Várkonyi Nándor Az elveszett paradicsom

Átírás

1 Madárfejűek Társasága NNCL88-23Ev1.2 Várkonyi Nándor Az elveszett paradicsom (AZ EMBER-MÍTOSZ) Következő Tartalom AZ EMBER-MÍTOSZ Kétely Az ember keresése Az értelem helye A RÉGI EMBER ÉS A RÉGI ISTEN Az ős keresése A régi ember A régi isten AZ ELVESZETT PARADICSOM Káosz és Kozmosz Paradicsom Bűnbeesés Jegyzet (Mihalik Zsolt) Utószó (Vekerdi László) Kolofon Következő

2 AZ EMBER-MÍTOSZ Tartalom Következő KÉTELY Minden mítosz sűrített történelem, s ennélfogva kibújik teremtőinek szándékai alól. A majom-mítosz tudományos elméletként indult hódító útjára, de nyomban világnézeti harccá vált, s a XX. század első felében, fölfedve valódi lényegét, gyakorlatilag igazolta önmagát. Ha pusztán az elméletet nézzük, gyökérhibája könnyen kiviláglik: azt kutatta, mi teszi az embert állathoz hasonlóvá. Az állatot kereste az emberben, s minthogy kereste, meg is találta. Nagy szellemi diadal volt ez, hatása kiterjedt az élet minden ágazatára, s a fölfedezett őskép tudatalatti eszményképpé lett: az állatember a történelemben is diadalmaskodott. A mítosz kikerekült, de nem az eredeti szándékok, hanem öntörvényei szerint, azaz keresztbehúzta, fonákjára fordította az alkotók álmait. Az elmélet a valóságnak csupán a fonákjára támaszkodott, eleve egyoldalú volt. Az ember alkatában az állatéval megegyező tényezőket kereste, holott emberré éppen a különbségek teszik. Ezeket eltüntetni, sekélyíteni igyekezett, minthogy a tudományos cél éppen az azonosság bizonyítása, s eréven a fejlődéselv igazolása volt. A varázsige új világtörvényt reveiált, s így a cél, roppant jelentősége által, a tudományos igazságkeresés határai fölé emelkedett. A háború csak támadó felet ismert? A tudomány, saját területén belül, soha és sehol sem tudott szabadulni az egyoldalúság, az elfogultság, a világnézet uralma alól? Nem támadt-e benne kétely a tényállítások, tételek, elméletek helytálló volta felől, s az anyagi, a természeti, a testi, az állati valóság keresése során nem ismert fel új tényeket, nem talált-e más, érvényes szempontokat, nem jutott-e valóhívebb eredményekre? Vagy nem lelt-e legalább téves felismerést, igazolatlan tanítást, elsietett következtetést, bármily rést, ahová a bírálat vésőjét illeszthette volna? Ha végigtekintünk az utolsó száz esztendő tudományos küzdelmeinek forgatagain, álmélkodva tapasztaljuk, hogy a bírálat, a védelem, az ellenérvelés, a haladó kutatás, az elméleti újítás az első perctől fogva nyomról nyomra követte a hódító hadjárat fordulatait, ellentámadásokba ment át, elvitatta az ellentábor eredményeit, nemegyszer új utakra tért, új felfedezésekre jutott, s végül, midőn a történelemben, az emberállat felülkerekedése által, az ember elbukott, a szellem már elérkezett a maga győzelméhez: az önigazoláshoz. Ez az ember-mítosz újjászületésének pillanata. De sajátos dolog a mítosz ereje, helyesebben az erő, amely a mítoszokat megteremti. Lehetett volna bár megannyira igaz, tisztázott, helytálló, kipróbált

3 az ember valóhívebb tudománya, érvényesülni nem tudott, szóhoz, levegőhöz is alig juthatott mindaddig, míg a történelem egyetemes áramlása vele ellentétes irányban sodródott. S noha ez az áradat örvény felé haladt, csak azok a tanok, elméletek, mozgalmak diadalmaskodhattak, amelyek sodrának erejét növelték. * A fejlődéstan elvégre nem csekélyebbet állított, mint hogy az élő anyag maga-magát építette ki, gépiesen és kényszerűen, a milliárdnyi, emberi értelmet meghaladó, tökéletes formává, az alaktalan protoplazmától a főemlősökig. De ha keressük a dokumentumokat, és ha megkérdezzük a természet élő és holt leltárát, hogy ez a milliárdnyi forma hogyan alakult ki, igen gyér, sőt elégtelen feleletet kapunk. A földtörténet első szakasza, az archaikum, egyetlenegy emléket, kövületet nem őrzött meg számunkra. Az első maradványok az ókor, a paleozoikum első szakaszának végéről származnak (prekambrium), de ennek rétegei már mintegy tízezernyi állatfajtát tartalmaznak, azaz a mai állatország összes főtípusát, az emlősök kivételével, így tehát a fejlődésnek számtalan fokáról, s épp a legfontosabb formákról egyetlen tárgyi dokumentumunk sincs. S már a kambriumra következő szilurban föllépnek az emlősök első képviselői. Minthogy pedig a szilur a kambriumtól alig választható el élesen, röviden és egyszerűen kimondhatjuk: a legrégibb időkben, amelyből állati maradványokat ismerünk, minden törzs, minden főcsoport élt már a Földön, így tehát az a gyönyörű, hézagtalan fejlődési sor, amelyet a diadalmas természettudomány a művelt közönség agyába vésett,,a bacilustól a majomemberig", lényegében nem konkrét anyagra, nem dokumentumokra támaszkodik, hanem következtetésekre és általánosításokra. A konkrétum, visszafelé haladva, mindössze ennyi: a legrégibb emberi maradványok a harmadkor végére tehetők, az emlősök a középkor, mezozoikum, elején lépnek fel (triász), a madarak a középkor második szakaszában (jura), s ettől fogva visszafelé egyre kevesebb emlőst találunk. Viszont a leletek száma és rendje sem végleges, s a vén Földgolyó rejthet még néhány meglepetést. * Hasonlóképp gyenge lábon áll a fejlődés kronológiája, az időzítés. Az egyes földtani rétegek korát ugyanis éppen a bennük talált állati maradványok alapján szokták meghatározni, minthogy, ezek sorrendje "ismert". Az egyes rétegekben csakugyan vannak vezető, uralkodó fajták, ámde ebben az általánosításban rendkívül súlyos hibaforrás rejlik. Ludwig Wilder mutatott rá elsőnek, hogy egy réteg kövületeiből semmiképp sem lehet a korára következtetni, minthogy az állatok, mozgékonyságuknál fogva, szülőhelyüktől távol eső földrészekre is eljutottak, tovaterjedtek, s a sokféle, váltakozó környezetben fennmaradtak, tenyésztek és tenyésznek, míg máshonnan kiszorultak vagy kihaltak. Épp a legrégibb rétegek kövületei mutatják, hogy a mai főtípusok képviselői már akkor, e rétegekkel egyidejűleg éltek, reliktumaik tehát azóta máig minden későbbi rétegben fennmaradtak, éppúgy, mint a későbbi típusoké: madaraké, emlősöké, emberé, megjelenésük ideje

4 óta. Szemünk előtt álló, kirívó példa: Ausztrália. E földrész jellegzetes állatvilága a jura-kor idején fejlődésében megállt, míg rokonai a Föld többi részén (egyes közép-amerikai erszényesek és gyíkok kivételével) kihaltak. Ha ezeknek a mai "élő kövületeknek" maradványait egy kései búvár kiássa majd, a paleontológia mostani alapelvei szerint mind őket, mind környezetüket a jura- vagy a krétakorba kell tennie, azaz a valóságnál millió évvel korábbra időzítenie. Mint bízhatunk az evolúció történeti igazában, ha krónikásai nem számolnak avval a ténnyel, hogy a fejlődés nem egyidejű, nem szakaszos és nem egyöntetű folyamat a Földön? Az igazság az, hogy a természet élő és holt leltára a lelkiismeretes kutatónak dúsgazdag, de érthetetlen, egyszerre lelkesítő és csüggesztő zűrzavar képét mutatja. Az élet roppant regényének ábécéjét talán ismerjük, de a szavak értelmét, a mű szövegét elolvasni nem tudjuk. A természet a maga nyelvén beszél, s ez nem a miénk. Mi szorgosan figyeljük a körülöttünk folyó életet, felássuk múltját, kikutatjuk minden redőjét, osztályozzuk tüneteit, gyártjuk a fogalmakat, szavakat, hogy megrögzíthessünk egy-egy elfutó jelenést, szótárunk bővül: fejlődés, származás, létharc, kiválás, keresztezés, öröklés, alkalmazkodás, mutáció, sejt, szerv, forma, alkat, típus, törzs, osztály, rend, család, nem, faj, változat, szabály, törvény s számtalan más terminus technicus segélyével igyekszünk képbe foglalni a végtelen mozaikot, ám e türelemjáték közben mindegyre látnunk kell, hogy a természet szuverénül mellőzi fogalmainkat, új meg új tünetekkel borítja fel a mozaik alakulóban levő, szegényes rendjét, s mi kezdhetjük elölről. * Az élő anyag parányáról, a sejtről azt hittük, hogy minden szervezet alfája és ómegája. De már Raoul Francé figyelmeztetett, hogy az üres, magnélküli protoplazma is képes élő formákat létrehozni; a kaulerpa nevű tengeri alga méteres nagyságúra megnő, és egykori társainak, a sejtnélküli tömlőalgáknak meszes maradványai ma hegyeket alkotnak (Zugspitze, Karwendel- és Kaiserhegység). Az úgynevezett egysejtű őslény, az amőba viszont kész szervekkel rendelkezik; testünk sejtjei közül pedig soktrillió csupán álsejt, puszta építőanyag. Nos, akárhogyan bár, de mégiscsak a sejtek alakították ki az élő formák, szervezetek, fajták sokaságát, azt a fejlődési sort, amely az evolucionizmus diadalaképp oly élvezetes tisztasággal áll minden művelt ember szeme előtt. Valamikor valahogyan a tenger fenekén létrejött az első egysejtű, az amőba; s belőle idővel a két- és többsejtű. Emez, sokféle alkalmazkodás által, kialakította magából az ősbélállatot, majd az ősférget, aztán a kerekszájút, továbbá az őshalat, az őshüllőt, a villáserszényes-, rojtos-állatot szakadatlan sorban a fél-, a kutya-, a farkatlan majomig, végezetül az embermajmot, a majomembert s ebből a Homo sapienst. Ez Haeckel műve. Nem kevesebb, mint harminc családfát állított össze aggálytalan lendülettel, s a kutatók ma is csodálkozva szemlélik bátorságát. Ugyanis a harminc törzscsoport felét a kövülettan egyáltalán nem igazolja, a másik felének dokumentálása pedig kétséges. Az egész fejlődéstan, a kutatás, a bizonyítás azon az alapelven épül, hogy a sejteknek megvan a határozott szervezetépítő szerepük, nem változtathatnak

