TAKÁCS PÉTER: A NÉMET ÁLLAMELMÉLET KÖZÖTTI FŐ

Átírás

1 1 TAKÁCS PÉTER: A NÉMET ÁLLAMELMÉLET KÖZÖTTI FŐ TENDENCIÁI NÉMET ÁLLAMTAN A SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN ( ). A május 8. és 9. éjszakáján a német hadsereg vezetői Berlinben aláírták a feltétel nélküli fegyverletételi okmányokat a szövetséges csapatok főparancsnokai előtt. A kapitulációval véget ért a második világháború. Németország romokban hevert: sok városát lebombázták, egyes falvait felgyújtották, hadseregét szétkergették, életben maradt katonáit fogságba vetették. A romok alatt egy elpusztult állam, felettük pedig szovjet, amerikai, brit és francia katonák diadalt ülve, igazságot szolgáltatva (például 1946-ban Nürnbergen és más városokban), jóvátételt és hadisarcot csomagolva, s megkezdve egy új közigazgatás kiépítését. Az évek folyamán aztán nem függetlenül a győztesek befolyásától és irányításától a német állam is újjászületett. Pontosabban: mivel a győztesek nem tudtak megállapodni, a korábbi helyén két új német állam is keletkezett. Jellegük a megszállási zónákét követte: a keleti Németország szovjet típusú kommunista állam lett, a nyugati pedig az amerikaiak által westernizált demokrácia. A német államtan képviselőinek, akik hogy úgy mondjam nem ehhez voltak szokva, ebben a történelmi helyzetben kellett újat mondaniuk. Az ország demokratikus köztársaságnak nevezett keleti felében, vagyis az NDK-ban élőknek, már ha nem menekültek el, a politikai hatalom befogta a száját és csak ideológiai szlogeneket engedett nekik ismételgetni. Az államtan itt szovjet típusú állam- és jogelmélet lett, melynek fontosabb vonásait alább mutatom be röviden. De nem volt könnyű a helyzete a nyugati, ún. szövetségi köztársaságban, vagyis az NSZKban élőknek sem, hiszen azok a hagyományok, amelyeken felnőttek, lényegesen különböztek attól a szellemtől, amin az új intézményrendszer alapult és amit kifejezett. A weimari korszak minden elméleti gazdagsága ellenére az államtan leszámítva néhány jellegzetes megoldást eleinte nem tudott komolyan hozzájárulni az új állam gyakorlati kiépítéséhez, de még csak értelmezéséhez sem. Ennek egyik oka a tudósok személyi heterogenitása és múlthoz kötöttsége volt, a másik pedig az, hogy az új állam egyik új intézménye, az alkotmánybíróság lett, mely igen sajátos hatást gyakorolt az államelméletre. SZEMÉLYI HETEROGENITÁS. Az államtan képviselőinek múltja és sorsa meglehetősen színes képet mutatott, s változatos volt világnézetük és politikai elkötelezettségük is.

2 2 Sokan száműzetésből tértek haza; a jelentősebb gondolkodók közül például Gerhard Leibholz Angliából, Erich Kaufmann Hollandiából és Hans Nawiasky Svájcból. Az Amerikába emigráltak közül néhányan visszatértek (például Karl Loewenstein), mások azonban (például Otto Kirchheimer) csak alkalmilag látogattak Európába. Ez néha azzal járt, hogy e korszakban kívül rekedtek a német tudományos életen; ez történt például Hans Kelsennel, akit néhány évtizedre elfelejtettek, s elmélete iránt intenzíven csak jóval halála után, az 1990-es években kezdtek el újra érdeklődni. Voltak, akik 1945 után rögtön visszakapták állásukat így Gerhard Anschütz, Hans Willibalt Apelt és Walter Jellinek, s akadtak olyanok is, akik ekkor szereztek először tudományos pozíciót. Ilyen volt például Herman Heller tanítványa, Carlo Schmid, valamint Carl Schmitt tanítványa, Ernst Friesenhahn (aki egyébként, valószínűleg mély vallási meggyőződésével összefüggő erkölcsi okok miatt 1934-ben visszautasította a tanára által ajánlott állást, vállalva ezzel személyes viszonyuk megromlását is) ben újjáélesztették a Német Államjogtanárok Egyesületét, s olyanokat választottak vezető tisztségviselőknek (E. Kaufmann és W. Jellinek), akik nem kompromittálódtak a náci rendszerben. Talán mondani sem kell: nem voltak tömegek a listán, amelyről választani lehetett. A professzorok nagy része ugyanis 1945 előtti tevékenysége okán inkriminálódott ben el is veszítették állásukat. Többségük azonban jellegzetesen például Ernst Forsthoff, Herbert Krüger, Heinrich Herrfahrdt 1949 után visszakerült pozíciójába vagy valamilyen más állást kapott. A három ismert kivétel, aki 1945 után nem állhatott katedtára (bár publikálhatott és szabályosan nyugdíjba vonulhatott): Reinhard Höhn, Otto Koellreutter és Carl Schmitt. Jelentős visszhangot váltott ki Ernst Rudolf Huber esete is, aki sokféleképpen involválódott a náci rezsimbe, s ezért 1945 után elveszítette állását, 1952-ben azonban a Freiburgi Egyetem tiszteletbeli professzora lett. Később bár a Német Államjogtanárok Egyesülete 1956-ban kizárta tagjai sorából a Göttingeni Egyetemen oktatott. Ekkor fejezte be a Deutschen Verfassungsgeschichte seit 1789 [Német alkotmánytörténet 1789 óta, 8 kötet, ] című munkáját, mely azóta is a témakör megkerülhetetlen alapműve. A nagy túlélőknek olykor bár kétségtelenül ez a ritkábbik eset komoly teljesítményük van. A pályájukat 1933 után éppen megkezdő és az érvényesülés érdekében a náci pártba is belépő államjogászok közül 1945 után is aktív volt Hans Peter Ipsen, F. Klein, Theodeor Maunz, és Ulrich Scheuner. Őket egy ideig úgy kezelték, mint akik fiatalon megtévedtek egy kicsit.

