Árkádok Bun Zoltán: Diagramfestészet avagy mégis mi az ördög köze van Baconnek az építészethez?... 37

Átírás

1 Küszöb Papp András: Imádkozó bárány... 3 Főtér Gulyás Imre: Korszakhatáron a hazai természetvédelem... 4 Macskakő Balla D. Károly: Túlvilági mezsgyén Kiket halál toloncolt Méhes Károly: Nyikolaj Vrem halálának története Oláh András: csönd megvagyok hányszor alszik ki a nap Szűk Balázs: A Hortobágy utolsó poétája Szénási Miklós: Zöldes árnyalatú semmi Kapualj Pásti Csaba: Minek nekünk a Hortobágy? Dombrovszky Ádám: Valamit érdemelnénk a megnyomorított életünkért Kényszermunkatáborok a Hortobágyon ( ) Mesteri pillantások Fotótábor a Hortobágyon Árkádok Bun Zoltán: Diagramfestészet avagy mégis mi az ördög köze van Baconnek az építészethez? Pláza Vékony Gábor: Híres vagy, hogyha ezt akartad Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford Váradi Nagy Péter: Az ellentétek vonzzák egymást James Mangold: Börtönvonat Yumába (3:10 to Yuma) Lépcsők Áfra János: Ecsetemből sarjadó Hortobágy Gondolatok a Hortobágyi Nemzetközi Művésztelepről Nagy Bernadett: Zenepára Bán Zoltán András: Hölgyszonáta Sin Edina: Tanulságos múzeumi séta A Csokonai Színház Bánk bán-előadásáról Műhely Lukovszki Judit Miklós Eszter Gerda: Eppur si muove Vidnyánszky Attila két előadása a Csokonai Színházban, Toronyszoba Lapis József: Szembenézni, s elbúcsúzni az Alföld öt éve DISPUTATartalom

2 E számunk szerzői: Áfra János egyetemi hallgató, Debrecen Balla D. Károly költő, Ungvár Bun Zoltán építész, PhD-hallgató, Budapest Dombrovszky Ádám újságíró, Debrecen Budapest Gulyás Imre újságíró, Debrecen Lapis József PhD-hallgató, Debrecen Lukovszki Judit irodalomtörténész, Debrecen Méhes Károly író, Pécs Miklós Eszter Gerda PhD-hallgató, Debrecen Nagy Bernadett egyetemi hallgató, Esztergom Miskolc Oláh András költő, Mátészalka Papp András író, Hajdúszoboszló Pásti Csaba újságíró, Debrecen Sin Edina PhD-hallgató, Beregszász Debrecen Szánási Miklós költő, újságíró, Debrecen Szűk Balázs költő, Debrecen Váradi Nagy Péter tanár, Nagyvárad Debrecen Vékony Gábor tanár, Debrecen Hajdúnánás Médiapartnereink: A Debreceni Disputa megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: Alternatív Könyvesbolt, Hatvan u. 1/A Fókusz Könyvesház és Galéria, Hunyadi János u Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1. A folyóirat elektronikus formában olvasható: 2DISPUTA Debreceni Disputa VII. évfolyam, 1. szám, január Megjelenik 1000 példányban Főszerkesztő: S. Varga Pál Szerkesztőbizottság: Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István Szerkesztők: Berta Erzsébet (Árkádok), Lapis József (Lépcsők, Pláza) Nagy Gábor (Fotó), Papp András (Macskakő) Szénási Miklós (Kapualj) Anyanyelvi lektor: Arany Lajos Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) disputa@deol.hu Felelős kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) Nyomtatás: Alföldi Nyomda Zrt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) ISSN

3 Jó pásztorom a hortobágyi Szelencésben azt mondta, le kell hajolni ehhez a földhöz, hogy a puszta megmutassa kincseit, meglássuk gazdagságát. Ez volt talán az egyik legfontosabb mondat, amit kinnlétem idején tőle hallottam. Szemléletet és hozzáállást közvetített: hogyan érdemes közelíteni ehhez a kis végtelenhez, hogyan érdemes nézni és gondolkodni felőle, hogy többet és mást is észrevegyen az idegen, aki nem egyszerű átutazó vagy turista, és a legkevésbé sem a pásztorélet romantikájára vágyó látogató, hanem éppen e kinti és mai valóságnak a megfigyelője és megélője szeretne lenni. És akkor ez lenne az első intés és tapasztalat az után, hogy az ég tágasságának és a föld határtalanságának érzetétől nyomasztóan elhagyatottnak, kiszolgáltatottnak, árva fűszálnak érzi magát a megfigyelő a szilajság és a szívósság legkisebb jele nélkül. A napkelte az csak egy vakító káprázat, a szétáradó sárga fényben látni sem lehet a napot, csak tudni, nagyjából egy magasságban állunk, ugyanúgy, ahogyan az alkonyatkor kelő és sokkal jobban megfigyelhető teleholddal is, melynek hatalmas vörös korongja a horizonton egyensúlyoz. Igen, csak a pásztor ajánlotta alázattal érdemes közelíteni ahhoz a földhöz, melyet jellegzetes magyar tájként tartunk számon, tudva természeti és kulturális értékeiről, tudva történelmi múltjáról. Arról is, amikor még Debrecen birtoka volt, s a városnak évszázadokon át jelentős anyagi forrásául szolgált a pusztán való legeltetés, a marhagulyák német piacokon történő értékesítése. És arról a kevésbé dicsőséges múltról is tudhatunk, amikor a Rákosi-rendszer idején emberek ezreit telepítették, pontosabban internálták ide, tizenkét zárt táborba, megfosztva őket minden méltóságuktól, vagyonuktól, csaknem puszta létüktől. Ennek állítottak emléket a folyó jobb partján, nem messze a hídtól: több méter magas, vasból készült latin kereszt mered az ég felé, tövébe táblát, kőbe vésett imádságot helyeztek el az emlékezők. És van még egy alig föltárt múltja is ennek a vidéknek, az elsüllyedt templomos falvak világa, vagy ötven eltűnt település, melynek nyomát a máig megmaradt nevekben (pl. Angyalháza) és a rejtélyes kunhalmokban leljük föl. A földhöz való lehajolás, ami egyben mintha az éghez való közelítést is jelentené, szimbolikus megtestesülését az imádkozó bárányban találtam meg. A sánta juhot nevezik így, mely fájós lábait kímélve, a mellsőkre ereszkedve próbál táplálkozni. A körme vagy a nedvességtől puhul föl, vagy épp a száraz legelő koptatja el anynyira, hogy a fűszál könnyen a körme alá szúr, majd gennyes seb keletkezik; az ilyen bárányt, mely nem tud a nyájjal haladni és rendesen legelni, a pásztor a hodályhoz közeli kisebb nyájba különíti el, a sebet körmöléssel, kenőccsel kezeli. A pásztorok úgy vannak otthon a nomád, rideg évezredes magyar időben, olyan elevenséggel és rendet bíró fegyelmezettséggel, ahogyan rajtuk kívül ma már senki. A másnak talán unalmas semmi valójában lélegző élettér, melyet leginkább a madarak szélesítenek szabadon. Feltéve, ha van szárnyuk, szemük, ép lábuk és az embertől félni tudó ösztönük. Mert ha nincs, itt azon is megpróbálnak segíteni. Egészen megrendítő látványt nyújtanak a repatriáló röptetőjében a beteg, az égtől, repüléstől megfosztott fenséges sasmadarak; van itt szirti sas, pusztai és parlagi sas, kabasólyom, egerészölyv, gólya. A kabának a jobb szemét áram ütötte ki, s szintén áramütés miatt kellett amputálni az egyik sas bal szárnyát. Hosszasan lehetne írni más, különleges madárfajokról (pl. a megcsodált vonuló havasi lilékről), de tovább magáról a Hortobágyról is, ami, azt hiszem, kissé ahhoz volna hasonlatos, mintha magunkról próbálnánk mondani valamit. A magunk jelenvaló állandóságán billentünk és figyelünk belső világunk hangjaira. Tág és mély csönd ez bennünk, nem is hang, a vallatás teszi azzá, valahogy érthetővé. A Hortobágy, különösen a közelében élő, a kertek alatt lakó embereknek sohasem lehet érthetetlen, sohasem lehet idegen. Részletek és rétegek vannak, de úgy, hogy az az egész benyomását kelti; új és újabb élmények, miközben változatlan marad a táj, az élőkép, a föld, az ég. És a vallatás, a megnevezés kényszere teszi, hogy nevet találjunk a semminek : szélfújás, árnyéktalan világosság, fejfájdító egyszerűség. Az idegen oldalirányból közelít, nagyokat lép, mint egy óriás, pedig csak remélheti, hogy a visszaúton minden megtett lépés után nő majd egy centimétert. 3DISPUTA Papp András Imádkozó bárány Küszöb