5 rajta, s épp ezen a tényen alapul a törzsfejlődés mechanikája. De Ottó Mangold kísérletei kimutatták, hogy működésük a helyzetüktől, a sejtszomszédságtól függ: átültethetek; másfelől munkájuk valódi folyamatai láthatatlanok, szerepük végeztével gyakran el is tűnnek. Ez aligha egyeztethető össze a törzsfejlődés mai felfogásával, s így megértjük, hogy Mangold szerint,,a csírasejteket csak mint topográfiai fogalmakat használhatjuk, mert a törzstörténet által nyújtott támaszték alapvető jelentőségüknek bizonyítékául nagyon is hipotetikus". Ez csak egy csöpp a sejtkutatás tengeréből, de igen súlyos jelenségekkel társul. Kezdőpontja annak a bizonyítássornak, hogy a hasonló szervek nem föltétlenül azonos módon keletkeztek, hogy például az emlősök, madarak, hüllők végtagjait pusztán hasonlóságuk alapján nem lehet egy-egy közös törzsformára visszavezetni, vagyis ilyen alapon a törzsfejlődési rokonságot megállapítani. A vizsgálódások, kísérletek új sorozatai indulnak meg, s Veit végül is kijelenti: a kísérletek, hogy a fejlődési fokok alapján rekonstruálják a törzstörténetet, az egész összehasonlító anatómiai és törzsfejlődési kutatásnak kényszerűen hitelét vették, még a szakemberek körében is. * Ez viszont megváltoztatja az átöröklésről kialakult fogalmainkat. Gregor Mendel, ágostonos atya már az években földerítette ugyan a keresztezésből eredő öröklés szabályait, de az is kiderült, hogy a létrejött változatok nem állandók, csupán kombinációk, hasadások, semmi újat sem hoznak. Csak meglévő, kész anyagot használnak fel, s végül mindig az alaptípusok kerekednek felül, az ükunoka azonos az ősszülővel. Szemünkkel tapasztaljuk ezt a keveréknépeknél; az elütő változatok egyre jobban kicsapódnak, egyre több példányban tűnik fel a keveretlen típus, az ős. Megint egy új "szabály": a keveredés keveretlenedéssel, tisztulással jár (Mischung- Entmischung). A jelenség nemcsak Darwint, hanem a növény- és állattenyésztő gazdákat is érinti, mégpedig kellemetlenül, mert határt vet a hasznos keresztezéseknek. Hiába párosítják ezerszer is a legelőnyösebb fajtákat, az eredeti középérték szívósan kitart, s végül győzelmeskedik. De így zátonyra jut az újlamarckizmus "törvénye" is, mert a szerzett tulajdonságok nem öröklődnek. Ami különben már nem vitás. Az öröklés körül végzett milliónyi kísérlet végeredménye Stievo szerint így fest: "Ezek a kutatások világosan elénk tárják ugyan, hogy egy-egy szülő-pár utódai néhány nemzedéken át milyen alkatúak lesznek, azonban semmi választ sem adnak arra a kérdésre, hogy fajok az évezredek és milliók folyamán hogyan és miért alakultak át, fejlődtek azokká a formákká, amelyeket ma ismerünk. Mint ahogy bármily alaposan vizsgálja és kutatja ki egy építőmester valamelyik kőkocka összetételét, az így nyert ismeret alapján éppoly kevéssé értheti meg egy díszépület, mondjuk a kölni dóm létrejöttét, mint amily kevéssé mi érthetjük meg az öröklés-kísérletek eredményeiből a fajok létrejöttét és változásait." És végül: hogyan egyeztethető össze a fejlődés és az átöröklés ellentéte? Hiszen minden változás eleve és kényszerűen csak az öröklődés megszakítása árán jöhet létre. Vagyis az egyik törvény a másikat töri át. Ide kapcsolódik egy nem kisebb ellentmondás vagy nehézség is: ha a fejlődés egy átmeneti formát hoz létre, az avval jár, hogy az új forma elvesztette régi

6 alkalmazkodottságának egy részét, viszont az újat még nem szerezhette meg teljesen; a régi környezetébe már nem illik bele, az új környezetbe még nem: létfenntartása megnehezül, de főként versenyképtelenné válik, a létharcban alulmarad, s minden törvény és szabály szerint el kell pusztulnia. Az átmeneti formák, a fejlődés-elv e sarokkövei tehát gyakorlatilag fejlődés-ellenesek. Mi hozza hát létre az új fajtákat? A környezet hatása? Egy primulafajta a szabadban vörös virágot hoz, az üvegházban fehéret; de akárhány fehérfajta nemzedéket neveljünk fel üvegházban, a szabadba visszaültetve megint vörös virágot hajt. Hasonlóan viselkedik az oroszlánszáj, ha ugyanazt a tövet az alföldről hegyvidékre ültetjük át, majd visszavisszük. Franciaországban Limousin vidékén élnek a legkisebb termetű emberek; Gollignon doktor ben kimutatta, hogy az ott született, de másutt felnőtt katona-újoncok normális nagyságúak; az olyanok azonban, kik másutt születtek, de Limousinben nőttek fel, szintén kistermetűek. (Efféle tüneteket azóta sokhelyütt észleltek, és a földsugárzással magyarázzák.) De miben áll, hol kezdődik és hol ér véget a környezet hatása? Elvégre Darwin létharca, kiválasztása, Lamarck szükségérzete, Haeckel alkalmazkodó képessége, Marx-Engels természeti dialektikája és osztályharca stb. mind ebbe a körbe vonható. A kérdések köre tág, a feleletek sora végtelenbe nyúlik. Hogy pillanatképet nyújtsunk, csupán a darwini kiválás törvényéről adott vélemények közül sorolunk fel néhányat: Johannsen: a kiválás osztályozhat, de nem teremt új fajtákat; Süssenguth: hogy egy fajtát kitenyészthessünk, előbb bírnunk kell; G. Wolff: a kiválás összetéveszti a keletkezést a fennmaradással; Correns: a kiválás kiküszöbölhet formákat, de soha újat nem hozhat létre; Harris: a kiválás megmagyarázza a fajták meglétét, de nem a születésüket; Driesch: a természetes kiválás negatíve és nem pozitíve hat; Deegener: a kiválás egy társadalomnak legfeljebb létéről vagy nemlétéről dönthet, de sohasem teremtette meg. A felsorolás folytatható volna, s nem az a fontos, hogy lényegében mind ugyanazt mondaná, hanem hogy mindegyik vélemény mögött egy-egy saját, új teória áll! Áll, de a helyét nem állja meg. Tény, hogy Darwin óta száznál több számbavehető elméletet termelt a tudósok kara, és nem kétséges, hogy még számtalant fog produkálni. Az elmélet-túltengés mindig a probléma betegállapotát és a megoldások elégtelenségét jelzi. Pedig a magyarázatok sora tulajdonképpen az első ismert teremtés-mítosszal kezdődik, s már az is késői termék. Ez bizonyos távlatot nyújt, ne ijedjünk meg tehát a szélsőségektől. Kropotkin és Francé például az ellenkező végletbe csap, és tagadja a létharcot. Kropotkin egyenesen a kölcsönös segítségben találja meg a fennmaradás fő indítékát, "törvényét"; a társulás okozza a védtelen, gyenge fajták sikerét, sőt gyakran felülkerekedését, mint a rovaroknál láttuk. Sokban igaza van; a védelemre képtelen, kész zsákmányt nyújtó lepkék ragyogó színpompájukkal maguk hívják fel ellenségeik figyelmét; mégis baj nélkül fennmaradnak, sőt megostromolják a Himaláját. De sok fajtájuk és rovarrokonuk, mimikri által, kitűnően védekezik, ugyanabban a környezetben. Az egyik kiragyog, a másik eltűnik: hol itt a törvény? (Zárójelben: mi okozza a mimikrit? A környezet vegyi hatása, reakciója vagy a Lamarck-féle pszichikai törekvés? És habár az egész állatvilágon végigvonul, miért nem,,törvény", miért találjuk meg mellette mindenütt ellentétét, a rikító feltűnési viszketeget és harmadikul a közönyt?) Francé a pusztítás és a teremtés egyensúlyában látja az élet törvényét; a természet kemény, de okos gazdálkodását, bölcs