3 3 Az állam tudósai amint az várható a II. világháború után is különböző politikai eszmék és világnézetek hívei voltak. Akadtak közöttük szociáldemokraták (ilyen volt például Martin Drath és Wolfgang Abendroth), hagyományos értelemben vett konzervatívok (Alfred Weber) és katolikusok (E. Friesenhahn, H. Nawiasky, H. Peters és H. Ridder). Az utóbbiak a jogelméleti gondolkodásban újjáéledt természetjogi mozgalom képviselőivel együtt nagy hatást gyakoroltak az állam által elkövetett igazságtalanságok megakadályozását célzó eljárások és intézmények kiépítésének végiggondolásakor, befolyásuk azonban az 1960-as évekre elenyészett. Megosztottságot jelentett az a módszertani kérdés is, hogy ki és mennyire fogadta el a politikai összefüggések önálló elemzésének lehetőségét az állam elmélete terén. Egyesek tudatosan politikatudománnyal egészítették ki államtani elemzéseiket (jellegzetesen például az ún. müncheni iskola tagjai; W. Apelt, E. Kaufmann, H. Nawiasky), mások pedig (így W. Abendroth, M. Drath, Carlo Schmid, Ernst Fraenkel, Arnold Brecht) államelmélet helyett kifejezetten politológiát kezdtek el tanítani. KÉT ISKOLA. A legjellegzetesebb és legmélyebb megosztottság mindazonáltal egy szakmai, s így érdemi véleménykülönbség mentén alakult ki a tudósok között. A II. világháború utáni német államtanban két jellegzetes, egymással szemben álló iskola bontakozott ki. Az egyik a konfliktust és a megosztottságot, a másik az integrációt és az egységet tekintette az államélet központi elemének. Az előbbi Carl Schmitt, az utóbbi Rudolf Smend elméletét vette kiindulópontnak vagy legalábbis az elmélet-képzés szempontjából minta-értékűnek; s ezért az előbbieket schmittiánusoknak [Schmitt-Schule], az utóbbiakat smendiánusoknak [Smend-Schule] nevezik. Hatásukat nemcsak a névadók tanítványainak körében, de a náluk ifjabb nemzedékek gondolkodásán is érzékeltették. A schmittiánus iskolának olyan képviselői voltak, mint Ernst Rudolf Huber, Ernst Forsthoff és Roman Schnur, majd később Helmut Quaritsch, Ernst-Wolfgang Böckenförde és Josef Isensee. Az iskola tagjait inkább a német jogi gondolkodás és pozitivizmus hagyományainak közös elfogadása jellemezte, semmint egy nagyon általános konzervatív attitűdön túl valamilyen közös politikai értékrend. A smendiánus iskolát mely politikailag ugyancsak nem volt egységes ezzel szemben olyan tudósok alkották, mint Gerhard Leibholz, Ulrich Scheuner, Martin Drath, Konrad Hesse, a kicsit ifjabb nemzedék köréből pedig Horst Ehmke, Peter Häberle, Friedrich Müller, Friedhelm Hufen, Alexander Hollerbach, Wifried Brohm, Martin Morlok, illetőleg a politológiában Wilhelm Hennis. A smendiánusok közül néhányan (így Ehmke, Hesse és

4 4 Häberle) Rudolf Smend közvetlen tanítványai, a többiek pedig az ő tanítványaik voltak. Az iskola képviselői többnyire a freiburgi és a göttingeni egyetemekhez kötődtek, ezért nevezték e kört freiburgi, illetőleg (ritkábban) göttingeni iskolának is, s akadtak közöttük szociáldemokraták, s viszonylag gyakran kerültek kapcsolatba amerikai kollégáikkal. Mint minden közösségben, természetesen a német államtudósok körében is akadtak olyanok, aki valamilyen okból nem csatlakoztak az egyik szervezeti formát egyébként sosem öltő, inkább probléma-megközelítésben, módszertanban és érték-elkötelezettségekben kifejezésre jutó csoportosuláshoz sem (Erich Kaufmann), vagy jó kapcsolatokat ápoltak mindkettővel (Herbert Krüger). A Bonni Alaptörvény elfogadása (1949) után előállt államjogi-történelmi helyzetben Rudolf Smend integrációs elmélete vált domináns elméletté. Ez nem csoda, hiszen jobban kifejezte azt az politikai konszenzust (eleinte annak igényét, később a tényét is), amely Németországban a II. világháború utáni évtizedekben megszületett. Ehhez maga az alkotmány is hozzájárult, s Smend elmélete alkalmas volt ennek kifejezésére is, hiszen egyik tétele az volt, hogy a politikai folyamat szabályozásával maga az alkotmány is hozzájárulhat az integrációhoz. Smend egyébként, feltehetőleg elmélete piac-képesebbé tétele végett, 1945 utáni rövidebb írásaival kis mértékben módosította az integrációs tant, amennyiben háttérbe szorította annak antipozitivista és anti-normativista elemeit, s azt hangsúlyozta, hogy az állam egysége tudatos politikai és jogi tevékenység eredménye. Így elméletéből kiolvasható volt az is, hogy az alkotmány nemcsak bizonyos normák halmaza vagy rendszere, hanem olyan értékrend is, amely befolyásolja az egész jogrendszert, és amelyre az alkotmány-értelmezés során tekintettel kell lenni. Bár Weber, Forsthoff és Herrfahrdt, vagyis a schmittiánisok sok ponton (például a jogi kiszámíthatóság és előre jelezhetőség aláásása miatt) kritizálták azt, a német alkotmánybírók többsége végül is elfogadta és több évtizeden át alkalmazta ezt az elméletet. A német jogtörténet szempontjából sok korszakos döntés (például a Lüth-ítélet stb.) magyarázatát valójában Smend integrációs tana adja meg. A két iskola nézetkülönbsége keveredve egyébként a jogi gondolkodás közismert antinómiájával, a jogi pozitivizmus és a természetjog ellentétével az évtizedek folyamán

