szorítással bezárul körülötte. De hiszen egy bivaly erői lakoztak Rainerben!

Átírás

1 Mondd, igaz a hír Rainerről? Miféle hír? Thomas Veszelits épp most hívott fel az Abendzeitungtól azzal, hogy Fassbinder meghalt. Kurt Raab az ágyban feküdt. Nem aludt már, csak úgy révedezett, nem gondolt semmi határozottra, mikor Dieter Heisig felhívja. Rekedt a hangja. Reggel kilenc óra van. Úrnapja. Ünnepnap Bajorországban. Kurt Raab nem gondol halálra. Azt gondolja: gonosz viccet engedett meg magának Fassbinder valamelyik ádáz ellensége és ezt a hírt röppentette fel. Rainer és hogy halott ilyen nincs. Igen, régebben, hat-hét éve, akkoriban Kurt Raab is számolt vele, hogy Rainert utolérheti egyszer a halál, hogy az alkohol, kábítószerek, altatók és ajzószerek ördögi köre halálos szorítással bezárul körülötte. De hiszen egy bivaly erői lakoztak Rainerben! Újra meg újra megfricskázta a sorsot. Játszi könnyedséggel birkózott meg azzal, ami másokat már tönkretett volna. Mi mindent kibírt ez a fickó! Micsoda energiát fejtett ki munka közben. (És vajon nem dolgozott-e tulajdonképp egyfolytában?) Igen, és micsoda hatalma volt az embereken őrajta is. És így Kurt mondogatta is mindig: Túlél ez mindannyiunkat. Kurt még mindig nem gondol halálra, mikor felhívja Peer Rabent, a korai évek barátját, még a közös antitheater-idők előtti évekét, Peer Rabent, akit,, Willi"-nek neveznek. Igaz a hír, Willi? Igaz, igen. Willi tud részleteket is: Juliane Lorenz, Rainer vágója, utolsó éveiben tótumfaktuma és élettársa, éjjel hazatért a Clemensstrasse 76-ban levő közös lakásukra, amely Horst Wendlandt producer tulajdona. Hajnali fél négy volt. Juliane meghallotta, hogy még surrog a bekapcsolt tévé Rainer szobájában. És bár tilos volt hívatlanul belépni ebbe a szobába, főleg ha Rainer aludt, bement, hogy kikapcsolja a készüléket. Ekkor találta meg ott holtan, az ágyán fekve, a cigarettával még a szájában. Az első sokk hatására Juliane Daniel Schmidet, Fassbinder barátját és kollégáját hívta fel Párizsban, két nappal előbb Rainer még látogatóban volt nála. Párizsból és nem Münchenből kelt szárnyra a halálhír... Rainer halott. Kurt próbálja megállapítani, mit érez. Nem érez semmit. Céltalanul szaladgál fel-alá müncheni lakásában a Nietzsche- 12

2 Azt szokták mondani mostanában az ilyesmire: jelenség. Régebben talán azt mondták: fenomén. Ilyen jelenség, fenomén volt életében és halálában a 37 éves korában váratlanul elhunyt Fassbinder. Mint az itt folytatólagosan közlésre kerülő életrajz egyik szereplője, Fassbinder egyik közeli munkatársa is kijelenti: nem készített egyetlen olyan filmet sem, amelyben tökéletesen és mindenestül benne volna, amely önmagában véve is remekmű volna. Fassbinder elsősorban nem ennek vagy annak a halhatatlan remekműnek a rendezője volt, hanem: volt. Volt, aki. Összetéveszthetetlenül jellegzetes és jellemző filmcsináló férfi és filmcsinálási szemléletmódszer. Legendás korjelenség. Lehet, hogy más is, több is. Lehet, de ma még ez nem látszik világosan, és Kurt Raab Peter Karsten könyve sem vállalkozik kifejtésére. Könyvük az ember és az általa megtestesített jelenség, sőt, mítosz vallatása. Tehát nem filmtörténet, nem filmesztétika, hanem szubjektív vallomások, tanúságtételek sora. Bár a könyvet két szerző jegyzi, az igazán Kurt Raab műve. Az ő Fassbinderélményének foglalata. Kurt Raab amolyan mindenese volt Fassbindernek, amíg össze nem vesztek, színésze, forgatókönyvírója, díszlet- és jelmeztervezője, barátja és csodálója, ura, hűséges szolgálója. Könyve részben az ő emlékezése Fassbinderre és saját pályájára, részben pedig az ő és Peter Karsten, egy-két kisebb strassén, még idegesebben, még hektikásabban, mint máskor szokott. Cigarettázik. Egyik cigarettát a másik után szívja. Mi történt? Hogy történhetett meg ilyesmi? Rainer halott. Kurt egyedül érzi magát. Talán jobb így, gondolja. Kurt egyedül van zavarodottságában, csak a telefon cseng minduntalan. Mindegyik hívás sztereotip módon ezzel a kérdéssel kezdődik: Hallottad már? vagy: Tényleg igaz? Ez a június tizedike kivételesen forró nap Münchenben. Délben Kurt Raab a "Paulá"-nak becézett Peter Kern és az én társaságomban üldögél a schwabingeni Café Extrablatt teraszán. Paulá"-nak mindjárt két kis kerek asztalkára van szüksége, hogy elférjen rajtuk hatalmas második reggelije. Miközben Peter Kern némán tömi magát, Kurt beszél. Természetesen Fassbinderről. Még inkább locsog, mint egyébként is szokása. Felismeri a Süddeutscher Rundfunk egyik riporternője, részleteket akar hallani a halálesetről. Kurt felvilágosítja, készségesen, amiről csak tudomása van. Az újságírónő elmondja neki, Fassbinder holttestét az ünnep miatt csak másnap, pénteken boncolják fel. A rendőrség állítólag azt közölte vele: Elvégre Fassbinder is csak ember. És aztán látja jönni azokat, akik Rainer Werner Fassbinder haláláról Fassbinder-szerep alakítójának és újságírónak az interjúi a Fassbinder-banda néhány kulcsfigurájával. Raab is, a többiek is Fassbindert, az embert és fenomént próbálják megfejteni. Emlékezéseikben nyíltan, magától értetődően és hangsúlyosan jutnak szóhoz az érintettek érzelmi és szexuális, túlnyomórészt homoszexuális hányattatásai. Válogatásunk a könyv anyagának mintegy a felét közli, hol nagyobb, teljes szövegtömböket, hol kisebb részletek tömörítő montázsát. A szöveg összeállítója és fordítója teljesen mellőzte Kurt Raab személyes, Fassbinder-telen kitérőit, valamint a túlságosan helyiérdekű" érzelmi belügyeket. Kurt Raab nemcsak mint koronatanú számíthat érdeklődésünkre, hanem mint író is, nemhiába forgatókönyvírás az egyik mestersége, de néha azért elveti a sulykot, és közérdeket tulajdonít magánügyeknek. A Rainer Werner Fassbinder vágyakozása alá alcímül odaírhatnánk: fejezetek egy életregényből. A Fassbinder-univerzumban netán nem eléggé járatos olvasó kezdetben sok ismeretlen névvel találkozik, akárcsak valamely regényben, amely nem fedi föl mindjárt, ki kicsoda. Mint az ilyen regény olvasójától, a mi olvasóinktól is türelmet és figyelmet kérünk, a fontosabb szereplők kontúrjai mind élesen kirajzolódnak. GYÖRFFY MIKLÓS rég áttértek a filmüzlet napirendjére. Elsőként Horst Wendlandt tűnik fel, a Lola producere és a Lili Marleen forgalmazója. Eltűnik a kávéház belsejében, ahol Kurt e pillanatban ezt nem tudja még két további filmnagyság vár már rá, Sam Waynberg és Hanns Eckelkamp. Wendlandt után kollégája, Karli Spiehs jön sietve. S végül megjelenik Dr. Dieter Schidor, a Querelle producere, akit,, a kis doktor"-nak vagy Kitty Babuffké"-nak is neveznek. Wolf Gremm, a rendező kíséretében, aki valósággal lebeg fehér öltözetében. A helyszín inkább derűsnek hat. Kurt azonnal sejti, miről van szó a filmes urak e déli találkozóján. Gremm fél évvel ezelőtt fejezte be Kamikáze című filmjét Fassbinderrel a főszerepben. A játékfilm eddig eladhatatlannak bizonyult, langyos, poshadt sör gyanánt kínálgatták. Alig telt el pár óra Rainer halála óta, mondja Kurt a két barátjának, máris megkezdődött a kötélhúzás, máris üzletelnek, spekulálnak a halállal. Egyszeriben mindegyiknek kellene a Gremm-termék moziterítésre. Az én szememben ez hullagyalázás. Kurt izgatott. Pocsék film ós attól nem lesz jobb, hogy Rainer meghalt. És Kurt Raab nem az egyedüli, aki így reagál. Harry Baer tombol, amikor este a Deutsche Eichében, Rainer törzskocsmájában értesül a Kamikáze körül folyó alkudozásról. Itt az Extrablattban vetődik fel a gondolat először, hogy könyvet írjunk közösen Rainer Werner Fassbinderről. Kurt Raab már két éve hordozza magában ezt a tervet, ós csak megerősíti szándékában, mikor néhány óra múlva Peter Kern Luxor- Filmjének türkenstrassei irodájában telefonon keresik. Péter Buchka hívja a Süddeutsche Zeitungtól és azt szeretné, ha Kurt írna egy cikket a hétvégi mellékletbe a faszcináló Fassbinder-jelenségről", amint mondja. (A cikk a SZ június 19/20-i számában jelent meg. A Filmvilág az 1982 októberi számában teljes terjedelmében adta közre. A szerk.) A telefon a Luxor-irodában sem hallgat. Fassbinder számos színésze ós munkatársa hivatása jövőjéért aggódik, szoronganak, hogy mi lesz most. Barbara Valentin például már a halál e napján sem tudja, mihez kezdjen. Arra számított, hogy hamarosan szerepet kap az új filmben, az Ich bin das Glück dieser Erde (Én vagyok a Föld szerencséje) címűben, és színházi turnéra megy Tennesse Williams A vágy villamosával (Elisabeth Volkmann-nal és Arthur Brauss-szal. ) Előkerülnek aztán ezen a napon azok is, akiket Kurt "az utolsó barátok"-nak fog nevezni. Egyszeriben mindegyik Rainer legközelebbi hívének akarja tudni magát. És így aztán ilyeneket hall a telefonban: Tudod, utoljára a Chinesischer Turmnál láttam. Én utoljára a Deutsche Eichében találkoztam vele. Utoljára a Leopoldstrassen láttam. Én beszéltem vele utoljára telefonon. Én voltam az utolsó, akihez kedves volt. Egyszerre mindenki az utolsó" akar lenni. Csak akkor, amikor igazán szüksége lett volna valakire, gondolja Kurt, akkor volt Rainer egyedül. Kurt bizalmatlan a többiek gyásza iránt. Féltékeny, talán szívesen lett volna ő is az utolsó". Azt hiszi, csak az ő gyásza valódi, a többieknek csak önmagukon jár az esze, azokon a következményeken, amelyekkel saját életükre nézve jár Rainer halála. Ő viszont, Kurt Raab, már 1977 óta független volt hivatása terén Fassbindertől. És így az SZ-be írt cikke is ezzel a mondattal fog végződni: Megélhetés dolgában független vagyok ugyan tőle, jól-rosszul elboldogulok, és így hirtelen halála sem állít most olyan kérdés elé, mint sokan másokat: mi lesz most velem, az életemmel, a karrieremmel, hivatásom érdekeivel, mégis megengedem magamnak azt a szemtelenséget, azt a szabadságot és azt a szilárdságot, hogy gyászoljam őt. " Június 10-e délutánján Kurt Raab találkozik Dieter Schidorral a Café Monopterosban, nem a producernek ugyanabban a házban levő lakásán, mert ott van Ziegler, Gremm, Harry 13