4 4DISPUTA Főtér Gulyás Imre Korszakhatáron a hazai természetvédelem 2008 januárjában volt 35 éve, hogy a fejlett Nyugathoz képest mintegy száz év lemaradással hosszú előkészületek után megalakították Magyarország első nemzeti parkját, a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóságot. A hazai természetvédelemnek e konfliktusokkal teljes korszakára emlékezve októberben nagyszabású tanácskozást rendeztek a hortobágyi látogatóközpontban. A rendezvény ünnepélyességéhez nagyban hozzájárult, hogy a hazaiakon kívül több külföldi nemzeti park is képviseltette magát. A jeles évforduló alkalmával a Debreceni Disputa szerkesztősége interjút kért Sándor Istvántól és Aradi Csabától, a jelenlegi és a már nyugalmazott igazgatótól. Aradi Csaba: Többet kell bíbelődni a papírral, mint a természettel Aradi Csaba leköszönése előtt január elsejétől kétévnyi megszakítással csaknem másfél évtizedig vezette az igazgatóság munkáját, s ezzel beírta nevét a magyarországi természetvédelem történetébe. Mikor és hogyan kezdődött ez az életre szóló kapcsolat? Az első nagy élményem, egy általános iskolai kirándulás a Hortobágyon, 1953-ból való. Azok a színek, az a hangulat, az a kép, ami akkor megfogott és rabul ejtett, később is meghatározta a kapcsolatomat ezzel a tájegységgel ben volt az első madarász utam, 1961-től pedig már konkrét céllal, egy terület felmérését végezve jártam a pusztákat. Mindez oda vezetett, hogy a hatvanas években mint biológia kémia szakos egyetemi hallgató mert akkor még nem volt ökológia szak a diplomadolgozatomat a Hortobágyról, ökológiai témában írtam. A diploma után tanársegéd lettem az egyetemen, ahol doktori disszertációmat a Hortobágy madárvilágának kutatása alapján készítettem. Közben azok közül a szakemberek közül, akik abban az időben a nemzeti park előkészítésén dolgoztak, többekkel már szoros kapcsolatban voltam. A 60-as évek elején ugyanis a madártani intézet külső munkatársa lettem. A természetvédelmi hivatalban mások mellett Győry Jenő volt az a szakember, aki a nemzeti park előkészítésén munkálkodott, s akit én 1963-ban ismertem meg. Tudta, hogy sokat foglalkozom a Hortobággyal, így a nemzeti park előkészítése során több alkalommal megkeresett, részben a határok kijelölésével kapcsolatos kérdésekkel. Itt helyben dolgozott az előkészítésen többek közt Fintha Isván, akivel akkorra már több közös cikket publikáltunk, és állandó kapcsolatban voltam a felejthetetlen Szabó Laci bácsival, a cisztercita szerzetesrendi biológiatanárral is. A nemzeti park megalakulása táján fel is tették a kérdést, hogy nem mennék-e át az egyetemről a nemzeti parkba dolgozni, de hát épp a doktori diszszertációm készítése közben voltam, ezért akkor ezt még nem vállaltam ben jöttem át. Néhány év múlva azután az igazi mély víz, a hatósági munka következett. Kezdetben felügyelőként dol goztam a nemzeti parkban, de két év elteltével vezető pozícióba kerültem: az igazgatóhelyettest kellett betegsége idején helyettesítenem. Majd 1984-ben kineveztek az Észak-alföldi Környezet- és Természetvédelmi Felügyelőség igazgatójának. Korábbi munkahelyemtől akkor sem távolodtam el, hiszen hozzám tartozott a Hortobágyi Nemzeti Park és három megye természetvédelmi területeinek hatósági felügyelete. Kinevezésemnek érdekes előzményei voltak. Az igazgatói munkát nem akartam elvállalni, szinte véletlenül kerültem a posztra. Ehhez tudni kell, hogy Gonda György, a volt Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal akkori elnöke, azelőtt a Vas megyei tanács első embere azt követően került a hivatal élére, hogy konfliktusba keveredett a vasi pártvezetéssel. Amikor Debrecenben megüresedett az észak-alföldi felügyelőségi igazgatói állás, ahova vezetőt kerestek, Sikula György, a párt Hajdú-Bihar megyei első titkára megnevezte, hogy ki lesz az igazgató. Én akkor felhívtam Gondát, és miután nem kívántam igazgató lenni, korábban rendre haladékot kértem a végső válaszhoz, abban bízva, hogy hátha találnak valaki mást, közöltem vele az újságot, hogy a probléma megoldódott. Mire Gonda, aki egy korpulens alkatú ember volt ma is hallom, ahogy szuszog a telefonba, azt felelte: maradjon a helyén nyugodtan, Aradi elvtárs, holnap ott lesz a kinevezése. És már nem kérdezte, hogy akarok-e igazgató lenni, vagy nem.

5 Sikula talán egy apparatcsikot nevezett meg? A személyt hagyjuk, nincs már értelme emlegetni. Maradjunk annyiban, hogy valakit az erdészettől, amúgy egy nagyon rendes embert, aki persze jó kapcsolatokat ápolt a vadászokkal, és tulajdonképpen ez volt a mögöttes lényeg. Így lettem én igazgató. Nem kívántam az lenni, de Gonda, aki a konfliktusai miatt ebben a helyzetben a saját sérelmét élte újra, kinevezett től tehát a felügyelőség munkáját vezettem, ahol azután nagyon sok összeütközésben volt részem. Mert én komolyan vettem a környezet- és természetvédelmet. Ebben a pozícióban dolgoztam 1988 végéig úgy, hogy közben, amikor a hivatal minisztériummá alakult, egy fél esztendeig a Tiszántúli Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság környezetvédelmi igazgatóhelyettesének tisztét töltöttem be. Volt tehát egy olyan fél évem is, amikor nem foglalkoztam természetvédelemmel január elsejével lettem a nemzeti park igazgatója. Felügyelőségi igazgatóként végzett munkád vége felé született Sára Sándor rendezésében Csoóri Sándor forgatókönyve alapján a Tüske a köröm alatt című film, amelyhez a hortobágyi libatartás körül kialakult érdek-összefonódás és a természetvédelem közti összetűzések szolgáltak alapul. Milyen emlékeid vannak ezzel kapcsolatban, hogyan találkoztál Csoóriékkal? A libaügy teljesen szakmai ügy volt számunkra. Én akkor a felügyelőség igazgatójaként többek intő tanácsa ellenére kiadtam a tiltó határozatot a libatartásra a nemzeti park védett területein. Tudvalévő, hogy a főelvtársak százezreket kerestek az általuk jobbára nem is látott libákból. Azt azonban tudni kell, hogy amikor ez történt, a nyolcvanas évek derekán a monolitikus diktatúra már kezdett föllazulni. Sokan álltak mellettünk. Volt például libafórum is, amit a madártani egyesület szervezett, vagyis akkor már a társadalmi szervezeteknek is volt jelenléte a közéletben. A libafórumon egyszer megjelent egy hölgy, aki miután ott volt a pártbizottság és az állami gazdaság képviselője is félrehívott, és azt mondta: Szórádi elvtárs azt üzeni, hogy csak keményen! Gyenge az ellenség. Szórádi Sándor volt ugyanis akkor a KISZ egyik vezetője. Kellemetlenebb volt számomra az a pillanat, amikor a libaügy kezdetén felhívott Romhányi Endre, a felügyelőségi igazgatók közvetlen főnöke, a jogi főosztály vezetője, és azt mondta: Csaba, nem akarlak megijeszteni, de jó lenne, ha az elkövetkező hetekben nem ülnél kocsiba, mert a helyiek rád szálltak. A Legfőbb Ügyészségről kaptam a fülest. Visszatérve a konkrét kérdéshez: egyszer szól a telefon, felveszem és hallom, hogy a vonal másik végén Csoóri Sándor beszél. Itt vannak az irodalmi napokon, mondta, szeretnének velem találkozni. Így is történt, a Bika halljában ültünk le vele és Sára Sándorral beszélgetni. A libaügyek iránt érdeklődtek. Később még egy alkalommal ugyancsak a Bika-hallban üldögélve beszélgettünk a libás jelenségekről, a vadászatokról és más dolgokról. Arról a furcsa helyzetről, amelyben mi a nemzeti parki munkát próbáltuk abban az időben helyenként elég komoly ellenszélben végezni. Érdeklődtek a részletek iránt, hogy miért vannak konfliktusaink Nagyiván környékén a vadászokkal, amiért nem sikerült érvényt szerezni a nemzeti park Aradi Csaba Celldömölkön született 1944-ben. A debreceni Fazekas Mihály Gimnáziumban érettségizett, egyetemi tanulmányait a Kossuth Lajos Tudományegyetemen végezte, itt szerzett biológia-kémia szakos középiskolai tanári diplomát ben ig tanársegédként dolgozott a Kossuth-egyetemen, ahol a Hortobágy madárvilágának kutatása alapján készítette el doktori disszertációját ben került a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság állományába felügyelői munkakörbe. Nem sokkal később ugyanitt már az igazgató-helyettes helyettesítésével bízták meg től 1988 végéig az Észak-alföldi Környezetés Természetvédelmi Felügyelőség igazgatója, közben 1988-ban egy fél évig a Tiszántúli Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság környezetvédelmi igazgató-helyettese január 1-jétől 2004 végéig a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság igazgatója (kivéve azt az 1999 szeptemberétől 2002 januárjáig tartó időszakot, amikor eltávolították e beosztásából) ban a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével, 2004-ben Pro Natura díjjal tüntették ki ben vonult nyugdíjba. alapító határozatában szereplő vízivadvadászati tilalomnak a halastavakon. Mert volt olyan politikai vezető, aki azt mondta, szeretné ő azt látni, hogy neki valaki megtiltsa, hogy vadkacsára vadásszon a Hortobágyon. Nem is tudtuk megtiltani. Csak 1989-ben, közvetlenül a rendszerváltozás előtt sikerült érvényt szerezni a tilalomnak. E konfliktusaink alapján született a Tüske a köröm alatt története. Úgy, ahogy a film mutatja, nyilván nem történt meg, de minden eleme valóságos eseményeken nyugszik. Volt egy másik nagy konfliktusod is, már jóval a rendszerváltozás kezdete után, Pepó Pál minisztersége idején, amikor 1999 szeptemberében félre is állítottak. 5DISPUTA Főtér

6 Fotó: Kresz Tibor 6DISPUTA Főtér Hagytak-e benned keserű szájízt a történtek azt követően, hogy 2002 januárjában visszakerültél az igazgatói székbe? Nem biztos, hogy hagytak, sőt az idő elteltével éppen a fordítottját mondhatom. Nagyon jó érzésekkel tölt el utólag is az a szeretet, ami akkoriban irányult felém, főként a szakma, a tudomány oldaláról. A szakembereknek az első naptól kezdve szilárd meggyőződésük volt, hogy azok a vádak, amelyeket felhoznak ellenem, nem lehetnek igazak. Megkerestek több egyetemről és álláslehetőséget kínáltak. Én azonban nem vállaltam, mert úgy voltam vele, hogy nekem ezt a küzdelmet itt kell végigvinnem. Be kellett bizonyítani, és azt hiszem, sikerült is, hogy azok a célok, szándékok és eszközök, amelyekkel mi megpróbáltuk a természetvédelem érdekeit érvényesíteni, kivétel nélkül jók. A legnagyobb cirkuszban a debreceni képviselő-testület Pro Urbe-díjat adományozott, ami életmentőnek bizonyult. Bátor lépés volt árral szemben. Ebben az időszakban a feleségem mellett a lányom állt határozottan mellettem, aki akkor már férjhez ment, és épp akkor jelentette be, hogy unokám fog születni, amikor nagyon rossz passzban voltam. Komolyan mondom, döbbenetes élményeim voltak ebben az időszakban, és ha elvesztettem volna az emberekbe vetett hitem, ezek az élmények biztosan visszaadták volna. Százszámra kaptam telefonokat ismerős és ismeretlen emberektől, megszólítottak és kitartásra biztattak. Jópofa dolgokra is emlékszem. Mentünk a feleségemmel az utcán, s jött szembe egy fiatalabb pár. Megálltak, rám néztek láttam, hogy felismernek, mert abban az időben gyakran szerepeltem a tévében, és a nő azt mondta: Ugye, Aradi úrhoz van szerencsém? Igen, válaszoltam. Magának drukkolunk had adjak már két puszit! Ki lehet-e jelenteni, hogy mára konszolidálódott a helyzet, és már nem kerülhet sor a szakmai munkát ellehetetlenítő háborúságra, nem éledhetnek fel a libatartás vagy a vadászat ürügyén folytatott gáncsoskodások és hasonló konfliktusok? A harcok más színtéren zajlanak. Legalább olyan nehézségekkel kell küzdeni, mint hajdanán, de a helyzet bizonyos szempontból reménytelenebb. Annak idején nagyjából tudtuk a közvetlen konfliktusok során, hogy a hatalom bajszát mennyire lehet megcibálni. Mikor fáj neki anynyira, hogy odaüt, és az azt is jelentette, hogy tudni kellett megfelelően taktikázni. Ma másak a gondok. Politikai vezető is tehet és tett például 2008-ban is olyan nyilatkozatot, miszerint a természetvédelem akadályozza a gazdaság fejlődését. Jól