5 5 több nagy szakmai vitához vezetett. Az egyik ilyen egy új pozitivizmus jogelméleti keresésébe torkolt. ÁLLAMTAN ÉS ALKOTMÁNYBÍRÁSKODÁS A német Alkotmánybíróság létrejötte (1951) egy másik módon is befolyásolta az államtan alakulását, vagy legalábbis annak megítélését és értékelését. Nevezetesen azzal, hogy az új alkotmányos fogalmak átgondolására immár nem elsősorban az egyetemi professzorok dolgozószobáiban, a különböző a szemináriumokon vagy konferenciákon került sor, hanem Karlsruhéban, ahogy a német alkotmánybíróságra a székhelye nyomán utalni szoktak. Van olyan vélemény, miszerint az alkotmánybíráskodás résztvevői maguk a bírók és szakmai stábjuk átvették az államtudomány egyes funkcióit. Sőt, ha nemcsak a fogalmak átgondolását, hanem az eszmék megvalósítását tartjuk szem előtt, akkor könnyen kijelenthető amint azt Bernhard Schlink tette, némileg túlozva persze, egy 1989-es írásában, hogy a német államtudósok szerepe 1951 után lényegében az alkotmánybírósági döntések rendszerezésére és dogmatikai feldolgozására korlátozódott. Az alkotmánybíráskodás az államjogtan trónfosztását jelentette fogalmazott Schlink, akinek a nevét egyébként inkább az amerikai piacra szánt bestseller regényei (pl. A felolvasó [Der Vorleser, 1995] stb.) tették ismertté, semmint szakirodalmi tevékenysége (bár az is van neki). ARCVONÁSOK, VÁZLATOK A korszak arculatát meghatározó gondolkodók jellemzése végett afféle ceruzarajzként álljon itt néhány vázlatos portré a kor tudósairól. Ha kibontakozik belőlük valamilyen trend vagy tendencia, akkor az az, hogy a német gondolkodásban az alkotmányos szemlélet viszonylag gyorsan háttérbe szorította az etatista beállítódást, s a jogállam követelményeinek hangsúlyozása szinte egy csapásra felváltotta a hatalmi állam középponti szerepét. Ezzel párhuzamosan, bár eredményét illetően némileg később, elfogadottá vált az is, hogy az állam és a demokrácia eszméit helyes összekapcsolni. Jellemző az is, hogy politikatudomány nem egyszerűen az államtan segédtudománya lett, hanem nélkülözhetetlen része, sőt egyes vonatkozásokban helyettesítője. WEBER, KIRCHHEIMER ÉS LOEWENSTEIN A ceruzarajzok sorát kezdem Alfred Weberrel (Max Weber testvérével), aki elsősorban kultúrszociológusként hagyott nyomot a XX. századon, de mindig komolyan érdekelték az állam kérdései, s művelte is tudományát is. Egy sajátos politikai elméletet már a Die Krise des modernen Staatsgedankens in Europa [A modern állameszme válsága Európában, 1925] című művében is kifejtett. Ennek keretében azt állította, hogy Németország 1918-as vereségét mint európai és német katasztrófát egy régi

6 6 politikai hagyomány szétesése okozta, melynek eltűnte egybeesik Európa világ feletti dominanciájának elmúltával is. Ilyen válságfilozófia-félét fejtegetett a Das Ende der Demokratie? [A demokrácia vége?, 1931] című írásában is, aminek fő tétele az volt, hogy a parlamentáris demokrácia és a politikai közvélemény könnyű alakításának korában a politikai vezetés jellege megváltozott. Nézetei miatt 1935-ben nyugdíjazták. A Kulturgeschichte als Kultursoziologie [Kultúrtörténet mint kultúrszociológia, 1935] című főművét teljes elszigeteltségben, magányos alkotóként fejezte be, majd Hollandiában adta ki. Az államtan történetébe ugyanakkor nem a fenti két, viszonylag erőtlen munkájával írta be magát, ha beírta egyáltalán, hanem azzal, hogy a Weimarer Verfassung und Bonner Grundgesetz [A weimari alkotmány és bonni alaptörvény, 1949] című írásában nyíltan bírálta Németország új alkotmányát. Fenntartásainak oka az volt, hogy az alaptörvény szerinte meggyengítette a végrehajtó hatalmat a parlamenttel szemben, csökkentette a tisztviselői kar szerepét, s hogy a német nép mint írta nem vehetett részt az alkotmány megvitatásában. Valójában azt sugallta, hogy a bonni alaptörvényt egy idegen hatalom erőltette rá a német népre. Az Amerikába emigrált tudósok jellegzetes alakja Otto Kirchheimer volt. Tanulmányait többek között Bonnban végezte, ahol baloldali nézetei ellenére Carl Schmitt kedvenc diákja lett. Nála is promoveált Zur Staatslehre des Sozialismus und Bolschewismus [A szocializmus és a bolsevizmus államtana, 1928] című dolgozatával. Később egy szakszervezeti főiskolán tanított, egy ideig jogászként működött, majd politikai nézetei és származása miatt Németországot elhagyva (1933) Párizsba, később (1937) az Amerikai Egyesült Államokba emigrált. Itt kutatóként dolgozott; eleinte az ún. Horkheimerintézetben [International Institute of Social Research], és az amerikai stratégiai szolgálatnál (OSS, ami a CIA előd-intézete volt), majd pedig a Külügyminisztériumban, ahol a Közép-Európával foglalkozó kutatócsoport vezetője lett. Bár elsősorban alkotmányjogászként publikált, az utókor gyakran mégis politológusként emlékszik rá. Ő alkotta meg például még 1954-ben az ún. catch all party [szavazói tömegpárt, gyűjtőpárt] kifejezést, s ő is elemezte az ilyen pártokat először. Ezen elemzések hatására ismerték fel a német szociáldemokraták, hogy pártjuknak a szélesebb szavazóközönség megszerzése érdekében mérsékelnie kell ideológiai pozícióit. A politikát a Politik und Verfassung [Politika és alkotmány, 1964] című és más művében általában a jog keretei között vizsgálta, s az állam szerepét is a jogra tekintettel határozta meg; pl. a Funktion des Staates und der Verfassung 10 Analysen [Az állam funkciója és az alkotmány tíz elemzés, 1972] című kötetében.

