-e vagy ôt választják a dolgok, hogy általában zörög minden, vagy ô az, aki folyvást az orra alatt mormog,

18 Ez a három épületbôl álló lakótelep kilencven lakással a hetvenes évek végén épült. Nem igazán panel, francia zsaluzással készült, egy darabból álló tömbök, csak az elôfalakat, az utcára, udvarra nézô felületeket zárták le panellal. Az átadáskor azt mondta az építtetô, hogy ez egy földrengést is kibír, legfeljebb ezek a paneldarabok hullanak le, miáltal láthatóvá válik mindenki magánélete, de nem esik ki senki, semmi, nem temeti maga alá a lakókat. Nem sokat értettek belôle a zömében fiatal lakásra várók, és a földrengés is oly távolinak tûnt, mint egy szupernova valahol a világûrben, errefelé pedig még nem volt földrengés. Na, majd lesz, gondolta Vári, ha majd egyszer-egyszer én földet érek. Ô már akkor alkoholista volt, a többiek csak késôbb, fokozatosan. Azt javasolta azon a lakógyûlésen, hogy a közös udvart ültessék be, ô majd lop fákat, csak legyen segítség. Lopni kell, kérdezte Zelenai, azt tudok! Mint kiderült, tudtak mások is, de Vári megnyugtatta ôket, szemközt most szanálják a Tócóskertet, nem kell konspirálni, boxer, pisztoly itthon hagyható, ingyen van, de kell ásó, lapát és némi sör, a nehéz testi munka nyomán fellépô folyadékvesztés miatt. Aki nem vesz rész a fásításban, megválthatja a munkát egy láda sörrel. Megéljenezték, úgy van, úgy van, Vári pedig arra gondolt, lehet, hogy sokba fog ez még nektek kerülni. Aztán hozzátette, itt fognak játszani a gyerekeitek, bokrokat is hozunk, ahol titokban majd összesimulhatnak, csókolózhatnak, mikor már nagyobbak lesznek, mint valamikor mi is a Nagyerdôben vagy az utcai parkokban. Itt most egy élet kezdôdik! Nevettek, egymást ölelgették a párok, de ebben már nem mindenki értett egyet, volt, aki azt mondta, azért itt nem kellene ilyesmit csinálni, ez nem kupleráj. Csak parkot, szépet. Na jó, mondta Vári és arra gondolt, jó sûrût, persze majd úgyis az lesz. Még azt kérte az asszonyoktól, hogy akinek bográcsa van, fôzzön, itt kint, az udvaron, ha van kedvük. Nem kell nagy dolgokra gondolni, slambuc!, kiáltott közbe Rác Feri, aki a Vári alatti lakásban lakott, paprikás krumpli, mondta Virág Laci vigyorogva egy sörrel a kezében, vagy süssünk szalonnát! Vári nem vitázott, nem errôl van szó, mondta, hanem hogy hozunk néhány fát odaátról, elültetjük, aztán és közben majd berúgunk, ha muszáj, és ha lesz mitôl. Barátkozni, tette hozzá, errôl van szó, nem a szakácskönyvrôl, összeszokni! Gyerünk! Slambuc Mentek. Vári sosem volt vezér, inkább háttérbe húzódott, most sem vállalta, hagyta Virág Lacit élre törni, annál is inkább, mert egy szatyor sört hozott magával és egy fejszét. A fakitermelés, bokorásás már az elején akadályba ütközött, az egyik orgonánál kiderült, hogy ott még laknak. A gazda, egy zömök, ôszen is sûrûhajú ember kiáltott rájuk a már félig ledózerolt kertjében, mit akarnak? Virág Laci kissé megszeppenve azt mondta, vinnénk fát, bokrot a mi udvarunkba, a magáét már úgyis szanálták! De én még itt vagyok, mondta az öreg karakán tartással, mire Vári azt mondta, kedves bátyám, adja nekünk ezt a szép orgonabokrot és mondja meg, mit kér érte? Holnap vagy holnapután úgyis jön a tolóka és beletapossa a földbe! Feri valahonnan elôvarázsolt egy kétdecis vegyigyümit és azt kérdezte, meginná ezt