7 emlékszünk Kóka János volt gazdasági miniszter mellbevágóan bölcs kijelentésére is, hogy nem a békákat szokták megkérdezni a mocsár lecsapolásáról. Holott senki mást nem kell megkérdezni, csak a békákat. A békák vannak tisztában a mocsár életével, ők érzik a bőrükön a mocsár igazi fontosságát. De mit lehet most látni? A romjaiban heverő pénzügyi világ és a gazdasági lobbi tudomást sem akar venni a földi élet tényleges problémáiról. Látszattevékenységek folynak. Kitalálnak gumifogalmakat, amiknek nincsenek pontos mértékegységeik, amiket nem lehet meghatározni. E fogalmakat azután, amilyen például a fenntartható fejlődés, birtokba veszik, mai szóval élve, lenyúlják, és attól kezdve ők határozzák meg, hogy ez fenntartható, ez meg nem fenntartható. Azt tapasztaljuk tehát, hogy például az Ember és bioszféra program keretében kialakult bioszférarezervátumok az alapvetően kultúrtájjá alakított Föld épségben megmaradt természeti részei ma már nem a biológiai sokféleség fenntartását szolgálják, hanem (a sevillai nyilatkozat óta) azt, hogyan lehet ezeket a helyi közösség gazdasági érdekeinek szolgálatába állítani. Mindez gyakorlatilag fából vaskarika, megindul az utolsó bástyák lerombolása. Én tehát nagyon szkeptikus vagyok. Ausztriában a Fertő-tó környéki, ahol egyetlen négyzetméter sincs saját vagyonkezelésben, és az ilyen nemzeti parkok valóban bérlik a területet a tulajdonosoktól. Nem is hatékony az osztrák természetvédelem. Egész Európa minket irigyelt, a magyar természetvédelmet, miután itt a hatósági jogosítvány és a természetvédelmi oltalom alatt álló területek kezelése is a természetvédelem kezében volt. A nemzeti park kezében. Ezt tartotta a legjobb gyakorlatnak egész Európa természetvédelmi szakember gárdája. A hatósági jogkört azóta elvették, a vagyonkezelés felől nézve pedig nem tiszta a hazai nemzeti parkok jövője. Sok tehát a bizonytalanság, de ez nem újság, hisz a természetvédelem mindig is állandó bizonytalanságban volt. Ezt a bizonytalanságot ideje lenne feloldani. Vegyük tudomásul, hogy a nemzeti parkok a bioszféra fenntartásának egy-egy sejtjét képviselik, egy gazdasági táj tengerében lévő élőhelyszigeteket próbálunk megvédeni a saját érdekünkben. Melyek azok az állomások és eredmények, amelyeket a legfontosabbaknak ítélsz a természetvédelemben végzett több évtizedes munkád értékelésekor? De hát itt van tíz nemzeti park az országban, amelyekkel mindenképpen számolni kell. Igen, itt van a tíz nemzeti park, de állandó küzdelmekkel, például a nemzeti parki vagyonkezelésben levő területekkel kapcsolatban még ma is sok a bizonytalanság, az átalakulás óta nincs megerősített vagyonkezelési szerződésünk. A vagyontörvénybe foglalt szabályok idegenek a nemzeti parki hasznosítási formáktól. A szakemberek gyanakodva várják a fejleményeket. A jogszabály alapján úgy látszik, hogy Budapesten egy vagyonkezelő zrt. köthet földbérleti szerződéseket a Hortobágyon. Vagyis nem érvényesül az egyik európai alapelv, a szubszidiaritás elve, amely szerint minden döntést a lehető legalacsonyabb szinten kell meghozni: ott, ahol a legnagyobb a hozzáértés. Ez megdöbbentő, és gyakorlatilag nagyon úgy látom, hogy emiatt a természetvédelemnek folyamatosan küszködnie kell. Ráadásul működési források hiányában. Vannak azért, mint hallom, olyan nyugatabbra fekvő nemzeti parkok is például Nagy esemény és változás volt, amikor a felügyelőség megszűntekor 1988-ban hatósági jogkört kaptunk, hisz attól kezdve új eszközökkel kellett és lehetett a természetvédelem ügyét kezelni, bár ezeknek az eszközöknek az alkalmazása, mint említettem, kezdetben sok konfliktussal járt. A másik nagy esemény akkor jött el a fejlődésben, amikor a 90-es évek elején hozzákezdtünk a területek megszerzéséhez. Igazgatóságom idején 92 ezer hektárnyi területet sikerült megszerezni, azaz felvásárolni, kisajátítani, de voltak olyan területek is, amiket mint állami tartalék földeket csak átvettünk, pénz nélkül. Fontos lépés volt a mátai ménes (kétszáz ló és az épületek) és a halastavak átvétele, de a leglátványosabb eredményeket a nagy tájrehabilitációs munka, a mocsarak vízpótló rendszereinek kiépítése, a volt rizstelepek csatornáinak felszámolása hozta. Az én időszakomhoz köthető a közelmúltban befejeződött nagy fejlesztési program megindítása, illetve a programhoz szükséges források biztosítása. Az erdei iskola, a látogatóközpont, a halastavi kisvasút létrehozása, a villamosvezetékek földkábelbe helyezése ekkor indult, ezeket már az utódom fejezte be. 7DISPUTA Főtér

8 8DISPUTA Főtér Vannak-e adósságok? Igen, vannak. Ismét meg kellene erősíteni nem csak a Hortobágyon, hanem az egész országban azt a szakmai munkát, amit a daliás időkben végeztünk a terepen. Túl sokat foglalkozunk olyasmikkel, amik ugyan fontosak, de a lényegi munkának talán a kisebb részét képviselik. Fájlalja az ember, hogy az olyan munkák mellé, mint a tájrehabilitáció vagy a kis formákhoz kötött vízrendszerek rendbetétele, nem tudjuk odatenni a szakmai finomságokat, amelyek, persze, komoly szakmai apparátust is igényelnének. Többet kell a papírral bíbelődni, mint a természettel. Sándor István: Saját bevételeink terhére tudtunk létszámot fejleszteni Mikor tetted az első lépést a pályád irányába és milyen tanulmányokkal készültél a természetvédelemre? Az első lépés talán az volt, amikor 1979 szeptemberében egy akkor már javakorabeli madarásszal kimentünk a hortobágyi Nagy-halastóra madarászni. Akkor volt részem először olyan életre szóló élményben, ami meghatározóan hatott a pályaválasztásomra. 13 éves voltam, és mint nagyon sokan a mi szakmánkban, a Madártani Egyesület berkeiben kezdtem ismerkedni a természet világával. Gimnazistaként rendszeresen jártam terepre, elsősorban az erdős pusztára és a Hortobágyra. Így keveredtem végül a Kossuth-egyetem biológus szakára. Akkor már bejártam a nemzeti parkba, besegítettem a terepi felmérések készítésébe. Az államvizsgámon Jakucs Pál professzor elnökölt, és ott ült a bizottságban Aradi Csaba is, akit mint a természetvédelmi felügyelőség igazgatóját már régebbről ismertem. Elég sűrűn járkáltam be a hivatalba, mert akkor még volt külön hivatal és volt nemzeti park. A nemzeti parknak Salamon Feri bácsi, az OKTH Észak-alföldi Felügyelőségének pedig Csaba volt az igazgatója. Épphogy túl voltam az államvizsgán, amikor Csaba feltette a kérdést, hogy mikor jössz dolgozni?. Nem volt tehát nehéz választani vagy dönteni. Hol és milyen munkakörökben dolgoztál az elhelyezkedésed után? Természetvédelmi őrként kezdtem dolgozni az erdős pusztán, azután a mai zoológiai felügyelőnek megfelelő munkakörbe, később őrszolgálat-vezető besorolásba kerültem. Akkoriban ezek a feladatok még nem voltak kikristályosodva, mindenki csinált mindent, mert nagyon kevesen voltunk, munka pedig már akkor is sok volt. A műszaki ellátottság sem állt még a mai színvonalon, nehézkesen ment a közlekedés a terepen. Ha például szerettünk volna valamit gyorsan elintézni, táviratoztunk az őröknek. A kilencvenes évek közepén átkerültem Hortobágyra, a Természetvédelmi és Génmegőrző Kht.-ba, amely a tartósan állami tulajdonban maradó egykori állami gazdasági vagyon működtetésével foglalkozott, illetve foglalkozik. Götz Csaba, az akkori igazgató, aki egyébként az állami gazdaság utolsó vezérigazgatója volt, olyan munkatársakat keresett, akiknek egy kicsit szélesebb látókörük volt a természetvédelemben. Klasszikus állattenyésztők és növénytermesztők dolgoztak az állami gazdaságban nem is voltak rosszak, viszont az új feladathoz, a természetvédelemhez és a génmegőrzéshez értő emberekből hiány volt, szerettek volna tehát frissíteni a csapaton. Így kínálták fel nekem a lehetőséget. Több beosztásban dolgoztam ott is. Először idegenforgalmi referens, majd szakmai igazgatóhelyettes lettem, ez volt a beosztásom azt megelőzően, hogy 2004-ben visszajöttem a nemzeti parkhoz. Akkorra persze már a nemzeti parkban is sok minden megváltozott, nem olyan világ fogadott, mint amilyet nyolc-kilenc évvel azelőtt megismertél szeptemberében-októberében jöttem vissza, és akkor már tudtuk, hogy január elsejétől alapvető változás fog bekövetkezni, mégpedig az, hogy a nemzeti parknak nem lesz hatósági jogköre, e jogokat más szervezet fogja gyakorolni. Hogyan fogadtátok a hírt? Féltetek-e, hogy olyan következménye lesz, amit nem kívántok? Szerintem igen. Én azonban olyan szerencsés helyzetben voltam, hogy dolgoztam a természetvédelemben nemzeti parkon belül