7 7 Tudományos főműve a Political Justice [Politikai igazságosság, 1961, németül: 1965], amelyben általában a jogi eljárások politikai célok érdekében való használatát, konkrétan pedig a politikai perek különböző formáit elemezte. Azt állította, hogy a rendszer ellenségeit inkrimináló ún. klasszikus (koncepciós, stb.) perek mellett politikai per a politikai céllal elkövetetett, de rendes bűncselekmények miatti per, valamint az ún. derivatív per is, amin azokat a nem politikai céllal elkövetetett rendes bűncselekmény miatti pereket értette, amelyeket politikai alapon ítélnek meg. E hármas tipológia mögött a politikai per olyan fogalma áll, amelynek középpontja a hatalom elosztása és legitimációja. Ez kétségtelenül újszerű és fontos gondolat, melyre másutt még visszatérek. Kirchheimerhez némileg hasonló pályát futott be Karl Loewenstein is. Ő ban menekült Amerikába, 1956-ban azonban hazatért, s a Müncheni Egyetemen tanított politikatudományt. Tőle származik a manapság sokat használt militáns demokrácia kifejezés, mely egy régi munkája Militant democracy and fundamental rights [Militáns demokrácia és alapjogok, 1937] nyomán terjedt el. A politika elemzése mellett alkotmányjoggal foglalkozott; e tárgyú művei mindenekelőtt a Verfassungslehre [Alkotmánytan; eredetileg angolul: Political Power and the Governmental Process, 1959], a Verfassungsrecht und Verfassungspraxis der Vereinigten Staaten [Az Egyesült Államok alkotmányjoga és alkotmányos gyakorlata, 1959], valamint Staatsrecht und Staatspraxis Großbritanniens [Nagy-Britannia államjoga és államélete, 2 kötet, 1967] című munkák tartalmi kiválóságuk mellett a tudományos piac új formáinak megszületése és az azok feletti amerikai dominancia okán széles körben hatottak. Nagy hatást gyakorolt például az alkotmányok tipizálása, s modern alkotmányelméletben már megszokott számos megkülönböztetés tőle származik. Ilyen például az eredeti és származtatott alkotmány fogalma. Az előbbi egy-egy ország története szempontjából innovatív, vagy valamilyen új eszmét a gyakorlatba átültető alkotmány, az utóbbi pedig az, amit nálunk így neveznek: mintakövető. Loewenstein az előbbi csoportba sorolta az amerikai (1787), több francia (1791, 1793), a belga (1831), a weimari (1919) és a szovjet (1918, 1924) alkotmányokat, az utóbbiba pedig szinte minden mást (a bonni alaptörvényt azonban csak részben). Egy másik tipológia alapján megkülönböztette az ideológialag terhelt és a haszonelvű alkotmányokat. Az elnevezések magukért beszélnek, bár érdemes megemlíteni, hogy a pragmatikus alkotmányt nem az utóbbihoz sorolta, hanem az előbbi egyik alfajaként határozta meg.

8 8 Egy harmadik néhány elemében Carl Schmitt teóriáját idéző distinkciója szerint pedig egy alkotmány lehet normatív ( élő, az állam életét valóban szabályozó), (csak a pro forma létező, de nem érvényesített) és a szemantikus. Ez utóbbin olyan alkotmánytörvényeket értett így például az egykori Szovjetunió és a szocialista országok alkotmányait, amelyek pusztán az alkotmány látszatát jelentik. Híres öltöny-hasonlata néha még ma is felbukkan a szakirodalomban. Eszerint a normatív alkotmány olyan mint a viselőjére szabott öltöny, mely tökéletesen passzol is rá, s kényelmesen hordható, a nominális ahhoz hasonlít, ami elszabtak vagy ami arra vár, hogy viselője belenőjön, belefogyjon vagy belehízzon, míg a szemantikus valójában olyan, mint egy jelmez, amit bizonyos bálokon, nevezetesen a jelmezbálokon viselnek. Tipizálta és kategorizálta továbbá a politikai rendszereket is, elméletének e vonására a maga helyén térek vissza. FRAENKEL, FRIEDRICH, ABENDROTH ÉS FORSTHOFF A weimari időkben kezdte a pályáját (munkajogászként) az ugyancsak szociáldemokrata Ernst Fraenkel is. Első világháborús katonai érdemeire tekintettel gyakorló jogászként ő 1933 után is dolgozhatott. Munkája során ugyanakkor kapcsolatban állt a német belső ellenállási csoportokkal, s nem kizárt, hogy a lebukás veszélye miatt menekült Angliába (1938), majd onnan az Egyesült Államokba. Itt írta meg fő művét, melynek tárgya a hitleri német állam volt. Ez volt a The Dual State [Kettős állam, 1941, németül: Der Doppelstaat, 1974] című munka, mely a nemzetiszocialista totális állam egyik első elemzése lett. Fraenkel egy ideig az amerikai kormány tanácsadójaként tevékenykedett, de 1951-ben ő is visszatért Németországba, és a berlini Freie Universität professzora tett, ahol a nyugati demokráciát és az amerikai alkotmányos rendszert népszerűsítve a német politikatudomány megteremtésével foglalkozott. Részben hasonló volt a sorsa Carl Joachim Friedrichnek, aki Alfred Weber tanítványa volt Heidelbergben, 1933-ban azonban Amerikába emigrált, felvette az államporságot és a Harvard Egyetemen kapott professzúrát (1936). A háború után Németország amerikai katonai kormányzójának tanácsadója lett kormányzati, alkotmányjogi és ún. nácitlanítási ügyekben, s részt vett a Bonni Alaptörvény megszövegezésében is. Később lakóhelyét váltogatva, vagy inkább ingázva a kontinensek között két egyetemen is tanított, ti. Heidelbergben és a Harvardon (ám emiatt a felsőoktatási vezetők hogy egy hazai problémára utaljak itt sosem nevezték intercity-professzornak ). Aktívan szerepet vállalt tudományos társaságokban (egy ideig elnöke volt például a nagy tekintélyű APSÁ-nak, majd az IPSÁ-nak [American Political Science Association, illetőleg International Political Science Association]) és számos nemzetközileg elismert tanítványt nevelt a poltikatudomány terén. Tanára volt például a

