Nagy Iván: Erősíteni szíveket, Balony község népzenei monográfiája, Gyurcsó István Alapítvány füzetek 11.

Átírás

1 BALONY NÉPRAJZÁRÓL (Részletek Marczell Béla azonos című kéziratából) A falu krónikájában olvashatók a következő adatok: A hajdan győri várbirtok, Balony még az 1200-as évek elején alakult ki. Egy 1252-ben keltezett oklevél villa Bolon néven említi. Kun László királyunk 1284-ben a győri egyház harangozóinak adományozza. Hunyadi János kormányzó V. László király nevében megerősíti a balonyiakat ama kiváltságukban, hogy sem dézsmát, sem más adót ne fizessenek, de viszonzásul Győrbe járjanak mindennap harangozni. Tették ezt a 16. század közepéig, amikor is évente száz forintot fizettek a győri egyháznak a harangozási kötelezettség megváltása fejében ban pedig hétszáz forint lefizetésével véglegesen megszabadultak a harangozástól. A község az 1544-ben és az 1565-ben kelt oklevelekben már Balon néven szerepel, s a győri vár szerves tartozéka től pedig a győri őrkanonok a birtokos. Az évi összeírás huszonegy jobbágy- és három zsellércsaládot talál a faluban. A 19. század elejétől viszont már több nemes család birtokolja, így a Sebő család, a Csicsayak, a Zsemlyék és a Mátis család. Balony a századfordulón még Ballony őslakossága zömében halászattal foglalkozott. Közel kb. 3-4 km-re lévén a Dunához, a halászat már igen korán főfoglalkozási tevékenységként fejlődött ki. A címer is bizonyítja ezt: két keresztbe fektetett szigony között evező és csáklya. Még az 1900-as évek elején is használták hivatalos iratokon. Egyházát már a 16. században említik a győri őrkanonoki levéltárban fellelhető okiratok. Első templomát 1780 táján építették. A mai temploma 1836-ban épült. A győri székeskáptalan építtette, s száz magyar hold föld is tartozott hozzá. Az 1800-as évek elején megejtett tagosításkor alakultak ki a dűlőnevek: Peöcz-tag, Markó-tag, Gaál Istvántag, Csomor-tag, Zsemlye-tag a tulajdonosok nevei után. Voltak már korábbi dűlőnevek is, ezeket még ma is ismerik, mint pl. Úrtava, amely régebben a győri káptalan halastava volt, ma már viszont szántó, valamint a Kalacs, azaz Kalács, itt termesztették a legjobb kenyérgabonát. Ezért is hívták Ka-lácsnak. Balony határában fekszik a Várhelydomb is, amellyel kapcsolatban a szomszédos Csilizradvány két mondát is őriz. A balonyiak szerint a Várhelydombon bújt meg IV. Béla király a tatárjárás idején. Régi dűlőnevek még a Földégés és a Melegsár. A falu határában az es szabadságharc idején kisebb csatározások folytak. Többször is érték elemi csapások, így az utóbbi években 1900-ban, a nagy tűzkor a fél falu leégett ben jég verte el az egész határt, 1924-ben, 1926-ban, 1954-ben és legutoljára 1965-ben nagy árvizek pusztítottak. Az 1965-ös árvízkor harmincnégy ház romba dőlt, hetvennégy megrongálódott. A falu legöregebb házának a mestergerendáján ez olvasható: Ezen házot építette Nömös Takács Ferencz A. D oldal

