VILÁGSZERTE BESTSELLER! Tessa de Loo IKREK

Átírás

1 VILÁGSZERTE BESTSELLER! Tessa de Loo IKREK

2 Tessa de Loo Az ikrek Aranytoll kötetek Szeged, 2008

3 Írta: Tessa de Loo Eredeti cím: De tweeling Fordította: Csokonai Attila A borítóképet készítette: TIB/Close A borítót tervezte: Design TEam München Tessa de Loo, 1993 originally published by Uitgeverij De Arbeiderspers, Amsterdam, 1993 A könyv megjelenését az Európai Unió Kultúra 2000 programja támogatta ISBN A kötet megjelent 2008-ban, a kiadó gondozásában Cím: 6701 Sze ged, Pf. 784 Tel.: (62) , Fax: (62) info@konyvmolykepzo.hu Fe le lős ki adó: A. Ka to na Il di kó Mű sza ki szer kesz tő: Balogh József Készült a Generál Nyomdában, Szegeden Fe le lős ve ze tő: Hunya Ágnes Min den jog fenn tart va, be le ért ve a sok szo ro sí tás, a mű bő ví tett, il letve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a tel jes mű, sem an nak ré sze sem mi lyen for má ban akár elekt ronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adat tá ro lást nem sok szo ro sít ha tó.

4 Anyámnak és Maria Hessének A világ tágas, a világ szép, Ki tudja, egyszer talán látlak még. 5

5 6

6 I. RÉSZ Interbellum (Két világháború között) 7

7 8

8 1 Szentséges ég! Mi ez itt? Egy halottasház? Lotte Goudriaan felriadt jóleső szendergéséből, enyhe kábultságában úgy tűnt neki, hogy nem érzi a testét nem érezte az öregségét sem. Szempilláin át egy gömbölyded figurát látott, aki a makulátlanul világoskék fürdőköpeny alatt éppúgy mezítelen volt, mint ő, és aki most hangosan becsapta maga mögött az ajtót. Az arcán látható ellenérzéssel lépett be az asszony a félhomályos terembe, ringatódzó mozgással végighaladt a két sorban álló ágyak között, amelyek üresek voltak kivéve azt, amelyiken Lotte feküdt, patyolattiszta lepedők között, testében hordva betegségének egész, hosszú történetét. Ösztönösen lejjebb csúszott fekhelyén. A rosszízű megjegyzés, amit az ismeretlen hölgy tett, németül hangzott el. Németül! Mit keres egy német nő itt, Spaban, ahol minden téren, minden parkban áll egy kőből emelt emlékmű, amelybe bele van vésve két világháború áldozatainak a neve? Van elég gyógyfürdő Németországban is. Akkor minek jött Spaba? Lotte behunyta a szemét, és megpróbált nem gondolni a nőre, a galambok burukkolására koncentrált, amelyek a termálfürdő tetejének a peremén üldögéltek csapatostul, az összehúzott fehér selyemfüggönyök takarásában, számára láthatatlanul. De a német nő minden mozdulata kihívóan hangos volt. Azt is jól hallotta, ahogy felhajtotta a takarót, a pontosan Lotte fekhelyével szemben álló ágyról. Majd lefeküdt, ásított, aztán pedig nagyot sóhajtott. Amikor végre elcsendesedett, és úgy tűnt, átadja magát az előírt pihenésnek, akkor meg a beállott csend volt szinte fülfájdító. Lotte nagyot nyelt. A feszültség érzése kúszott föl a gyomrától a torka 9