9 9 litván-zsidó származású, de később amerikaivá lett Judith Shklarnak és a varsói születésű, ám később ugyancsak amerikaivá lett Zbigniew Brzezińskinek. A nyugati világ tudományos gondolkodására alkotmányjogi és jogelméleti művei, így a Der Verfassungsstaat der Neuzeit [Az újkori alkotmányos állam, 1953] vagy a The Philosophy of Law in Historical Perspective [Jogfilozófia történeti perspektívában, 1958, 21963] című írásain stb. túl elsősorban az egykori tanítványával, Brzezińskivel társszerzőségben írt könyve hatott. Ez a Totalitarian Dictatorship and Autocracy [Totalitárius diktatúra és autokrácia, 1956] évtizedeken át döntő módon befolyásolta a totalitarizmus- kutatásokat. A háború utáni évtizedek német államtudományának két jellegzetes alakja Wolfgang Abendroth és Ernst Forsthoff. Az egyik politikailag bal-, a másik jobboldali, az egyik szociáldemokrata, a másik konzervatív. A hitleri időkben az egyiket elbocsátották állásából, a másik egyetemi kinevezést kapott; az egyik aktív ellenálló lett, börtönben is volt, majd külföldre menekült, a másik bár voltak kisebb problémái elméletével a rendszert legitimálta. A háború után Abendroth a Német Demokratikus Köztársaságban kipróbált rövid karrier, és az onnan történt gyors menekülés után Marburgban kapott professzori kinevezést, ahol politológiát tanított. Ő volt az ún. marburgi politikatudományi iskola megalapítója és Heinz Maus és Werner Hofmann mellett vezető alakja. Aktívan részt vett a német szociáldemokrata párt tevékenységében; számos munkája Bürokratischer Verwaltungsstaat und soziale Demokratie [Bürokratikus igazgatási állam és a szociáldemokrácia, 1955], Sozialgeschichte der europäischen Arbeiterbewegung [Az európaui munkásmozgalom társadalomtörténete, 1965] a munkásmozgalomgoz kötődött. Elméletét Marx tanai alapján fejtette ki, de politikailag anti-sztálinista volt, vagy ahogy régen nálunk (kicsit) elismerőleg mondták: marxista volt, de nem kommunista. Legnagyobb hatást kiváltó műve a Wirtschaft, Gesellschaft und Demokratie in der Bundesrepublik [Gazdaság, társadalom és demokrácia a Szövetségi Köztársaságban, 1965] volt. A Das Grundgesetz [Az alaptörvény, 1966] című művében politikaelméleti szempontból tárgyalta a német alkotmányt. A háború után Forsthoffot az amerikai hatóságok elbocsátották állásából, ben azonban újrakezdhette pályáját. Frankfurtban tanított mint közigazgatási jogász; korábbi tankönyve [Lehrbuch des Verwaltungsrechts, 1950] melyben az állam társadalom iránti felelősségét hangsúlyozta két évtizeden keresztül számos alkalommal megjelent. Következetes jogi pozitivista álláspontról kommentálta a Bonni Alaptörvényt, Ciprus függetlenné válásakor

10 10 pedig részt vett a ciprusi alkotmány megszövegezésében, s egy rövid ideig ciprusi alkotmánybíró is volt. Szakmai munkáiban így a Verfassungsprobleme des Sozialstaates [A szociális állam alkotmányos problémái, 1954] és a Rechtsstaat im Wandel [A változó jogállam, 1964] című könyvében, valamint az általa szerkesztett Rechtsstaatlichkeit und Sozialstaatlichkeit [Jogállamiság és szociális államság, 1968] című gyűjteményes kötetben a szociális jogállam kritikáját fejtette ki. Az Abendroth-Forsthoff vita ma már a német államtan klasszikus kontroverziója, s később én is visszatérek álláspontjaikra. Utolsó nagyobb munkájában a Der Staat der Industriegesellschaft [Az ipari társadalom állama, 1971] című könyvben a közigazgatási bürokrácia változásaival foglalkozott. A BÖCKENFÖRDE-PARADOXON. Az imént áttekintett négy-öt évtized egyik legnagyobb hatású elmélete (a korszak vége felé jócskán átnyúlva a következőbe is) Ernst- Wolfgang Böckenförde életművéből tűnik elő. Ő a schmittiánus iskola legjelentősebb alakja, (a háború után katedrát nem kapott) Carl Schmitt háború utáni tanítványa [Nachkriegsschüler], aki ugyanakkor Schmitt kiinduló pozícióit liberalizálta és bizonyos határokon belül demokratizálta is. Híres diktumát túlozva persze úgy tekintik, mint a liberálkonzervativizmus elvi megalapozását. Böckenförde a münsteri egyetemen habilitált (1964), majd heidelbergi, a bielefeldi és a freiburgi egyetemeken tanított közjogot, alkotmánytörténetet és jogfilozófiát, 1983 és 1996 között pedig alkotmánybíróként tevékenykedett. Elméletét elsősorban tanulmányokban fejtette ki, amelyeket aztán tanulmánykötetekben is megjelentetett. Legjelentősebb cikkeit az államelméleti és alkotmányjogi írásokat tartalmazó Staat, Gesellschaft, Freiheit [Állam, társadalom, szabadság, 1976], valamint az állam- és alkotmányelméleti, illetőleg jogfilozófiai tanulmányait összegyűjtő Staat, Nation, Europa [Állam, nemzet, Európa, 1999] című kötetekben tette közzé. Ez utóbbiban egyebek mellett az európai integráció jövőjével foglalkozik, visszatekintve múltjára is. Azt állítja, hogy az európai egységesülés kezdetén kitűzött célok a béke megőrzése, az ipari erőforrások vitalizálása és a német hatalmi törekvések megakadályozása jelentősen átalakultak: miután kiderült, hogy az európaiak nem tudnak létrehozni saját védelmi közösséget, áttértek a funkcionális integráció útjára, melynek során a politikai célokat gazdaság úton akarták megvalósítani. A gazdasági közösség persze háttérbe szorította a nemzetgazdaságokat.

