KERESZTESEK. A Német lovagrend rövid története. Szerkesztette: Buskó András (Tanulmányok)

Átírás

1 KERESZTESEK A Német lovagrend rövid története Szerkesztette: Buskó András (Tanulmányok)

2 I. Rész 1. Német lovagok 1 A középkornak nevezett naiv vallásosság érája valójában közelebb állt az egyetemes hagyomány fényteli centrumához. Igen. Közelebb, már kronológiailag is, de azáltal is, hogy restaurálni kívánta a - temporalitástól független, mert afölött álló - Világkirály eszméjét. Az égi hierarchia leképződéseként jelent meg az a Rend, amit célszerű volt kiterjeszteni az azt tagadók szuverén világára is, még ha valójában ott is ugyanezen rend létezett a partikuláris viszonyoknak megfelelően. A lovagság, lovagiasság virága Európában, csakúgy mint az iszlám Keleten üde virágzással az önmagáért való pompázás és gőgösség felé tekeredett, ezért lehetett szükség arra, hogy Kelyhét helyes irányba, fölfelé tereljék végre, a tiszta égen világító Napkorong felé. Alázat Isten felé, példamutatás az ember felé. Az egyetlen Törvény hirdetése, a Rend megteremtése és a belső út végigjárása volt az új lovagság feladata. Mindenfajta esetlegességen felülemelkedve, a személyes jegyeket levetve, egy rendkívül magas szellemiségnek rendelve magát a militia tagja valóban szent küldetést volt képes teljesíteni. Mindez a középkori lovagrendek tekintetében megállapítható. A változások és ellentétek világából lehetséges kiutat kínáltak a fegyelemre, erőre, tettre, engedelmességre és hűségre, ugyanakkor a szükséges kontemplációra, integrációra nevelő katonai szerveződések, melyek exoteriálisan a Szent (kis) háború megvívására alakultak. Az Isten által fenntartott középponthoz kapcsolódva a teljes szabadság vált elérhetővé, s nemcsak úgy, hogy ténylegesen csak a Szentszéknek tartoztak felelősséggel. A Német Lovagrend, - melyet a XII. században névlegesen a betegek és sebesültek ellátására hoztak létre - alapjaiban a templomos és Johannita regulát vette át, s Szűz Mária oltalmában tevékenykedett. Tábori kórházaikkal a német ispotályos közösségek I. Frigyes szétesett csapatai számára enyhülést és segítséget kínáltak, hogy azok a két király seregeit a későbbiekben újult erővel, megfelelő támogatással fogadhassák. Ekkor merült fel az a lehetőség, hogy saját, német lovagrend alakuljon meg. Az ekkorra már jelentős hatalmat birtokló nagyobb lovagrendek mellett politikai tényezőként a háborúba csak később bekapcsolódott németeknek is szüksége volt egy felvirágoztatható, valódi kontingensre, mely adott esetben a királyi - valójában császári eszmékhez képes igazodni ban III. Celestin pápa szentesítette a Német Lovagok Rendjét. A Szentföldön többek közt Monfort erődjében s a templáriusok mellett Chastel Pelerinben kaptak lehetőséget fegyveres szolgálatra. Elsődlegesen azonban csakugyan a biztosított területekre áradó (főleg német-római területekről) zarándokoknak segítettek a Caritas nevében. A német lovagok létszám és felszereltség tekintetében a keresztesháborúk idején elmaradtak ugyan Szent János lovagjai és a Templom lovagjai mögött, ám bátorságuk mindig az előbbiek szintjén állt. A lovagok felismerhetőek voltak a tisztaság makulátlan fehérjében, a Lux által áthatott fehér köpenyükben, melyre fekete keresztet varrtak. A fekete nap - ami fekete keresztként is kifejeződik - a Megnyilvánuló mögöttiből árad ki a Szellem által s gyújtja lángra a szív szentélyében parázsló szikrát. Az a heroikus út, amit a tagok felvállaltak mindig példaértékű volt a laikusok számára; azonban nem szabad elfeledkeznünk a szerviensek szerepéről sem, akik mindenkor biztosítani próbálták a kibontakozást, s azáltal, hogy rendi (szerzetesi) kereteken belül éltek, a szellemiség jótéteményeiben éppúgy részesültek, mint harcoló testvéreik a nekik megfelelő szinten. 1 Felhasznált irodalom: Rásonyi Ábel (Internet) 2