9 irányába, ezt a lelki hányingerszerűséget már előző nap is érezte, amikor az iszapfürdőben feküdt. Miközben átadta magát az ízületei merevségét oldó, savanykás szagú tőzegpép melegének, a résnyire nyitott ajtón keresztül belibegett egy régi gyerekdal, egy idősebb asszony bizonytalan mezzoszoprán hangján. A szomszéd szobából szűrődő dal, amelyet hetven év után most hallott újra, homályos félelmet és bosszúságot kavart a tudatában olyan érzéseket hozott mozgásba, amikkel az ő korában lévő betegnek már óvatosan kell bánnia. A majdnem negyvenfokos, sűrű, barna kotyvaléktól, amelyben apró tőzegcsomók, szemcsék és félig lebomlott ágacskák úszkáltak, akár szívrohamot is lehet kapni. Egyszerre úgy érezte, nem bírja tovább a meleget. Nagy nehezen felhúzódzkodott és felegyenesedett, miközben bizonytalanul állt a vaskád közepén, testét vékony rétegben csokoládészerű massza borította, eltüntetve minden egyenetlenséget. Mintha meghaltam volna, és el lennék temetve, gondolta. Amikor rádöbbent, milyen komikus és egyben ijesztő hatást tehet ebben a helyzetben arra a nőre, aki hamarosan megérkezik, hogy leöblítse őt, lassan ismét térdre ereszkedett, visszamerült a löttybe, miközben mindkét kezével erősen kapaszkodott a kád szélébe. Ebben a pillanatban a dal abbamaradt, éppolyan hirtelen, mint ahogy felhangzott. Mintha azért csendült volna fel, hogy épp csak felidézzen egy elveszettnek hitt emléket. A német nő nem sokáig bírta az ágyon. Néhány perc múlva már a kopott parkettán csoszogva igyekezett a kisasztalhoz, amelyen tornyot képezve álltak az egymásba rakott műanyag poharak két ásványvizes üveg mellett. Lotte akaratlanul is követte tekintetével minden mozdulatát, mintha valami óvatosságra intette volna. Excusez moi, madame... az asszony megfordult és könnyed hanglejtéssel, de jól érezhetően iskolában elsajátított francia nyelven szólította meg Lottét: C est permis... Szabad innunk ebből a vízből? Az egész, itt következő történetre valószínűleg nem került volna sor, ha Lotte franciául válaszol. De meggondolatlanul, mintegy utat engedve érzelmeinek, németül mondta: Ja, das Wasser können Sie trinken. Ach, so! az asszony megfeledkezve a vízről, elindult visszafelé Lotte ágyának irányába és örömtelin kiáltotta: Ön tehát német! Nem... igen... nem dadogta Lotte. 10

10 De a kanóc már tüzet fogott és halkan pattogott, ahogy az asszony közeledett feléje. Minden széles, kerek és domború volt rajta, egy élemedett Walkür, akit semmi sem téríthet el útjából. Megállt az ágy végében és árnyékot vetett a benne fekvőre. Fesztelenül kérdezte meg tőle: Honnan jött, ha szabad kérdeznem? Lotte igyekezett időben elfojtani a német nő lelkesedését. Hollandiából. De ön kifogástalanul beszél németül folytatta az, kövérkés ujjait kérdőn széttárva. Eredetileg Kölnből tette hozzá Lotte, tompa hangon, mint akit vallomásra kényszerítettek. Kölnből? De hiszen magam is kölni vagyok! Köln. Köln. Miközben a város neve még ott visszhangzott a teremben, amely ez idáig csak a csöndes pihenő zajtalanságát ismerte, Lotténak egy pillanatig olybá tűnt, mintha Köln egy elátkozott város lenne, ahonnan származni nem szerencsés dolog, egy város, amelyet teljes megsemmisülésre ítéltek, mert egykori lakói mindenkinél magasabb rendűnek tartották magukat. Kinyílt az ajtó. Egy gondolataiba merült, középkorú férfi lépett be. Kiválasztott egy ágyat és zajtalanul becsúszott a lepedők közé. Utána már csupán testének, mint egy hullának a körvonalait lehetett látni a félhomályban. Megint minden olyan volt, amilyennek mindig is lennie kellett. Csak a német nő nem illett a képbe. Előrehajolt és odasúgta Lotténak: Várom magát a hallban. Lotte zavart és bosszúságot érzett, miután magára maradt. Úgy hangzott az a mondat, mint valami parancs: Várom magát a hallban! Úgy döntött, nem vesz tudomást róla. De ahogy ott feküdt tovább az ágyban, egyre nyugtalanabb lett. Ennek a tolakodó német nőnek sikerült elvennie tőle a drágán vásárolt pihenést. Nem kerülhette el a vele való találkozást, a teremnek egyetlen ajtaja volt, és az a hallba nyílt. Végül hirtelen kikelt az ágyból, lábát belecsúsztatta a papucsába, szorosra húzta dereka körül a köntöse övét, és az ajtóhoz ment. Úgy határozott, mielőbb lerázza magáról a kölni nőt. Ahogy belépett a fényben úszó hallba, úgy érezte, mintha az egészség istennőjének szentelt templomba lépett volna be. A padozatát törtfehér márványból alakították ki, a nagy burkolólapokat átlósan fektették le, az első emeleten elhelyezett könyöklő szabad kilátást engedett az egész 11