11 11 Az integráció fő kérdése az fogalmazott az 1990-es években, hogy a piacgazdaság lehet-e a politikai egységesülés motorja. További kérdés, hogy a polgárok sajátjuknak fogják-e tekinteni a demokratikus legitimációban hiányt szenvedő uniót a bővítés után. Akkori álláspontja szerint az Európai Uniót csak a politikai integráció erősítése vezetheti ki a gazdasági csapdából. Intenzíven foglalkozott az állam és az egyház viszonyával is: ezzel kapcsolatos írásai egyebek mellett a Staat, Gesellschaft, Kirche [Állam, társadalom, egyház, 1982] és a Der säkularisierte Staat [A szekularizált állam, 2007] című kötetekben jelentek meg. Részben ezek előzménye a Der Staat als sittlicher Staat [Az erkölcsös állam, 1978] című kötete. Mélyen vallásos meggyőződse ellenére a modern államot csak szekularizált államként tudta elgondolni, s távol állt tőle a gondolat, hogy az állam-egyház viszonyt a gyarló és erkölcsös dichotómiája szerint képzelje el. A pedofília-botrányok idején azok egyházi leplezésével összefüggésben például azt állította, hogy az egyházi érdek feltétlen és bármi áron való védelme nem egyszerűen hiba, hanem bűn, s nemcsak egyes egyéneké, hanem a struktúráé. Vagyis szerinte az egyház sem makulátlan, s mint fogalmazott a bűnösök egyháza is rászorul Isten irgalmára. Liberálkonzervatív politikai elkötelezettsége leginkább a Recht, Staat, Freiheit [Jog, állam, szabadság, 1991], a Staat, Verfassung, Demokratie [Állam, alkotmány, demokrácia, 1991] címen megjelentett könyveiből ismerhető meg. Bár roppant gazdag és szerteágazó életművet alkotott, legnagyobb hatást egy 1960-as években megfogalmazott, s az 1976-os tanulmánykötetében újra közzétett gondolattal érte el, amely a liberális állam filozófiai megalapozásával kapcsolatos. A szakirodalomban ezt Böckenförde-paradoxonnak [Böckenförde-Diktum] nevezik. Eszerint a szabadelvű, szekularizált állam olyan feltételekből él [ti. olyan előfeltételek alapján létezik], amelyeket önmaga nem képes szavatolni. E gondolat azon a valós ellentmondáson alapul, hogy a liberális állam fennállásának van egy sajátos feltétele; ti. az, hogy a szabadság, melyet polgárainak megad amint fogalmazott, belülről, az egyesek erkölcsi szubsztanciájából és a társadalom homogenitásából szabályozza önmagát. Ugyanakkor azonban e belső szabályozó erőket nem kísérelheti meg önmagából, vagyis a jogi kényszer és a tekintélyi parancs eszközeivel szavatolni anélkül, hogy fel ne adná szabadelvűségét és szekularizált szinten vissza ne hullana abba a totalitás-igénybe, amelyet a vallásháborúk idején sikerült maga mögött hagynia.

12 12 Nos, e gondolat azáltal váltott ki nagy hatást, hogy kiindulópontja lett egy jelentős intellektuális vitának néhány évvel ezelőtt. Az Amerika elleni terrortámadás (2001. szeptember 11.) után sokan át kívánták értelmezni mind az emberi jogok szerepét, ideértve a jogok és az állam viszonyát is, mind pedig a szekularizált állam és a vallás viszonyát. Ez utóbbi tekintetében példa értékű volt az a vita (2004), ami nagy tudományos médianyilvánosság mellett két nyílt és élénk tekintetű, a világ változásának fő tendenciáit érzékenyen figyelő, csaknem azonos korú, ősz férfi között folyt. Egyikük az ún. frankfurti iskola egykori tagja, a marxista szellemi múltját lassanként elhagyó, de következetesen baloldali filozófus, Jürgen Habermas volt, másikuk pedig a római katolikus egyház (akkori) bí borosa, s Hittani Kongregációjának prefektusaként a hagyományos hitbéli értékek szigorú teológiai védelmezője, Joseph Ratzinger. Ebben a vitában a felek Böckenförde tételét tekintették kiindulópontnak, s bár közös nevezőre nem jutottak, abban megállapodtak, hogy álláspontjaikat közelíteni kell, s bizonyos fokig lehet is egymáséihoz. ÁLLAMTANOK. Hogy Bernhard Schlink fenti tézise túlzó, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a háború utáni évtizedekben is számos államelmélet, államtan és általános államtan született. Az első komoly és jelentős hatást kiváltó munka Herbert Krüger nagy tárgyi tudással, tematikus gazdagágra törekvően és magas színvonalon megírt Allgemeine Staatslehre-je [Általános államtan, 1964] volt. Hatását jól jelzi, hogy még egy napilap is hírt adott megjelenéséről: Végre újra egy Államtan. Az első nagy mű 1900 óta harangozta be a 1028 oldalas könyvet a Die Zeit irodalmi melléklete. A minősítés mögötti öröm persze jegyezzük meg nem volt teljesen tárgyszerű. Hiszen ekkor már rég olvasható volt Rudolf Laun alapvonalakban kifejtett államtana [Allgemeine Staatslehre im Grundriß, 1945, teljes változata: 1964], Richard Thoma alapvonalai [Grundriß der Allgemeinen Staatslehre, 1948], Hans Nawiasky 4 részes, 5 kötetes államtana [1945, 1953, 1955, 1956, 1958]. Sőt egy évvel azelőtt jelent meg Ernst von Hippel könyve [Allgemeine Staatslehre, 1963], amit az újságíró vagy nem ismert, vagy nem tartott nagy műnek, esetleg nem olyan nagynak, mint Krügerét. Ha az utóbbi történt, ebben valószínűleg igaza is volt, hiszen Hippel műve mai szemmel legalábbis meglehetősen lapos, mi több, egy kicsit unalmas értekezés. Krüger könyvének (1964), valamint Herzog és Zippelius alább említendő államtanainak (1970, 1969) megjelenése, illetőleg a korán meghalt Hermann Heller kéziratban maradt államtanának kiadása (1963) azért is jelentős esemény volt, mert ezzel eldőlt: az