3 és Juliane. Juliane Lorenz, meséli Schidor, teljesen magán kívül van, hisztériázik ós rettentő szemrehányásokkal illeti magát, amiért elment éjszaka hazulról. Egyúttal Harrynak azt veti szemére, hogy szerzett valamit Rainernek a halála előtti délután. A Harryt ki kell hajítani a lakásból követelte állítólag újra meg újra. Schidor azt mondja Kurt Raabnak: El kell majd távolítanom Harryt a lakásból. Meg kell védeni Julianét. Kis doktor, gondolja Kurt, nem vagy ostoba, tudod, hogy az özvegy" most fontosabb lesz, mint a Harry, az egyetlen ember, akit igazán megráz Rainer halála. Schidor elmondja, hogy Rainer a halála előtti délután neki adta utolsó interjúját egy Wolf Gremm készítette dokumentáció számára. A beszélgetésre a clemensstrassei lakásban került sor. Rainer egyszeriben nagyon hiú lett, háromszor-négyszer is átöltözött, ingeket próbált fel és azt kérdezte: Ez passzol? Szép ez így most? A kis doktor" elbeszélése szerint Rainer nagyon nyugodt volt, de feltűnően fáradt, mindamellett nagyon pontos válaszokat adott. Két óra elteltével kifogyott a nyersanyag, Rainer nem akarta, hogy pótlásról gondoskodjanak. Írjátok csak egyszerűen hozzá, ami mondanivalóm még lehetne. Túlél ez mindannyiunkat" (Fassbinder a Berlin, Alexanderplatz forgatásán) Ez után az interjú után a Chinesischer Turmnál találkoztak, aztán mindnyájan fölmentek Barbara Valentin lakásába: Rainer, Juliane, Harry Baer, Elisabeth Volkmann és mások. Itt, a Valentin-lakásban járt körbe aztán a porok királya. Rainer később nyilván szükségét érezte, hogy egyedül maradjon. Ez nem volt szokatlan. Aki együtt élt vele, megszokta, hogy hallgatózzék a szobája ajtajánál: vajon lélegzik-e. Rainer erősen horkolt. Ha kihallatszott a horkolása, megnyugodhatott az ember. A halál éjszakáján Juliane csak a tévékészülék surrogását hallotta. Mikor aztán megtalálta Rainert, már egészen hideg" volt, mint mondta. Juliane tehát este hazament vele, aztán a vágószobában pár hangot még a helyére akart tenni. A vágószobából azonban nem ment újra haza. A Fassbinder-barátok a Romagna Anticában voltak, később a New Yorkban és a Friscóban, késő éjszakáig. Egy óra körül aztán Ingrid Caven telefonált Párizsból, és Volker Spengler telefonszámát akarta elkérni Rainertől. Wolf Gremm jelentkezett és azt mondta: Nincs itt Rainer. Ingrid Caven megkérte a rendezőt, értesítse Rainert, hogy hívja fel őt Párizsban. Másnap azonban Gremm azzal szórakozott Schidor szerint, hogy hazudott Cavennek. Mindenesetre, így gondolja most Kurt Raab, ez az ember akadályozta meg, hogy Rainer még egyszer beszélhessen volt feleségével. Juliane reggel megpróbálta telefonon elérni Dieter Schidort. De az, mivel nagyon későn ment haza, a telefont kitette a folyosóra, és rárakott egy párnát, hogy zavartalanul alhasson. Hat órától fogva mégis hallotta a telefon csengetését, de csak kilenc óra felé vette fel a kagylót. Gyásza jeléül Dieter az Armani-féle drága twinsetjét vette föl, amellyel Rainer tisztelte meg. Rainerről azt mondta a kis doktor": Irtó klassz viszonyban vagyok vele, nem kedvelem ugyan a kövéreket, de vele szívesen vagyok együtt. A Querelle forgatása során minden reggel tudtam, hogy márkával több az adósságom, de Rainerral dolgozni egyszerűen gyönyörű. Mialatt Rainer halálhíre bejárta az egész világot, és a német tévéállomások még fontolgatták, megváttoztassák-e programjukat vagy sem, a franciák és olaszok pedig már rég dologhoz láttak, így szólt Regine Ziegler, a producernő, Schidor lakásában a rendezőjéhez, Wolf Gremmhez: Kedves Wolf, most meg kell rendezned Rainernek azt a darabját, a Der Müll, die Stadt und der Todot (A szemét, a város és a halál). Hisz tudod, ez volt az utolsó kívánsága. A pufók Wolf Gremm helyeslőleg biccentett. Így meséli legalábbis Dieter Schidor.

4 Wolf Gremm tehát most mint Rainer művészi hagyatékának kezelője lép föl, gondolja Kurt, és eszébe jut egy cannes-i eset, amelyet szintén tud Kitty Babuffkéről. Wolf jelenlétében azt mondta Rainer, és közben Harryra, művészeti munkatársára nézett: művészeti munkatársnak" nevezem most minden emberemet, aki nem tud semmit. Ezért Wolf Gremmnek is azt mondom: művészeti rendező". Majd elnevette magát Fassbinder a maga mekegő hihihizésével. Schidor azt is elmondja Kurtnak ebben a Monopterosbeli beszélgetésben, hogy ez a dolog A szemét, a város és a halál című darab körül tulajdonképpen csak egyike volt Rainer ismerős intrikálásainak, Rainer tudta, hogy Peter Chatelt érdekli a darab. De haragudott rá, mégis Cannes-ba hívatta, és ott egyszercsak azt mondta: Éppen most úgy döntöttem, hogy Wolf Gremm rendezi meg Frankfurtban. Csak azért, hogy kicsit ugrassa Peter Chatelt, véli Schidor, és mesél Rainer filmtervéről is, az Én vagyok a Föld szerencséjéről. Ma, Úrnapján készültek, Rainer és ő, motívumokat keresni, többek között a Song Parnasst is megnézni. Hiszen kész volt már minden, a könyv, a technikai tervek, Rainer már megmondta az operatőrnek, Xaver Schwarzenbergernek: Fekete fényt akarok. Kíváncsiságból és hogy próbára tegye partnerét, álszent módon megkérdezi Kurt Raab: És miért nem készítitek el ti magatok a filmet, ha már Rainer úgyis rátok hagyta a forgatókönyvet, megvannak a helyszínek és a szereposztás? Kurt tudja, hogy éppen ezeket a kis filmeket csak Fassbinder maga tudta megcsinálni, mert ezek voltak az ő legsajátabb filmjei, mint A zöldségkereskedő vagy A félelem megeszi a lelket. Schidor azonban nem veszi észre a csapdát, és belelép. Egyetért Kurt javaslatával és azt mondja: Tényleg, miért ne? Ezen bizony el kell gondolkodnunk. (Gondolkodott is rajta, és később olyan rendező-nevek bukkantak fel a sajtóban, mint Alexander Kluge és Bernardo Bertolucci, akik mind számításba vétetnek Fassbinder tervének posztumusz megvalósítására.) Rainer, gondolja Kurt Raab, egy felhőn ülve fog mennydörögve leordítani: De hiszen ez nem az én filmem, Juliane! Ahogy a Hogyan lett R. úr ámokfutó? (Warum läuft Herr R. Amok?) című filmet sem tekintette soha a magáénak. Az szintén csupán néhány oldalnyi szinopszis alapján készült, és az Én vagyok e Föld szerencséje alapjául sem szolgálhatna ennél több. Nem szerette az Ámokot, nem szerette, hogy a színészek improvizálnak benne, amit rendezőtársa, Michael Fengler engedett meg nekik. Fassbinder azt akarta, A filmjeiben fia»lilo Pempeit«-nek nevezte..." (Fassbinder édesanyja a Berlin, Alexanderplatz-ban) hogy a szereplők az ő szövegeit mondják. Igaz, gyakran előfordult, hogy a dialógusokat csak a forgatás helyszínén írta meg vagy még át is írta de akkor is az ő dialógusai voltak. Úrnapja estéjén, mint minden csütörtökön, vacsorára gyűlünk össze Ursula Strätznél, aki egykor az Action-Theatert alapította és kezdettől fogva nagy pártfogója volt az ifjú Rainer Werner Fassbindernek. Kurt úgy gondolja, Ursel lesz a legjobban megrendülve, alkoholba fogja fullasztani fájdalmát. Nem, Ursel nem fog tudni vacsorát főzni. De a nap folyamán kiderül, hogy Strätz ezen a csütörtökön is megtartja a vacsorát, amellyel évek óta próbálja hetente maga köré gyűjteni az Action-Theater régi embereit. Így összegyűlik a Thierschstrasséban Urselnél Peer Raben, Renate Leiffer, Kurt Raab ós Peter Kern is (noha a Paulának semmi köze nem volt az Action-Theater kezdeteihez). Mindenki azt mondja, Ursel előtt egy szót sem Rainerről. De Kurt azt gondolja: mégsem társaloghatunk ma holsteini fejőstehenekről. Nekem arról kell beszélnem, ami foglalkoztat, Rainerről. Beszélnie kell, beszélni, beszólni. Ne- 15