9 meg kívül is. Több szempontból tudtam tehát megítélni a nemzeti park tevékenységét, láttam a hatóságként való működés előnyeit, de a hátrányait is. A hátránya az volt, hogy nagyon kevés idő maradt érdemi szakmai munkára kint a terepen. Ugyanakkor a hatósági döntési jogkör nagyon erős pozíció volt. Ezért akik a természetvédelmet olyannak képzelik el, mint amilyen a természetvédelem hajnalán volt Magyarországon, amikor tiltásokkal, szankciókkal próbáltak rendet tartani és a védett értékekre vigyázni, akik ebben nevelkedtek, azok félelemmel vagy ha nem is félelemmel, nagyon vegyes érzelmekkel élték meg a változást. Gyengülést láttak benne. Ami erről a részről igaz is. Hisz sok ember úgy gondolja, hogy ő egy kicsit jobban ért a saját szakmájához, mint más, és ha nem ő fogja az ügyeket intézni, akkor valószínűleg nem lesznek olyan jól elintézve. Azoknak a témáknak, amelyeket ő nagyon fontosnak tart, a jövőben nem lesz kellő súlyú képviseletük. Én viszont belülről láttam működni egy olyan szervezetet a természetvédelmi kht.-t, amelynek gyakorlatilag nincs semmiféle hatósági eszköze, mégis képes megoldani természetvédelmi feladatokat. Hozzáteszem, hogy sok esetben ott inkább van sikerélmény is ami azért minden embernek kell ahhoz, hogy másnap is nagy kedvvel induljon munkába. Ugyanis a nem hatósági tevékenységek azok, amelyek viszonylag hamar termőre tudnak fordulni. A bürokratáknak jellemzően nagyon kevés a sikerélményük. Ők nagyon bíznak a törvényes rendben, megpróbálnak eljárni a jogszabályok szellemében, de rengeteg jogszabály van, ezért egyfajta csatározással, konfrontatív tevékenységgel telik az életük, szemben a jelenlegi nemzeti parki munkával. Békésebb tehát az életetek a korábbinál? Békésebb, meg talán többet nyújt az embernek az alkotás öröméből. A Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság az elmúlt évtizedekben a szerencsés jogszabályi változások és az itt dolgozó emberek ügyessége, szorgalma folytán hatalmas természetvédelmi földvagyonra tett szert. Ezt működtetni, s rajta valóban természetvédelmet folytatni mára ez vált nagyon nagy feladattá és kihívássá. Ismerni kell a gazdálkodásban rejlő lehetőségeket, a technikai lehetőségeket, azokat a tapasztalatokat, amelyeket a klasszikus mezőgazdálkodás felhalmozott, de ismerni kell az ökológiát is. A bevált fogásokat, gépeket, eszközöket természeti károk előidézésére is lehet használni, de természetvédelmi beavatkozások elvégzésére is. A kérdés az, hogy ki irányítja a rendszert, hogy a gépek milyen kezekbe kerülnek, és milyen beavatkozásokat végzünk velük. Hányan vagytok most ehhez a munkához? Sándor István Debrecenben született 1966-ban. A Tóth Árpád Gimnáziumban érettségizett, a kötelező sorkatonai szolgálat letöltése után a Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett biológus diplomát ben természetvédelmi őrként kezdett el dolgozni a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóságon, ahol később őrszolgálat-vezetővé, majd természetvédelmi felügyelővé lépett elő. Itt tett alapfokú közigazgatási vizsgát ben természetvédelmi ökológus szakképesítést szerzett től 2004-ig a Hortobágyi Természetvédelmi és Génmegőrző Kht. alkalmazásában állt, először idegenforgalmi referensként, majd természetvédelmi igazgatóhelyettesként től 2005-ig a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság helyettes igazgatója. Feladata ekkor a nemzeti park hortobágyi tájegységének, az igazgatóság vagyonkezelési és idegenforgalmi osztályainak, valamint az ún. nagyprojekteknek (LIFE, ROP, KIOP) a felügyelete volt től 2007-ig a Hortobágyi Nemzeti Park igazgatója ben közigazgatási szakvizsgát tett óta megbízott igazgatóként vezeti a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóságot. Százhuszonnégyen vagyunk a három megyében. Az igazgatóság belső állománya harmincöt és negyvenöt fő közt ingadozik. Vannak idénymunkásaink is, akiket közmunkaprogramban foglalkoztatunk. Az elmúlt években, főleg az unióhoz való csatlakozásunk óta jelentős beruházásokat hajtottunk végre. Nem tudok még egy másik olyan céget említeni, amely több százmillió forintot ruházott be Hortobágyon. Ez egyrészt elszomorító, másrészt viszont jó válasz arra a frázisra, amit manapság liberális körökben nagyon sokszor emlegetnek, hogy az állam rossz gazda, sőt a legrosszabb gazda, és mindent a magánszféra fog majd megoldani. Hát én úgy gondolom, hogy ha Hortobágyon nem lenne jelen az állami szféra, vagyis az a három gazdasági szereplő, amelyik a környezetvédelmi minisztérium égisze alatt a nemzeti park, illetve a természetvédelem fenntartásáért, működtetéséért tartozik felelősséggel, nem tudom, mi lenne helyettük. A Hortobágyon a kht. mellett ma gyakorlatilag a nemzeti park van jelen mint munkaadó, mint kenyéradó. Még inkább így volna, ha a ös kormányrendeletnek megfelelően már kiköltöztünk volna. Mi az oka, hogy még mindig nem költöztetek ki? A helyhiány? A hely megvan, egy 14 éve lakatlanul álló második emeleti szint az egykori állami gazdaság irodaházában. Egy olyan irodaházban, ahol egyébként van élet, de a 9DISPUTA Főtér

10 DISPUTA Főtér 10 második emeleten nincs senki. A jelenlegi irodai kapacitás alkalmatlan arra, hogy be tudjunk szállásolni. Át kellene építeni. Ehhez viszont pénz kell, de pénz az elmúlt három évben nem volt erre a célra. Ráadásul az élet úgy hozta, hogy az állami cégek elhelyezéséért felelős Kincstári Vagyoni Igazgatóság átalakult Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.-vé, s ez mostanában kezd el működni. Az átalakulás épp akkor kezdődött, amikor már olyan állapotba kerültünk, hogy el tudtuk volna adni Debrecenben a Sumen utcai régi székházunkat, és az árából Hortobágyon fel tudtuk volna újítani a szóban forgó második emeleti épületrészt. Ha már ott volnánk, sokkal egyszerűbb volna a vagyonkezelés, a működtetés, hiszen egészen más 38 kilométerről felügyelni bizonyos dolgokat, mint mondjuk egy kilométerről. A kijárásnak nyilván vannak előnyei meg hátrányai is. Én kilenc évig jártam ki, ezért nem félek tőle annyira. Sokszor, amikor reggel a közlekedési dugóban üldögélve bosszankodom, visszasírom a régi időket, amikor 28 perc alatt kint voltam Hortobágyon. Most pedig 28 perc arra sem elég, hogy a lakásomról bejöjjek a központban levő munkahelyemre. Úgy gondolom tehát, hogy ezt a lépést meg kell tenni. Nyilván van egy sor kellemetlen vonzata, de a világon nincs még egy olyan nemzeti park, amelyiknek a vezetői egy nagyvárosban üldögélnek, maga a nemzeti park meg ott van, ahol lennie kell. A dugóban üldögélésről jut eszembe, amit a legutóbbi évfordulós rendezvényen Aradi Csaba említett, hogy amíg a kezdeti években az igazgatóság munkatársai a munkaidő hetvenöt százalékát töltötték terepen, mára ez az arány megfordult, sőt vannak olyan munkatársak, akik bizonyos pusztákra el se jutnak. Hogy lehet növelni a kintlétet, ha egyre kevesebben vagytok? Nem vagyunk kevesebben. Többen vagyunk. Mert annak ellenére, hogy a leépítést végre kellett hajtani, s ez a hivatalos státuszok számát érintette, a nemzeti park saját bevételének terhére tudtunk létszámot fejleszteni. Elsősorban a ben létrejött uniós fejlesztések révén. Meg kellett tanulnunk működtetni azokat a beruházásokat, amelyeket megálmodtunk és megvalósítottunk. Amióta én itt vagyok, legalább húsz fővel nőtt a létszám. Elsősorban a fizikai állományban volt bővülés. Az úgynevezett klasszikus szakemberek, az őrszolgálat meg a felügyelők létszáma csak olyan mértékben cserélődött, ahogy a nyugdíjazás és az élettel párhuzamosan zajló egyéb változások megkövetelték, viszont mozdonyvezetőt, traktoristát, állatgondozókat vettünk fel, mert azokat a programokat, amelyeket megvalósítottunk, nélkülük nem tudjuk működtetni. Sikerült-e mára behozni valamennyit abból a százévnyi lemaradásból, amelyben 35 évvel ezelőtt az első nemzeti park megalakulásakor volt az ország? Azt hiszem, igen. Sok munkakapcsolatot ápolunk külföldi nemzeti parkokkal. Vannak köztük egyesült államokbeliek, németek, osztrákok, lengyelek, románok, és az adottságainkhoz képest egyáltalán nem állunk rosszul. Lehet, hogy megkésve kezdődött el a nemzetipark-mozgalom Magyarországon, viszont úgy gondolom, hogy példamutató és előremutató volt a magyar természetvédelem, elsősorban a törvényalkotás terén. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy az urbanizáció és minden olyan dolog, ami modernnek tűnik, ellenérdekelt a természetvédelem alapvető célkitűzéseivel szemben. Ha tehát azt nézzük, hogy mit tudtunk megőrizni az elmúlt évtizedekben abból, ami valamikor itt volt, akkor nyugodtan mondhatom nincs okunk szégyenkezni. Az ugyanis, hogy az őrszolgálatunk olyan, amilyen az őr egyenruhában jár, normális felszerelése van, terepjáróval közlekedik, Amerikában sem számít kevésnek. És azok a jogosítványok sem, amelyeket megszereztünk. Mit tartasz most a legfőbb feladatodnak? A Hortobágyi Nemzeti Park igazgatójának szoktak nevezni, de nem egészen helytállóan, hisz én a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóságot vezetem, ami azt jelenti, hogy felelősséggel tartozom a három északkelet-magyarországi megye összes természetvédelmi objektumáért. Értve ezen az összes védett növényt és állatot, a jogszabállyal megalkotott védett területeket, sok esetben még a régészeti feltáró helyeket is. Úgy gondolom azonban, hogy mégiscsak a Hortobágyi Nemzeti Parkért kell legjobban izgulnom. Az összes olyan feladat, amit magam elé kitűzök, általában itt, a nemzeti park környékén keresendő. Hogy éppen