11 teremre, így sikerült a tágasság illúzióját kelteni. Ezt csak fokozta a mennyezeten látható fondant színű festmény, amely Vénuszt ábrázolta, amint egy kagylóban állva előbukkant a tengerből, s az istennőt pufók angyalkák vették körül. A hall két oldalán álló, szürkésbarnán erezett márvány szökőkutaknak köszönhetően folyamatosan vízcsobogás hallatszott. Mellettük masszív, görög stílusú oszlopok álltak. Az aranyozott női fej kinyújtott nyelvét formázta a fényes csap, ebből folyt vékony sugárban a víz. Az egyik szökőkút, amelyen barnás foltot képezett a víz, mivel vasat tartalmazott, és éppen ezért a jobb időkben a gazdag európai arisztokraták itt kerestek gyógyulást a vérszegénységükre, közvetlen kapcsolatban állt a Source-de-la-Reinnel, a másik a Source Marie-Henriette-tel. Ezen utóbbi kút selymesen lágy vizét a szervezet méregtelenítésére használták. Az örök ifjúság eme szentélyében egy antik utánzatú székben üldögélt az idősecske német hölgy. Képes újságot lapozott és időnként ivott egy korty forrásvizet a poharából. Várta Lottét, aki kedvetlenül közeledett, kereste a kibúvót: Entschuldigung, bitte, nincs időm. Az asszony nehézkesen állt föl a szűkre méretezett empire székből. Arca fájdalmas kifejezést öltött. Figyeljen csak ide, kérem mondta, ha ön Kölnből származik, akkor hadd kérdezzem meg, melyik utcában lakott? Lotte nekitámaszkodott az egyik pillérnek, a frottírköpenyen át érezte az oszlop bordázatát. Arra már nem emlékszem. Mindössze hatéves voltam, amikor Hollandiába hoztak. Hatéves ismételte meg az asszony izgatottan. Hatéves. Csak arra emlékszem folytatta Lotte bizonytalanul, hogy egy kaszinóban laktunk... Vagyis egy olyan épületben, amely valamikor kaszinó volt. Ez nem lehet igaz! Ez nem lehet igaz a német nő hangja megbicsaklott. A fejéhez emelte mindkét kezét, és ujjai hegyét a halántékához nyomta. Ez egyszerűen nem lehet igaz! Szinte kiáltva ismételgette a mondatot, amely tapintatlanul betöltötte az egész ájtatos helyiséget. Szavai nekicsapódtak a márványpadozatnak, onnan fölpattantak egészen a mennyezeten lévő képig, amelynek békéjét megzavarták. Tágra nyitott szemekkel bámult Lottéra. Rémület volt a tekintetében? Öröm? Vagy megőrült volna? Lotte felé nyújtotta a karjait és átölelte. Lotte valósággal nyöszörgött. Lottchen, hát nem érted? 12

12 Lotte, akit a hatalmas test valósággal odaszorított a oszlophoz, szédülni kezdett. Semmi más nem érdekelte, csak hogy kiszabadulhasson ebből a képtelenül bizalmas helyzetből. Legszívesebben köddé vált volna. De ezt nem engedte sem származásának titka, sem pedig szelektív emlékezete, amelyek pedig már elég régóta rossz viszonyban voltak egymással. Te... drágaságom lihegte a fülébe az asszony, hát én vagyok az, Anna! A 20. század elejének laterna magicája nagyon sok mindent átenged a képzeletnek. A két vetített kép közötti űrt maguknak a nézőknek kell megtölteniük tartalommal. Láthatnak például egy szecessziós erkélyt az első emelet magasságában. Két orrocska nyomódik az ablak üvegéhez, két szempár figyeli aggódva az alant sétáló embereket. Onnan fentről nézve minden nő egyformának látszik: kalapot hordanak, a hajuk fel van tűzve, fűzős cipőt és hosszú, derékban szűk kabátot viselnek, amelyen sok apró gomb található. Csupán egy nő szorít magához a karjával egy fényes alumínium dobozkát. Mindennap látják estefelé, amint bezárja maga mögött a szemközti A remény kétszárnyú ajtaját, és kincsesdobozában a napi bevétellel átvág az úttesten. Mihelyst hazaér, a kislányokat cseppet sem érdekli a doboz, nekik csak a mamájuk a fontos, akinek először száz kis gombbal kell megküzdenie, mielőtt az ölébe veszi őket. Kivételes alkalmakkor vele mehetnek az üzletbe, amelynek a neve elárulja a járókelőknek, hogy itt egy szocialista szövetkezeti boltról van szó. Édesanyjuk kezeli a pénzt, aki úgy ül a magas, barna pénztárgép mögött, mint valami fejedelemasszony, és egy kartondobozból mályvacukrot nyújt át nekik. Mióta ő ül a kasszában, megduplázódott a forgalom. A mama intelligens, szorgalmas és megbízható. A kövérkés, szőke vesztfáliai asszony beteg is, ám ezt még senki nem tudja. Miközben külsőleg semmi változást nem látni rajta, belül lassan felemészti a betegség. Egy másik kép kerül a vetítőgépbe óvatosan, mert ügyelniük kell a sorrendre. Van a házban egy szoba, amelyikbe csak a papával kézen fogva szabad belépni. Édes-keserű illat itatja át az ott uralkodó félhomályt. Tölgyfából faragott ágyban fekszik az édesanyjuk egy beesett orcájú idegen, kék árnyékkal a szeme alatt. Az ágy fölött komor metszet függ, rajta fekete sziklák és sudár fenyőfák 13