7 harmóniáját csak az ember bontja meg. Marx és Engels a dialektika elve alapján egyesítik az ellentéteket; Engels: "Az állat legfeljebb gyűjteni képes, az ember (...) termel. Fenntartásához olyan dolgokat hozott létre, amelyeket a természet nélküle nem hozott volna. [De vő. a hangyák és termeszek poliszaccharid és gombatermelésével, állattenyésztésével stb.] (...) Ettől az időtől fogva a fejlődést szolgáló eszközök társadalmi termelésével az állatvilágból vett kategóriák az emberi társadalomban használhatatlanokká váltak." Ezzel szemben: "Az osztályharc állati örökség, mely sokszor változtatta formáját" írja a marxista Marcel Prenant 1946-ban. A létharc letagadhatatlan, mindenütt dúl a vízcsepp infuzóriumaitól kezdve az őserdők és sivatagok királyi fenevadjaiig és a metropolisok "embersűrűs gigászi vadon"-áig. De még a kiválást sem irányítja, nemhogy új fajtákat hozna létre. Viszont kétségtelen, hogy a létharc a természet harmóniájának fontos tényezője, talán épp döntő eszköze. Mi marad érintetlenül? Az alkalmazkodás? Ahogy a mimikrinél láttuk, éppúgy "törvény", mint nem az. Viszont legtisztább formáiban a specializálódáshoz vezet, s ez megint kétes értékű eredmény. A patás állatok lába valaha ötujjú, kézszerű volt, kemény körömmé specializálódva csakugyan jól alkalmazkodott a kemény talajú szavannán való életmódhoz. De az ötujjú láb mégiscsak tökéletesebb, többre használható; igen archaikus formáit a mai erszényeseknél találjuk, s a lexikon gyanútlan nyugalommal írja róluk: "Egyesek belső ujjaikat a külsőkkel szembe tehetik, s ennek következtében lábaikat kéz gyanánt használhatják. A hátulsó lábak majd járásra, majd ugrásra alkalmasak. (...) Az ugrók közt találunk olyanokat is, melynek nagyujja hüvelyk módjára működik, s ezeknek hátsó lábai jóformán kezek." (Az elsőkről nem is szólva.) A nagy kenguru evvel a lábbal 2-3 méter magas ívekben 16 méter távolságot ugrik át, amire a patás gazella nem képes. S mint tudjuk, ez a tökéletesnek mondható forma a másodkorból, ősidőből származik, s az embernek szerencséje, hogy megőrizte, míg a majmok elspecializálták a becses örökséget. Lábunk is innen ered, ahogy Broom kifejtette. Egy krétakori szörnyeteg, a sztegokephalosz védekezésre specializálta magát, egész testét vastag, csontos páncéllemezekkel födte be, melyből mindenütt szarvak, bütykök meredeztek, hátán pedig csontlapátokat és szuronyokat viselt, úgyhogy végül eleven tankká vált, bizonyára saját magát akadályozta a mozgásban, s a sárkány fogú ragadozó szauruszok zsákmánya lett. Az óriásszarvas 3-4 méteres agancsot növesztett, némely rokona egész szarvbokrot hordott a fején, valószínűleg ez lett a veszte. A mammut agyara 4-5 méter hosszúra nőtt, olyan lantalakú huszárbajszú, hátrapödört formában, hogy semmi hasznát sem vehette. A kardfogú tigris azért ment tönkre, mert szemfogai óriásivá fejlődtek, akadályozták a zsákmány megragadásában, ami pedig rendeltetésük volt. A tibeti kőszáli juh szarvai ma már oly nagyok és súlyosak, hogyha lefekszik, homlokát a földre hajtja, s ebben a kényelmetlen helyzetben pihen. Az ember agyveleje kifinomodásáért érzékei tompulásával és ezerféle idegbajjal fizet. Mindenütt ilyen túlspecializált formák állnak az úgynevezett fejlődés, vagyis alkalmazkodás csúcsán. Ezt a "törvényt" Charles Déperet a következőképp fogalmazta meg: "Már régebben elhangzott az a különös észrevétel, hogy egy-egy csoport fajtái éppen akkor jutnak a kihalás küszöbére, amikor elérik tenyésztődésük maximumát, akár testi nagyságukban, akár védő vagy támadó fegyvereik tökéletesítésében, ami ellenségeikkel szemben biztonságot kellene hogy nyújtson. Minden látszólag

8 előrehaladó fejlődés, minden új alkalmazkodás ilymódon eggyel több veszélyt jelent a forma [fajta] fennmaradására nézve." S csakugyan, a harmadkor még élő, nagytestű főtípusai, az elefánt, az orrszarvú, a víziló, a bálna, a rozmár, mind fogyóban, kihalóban vannak, sőt a legifjabb család, a majom nagyformájú fajtái is, a gorilla, az orang, a csimpánz. Az aggkori gyöngeséget a legjobban a nőstény terméketlensége árulja el. Az elefánt viszonylag magas korban éri el nemzőképességét, a nőstény csak egy-két borját hoz világra, egykéző, s némely házaspár utódok nélkül hal el. Eredmény: az alkalmazkodás, a fejlődés kihalásra vezet! A fejlődés fejlődés-ellenes. Mennél változékonyabb, alkalmazkodóbb, fejlődésre képesebb egy fajta, annál hamarabb pusztul el. Minél merevebb, a fejlődésnek csökönyösen ellenállóbb, annál több az esélye a fennmaradásra. A természet általunk sokszor idézett élő- és holt leltára bizonyítja, hogy számos, igaz, hogy alacsonyabbrendű típus épp az alkalmazkodás hiánya révén vészelt át végtelen korszakokat, lehetetlen kataklizmákat. * A tételek, bizonyítékok egyre fogynak, szilárdságuk ingadozik. De itt van az ércfedezet, a biogenetikai alaptörvény: minden magzat megismétli a törzsfejlődést, rövid kivonatban. Ezt az aranyszabályt csak nem fogta meg a kritika rozsdája, a haladás választóvize? De igen. Már Veit, az örökléskutatással kapcsolatban, megszólaltatta a sötét gyanút, hogy a magzatfejlődés inkább egy fajváltozás kezdetére enged következtetni, nem pedig a törzstörténetet vonultatja föl oly szükségszerűen. A különböző állatfajták magzatainak hasonlósága az egyes szakaszokban szembeszökő, de a hasonlóság még nem jelent azonosságot. A természet tele van ikerformákkal; egy mineralógusnak sem jutna eszébe, hogy hasonló kristályt azonosnak minősítsen. A bálna és a delfin tisztára halalakú, mégis emlős. Tanulságos például szolgálhat Cári Ernst Baer két embriója. Mindkettőt gondosan spirituszba téve őrizték, de jelzőcéduláik elvesztek. A fejlődés korai szakaszában levő magzatok voltak, és semmiképp sem tudták osztályozni őket; egyformán lehettek gyíkok, madarak, emlősök, tehát emberek, akármik. S ha meg is lettek volna már a hiányzó végtagok, tudósaink akkor sem boldogultak volna, mert a gyík- és az emlősláb, a madárláb és szárny, az emberkéz és láb kezdeti formája egy. Hol rejtőzik tehát a későbbi nagy különbségek anatómiai vagy élettani "oka"? A sejtekben, a petében és az ondóban, vagy a génekben, a kromoszómákban? Az azonosság talán ércfedezet lenne, míg a hasonlóság végzetes elméleti hibaforrás. Itt vannak az emberi magzat kopoltyúredői; kétségtelen bizonyítékai lehetnének az egykori hal-stádiumnak, ha csakugyan kopoltyúk volnának, de nem azok. Nem az embrió-légzést szolgálják, csak a hal- és a kétéltű-magzatnál végeznek légzőmunkát, s később valódi kopoltyúkká fejlődnek. A hüllőnél, madárnál és embernél ez a továbbfejlődés természetesen elmarad, s az embriólégzést a hasüregből kinövő, úgynevezett vízhólyag végzi. Az állítólagos kopoltyúk pedig a nyelvcsont, a gégefő és a hallójárat kialakításában vesznek részt. Baer már a múlt század első felében kifejtett néhány megszívlelendő és ma is időszerű dolgot. A magzat olyan képződményeket is kialakít, amelyek egy állatnál sem válnak maradandókká. Egy állat sem hordozza magával