11 most mi a legfontosabb? Okszerű hasznosítással jó gazdája lenni az elmúlt évtizedben létrejött természetvédelmi földvagyonnak és föld feletti vagyonnak, és a személyi állományt olyan értelemben átépíteni, hogy alkalmas legyen ennek a vagyonnak a kezelésére. Mert azért arra is tekintettel kell lenni, hogy január elsején, amikor megjelent az új jogszabály, nem cserélték ki minden kollégám felfogását a természet védelméről. Vagyis az olyan típusú feladat, ami előttünk áll, nem mindenki számára evidencia. Aki hatósági jellegű munkát végez, az, mondjuk úgy, kevéssé költségérzékeny. A jogszabályoknak megfelelően dönt, a döntésének van bizonyos költségvonzata, amellyel viszont nem köteles foglalkozni. Most azonban, amikor részben elég jelentős mértékben, hiszen költségvetésünk 60 százaléka állami támogatás a saját bevételeinkből élünk, egész más súlya van egy-egy döntésnek, ezért a nemzeti park belső működését is át kellett alakítani, hogy ezek a felelősségek megjelenjenek bizonyos irányítási pontokon. Érezze minden dolgozó, hogy a döntésének milyen súlya van. Mennyi az éves költségvetésetek? Az elemi költségvetésünk, ami a munkabéreket és a közterheket jelenti valamennyi működési kerettel, millió forint. Költségvetési szervezet vagyunk, de a pályázatos forrásból elnyert beruházási jellegű forrásaink hozzáadódnak a költségvetésünkhöz, így az idén (2008-ban) is már túl vagyunk 1,6 milliárd forinton. Vannak-e folyamatban levő pályázataitok? Igen. Miniszterünk épp most, decemberben jelentette be, hogy a magyarországi nemzeti parkok közül hét pályázott sikerrel az uniós regionális operatív programok keretéből. 4 milliárd forintnyi fejlesztési forráshoz sikerült hozzájutni. Büszkén újságolhatom, hogy ebből 1 milliárd 700 millió forint a mi nemzeti parkunké. Három nyertes pályázatunk van: az első a halastavi kisvasút rekonstrukcióját tartalmazza, a második egy tematikus csárdaútvonal kialakítását, amely során kívül-belül meg fog újulni a három műemlék csárdaépület, a Hortobágyi, a Kadarcsi és a Meggyes, és bemutatható lesz a Magyar Alföld történelmi múltja, vendéglátási hagyománya és gasztronómiája. A harmadik nyertes pályázat révén pedig megvalósul a hortobágyi vadasparkhoz vezető szilárd út és a Hortobágy-folyón átívelő híd felújítása. Vannak ezen kívül klasszikus természetvédelmi fejlesztéseink is, amelyek a környezet és energia operatív programban zajlanak. E fejlesztésekre, amelyek már szintén a tervezési szakaszban vannak, eddig körülbelül 800 millió forintot nyertünk el. DISPUTA Főtér Fotó: Módos Gábor 11

12 Nemzeti parkok szerte a világon A világ első nemzeti parkja a Yellowstone volt. A száz évvel a Hortobágyi Nemzeti Park előtt védetté nyilvánított vidéken 1872 óta sikeresen őrzik a legfontosabb természeti kincseket. Már nyolc évvel korábban, 1864-ben állami védelem alá helyeztek két területet az USA-ban, amelyek később együtt a Yosemite Nemzeti Park nevet kapták. Mivel azonban a védetté nyilvánításkor még nem használták a nemzeti park elnevezést, a Yellowstone-t tekintik az elsőnek. A gejzírjeiről, hőforrásairól, a gryzzlikről, jávorszarvasokról, bölényekről és farkasokról nevezetes Yellowstone az Amerikai Egyesült Államokban, a Sziklás-hegységben található, és majd 9000 négyzetkilométeren terül el, javarészt Wyoming állam területén. Az amerikai példát azok az országok követték elsőként, amelyeknek még jelentős, a civilizáció hatásaitól viszonylag érintetlen területeik voltak ben Ausztráliában a Royal Nemzeti Park lett a világ második ilyen védett területe, a harmadik helyet pedig (szinte holtversenyben) Kanada (Banff NP) és Új Zéland (Tongario NP) szerezte meg (1887). Európából elsőként Svédország csatlakozott (1909), méghozzá rögtön kilenc nemzeti parkot létrehozva. Ennek emlékére rendezik meg minden évben május 24-én az Európai Nemzeti Parkok Napját. Idén külön jelentősége lesz az eseménynek, hiszen centenáriumot ünnepelhet Európa. Egy 2006-os adat szerint Földünk több mint 100 országában 6555 ilyen kategóriájú természetvédelmi területet tartanak nyilván. A legnagyobb nemzeti park jelenleg az Északkelet-grönlandi Nemzeti Park; területe több mint tízszer nagyobb Magyarországénál. Olyan emlősök számára nyújt menedéket, mint a pézsmatulok, a jegesmedve és a rozmár, de számos fókafaj, valamint a fehér bálna is része faunájának. A világ legnagyobb tengeri nemzeti parkjának számít a Phoenix-szigetek Védett Terület, amely alig egy éve létesült, és területe több mint 410 ezer km 2. Térfogata azonban még jelentősebb, hiszen a Csendes-óceánban kijelölt nemzeti parknak mélysége is van. Érintetlen korallzátonyaival, gazdag halpopulációival és szigeteinek madárvilágával együtt páratlan élővilágot őriz. A hatalmas területet a mindössze 95 ezer lakosú Kiribati állam hozta létre, példát mutatva ezzel más óceáni országoknak. A legkisebb nemzeti park alig több mint 560 hektáron, azaz mindössze 5,6 négyzetkilométeren fekszik Brazíliában. Igaz, a szintkülönbségek itt jelentősek, sőt a piciny Ubajara Nemzeti Park büszkesége egy 1200 méter hosszú cseppkőbarlang. A világ legmagasabban fekvő nemzeti parkját Nepálban találjuk. A Sagarmatha Nemzeti Parkot a Himalájában élő serpák hozták létre 1976-ban; már három év múlva felkerült a Világörökségek listájára. Tájképi értékeivel, gazdag állatvilágával és különleges növényeivel méltán tartozik a legfontosabb védett területek sorába. A rangsorolás igencsak nehéz, mégis alighanem a Galapagos-szigetek Nemzeti Park tekinthető a legértékesebbnek; növény- és állatvilágának nagy része bennszülött faj, azaz sehol másutt nem fordul elő. Földünk több ezer nemzeti parkja mind azért jött létre, hogy menedéket jelentsen az emberiség terjeszkedése elől egyre jobban visszaszoruló és egyre inkább kipusztulással fenyegetett élővilágnak. Így minden nemzeti park fenntartása, megóvása az emberiség közös ügye kell, hogy legyen. Nemzeti parkok Magyarországon DISPUTA Főtér 12 Magyarországon az első olyan országos jogszabály, amelynek komoly természetvédelmi vonatkozásai is voltak, az 1879-ben meghozott Erdőtörvény volt. A természet megóvásának hathatós eszközei azonban még sokáig nem álltak rendelkezésre. Az első védett területet csak 1939-ben hozták létre. (Debrecenben a Nagyerdő egy részlete volt ez.) Az első nemzeti park létrejöttéig pedig még ezután több mint egy emberöltőnek kellett eltelnie. A nemzeti park az ország jellegzetes, természeti adottságaiban lényegesen meg nem változtatott, olyan nagyobb kiterjedésű területe, melynek elsődleges rendeltetése a különleges jelentőségű, természetes növény- és állattani, földtani, víztani, tájképi és kultúrtörténeti értékek védelme, a biológiai sokféleség és természeti rendszerek zavartalan működésének fenntartása, az oktatás, a tudományos kutatás és a felüdülés elősegítése.

13 Jelenleg 10 nemzeti park, 37 tájvédelmi körzet, 163 természetvédelmi terület és egy természeti emlék található Magyarországon, ezek országos védettséget élveznek hazánkban. Közülük a legnagyobb jelentőségűek a nemzeti parkok, amelyeknek önálló igazgatási központjuk is van. Ezek összterülete meghaladja a 484 ezer hektárt. Első nemzeti parkunk létesítéséről az Országos Természetvédelmi Hivatal 1972-ben hozott határozatot, a Hortobágyi Nemzeti Park azonban hivatalosan csak 1973-ban alakult meg. Létrejöttekor 52 ezer hektáros területet foglalt magában, a folyamatos bővítések után ma már több mint 81 ezer hektárt. Ez legnagyobb nemzeti parkunk, négy megyét érint. Igazgatási központja Debrecenben található. A Kiskunsági Nemzeti Park 1975-ben alakult meg a Duna-Tisza közén, 50 ezer hektáros területe kilenc egységből áll. Élőhelyei között megtalálhatók a szikes puszták és tavak, mocsárrétek, homokbuckák, valamint a Tisza menti holtágak és ártéri erdők is. Igazgatósága Kecskeméten van. Harmadikként, 1976-ban jött létre a Bükki Nemzeti Park; ez egyben az első hegyvidéki nemzeti parkunk. 95%-át erdő borítja, növény- és állatvilága mellett karsztformái, forrásai, barlangjai is különlegesek. Székhelye Egerben található. Az Aggteleki Nemzeti Parkot 1985-ben hozták létre elsősorban a földtani, karsztmorfológiai értékek megóvása érdekében. Székhelye Jósvafőn van. Aránylag kis (20 ezer hektáros) területén a karsztfejlődés csaknem összes mérsékeltövi megjelenési formája megtalálható. Legnevezetesebb barlangunk is itt van, a Baradla; ennek a szlovák határon átnyúló területei is védettséget élveznek. A Fertő-Hanság Nemzeti Parkot 1991-ben alapították, a határ túloldalán pedig 1992-ben hozták létre az osztrák nemzeti parkot (Nationalpark Neusiedler See-Seewinkel) április 24-én összekapcsolták őket, ez egyedülálló lépés volt hazánk és egy szomszéd állam között. Az együttműködés hatékonyabb természetvédelmet is jelent. A nemzeti park hazai, több mint 23 ezer hektáros területének központja Sarródon, a Kócsagvárban található. A pécsi székhelyű Duna-Dráva Nemzeti Park 1996-ban alakult. Eredetileg az akkori Jugoszláviával közös nemzeti park létrehozását tervezték, a két folyó, mellékágrendszerük, valamint a környező területek természeti értékeinek, a vízkészleteknek, továbbá az érintett területek erdeinek, termőtalajának és más megújuló természeti erőforrásainak nemzetközi védelmére. Végül azonban csak a határ innenső oldalán jött létre nemzeti park, ma már közel 50 ezer hektáron. A dél-dunántúli dombvidék mellett a nyílt vízfelületek, a különféle lombos erdők, a száraz szikla- és homokgyepek változatos élőhelyeket jelentenek ben három új nemzeti parkkal gazdagodott hazánk. Elsőként a Körös-Maros Nemzeti Park alakulhatott meg, amelynek jelenleg 51 ezer hektáros területére a változatosság mellett a mozaikosság jellemző. A szarvasi központú nemzeti park más és más adottságú, természeti értékekben gazdag 13 résztája ugyanis a művelt és lakott területek közé ékelődve maradt fenn, megóvásuk tehát különösen nehéz feladat. A Balaton-felvidéki Nemzeti Park ugyancsak 1997-ben született meg. Csaknem 59 ezer hektárnyi védett területe szintén több részterületből tevődik össze, Veszprém és Zala megyék területén. Szintén 1997-ben jött létre a Duna-Ipoly Nemzeti Park is. A Börzsönyt, a Pilis-Visegrádi-hegységet, az Ipoly-folyó, a Szentendrei-sziget és a Duna bal partjának egyes részeit magában foglaló terület sajátossága a három nagy tájképi egység: a folyóvölgyek, a hegységek és a síkság találkozásában rejlik. A közel 62 ezer hektáros nemzeti park székhelye Esztergomban található. Végül 2002-ben alakult meg az Őrségi Nemzeti Park. A Vas és Zala megyékben található, erdőkkel, ligetekkel szabdalt, 44 ezer hektárnyi terület nemcsak az Őrséget, hanem a Vendvidéket, a Rába folyó szabályozatlan völgyét és Szentgyörgyvölgy környékét is magában foglalja. Legfontosabb értékeit tőzegmohás rétjei, lápjai és erdei jelentik. Történetének szomorú fejezete volt, mikor önálló igazgatásától megfosztották és a Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatósága alá helyezték. Ma már ismét Őriszentpéteren találjuk a park központját. A tervezett Szatmár-Beregi, valamint a Szlovákiával közös Szigetköz-Csallóköz Nemzeti Park kialakítása egyelőre várat magára. Ennél több nemzeti parkot pedig valószínűleg nem is alakítanak majd ki hazánk jelenlegi határain belül, a további előrelépést mint ahogy arra láthattunk pozitív példát is a szomszéd országokkal közös természetvédelmi programok elmélyítése és a közös védelem jelentheti. DISPUTA Főtér (Pásti Csaba) 13