5 hogy eszébe jusson elgondolkodni. Fél a depressziótól és gyásztól, amely majd utol is éri éjszaka. A televízióban szemtanúi mindannyian Wolf Gremm hátborzongató felléptének. Úgy tesz, mintha ő találta volna meg Fassbinder holttestét. Holott csak a szomszéd szobában szunyáit. Kurtot meglepi, hogy Ursel szinte meg se szólal egész este, csak úgy mosolyog magában. Valahogy olyan oldottnak tűnik. Nem emlékszik rá, hogy valaha is látta volna ilyennek. Alkoholt sem iszik, elégedettnek látszik. Nem árul el semmi olyat, amit vártak tőle. Csak este tíz óra tájban hullik le a kényszer Kurtról, hogy Fassbinderről beszéljen. Súlyos depresszív hangulatba esik. Nagyon ki van merülve. Hazamegy, és csak akkor jelentkezik nála valami, amit gyásznak nevezhet. Arra gondol: most egyszeriben nincs többé valaki, akit szerettem. Ez a szeretet Rainer iránt valami különös dolog volt. Soha nem ólt benne az az igény, hogy hozzáérjen. Soha nem érzett valami gerjedelem-félét, ha együtt volt Rainerrel. A közelsége volt fontos számára, ebben a közelségben jól érezte magát. Ha négy éve már nem dolgoztunk is egymással, gondolja most, azért a kapcsolat továbbra is fennállt. Nem azt mondta-e Rainer többször is róla, hogy ő az én egykori legjobb barátnőm"? Ennek ébred most tudatára. Hiányzik valamije, örökre oda önmagának egy része. A következő napokban Kurt Raab a Süddeutsche Zeitungnak írt cikkével van elfoglalva, amely oly nagy feltűnést kelt megjelenése után, mert olyasvalaki szólal meg benne, aki őszinte és becsületes. Konkrét alakot öltenek annak a könyvnek a tervei is, amelyet Kurt Fassbinderről akar írni velem. De mások sem tétlenkednek: Harry Baer is ír, mondják, és Gerhard Zwerenz kézirata állítólag már készen is van. Időközben kiadták Rainer Werner Fassbinder holttestét. Csak jóval később derül majd ki, hogy kokain- ós tabletta-élvezet következtében halt meg. A gyászünnepet szerdára, június 16-ára tűzik ki. A perlachi temető ravatalozójában tartják meg, reggel negyed tízkor. A korai időpont, viccelődnek egyesek, a későnkelő Fassbinder bosszúja. Dieter Schidortól megtudja Kurt Raab, hogy kedden a temetés előtt élő adás lesz a WDR-ben (III. tévéprogram) Beszélgetés Werner Fassbinderről címmel. Hans Christoph Blumenberg fogja vezetni a nyitott végű műsort. Dieter Schidor, Irm Hermann, Peer Raben ós Harry Baer mellett Kurt Raabot is meghívták. Kurt örül ennek az élőben sugárzott beszélgetésnek. Talán sor kerül valami jó kis vitára, amelyben végre kerek-perec kimondják, amit eddig mindig elhallgattak. Schidor csak azért lesz ott, hogy a Querelleről mondjon valamit, erről a filmről, amely még nincs is készen, de azért akarnak mutatni belőle néhány részletet. Kedden Kurt felhívja Schidort, hogy megbeszéljék, mikor repülnek. A producer lakásában ott van Juliane Lorenz is, aki egyszercsak harsányan belerikácsol a telefonba: Kurt Raab, te giliszta! Kurt: Ki vagy te tulajdonképp? Ő: Én a Juliane Lorenz vagyok. Tovább fújtat: Mi a fenét akarsz te ma este mondani? Kurt: Juliane, tudod mit, nézd meg a műsort, és akkor megtudod, mint mondok. Erre ő: Márpedig én nem nézem meg. Kurt: Hát akkor nem tudok mit csinálni. Ő zárszóul: Csak azt kívánom neked, hogy megfúlj tőle, amit ma este mondasz. Juliane úgy viselkedik, mint a fenséges özvegy, akinek szegény halott Fassbindert védelmébe kell vennie hullagyalázók ós más komisz alakok ellen. Kurt arra gondol, hogy Juliane mindig is haragudott rá. Mindig azt mondogatta Rainernek: A régi embereket nem szabad többé használnod. Standard mondata volt ez. Elsősorban őrá, Kurtra gondolt. Juliane telefonattakja nagyon elbizonytalanítja Kurtot. Aggályai támadnak és legszívesebben lemondaná a kölni utat. Szerencsére ekkor megint Dieter Schidor veszi át a telefonkagylót, és rábeszéli Kurtot, hogy repüljön el vele. Az indulás előtt, útközben és utána Dieter Schidor majd kibújik a bőréből jókedvében, de Kurt érintetlen marad tőle. Schidor egyik Fassbinder-sztorit a másik után meséli. Rainer utolsó New York-i tartózkodása során meg voltak híva Andy Warholhoz. Fassbinder csak állt ott jellegzetes testtartásában, feje lehajtva, karját fenn a melle fölött összekulcsolva, és nem szólt egy szót sem. Warhol megkérdezte tőle: Szokott gimnasztikázni? Fassbinder továbbra is hallgatott, és a pop-pápa nem tudta, hogyan folytathatná a beszélgetést. Hosszabb szünet után annyit mondott Rainer: Régebben előfordult, hogy gimnasztikáztam. A két nagy művész dialógusa. Warhol egy nagy diner-re is meghívta Fassbindert. Eljön a Jacqueline is, a Bianca is. Ki az a Jacqueline? kérdezte Rainer. Mire Warhol: Hát a Jacqueline Kennedy. És ki az a Bianca? Hát a Bianca Jagger. Fassbinder ezt óriásinak találta, mint egy gyerek, úgy örült ennek a találkozónak, de aztán végül meggondolta magát. Este Warhol vendégei mind a germán szörnyet várták, akire nagyon kíváncsiak voltak. A szörnyeteg azonban nem jött. New Yorkban elmentek a hírhedt Canal-Streetre is, ahol az a sok bőrös lokál van. Egy ilyen bőrös alak oda ment Rainerhez és azt mondta neki Nagyon hasonlít Rainer Werner Fassbinder német rendezőhöz. Mire Rainer: Hiszen az olyan híres, az mégsem mászkálna csak úgy fel ós alá ezen az utcán. Schidor Hans Christoph Blumenbergről is mesél, akivel Cannes-ban ismerkedett meg. Blumenberg gyakran elment a fesztivál idején vacsorázni Fassbinderrel és Schidorral. Ezért azt hitte a Zeit újságírója, hogy most már közeli kapcsolatba került Rainerrel. Így megígérte egy ausztrál tévés stábnak, hogy összehoz nekik egy interjút Fassbinderrel. Elintézem én, jóban vagyok vele, mondta a tévéseknek. Két óra hosszat vártak ezek a szálloda előcsarnokában, akkor lejött Harry Baer, és azt mondta: Sajnálom, Rainer kicsit később jön. A várakozás további órái után újra megjelent Harry, és így szólt: Rainer nem tud lejönni, beteg. Közben csak nem volt kedve az interjúhoz, mert inkább zenekazettákat akart hallgatni a szobájában. Rainer és Schidor azt a viccet is megengedték maguknak, hogy úgy tettek, mintha el akarnák vállalni Blumenberg első saját játékfilmjének a gyártását. Blumenbergnek el kellett mesélnie a film sztoriját. Utána így szólt Fassbinder: Hát ez még igazán nem történet. Még sokat kell rajta dolgoznod. - Mégis játszották tovább a producer-szerepet. Még a szereposztást is megbeszélték, és Rainer ragaszkodott Nastassja Kinskihez, akit Blumenberg nem akart. Az első adás aztán nem valami jól sikerül ezen az estén. Blumenberg kívánságára a beszélgetésnek flottul, fesztelenül, semmiképpen sem gyászos bambasággal kellene folynia. De végül is elég száraz valami sikeredik a dologból. Másnap reggel az egész kerekasztaltársaság Münchenbe repül a temetésre. Az szinte teljes egészében egy zene-egyvelegből áll, amelyet Juliane Lorenz állított össze. Kurt azt gondolja: Ha következetesek lennének, azt mondanák: kedves egybegyűltek, ha már ilyen szépen együtt vagyunk, hallgassuk négy napon át mindazokat a zenéket, amelyeket Rainer szeretett. " Peter Zadek vagy Alexander Kluge helyett egyszercsak Hanna Schygulla áll ott egy cédulával a kezében, és olyan bölcsességeket hebeg, hogy: Ki fog ezután új arcokat ós régieket újra felfedezni... Eközben Ingrid Caven kivonul a teremből. Úgy hat, mintha Schygulla ellen tüntetne, de csak dühös Julianéra, amiért tilalma ellenére az ő egyik dalát is eljátszatta. Kinn a szabadban sétálnak más gyászvendégek is, mert odabenn a zenei egyveleg nem akar véget érni. Kurt Raab azonban kitart. Kurt úgy érzi, Juliane ki akarja élvezni a hatalmát, amelynek most birtokában hiszi magát. Azt 16

6 gondolja, most játssza ki utolsó aduját, mert tudja, hogy utána visszasüllyed abba a teljes jelentéktelenségbe, ahonnét Rainer fölemelte. Utána a Deutsche Eichében fut össze mindenki. Az ilyen temetési szertartás a viszontlátásoknak is ünnepe. Es Kurt sok kedves emberrel találkozik, akiket már régóta nem látott. Hans Hirschmüllerrel például, a zöldségkereskedővel, Fred -Ilgnerrel, a WDR gyártásvezetőjével, aki Rainer számos tévéfilmjének viselte gondját, Rosemarie Schönarttal, a régi idők egyik maszkmesternőjével, és Daniel Schmiddel, valamint barátjával, Raullal, akik Párizsból érkeztek. Mikor Kurt megérkezik az Eichébe, sem Juliane, sem Rainer anyja nincs ott. Nemcsak az anya, Juliane is fogadta a kondoleálókat a temetőben. A fehér borjúvirsliből és gyűrött, hideg májsajtból álló, furcsa halotti tor alatt Kurt a WDR embereivel társalog. Háttal áll a nyitott ajtónak és valami mulatságosat mesél, mikor érzi, hogy a jelenlevők az ajtóra merednek és elnémulnak. Megfordul. Az anya áll előtte. Lilo Pempeit- Eder. Haloványra festve. Furcsán révetegnek hat. Messzire kinyújtja a kezét és azt mondja: Szervusz, Kurtocskám. Kurt a szeme közé néz, miközben megfogja a feléje nyújtott kezet. És azt mondja: Szervusz, Lilo. Azt várja, hogy az aszszony továbbmegy. De nem megy. Ott marad előtte állva ós kimeredt szemmel bámul rá. Kurt azt gondolja, most biztosan arra vár, hogy könynyekre fakadjak, és a nyakába boruljak. Na nem, gondolja, azt nem. Így Rainer anyjának végül nem marad más választása, mint hogy tovább menjen Rainer törzsasztalához, és ott udvart tartson. Kurt teljesen elgyengül a találkozástól, és mindenekelőtt le kell ülnie. De mivel immár vége múltba révedő hangulatának, úgy határoz, hogy Renate Leifferrel és Fred Ilgnerrel együtt távozik. Előbb azonban még elbúcsúzik Irm Hermanntól, aki az előkelőségek asztalánál ül, ott, ahol Franco Nero, Hanna Schygulla, Margarethe von Trotta és Dieter Schidor is található. Hanna erre megfordul, magához vonja Kurtot és bensőségesen szájon csókolja. Biztosan azt szeretné, ha kibékülnénk, gondolja Kurt. De számára nem alkalmas erre a pillanat. És miközben maga mögött hagyja a gyászoló Fassbinder-barátokat és Aki együtt élt vele, megszokta, hogy hallgatózzék a szobáját ajtajánál: vajon lélegzik-e?" Boy Goberttel Wolf Gremm Kamikaze című filmjében (fent) Juliane Lorenz és Ursula Strätz között Peter Karsten mint szerkesztő a Lola című filmben 17

7 azokat, akik szeretnének azok lenni, végérvényesen megvilágosodik előtte, hogy meg fogja írni, meg kell írnia ezt a könyvet Rainerről. Papírra kell vetnie a maga igazságát Fassbinderről, akár tetszik az embereknek, akár nem. Rainer örömmel fogadott gyermeke volt szüleinek, nemzetségfenntartó, fiú, egyáltalán nem pufók, puttószerű, mint gondolhatná az ember, inkább törékeny, halvány bőrszínű, szinte betegesen fakó arcú (ez az anyján is feltűnik, tőle valók Rainer mongol vonásai). A két szülő eleinte együtt rajongott éteri ivadékukért. A keresztnévben már nem egyeztek meg olyan könnyen. Az elsőt persze hamar megtalálták. A második keresése során aztán már feszültség ós némi vita támadt. Olyat akartak, amely ritmikusan zárja az ívet a Fassbinder családnévvel. Az apa, aki mint orvos a test elkötelezettje volt ugyan, de lelke mélyén hajlott a líra felé, és titokban verselgetett is, példaképe, Rilke nyomán a Maria nevet akarta a Rainerhez fűzni, az anya azonban, aki szintén vonzódott ugyan az irodalomhoz, bár inkább a prózához, s Fekete fényt akarok" (Fassbinder és Harry Baer a Lola) forgatásán ez alkalmi tolmácskodásban fejeződött ki, még a kínai fordításától sem riadva vissza, ellenállt, és nem először és nem utoljára az ő akarata érvényesült. A gyermek így a Rainer Werner nevet kapta, amelyet igazán szép íveléssel lehet kiejteni a családnévvel együtt. A fiatal házasság zsenge szálait már e kis viszály kikezdte, de a külvilág elől néhány évig még rejtegették a kötelékek további szakadozását. Végül is azonban a hatéves kisfiú válási színjáték tanúja lett. Az apa hamarosan eltűnt (csaknem sohaviszontlátásra), Kölnbe távozott, szándékosan távolra a fiútól, akire előtte sem volt semmilyen befolyással. Az anya magával vitte gyermekét Münchenbe, és ha nem is nagyon törődött vele vagy külön ólt tőle, mindig nagy hatalma volt fölötte. Egy kicsit mindig szégyellte Rainer a származását, és ebben nem különbözik azoktól a nagy szellemektől, akik proletár témáknak kötelezték el magukat. Persze azért mindig kokettált is vele, soha nem tudta igazán megtagadni, rút torzképeket rajzolt a polgárságról, ahol csak érintette filmjeiben, hadakozott származásával külsőségekben is, viselkedés és öltözködés terén egyaránt. Fassbinder pökhendisége! Azok a híres-hírhedett fellépései a nyilvánosság előtt, dacossága, mogorva válaszai interjúkérdésekre, alkalmankénti szófukarsága, toporzékoló őrjöngései, amelyekkel gúnyolódó kritikusainak dühét sokszor fehér izzásig hevítette! Ez a polgári normákat kihívó fellépés nem volt más, mint nyíltan kimutatott tiltakozás gyermekkora ellen, amely, mint ő maga mondta, mindennemű neveltetés nélkül múlt el, mégis olyan formákban és keretek között telt, amelyeket anyja ós polgári rokonsága mórt rá. Ez a nevelés nem családi bensőségességben folyt, s nem törődött a személyiség fejlődésével, a kis teremtmény kibontakozásának gondjával. Anynyira külsőséges volt, annyira csak a többi emberrel való mellékes és külsőséges érintkezésre ügyelt, hogy Fassbinder joggal érezte úgy: nem is kapott nevelést. És ha később emlékezett valami befolyásolásra, az csak olyan szabályokra irányult, amelyeknek fontosabb a jó magaviselet, mint a jótékony megértés, az üres udvariassági formula, mint a gyöngéd szó. Ez odáig ment, hogy még a mindennapi köznyelvben is megkövetelték tőle a választékos kifejezésmódot és a nyelvtani szabatosságot. És igaz ugyan, hogy később hoszszú együttműködésünk idején ugyancsak érdes, nyers és közönséges volt köztünk az érintkezési tónus, nemritkán kéjesen tobzódott a fekáliás képzetekben, Rainer mégis mindig ügyelt arra, hogy a valaha tölcsérrel beléje töltött nyelvtani szabályokat megtartsuk. Leghőbb vágya volt ugyanakkor, 18