13 13 államtudomány e formája, mely a korábban nem ritkán autoriter rezsimekhez kötődött, megállja a helyét egy alkotmányos demokráciában is, s az új német állam viszonyai között is van mondanivalója. Egy ilyen értelemben vett újjászületés jele volt a Der Staat című államelméleti folyóirat megindítása is 1962-ben. Hasonló újjáéledés jele volt Ausztriában az egyébként humanitárius joggal foglalkozó osztrák nemzetközi jogász, Felix Ermacora Allgemeine Staatslehre-je (1970). E könyv, az imént említettekkel együtt, annak jelzése is, hogy a XX. század második felében a század első felének fragmentált elméletei után komoly igény volt egy részletkérdéseket is tárgyaló, de lényegében szintetikus elméletre. Hogy ezt Ermacorának sikerült-e megalkotnia, azt a munkát elolvasva mindenki maga ítélje meg; a siker lehetőségét illetően én másutt már kifejeztem kételyeimet. A kötet koncepciója, mely az 1970-es évek optimizmusával azt sugallja, hogy az államfejlődés íve a nemzetállamtól a világállamig tart, ugyancsak problematikus egy kicsit, ám Ermacora könyve ideértve a dióhéjasított, vagyis jelentősen lerövidített és újraproblematizált változatát is [Grundriß einer Allgemeinen Staatslehre, 1979] ennek ellenére szakmailag igényes, mi több, olvasmányos és elolvasásra érdemes munka. Példa arra is, hogy a jó könyv nem azért jó, mert szerzőjének minden megállapításával egyetértünk. Egyébként ahhoz is alapot jelentett, hogy ugyancsak osztrák területen másfél évtizeddel később Peter Pernthaler az államtant az alkotmányjoggal házasítsa össze egy kiérlelt, az állam- az alkotmány- és a politikaelmélet között kellő arányokat és egyensúlyt tartó tankönyvszerűen megírt állam- és alkotmánytanban (1986, 21996). Mivel az államtant a német jogi egyetemeken kötelező tantárgyként tanították, számos tankönyvi funkciót is ellátó összefoglalás és áttekintés született, néha monográfiának álcázva. Többségük például Gottfried Salomon-Delatour (1965), Ulrich Scheuner (1978), valamint Günther és Erich Küchenhoff (1967, 81977) általános államtana igényes, tisztes mestermunka volt ugyan, de olyan, amelyből tizenkettő egy tucat. Az ilyenek miatt fogalmaznak meg néha kételyeket mind az egyetemi tantárgy, mind a tudományterület komolyságát illetően, vagy mondják azt amint például az államtan legutóbbi korszakának történetét feldolgozó Christoph Möllers egy 2007-es írásában, hogy az általános államtan formájában megírt értekezések ebben az időben nem játszottak komoly szerepet az államtudomány történetében. Azt viszont ő is hozzáteszi, hogy ez a helyzet az 1970-es évektől megváltozott, s az elmúlt négy évtizedben újra érdemes odafigyelni az államtanokra. Már csak azért is, mert a diákok csipkelődő megállapítása szerint a német egyetemeken még akkor

14 14 is tanítanak majd Allgemeine Staatslehre-t, ha az állam már rég nem létezik. Érdekes lenne megtudni, már ha megérnénk ezt az időt, hogy akkor mi áll majd e könyvekben. A fajsúly-növekedést első jele egyébként Roman Herzog a pályáját müncheni professzorként kezdő (1964) a később alkotmánybíróvá (1983), az Alkotmánybíróság elnökévé ( ), majd köztársasági elnökké ( ) választott tudós útkereső, a változó világ viszonyai között inkább kérdező, semmint dogmákat rögzítő, tentatív hangvételű államtana (1971) volt. Szinte ugyanekkor adta ki először az Erlangen-Nürnberg-i Egyetemen tanító Reinhold Zippelius azt az elméletileg igényes (mert a filozófiai hagyománytól sem idegenkedő általános társadalomtudomány alapjaira helyezett) politológiával kombinált államtanát (11969), ami aztán később számos új kiadásban is megjelent (81982, , , ), mindig átdolgozva egy kicsit. A sok kiadás a siker és a kedvező fogadtatás jele, ám nyilvánvalóan kiváló lehet az a könyv is, ami csak egyszer jelenik meg. Ilyen volt például Manfred Heinrich Mols Allgemeine Staatslehre oder politische Theorie [Általános államtan vagy politikaelmélet, 1969] című munkája, ami a két tudomány viszonyát Rudolf Smend integrációs elméletének fényében vizsgálta. S végül, a megbízható, részben ismereteket közvetítő, részben önálló gondolatokat felsorakoztató munkák közé tartozik Martin Kriele államtani bevezetése is [Einführung in die Staatslehre, 1975, 21981, 62003]. Címével ellentétben e kötet nem csupán bevezet e tudományba, hanem amennyire ez 340 oldalon lehetséges el is időzik benne, bemutatva az alkotmányos állam elméleti és történeti alapjait. A korszak vége felé érdekes és inspiratív módon írta meg államtanát Hans Herbert von Armin, a speyeri Közigazgatástudományi Főiskola egykori tanára. A Staatslehre der Bundesrepublik Deutschland [A Német Szövetségi Köztársaság államtana, 1984] című munkában egy konkrét állam példáján mutatja be elméletét, bár nem államleírást [Staatskunde] adott, hanem elméletet fejtett ki. Egy ilyen mű szerkezeti vázát nyilvánvalóan az államszervek rendszere jelöli ki, amitől azonban Armin minden érdekes irányba (de mindig csak egy kicsit) elkalandozott. A német nyelvű államtanok körében említést érdemel még a svájci Thomas Fleiner első és második általános államtana. Az előbbi (1980) melyet még (első felesége nevét felvéve) Thomas Fleiner-Gersterként jegyzett tematikájában szokványos, mondandójában konvencionális, s kidolgozottságában is átlagos munka. A második (2004, angolul: 2009) melyet régi nevén, de második feleségével, Lidija R. Bastával társszerzőségben írt