14 Balla D. Károly Túlvilági mezsgyén És egy szél hajt: a végtelen Lehellet, és egy, mi zeng: az osztatlan Igék terhétől mélyre horpadt ég, amelyet egy-egy villám nyila mellett a zajgó lélek kínja megemelhet, ha kincset csillant csábitón a még nem látott ígért túlnani vidék, hová a bőség drága borjat ellett. S ha célba ért a tékozló hajó, szavalni fog a sok derék keresztény. Akad, kit nem hoz tűzbe semmi jó, csak suttog majd a túlvilági mezsgyén, de lesz olyan, ki harsogja a szót, ki lángra gyujt, fülünkbe zúgva zengvén. Kiket halál toloncolt Ki lángra gyujt, fülünkbe zúgva zengvén, ki feltüzel s a szánkba jelszót ad velünk a végső harcban nem marad, csak mást terel előre, önnön szennyén nem gázol át: előtte díszemelvény a feltornyozott bűn. Ő itt ragad, s amíg szavára veszni száll a had, őt gyávasága óvja, véres mellvéd. Hát mért is lennénk bátrak mindenáron, a foglyoknak is szép világ világol. Most jobb lesz várni, várni csak a véget: DISPUTA Macskakő csörögjenek a láncok és koloncok! ne ríjatok, kiket halál toloncolt, ne sírjatok, kiket kivert az élet. 14 A Pilinszky-projektum második sorozatának 7. és 8. verse. Előzmények lapunk 2005/01., 2005/05., 2005/07 08., 2005/10., 2006/3., 2006/6., 2007/3., 2007/10., 2008/2. és 2008/6 számában.

15 Nyikolaj Vrem halálának története Azt szerettem volna mondani, I will call you. Ám az lett belőle, I will kill you. És azonnal letettem a kagylót. Nelly sosem hozta szóba ezt a nyelvbotlást. Lehet, hogy nem tulajdonított neki semmi jelentőséget, amikor elhangzott, esetleg biggyesztett egyet, mint aki nem tudja mire vélni ezt a fura humort; de elképzelhető, hogy nem is hallotta jól, amit mondtam, sőt, az is, hogy pontosan úgy értette, tehát amit eredetileg mondani akartam, hogy majd hívom, ezért tudomása sem volt róla, hogy bejelentettem, hogy meg fogom ölni. Nelly úgy nézett ki, mint egy tizennégy éves fiú, fitos orral, csodálkozó kék szemmel, egy új A Pál utcai fiúk-rendezésben eljátszhatta volna Cselét, az elegáns, kicsit fontoskodó ifjút. Holott Nellyt nem lehetett különösebben elegánsnak mondani, se fontoskodónak. Számomra sem akart fontos lenni, igazából nem is lett, annyira semmiképp sem, hogy a megölését tervezgessem. Persze, hívni hívtam aztán, két, külföldre szakadt művész tartson össze, bizonyos helyzetekben és országokban egy fehérorosz és egy magyar majdnem ugyanaz, csak picit egzotikusabb az egyik a másiknál. Az mindkét esetben meghökkentő, hogy képesek idegen nyelven is megszólalni, és késsel-villával esznek. Aztán amint az a véletlenszerű együttlétek esetében törvényszerű, a kiszabott idő lejártával úgy válunk el egymástól, illetve nem is egymástól, hanem a helytől és helyzettől, ami majdnem eggyé tett bennünket, hogy tudhatjuk, a számunkra mégis csak távoli Fehér-Oroszországban, meg abban a távoli Magyarországon van valaki, akit lehet, hogy többé sosem látunk, de ha az életben egyszer is úgy fordul a kocka, bizton számíthatunk rá. I will call you. Vagyis inkább Keep in touch, két gurulós bőrönd két különböző irányba indul a reptéren, irány Minszk, a budapesti járat indulásáig még bőven van idő. Ha csak Nellyre koncentrálok a sok-sok, valószínűleg több száz ember közül, akivel egy hónap alatt találkoztam, megismerkedtem, akiket szintén hívtam telefonon, többször is, és akiknek szintén szentül megígértem, hogy tartjuk majd a kapcsolatot, édeskevés konkrétum jut az eszembe. Mesélte, milyen nehezen kap bárhová is vízumot, ha el akar jönni otthonról. Erről hosszan, elkeseredetten és hevesen tudott beszélni. Mint amikor Csele Boka szárnysegédjeként száll harcba, és elegánsan, mégis rohanvást igyekszik farakástól farakásig. Aztán Igen, elmondta, hogy kiskorában mennyire szerette a kaktuszokat, ma már nem érti, miért. Azt akarta, és hosszan, sírva könyörgött emiatt, hogy a kaktusz legyen az óvodai jele. Sehol, senki nem látott ilyet, még a volt Szovjetunióban sem, hogy egy csöppnyi óvodás minden tárgyára és ruhájába a kaktusz kerüljön oda. Felnőttként nem kaktuszbarát, a kudarc mégis a mai napig fájdalmas, ha rá gondol. Eltelt néhány év, és mi tagadás, Nellyre csak akkor gondoltam, ha egyszer-egyszer, mint afféle jópofa történetet, előadtam a telefonbéli búcsúzkodást, amin az új vagy régi ismerősök nevettek, és szinte kötelezően megkérdezték, hogy él-e még a szerencsétlen. Ilyenkor megvontam a vállam, jelezvén, hogy semmit sem tudok róla. És ez így is volt. Egészen egy májusi napig, amikor jeim között fel nem fedeztem Nelly levelét. Azzal kezdte, hogy reméli, még emlékszem rá, ő a maga részéről mindig szívesen gondol vissza azokra a napokra, amiket együtt töltöttünk. (Nem rémlett, hogy teljes egészében akár csak egyetlen napot is együtt lettünk volna, ám a közös-gyökerünkvan-tudat ahogy bennem is megfogalmazódott tényleg olyan érzetté formálódott, mintha akkor is együtt lettünk volna, amikor nem.) Aztán azzal folytatta, hogy Nelly, most már tudja, miért is kellett találkozzunk annak idején. Több más személylyel járt már így, hogy csak utólag, adott esetben, mint most is, csak évekkel később nyert értelmet egy-egy ismeretség, eleinte látszólag semmitmondó időtöltés. A lényeg persze az volt, hogy nagyon kapóra jött a számára az egyetlen magyar ismerőse, aki én voltam. A segítségemet kérte. Eltűnt nagyapja után nyomoz egy készülő családregényhez, de momentán kép- Méhes Károly DISPUTA Macskakő 15