13 láthatók. Visszarettennek a kétségbeesett, belenyugvó mosolytól, amely akkor jelenik meg az arcán, amikor odalépnek hozzá. Apjuk, aki olykor gyöngéden az ágy irányába noszogatja őket, egy napon a nappaliban fekszik egy ideiglenes fekhelyen. Rájuk parancsol, hogy legyenek csendben, mert beteg és aludnia kell. Rosszkedvűen ülnek egymás mellett a zárt erkélyen álló szófán, állukat az ablakpárkányra támasztják és néznek lefelé jóllehet az anyjuk ott fekszik a sziklás tájat ábrázoló kép alatt, ők most is várják, hogy megjelenjen a fémdobozzal, és véget vessen a rájuk nehezedő csöndnek. Lassacskán besötétedik. Nem ismerik az idő fogalmát, az idő múlása számukra nem más, mint várakozás a kincsesládika föltűnésére. Aztán megszólal a csengő, váratlanul, de óvatosan. Az ajtóhoz szaladnak. Anna, aki amióta csak megszületett, mindig azon van, hogy ő legyen az első, lábujjhegyre áll és kinyitja az ajtót. Käthe néni, Käthe néni! belecsimpaszkodik az érkezőbe. Értünk tetszett jönni? Értünk tetszett jönni? visszhangozza Lotte. A következő képpel minden valószínűség szerint a laterna magica egy könnyfakasztó történetet szándékozik belénk szuggerálni. A kanapén egy hosszúkás faláda, azon ül Anna és Lotte, háttal az ismeretlen rokonokkal teli szobának. A koporsón ülve lábukkal kényelmesen elérik az ablakot. Rájöttek, hogy ha a Käthe néni által rájuk adott szűk, fekete lakkcipőjük talpával ütemesen dobolnak a párkányon, képesek elnyomni a háttérből hallatszó jajgatást és mormolást. Egyszersmind száműzik az életükből ezt az érthetetlen várakozást, és megpróbálják elérni, hogy megint minden normális legyen. A jelenlévők kezdetben még elnézőek, hiszen nincsenek szabályok arra, hogyan viselkedjenek hároméves gyerekek, akik elveszítették az anyjukat, azonban ha a kislányok nem hagynak fel az ablak rugdosásával, és egyszerűen elengedik a fülük mellett a jóindulatú figyelmeztetést, vége a türelmüknek, dühösek lesznek. Vajon ez a monoton zaj, egy képes újságban olvasottaknak köszönhetően, arra a primitív dobolásra emlékezteti őket, amellyel az afrikai vademberek kísérik utolsó útjára a halottjukat? Ilyen körülmények között mégiscsak elvárható a gyerekektől némi keresztényi áhítat. Rájuk parancsolnak, hogy másszanak le a koporsóról, de ők megmakacsolják magukat, és hadonászva igyekeznek távol tartani azokat, akik le akarják onnan emelni őket. Csak akkor engedik meg Käthe 14