2 Háromszáz holdas nagygazda, közép- és kisparasztok, részaratók, napszámosok, cselédek faluja volt Balony, de koldus nem akadt egy sem. Az emberek között megvolt az egyetértés, szívesen segített egyik a másiknak. Az idénymunkáknál (behordás, cséplés, kukoricafosztás, répatisztítás) mindig összesegítettek, hogy gyorsabban menjen a munka, s a termény időben a magtárakba kerüljön. A lakók szinte mindnyájan a katolikus vallást követték, s ez nagyon sok népszokást, népi hagyományt őrzött meg napjainkig. Ma már kevésbé vallásosak ugyan, de a szokások közül főként az idősebbje még ma is sokra emlékezik. Szívesen, szeretettel beszélnek róluk. Főként az ifjúkori esti danálásokról, ami-kor a legények a falu végi dombon összejöttek, és sok móka, tréfa közben énekelgettek. Többen még ma is tudnak ilyen kedvelt nótát: vagy Be van az én szűröm újja kötve. Barna kislány ne kotorász benne! Az egyikben acél, kuva, tapló. A másikban százforintos bankó. Elmennék én tehozzátok. Jaj, de szennyes a szobátok. Rézsarkantyúm mind fölszedi, Gyócsgatyámat beszennyezi. Az egymáshoz elég közel eső csilizközi falvak, mint pl. Radvány és Balony is, néha versengtek is abban, hogy egyik a másikat csattanósan megtréfálja. Nevetve mesélték, hogy régen a csilizpatasi pap, aki a radványiakat nem nagyon kedvelte, a szószéken így imádkozott: Adj Uram esőt! Patasnak sokat, Balonynak felit, Radványnak meg semmit! Ugyancsak mindkét falu: Radvány és Balony is érdekelt a csilizpatasi nótában, illetve annak egyik változatában: Csilizközbe, Patason Macskát sütnek rostélon. Radványiak ott lesik, Meg se sül, má megeszik. Onnan megyünk Balonba A nagy lakodalomba. A balonyiak mint általában a csallóközi emberek szerették a gazdaságot. Földművelő nép lévén arra törekedtek, hogy minél jobban és gyorsabban gyarapodjanak. Ennek 2. oldal

3 érdekében a szülők már a fiatalokat is úgy irányították, hogy házasságuk révén mindig hozzanak valamit a gazdasághoz is. Ezért ha háztűznézőbe mentek, nem a szobát meg a leányt nézték, hanem azt, hogy mekkora az istálló, s milyen ökrök vannak benne. Az olyan legényről, aki gazdag lányt vett el, szólt a mondás: Jól járt, mert a lányéknak nagy istállójuk van! Ez a nép is nagy átéléssel ülte meg a naptári ünnepeket. Ezekhez igazította a mindennapok tennivalóit is. Az ünnepek hangulatát a színes szokások is emelték, amelyek egész életüket végigkísérték. Sok érdekes hagyomány, szokás, hiedelem tartotta közösségben a falu népét, amely hűséggel ragaszkodott az elődöktől örökölt rendhez. Az esztendő jeles napjai, a vallási ünnepek köré alakultak ki azok a szokások, amelyek nemcsak a csilizközi falvakban, hanem az egész Csallóközben, sőt az egész magyar etnikum területén sok rokonvonást vagy azonosságot mutatnak. A szokást nemcsak törvényként tisztelték, hanem ezekben oldódott fel a napi gond, a nehéz munka éppúgy, mint minden más életprobléma. A nyár nagy munkája volt az aratás. Kora hajnalban kezdtek dolgozni a földeken, s legtöbbször késő estig dolgoztak. Hazamenet persze gyalogosan az egész napi fáradozást énekszóval enyhítették. Az élet betakarítási munkájának kezdetén, a régebbi időkben, a templomba mentek, hogy az aratás szerszámait: a kaszát, a sarlót, a kötözőfát s magukat az aratókat is megáldassák a pappal. Csak ezután láttak hozzá a munkához. A föld végén keresztet vetettek, megemelték a kalapjukat. Ezt mindennap megtették, amíg az aratás tartott. Itt is szokás volt az első napon a gazda kezét gabonaszárral átkötni. Ezt persze csak nagyobb gazdáknál tették, aki ilyenkor a kaszásoknak és a kötözőknek pálinkát kínált, a marokszedőket pedig fejkendővel