9 tápanyagát. Egy magzat sem lélegezhetik közvetve, mert méhvíz veszi körül; ennélfogva egy emlősmagzat sem hasonlíthat a madáréhoz, minthogy emez közvetlenül a levegőt használja fel. Egyetlen magasabb állatfajta magzatja sem ülhetik össze soha valamely maradandó faj teljes formájával; lehet például egy magzat halformájú, mégsincsen lapos farka és sok más olyan szerve, amely a halembrión igen korán kialakul. Ha a magzat alacsonyabb állatformák stádiumain menne át, mindezek a képződmények és jelenségek nem jöhetnének létre. Hasonlóképp nem mutatkozhatnának olyan átmeneti, múló tünetek, amelyek a magasabb állatoknál mindvégig megmaradnak, így például a rövid állkapocs az embernél maradandó, a többi emlősnél azonban csak a magzatfejlődés egy múló szakaszában ilyen rövid, aztán hamarosan megnő. A fejlődéselv szerint ez annyit jelent, hogy az ember régibb állat az emlősöknél, és elmaradt mögöttük. Hans Wolfgang Behm az újabb fejlődés-mechanikai vizsgálódások és kísérletek tanulságairól tudósít; röviden: az embrió kialakulása fokozatosan egymásra következő, belső izgalom-hatásoktól függ, nem pedig egyszerűen valamely régi törzsfejlődés sínéin fut le. A csíra saját tápanyagának mennyisége és minősége jelentősen megváltoztathatja a fejlődés menetét, s a csírahüvely is többféle hatással lehet rá. De módosíthatja a folyamatot az is, hogy a magzat egyes szervei különböző ütemben alakulnak ki. Maga Haeckel és hívei kénytelenek voltak elismerni, hogy az ős-sorozat megismétlése, lemásolása során zavarok, megszakítások, úgyszólván hamisítások adódhatnak. Csak a zavartalan, tisztán az átöröklésen nyugvó magzatfejlődés mutatná, ismételné meg a törzsfejlődés lepergését. Még azok a fejlődészavarok is, amelyeket az ősök alkalmazkodása okozott, elmossák az őssorozat valódi, eredeti képét, De kérdi Behm az efféle változások nem éppen azt mutatják-e, hogy a fejlődés menetét ezek irányítják, hogy a magzat általuk nyeri el formáját? És végül mindez nem arra vall-e, hogy eddig túl sokat foglalkoztunk a fejlődési folyamatok külsőségeivel, megjelenésük módjaival, a látszattal? Kérdésben a felelet. * Ércfedezetünk erősen megcsappant, kételyünk evvel arányosan megnőtt. Hová forduljunk? Gondolnók, a vérben csak megbízhatunk. A vér, ez a "különös nedv", minden rokonság kritériuma, válságos órában mindig "hallatja szavát", górcsőbe téve talán mégsem hazudhatik, nem vezet tévútra? Láttuk, hogy csak rokonvért tűr meg, idegennel keverve gyilkolni is tud. Ezt a kérdést tisztázta már a tudomány? Távol vagyunk a tisztázástól. A szerológusok egyhangúlag megállapítják, hogy még egyáltalán nem ismerjük a vér finomabb chemizmusát, s hogy a hasonlóság mint a szerveknél itt sem jelent föltétlenül közös származást. Például Fricdenthal éppen a vérreakciók alapján határozta meg a nagy futómadarak rendszertani hovatartozását. A strucc, a kazuár, a kivi csont- és izomszerkezete teljesen hasonló, de nem a közös származás eredménye, hanem a hasonló életmódé, ugyanez áll vércsoportjaik kisebb-nagyobb hasonlóságára is. Mindhármuk családfája különálló gyökerekből nőtt, s Wasmann ebből arra következtet, hogy az ős-sorozat nem fedi a vélt vérrokonságot, hogy emez az alkalmazkodásból eredő konvergencia csupán, nem törzsi rokonság hozta

10 létre. Paul Matschie óva int az elsietett rokonításoktól: "Sokat írtak arról, vajon ember és majom vérrokonok-e, vajon el kell-e fogadnunk, hogy az ember a majomfajta ősöktől, vagy pedig mindketten közös törzsformából fejlődtek ki? Azok, akik valamely nagyobb emlősgyűjteményben hosszú ideig végeztek összehasonlító munkát, e kérdésre csak tagadóan felelhetnek. Az emlősöknél semmiféle átmenet nem található a különböző fajták között. A kutató felismeri, hogy minden nagyobb számú vérrokon nemet magába foglaló közösség, nevezzük fajnak, fajtának, alfajtának tetszés szerint szilárd, változhatatlan jegyeket visel. Minden oly esetben, midőn egy emlős kétféle forma ismertető jegyeit egyesíti magában, s midőn felületes szemlélet alapján úgy hinnők, hogy egy-egy vélt átmenetet ismertünk fel, a gondos vizsgálat könnyűszerrel megtalálja a bizonyságot, hogy keveréklénnyel van dolgunk. Ilyen keverékek csak azokon a vidékeken fordulnak elő, ahol két fajta elterjedtségének területe érintkezik; azonban sohasem alkotnak új fajt. Bizonyítékokat arra nézve, hogy egyik emlősfajta a másikból keletkezett, hiába keresünk." A vérvizsgálat mindezt megerősíti. Úgy hittük, hogyha az ember- és majomvér megtűri egymást, még inkább kell, hogy megtűrje egyazon emberfajta egyik egyedének vére a másikét. De már a század elején kirobban a nagy meglepetés. Ekkor tapasztalta Kari Landsteiner, hogy egyes emberek vérszéruma mások vértestecskéit megcsomósítja, azaz: egy-egyféle ember vérének a más-másféléével szemben ellenségesen viselkedő, határozott tulajdonságai vannak. Ebből a fölfedezésből nőtt ki a vércsoportosítás közismert tudománya és gyakorlata. A szerológia egyelőre számos csoportba osztja az embervért, s gondosan jár el, mert tudja, hogy a helytelen csoport átömlesztése éppoly károsan hathat, mint egy idegen állaté. Ez jogossá tesz egy paradox állítást: az emberfaj egységes, de tagjai vér szerint nem mind rokonok; ugyanakkor a nagymajmoknál megtaláljuk a főbb emberi vércsoportokat, noha igen bonyolult viszonylatokban. Másfelől a vérösszetétel öröklődő állomány, éghajlati, környezeti változások nincsenek rá hatással. A cigányok évszázadokkal ezelőtt jöttek el Indiából, de vércsoport-jellegük ma is ugyanaz, mint az ottmaradtaké, s ez minden vándornépnél kimutatható. Ily módon a vérvizsgálás sok mindent fölfedhet (máris fölfedett) a népek eredetéről és történetéről. De Diamantopoulos professzor azt bizonyítja, hogy az egyén vércsoportba-tartozása megváltozhatik élete folyamán, ami megint a fajtudomány nem egy pillérét ingatja meg. Arról pedig, hogy a vérkutatás milyen forradalmat támasztott a gyógyászatban, a kórtanban, ne is szóljunk. A vér valóban különös nedv, az élet legősibb, legmélyebb forrásainál buggyán fel, legelemibb titkait hordozza, legszélsőbb ellentéteit egyesíti. A tudós nem érti, de a költő kimondhatja, hogy több mint anyag: jelkép. * A kétely elhatalmasodik rajtunk. A fejlődéstan minden támasztéka, tétele, törvénye cserbenhagyott. Az őslénytan, a sejt, az embriológia, az alaktan, az átöröklés, a környezet, a természeti kiválás, a létharc, az alkalmazkodás, a biogenetikai alaptörvény, a vér alaposabb vizsgálat alá vetve megtagadja az elméletet, más funkciókat mutat fel, sőt ellentétes eredményekre juttat, de legalábbis bizonytalanná válik mind, lényege homályba süllyed, használhatósága elvész. Keresésünk most már csak egyetlen pont köré

11 sűrűlhet, ahonnan minden élet elindul: a mag, a csíra, a petesejt, a gének, a kromoszómák köré. A csíra, a fogamzás után, csak öröklött állományt továbbít és variál-e, vagy pedig valami új elemet is? És ha igen, maga teremti-e, vagy külső hatás hozza létre? Ez a kérdés. Annyit tudunk, hogy az élő formák olykor robbanásszerűen megváltoznak, a fajták hirtelen megszaporodnak, a természet ugrik egyet. Ezt az ugrásszerű változást a tudomány Hugó de Vries nyomán mutációnak nevezi. Ö hozott létre elsőnek kísérleti úton mesterséges mutációkat (1901); húszmillió gyümölcslegyet használt fel erre a célra. H. J. Mulgan szintén legyekkel kísérletezett, Stilman Bailey éjjeli lepkékkel, Heribert Nilsson növényekkel. Azóta a tudósok és a kísérletek száma mértani haladvány szerint nő. Kitűnik, hogy igen erős külső hatások: magas vagy alacsony hőmérséklet, chemikáliák, főként röntgen- és rádiumbesugárzások a gének morfológiájában és a kromoszómák arányszámában változásokat hoznak létre, s e réven új fajtaváltozatokat, mutációkat teremtenek. De nemcsak alaktani variánsok születhetnek, Stilman Bailey rádiumsugaraknak kitett lepkéi például háromszor annyi ideig éltek, mint a sugározatlanok, s a kutató arra utalt, hogy a kísérletek az emberre is kiterjeszthetők volnának. Az így szerzett változások, új tulajdonságok általában örökleteseknek bizonyultak, azonban kitűnt az is, hogy a mutált gének több nemzedék után visszatérhetnek eredeti alakjukhoz, azonkívül, hogy az új mutációs alakok gyakran csökkent életképességűek, sőt életképtelenek (letálisak: a változás egyben halálukat okozza), végül, hogy születhetnek természetellenes torzalakok, úgynevezett kimérák. Mindez mégis valószínűvé teszi, hogy a fajok különválásának elején mutatív jelenségek állnak; a természet, a "létharc" aztán megrostálja őket. Emellett megmagyarázódna az öröklött betegségek problémája, és új utak nyílhatnak a növény- és állattenyésztés előtt. Csakhogy a laboratórium nem azonos a természet műhelyével, a benne folyó munka az élet nagy, spontán folyamataival. Ezeket pedig a természet nem árulja el, a mutációnak csupán az eredményeit látjuk: a hirtelen fajváltozásokat, így a kutatók nagyjában arra a nézetre jutottak, hogy a szervezet az esetleges külső hatások és az esetleges belső változások előkészítő "anyagát" a csírának adja át, a génekben és a kromoszómákban halmozza fel, s midőn a halmozódás, az "erőkészlet" bizonyos küszöböt, telítettséget ér el, a változást hirtelen végrehajtja, kirobbantja. Hipotézis. Ilyen halmozódásnak ugyanis a csírában soha semmiféle nyomát nem találták, a változás, a mutáció folyamatát a természetben soha senki sem figyelhette meg, és halavány elképzelésünk sincs arról, hogy a szervezet hogyan gyűjti és adja át tapasztalatait a csírának, ha a föltevés helyes. A hipotézisnek tárgyi, tudományos bizonyítéka nincs, csupán találgatás. De mindenesetre ez a vélekedés a darwinista kiválasztás, a hacckeliánus fejlődés, a marxista dialektika utolsó mentődeszkaszála, vagy inkább szalmaszála. Az elméletek minden eresztéke szétesett, minden támasz és bizonyíték kihullt belőlük, erre a mikroszkopikus pontra, ebbe a parányi magba sűrítik össze tehát az egész természet roppant üzemének minden munkafolyamatát. Ámde a parány, a mag ilyesféle működésnek semmi jelét sem árulja el, a folyamatok, ha vannak, láthatatlanok, az élet e műhelyének sűrű homályát egy kicsiny szikra sem világítja meg. Újabban kozmikus sugárzások génekre és kromoszómákra tett hatásának tulajdonítják a mutációt (de ennek akkor egy egész populációt kell érnie). A