14 néninek, hogy ölbe kapja őket, amikor megjelennek a temetkezési vállalkozó komor öltözetű emberei és megragadják a koporsót, hogy elvigyék. Ezután példásan viselkednek, csak egy kis incidens játszódik le, miközben a hosszú sorban szinte csak csoszogva haladnak a koporsó mögött a szokatlanul meleg tavaszi napsütésben. Käthe néninek az utolsó pillanatban sikerül megakadályoznia, hogy levegyék fekete, gyapjú kabátkájukat, amelyet kifejezetten erre az alkalomra, még maga az édesanyjuk varrt nekik a betegágyában. Valószínűleg alábecsülte teste energiáit és rosszul számította ki az időt, amikor erre a ruhadarabra szükség lesz. Egy fontos személy nincs jelen a temetésen, mivel kórházban fekszik. Käthe néni minden este fél hétkor az épület oldalszárnya elé állítja a kislányokat, miközben fogja a kezüket. A számtalan ablak egyike mögött megjelenik egy arc, elég jól látható ahhoz, hogy Anna és Lotte meggyőződhessen róla: apjuk, ellentétben anyjukkal, nem tűnt el, őket elárulva, a semmiben. Integetnek neki, ő visszaint, nagy, fehér kezét az arca előtt ide-oda mozgatva, mintha ki akarná radírozni magát a világból. A találkozás után nyugodtan alszanak. Egy szép napon apjuk hazatér, nagyon sovány, az arca rettentő fáradtságról tanúskodik. Amikor odamásznak mellé, hogy átöleljék, szégyenkező és szomorkás mosollyal teszi le őket a földre. Nem adhatok nektek puszit mondja erőtlenül, nehogy ti is megbetegedjetek. A képek könnyedebbek lesznek. Az apa ismét elkezd dolgozni, az egykori kaszinóban elhelyezett szocialista intézmény vezetőjeként a munkásokért, akik meg akarnak szabadulni a tudatlanságuktól: A tudás hatalom, ez a felirat áll gótikus betűkkel a könyvtár bejárata fölött. Gyakorlatilag nincs határ első emeleti lakásuk és az épület többi része között. A sors szerencsés adománya, hogy Anna és Lotte, éppúgy, mint a portás gyerekei, ebben a proletár kultúrpalotában nőnek föl, fogócskáznak a széles márványfolyosókon, ipiapacsot játszanak a robusztus pillérek között és a színház kulisszái mögött, bakugrást gyakorolnak egymás hátán a hatalmas, kör alakú hallban, hangjuk fölszáll a magasba az ólomüveg ablakok fölé, amelyek a nap fényét kárminpiros és pávakék színekké bontva szórják szét. Lotte fedezte fel a terem akusztikáját, pontosan a bolthajtás legmagasabb pontja alá áll és fejét hátraszegve énekli a kölni vicinálisról szóló dalocskát. Anna természeténél fogva túl mozgékony ahhoz, hogy 15

15 nyugton maradjon, ráadásul egy szomszéd fiú is unszolja, trambulinnak használja a szatén huzatú biedermeier pamlagot, míg csak a rugók nyikorogni nem kezdenek, és az ugrálástól elkábulva, arccal a mahagóni bútor karfájára nem esik. A pamlag a foyer-ban áll, amely még mindig a századvég, a fin du siecle nagyvilági luxusával kokettál. Fent, a gazdagon díszített, rézcsapokkal hivalkodó italpult fölött az aranyozott, de itt-ott már megkopott mennyezeten kristálycsillárok függnek, körben egy csomó pusztulásnak indult tükör, amelyek még mindig őrzik a régi pénz-elit és parazitái játékszenvedélyét, most egy kipirult arcú, vérző ajkú kislányt mutatnak. Apjuk szigorúan megtiltotta nekik, hogy belépjenek ebbe a helyiségbe. A bűntudat apja hivatali szobájába viszi. Sebesült felső ajka könyörtelenül kiszolgáltatja apja vizslató tekintetének. Mi történt? kérdezi az, s mutatóujjával kissé megemeli Anna állát. Aki abban a szempillantásban ösztönösen kitalál egy másik történetet, amelyet olyan természetesnek tart, hogy amint belekezd, már neki is sokkal valószínűbbnek tűnik, mint az igazság. Miközben a kertben játszott, mondja lesütött szemmel, ráesett a fűben álló faasztal peremére. Miután apja higgadtan elállította a vérzést, kimegy vele a kertbe. No, mutasd csak meg, hogyan is történt biztatja a kislányt. Annába belehasít a felismerés, mennyire átlátszó volt a hazugsága, hiszen a kerti asztal olyan magas az ő termetéhez képest, hogy egy kislány csak akkor ütheti bele a szélébe a felső ajkát, ha egyenesen a mennyországból pottyan rá. Vagy úgy mondja az apa, és bár a szavai lágyan lejtenek, kétségtelenül gyanakvás bújik meg mögöttük. A hüvelyk- és mutatóujjával belecsíp a lányka felső karjába, aki úgy érzi, mintha szögesdrót nyomódott volna a bőrébe. Ez az egyetlen büntetés, amire évek múlva is emlékszik, és ami azt eredményezte, hogy egy életen át makacsul ragaszkodott mindig az igazsághoz. De rakoncátlan természet lévén nem volt könnyű megzabolázni. Röviddel ezután, a márványlépcsőn hancúrozás közben, eltörte a könyökét. Úgy jajveszékelt, mint egy hisztérikus grófnő, aki épp most veszítette el szerencsejátékon a teljes vagyonát, miközben Lotte is bekapcsolódott a jajgatásba, mivelhogy fájdalmat és félelmet átérző képessége szimbiotikus kapcsolatot létesített kettőjük között. Annának, miután begipszelték, felkötve kellett hordani 16