3 A megalakulás I. (Stauf) Frigyes, a Barbarossa által vezetett lelkesedés következménye volt, s mint imperátori igazodás a későbbiekben is szorosan kötődtek a német uralkodóházhoz, jobban mondva egy ceasari prioritáshoz (különösen nagy diplomáciai szerepet játszott például Salzai Hermann nagymester, II. Frigyes - a stupor mundi oldalán a két kard háborújában ). Szentföldön harcoló rendként engedelmesség és hősiesség szempontjából mindig Outremes érdekeit állították legelső helyre - legalábbis Akkon végső elestéig. Mindezt az évi Egyiptomi hadjáratban is bebizonyították, ahol a La Forbie síkságon történt ütközetből csupán három teuton lovag tért vissza élve (a templomosok közül 33, és 26 johannita). A továbbiakban kerülvén az adatok útvesztőit, érdemes a rend európai utóéletére kitérnünk, hiszen miután a Szentföld végleg elveszett, a harcoló rendek létalapja megszűnt. A körzetből a németek távoztak leghamarább, s túlélésüket valószínűleg a további fegyverrel térítésnek köszönhették (mert északon voltak még nem-keresztény népek) A tengerentúl elvesztésekor Velencébe, majd pedig porosz területekre tették át székhelyüket a lovagok, s az északi szláv pogány népek ellen vívtak sajátos magánháborút - egyúttal elzárkózva a mindjobban hanyatló Nyugat lovagi eszméket fokozatosan elvesztő profanizálódásától. Területigényüknek megfelelően a mai Litvánia helyén létrehozott államok a jégmezők és hóviharok védelme alatt - csodálatos módon - sokáig létezett. Önálló politikai tényezőként töltötte be e kietlen területen a feladatát szigorú államuk, mígnem az orosz nemzeti expanzióval szembekerülve visszavonulásra kényszerültek. Nagy valószínűséggel megállapítható az is, hogy a gyalázatos körülmények között feloszlatott templomos lovagrend német területeken is üldözött tagjainak menedéket biztosítottak rendházaikban s a további akciók lehetőségét is nyújtották, amennyiben engedélyezték rendjükbe való belépésüket. Tehát a beavatott trubadúrok által magasztalt templáriusok számára továbbvihető lehetett a birtokolt Bölcsesség - ami persze eleve nem lehetett olyannyira idegen a német lovagrend belső körétől sem. Mivel nem tartoztak felelőséggel egyetlen világi uralkodónak sem, szilárd lovagi államuk - főleg a környezetüket befolyásoló pénzügyi machinációk miatt határozott ellenszenvet váltottak ki a Magyar királyból is, holott Erdélyi területeiket az Árpádháztól kapták ajándékba. Szabályos hadjáratra volt szükség, hogy kiűzzék a korona területeiről a Német Lovagok Rendjét, s északnak (először német területekre) orientálják őket. A német fejedelemségek mikrovilágából - egy számukra oly idegen világból is méltósággal távoztak, ismét csak északnak, a pólus irányába - a történelem kaotikus forgása előtt még existens árja területek fényessége és sötétsége felé, az Éjféli Nap honába. 3