8 hogy levetkezze a rákényszerített ifjúkori finomságokat. Vonatkozott ez az öltözködésére is. Akármilyen nevetségesen hangzik, mindig gondosan választotta meg ruházatát, perszer negatív hangsúllyal kifelé. Szegényesnek akart látszani, szakadtnak, lomposnak ben a később olyan nevezetessé vált bőrdzsekijében ismertem meg (amelyet aztán mint legsajátabb áruvédjegyét viselte) és kirojtosodott, kitérdelt, agyonhordott nadrágokban. Annak idején még mondhatta az ember, nincs mit fölvennie a fiúnak (végtére is felfedezésre váró tehetség volt még), később azonban, amikor a világ legjobb szabóinak összes modelljét megvásárolhatta volna, mániává, a normális emberek megvetésévé, a nyakkendőviselők gúnyolódásává fajult szenvedélye az előnytelen öltözködés iránt. Litergatyák lötyögtek nagyra nőtt hasán, az ingei szakadtak voltak, hiányoztak róluk a gombok, bőrcsizmáját bármelyik csavargó elhajította volna, és ráadásul mindenének koszosnak kellett lennie kicsit. Annyira nem tekintette értéknek az öltözködését, hogy ez az értéktagadás végül is nagyon pontosan kiszámított értékké vált. Így aztán már az lett a sikk, hogy kantáros szarvasbőrnadrágot, karcsú emberekre illő holmit, a müncheni Dietlnél, a mértéktelen mértékszabónál csináltat magának. Kedvét lelte benne, hogy alkalmat adjon bizonyos pletyka-kolumnisták- A zöldséges, akivel úgy elbánnak, egyik nagybátyja volt" (A zöldségkereskedő) nak, hadd ragadtassák el magukat illetlen öltözetének részletes és gúnyos lepocskondiázásában, hogy a legközelebbi alkalommal liliomfehér öltönyben lepje meg őket. A bőr különleges jelentőségű anyag volt számára, amely nyilván egyszerre jelentette a proletariátushoz való tartozását ós erősítette férfiasságának tudatát. Így gyakran adózott annak a bőrfetisizmusnak, amelyet bizonyos puhány férfipozőröktől ismerünk, akik szegecsekkel kiverve szerte a világon tetszelgő MC-klubokban gyűlnek össze ékeskedni. Legfőbb ismertetőjegye ama bizonyos filckalap volt, amelyet akár a nyilvánosság előtt volt, akár nem, soha le nem vett volna a fejéről, és olyan konya ós horpadt volt, mint polgárpukkasztó rokonáé, a képzőművész von Beuysé. Amilyen ápolatlan volt az öltözéke, olyan ápolatlanul akart minden hozzátartozó kellékkel együtt mint ember is megjelenni. (Nem voltak-e vajon filmjei is ilyen ápolatlanok", amiért is aztán a felületes szemlélő pongyolaságot,,,odabaszottságot'', zagyvaságot, dilettantizmust hányt a szemére? De nem ám! A német film világában nem akadt technikai téren járatosabb, a részleteket megszálottabban kidolgozó perfekcionista, mint Fassbinder. ) Borzas, fésületlen haja, vadon burjánzó, vörhenyes-színtelenül kunkorodó szakálla, megmosolygott tarvágásokkal benne, szutykos kézkörmei, a mértéktelen dohányos megsárgult ujjahegyei, a bőr tisztátalansága mindez rest jellemzőinek elegendő okul szolgált arra, hogy undoruknak adjanak kifejezést, finnyáskodva a fürdőkád intézményére hívják fel a figyelmét. Közben egyáltalán nem titok, hogy Fassbinder nagyon is szeretett kedvelt barátaival fürdőkádakban pancsolni, még forgatási munkákat is elhalasztott vagy lemondott emiatt; és saját tapasztalatom alapján mondhatom, hogy gyakrabban fürdött, mint az átlagnémet szokott. Ez az ingerlés, a felületet kapargató tisztaságlovagok félrevezetése mulattatta, és egyúttal piszkos leple volt érzékenységének, amelyet a nyilvánosság előtt nagyon is igyekezett rejtegetni. Nem volt más mindez, mint kései dacolás az anyai rendmániával, amely minden lelki rezdülést a szőnyeg alá söpört volna, hogy megőrizze a tisztaság külső látszatát. Védvár annak az időnek az emléke ellen, amikor fontosabb volt a vonalzóval meghúzott választék a fejtetőn, mint az, ami alatta van. A Fassbinder-kisfiút már röviddel 19

9 a szülők válása után nagyanyai oltalom alá helyezték. Anyjának, aki már régóta tüdőbeteg volt, különféle szanatóriumokban kellett kezeltetnie magát, és később, mikor már nem volt remény a gyógyulására, egyik tüdőfelét el is kellett távolítani. A kisfiú tehát épp hogy csak megtűrt, terhes kolonc volt felmenői nyakán, gyámoltalan kölyök, akivel muszáj törődni, ha már egyszer a világon van, de csak a legszükségesebb mértékben. Tehát szabadjára engedték, mert ez volt a legegyszerűbb és legkényelmesebb. És mivel ráadásul nehéz gyereknek számított, minden nevelési szándék hatástalanul pergett le róla, nemsokára vég- Rainer, és hogy halolt ilyen nincs..." (Kurt Raab) képp feladták, hogy bajlódjanak a nevelhetetlen mihasznával, és csak azt várták el tőle, hogy hanem hagyja is terelni magát az előírásos pályán, legalább a szükséges normákhoz igazodjék. Fassbinder így végre kezdte felkutatni a hátsó udvarokat, a kivilágítatlan utcákat, és ha a müncheni miliőben játszódó első filmjeire gondolunk, alighanem meg is szerette őket. Számára ugyanis ott zajlott az élet, ott ütközött meg gyűlölet és szerelem, ő maga ott talált rejtett gyöngédségre, ott szerezte első tapasztalatait a saját nemével és a másikkal, ott zajlott le minden, amit emberek közötti kapcsolatokon értünk. Ez a tájék lett legkedveltebb tartózkodási helye. Mivel maga is kívülálló volt a rokonságában, már gyermekkorában különleges érzék fejlődött ki benne az iránt, hogy milyen szerepet kell játszania egy olyan közösségben, ahol a konkurenciaharcot élesebben vívják meg, mint másutt, ahol az irigység, a rosszakarat és megvetés halálos végű lehet, az elnyomó mechanizmusok könyörtelenül érvényesülnek és akik nem viszik semmire, a családi rangsorolásban is legalulra kerülnek, és a sikeresek számára intő például szolgálnak. Ennek alapján állított kegyetlenül őszinte emléket rokonságának ben A zöldségkereskedővel. Ez a zöldséges, akivel úgy elbánnak, egyik nagybátyja volt, uralkodó figura a hátsó udvarokban, targoncás kereskedő, akit kedveltek vevői, a családja azonban gyűlölt, üldözött, megalázott. Fassbinder mély vonzalmat érzett iránta gyermekkorától fogva. Ha kicsit elrajzolta is a többi figurát, viselkedésükkel ós megnyilatkozásaikkal nyilván ilyen egyoldalúan rögződtek a kisfiúban: a becsvágyó feleség, aki becsapja és megcsalja a férjét, nagyobb tettekre sarkallja, ejti, mikor az nem jut előbbre, hagyja sodródni, hogy aztán elátkozhassa; az anya (Fassbinder nagyanyja), könyörtelen, rideg perszóna, akiben nincs semmi emberi érzés fia iránt, csak szégyenkezik miatta, büszke csak sikeres gyermekeire lehet; egy nagynéni, aki csak volt valamikor nemes, és akit Schygulla olyan utánozhatatlanul találóan játszott el; a zöldségkereskedő nővére (a filmben saját anyja), aki próbál ugyan tartózkodóan viselkedni, mégis állást foglal, mikor a család tisztességének megőrzése a tét. Férje, a zöldségkereskedő sógora, senki más nem lehet, mint Fassbinder mostohaapja (ha lehet így nevezni valakit, akihez a világon semmi köze sincs az embernek). Wolf Edernek hívták (a filmben Kurt volt a neve, nyilván azért, mert nekem kellett eljátszanom őt mint nyárspolgári faszfejt), újságíró volt, és a Bayernkuriernak dolgozott. Időnként lokálpatrióta verseket is írt meg novellákat (a filmben csak annyit tudunk meg róla, hogy egy úgynevezett keresztény újságba ír), Fassbinder anyjának nevéhez, a Liselottéhoz (filmjeiben fia Lilo Pempeit"-nek nevezte) az esküvő napjától hozzáragasztották az Eder nevet is, amit a későbbi éveiben mintha bánt volna, hiszen fogadásokon és filmpremiereken senki sem ismert rá így mint a híres rendezőhöz oly közelálló személyre, és minden bemutatkozáskor hozzá kellett tennie, hogy ő Fassbinder anyja, különben nem zsebelhette volna be azt a tiszteletet és csodálatot, amely szerinte megillette őt. Wolf Eder gyűlölte felesége első házasságából való fiát, átnézett rajta, semmibe vette. Fassbinder soha nem léphetett be anyja lakásába, ha Eder ott volt. Csak ha eltávozott hazulról Eder, vasárnapi sétájára, akkor volt szabad Rainernek gyorsan meglátogatnia anyját s meginnia vele nagysietve egy kávét. Mindazoknak, akikkel csak összeakadt a hátsó udvarokban és külvárosi utcákon, akár jók voltak hozzá, akár nem, alkalmat adott, hogy magukra ismerjenek filmalakjaiban. Mindnyájukat piacra dobta, és jaj volt annak, aki igazságtalanul bánt a kis Fassbinderrel, rongyemberként, ócska senkiként látta viszont magát; a szatócsok és virsliárusok, a szomszédok és pletykatantik, a kávénénikék és jobb hivatalnokok, a házmesterek és rendőrök. Szeretettel és gyöngéd ábrázolással illette viszont mindazokat, akiknek védekezniök kellett a gonosz külvilág ellen, akik hozzá hasonlóan kívülállók voltak, a külvárosi Casanovákat és kiskaliberű bűnözőket, a merész álmokat melengető, pöffeszkedő mini-desperadókat, az alkalmi kurvákat és koraérett prostikat, a takarítónőket és vendégmunkásokat és természetesen a buzikat. Fassbinder, mint koraérett kamasztársai, az utcán szerezte ismereteit a A külvárosi kamasz-brando és későbbi arcai 20