12 mutatív fajta- és formaváltozás mai ismereteink szerint a legvalószínűbb (korszerű) hipotézis, az evolúció kulcsa, mert a szerzett tulajdonságok nem öröklődnek. (Lásd a sugárzásokkal végzett kísérleteket.) * Hipotézis, azaz föltevés! De még ezt a föltevést is kevesen fogadják el. Bateson a származás- és öröklés-kutatók berlini kongresszusán (1929) ellenvetés nélkül jelentette ki: "A titokhoz, hogyan jönnek létre a fajok, nem jutottunk közelebb." A helyzet azóta sem változott, az élet e döntő kérdésére nincs feleletünk. Föltesszük, hogy a létfolyamat fordulatai így vagy úgy peregnek le, de ez csak találgatás, és hogy mi hozza létre őket, titokban marad. A mindent megoldó varázsigétől a semmitmondó hipotézisig jutott a tudomány, vagy pedig s ez az általánosabb beismeri tehetetlenségét. S ez a negatívum mégis nagy, komoly, tiszteletreméltó eredmény, mert mélyebb belátást, több valóságérzéket, igazabb ismereteket és főként illő magatartást jelent. Harsonázó világmegváltás és bestializáló,,kultúr"-háború helyett a világ zajtalan és fegyvertelen megismerésére törekszik, s végre belátta eszközeinek kicsinységét a világ végtelenségével szemben. Ez a szerénység sok mindenre tanít, de követeléseket is támaszt, Elsősorban azt, hogy szigorúan meg kell vonni az egzakt kutatás és az elméleti magyarázat elválasztó határát, eltilt a tények értékelésétől, mielőtt valódi természetüket megismernők, száműzi az általánosítást a tudomány módszertanából, röviden: az abszolút kritika igényével lép föl. így például éppen a mutációs kísérletek eredményei adtak alkalmat a neodarwinista elmélet felállítására; az a jelenben tapasztalt változásokat egyszerűen visszavetítette a múltba, s velük magyarázza az élet történetének fordulatait, a fejlődést, a fajok kialakulását. Holott ezek a kísérletek és eredmények sohasem lépték át egy-egy fajta (species), sőt alfajta határát, variánsoknál egyebet nem hoztak létre, míg a természet az alig rendszerezhető, az egymással kapcsolatba sem hozható életformák végtelen sokaságát teremtette meg, a törzseket, osztályokat, nemeket stb. Ezek létrejövetelét nevezik makroevolúciónak. Mi azonban csak a mikroevolúciót figyelhetjük meg, vizsgálhatjuk kísérletekkel, vagyis a ma élő formáknál fellépő tüneteket, változásokat. S a tapasztalat azt mutatja, hogy a mikroevolúció mindig a fajtakörök szűk határain belül marad. Jelenségei és szabályai tehát nem azonosíthatók azokkal, amelyek a tághatárú, nagyarányú átalakulásokat, a makroevolúciót idézték elő. Nem érhetjük be írja Adolf Portmann az efféle magyarázatokkal, hogy a döntő változások "lépésről-lépésre", "lassan-lassan", "apródonként", "jelentéktelen kezdetekből", "rejtett előzményekből" támadtak; ezek üres, elködösítő szavak, verbális megoldások, eltakarják a problémát. Helyettük konkrét adatokat kérünk, ismerni akarjuk az apró lépéseket, a lassú folyamatok szakaszait. "Az olyan szavak, mint,idővel',,lépésről-lépésre', azonos lényegű formák lassú, mennyiségi változásainak képét csalják elő ott, ahol valójában egészen új létforma keletkezett. Egy ilyen folyamat roppant jelentőségét üres szavakkal elleplezni nem lehet a célja oly elméletnek, amely tudományos érvényesülésre emel igényt." Éppígy hiábavaló és hatástalan dolog ma már a "természetre" hivatkozni, mint üdvöskére, aki mindig bírja azokat a tulajdonságokat, amelyekre egy-egy szorult pillanatban szükség mutatkozik. Ez a hivatkozás részben szegénységi

13 bizonyítvány, részben mitológia-gyártás: jelképes utalás a természetnek valamely jelenségére, amelyet éppen megismerni kívánnánk. A természet a tudomány számára nem egyéb, mint jelenségek összege, s nem pogány isten, ki mindenféle tulajdonságokkal és kelléktárral rendelkezik. Az ilyen kifejezéseket lehet és kell fogalmak megjelölésére használnunk, de nem magyarázatul, különben ugyanoda jutunk velük, mint az életerő, a vitalizmus, az alkalmazkodás stb. elméleteivel, amelyek semmit sem magyaráznak, sőt éppen a magyarázat hiányát jelzik. Az evolucionista tudomány-gyakorlat egyenesen módszerré avatta a rések és szakadékok teoretikus betöltését, holott a hiányok elfedése tudományellenes. Márpedig a Föld és az élet múltjában mindenütt ismeretlen tényezőket kell feltennünk, mert a megfigyelés nem érheti el, a kísérlet nem ismételheti meg őket. A makroevolúció a parancs erejével utal a hiányokra, és megszabja a vizsgálódás útját. Ahogy a szerves anyag (a sejt) keletkezését nem tudjuk a szervetlen anyag mozgásából levezetni, mert hiányoznak a kellő ismereteink, éppen úgy nem tudjuk a sejt mozgásából a szervek felépülését és ezekéből a szervezetekét. Emezek működését éppoly kevésbé magyarázza meg a bennük lefolyó fiziko-kémiai folyamatok összege, mint ahogy különválásukat, változatok, fajták kialakulását nem magyarázza kielégítően semmiféle gépies szükségszerűség, alkalmazkodás, öröklés. Az élő és holt életformák végtelen gazdagsága, összetettsége, sokoldalúsága túlmutat minden elemi szükségszerűségen; a szervezetek számtalan olyan mellékterméket állítanak elő, amelyre az ön- és fajfenntartáshoz szükség nincsen, mellőzhetők, közömbösek, vagy éppen tehertételek, kártékonyak, sőt halált okozóak. De mindenesetre zavarbaejtő mozgási szabadságra mutatnak. Mindaddig, míg az egyes szervek egymáshoz való viszonyát, összeműködését, kölcsönös alakító hatását nem ismerjük, nem ítélhetjük meg, mi idézte elő alakjukat, nem állíthatunk fel egyetemes törvényt, nem rekonstruálhatunk múltban végbement folyamatokat. Minden életforma elsősorban mint önálló, autonóm komplexus vizsgálandó, nem pedig mint egy nemlétező őstípus változata, valamely hipotetikus fejlődési sor láncszeme. Csak az organizmális működés egészének ismerete alapján tudunk különbséget tenni hasonlóság és azonosság, látszat és valódi tény, külső egyezés és belső rokonság között. Csak az összes organizmusok ismeretének birtokában kereshetünk választ a fejlődéstan alapvető kérdéseire: vajon egy-egy forma mennyiben egyetemes törvények hordozója, milyen mértékben önálló változat, s melyik ponton áll a rokonformák között. Az élettan is önálló tudomány tehát, saját eszközeivel kell dolgoznia, nem bontható szét ágazataira: biokémiára, biofizikára, fiziológiára, alaktanra, származás- és örökléstanra, embriológiára és paleontológiára, mikro- és makrobiológiára, mert ezek eredményeinek összeillesztéséből még mindig nem ismerjük meg az élet egészét, többlet mutatkozik, mely vizsgálatlan maradt. AZ EMBER KERESÉSE A kérdésre, hogyan lett az állati szervezet emberivé, hogyan különült el társaitól, megkapóan "természetes" és zseniálisan egyszerű feleletet kapunk.