ajándékozta meg. Az uradalmakban az aratást aratóbandák végezték az aratógazda irányításával. Befejezéskor nem maradhatott el az aratókoszorú sem, amelyet búza, rozs, zab kalászaiból fontak s nemzeti szalagokkal díszítettek. Nótaszóval vitték a gazda udvarába, ahol két marokszedő lány adta át verses köszöntő kíséretében. Ezt a köszöntőt ma már senki sem ismeri. Este a gazda bált rendezett, szólt a nóta és a népdal. Különösen kedvelt volt a Kék szivárvány, kék szivárvány koszorúzza az eget... kezdetű népdal. A learatott gabonát keresztekbe, kepékbe, hetesekbe csoportosították. Egy hetes, kereszt vagy kepe tizennyolc kévéből állt. Száradás után a földekről a szérűkbe hordták, ahol asztagokba rakták. Csépléskor a cséplőgép a két asztag közé állt. A betakarítási munkákat az aratókkal, a cséplést pedig a rokonok, szomszédok közösen végezték. Az aratás körüli nyári ünnepek közül Sarlós Boldogasszony ünnepe különösen jeles nap volt a falu életében. Ekkor tartották, s tartják ma is a hagyományos búcsút. Az ünneppel kapcsolatban él a hiedelem, hogy az egyik gazda éppen ezen a napon azt akarta, hogy a munkások menjenek ki aratni. A szolgálólány Mária-ünnepről lévén szó nem hajlott a gazda szavára, mire az nagy haraggal mondta: Dobd föl a sarlódat az ég felé, s ha a te Máriád elkapja, nem kell kimenned a földre. A lány úgy tett, s csodák csodája, a sarló megállt a levegőben. Ez időtől kezdve nevezik ezt a Mária-ünnepet Sarlós Boldogaszszonynak. 3. oldal

4 Jeles ünnep volt Nagyboldogasszony napja is. Ehhez kapcsolódik az a megfigyelés, hogy az e napon ültetett tyúkok nyugodtan ülnek a tojásokon, s a kikelt csibékből jó tojók, jó kotlók, egészséges baromfiak lesznek. A tyúkültetést a két Mária-ünnep, augusztus 15. (Nagyboldogasszony) és szeptember 8. (Kisasszony napja) között kellett elvégezni, mert csak így lehetett eredményre számítani. A népnyelv ezt az időszakot kétasszony-köze néven emlegeti. Kisasszony napja még arról is nevezetes volt, hogy aki e napon korán reggel, napkeltekor megfigyelte a fénylő napot, meglátta benne Mária bölcsőjét. Mindenszentek estéjén gyertyákat gyújtottak halottaik tiszteletére, halottak napján pedig a templomban imádkoztak a megholtakért. Már jó előre mindent kitakarítottak, kimostak, mert halottak hetében már nem volt szabad mosni sem, mert az ekkor mosott ruhák vagy kifényesedtek, vagy megsárgultak. Az egész házban nagy rendet teremtettek ez volt az őszi nagytakarítás mert hitték, hogy emlékük napján a halottak is hazalátogatnak. Vigyáztak arra is, hogy a káposzta már korábban hordóba kerüljön, mert az e napon eltett zöldség biztosan megromlott. Időjósló volt Katalin-napja. Ha enyhe idő volt, sáros volt az utca, biztosra vették, hogy karácsony estéjén már kemény fagy lesz. Andrásnapkor a fiatalok András-böjtjét tartottak, hogy megtudják jövendőbelijük nevét. Mikulás napja már az adventi időszak jeles napja volt éppúgy, mint a hiedelmekben gazdag Luca. Régi szokás volt, hogy a gyermekeknek szánt ajándékot a szülők odaadták a házról házra járó mikulásoknak, akik azután a jókat megajándékozták, a rosszalkodókat pedig korbáccsal jelképesen megverték. Egyesek püspöknek, mások krampusznak öltöztek. A püspök rendszerint láncon vezette a krampuszt. A lucák mindig fehérbe öltöztek. Csak