10

11 szexualitásról, ott, ahol először az a tét, ki tud a legmesszebbre pisálni, később, hogy kinek jön meg először, aztán, hogy ki esik át elsőnek a titokzatos élményen. Mint egyszer elmesélte, őt is egy kurva indította el a legközönségesebb úton, de hamar észrevette, hogy ezen a téren sem normális, legalábbis elüt kicsit a normától. Lehet, hogy ő, aki soha, sehol nem akart normális lenni, szexuális téren akart legkevésbé az lenni. (Egyes férfiak és nők, akik már régóta ismerték Fassbindert, állították is róla, hogy egyáltalán nem homoszexuális, csak az akar lenni. ) Ebben bizonyára nem volt kivétel és abban sem, hogy apapótlékot keresve az idősebbekhez vonzódott. Kamaszkori kortársai nem szerették, elutasították, mint aki képtelen a kapcsolatteremtésre, kilóg a közösségből. Így tehát még az ártatlan barátság sem adatott meg neki, és a pubertáskori enyelgés más fiúkkal idegen volt tőle. Végül talált egy férfit, aki hajlandó volt társulni vele. Görög volt (görög a Katzelmacher főhőse is, és Fassbinder maga játszotta), Fassbinder elárasztotta vonzalmával, persze nagyon büszke volt új szerzeményére, és boldogságát nem akarta eltitkolni. Az első látogatás tehát, amelyet barátjával tenni akart, anyjának szólt. De micsoda keserű csalódás várt rá, mikor bemutatta otthon a görögöt! Igaz, toleráns anyja igyekezett olyan nyitott és megértő lenni, hogy elfogadja fia homofil hajlamát. De az erre egy külföldivel állít be hozzá, egy esetlen, bárdolatlan, primitív alakkal, aki ráadásul még németül se tud rendesen. Ha már így kell lennie, ahogy van, magyarázta meglepett fiának, kereshetett volna legalább egy németet és még inkább egy művelt férfit, akivel kulturáltan beszélgetni is lehet, és erre való tekintettel könnyebben túlteheti magát az ember a kapcsolat kétességén. A fiú sértetten vonult el. Később aztán megfizetett ezért anyjának, aki akkor már nem tudott védekezni, nem tudott ellenkezni, mert Fassbinderből híres ember lett, és ez mindennél fontosabb volt neki, és tűrnie kellett, hogy fia sorra hozza hozzá kávézni az arabokat. Fassbinder képzetei a szexualitásról természetesen testközpontúak voltak. Ideálja az úgynevezett kemény férfi volt: a zömök, tömzsi, izmos, túltenyésztett bodybuilderek vonzották. Harminc körüli, rámenős nehézfiúk ejtették meg, akik rendszerint csak külsőleg látszottak egészségesnek, belülről tönkrement emberek voltak. Goromba fráterek, fenegyerekek, muszklimiskák, akik bizonytalanságukat, kiegyensúlyozatlanságukat pökhendiséggel, erőfitogtatással kendőzték, lelki nyomorúságukat bőr- és szegecspajzs mögé rejtették, de hiába fűzték be magukat ily módon, lágyságukban szétfolytak. Bűzleni kellett szájukból a férfiasságnak, izzadtságuk állati kellett, hogy legyen. A hasuk kicsi is lehetett, ha különben jól fel voltak fegyverkezve. A kurta ós fájdalmas szexet kellett kedvelniök. Mindenesetre atyai korban kellett lenniük, anélkül, hogy mindjárt az apa-pótlék szerepét akarták volna eljátszani nála. Legföljebb olyan apák lehettek, akik feltétel nélkül alávetik magukat a fiúnak. Lehettek külföldiek is, ha olyan ösztöneik voltak, amelyeket mi, degenerált európaiak állatiaknak tartunk. Fassbinder saját testén úgyszólván semmi nyoma nem volt az általa anynyira kedvelt izomparádénak, olyan puhának hatott, mintha csontjai sem lennének. A lába, ha mégoly vaskos volt is, túlságosan nagyra nőtt, kalimpáló kisgyermekére emlékeztetett. És ha dühroham fogta el, mely akár nyájas, megnyerő, nyílt kedvességet is árasztani, ilyenkor ellazulva közeledett hozzá az ember, ós kész volt bizalmasan megnyílni jóságának. Rainer Werner, mint a legtöbb egyetlen és kulcsos gyerek, akire szülei nem érnek rá, legföljebb lelkiismeretfurdalást éreznek néha amiatt, hogy viszonylag sok zsebpénzt kapott az anyjától, amit ő, saját állítása szerint, mozira költött. Ha kedve támadt moziba menni, nem érte be egy filmmel legalább hármat kellett megnéznie egymás után. Telhetetlensége ezen a téren is olyan hirtelen mohósággá változott, hogy válogatás nélkül nyelt el mindent, ami csak kínálkozott. A hollywoodi fekete széria krimijei mellett, amelyekben inkább a hideg cinikusért, James Cagney-ért rajongott, mint a kemény férfiasság bálványáért, Humphrey Bogartért, a fürdőkádban kitörhetett rajta, elsősorban vég- német melodrámákat és képp nem lehetett letagadni, menynyire hasonlít egy bébihez. Bőre, amely semmi áron nem volt hajlandó kicsit sem lesülni, sápadt, fakó, áttetsző volt, egyetlen szőrpihe sem sarjadt ki rajta. Teste így minden ellentéte volt az ideáljának, felsőteste nem volt sem széles, sem erős, inkább vézna, csípője sem keskeny, hanem kerek, köröskörül minden kerekded volt rajta, már akkor is, mikor még nem hízott hájpacnivá. Ha békés volt, olyan kedves képet tudott vágni, mint a szomszédék nett fiacskája. Ha megvadult, arcát az az ijesztő dac torzította el, amelyet filmjeiben időnként olyan tudatosan jelenített meg imágója jegyeként. Kicsit mindig esetlennek ós gyámoltalannak hatott, ós mivel erre, mint önmagának is pontos megfigyelője, hamar rájött, bumfordi mancsait nadrágzsebébe rejtette, olyan járásmódra szoktatta magát, amely táncos léptekkel egy magabiztos férfi széles tappancsolásának látszatát kelthette, és amely olyan jól megfigyelhető a Liebe ist kälter als der Todban (A szerelem hidegebb, mint a halál). Soha nem gesztikulált, karját mindig teste közelében tartotta, és mindig túlságosan fenn kulcsolta össze, úgyhogy ilyenkor többnyire úgy festett, mintha maga akarná a magasba emelni magát. Ha az ujjaival mutatott valamire, akár kedvesen, akár dühösen, mindig volt ebben valami évődésféle. Néha olyasmit is művelt, amit kisgyerekek csinálnak elrévedve, felfedezőúton saját testük felé, ós egyszercsak fütyülőjükhöz érve kíváncsian elidőznek rajta: kezét ilyenkor csak úgy, önfeledten bedugta gatyakorca alá, és hosszan, fesztelenül turkált, kaparászott, vájkált odabenn, amit sokan, akik véletlenül tanúi voltak, nem tekintettek elnézhető véletlennek, hanem undok célzatosságként rótták fel neki. Arca a testet öltött gyűlöletté tudott változni, torzfejjé, mely megijesztette az embert, szemét ilyenkor dühösen összevonta, szája lefelé görbült. De tudott ez az arc szirupos giccseket szeretett. És végül is ő lett az első a kezdetben új, majd fiatal, időközben pedig már őszülő német filmesek között, aki ismét felragyogtatta az ötvenes évek német csillagait (Barbara Valentin, Elma Kariowa, Cornelia Froeboss, Karlheinz Böhm, Adrian Hoven, Joachim Hansen). Már-már Romy Schneider is sorra került. Fassbinder hajlott rá, hogy vele játszassa el Maria Braun szerepét, és Romy Schneider kapva kapott volna rajta. De mint világhírű sztár elkövette azt a hibát, hogy a kevésbé híres rendezőt gyakrabban rendelte Párizsba, semmint az ínyére lett volna neki, úgyhogy egy napon Fassbinder azzal a dühös felkiáltással fogadta Romy Schneider ügynökének telefonhívását: Hagyjon bókén az a hülye tyúk!, és ez egyelőre véget is vetett a nagy reményekkel várt együttműködésnek. Schneider aszszonynak ezután már egyáltalán nem volt jó véleménye Fassbinderről. Lehet, hogy moziszenvedélye menekülés volt a valóság elől, csillapíthatatlan vágyakozás, a gyermeki vigasztalanság felejteni akarása, elsősorban mégis az a becsvágy dolgozott már benne ösztönösen, hogy tanuljon, magától tanuljon. Nézés útján akart tanulni, nem tanítás által, amellyel mások traktálták. És így az iskola is olyan rémség volt számára, amellyel kitartóan szembeszegült. Ennek az lett a következménye, hogy az elemi iskolától kezdve úgy váltogatta tanintézeteit, mint más az alsónadrágját. Konok, dacos, ellenkező kölyök volt, fejjel ment a falnak, semmiféle közösségbe nem akart beilleszkedni, végképp nem olyanba, amelyikben egy volt az egyenlők közül. Inkább saját tapasztalatokat akart szerezni, nem a többiektől tanulni, maga akarta elsajátítani a maga tudását, csak azt, ami kellett és megfelelt neki, amit ő tartott fontosnak. Oyörffy (Folytatjuk) Miklós fordítása 22

12 Schwabingi lakás. Az ablakok növényzettel benőtt hátsó udvarra nyílnak. Forró nyári délután 1982 júniusában. Kurt Raab a heverőn fekszik, és hol fennhangon, hol némán tudósításokat olvas a müncheni lapokból Rainer Werner Fassbinder temetéséről. Szemlátomást felségesen szórakozik. Peer Raben ( Willi") a földön térdel a heverő előtt, amelyet asztalnak használ. Felváltva sajtos tésztát fagylaltot sajtos tésztát eszik. Kurt a dialógus alatt idegesen, felajzottan izeg-mozog. Nem képes megülni a helyén. Feláll, járkál, újra lefekszik, megint feláll, limonádét hoz magának. Vakarózik, leveszi a szemüvegét, hogy utána mindjárt visszategye. Kurt (olvas): Nemcsak a filmjei korszakalkotóak. A müncheniek egy, igaz, rövid fejezet színháztörténetet is köszönhetnek Rainer Werner Fassbindernek. Jó tizenöt évvel ezelőtt ő volt a pontocska az i-n a város eleven underground világában. Két évi színiiskola után" ohó! Fassbinder 1966-ban megalapította" ohó! az antiteater nevű színházi kommunát olyan, akkor még ismeretlen nagyságokkal együtt, mint Hanna Schygulla, Ingrid Caven, Magdalena Montezuma, Peer Raben és Kurt Raab..." hát Montezuma biztos, hogy nem volt benne, és tudomásom szerint Caven sem. Össze tudod még szedni azt a tíz embert, aki akkor...? Willi: Miért ne. Kurt: Hát az alapítás mindenesetre nem 1966-ban volt, hanem 1968-ban. Willi: Nem '67-ben már? Kurt: 1968 nyarán. És a Mockinpott urat játszottuk. Willi: Mockinpott úr kínjai és meggyógyíttatása. Kurt: Peter Weiss darabját. És játszott benne mind a tíz alapítótag. A hölgyek a következők voltak Schygulla tulajdonképpen benne volt már? Nem volt benne. A hölgyek tehát ezek voltak: Lilith Ungerer, Doris Mattes, Irm Hermann és még ki? Willi: Ennyi nő volt mindössze. Kurt: Aztán te, én, Krää, Rainer és Brem... Willi: Nem tudom, ki volt még benne. Kurt: Mindegy, az Action-Theaternél a kasszába voltam száműzve. Nyolcvanszor játszottuk Ionesco Jakab avagy az engedelmességét. A végén már kívülről tudtam a darabot. Hát 41