16 a karját. Amikor így felékesítve hazaért a kórházból, Lotte ismét könnyekre fakadt. De senki sem tudta, hogy szolidaritásból-e vagy pedig irigységből. Csak akkor nyugodott meg, amikor ő is kapott egy rögtönzött kötést a bal karjára, amit konyharuhával fel is kötöttek. Karácsonyi kép következik. Annát és Lottét egy adott pillanatban Käthe nénire bízták, aki többé már nem is hagyta el őket. Amikor apjuk kikerült a kórházból, ahol semmiféle orvosi beavatkozás nem változtatott a kórképén, csendben feleségül vette őt, ezzel megelőzte azt, hogy le kelljen mondania a gyerekeiről egy fertőző betegségben szenvedő férfi nem alkalmas gyereknevelésre, hiszen csak idő kérdése, stabil marad-e az állapota vagy romlik. Annának és Lotténak magától értetődő volt a dolog: Käthe néni ott van velük, és most egy műhóval beszórt fenyőfát állít fel a szobában, a fa szétterülő ágai nagy összevisszaságban rájuk aggatott mikulások, kéményseprők, boszorkányok, hóemberek, törpék és angyalok súlya alatt roskadoznak. Az örökzöld kissé szúrós szaga összekeveredik a gyanta illatával, ízelítőt adva a természetből, amely ott kezdődik, ahol a városnak vége van. Apjuk legfiatalabb, Heinrich nevű testvére, egy széles csontú, tizenhét éves fiú eljött hozzájuk a Teutoburgi-erdő szélén álló kis falujából, hogy velük együtt ünnepelje a karácsonyt. Új, természetes szagokat hozott a házba, a szénapajta és a disznóganéj bukéja áradt belőle, és némi dohszag. Az ifjú, pajtáskodó nagybácsi imázsa széttörik egy rossz vicctől, tudniillik a karácsonyi dalok éneklése közben illetlenkedve megváltoztatja a szöveget. A fivére vele vihog, és hamarosan felváltva ötölnek ki képtelen rímeket. Ne csináld, ne csináld! visítja Anna, elborzadva püföli öklével az apja mellét. Így nem szabad ezt énekelni. De a férfiak kinevetik, amiért ragaszkodik a hagyományhoz, és annál jobban igyekeznek túltenni egymáson ötletességben. Rimánkodva próbálja elérni, hogy a valódi változatot énekeljék, de hiába, ekkor Anna kétségbeesetten kirohan a konyhába, ahol Käthe néni éppen kenyeret szel. Elrontják a karácsonyi dalt kiabálja, apa és Heini bácsi. Käthe néni, mint a bosszúállás istennője, beront a nappaliba. Mit csináltatok ezzel a gyerekkel? Ölbe veszik Annát, vigasztalják, zsebkendőt adnak neki és egy pohár vizet. Csak vicc volt csitítja az apja. Ezerkilencszázhuszonegy évvel ezelőtt megszületett a Kisjézus, ez csak elég ok, hogy vidámak legyünk. Térdére ülteti a feldúlt kislányt, megigazítja hajában 17

17 a félrecsúszott szalagot. Most megtanítalak egy igazi dalra mondja. Hallgasd csak! Kissé rekedt hangon elkezd énekelni, időnként köhögés szakítja meg a Heine-versre komponált szomorú Schumanndalt: Két gránátos francia földre tart, úgy megtörte őket a rabság. Amint elérik a német határt, ott lelküket búnak adják A laterna magica most színpadot mutat, erdei díszlettel, magas fákkal. A rendező egy méternél nem magasabb gyerekszereplőt keres. Hallgasson ide, Bamberg úr! mondja. Én egy kislányt keresek, aki el tudja játszani a szegény kisgyereket, aki szerepe szerint eltévedt az erdőben. Az ön valamelyik kislányára gondoltam... Melyikre gondolt a kettő közül? Melyik az idősebb? Egyidősek. Aha, ikrek... érdekes. Melyikre gondolt? kérdi újra az apa. Háát... amelyiknek sötétebb a haja. A szőke szerintem túl jó húsban van ahhoz, hogy eljátsszon egy örökké éhező gyermeket. De ő, hogy úgy mondjam, a szövegbiztos simítja végig büszkén a bajuszát. Ő... ebből a szempontból bámulatos. Mint ahogy a könyvtárszoba ajtaja feletti fölirat is utal rá, az apa az esteli órákban rendszeresen a klasszikus írókat és költőket olvasgatja. Közben viszont játékos kísérletként megtanította egy költeményre. A mi Annánknak kitűnő a memóriája magyarázza. Képes úgy végigmondani Schillertől a Dal a harangrólt, hogy egyetlen szakaszt sem hagy ki. Jó, jó adja meg magát a színházrendező. Ön az édesapja, ön ezt jobban meg tudja ítélni, mint én. Nekem ez nem tetszik ellenkezik Käthe néni. A gyerek még túl fiatal egy ilyen fellépéshez. Hiába, az apa becsvágyára nincs orvosság. Az előadás napján aztán Lottéval és a férfival együtt büszkén mosolyogva ő is ott ül az első sorban, nemkülönben a hét nővére. A színfalak mögött az öltöztetőasszony egy kopott, szürke télikabátot ad Annára, és fehér hajszalagját hátul a kislány övére erősíti. Az nem is sejti, hogy ez az alakítása a valóság főpróbája, hogy tíz éven át fogja játszani ezt a szerepet, közönség nélkül, tapsok nélkül, most mindenesetre olyan hitelesen alakítja a sajnálatra méltó gyereket a világot jelentő deszkákon, hogy a mostoha nagynéniknek könny szökik a szemébe. 18