férfiak öltözhettek föl. Beszélniök nem volt szabad, csendben, némán végeztek mindent. Söprű vagy meszelő néhol mind a kettő volt a kezükben, ezzel pókhálóztak, söpörtek. Megsimogatták a háziak arcát is, hogy ne legyen rajtuk kelés, kiütés, mindig egészségesek legyenek. Luca napján tilos volt a varrás és a fonás is. Ha varrtak, nem tojtak a tyúkok, a fonáskor pedig a fonal összefűlt. Vacsorakor sem keltek föl a háziasszonyok az asztaltól, hogy sok legyen a kotló, és nyugodtan üljenek a tojásokon. Luca napján 13 cédulára férfi vagy női neveket írtak. Kiválasztottak egy szép, egészséges piros almát, ebből karácsony estéjéig mindennap egy harapást elfogyasztottak. Az utolsó falatot szenteste a tizenhárom cédulával együtt a kapcájukba csavarták, s éjszakára a fejük alá tették. Aki felől a tizenhárom név viselője közül álmodtak ezen az éjszakán, az lett később a házastársuk. Luca napkor járt a faluban a szalmatörök is. Alacsony, szalmával körültömött ember volt. Hasonlított a képeken látható török basákhoz, ezért is nevezték szalmatöröknek. A balonyiak is ismerték a Luca székével kapcsolatos hiedelmet. A tizenkét napig titokban készített székre állva a karácsonyi éjféli misén egyes hiedelem szerint a jövendőbeli házastárs arca, másik változat szerint pedig a boszorkány jelenik meg a szék készítője előtt. Miklós és Luca már mintegy előfutára az év legkedvesebb ünnepének. Az adventi hajnali misék sejtelmes fényei áhítattal töltötték el az ünnepre várókat. Megkezdődött a betlehemezés. Régebben rendszerint a pásztorok öltöztek föl angyalnak, pásztornak, bojtárnak és öregnek. Hosszú verset énekeltek, amelyben már helyet kapott a népi humor is. Az öreg pásztor csörgősbottal jelezte érkezését, és belépve a házba ezeket mondta: 4. oldal

5 Édes Kisjézuskám. mutasd meg a lábacskád! Hoztam neked csizmácskát. A gyereksereg az ünnep előtt már jó tíz nappal tanulta a mendikát, hogy karácsony böjtjének estéjén az ablakok alatt énekelhessék. Este tíz óra után pedig a felnőttek köszöntötték énekkel a háziakat. A szentestei vacsorakor mindenki az asztalnál ült. Együtt volt a család. A család feje köszöntőt mondott, majd elfogyasztották az ételt: lencselevest, mákos csikmákot és öregbabot. Az étel a jólét, az anyagi gazdagság jelképe volt. Estére már megsütötték a tubit is. Ezt galamb formájára készítették, volt lába, farka, szeme, csőre. A mendikáló gyerekek ebből kaptak. A felnőttek mind elmentek az éjféli misére. A legények, leányok vitték magukkal a Luca székét is. Mise után hazaérve megkóstolták a kalácsot és a préshurkát, hogy az új esztendőben mindennap jó étvágyuk legyen, s mindig legyen elég az ételből. Szentestén a szép fehér abrosszal leterített asztalra tették a földíszített karácsonyfát. A karácsonyfa alá egy egész kenyeret, kalácsot, diót, almát, imádságoskönyvet, rózsafüzért és kevés szenteltvizet tettek. Az asztal alá szénából és szalmából köteget készítettek, ezt kereszt alakban az asztalhídra tették. Lábtól volt egy szakajtókosár búza. Néhol a búzát kukoricával keverték. Hitük szerint az így elkészített, jelképes élelmet, terményeket éjfélkor Jézus megáldotta, s így az új esztendőben mindenből elég termett. Karácsony napján nem volt szabad látogatóba menni, mert az ünnep komolysága megkívánta, hogy