15 15 dinamikus, gondolati alapanyagában és tematikájában expanzív, érvelésmódjában lehengerlő és kissé amerikanizált stílusú vaskos kötet, mely a hagyományos kérdések mellett olyan problémákkal is szembenéz, mint a multikulturalizmus és a globalizáció. A két könyv érdemi összevetése során szerintem kevesen tudják elkerülni, hogy a szakmai szempontok mellett, vagy helyett, ne a nők tudós férfiakra gyakorolt hatását mérlegelgessék; bár az is igaz, hogy nem olvastam még olyan recenziót (pedig az utóbbiról több kedvezőt is írtak), amely ezt nyíltan bevallotta volna. Itt jegyzem meg, mintegy mellékesen, hogy az adott korszakban többen foglalkoztak állambölcselettel, módszertannal és elmélettörténettel. Az államfilozófia terén Wilhelm R. Berger Staatsphilosophie [1959] címen tett közzé egy vékonyka kötetet, mellyel ha nem tévedek szinte semmilyen hatást nem sikerült kiváltania. A módszertant Peter Badura elemezte igényesen és nagy hatással a mára már klasszikussá vált Die Methoden der neueren allgemeinen Staatslehre [Az új általános államtan módszerei, 1959, 21998] című könyvében. Az elmélet- és eszmetörténetet terén pedig Michael Stolleis munkásságára utalok, aki mindig megbízható kis- és nagymonográfiái, tanulmányai és tanulmánykötetei mellett, vagyis imponálóan gazdag szakirodalmi munkássága keretében a Geschichte des öffentlichen Rechts in Deutschland [A közjog története Németországban, 3 kötet, 1988, 1992, 2002] cím alatt megjelent művében úgy mutatta be a német közjogi gondolkodást, hogy az államról szóló elméletekre is kitért. TÉMÁK ÉS VITÁK. A szóban forgó időszakban a következő főbb témák álltak a német államtani vizsgálódások középpontjában. Egy korábbi időkből megörökölt probléma az állami egység és sokféleség viszonya volt. Ezt még Carl Schmitt exponálta Harold Laskival szemben, amikor azt állította, hogy a pluralizmus az állam felbomlasztásának elmélete. A második világháború után ugyanakkor a németek is megtapasztalták, hogy a politikai pluralizmus állami valóságuk része lett, s mégsem bomlott fel az államuk. Ezeket a kérdéseket járták körül az 1960-as évek ún. neo-pluralizmus vitájában, amelyben mindenekelőtt Ernst Fraenkel jeleskedett. Mellékesen: e viták során született az államtalanítás [Entstaatlichung] fogalma is, amely évtizedekkel később egy másik kontextusban (ti. a neoliberális gazdaságpolitikában) kapott sajátos jelentést. A Bonni Alaptörvény szerint a Német Szövetségi Köztársaság szociális jogállam. Komoly kérdés azonban, hogy ez mit jelent: több-e, mint a szociális állam fogalma, s ha igen, miben; illetőleg milyen következményekkel jár az állam egészére vagy egyes részeire, így pl.

16 16 a közigazgatására nézve. Ezzel foglalkozott az 1960-as és 70-es évek egyik nagy vitája, melyben az egyik fő pozíciót Ernst Forsthoff képviselte, a másikat pedig Wolfgang Abendroth. A maga helyén még részletesen visszatérek rá. Később az vezetett vitákhoz, hogy melyek az állam alkotmányos feladatai: amikor ugyanis a jóléti állam és a mögötte meghúzódó gazdaságpolitika válságba került, az az állami feladatok újragondolását igényelte. Jellegzetes problémákat vetett fel az új (nyugat-német) állam és a demokrácia viszonya. A demokrácia általános eszméjének ugyanis számos államtani következménye volt; például a politikai akaratképzés eljárásait tekintve, az állam és társadalom megkülönböztethetőségét és viszonyát illetően, s főleg (az 1970-es és 80-as években) a demokratikus rend igazolhatóságát szem előtt tartva. Az ún. diáklázadások és terrorizmus felbukkanása után az államtan, a politikatudomány, sőt a társadalom- és politikai filozófia számára a legitimációs válság adott elméleti feladatokat. Részben a demokrácia-probléma alapján, részben attól függetlenül vetődött fel, hogy az ún. alapjogoknak van-e jelentőségük a közigazgatásban, illetőleg van-e hatásuk az államszervezetre. Sajátos vitákhoz vezetett az európai integráció előrehaladta, s politikai és jogi formáinak értelmezése is. Az első vitákra az 1970-es években került sor, azok második hulláma pedig az 1990-es éveket jellemezte. Eleinte a fő kérdés az európaizálódás [Europäisierung] mibenléte volt. Hans Peter Ipsen legendássá vált (az európai intézményeket a funkcionalizmus alapján szemlélő) definícióját miszerint az Európai Közösség célhoz kötött funkcionális integráció általában elfogadták, de vitatták, hogy a cél miként határozódik meg, s e tekintetben az ún. Gesamtaktslehre-nek is voltak hívei. Később (főleg az 1990-es években) a fő kérdés a tagállami szinten megmaradó szuverenitás mennyisége és az ún. szupranacionalitás problémája volt. Ezek különösen a Maastrichi Szerződés elfogadása után vezettek véleménykülönbségekhez, amikor is az unió jellegének meghatározása és kívánatos továbbfejlesztésének iránya volt a téma: egyesek szerint az Európai Unió államszövetség, mások szerint azonban olyan szövetség, amelyet egy szövetségi állam struktúráinak irányában kell továbbfejleszteni. A politológusok számára az elmúlt két évtizedben az Uniót állítólag jellemző ún. demokrácia-deficit jelentett kihívást, a jogászok pedig egy lehetséges európai alkotmány kérdéseivel foglalkoztak.