13 Action-Theaternél, ha a drága Willi miután egy óv múlva visszajött a wuppertali színháztól, ahová a Zinner-stúdió végzése után elszerződött ki nem vesz a kasszából, hogy a színpadra állítson. Willi: Két évre szólt a szerződésem. A vakációra jöttem Münchenbe. És tulajdonképpen eltökélt szándékom volt, hogy ősszel visszamegyek Wuppertalba. Kurt: Rendezni akartál, vagy az csak úgy véletlenül történt? Willi: Akkor még a Jakab avagy az engedelmesség ment. És Ursel folyton sápítozott, hogy milyen régóta játszsza már ezt a darabot. De fogalma sem volt, mi mást játszhatna, és ki mit tudna megcsinálni. És akkor azt mondtam neki: én szívesen megcsinálnám az Antigonét. Kurt: Sophokles nyomán. De kicsit már amolyan Living Theatremódra. Willi: Hát igen, hisz az volt a Living Theatre nagy korszaka. Kurt: Milyen volt a közönség és a sajtó reakciója az Antigonéra? Willi: Nagy hatása volt, lévén nagyon szokatlan előadás. Nemcsak pozitív hatása, hanem riasztó is, amikor elkezdtünk vadul kiáltozni és dobolni, s ez aztán végigkísérte az előadást. A sajtóból csak annyira emlékszem, hogy a Süddeutsche megpróbált komolyan foglalkozni vele. Azt írta, Következett az Übü-orgia, ahol az a nagy botrány volt..." (Műsorlap 1968 augusztusából) Talán most sikerül összeszedni, kikből állt a csapat" (Az antiteater" együttese: Kirstin Dobbertin, Fassbinder, Hanna Schygulla, Günther Kaufmann, Ursula Strätz, Rudolf W. Brem, Kurt Raab (ül), Margit Carstensen, Harry Baer, Peer Raben (ül) igen, az Action-Theater. Azt a híres Zinner-színészstúdió tíz végzőse alapította, akik egy kicsit mind jobbak voltak annál, hogy vidékre menjenek. Willi: Ez elkezdődött már a színiiskolában. Már ott kialakult egy klikk Ursel Strätz és Horst Söhnlein körül. Kurt: Te tagja voltál ennek a klikknek? Willi: Nem, de mindig meghívtak. Érdekes módon ezeken az első üléseken ott volt Klaus Lemke is. Ez 1964-ben lehetett, úgy akörül. Kurt: Ursel Strätznek és Horst Söhnleinnek volt egy mozija. Egy fél évig mozizással próbálkoztak. Willi: Művészmozit próbáltak csinálni egy külvárosi moziból. Kurt: Igen, és aztán fokozatosan átépítették a mozit színházzá, és bemutatták a Jakab avagy az engedelmességet. És én valószínűleg egész életemben kellékes maradtam volna a tévénél és hobby-pénztáros az 42

14 hogy a rendezés egy prehistorikus társadalom ábrázolására törekszik. Kurt: Az Antigoné bemutatóján bukkant fel Rainer. Marite Greiselis hívta meg. Ő játszotta a négy Antigoné egyikét. Együtt járt Rainerrel abba a színiiskolába, ahonnan Rainer két hónap elteltével menekülésszerűen távozott. Soha nem felejtem el azt a benyomást, amelyet első megjelenésekor tett rám ez az ember. A reszketve várt bemutató előtt történt, hogy az ajtón benézett egy kerek képű, sápadt, agyonéjszakázott fickó, kutatóan és dacosan körülnézett, és Maritét kereste. Hogy igazában félszeg, nem tűnt fel, annyira elijesztett ábrázatának feneketlen mélységű csúfsága. Anélkül, hogy egy szót váltottam volna vele, vagy akár csak hallottam volna tőle egy szót is, ellenszenv és agresszió ébredt bennem iránta, sőt, mindjárt betolakodót láttam benne, holott csak egy meghívásnak tett eleget. Nem vettem észre, hogy ez az ember gátlásos, és nem mer bejönni addig a színházba, amíg föl nem fedezte barátnőjét, Maritét. Mögötte egy magas, vézna, széles karimájú kalapos, ifjú hölgy állt, aki bizalmatlanul, mégis szeretettel figyelte őt. Marite Greiselis barátságban volt egy fiatal titkárnővel. Irm Hermannnal, aki tűrhető fizetést kapott a német autóklubnál, és a kereskedelmi iskola elvégzése után közönséges polgári életre készült. Egy este Maritével elment egy filmmúzeumi kiállításra, ahol bemutatkozott neki egy félénk fiatalember, akit Marite a színiiskolából ismert. A húszéves fiúról azonban, bár kedves, udvarias és nyájas volt hozzá, az irodai hétköznapok során hamar megfeledkezett. De nem ám róla a fiú. Egy napon telefonon keresték Irm Hermannt, és Rainer Werner Fassbinder megkérdezte tőle óvatosan, hogy volna-e kedve közreműködni egy rövidfilmjében. Irm Hermann természetesen habozott, és aggályainak adott kifejezést, miszerint ő nem színésznő. Ekkor a fiatalember már konkrétabb, energikusabb és célratörőbb lett, és közölte a lánynyal, hogy nem kell aggódnia, ő majd megtanítja arra, amit tudnia kell. Ekkora önbizalom és rábeszélés meggyőzte Irmet, igent mondott, szabadságot vett ki, egy napon át forgatott Fassbindernél, és ezzel észrevétlenül megtette az első lépést azon az úton, amely ettől fogva egyre messzebbre vitte elképzelései világától, titkárnői életétől, kitűzött céljaitól. Ez a forgatási munka, melynek során Fassbinder óvatos irányításával Irm Hermann megkockáztatta az első színművészeti kísérletét, olyan döntő hatással volt rá, meggyőző erejével, a fiatalember úgy megbűvölte, hogy rögtön tudta: Itt én valami rendkívüli nagysággal, egy zsenivel állok szemben". Anélkül, hogy tisztában lett volna vele, olyan szerelembe esett Irm Her-,, Az Antigoné bemutatóján bukkant fel Rainer..." Fassbinder 1968 körül; Ursula Strätz festménye a rendezőről mann ezzel a Fassbinderrel, hogy az idők folyama a tökéletes függőség állapotába sodorta ban ennek természetesen még nem volt tudatában. Fassbindernek ekkor végre sikerült álmai egy parányi részecskéjét megvalósítani: lehetőséget kapott rá, hogy leforgassa első két rövidfilmjét. Nem sokkal előbb megismerkedett egy Christoph Roser nevű, állástalan színésszel, és miután viszony alakult ki köztük, összeköltöztek. Éldegéltek jól-rosszul a közös lakásban, mikor is Fassbinder rájött, hogy Rosernek van egy kis vagyonkája, amit eltitkol előle. Törni kezdte a fejét, hogyan lehetne kicsalni tőle ezt a pénzt, és a legjövedelmezőbben befektetni. Rá is vette Rosert, hogy vegye ki a bankból összes készpénzét, és bocsássa az ő rendelkezésére, hogy két rövidfilmet gyárthasson belőle. Persze Fassbinder már akkor meg volt kenve minden hájjal, és rafinált módon hízelgéssel, Roser hiúságára való apellálással nyomult előre célja felé. Rosernek hízelgett, hogy mindkét kisfilm főszerepét neki ajánlotta fel Fassbinder, és pénzét rábízta erre az emberre, akit alig ismert. Így születhetett meg a Der Stadtsreicher (A város kóbora) és a Der kleine Chaos (A kis zűrzavar). Ám a végtermék iránt nem érdeklődött egyetlen forgalmazó vagy tévéállomás sem, úgyhogy a filmtekercsek dobozukban pihentek és porosodtak, ós Roser már lemondott a pénzéről. Később aztán úgy tettek, mintha a mester korai műveire bukkantak volna rá. Egy darabig a naiv Roser abban a meg- 43

15 bocsáthatatlan tévhitben élt, hogy visszakövetelheti pénzét Fassbindertől, akinél ekkor már joggal gyanított sokkal többet. De amit ő egykor visszafizetendő kölcsönnek tekintett, az Fassbinder szemében kamatmentes isteni adomány volt, amit visszakérni blaszfémikus bűntettel volt egyenlő. Ennek megfelelően bánt egykori barátjával, akit soha többé nem léptetett föl filmjeiben. Irm Hermann sorsa eldőlt. Elköltözött a szüleitől Fassbinder és Roser lakásába, ahol a két férfi és a nő megpróbált egy háromszöget felépíteni, amely végül is inkább gyatrán, mint jól sikerült. A szüntelen súrlódásokat és féltékenykedéseket Fassbinder mint nevető harmadik, mindig a maga javára tudta kihasználni, hiszen végül is ő volt a viszály almája, amelyből a két másik egyekezett minél nagyobb darabot kiharapni magának, és eközben úgy tátogtak, tolakodtak, lökdösődtek, mint a madárfiókák a fészekben. Fassbinder hol Roserhez fordult szerelmével és ragaszkodásával, hol Irmhez, mindig kellően mérlegelve a helyzetet és helyesen megítélve a két riválist, Így azok állandóan versengtek a kegyeiért, egymást pedig gyűlölték, ő volt mindig a győztes, mert a másik kettő mindig a kedvében akart járni, éspedig lepipálva a mindenkori másikat. Roser vezette a háztartást, és kényeztette-táplálta a herét, Irm kereste a pénzt. Fassbinder forgatókönyvet írt, azzal akart áttörni, elismerést kicsikarni végre, úgy írta, mint valami megszállott, és művének a Kalter Stahl (Hideg acél) címet adta. Irm Hermann egyre mellékesebbnek tekintette titkárnői munkáját, ós főhivatásul az ismeretlen zseni támogatásának és megismertetésének szentelte magát. Szent meggyőződése volt, hogy Rainerből egyszer nagyember lesz. Fölcsapott ügynökének. Tarka ruhákban, széleskarimájú kalapokban, a forgatókönyvvel a hóna alatt járta a német földet. Megtisztelt látogatásával minden német tévéállomást ós minden mégoly jelentéktelen német filmproducert, magasztalta Rainer forgatókönyvét, de senki sem kért belőle. Evek múltával sem csüggedt, utazott, amennyire zsebpénzéből futotta. Fassbinder többször megváltoztatta a címet, a tartalom azonban nagyjából maradt a régi; Irm megint útnak indult és újra megverten tért vissza, ós hálául is ha nem éppen verést, de szemrehányásokat kapott, amelyek ütésekként záporoztak a hűséges csatlós és szerelmes érzésvilágára. Ajánló- és dicsőítő körútjaira Irm mindig magával vitt fényképeket is Fassbinderről, mert azt remélte, hogy ha mint kezdő rendezőt nem is, legalább mint kezdő színészt szárnyra tudja bocsátani. Ez végül is sikerült neki, és így 1966-ban Fassbinder első ízben kapott egy filmszerepet. Bíróság előtt álló katona volt egy oktatófilmben, amely a hadsereg számára készült. Irm nagyon büszke volt erre a sikerére, amelytől azt várta, hogy némi többletet biztosít számára az érzelmek kontóján. Joggal érezte magát annak, aki legelsőnek segített neki, kitartott mellette, amikor még senki sem akart kiállni mellette, aki feláldozta magát érte, s ezért nem várt semmi ellenszolgáltatást, aki hűséges volt hozzá, ragaszkodó, holott Rainer kezdetben anyagilag és egzisztenciálisan függött tőle, aki szerette már akkor, amikor Fassbinder még nem volt közismert személyiség. A dicsfény nélküli embert szerette Fassbinderben, szerette bizonyosan Rainer haláláig, még ha az utolsó években hallgatott is erről, sőt, néha az ellenkezőjét hangoztatta hevesen, ezzel a kitérő formulával élve: Lelkem mélyéig megváltani tőle. " Vitáik mindig szemünk láttára, fülünk hallatára játszódtak le. Alighanem úgy volt, hogy akkor értették meg egymást remekül, amikor kettesben voltak (hiszen Fassbinder, én magam is épp elégszer tapasztaltam, a legmegértőbb és legkedvesebb partner tudott lenni, hacsak megadatott az embernek az a szerencse, hogy kettesben lehessen vele!). Mivel azonban Rainernek úgy tetszett, hogy mások jelenlétében veszekedéseket szítson, Irm Hermannt a tökéletes függőség állapotába sodorta" (Irm Hermann a Zöldségkereskedő-ben) Fassbinder, Irm Hermann és Ursula Strätz a Koldusopera színpadán 44