helyettünk, a szomszédságra? Az egészségünkre? A gazda habozott, de nem sokáig, az üvegért nyúlt. A hüvelykujja körmével lelökte az üvegrôl a kupakot és egy nyeletre megitta úgy a felét. Aztán azt mondta, tudják, mit? Vihetnek mindent, az orgonákat, a rózsákat, mindent. Csak az eperfát, ezt itt, ezt hagyják békén! Az nem is kell, mondta Feri, vén, nem fog megmaradni, meg nehéz is kiásni tövestôl. Nem is az, mondta a gazda, és újra meghúzta a kétdekást, hanem arra akasztotta fel magát a feleségem, mikor ezek a rohadtak elkezdtek itt pusztítani. Úgy féléve. Most megnézték a fát ôk is, az egyik vastag ágon egy mûanyag babafigura lógott, madzagon. Vári akkor azt mondta, menjünk innen, van errefelé rengeteg bokor, ahol már nem lakik senki, és ne haragudjon, öreg, bocsánat. Nincs bocsánat, mondta a férfi, vigyenek mindent, ami kell, legalább tudom, hogy jó helyre megy, emberekhez, nem bele a földbe vagy a szeméttelepre, még segítek is! De nincs már több pálinkánk, mondta Feri szomorúan, nem baj, mondta a gazda, majd hoznak, és eltûnt valami fészerfélében, szerszámokkal jött vissza, kapával, ásóval, partvágóval és szakszerûen kezdte kiásni a kert rózsafáit, orgonáit, kisebb tujákat, fenyôket, Váriék csak segíteni tudtak, már fogalmuk sem volt, miféle növényeket forgat ki az öreg a földbôl, bár az utolsónál megállt: ennek gyönyörû, piros bogyói vannak ôsszel, mondta, és a zsebeiben keresgélt, majd valami rongyot vett elô valahonnan, amivel a szemeit kezdte törölgetni. Mert sírt. Ezt az unokámnak ültettem valamikor, Tar Sándor Panelmesék A hónap szerzôje DISPUTA Macskakô 17

19 Tar Sándor A hónap szerzôje DISPUTA Macskakô 18 mondta késôbb, ha elviszik, egyszer-egyszer majd megnézném, lehet? Húúú, ez már sok volt a fiúknak, Zelenai kifordult a körbôl, mert az ô könnye is kicsordult. A többiek hallgattak. Vári tért magához elôször, aki szabadidejében temetésekre járt, csak úgy, mert volt egy mondása: a temetés jó dolog, felemelô, csak akkor rossz, ha mindenki áll, te meg fekszel. Most azt kérdezte, bátyám, hogy hívják magát? Sanyi, mondta az öreg, miért? És milyen Sanyi? Szilágyi, felelt az öreg, de miért kérdi? Én se tudom, mondta Vári, de arra gondolok elôször is, hogy mivel tartozunk? Semmivel, mondta az öreg, jó szóval! Na, ez azért nem úgy van, vélte Vári, maga sokat segített nekünk, ha megengedi, maga lesz a mi díszpolgárunk! Ott, azon a kis lakótelepen! És ha maga abba a sarki kocsmába betéved, ott mellettünk, minden fizetve van! És most jöjjön velünk, egyen, igyon, fôztek az asszonyok, bográcsban! Na, arra kíváncsi vagyok, mondta az öreg, mindjárt magamra kapok valamit és megyek! Maguk rendes emberek! És ne tessék minket magázni, szólt rá Virág Laci, hiszen a fiai lehetnénk! Jó, kapott a szón az öreg, várjatok egy kicsit, csak a gumicsizmát lököm le magamról és felhúzok valami rendesebbet! A rendesebb egy katonai surranó volt, de ezzel már nem törôdött senki, addigra kötegbe hurkolták Feri nadrágszíjával a bokrokat és húzták maguk mögött a földön, Sanyi bácsi meg kezdett vidám lenni, tetszett neki az egész, nyilván hatott a kétdekás. Mikor beértek a lakótelep udvarába, körülnézett és azt mondta, itt jó lenne lakni. Veletek. Köztetek. Meg a fáimmal! A fiúk elengedték a nadrágszíjjal együtt a növényeket is, és soroltak a gôzölgô bográcsok köré. Amik mellett