egész nap együtt legyen a család. Nem törtek diót, nem vitték ki a szemetet a házból, nehogy kidobják a szerencsét is. Az ünnepek alatt mosott ruha sem lóghatott a szárítókötélen, mert akkor elhullottak az állatok. István és János napját ma már közönséges névnapként ünneplik, de régebben szép versekkel köszöntötték e nevek viselőit, pl.: Örömforrás támadt az én szívemben, nagy vidullást érzek ma a lelkemben, Mert látom fénylik Szent István (János) csillaga, Nagy örömet hozott kedves nevenapja. Kérem a jó Istent sokáig megtartsa ha meghal maga mellé juttassa. Adjon Isten bort, búzát, békességet, holta után örök üdvösséget! Több változata élt e köszöntőknek Balonyban, így a Zengedezve, énekszóval... valamint a Szent Istvánnak érdeme... kezdetű énekek. Jeles nap volt a faluban Aprószentek ünnepe. Balonyban ekkor tartották a legényavatást is. Aranyvesszőből (szép sárga fűzfavessző) font korbáccsal megvesszőzték a lányokat 5. oldal

6 és a háziakat, hogy ne legyen rajtuk kelés. A belépő legény a szalagokkal díszített hétágú korbácsot megsuhintva elmondta a köszöntőt: Elérkezett aprószentek estéje... Vesszőzés közben pedig ismételgette: Egészséggel, üdvösséggel, több jóval, kevesebb rosszal, kelés ne legyen a hátadon! Év végi, szilveszteri szokás volt a pogácsasütés. A pogácsa közepébe tollat szúrtak, ezzel jelölték meg. Akinek a pogácsája megégett, arról azt tartották, hogy az új esztendőben meghal. A szilveszteri bál közepén, éjfélkor harangszóval búcsúztatták a múló évet, köszöntötték az újat. A bál után a férfiak már hajnalban, a gyerekek délelőtt-délig köszöntötték az új évet. Nők nem járhattak, s a házból is csak a templomba mehettek, nehogy szerencsétlenséget hozzanak. Újév napján töltött káposztát (takartot) főztek, hogy az egész évben minden napra elég legyen az ennivaló. Szárnyast azért nem fogyasztottak, mert elrepül a szerencsével, szétkaparja, a malac viszont minden esetben megtalálja, kitúrja a szerencsét. Vízkeresztkor jártak a Háromkirályok, ezek rendszerint a szomszédos falvakból jöttek. A háromkirályjárással kapcsolatban a következő tréfás versike járta: Háromkirálok napján Ësszeveszëtt két cigán. Ëgyik tënnap, másik ma Hentërgëtt az árokba. A Vízkereszt a farsangot hozta magával. A farsangfarka három napig tartott. Sok siskát sütöttek, báloztak. Vasárnap volt a nagy bál, a fiatalok bálja. Hétfőn reggel a cigányok végigmuzsikálták a falut emelve ezzel is a hangulatot. Kedden este az asszonyok mulattak, de este tíz órakor már megkezdődött a böjti előkészület. Megkondult a templom harangja, s pontban éjfélkor megjelent a templomatya a kocsmában, megkopogtatta az ajtófélfát, s bejelentette, hogy vége a mulatozásnak, megérkezett a böjt. Másnap, hamvazószerdán a templomba mentek, hamuval jelölték meg a homlokukat. Szigorúan vették a nagyböjtöt. Negyven napig olajon főztek, húst egyáltalán nem fogyasztottak. Virágvasárnap barkát szenteltettek ezt otthon a kertben a palánták közé szúrták, hogy a növény jó termést hozzon. A házba nem vitték be, hogy ne legyen sok a légy, s el ne vessze gyógyító erejét. Nagypénteki hiedelem volt, hogy az e napon mosott ruha veszélyt hoz a viselőjére. Egyszer csónakkal mentek át a Dunán, s a csónakban ülő asszonyok egyikén nagypénteken mosott ruha volt. Hirtelen villámlani, mennydörögni kezdett, csapkodta a vizet, erre a kormányos megkérdezte, hogy nincs-e valakin nagypénteken mosott ruha. Jelentkezett az 6. oldal