14 De a rend kedvéért előbb el kell búcsúznunk a szerszámhasználat elméletétől. Ha ugyanis ez döntő tényező lenne az állatok viselkedésében, s eréven további fejlődésüket irányítaná, akkor minden szerszámot használó állatnak a darázstól a csimpánzig valamelyest már előbbre kellett volna jutnia ezen az úton, elkülönülnie fajtársaitól. Ilyesfajta fejlődésnek azonban sehol semminő nyomát sem találjuk, az impulzus terméketlen maradt. Koehler hosszasan ismertetett majom-kísérleteiből (1917), Yerkes és a két Kellogg hasonló vizsgálataiból (1916, 1933) mind maguk, mind más kutatók azt a következtetést vonták le, hogy az állatok értelmes cselekvéseit, még az emberszabású majmokét is, olyan ingerek és érzékletek irányítják, melyeket jobb szó híján ösztönszerűeknek kell neveznünk. "Kényszerűen hajtják végre őket írja Joseph Kálin, olyan érzelmi értékek [indítékok, például az étel csábítása vagy egyéb vágy, düh, félelem, öröm] nyomása alatt, amelyek az érzékelő felismerés bizonyos helyzeteiből erednek, de amelyek az állati ösztön általános irányán belül maradnak, így alkalmilag a tanulékonyságnak csodálatos teljesítményei jönnek ugyan létre, s ezek, egymagukban tekintve, gyakran az ítélőképességen alapuló, belátó viselkedés látszatát mutatják, de az állati cselekvésnek olyan önálló kialakításáról [Aufbau], amely nem a környezetben mutatkozó, aktuális célra irányul, és amely okozati kapcsolatokba való értelmes belátás elfogadására kényszerítene, beszélni sem lehet. Az állat egész magatartásában ösztönhöz kötöttnek látszik. Az állati lét az egyoldalú, specifikus környezet [külvilág + életforma] rabja életrehalálra! Az ember ellenben irányítja életét, és kell irányítania így vagy úgy akaratának szabadsága folytán." Azért idéztük Kálin kissé nehézkesen fogalmazott meghatározásait, hogy szakvéleménnyel támogassuk a magunk gondolatát, amely egyébként nem fedi teljesen az övét, sem a többiekét. Szerintünk a dolog veleje röviden ez: az állat nem tud absztrahálni, elvont, egyetemes fogalmakat alkotni, ennélfogva állandó érvényű, logikus gondolatsorokat szerkeszteni, például szabályt, elméletet állítani, és azt változott körülmények közt is követni. Csupán ötletszerűen gondolkozik, s emellett persze emlékezik és asszociál. Ez az ötletszerű (intuitív) és asszociatív gondolkodás teszi eleve képessé a szerszámhasználatra az ötlet, a képzettársítás és az emlékezés adott határain belül, s minthogy e határokat átlépni nem tudja (például nem absztrahál), azért nem fejlődik szerszámhasználó tudománya sem. Mindez nem az értelem hiányát jelenti, hanem sajátosságát, azaz tiszta, ösztöntől független értelmet, még akkor is, ha működésének impulzusait az ösztönélet szolgáltatja: éhség, önvédelem, fajfenntartás stb. A tétel viszont az emberre is áll: nem a szerszámhasználat tette magasabban gondolkodó lénnyé, hanem azért tudta a szerszámhasználatot továbbfejleszteni, mert magasabb gondolkodásra képes lény volt. Az idevágó pszichikai jelenségek és folyamatok lerögzítéséhez azonban előbb tiszta és világos kategóriákat kellene kidolgozni; ezek, sajnos, hiányoznak: reakció, ösztön, affektus, ötlet, gondolat, ítélet, absztrakció stb. viszonyát, összeműködését nem ismerjük. * De az elméletben, mely az emberré válásnak legutolsó és ma is elterjedt megoldását nyújtja, ezek a tényezők szerencsére nem szerepelnek. Weule adta legtömörebb összefoglalását: az ember úgy jött létre, hogy testtartását

15 vízszintesről függőlegesre változtatta.,,ebben az egyszerű tényben: hossztengelyünknek mintegy kilencven fokos elhajlításában látjuk mi valóban az emberi nem egész végtelen hosszú fejlődésútjának fordulópontját." A következmények úgyszólván maguktól adódnak. Az egyenes testtartás felszabadította a mellső végtagokat; a mancs ezáltal tökéletes fogószerszámmá, emberi kézzé válhatott; a karok szabad mozgása mind a támadásban, mind a védekezésben fölényhez juttatta az embert a többi teremtménnyel szemben (elemi tévedés); az ügyes kézzel a botot, követ nemcsak megragadni tudta, hanem alkalmassá formálni és célszerűen felhasználni is; így feltalálta az első szerszámokat (teljes tévedés); ez ösztönzést adott a találékonyságnak, a szellemi erőfeszítésnek, s így az agyvelő kifejlődésének; emez hatalmasan megnövekedhetett, az állkapcsok rovására, mert a fogak munkájának nagyrészét átvette a kéz; élelemgyűjtés, vadászat, halászat közben az ember megismerte a természeti erőket; az ismeretek bővülésével gyarapodott az ítélőképesség; a hangokból, amikkel eleinte az egyes tárgyakat jelölték, kialakult a beszéd; a beszéd segítségével megkezdődhetett a képzetek általánosítása, fogalmak alkotása, mint: erő, mozgás, éter, idő, szám, s ezen a réven a következetes gondolkodás. Ez a biológiai remeklés ismét úgy hat, mint egy varázsformula, nemcsak azért, mert megigéz ragyogó és csalhatatlan leleményével, hanem azért is, mert egyetlen bűvigével megoldja az egész problémahalmazt. Csupán egy kérdésre várunk még feleletet; miért és hogyan egyenesítette fel testtartását a majom? Hogyan lehetséges, hogy egy négylábú állat, amelynek szervezete egészében a vízszintes tartásra, mozgásra, életmódra van berendezve, kétlábra álljon? A medve meg tudja tenni, és sok más állat beidomítható rá, de sürgősen négylábra ereszkedik, mihelyt teheti. Ugyanígy a nagymajmok. Hogy egy állat tartósan kétlábon járhasson, hátsó végtagjainak többé-kevésbé alkalmasnak kell lenniük erre a kényelmetlen és fárasztó munkára: a test egyidejű megtámasztására és tovamozdítására. Az állandó gyakorlat aztán meghozhatja a kellő tökéletesítést, és föltehetjük (bár nem engedhetjük meg) azt is, hogy az így szerzett változások, szerzemények öröklékenyekké válnak. Ha az ember tartását függőlegessé változtatta, azaz kétlábra állt, azért volt lehetséges, mert alkata, egész szervezete és nem csupán a lába eleve képessé tette rá, mint ahogy most képesek vagyunk négykézlábra ereszkedni, s begyakorolhatnánk, ha akarnók. A felegyenesedő ős lábának eleve bírnia kellett az egyidejű támaszkodás és járás kezdeti, elemi szerveit. Az emberszabású majmok végtagja nem ilyen, kapaszkodó lábbá specializálódott; ha a földre ereszkednek, nem szívesen egyenesednek föl, hátsó talpaikon bizonytalanul mozognak, s ami mellső végtagjaikat illeti, tenyerük élére vagy öklükre támaszkodnak. A gorilla, noha javarészt a földön él, s inkább csak hálni megy a fára (vagy azt sem), szintén így tesz, és eszébe sem jut tartósan felegyenesedni, éppen mert hátsó végtagjai alkalmatlanok erre. Azok a majmok viszont, amelyek megőrizték a négy talpon járást (cercopiteci), és lejöttek a földre vagy lent maradtak rajta, mint például a pávián és a gibraltári magot, csökönyösen kitartanak mellette, és semmi hajlandóságot nem árulnak el az ember utánzására, a fölmagosodásra. Az emberi láb mindezeknél régibb forma, archaikusabb, s abból az időből származik, amikor a kétlábon járásra alkalmas végtag "megjelent" a Földön. Ez már a másodkorban megtörtént, minden emlőst jóval megelőzően, s a