két teli sörösláda árválkodott, az asszonyok nem éltek vele. Három bogrács volt, az egyikben slambuc, a másikban valami pörkölt, a harmadikban paprikás krumpli, kolbásszal. Isteni illatok, mondta az öreg, majd a slambuchoz pártolt. Már nem rotyog, mondta Évikének, ilyenkor már forgatni kell, nem kavarni!, lekapta az állványról a bográcsot és forgatni kezdte a bennelévôt. Virág Laci pedig valahonnan megint elôvarázsolt egy üveget, az már félliteres vegyigyümi volt, amit az öreg azonnal meghúzott. Jó mélyen. Késôbb átvette az irányítást, sok parázs, kevés láng, magyarázta, majd forgatni kezdte a bográcsban gôzölgô slambucot, szeretettel nézték. Elmondta, juhász volt valamikor, ért hozzá, addig kell forgatni, míg összeáll egészbe és megpirul a bôre, van, aki azt mondja, hetvenhétszer, de ez hülyeség, legenda, az ételt kell nézni. Mikor már pirosodik és könnyen fordul és kopog a teteje, abba kell hagyni, rátenni a kisült szalonnát, amibôl az elején a zsírt engedte, az olyan dísz rajta, mint a kakastaréj. És zabálni. De még nem volt olyan, ezért vártak, ittak már az asszonyok is és nevetgéltek. Néhány gyerek is ott szaladgált körülöttük, Sanyi bácsi ivott rendesen, miközben buzgón forgatta a bográcsban a slambucot, aztán azt mondta, jó gyerekek vagytok, majd megmutatom azt is, hogy kell birkapörköltet fôzni egyetlen kavarás és víz nélkül. Alulra csak csont, magyarázta, arra a kicsontozott hús és lassú tûz. A hús enged annyi levet, amennyi kell, hacsak nem valami vén állat, mint én. Azt nem kell forgatni le-föl, mint a slambucot, nem törni kanállal, csak oldalra mozgatni néha, oda-vissza az edényben, megfô magától. De csináljatok ide valami rendes bográcsállványt, mert ez túl gyenge! Tényleg az volt. Az egyik, talán utolsó forgatásnál feldôlt, és a várva várt slambuc kifordult a fûre. Jézusom, kiáltott fel Évike, rakjuk vissza gyorsan! De hisz forró, mondta Sanyi bácsi vidáman, emberek! Megehetjük ezt a fûrôl is! Meg bizony, mondták a férfiak emelkedett hangulatban, az asszonyok kacagtak, a gyerekek ujjongtak, aztán nekifeküdtek annak a fûszeresen illatozó halomnak, iszogattak is közben, és a végén Virág Laci azt mondta: ilyen jót, ilyen jóízûen még soha nem ettem. Rác Feri már a füvet kanalazta, ô amolyan vezetôféle volt a lakószövetkezetben, most komolyra véve az arcvonásait, megszólalt, miután lenyalta a kanalat. Sanyi bácsi! Házmestert keresünk! Nincs hozzá kedve? Legyen az apánk, tette hozzá Zelenai, az asszonyok éljeneztek, tapsoltak, az öreg pedig nem értette, mirôl van szó. Házmester, kérdezte, az mi? Rác Feri pedig csak annyit mondott, semmi. A magáé az egész lakótelep velünk együtt, és egy lakás. Vári úgy gondolta, valamit még hozzá kell tenni, azt mondta, itt lesznek a fái, amit onnan hoztunk, mi pedig vigyázunk arra az eperfára. Ha valaki ki akarná vágni, azt ráakasztjuk, ebben biztos lehet! Úgy legyen fiaim, lányaim, mondta az öreg meghatottan, majd a gyerekekre nézve hozzátette: és unokáim. Egy könnycsepp fordult ki a szemébôl, majd szinte szemrehányóan szólt: de kell ám ide játszótér, hinta, mászóka is! A gyerekek felvisítottak, ugráltak, ölelgették Sanyi bácsit, aki késôbb azt mondta: na, akkor most együk meg a paprikás krumplit, meg a pörköltet is! Inkább pocsékba menjen, mint kárba. Hát így kezdôdött valamikor az élet a panelfalak között.