16 éveken át abban a kétes mulatságban volt részük, hogy egy látszólag állandóan hisztérikus Irmet láthattunk magunk előtt, akinek frusztrált kitöréseit roppant teátrálisnak tartottuk. Hogy Fassbinder gyakran az őrjöngésig felingerelte, gyötörte és megalázta, kívánatos és kapóra jött cirkusz volt, egyrészt mert mulatságos volt nézni és hallgatni, másrészt mert ha Irmmel kapott hajba, egy időre legalább is biztonságban hihette az ember saját személyét Rainer támadásától, és ezt ajánlatos volt kihasználni. Elvégre szívesebben voltunk kuncogó tanúk, mint hogy mi magunk legyünk tárgyai dühkitöréseinek és agresszióinak, amelyeket hol alázatosan lenyeltünk, hol kontrakaríroztunk, de mindig sikertelenül. Senki más nem volt alkalmasabb ilyen villámhárítónak, mint Irm, ezt Rainer maga is tudta, és mi is hamar megtudtuk, mert senki más nem ment készségesebben elébe, eleinte óvatosan, aztán egyre élesebben megformulázott támadásainak, mint éppen ő. Kicsinyes szemrehányásokra Irm éppen olyan hevesen reagált, mint a legrondább gyanúsításokra, mert mindenütt kelepcét sejtett, ahonnét láthatatlan láb nyúlik ki, amely csak arra vár, hogy őt elgáncsolja. És ennek csak egyvalami lehetett a rugója: hogy félreszorítsák őt Rainer mellől, eltávolítsák közvetlen közeléből, Így mindenkiben, akár férfi, akár nő volt az illető, konkurrenst látott Fassbinderhez fűződő szoros kapcsolatában. Olyan konkurrenst, aki csak arra vár, hogy elszakítsa azt az amúgyis megviselt szálat, amelyet ő sodort saját szívétől Fassbinderéig. A leginkább még Fassbinder férfiismeretségei fölött tért napirendre. Átadta magát annak az ezen a ponton nyárspolgári beidegződésnek, hogy a norma a forma, és ami nem normális, az egyszerűen nincs. Öncsalása tökéletes volt ezen a téren. Hanem ami a nőket illeti, akár azokat, akik csak hivatásuknál fogva álltak közel Fassbinderhez, mint Hanna Schygulla, akár azokat, akik időnként magánemberként is közelebb álltak hozzá nála, mint például Ingrid Caven, ott mindig résen volt. Lövellt a szeméből a bizalmatlanság, követte imádott Rainerének minden belső és külső rezdülését, képtelen volt palástolni balsejtelmeit, mert az arcára voltak írva, rettegett az esetleges vereségtől, és ez fülsértő, hisztérikus rikácsolásokban tört ki belőle. Érzékenységét ilyen hirtelen, éles gyűlöletkitörések mögé rejtette, amelyek semmi mást nem jelentettek számunkra, mint mindennapi felszínes élvezkedésünket szenvedései láttán, kárörömünk rendszerint még jobban felszította ordítozását és sírógörcseit. Így egyáltalán nem volt szokatlan számunkra, ha Irm órák hosszat ült az ablakdeszkán, bőgött, és közbeközbe váratlanul felordított: Nem bírom tovább! Én ezt nem csinálom tovább! Ezt már nem tűröm el! ós féllábát kilógatta az űrbe, mint aki ki akar ugrani. Gyakran előfordult, hogy ilyenkor még rátett valaki egy lapáttal, és cinikusan megkérdezte tőle, segítsen-e neki kiugrani. Fassbinder ápolta, gondozta ós növelte kisebbrendűségi komplexusát, ahol csak tudta. Nemcsak azzal, hogy butának tüntette fel, gyakran bizonygatta neki, hogy ő csak egy buta tehén vagy ostoba liba. Azt is épp elégszer éreztette vele, hogy filmjeiben csak a másodrendű szerepekre tartja jónak, és azok közül is mindig a nyárspolgári, frigid és frusztrált háziasszonyét juttatta neki. Így csakhamar mindnyájunk közkincsévé vált az a torzkép, amelyet filmjeiben Fassbinder róla nyújtott, és amilyen figyelmetlenek voltunk, nem vettük észre Irm jó oldalait, odaadását, ragaszkodását, hűségét, önfeláldozását. Rainer ismerte persze ezeket a legjobban közülünk, de Irm sokféle tulajdonsága közül csak a rosszakat, negatívokat, kiállhatatlanokat szolgáltatta ki, és így Irm természetesen úgy érezte, hamis színben jelenik meg, és panaszkodott az egyoldalú igénybevétele miatt. Soha nem tapasztaltam, hogy igazán boldog ós elégedett lett volna a rá kiosztott szereppel (egyetlen kivétel a Petra Kant állandóan hallgató, Irm Hermann az Effi Briest-ben Szent meggyőződése volt, hogy RainerbőI egyszer nagyember lesz" (Fassbinder és Irm Hermann a Zöldségkereskedő 1971-es velencei bemutatóján) 45

17 csak a tekintetével mindent befogadó cselédlánya lehetett). Még A zöldségkereskedő forgatása alatt is, amikor pedig Fassbinder végre megkönyörült rajta, és alighanem valami hirtelen rohamszerű hálából mindazért, amit kapott tőle, neki adta a női főszerepet, állandóan elégedetlenkedett, és irigykedő pillantásokat vetett Schygullára vagy Caven ruháira, és folyton szidta nekem azokat a kötényruhákat, amelyeket viselnie kellett. Mikor a Küsters mama a mennybe megy című filmben megint egy butácska, undok, fúriaszerű némbert kellett alakítania (ez már 1975-ben volt), már csak nagyot sóhajtott, és megadta magát sorsának, a rezignált ember távolságtartásával. A legnagyobb csalódás és vereség akkor érte, amikor Fassbinder feleségül vette Cavent. Ez olyan mély sebet ütött rajta, mely nem gyógyult be többé. Fassbinder összes homoszexuális kapcsolatával elboldogult volna, de ezt a csapást soha nem heverte ki. Hiszen soha nem adta fel a reményt, hogy egy napon elnyeri méltó jutalmát fáradozásaiért, ha másképp nem, hát egy házasságlevél formájában. Caven nagyon jól tudta, mennyire szenved Irm attól, hogy Fassbinder őt választotta, és bőségesen ki is élvezte, hogy fájdalmat okozhat Irmnek, mikor,, Fassbin- derné" néven jelentkezett a telefonban. A legrosszabb Irm Hermann szexuális függősége volt Fassbindertől. Testi kegyeiben Rainer nagyon ritkán részesítette őt, de Irm mindig várt és mindig készen volt rá. Így mindenféle játékos perverziót eltűrt Rainertől, csakhogy a közelében lehessen; uborkával meg jégdarabokkal hagyta magát kínozni és Fassbinder arab barátainak is odaadta magát, akiket nem kedvelt, akiktől bár el nem árulta volna undorodott, ha közben Rainer is ott volt, és aztán ő is magáévá tette. Az Effi Briest forgatása alatt a rendezőasszisztens, volt berlini kommünár, vegetáriánus hitre térítette Irm Hermannt. Egy ízben ültünk egy frankfurti vendéglőben és rendeltük mindnyájan a nagy tál sülteket és steakeket. Csak Irm volt kivétel, és nem átallott csupán egy adag salátát kérni tojás és minden más állati eredetű alkatrész nélkül. Fassbinder várt egy kicsit, míg a pincér a rendeléseinkkel, fixírozta egy darabig Irmet, sorra végignézett rajtunk, szemét hunyorítva, mintha valami titkos jelet adna, aztán megint Irmhez fordult, és lakonikusan azt mondta neki: Irm, minden egyes szelet steakért, amelyet megeszel előttem, kapsz egy numerát! Ez ült. Nála is, nálunk is. Kipukkadt belőlünk a nevetés, mintha valami jó cifra disznó viccet hallottunk volna, aztán mindnyájan biztatóan ós várakozóan, kíváncsian és vigyorogva lestük Irmet. Irm nem pirult el, csak megragadta az étlapot, heves mozdulattal odaintett egy pincért, és izgatottan eldarálta, hogy szeretne egy jó nagy darab, zaftos steaket. Megint elnevettük magunkat, elismerően bólogattunk, egyikünk sem várt mást tőle. Mikor aztán megérkezett Irm nagy darab húsa, az önfeláldozás szánalomra méltó színjátéka nyílt meg előttünk. Irm, aki ekkor már évek óta nem evett húst, kezdte falatról falatra legyűrni torkán a szeletet úgy, hogy mi már a láttára is émelyegtünk, és ha néhány harapás után nem Irmmel történik meg, mi magunk hányjuk el magunkat. Felugrott, és kezét a szája elé tartva kirohant a vécére, ahonnét kis idő múlva megkönnyebbülten és jókedvűen tért vissza, büszkén leült Rainer mellé és ránézett. Rainer tekintete megint körbejárt az asztalon. Aztán halkan és gúnyosan azt mondta neki: Azt mondtam, ha megeszed, nem ha kihányod. Ha baszást akarsz, magadban kell tartanod a húst. Erre már csak kínos csend következett. A slusszpoén már nem ült, és 46

18 nem éreztük jól magunkat többé, egyikünknek sem ízlett már a rendelt hús.... Másoktól, hiszen jöttek mások is, nem idegenkedtünk annyira, mint tőle. Nekem csak a második vagy harmadik alakalommal tűnt fel, mikor egész konkrétan megkérdezte tőlem, hogy nem vehetne-e részt a munkában. Fogalmam sem volt, mi a fenét csinálhatna. Minden hely foglalt volt. A következő darabban is, amit terveztünk, ki volt osztva már minden szerep. Kurt: És akkor egyszercsak arról volt szó, hogy a Leonce és Lénát négyen rendezik: Kristin Peterson, Ursula Strätz, Peer Raben és Rainer Werner Fassbinder. Én azonban nem akartam őt rendezőnek, az én rendezőm Willi volt, aki kiemelt a kasszából. Olyan otthonosan éreztük már akkor magunkat abban a kicsiny, koszos színházban. És akkor egyszercsak úgy beállít oda ez az alak. Willi: Nekem nem volt ellenszenves, de nem is nagyon érdekelt. Ha már valaki megkérdi, hogy csinálhatja-e ő is, akkor megnézi magának az ember, miféle az illető, érdeklődést kelthetne-e a színpadon vagy sem. És én inkább érdektelennek találtam. Kurt: Adódott egy kedvező pillanat a számára, hogy beugorjon mint... Mi a fene az: kommuna? Hát az olyan, hogy együtt élnek a népek" (Kurt Raab és Fassbinder; Hanna Schygulla és Kurt Raab a Pre Paradise Sorry Now című Fassbinder-darabban; Fassbinder Schygullával a Katzelmacher-ben) színész a csoportba, amikor Anatolnak, aki az egyik hírnököt játszotta, eltörött a lába. Szükségünk volt az esti hetven márka bevételre, valakinek gyorsan be kellett ugrania. Erre jelentkezik ez a pofa majrés nem volt soha: Én megcsinálom. Holnap este eljátszom! Irm még ma is azt állítja, hogy remekül tudta a szerepét, csak akkor szarta össze magát, mikor egyszercsak a színpadon találta magát. Egészen összezavarodtunk, mert az óriási monológjából, amit mint háborús hírnöknek kellett volna előadnia, csak az első és utolsó mondatot mondta el. De senki sem vett észre semmit, mert hisz úgyis tudta az ember, miről van szó. A nézőket nem zavarta, bennünket annál inkább, elfancsalodtunk, amiért nem eregethettük ki a torkunkon azokat az ősi kiáltásokat. Baromi dühösek voltunk erre a pattanásos fickóra, aki nem tudta a szövegét, és a főnöknő Ursel Strätz mégis pártfogolta. És ezután következett a négyes rendezői fogat a Leonce és Lénánál. Willi: Ez volt az a bizonyos Flower-Power-korszak annak idején. Kurt: Táncoltunk a színpadon. Willi: Beatles-zenére, meg ilyesmire. Igazi kis közönségsikere volt az előadásnak. Kurt: Az első siker tehát Rainerrel jött meg? Willi: Igen. De nem hiszem, hogy lett volna neki köze hozzá. A rendezés nélküle sem lett volna nagyon más. Kurt: Ezt nem hiszem. Rám nagy hatással volt. Emlékszem az első próbára vele. Péter királyt játszottam, és amúgy paprikajancsiskodtam az egyik jelenetben. Mindenki nevetett rajta. Kivéve Rainert. Nagyon morcosan és dühösen nézett. Ez így nem megy mondta. Erre én máris savanyú képpel néztem rá. - Neked semmi mondanivalód nem lehet számomra mondtam neki. Nem te vagy a rendezőm. Az én rendezőm Willi. És elfüstöltem a próbáról. Aztán később egy kocsmában találkoztam veled és Rainerrel, és beszélgetni kezdtünk. És akkor egyszeriben észrevettem, hogy jó fej ez a fickó. Úgy kell elképzelned ezt a Péter királyt, ahogy egy nyárspolgár képzelné el mondta. Hiszen én magam vagyok a nyárspolgár, gondoltam, és nagyon soká töprengtem ezen a mondaton. És aztán ment minden, mint a karikacsapás. Nagyon beteg volt akkoriban az apám, és nem állt többé szóba velem, mert nem akartam tanár lenni. Boldogtalan voltam, és folyton sírógörcsöket kaptam. Ekkor állt melléin Rainer, és amolyan pótapám lett. Mindig törődött velem, meghallgatta a történeteimet, én bőgtem és a problémáimról meséltem. Ez volt az az idő, amikor igazán megkedveltem. Willi, de nem úgy volt-e, hogy Rainer meg Ursel támogatta fantasztikusan? Willi: De igen. Elvégre ő mondta ki a döntő szót, hogy Rainer a rendezői négyes egyike lesz. Kurt: És aztán mindinkább ő vette kézbe az egész rendezést. Világos volt az is, hogy nem éri be ennyivel. Hogy láttad te ezt, mit éreztél közben? Egyszeriben ott termett egy rendező, és rögtön ő lett a főrendező. Willi: Soha nem voltak olyan ambícióim, hogy én legyek a középpont. Kurt: Úgy érezted-e magad, mint akit Rainer háttérbe szorít? Willi: Nem volt akkor még ő olyan központi figura. Kurt: De később igen. Ki választotta ki a darabokat? Ő. Willi: Ez nem igaz. A Leonce és Lena után következett a Johannesdarab, azt ón választottam és rendeztem. Kurt: Hands up, Johannes! Rainer is játszott benne, és azt akarta, hogy folyton játsszuk a darabot. Kellett neki a pénz. Voltak, akik valami más keresetből éltek, azok keresztülvitték, hogy csak akkor játsszunk, ha van legalább nyolc néző. Willi: Ha csak két márka folyt be a kasszába, az is több volt a semminél. Rainer, Ursel és én a bevételre voltunk utalva. Kurt: A munka mellett - ne 47