7 asszony, a levetett ruhát a vízbe dobta. A villám rögtön odacsapott, ahol a ruhát a vízbe dobta. Utána megszűnt a vihar. A húsvét a böjttől való felszabadulást jelentette. Erre a napra ételt: sonkát, kalácsot, tojást, bort szenteltettek, s ebből ebéd előtt a család minden tagja evett egy falatot. Balonyi hagyomány szerint csak az ehetett a szentelt ételből, aki szigorúan megtartotta a negyvennapos böjtöt. A húsvéthétfői locsolkodás, öntözés régebben hideg vízzel történt. A víz magát az életet, az egészséget, az erőt jelentette, az ilyenkor kapott piros tojás pedig a szeretet jele volt. Piros pünkösd napján a leányok fehérbe öltözve minden ház kapujában elmondták, elénekelték a pünkösdi köszöntőt. Rendszerint öten öltöztek föl, egyikük volt a menyaszszony vagyis a királyné. A másik kis virágos kosarat vitt a karján, ebbe rakták a kapott adományt, amin a szertartás végén megosztozkodtak. Körben táncolva, énekelve kerülték a falut:... Elhozta az Isten piros pünkösd napját, Hogy meghordozhassuk királynénk asszonykát, Házasembereknek tányérbél virágát, Ifjú legényeknek rozmaringbokrétát. Dícsértessék a Jézus Krisztus! A pünkösdi szertartással a szerencsét óvták, a jó termést, az anyagi gazdagságot akarták elérni, serkenteni. Számtalan hiedelem, boszorkánytörténet, tüzesember-monda járt köz-szájon a régi időkben. Az egyik nyolcvanhat éves adatközlőm szerint a Csilizköz volt a boszorkányok földje. Egyszer egy Varga Gyula nevű ember Komáromból jövet a kulcsodi temető mellett jött el éjfélkor. A temetőből egy ló jött ki eléje, s ettől az ő lovai megijedtek. A ló pedig nem törődött velük, utánuk ment, s amikor elérte őket, a fejét az ülésre tette a kocsis mellé. Kb. kétszáz métert mehettek, ekkor a ló visszafordult, s hirtelen eltűnt. Utána már csak hangot hallott a kocsis: Szerencséd, hogy nem bántottál, nem nyúltál hozzám! A boszorkányok ellen védekezni kellett. A legény, ha nem tett a csizmája talpába magyar acélt, a boszorkányok biztosan megrontották. A magyar acélt a helyi kovácsok készítették. Ismerték a népi gyógyítás eszközeit is, pl. ha a tehén tőgye megkövesedett, ménkű - vel gyógyították. A ménkű villámcsapáskor keletkezett a becsapás helyén. Szép fényes és sima volt, mintha csiszolták volna. A villámcsapás után hét esztendőre földobja magát, kibújik a földből. Ezzel kellett a beteg testrészt így az említett tőgyet is jól megdörzsölni. Biztos szer volt. A sebet kövértyúklevéllel (bablevelű varjúháj sedum maximum) kezelték, a föltört lábra tehéntrágyát tettek. Ha a csecsemő megbetegedett, kerestek érett sárgatököt. Ezt kilenc küszöb alól titokban szerzett földdel, kilenc sírról szakított virággal összefőzték, s 7. oldal

8 az így kapott vízben megfürösztötték a beteg gyermeket. Elbeszélésük szerint a gyógyulás mindig bekövetkezett. A nehéz, korántól késő estig tartó munka mellett jutott idő a tréfára is. Sokszor így vigasztalták magukat: Ha nincs krumpli, eszünk reményt, amíg van. A sok burgonya önmagában viszont kevés erőt adott, mert a mondás szerint: Aki télen kilenc zsák krumplit megevett, tavasszal a tizediket nem bírja el. 8. oldal