20 Ahogyan az ember nem felejthet teljesen, mert ha elfojtott is valamit múltjából, az tovább él tudat alatt, egy város mentalitásában is ott él a múlt, s ha lakói nem tudnak róla, ez csak azt jelenti, hogy öntudatlanul engedelmeskednek neki. De hát milyen is az a múlt, amelyet a város tudva, nem tudva hordoz, milyen reflexek, minták öröklôdtek át a 21. századra? Miféle szellemiség sugárzik át a távoli századokból, a város múltjától szabadulni próbáló jelenébe? Ezekrôl a kérdésekrôl beszélgettünk Gáborjáni Szabó Botonddal, az Egyházkerületi Gyûjtemények igazgatójával, a város szellemi és tárgyi örökségét bemutató kötet egyik szerzôjével. Mi az oka, hogy az a gazdag múlt, amelylyel Kölcsey szavát idézve valamit kezdenünk kellene, oly kevéssé látható, érhetô tetten Debrecen külsô megjelenésében? Ôriznek-e egyáltalán valamit a tárgyak e múltból? Kevéssé látható és ellentmondásos ez az örökség. A legnyilvánvalóbb feszültség a város építészeti emlékei és iparmûvészete között érzékelhetô. Néhány régi építményre és a forrásokra hagyatkozva meglehetôsen sivár építészeti hagyományra következtethetünk, a tárgyi emlékek viszont színpompás kézmûiparról tanúskodnak. Természetesen torzít az a gyakorlat, amelynek értelmében 17. század végi leírások utalásait visszavetítve, egy évszázadokon át változatlan jellegû, statikus városképet föltételez, miközben a jelentôs mezôvárosból az ország leggazdagabb kereskedôvárosa, majd néhány generációval késôbb (Julow Viktor kifejezésével) egy parasztpolgári metropolisz formálódott. Tény, hogy a Szent András-templom kivételével alig maradt értékelhetô adalékunk Debrecen három Árpád-kori templomáról, öt kápolnájáról, kolostorépületérôl és udvarházáról. E jól hangzó lajstrom ellenére sincs okunk, hogy akár a Mohács elôtti, akár a rá következô idôkre kôcsipkével borított középületekrôl vizionáljunk, csupán ahhoz hasonló jellegû, rusztikus építményekre gondolhatunk, mint amilyenekkel a Felsô- Gáborjáni Szabó Botonddal beszélget S. Varga Pál Tisza-vidék a mai napig büszkélkedhet. Az építkezés vonatkozásában ugyanis volt egy tényezô, amely meghatározta a település mozgásterét: Debrecennek felemelkedése pillanatától, a 16. század derekától kezdve kerülnie kellett minden hivalkodást. Legelemibb érdekei diktálták ezt. Nem volt elég gazdagnak lennie, szegénynek is kellett látszania. A város által hordozott terhekbôl nyilvánvaló, hogy szabadságát mindhárom környezô hatalomtól csak egy kivételesen gazdag közösség vásárolhatta meg. Olyan körülmények között, amikor a török egy-egy templom tatarozását hatalmas összegek fizetéséhez kötötte, külön megfizettette a toronyóra használatát vagy a harangozást, egy nagyobb építkezés puszta híre is feljelentéssel volt egyenértékû. Debrecen ezzel szemben adóterhei csökkentésében volt érdekelve. De mindennek ellenére sem képzelhetjük, hogy a település külsô képe évszázadokon át változatlan volt. A város prédikátora az 1640-es tûzvész után például nagy sok szép épületek pusztulásáról szólt. Kamarai összeírásokból ismeretes az is, hogy Caraffa járása, azaz a császáriak 1685-ös pusztítása után a jóravaló házépületek száma töredékére csökkent. Az épületekkel kapcsolatban érdekes, hogy a közvélemény a gerendákból rótt épületek helyett inkább vályogházakat képzel a régi Debrecenbe, holott még a 18. század végén is 215 faház állott a belvárosban. Erdélyi utazók arról is megemlékeznek, hogy a cívisvárosban ekkoriban igen gondosan, az Erdélyben megszokottnál jóval esztétikusabban készítették a nádfedeleket. Az épített múltnak, a hajdani élet architekturális tereinek legrégibb nyomait tehát ma már szinte hiába keresnénk a városban. De vajon a mindennapok tárgyai, az egykori élet stílusának hordozói és ôrzôi jobban el tudtak-e rejtôzni a rabló és pusztító erôk elôl? Tudunk-e valamit arról, mekkora volt Debrecen szerepe országos viszonylatban az ízlés, a mûvelôdés jellegének alakításában? Beszélhetünk-e valamiféle sajátosan debreceni stílusról és ennek kisugárzásáról? múltaddal valamit kezdeni DISPUTA Kapualj 19