16 harmadkorban, a kétlábon járó nagyhüllők idején igen elterjedt, úgyszólván általánossá lett. Azaz megjelent és elterjedt az egyenes testtartás is; nem az ember magántulajdona. (Az egyetlen s nem döntő különbség a hüllők nagy farka: támaszkodásra és futás közben kormányzásra szolgált, mint ma a kengurunál.) Ez persze fölveti a kéz és az agyvelő problémáit, de megbeszélésükre hátrább kerül sor. Annyi tanulságot máris leszűrhetünk, hogy az emberi láb és a kétlábon járás a függőleges tartású szervezetnek korrelátuma, velejárója és nem oka, nem kifejlesztője. Mindezek, a többi jellegzetes szervvel és tulajdonsággal együtt, egy komplex alkat: az emberi test egymástól el nem választható összetevői, formájuk pedig nem pusztán a használat, hanem az összes szerv kölcsönös együttműködésének eredménye. Századszor is hangsúlyozzuk, hogy nem lehet az egyes szerveket külön, önmagukban vizsgálni, funkcióikba belejátszanak az összes többi szerv funkciói. Az ősi (másod-harmadkori) lábformát és egyenes tartást többé-kevésbé megőrizte az ausztráliai galléros gyík, ez a kisded szaurusz, rajta kívül néhány erszényes emlősfajta és az ember. Vajon az ember is élő kövület volna? Az elmélet mindezt másképp tudja: a leendő ember kijött az őserdőből, éspedig azért, mert elfogyott az ennivalója. Más vizsgálódók úgy vélik, nem a majomember jött ki az erdőből, hanem az erdő ment el mellőle, valaminő éghajlati változás folytán. De mindkét esetben fátlan, füves szavannára sodródott, s ott biztonsági okokból meg könnyebb zsákmányszerzés céljából mind gyakrabban kétlábra kellett állnia, szemlét tartania; olyannyira, hogy végül is megszokta az egyenes testtartást, s evvel a döntő, a természetben egyedülálló folyamat: az emberré-levés megindult. Nos, elméletet szegezve elmélettel szembe: tudjuk, hogy minden állati szervezet és ökológiai környezete élettani egységet alkot, s ha például az emlősök az alkalmazkodás csodáit vitték végbe, csak azért történhetett, mert eleve megvolt a szervi fölkészültségük hozzá. Ha igaz lenne is az együgyű agyrém, hogy az őserdőben megfogyott az embermajom tápláléka, vagyis az ember-előd ökológiai normája csökkent, még igazabb, hogy a szavanna sokkal csökkentebb ökológiai normát jelentett számára, nehezebb életkörülményeket. A szavanna a kérődzők és a belőlük élő ragadozók hazája, ökológiai fülkéje; az erdőhöz idomult, kapaszkodó lábú, sem nem kérődző, sem nem ragadozó, gyümölcsön, rügyeken, hajtásokon stb. élő majomfajta ott éhen pusztul, és semmi esetre sem fog két hátsó, elspecializálódott lábkezére állni, hogy ezáltal sorsát még jobban megnehezítse. Másfelől a fátlan, nyílt mezőn a futás az egyetlen menedék a fegyvertelen majom számára, futnia kell tudni, s ez négy lábon sokkal könnyebben és gyorsabban megy, mint két (kapaszkodó) lábon. A földön minden majom négykézláb jár és szalad, legfeljebb erdei tisztásokon, bokrok közt s rövid ideig fut két lábon, pl. a gibbon. A futás a kérődzők fő védekezése is (bár szarvuk van), ezért növesztettek mind a négy végtagjukon patát vagy csülköt, nemhogy kétlábra álltak volna. A legrégibb ismert emberlény, a dél-afrikai Australopithecus africanus azért tudott megélni a szavannán is, mert nem csak gyümölcsevő volt, hanem ragadozó, mindenevő, azonkívül mert hátsó lábai már alkalmasak voltak a járásra és futásra, továbbá keze és agyveleje a szerszámhasználatra, társadalmi berendezése a közös zsákmányszerzésre és védekezésre. Bizonyság rá, hogy azonos alkatú (kétlábon járó) s ugyanott élő, de növényevő kortársa, az Australopithecus robustus kihalt. A fátlan helyeken élő majmok (pl. a gibraltári emberszabású

17 magot-k vagy a kutyamajmok, a páviánok) soha semmi kísérletet nem tettek a felegyenesedésre, s ezen a réven az emberré válásra, minthogy hiányzik a szervi prediszpozíciójuk (s tegyük hozzá: a pszichikai is); ehelyett talán ökológiai normájukat szűkítették, de valószínűbb, hogy ez volt az eredeti: a földön található táplálékból élnek, amióta élnek. Egyébként ama régi dél-afrikai környezetet sem ismerjük igazán. Mit tudunk mi a harmadkor-végi tropikus szavannák életkörülményeiről? Bizonyos, hogy az Australopithecusszal együtt majom is élt ott: a babu-inpávián, és ősünk zsákmányául szolgált, ki az antilopok felső-lábcsontjával verte agyon tömegesen. Ha az egyik majom, a pávián változatlanul és négylábon fenn tudott maradni, minthogy mindenevő volt, miért kellett a másiknak két lábra állva emberré alakítani magát, szükségtelen, ám annál kínosabb erőfeszítések árán? Viszont, ha már kijött, miért ment vissza az erdőbe, ahol állítólag már majomkorában sem talált elegendő élelmet, s ahol a mászásra alkalmatlanná vált lába nem jelentett többé semmi előnyt, csak hátrányt? Mert minden más (későbbi) ősünk erdőben élt, Jávától a Neander völgyéig, és ott élnek javarészt a mai természeti népek is. Így módosítanunk kell a másik elméletet is, mely szerint az erdő fogyott el mellőle. Az erdők vándorolnak ugyan, de ha a földhöz kötött fa meg tudja tenni, még könnyebben a kötetlen állat. Ha egy erdő vándorútra kel, vele megy a lakója is, egész bizonyosan, mert őt is ugyanaz az ok hozza mozgásba, s valószínűleg észre sem veszi, hogy vándorol. Az állat ugyanis nem a térkép délköreihez ragaszkodik, hanem a saját ökológiájához: a táplálékhoz, a környezethez, az éghajlathoz s velük együtt a maga alkatához. Ezért követte a rénszarvas az utolsó jégkor végével a visszavonuló gleccsereket Dél- Franciaországtól a kontinens északi pereméig, s őt követte a reá vadászó ember. A geológiai és paleontológiái kutatások alapján úgy vélik, hogy a pliocén évmilliói alatt Dél-Afrikában forró és száraz éghajlat uralkodott, az erdők elvándoroltak északi, hidegebb övezetek alá, ahová az Australopithecus nem követhette őket, de mindenevő ragadozó lévén, fenn tudta tartani magát a szavannák sanyarúbb életviszonyai közt is. Efféle folyamatok sokhelyt leperegtek a Földgolyón az élet kezdetétől fogva, s hogy az ember miért bírt oly sokfajta környezet-diktálta feladatot vállalni, e vizsgálódások során kell kiderülnie. * Egyébként fenti vita-állításainkat az egyenes tartás és a láb problémájáról az összehasonlító állat- és őslénytan egyaránt megerősíti. A kísérlet, hogy az emberi lábat az antropoid majmok lábából származtassák, mindig újra felvetődik. Újabban (1948) J. Rivetau mutatott rá, hogy a földi életmódra mostanában áttérő gorilla lábából hiányzik minden olyan alkati föltétel, amely az egyenes tartást elősegítené. Ezt támogatják Joseph Kálinnek a hegyi gorilla lábán végzett vizsgálatai (1949), holott W. K. Gregory szerint (1927) éppen a hegyi gorilla mutatná világosan, hogy az emberi láb az embermajom-lábból fejlődött ki. Kálin viszont arra az eredményre jut, hogy lábalkatunk az óvilági alsóbbrendű és a keskenyorrú majmok lábához áll közelebb, tehát egy őstípussal rokon. Ez ma már alig vitás. Mások, régebben, még tovább mentek. Franz Weidenreich terjedelmes tanulmányai szerint (1921) lábunk egy ötujjú, rendkívül mozgékony mászó-végtagból vezethető le; ezt az ember már igen

18 régen magáévá tette, s ezért az ember-majmokkal való rokonítása reménytelen. Az ősformának az erszényesekéhez kellett hasonlítania, úszóhártyával (!) ujjai között. Ez részben elveszett, de az embertörzs sokáig megőrizte, s evvel is saját törzsi önállóságát bizonyítja, messzi időkbe visszamenően. Láttuk, hogy Broom az ember lábát szintén az erszényesekével hozza kapcsolatba. A nagytekintélyű Hermann Klaatsch hasonlóképp egy szerfölött mozgékony s befordítható hüvelykujjai bíró ősforma mellett foglal állást; minthogy a hüvelykujj a gyors kapaszkodásnál útban van, a fogódzást megnehezíti, a majmoknál elsatnyult. Westenköfer azt bizonyítja, hogy a támaszkodó lábforma egy olyan ősgyík felegyenesedésével vette kezdetét, amelynek lábtőcsontjai még mozgékonyak voltak, és így könnyen engedtek az izmok és szalagok húzó-vonó munkájának. Ennyit tehát a lábról. Messze jutottunk a szavannától, a fő- és almajmoktól, a kezein totyogó őstől egyaránt. Vajon hová vezet a kéz? A közkeletű elmélet szerint a kéz szintén a fölegyenesedés szülötte, a karokkal együtt kiszabadult a láb-állapotból, tökéletes műszerré vált, ezáltal döntően előmozdította az agy fejlődését, finomodását, s közvetve, az állkapcsok tehermentesítése révén, lehetővé tette a koponyaűr, az agytérfogat növekedését. Ez a láncolat, úgy tetszik, vaskövetkezetességgel érvényesített biológiai alapszabályokra épül. Mégis hibának kell lennie mind a vaskövetkezetesség, mind az alapszabályok körül. Láttuk, hogy a felegyenesedés már a hüllőkorban megtörtént, legkésőbb a harmadkor második szakaszában (jura), és széliében elterjedt; az ötujjú, kézszerű, rugalmas, képlékeny végtag pedig még régebben, az első szakasz idején (triász: chirotherium) készen megvolt, azaz mindkettő számos évmillióval az emlősök feltűnése előtt. A hüllőkéznek tehát bőségesen lett volna ideje, hogy "tökéletes műszerré", emberies kézzé fejlődjék; ám a biológiai vasszabály ellenére elsatnyult a karokkal együtt, olykor szinte aránytalanul kicsi, nevetségesen gyönge végtaggá vált. Az állkapocs pedig nemhogy tehermentesült és visszamaradt volna, ellenkezőleg, a ragadozó szauruszoknál minden idők legborzalmasabb fegyverévé fejlődött, centiméteres, kardszerű fogakkal. Igaz, hogy a hüllők agy veleje igen gyarló volt, de éppen ez a bökkenő: gyarló maradt, ahelyett, hogy tágult, nemesedett volna. Ha megtekintjük például a tirannoszaurusz, a,,félelmes sárkánygyík" rekonstrukcióját, az alapszabály és a ráépített elmélet szabatos, hiánytalan és vaskövetkezetességgel megvalósult cáfolatát látjuk magunk előtt. Az az ötujjú fejlett végtag-forma, amely már a kőszénkorban megjelenik, voltaképp a láb és a kéz közös őse, sőt lehet, hogy már maga a kéz: megvolt a befordítható hüvelykujja, s alkata azóta sem változott lényegesen. Stratz, Klaatsch, Westenhöfer, Voit a hüvelykujjat ősrégi, eredendő tulajdonnak tartják. Othenio Ábel osztályozása szerint a főemlősöknél (majmoknál) hatféle kéztípus mutatható ki: csípőkéz (a vascsípő, harapófogó mintájára), karomkéz, horog- vagy kampókéz, kapocskéz, kereső- és mászókéz. A ma élő majmok és félmajmok mégoly eltérő keze is mind e hat specializált forma valamelyikéhez tartozik. Az ember azonban, és csak az ember, itt is külön helyet foglal el, mert keze egyetemes, specializálatlan típust mutat. Stratz a befejezett, kialakult őskezet a kőszénkorba tette, vagyis a Föld ókorába (paleozoikum). Ebből specializálódott a támaszkodó emberláb a boka, a nyereg és a marokcsont kifejlődése által, és a kapaszkodó majomkéz a hüvelykujj deformálódása folytán. A kéz tehát ókori eredetű, évmilliókkal