16 DISPUTA Macskakő 16 telen kimozdulni Minszkből, mivel a gyermeke mongolidióta, és amikor ez kiderült, a gyerek apja lelépett, Nelly tudomása szerint Varsóban van, de több mint valószínű, hogy már onnan is odébbállt. A kisfiát ő így elfogadja, amilyen, esze ágában sincs intézetbe adni, de egy dolgot megfogadott: az írást, mint az életének legfőbb táplálóerejét, nem adja fel. Ezért is vágott bele a családhistóriába, ami épp elég bonyolult és rettentő ahhoz, bele tudjon feledkezni. A mindennapok nehézségei, néha túlzottan is felnagyuló bajai ugyanis egyszerre eltörpülnek, ha elkezdi nézegetni a régi naplókat, leveleket, ha bemehet a levéltárba, és kézbe veheti azokat a papírokat, amik különböző rokonainak a peréről, bebörtönzéséről, kivégzéséről szólnak. Sokszor azon csodálkozik el, hogy ő egyáltalán megszülethetett, annyi felmenőjét verték agyon, lőtték le, vitték el lágerekbe. De ha ő nem lenne, akkor nem lenne a kis Anatolij sem, és Nelly ezt annak ellenére nagyon fájlalná, hogy Anatolij beteg, örök életére az, és csoda lesz, ha megéri a negyvenedik évét. Nelly anyai nagyapja, Nyikolaj Vrem a második világháborúban Magyarországon harcolt. Pécs alatt még látták, adat van róla, hogy levelet kapott otthonról, a tábori postakönyv valami csoda folytán viszszakerült Minszkbe, és be van jegyezve, hogy november 15-én kapta kézbe a levelezőlapot, amit a felesége, Anna írt, aki három gyerekkel várta vissza, köztük a legkisebbel, Nataskával, aki Nelly anyja lett. Ám ez a bejegyzés volt Nyikolaj Vrem életéről az utolsó jel, nem tért haza a háborúból, akik pedig vele szolgáltak, a hosszú, frontot követő gulág után nem tudtak róla semmi érdemlegest, se arról, hogy elesett volna, se arról, hogy megszökött volna, és esetleg Nyugatra távozott. Nelly nagyanyja naplójában most viszont talált valamit. Ami arról szól, hogy Anna szerint Nyikolaj még a jegyességük alatt elárulta neki, hogy egészen kis kora óta papnak készült, buzgón imádkozott és áhítattal szemlélte az ortodox szertartást, és feltette magában, hogy olyan nagy szakállú pópa lesz belőle is, mint akit az ikonosztáz előtt látott. Aztán a forradalom, a polgárháború mindent a feje tetejére állított, még ha komolyan gondolta volna is, sem lehetett volna belőle pópa, hát meg kellett elégedjen a tanári pályával. Így is gyanús értelmiségi vált belőle, akit rögvest a frontra küldtek, hadd vesszen oda. Ami meg is történt. De, írta Nelly, nagyanyja naplója ennél többet is elárul. Illetve csak sejtet, ám ez a sejtelem bújt őbelé is, több mint hatvan évvel nagyapja eltűnése után. Ugyanis a volt katona felesége, immár hosszú évekkel a háború után azon morfondírozik a napló oldalain, hogy vajon tényleg eltűnt-e, meghalt-e a férje, nem kerekedett-e felül benne a réges-régi vágy, hogy szerzetes legyen, és valahogy mégis csak megszökvén, így élte tovább az életét, szüntelen kérve a magasságos Úristent, hogy bocsássa meg, amiért Őérette elhagyta a családját. Ám ez csak néhány gondolatfutam egy özvegy bánatából, ami tíz, húsz év után sem múlt el, viszont Nelly nyomozni kezdett. Vagyis anynyit tett, hogy nekiállt tanulmányozni a magyarországi ortodox közösség életét, és döbbenten konstatálta, hogy Pécstől nem messze, észak-keletre létezik egy ilyen kolostor. Tudja így Nelly, hogy inkább írói fantázia az egész, de higgyem el, nem ez dolgozik benne, amikor arra kér, menjek el oda, és tudjam meg, hallottak-e bármit is Nyikolaj Vremről, töltött-e ott akár csak egy napot vagy órát is. Nem tagadom, hogy tetszett a feladat. Így belecsöppenni egy regénybe (nekem igazából nem lehetett ez más) majdnem olyan volt, mint egy álom, afféle kora reggeli, amikor annyi minden izgalmas és furcsa történik a szemhéjam mögött, csak az a baj, hogy pár perccel később már semmivé lesz, és még emlékezni is alig-alig lehet rá, csupán az érzet marad meg: mennyire jó volt. Most viszont nem jött a reggel, felébredés helyett ráébredés következett. Ráébredés arra, hogy milyen különös feladatom van, és hogy végtelen szabadságom, ami ebben az ügyben számomra adatott, mégis mekkora felelősséget is rejt. Hiszen bármit csinálok, teszek, írok, jelentek, azt Nellynek el kell fogadnia mint abszolút bizonyosságot. Számára én leszek a történelem szava, a múlt hangja, amit soha, senki sem fog megcáfolni. Elvégre ezért fordult hozzám. Tehát csakis az igazat közölhetem vele. Cserébe, ez a bizonyos igazság, legyen bármiféle is, akár olyan, amelyik a legkisebb eredményt sem képes felvonultatni, számomra ennek a valóságos álomlétnek a kerek története lesz, és csak egy picit fogom sajnálni, hogy Nelly, minden igyekezetem ellenére sem tudott meg semmi újat a nagypapájáról. Azt írtam neki vissza, hogy bízza csak rám. Mintha pontosan tudtam volna, mi történt, csak egy kis időbe telik, amíg pontos leírást adok róla.

17 Magam is utánajártam, hol lelem meg az ortodox kolostort, miként lehet odajutni. Nyugodtan ki lehet jelenteni: az Isten háta mögött van, de nem lehetetlen, hogy amit mi Isten háta mögötti helynek hívunk, az van igazából Isten színe előtt. Isten színe volt az egész táj, a májusi vidék a friss világoszöld lombokkal, a villogó repcetáblákkal, és már-már giccsesen kék éggel, amin olyan felhők úszkáltak, mint a madártejben a hab. Isten tényleg nem kétszínű, hogy mindent csak úgy, feketén-fehéren láttatna. Le kellett térni a főútról, aztán áthaladni három falun. Az utolsó falut követően egy még keskenyebb és kanyargósabb útra mutatott a tábla, majd odaértem, ami cím szerint a kolostor neve is. Ám a düledező, még manapság is főképp vályogból épült házak során bőven túl kellett haladni, hogy egy kis, erdővel benőtt domb mögül előtűnjön a kolostor együttese. A templom, egy kéttornyú, középütt kupolás alkotás, és valamivel mellette, mintha nem is nagyon tartozna oda, a kolostor, egy kétemeletes, magas tetejű ház. A korláthoz kötve egy kutya ácsorgott, téglatest fejű foxi, olyan szótlan és mély nézésű, mintha a legmélyebb szláv bánat hírvivője lenne, e szent hely néma őrzője. Hamar kiderült, hogy a szerzetnek mindössze három tagja van, és ahogy a kapus nővér magát kifejezte, állandóan imában vannak. Az élet is lehet állandó ima, maga a lét, jutott eszembe, nem feltétlenül kellenek hozzá szavak, de hát én nem értek ehhez. A fő baj inkább az volt, hogy nem tudtam, mit is kérdezzek. A rendet ugyanis 1949-ben feloszlatták, a kolostor, mint a körben felhúzott, hullámpalával borított tetejű házak tévedhetetlenül illusztrálták, egy téesz központjául szolgált, és csak 1994-ben indult újra az élet. A nővér sem volt éppen idős, talán ötven körüli, így nyilvánvaló volt, hogy nem szegezhettem neki a kérdést: járt-e itt egy fehérorosz nemzetiségű szovjet katona a háború végén. Hagytam, hogy mint afféle turistának, elmesélje a rendház és a templom történetét, beavasson olyan titkokba is, hogy teljes vegetáriusságban élnek, sőt, még sajtot, tojást is csak bizonyos időszakonként fogyaszthatnak, tán hatvan nap van ilyen egy esztendőben. Négykor kelés, három órán át imádkoznak. Végig kell mondaniuk naponta az élők és holtak dicséretét. Végül csak kiböktem, hogy érdekelne, van-e esetleg levéltáruk, történtek-e feljegyzések a rend életében, még régen, a feloszlatás előtt. Elképzelhető-e, hogy ha valaki a háborús időkben ide jött, itt nyert menedéket, annak van még valamiféle nyoma. A nővér hevesen rázta a fejét. Mindent elvittek ezek, de mindent. Úgy képzeljem el, hogy a templomban istállót rendeztek, a falusi népnyelv rögvest el is nevezte szegény állatokat Isten barmainak. Amikor visszajöttek ide, a püspökségtől leküldtek egy nagyobbacska ládát, az állítólagosan ide tartozó papírosokkal, de igazság szerint még senkinek nem volt ideje rá, hogy végigböngéssze a tartalmát, meg minek is. Nekik nem a múlttal kell foglalkozni, hanem a jelennel, legfőképpen meg a jövővel. Belenézhetnék ebbe a ládába?, kérdeztem rögvest, mint aki biztos szimatot fogott. A nővér megvonta a vállát. Felőlem nyugodtan. Csupa cirill betűs okmány meg könyv. Bár mi is az ószláv szövegeket és énekeket mondjuk, olvasásra nem mernék vállalkozni. Esetleg én megpróbálnám, mondtam, és eszembe jutott egykori orosztanárnőm, akit micsoda véletlen, de vannak-e véletlenek? Nelli néninek hívtak, és mindig abriktolt, hogy tanuljam az oroszt, mert jó fejem van hozzá, és meglátom, egyszer még nagyon fogom bánni, hogy elpuskázom a lehetőséget. Most jött volna el ez az egyszer? Az oroszok jártak erre?, kérdeztem még, mintegy mellékesen. Miféle oroszok?, meresztett nagy szemeket a nővér. Majd hozzátette: én bőven a háború után születtem már, honnan is tudhatnám. A láda, amit a kolostorépület fogadóhelyiségében elém tett, nem volt nagyobb, mint két egymás mellé rakott cipősdoboz. És ez sem volt tele. A nővér igazat szólt. A foszladozó lapok cirill nyomtatású iratok voltak: többségük az 1880-as, 1890-es évekből származó három-négy oldalas leirat, egyházmegyei pecséttel, néhány versbe szedett szöveg, minden bizonnyal imádságok és egy szentek életét tartalmazó könyv, amiben ikonokra hasonlító rajzokról merev tekintetű, csigás szakállú férfiak néztek szembe velem. Akadt még pár indigóval gépelt levél vagy elszámolás, cirkalmas aláírással, 1922-ből vagy 1937-ből. A láda oldalába állítva még egy bőrmappát leltem, ami könyvvédő lehetett, mindenesetre a két szélén lévő tasakba is dugtak ezt-azt: szentképeket, egy lepréselt DISPUTA Macskakő 17