18 Miután két vadászruhás férfi kivitte a képzeletbeli erdőből, Anna a kulisszák mögött ideges kíváncsisággal les ki a nézőtérre. Nem embereket lát odalent, hanem káposztafejeket, a publikum annyira nem érdekli. Csupán egy arcra kíváncsi, amely a színpad irányába fordul és kissé fölfele pislog. Ő a legkisebb a teremben, egy kisgyerek, annyira jelentéktelen, hogy szinte elveszik a sok felnőtt között. Anna csak őt nézi, miközben hatalmába keríti egy eddig ismeretlen, félelemszerű érzés. A színdarabban vállalt szereplése miatt Lotte és ő először mutatkoztak két különálló személyként, akik, lám, egymástól függetlenül léteznek. Mindegyiküknek saját látószöge lett. Lotte a nézőtérről a színpadot nézte, ő pedig a színpadról a nézőteret. Az elválasztottság tudomásulvétele, a nem kívánt kettéválás annyira felizgatja, hogy keresztülszalad a nyílt színen, ahol éppen két egymásra találó szerelmes jelenete zajlik, a kigombolt, szegényes kabát épp hogy le nem esik róla, az övére kötött hajszalag persze a földet söpri. Käthe nagynéni legfiatalabb testvérhúga jó falusias ízzel kiált föl: Nízd má, a csipiszke! A termen végigsöpör a nevetés. Tapsolnak, mintha a különös jelenet a rendező ötlete lett volna. Anna azonban nem zavartatja magát, leugrik a színpadról, egyenesen Lottéhoz fut, és csak akkor nyugszik meg, amikor nagy nehezen elhelyezkedik mellette ugyanazon a széken. A laterna magica fénye, akár a holdsugár, egy ágyat világít meg, rajta világoskék takaró. Alatta szenderül álomba este Anna és Lotte, akik előbb úgy fekszenek, mint a párosodó polipok, karjukkal erősen összeölelkeznek, lábukat átvetik egymáson. Aztán az éjszaka folyamán ez az egymásba kulcsolódás észrevétlenül megszűnik, reggelre egyikük az ágy egyik oldalán, másikuk a másikon találja magát, egymásnak hátat fordítva. A bűvös lámpa mindenhová képes bevilágítani ezúttal egy osztályterembe. Mintha hallanánk, amint karcolják a tollak a papírt. Annát túláradó vérmérséklete akadályozza abban, hogy megtanuljon szépen írni. Miközben Lotte biztos kézzel elsajátítja az ábécét, Annának sehogy nem akarnak engedelmeskedni a vonalak. Tanítás után apja mellett ül annak irodájában, és rója a betűket a palatáblájára, de újra meg újra letörli a szavakat, nem jó, újra biztatja magát, amíg nem elégedett az eredménnyel. Apja olykor félrefordul és beleköp egy kis kék üvegbe, amelyet rögtön jól lezár, hogy a rossz szellemek ne tudjanak kiszökni belőle. Anna, igyekezete jutalmául, 19