19 kerüljük ki ezt a témát szerelem szövődött közted meg Rainer között. Ez nagyon erős kapcsolat volt, nem? Willi: Erős? Hát olyan erős nem volt. Kurt: Tartott vagy két évig. Willi: Ugyan, dehogy, két hónapig! Kurt: Mikor volt ez? Willi: A Leonce és Lena után lehetett. Kurt: Észrevettem annak idején. Gisela Ottónak az altatós öngyilkossági kísérlete után afféle motorikus zavarai voltak, időnként epilepsziás rohamokat kapott. Ez úgy jelentkezett, hogy először maga elé meredt, aztán elvágódott. Schwabingban voltam vele egy este, amikor megint elkapta a roham, és elterült. Nem tudtam, hova vihetném. Felhívtam Irmet, aki az Ainmillerstrasséban lakott. Irm Hermann sápítozott: Már itt van Rainer, és egy ágy sem szabad. Giselát aztán mégis odavittem, ós akkor te meg Rainer aludtatok az ágyban. Giselát a heverőre fektettük, én a karosszékben töltöttem az éjszakát. Irm pedig a földön aludt. Willi: Micsoda, te is ott aludtál? Kurt: Igen, öten aludtunk abban a kis szobában. Te akkor Rainerrel és Irmmel laktál abban a parányi lakásban. Willi: Így van. Az egész egy félreértés következtében alakult ki. A színészek egy része a színházban lakott. Mikor próba folyt, az alvókat el kellett távolítani a színpadról. Én akkor Urselnél laktam a Holzstrasséban. Egy nap, nem sokkal a Leonce és Lena bemutatója előtt, azt mondta Ursel, túlságosan megerőltető a rendezőnek, ha neki is ott kell aludnia a színpadon. Rainer jöjjön hozzá. Gondoltam, kezdettől fogva ácsingózott Rainerre, mos lecsapott rá. Az ócska VW-mmel elmentünk hozzá hármasban, de alighogy beléptünk a lakásba, eltűnt Ursel. Bezárkózott a szobájába. Az én szobámban pedig csak egy ágy volt. Így találtunk aztán egymásra. Kurt: Irm aztán tajtékzott, mi? És mit játszottunk aztán? Willi: Akkor következett már Rainer saját darabja, A Katzelmacher (Külföldi vendégmunkások gúnyneve. A szerk. ). Ezzel már mint szerző is egycsapásra sikert aratott. Kurt: Ekkor már jöttek a dicshimnuszok. Yaak Karsunke a rádióban, Joachim von Mengerschausen a Süddeutchéban és Karin Thimm is nagyon barátságos lett egyszerre az Abendzeitungban. Én nem lehettem benne, mert nem tudtam kijönni az esti 2 márka 50 pfennig gázsiból, és elmentem mosogatni egy vendéglőbe. Szerettem volna továbbra is játszani, de éppen akkor volt a munka dan- Dolgoznia kell nálam, hiszen egy csomó pénzt kell visszafizetnie" Kurt Raab a Farkasok gyengédsége című filmben (Rendező: Ulli Lommel, producer: Fassbinder) dárja, amikor az előadás lett volna, és a főnök nem engedett el. Rainer kidobott. Csak a Csung című vietnami kollázsban játszhattam újra, de ezt nem Rainer rendezte, hanem néhány brémai pofa. Ezt az actiondarabot 68-ban csináltuk, mikor virágjában állt az apo, mert elrendelték a szükségállapotot. Ekkor voltak a diákzavargások. A müncheni egyetemet is elfoglalták. A szükségállapotnak ezen a hetén minden reggel kilenckor már az egyetemen voltunk, hogy eljátsszuk ezt a darabot. Velünk voltak a colás és konyakos üvegeink, és az udvar lépcsőjén ültünk, és vártunk, hogy elkezdhessük. Először úgy volt, hogy majd háromkor. Háromkor azt mondták, majd ötkor. És ötkor már olyan részegek voltunk, hogy hiába voltak a plakátok, nem tudtunk már játszani. Az Action- Theater így küzdött a szükségállapot ellen. Egy hétig egyfolytában részegek voltunk. Rainer nem szerette, ha másutt is játszik az ember, nemcsak nála. Engem ez az apo-ügy azért is érdekelt, hogy dacolhassak vele. Különben a színházban akkor esténként már ott volt mindig Andreas Baader és Pröll. Egyáltalán nem sugdolóztak, nyíltan és fennen hirdették a jelszavaikat. Willi: Thorwald Prolinak hívták a másikat. Kurt: Manapság perbe fognák ilyesmiért az embert terrorista szervezet támogatása címén, akkor ez mindennapos dolog volt. Különben sem hitte senki, hogy csakugyan fognak végül valamit csinálni. Gyújtsátok fel az áruházakat!", ez volt az egyik jelszó akkor. De nem vettük komolyan. És egy reggelre tökéletesen szét volt verve az Action-Theaterünk. Horst Söhnlein tudatos, szándékos és jelképes tette volt. Szinte ő egymaga rendezte be eredetileg a színházat, ő építette a színpadot, fektette le a csöveket stb. És egy éjjel izzó-porrá tört mindent, amit fáradságosan fölépített. Véget akart vetni a színházasdinak. Másnap reggel aztán elindultak a VW-jával, ő, Baader, Proli és Ensslin, Frankfurtba, és ott felgyújtották az áruházakat. De nemcsak a színházasdijának akart véget vetni, hanem a Fassbinder-társulatnak is behúzni egyet. Gyűlölte ugyanis Rainert, amiért Ursel otthagyta őt a kedvéért. Akkor Rainer már a Nördliche Auffahrtsalleen lakott Ursel lel, Irmmel és veled. És te mosott ruhát szállítottál házhoz egy mosodából. Willi: Hát persze. Előfordult, hogy nem jutott eszünkbe darab, amelyet érdemes lett volna megcsinálni. Urselt és Irmet pedig elküldtük, hogy hajtsanak föl pénzt. Kurt: Ezt világosan el kell mondanod, nem ilyen finoman. Raineré volt a legnagyobb és legszebb szoba a közös lakásban, és ő terrorizálta a többieket. A legkisebb szoba volt a tied. 48

20 Willi: Irmnek is kicsi volt a szobája. És az igazság az, hogy Urselnek nem volt semmilyen. Kurt: Urselé volt a konyha. És akkor pénz kellett. Willi, mint mondtuk, napközben fehérneműt fuvarozott, aztán intézte a színházi ügyeket, röplapokat írt, szövegeket szerkesztett, éjszaka, az előadás után még szét is osztotta őket, plakátokat ragasztott. Engem is elküldtek vele, nem volt apelláta. De furcsa módon csináltuk is. Rainer mindezt egyszerűen elrendelte. És ő természetesen nem vett részt benne. Willi: Ő közben flipperezett a türkenstrassei Bungalow-ban. Kurt: Egyikünk sem tiltakozott. Automatikusan világos volt, hogy felügyel a dolgokra. Willi: Neki nem kellett csinálnia semmit. A többieknek kellett dolgozni és pénzt keresni. Irm és Ursel. Most jön az a történet, amelyet Irm nem enged elmesélni. Egyszer elmondtam már valahol, és nagyon megharagudott. Kurt: Nem tilthatja meg nekem, mert igaz. Rainer ötlete volt, vagy Urselé és Irmé? Willi: Rainertől indult ki. Hiszen amit én a fehérnemű-fuvarozással kerestem, az csak a lakbérre volt elég. Kurt: Rainer, aki járatos volt a "Óriási összegek voltak. És Rainer mindent lefölözött" (Fassbinder és Adrian Hoven az Angyalok árnyéká-ban rendező Daniel Schmid) németországi külföldiek ós vendégmunkások köreiben, azt javasolta a két nőnek, hogy üssenek tanyát valamelyik pályaudvar környéki caféban. És hogy is mondjam... feküdjenek le a vendégmunkásokkal. Willi: Kedvesen hívják meg magukhoz a vendégmunkásokat. Kurt: Ezt mondta? Willi: Igen, és mialatt a vendégek a lakásban voltak, ő elment abba a caféba darabot írni. Rainernek darabokat kellett írnia. A café ablakából figyelte a lakást, amely ott volt szemben. Így láthatta, mikor mennek el a vendégek. Kurt: És az a pikantériája még a történetnek, hogy a Koldusoperában fellépett aztán két kurva, és Irm Hermann meg Ursula Strätz játszotta őket. De vissza a tárgyhoz. Miután Horst Söhnlein összerombolta az Action-Theatert, nemcsak új játszóhelyre, hanem új névre is szükségünk volt. Tulajdonképpen ki találta ki az antiteater nevet? Willi: Azt hiszem, én. De nem vagyok biztos benne. Kurt: Rainer mindig azt mondta, tőle származik. Mit akartunk ezzel a névvel? Volt ebben valami program? Willi: Először is az: ellene vagyunk az uralkodó, etablírozott, normális színháznak. Aztán az is játszott valami szerepet, hogy az Action- Theater név is a-val kezdődött. Elvégre az Action-Theater törvényes utódjának éreztük magunkat. Kurt: 1968 júniusának egy éjjelén alapítottuk az antiteatert. Júliusban próbálni kezdtük aztán a Mockinpott úr kínjai és meggyógyíttatását Kurt Raabbal a főszerepben. Úgy véltem ekkor, van egy új színházunk, és én vagyok a sztárja. Kezdtem hinni magunkban ós a színházi munkában. A többiek is. Talán most sikerül öszszeszedni, kikből állt a csapat: Rainer Werner Fassbinder, Peer Raben, Gunter Krää, Rudolf Waldemar Brem, Kurt Raab, Irm Hermann, Doris Mattes, Lilith Ungerer, Jörg Schmitt... Willi: Már megint hiányzik valaki. Kurt: Talán nem is volt tizedik. Willi: Lehet, hogy csak kilencen voltunk. 49