18 DISPUTA Macskakő 18 virágot, fekete-fehér képeslapot a Vaszilij Blazsennij katedrálisról. A képeslap alatt bújt öt darab fénykép is. Közülük három virágokat ábrázolt. Kereszt alakban ültetett árvácskákat. Rózsalugast. Ablakpárkányon álló muskátlit és néhány virágzó kaktuszt. A másik két fotón nővérek álltak. Jól kivehetően itt, a templom és a klastrom közötti udvaron. Az elsőn félkörívben helyezkednek el, pontosan tizenketten, mintha ők lennének a női apostolok. Aztán ugyanez a formáció ismétlődött meg az ötödik képen, azzal a különbséggel, hogy a kép szélén, úgy, hogy a jobb karja nem is látszott már, egy sötét ruhás, kopasz férfi álldogált, öszszehúzott szemmel. Nyikolaj Vrem!, kiáltottam fel azonnal, holott a képen semmi sem utalt rá, hogy mikor készült, és a férfi öltözete alapján ugyanúgy lehetett a helybéli intéző, mint egy vendég a távoli egyházmegyétől. A fogadószobából felvágtattam az udvarra. Időközben erős szél kerekedett, és a szárítókötélen lógó fekete köpenyt vízszintesen lobogtatta, mint egy gyászlobogót. Kis híján kitépte a kezemből a fényképet. A korlát felé néztem, a kutya nem volt már sehol. A fák mögött az ég kobaltkék lett, de a felhők alól előkúszó napsugarak még elérték a lombokat, amik már-már természetellenesen fénylettek, neonzölden. A templom túlsó végéből előbukkant a nővér, lehajtott fejjel, sietős léptekkel igyekezett felém. Amikor elém ért, és felnézett, szinte megdöbbent. Vihar jön, mondta, éreztem, hogy csak jobb híján, mint aki egyszerre nem tud velem mit kezdeni. Igen, feleltem, és a következő pillanatban az orra alá dugtam a szél cibálta a fényképet. Nézze. Elvette a képet, két kézzel tartotta. Ide-oda járatta a szemét, sőt a fejét is, egytől egyig végig mustrálta az amúgy nem nagyon kivehető arcokat. A sok egyformának tűnő apácafej közül felismerhetőségében is kirítt a kép szélén álló férfi. Jó régi kép, mondta aztán, és visszaadta. Ki lehet az az ember?, erőltettem a kérdést, bár tisztában voltam vele, hogy aligha tudja rá a választ. Elhiszi, ha azt mondom, hogy fogalmam sincs? Ha akarja, meg is esküszöm rá, az élő Istenre. Nem szükséges, feleltem csöndesen. Visszamentem a szobába, elpakoltam a holmikat. Kicsit gondolkodtam rajta, hogy mi legyen a fotóval, hiszen az lenne a legegyszerűbb, ha magammal vinném, elküldeném Nellynek. Ő biztosan meg tudná állapítani valahogyan, hogy a nagyapjáról van-e szó. De valahogy nem akartam, hogy ő fejtse meg a titkot, és ne én tartsak a kezemben minden szálat. Hogy én alakítsam ezt a történetet, ne én legyek a sors és a múlt. Majd megírok neki mindent, neki csak át kell emelnie a regényébe ezt a passzust, ha akarja, megcsillagozza majd, hogy kitől is származik az a rész, bár nem ragaszkodom hozzá. Amikor újból az udvarra léptem, még mindig csak a szél fújt, a felhők kavarogtak az égen. A nővért majdnem ugyanott találtam, összekulcsolt kézzel állt és elnézett a messzeségbe. Eszembe jutott, hogy egész nap imában vannak, és hogy akkor ez ezek szerint ilyen, akár állni is elég hozzá az udvaron és nézni az eget. A szája nem mozgott, nem is pislogott. Olyan volt egy pillanatra, mint egy eleven szobor, akit ideálmodott a mestere. Ráadásul félig-meddig így is volt. Észrevett, hozzám lépett. Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni. Ilyen az, látja, amikor minden összekeveredik. Amikor semmi sem marad a helyén. Amikor még a halál sem biztos. Mert, ugye, meghalt az az illető, akit keres. Minden bizonnyal, mondtam. Akkor a temetőben nézzen még körül, mondta szinte felélénkülve, és mintha még egy csipetnyi humort is éreztem volna a hangjában: hát hogyhogy nem jutott eszembe, hogy egy holtat a temetőben keressek? Ott, fent, mutatott a dombtetőre. Aztán lehajtotta a fejét, úgy búcsúzott, Isten áldja, fiatalember. Valamiért szeretem, ha fiatalembernek hívnak. És kedvelem azokat is, akik megérzik bennem, hogy éveim számától függetlenül mégis mennyire fiatal vagyok. Újult erővel vágtam neki a dombocska oldalába vágott lépcsőfokoknak. Aztán kanyargós, eléggé meredek ösvény következett, ami nem csak a dombra vitt fel, hanem egyben megkerülte a kolostort is, és mire felértem a tetőre, majdnem egy szintben álltam a templomtorony tetejével: a kereszt a bokrok között úgy tűnt, egy a több közül, amik a kicsiny sírkertben elszórtan sorakoztak. Annyi volt csak a különbség, hogy a templom keresztje rézből készült, a síroké pedig kőből, málló homokkőből, amikre fekete festékkel pingálták fel a cirill betűs neveket. Volt, amit ki sem lehetett silabizálni, de azért a legtöbbet megfejtettem: csupa száz évvel ezelőtt vagy még korábban élt személy nyugodott

19 itt. Volt név, amelyikről meg nem mondtam volna, hogy női név, csak gondoltam, hogy az apácaközösség tagja lehetett, és a rendben azt a különös, számomra teljesen ismeretlen nevet kapta az elöljárójától. A sírkert tán ha húsz kőkeresztet számlált. Valamivel távolabb, egy fenyők alkotta kis ligetben fedeztem fel még négy sírt. A földből előtörő erős gyökerek ezeket a kereszteket viszont majdnem kifordították a helyükről, úgy álltak ott, mintha részegek lennének, kettő még össze is támaszkodott, mintha így, együtt indulnának valahová. Arra, amelyik a legszélén állt, és egy csomós, karnyi vastagságú gyökér türemkedett elő alóla, de egyben körbe is ölelte, az volt felfestve: Nyikolaj. Csak ez az egy szó, minden egyéb kiegészítés vagy évszám nélkül. Kicsit bántam bár, hogy nem csórtam el a fényképet, mert így, a fotóval alátámasztva ez a sír úgy éreztem ebben a pillanatban tökéletes megoldást adott Nelly nagyapjának eddig ismeretlen sorsára. Elkezdett verni a zápor, a fák hiába, hogy elég sűrűen álltak, nem adtak elég védelmet az eső elől. Futottam lefelé, még fel is rémlett bennem egy réges-régi, gyerekkori futás képe, amikor a nővéremmel mentünk be egy idegen, számunkra roppant vadregényes telekre, ami ugyanígy a domboldalban volt, mint a temető. De valahonnan, a gazzal benőtt romok közül egyszerre vad csaholással két véreb rontott elő. Ellöktük a biciklinket, és sikítva kezdtünk menekülni, iszkoltunk lefelé. Akkor éreztem ezt, hogy olyan gyors vagyok, hogy már kis híján repülök, mégis a legapróbb kövecskét, rögöt is érzem a cipőm talpán át, ura vagyok a helyzetnek, a futam, amiben benne vagyok, nem hogy nem szégyen, de egyenesen dicsőség, legyőzöm a kutyákat. De a kutyák mégis csak földi hatalmak, az eső pedig égi. Ahogy mindez végigfutott az agyamon, amikor a földbe vájt, különböző magasságú lépcsőfokokhoz értem, valamiben megbotlottam. Egyensúlyvesztésem ugyancsak visszakapcsolódott a régi élményhez, hirtelen azt éreztem, repülök, ami nagyjából igaz is volt. Oldalt estem, de gurultam tovább, az utacskát elhagyva még meredekebb lett a domb, vitt a lendület, nyitott tenyeremben még a fűszálak simítását is éreztem egy villanásra. Lent, a domb aljában huppantam le, de egyszerre nem a föld volt alattam, hanem valami szilárdabb és mégis egyben puhább is, mert a testem alig nyugodott meg rajta, recsegni-ropogni kezdett, és mielőtt bármit tehettem volna vagy megkapaszkodhattam volna, halk és éles hangok kíséretében berogyott, én pedig zuhanni kezdtem. A zuhanásnak nincs ideje. Hiszen úgyis örökké tart, akár álmodja az ember, akár a valóságban történik meg vele: mindig zuhanásban vagyunk. Egy verem vagy kút mélyén feküdtem, moccanni sem bírtam. Némi földrög, forgács potyogott még utánam, a fejemre, a testemre, aztán csönd lett. Láttam az eget, ami a nyílás szabálytalan-kerek formájában pontosan ketté volt osztva: egy égszínkék fél egyesült a majdnem fekete sötétkék féllel, amit középütt egy páraszerű, vékony cipzár kötött egybe. Mintha így lenne a világ összeeszkábálva, ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit, lehetőleg minél igazságosabban. Végigfutott rajtam mindaz, ami ide juttatott. Egy alig ismert fehérorosz írónő famíliája, egy szovjet katona, aki eltűnt a háborúban, és vagy itt nyugszik egy Nyikolaj feliratú sírban, vagy sem. Az apácák hajnali négykor kelnek és három órán át imádkoznak. Az ég forgott felettem, de a világoskéksötétkék aránya nem változott meg jelentősen. Aztán egyszer halk neszezést hallottam. Megörültem, hogy tán észrevette valaki, mi történt velem, és jön a segítség. A foxi feje jelent meg a magasban. Lenézett, de még csak egy vakkantásra sem méltatott. Nézegetett ide-oda, mintha csóválná a fejét. Most jutott eszembe, hogy igen, ez tehát Nelly bosszúja annyi év után. Pontosan hallotta, hogy mit mondtam a telefonba. I will kill you. Méltatlan lett volna hozzá, hogy szópárbajba kezdjen. Vagy akár csak felkacagjon. Nem tett semmit. Várt. Megvárta azt a napot, amikor megmutathatta, hogy nem úgy van az. Nem mondta soha, hogy No, I will kill you. Csak megtette. Még akkor is, ha soha nem tudja meg, hogy bekövetkezett. Így lesz az emberből egyetlen délután leforgása alatt Nyikolaj Vrem. Ó, bárcsak az a nyavalyás kutya ugatott volna, legalább egyet. DISPUTA Macskakő 19

20 Oláh András csönd nem tudtad hogy meghalt pedig négy éve már látod: ennyire nem figyeltél ránk a hátsó udvaron még ott pihennek a fészerben a szerszámok helyükre kerültek a tárgyak a festék lepattogzott a képekről ahogy arcunkról a fiatalság máza most jó lenne meginni egy sört harag szűkölő remegés a festőállvány is összetört elkoszolódott a tapéta a rosszról beszélünk megint ami bennünk szunnyad öröktől fogva térdet hajtunk a gyilkosok előtt szép a kés a szívben* beszélünk a végről hogy elrongyolódtunk erodálódtunk miként a múlt rossz bőrben vagyunk vadul zihálunk egy nő alatt bennünk az ősz jajdul szemünkben barnaság lobog aztán csak csönd és végtelen és haldokló színek megvagyok vagyis tegnap még biztosan megvoltam nem látnám szívesen magamat holtan szeretnék ebből is ép bőrrel kimászni ne mondják: túlélte ez ám a mázli DISPUTA Macskakő rejtőzködöm mint tükörben a vakok javíthatatlan hazudozó vagyok mióta álmodni jár belém a lélek nem is a múlttól: csak magamtól félek 20 * Farkas Arnold Levente