19 a végén segíthet kasszát csinálni. Fürge ujjakkal szétrakja a papírpénzt, tízesével összeszámolja, a végeredmény több billiót tesz ki, hiszen nagy az infláció aztán erről a ténykedéséről kénytelen lemondani, amikor erős kiütések jelentkeznek az ujjai hegyén. Minden hétfőn reggel, mielőtt elkezdődne az óra, a tanítónő fürkésző tekintettel végigméri a tanítványait, és olyan hangon kérdezi tőlük, mintha gyanúsítottak lennének: Ki nem volt közületek a templomban tegnap? Nagy csend van, senki nem mozdul, végül Anna felemeli a kezét: Én. A következő pillanatban Lotte tiszta hangja csendül fel: Én sem. Akkor ti az ördög palántái vagytok jelenti ki a tanítónő finomkodva. A testvérpár látja, hogy a többi gyerek szeméből ugyanez a kiközösítés süt. De ti még kicsik vagytok tiltakozik az apjuk, amikor beszámolnak neki arról, hogy iskolai feladat a vasárnap reggeli istentiszteleten való részvétel. És úgysem értetek belőle semmit. Sem ő, sem Käthe néni nem jár templomba. Minden vasárnap könyörögnek neki, nem bírják már elviselni a tanítónő tekintetét és az osztálytársaik piszkálódását. Végül apjuk leteszi az asztalra a bögréjét, amelyből a lágytojást kanalazta, és kezét a vállukra téve megígéri: Holnap bemegyek veletek az iskolába. De amikor, egyik oldalról Anna, a másikról Lotte, az apjuk kezét fogva az iskola felé tartanak, úgy érzik, inkább nekik kellene megvédeniük őt, olyan lázasnak és elesettnek tűnik a fekete kabátjában. Már lötyög rajta a kabát, annyira lefogyott. Járás közben a botjára támaszkodik, és tízlépésenként meg kell állnia, hogy levegőt kapjon. Visszhangzik a bot kopogása a köveken, egymásba öltött hangok és lépések tartják lábon. Belépnek az iskolaépületbe. Int nekik, hogy itt várják meg a folyosón, majd kopog az osztályterem ajtaján. A tanítónő ugyancsak meglepődik a váratlan eseménytől, tettetett udvariassággal invitálja be. Anna és Lotte egymás mellett állnak, a falnak támaszkodnak, tekintetüket az ajtóra szegezik. Egyszer csak meghallják apjuk rekedt hangját, amint ráripakodik a tanítókisaszszonyra, aki igyekszik önmérsékletre inteni a vele szemben állót: Hogy merészel ilyet! Gyerekekkel, akik sokkal gyöngébbek, mint ön! Anna és Lotte döbbenten néz egymásra. Kiegyenesítik 20

20 a hátukat, nincs szükségük tovább a támasztékul szolgáló falra. Valami izgató, nagyszerű erő járja át őket. Büszkeség, diadal, önbizalom nem tudják megnevezni, mit éreznek. Hálásak az apjuknak. Hirtelen kinyílik az ajtó. Gyertek csak be! mondja apjuk, visszatartva a köhögését. Anna lép át elsőként a küszöbön, Lotte szorosan a nyomában. A tábla előtt megállnak. A tanítónő nem hever darabokban a földön. Bár úgy tűnik, a gerince néhány helyen megroppant. Belekapaszkodik a pulpitusba, fejét lehajtja, vállait leejti. A diákok mozdulatlanul ülnek a padokban, tisztelettel néznek fel az apára, aki biztos kézzel irányítja a dolgokat. Na gyöngéden a tanítónő felé tolja Annát és Lottét, és most bocsánatot tetszik kérni a lányaimtól, úgy, hogy az egész osztály hallja. A tanítónő rájuk sandít. Majd rögtön el is fordítja a fejét, mintha valami illetlent hallott volna. Ne haragudjatok azért, amit mondtam nektek szólal meg színtelen hangon, nem fog többé előfordulni. Csend támad. Most mi lesz? Még nem ért véget a tanítónő megalázkodása? Most pedig hazaviszem őket hallják a fejük fölött apjuk hangját, de holnap visszajönnek. És ha még egyszer meghallom, hogy valami hasonló történt, újra eljövök. A tanítónő betartja a szavát, szerencséjükre, mivel apjuk már nem lenne képes beváltani a fenyegetését. Egyre nehezebben bírja a küzdelmet, amelyet a tüdeje folytat a betegséggel. Újabb kép: teljes hosszában elnyújtózva fekszik a kanapén, mint egy zihálva lélegző romantikus költő, és közben elintézi az adminisztrációt. Időközönként fogadja a barátait, akik jól láthatóan vidám csevegés mögé rejtik aggódásukat dicsérik a tehetséges leánykákat, akik fehér keménygalléros, kockás ruhájukban dalokat és verseket adnak elő, ezzel nagyszerűen elterelik a figyelmet. Az, hogy Lottét éneklés közben háromszor is száraz köhögés akasztja meg, senkinek sem tűnik föl, csak Käthe néninek. Tapasztalatból gyanakvóvá vált, azt akarja, hogy a háziorvos vizsgálja meg Lottét. A doktor végigkopogtatja a kislány sovány mellkasát, miközben sztetoszkópjával meghallgatja, pödrött bajusza feketén ott villog Lotte sápadt bőre előtt. Arra kéri, hogy köhögjön, ez nagyon könnyen megy neki, mintha a köhögés dalát már jól megtanulta volna. 21