19 régibb, mint a láb. Az embernél mindenesetre készen megtaláljuk. Alsberg, nem tudván, honnan származtassa, azt mondja, hogy egyszerre csak hirtelen megvolt. Az unikum okát, hogyan tudta az ember megőrizni, Klaatsch kereste először (1911), eredmény nélkül, s csodadolognak mondja: "Hogy az ember megtartotta kezét bármily egyszerűnek lássék is ez a tény magában véve, úgyszólván csodának tűnik fel." Jelentőségét Thomas Bell még Darwinék előtt felismerte: "A hüvelykujj elvesztése majdnem egyet jelent a kéz elvesztésével, és az ember, ha mindkét [hüvelyk] ujjától megfosztatnék, a legnyomorúságosabb függésre lenne ítélve." Mindebből az következik, hogy sok hüllő- és emlősfajta a hüvelykujj "visszafejlesztésével" elpackázta az emberi kéz birtokát, a természet egyik legnagyobb adományát. De következik az is, hogy a testi emberré válás kezdetét a krétakorba, vagyis a másodkor végső szakaszába kell időzítenünk. Ez pedig a nagy hüllők, a szauruszok kora volt, s így az első emberszabású, hominiform lény az ő kortársuk lenne. Tény, hogy Armand de Quatrofages 1886-ban megjelent, korszakalkotó etnológiai munkájában lehetségesnek mondotta az ember másodkori eredetét, Johann Wilhelm Haacke pedig ben ugyanezt igyekezett bizonyítani. Csakugyan különös távlatokhoz vezet a kéz. * Harmadik testrészünk, amely az ember felemelkedésében állítólag fontos szerepet játszott, az állkapocs. Ha a biogenetikai alaptörvény és a származástan igaz, vagyis ha a magzat megismétli a törzsfejlődést, és ha a majomféle ősöktől származó ember a fejlődés végső fokán áll, akkor az embriónak és a csecsemőnek a következő formasoron kellene végigmennie: az állkapocs eleinte majomszerűen nagy, a koponya kicsiny; ezután, a majomstádiumot elhagyva, a nagyságaránynak egyre jobban el kellene tolódnia, az állkapocsnak elmaradnia a koponya növekedése mögött, mígnem eléri a kettő mai viszonyát, a kicsiny állkapocscsontot és a hatalmas agytokot. A majomembriónál viszont az aránynak változatlanul az eredeti irányban kellene növekednie, az egyre nagyobb állkapocs felé, a koponyának hátramaradnia. Azonban fordítva történik: eleinte mind az ember, mind a majom-magzat állkapcsa és koponyája úgyszólván emberi arányú: ez kicsiny, az nagy; egy ideig párhuzamosan halad a fejlődés, utóbb, a csecsemőkorban azonban a majom átvált az állati forma felé, míg az ember megmarad az eredeti arány és irány mellett. Ez olyannyira igaz, hogy még az embermajom újszülött és csecsemő fejalkata is szinte megdöbbentően emberi formájú, így, ha alkalmazni akarnók a biogenetikai alaptörvényt, az állkapocs és a koponya arról tanúskodnék, hogy az ember az ősforma, vagy legalábbis a régibb, s a majomfaj tőle származik. Mi azonban az elmélet helyett a természet adattárát kérdezzük meg: vajon állkapcsunk eredeti, saját tulajdon-e (ha úgy tetszik: ősmajom-forma-e), vagy pedig ősibb örökség, ahogyan a kéz meg a láb? Gregory, Remane, Schwalbe és mások hosszasan igyekeztek kimutatni, hogy az ember metszőfog-csoportja az embermajmokéból származik, és lassú elkopás által nyerte mai alakját, de bizonyító törekvéseik kudarcot vallottak. A jelenkor legnagyobb fogtudósa, Paul Adloff részletesen megalapozta azt az álláspontot, hogy lehetetlen az emberi szemfogak egyforma (homomorf) jellegét az embermajmok

20 differenciált jellegű fogazatából levezetni. Adloff széles körű, terjedelmes vizsgálataiból azt az eredményt szűri le, hogy az ember és az embermajmok fogazatát alapvető különbségek választják el már a legrégibb ásatag leleteknél is, az ember szemfoga a majmokéhoz képest rendkívül primitív, és végül, hogy az emberi állkapocs eredetisége, különállása igen régi, nagyon messze múltba kell tennünk az időt, amikor elvált az állati formától. Ebben egyébként Westenhöfer előzetes megállapításai óta már kevesen kételkednek. Westenhöfer az embert egyenesen a legrégibb emlősformának tartja, szerinte az emlősfajták, mint különböző fogazat- és lábformáik is mutatják, később ágazódtak el, legutoljára éppen a majmok. A miocénből (a harmadkor közepéről) származó, legújabb afrikai ősmajom-lcletek fogazata még (!) emberi típusú A. T. Hopwood, D. G. Mac Inne, W. E. Le Gros Clark vizsgálatai szerint. (A Proconsul, a Xenopithecus és a Limnopithecus nevű ősmajmok maradványairól van szó Kenyából és Rusinga szigetéről, ) Ugyanezt állapítja meg Naef az Egyiptomban talált, miocénkori Propliopithecus fogazatáról, mely az állcsontokkal együtt majdnem emberien ("vormenschlich") öblös szájüreget alkot, azaz beszédre alkalmasat. A legrégibb ismert ősember-fajták, az australopithecidák közül a Paranthropus robustus fogazata egyenesen "ultrahominid", túlságosan emberi jellegű, mint Róbert Broom és Joseph Kálin megállapítják. Az emberi állkapocs mindenesetre szerfölött archaikus alkatú, a gerincesek sorában visszamenőleg csak egyes hüllőkéhez kapcsolható közvetlenül. Westenhöfer felállította a következő tételt: "Kísérletet lehetne tenni: egy sor különböző állkapcsot helyezni valaki elé, aki e kérdésben elfogulatlan, azzal a felszólítással, hogy az emberét helyezze oda, ahová a fejlődés rendje szerint tartozik: az illető mindenesetre az összes emlős-állkapocs elé fogja állítani." * De most jön a forrója, az egész szerves élet legnagyobb csodája: az emberi agyvelő. Kétségtelen, hogy nem az egyenes tartás, a láb, a kéz, az állkapocs közös adománya, mert akkor minden kétlábú, kétkezű lény megszerezhette volna, az iuanodontól a kenguruig. Elődeit nem találjuk, de vannak-e rokonai? S valóban minden emberi felsőbbrendűség forrása, székhelye-e? Általában mi a különbség az emberi és az állati agy között? Természetesen, ha agyvelőről beszélünk, most már csak a magasabbrendű emlősökre gondolunk. Közismert, iskolában tanított dolog, hogy az agy fejlettségét, teljesítőképességét nem a tömege, súlya, térfogata dönti el, sem sűrű barázdáltsága, azaz felülete, sem pedig a szürke agykéreg terjedelme. A mai ember agyvelejének súlya 800 és 2000 gramm közt változik, minden rendellenesség elárulása nélkül. Ehhez képest a delfin ember lehetne, sőt több majomfajta viszonylagos agysúlya is nagyobb, mint az emberé. Általában minél kisebb valamely élőlény, annál nagyobb agyának a testéhez viszonyított súlya. A dél-amerikai karmosmajomé például aránylag éppen háromszor akkora, mint az emberé: az összsúly 1/15 része, míg az emberé 1/46-1/35 közt mozog.,,az embermajom és az ember agya az első csecsemő-években nagyjából egyarányú (1/22-1/25 és 1/16-1/18 közt áll), írja Behm később azonban ez a viszonyszám például a csimpánznál 1/75-re, az embernél 1/46-ra süllyed. Vagyis az agy növekedése az embermajmoknál hamarosan hátramarad, míg az embernél még a harmadik életévtől a huszadikig is egyre