4 2. A lovagi út és eszmevilág 2 : Vizsgáljuk meg ezt a kérdést dr. László András ultrajobboldali író, erős kritikával szemlélhető, ide vonatkozó előadása alapján: Minden szellemi út lényege a Lét Középpontjának, a Tudat Középpontjának, Önmagam Középpontjának a megtalálása; eljutni oda, ahonnan elindultam, ahová Önmagamon keresztül eljuthatok. Ezeknek a megvalósítási utaknak a legkülönfélébb formái ismeretesek: vannak olyanok, amelyek az egyedüllét, a magány, a csend, az elmélyülés tiszta formái között próbálják végigjárni ezt az utat, vagy próbálnak eljutni oda amit tulajdonképpen nem is lehet eljutásnak nevezni, hiszen lényegi mozgás ebben a megvalósítási processzusban nincs. Ugyanakkor vannak a cselekvési formáknak az útjai, amelyek a cselekvés legmagasabb fokához, a tetthez kacsolódnak; a tetthez, amelyben a megismerésnek éppolyan szerepe van, mint az akciónak, a tevékenységnek miként az autonóm, öntörvényű megvalósítási formák bármelyikében. Tulajdonképpen a sprirituális utak a legkülönfélébbek lehetnek: olyanok is elképzelhetők, amelyek a közönséges, ezzel kapcsolatos felfogástól merőben eltérnek; az ezzel kapcsolatos általános felfogás csak a nyugalomhoz, az elmélyült, elmélyedő, befelé forduló, kontemplatív megvalósítási módozatokhoz köti azt, ami az ember önmeghaladásával összefüggésbe hozható. Vannak azonban más lehetőségek is; vannak olyanok is, amelyek a tettek szintjén elmennek a legvégletesebb formákig: elmennek a harcig, a küzdelemig, a megütközésig, a végső a külső és belső értelemben egyaránt megjelenő határszituációkig, és ezen utak körében eminens szerep illeti meg a lovagi utakat. A lovagi út szellemi út. A lovagi út megvalósítási út Ön-megvalósítási út. A lovagi utat úgy lehet megfogalmazni, hogy egy emberi alapkvalitást, a harciasságot heroizmussá ('hősiességgé') transzmutálja. Az alkímiai szimbolizmus nyelvén azt lehet mondani, hogy a harciasságot, mint matéria prima secundum quid-et átalakítja egy matéria ultima secundum quid-dé, vagyis a harciasságot heroicitássá, heroizmussá, hősiességgé. Ez a lovagi út rövid, foglalatszerű lényege. De a lovagi út benső természetét nem merítettük ki. A lovagi út a harc jegyében áll. A harc közönségesen s ilyen módon közismerten is voltaképpen nem tekinthető, nem lenne tekinthető szellemi útnak; a harc közönségesen nem a spirituális megvalósítás útja. A harc közönségesen a létörvénylésbeli létezői létnek egy további felkavarása, megbolygatása, szétzilálása. Mit teszi a harcot olyan lehetőséggé, ami az ember, az Alany-hordozó ember önmeghaladása jegyében áll? Először is nézzük meg, hogy a harc, mint olyan, milyen alaptermészeteket, alapformákat mutat. A harc mindig a sötétség" és a fény" között dől el; a sötétség erői és a fény erői között. A nemes ellenfél az, akiben a szellemi fény uralkodó jelenlétben van; a nemtelen ellenség az, akiben a sötétség erői dominálnak. Ám a harc csak a sötétség ellen irányulhat. A fény pozíciójából, tehát az ellenfélben nem a szintén meglévő fény erőit támadom meg, hanem a meglévő sötétség-erőket; a fény-erők mindig szövetségesei annak, aki a szellemi úton valóban orientatív erőkkel haladni képes; a fény erőinek offenzívája sohasem irányul a fény erői ellen; tehát a lovag adott esetben a nemes ellenféllel is megütközik, de a nemes ellenfélben a sötétséget keresi, feltételezve, hogy a nemes ellenfél benne is a sötétséget fogja keresni. Jól tudjuk, hogy a Templárius Lovagrend találkozott muszlim izmailita-szúfi lovagrendekkel és köztük a legbensőségesebb barátság volt, tudván tudva azt, hogy a következő napon megütköznek egymással, a halál lehetőségei fognak megnyílni, az ellenfelek könyörtelen ellenfelek lesznek. De azt is tudták, hogy ez mi ellen irányul; a találkozás a fény-fény között a barátság, és a megütközés az, hogy egymásban a domináns fény hátterében lévő sötétséget megtalálják, és hogy ez ellen küzdjenek. Ez a lényege a harcnak; mint ahogy voltaképpen a békének a lényege is ezzel függ össze. Kétféle béke van: 'béke a fény győzelme után' (pax post victoriam lucis) és a másik a lehetőség a 'béke a sötétség győzelme után' (pax post victoriam tenebrarum), amely utóbbit spirituális szempontból nem lehet elfogadni és ezért minden pacifizmus alapvetően hibás, bűnös, rossz és eltévelyítő és a világ megrontásán működik. 2 Forrás: Dr. LÁSZLÓ ANDRÁS: A LOVAGI ÚT (A Szerzõ augusztus 1.-én, a szabolcsi SZŰZ MÁRIA monostorban tartott elõadása.) In: Tradíció évkönyv,

5 A béke csak a fény erőinek győzelme utáni békét jelentheti és csak ez elfogadható. A béke mindenáron", a ne legyen több háború", ne legyen több vérontás" gondolata, ilyen szentimentális kifejezések formájában, adott esetben teljes mértékben a létörvénylésbeli, a létforgatagbeli állapotok istenítéséhez kötődik; ezek samsarai szempontok Az égi, az isteni, a Nirvánai, szempontok teljesen másak: azokban a magasrendűség helyreállítása az egyetlen alapvető szempont, a magasrendűé, s a magasabb és még magasabb rendűé, nem pedig azon körülményeké, azon járulékoké, amelyek a létörvénylésbeli állapotok változásai során adódnak; ezek jelentéktelenek az előbbiekhez képest. Ha meghatározzuk, hogy a lovagi út a harciasság átváltoztatása, átváltoztatási metodikája hősiességgé, ha megállapítjuk azt, hogy milyen harcok lehetségesek és milyen harcban milyen módon kell viszonyulni valamihez, akkor eközben újra és újra ki kell térni arra, hogy ha az ellenség nemtelen ellenség (tehát a sötétséget képviseli, a sötétség dominanciájának a reprezentánsa), ilyenkor is csak a benne lévő sötétséget, s nem a minimálisan, de meglévő fényerőket támadom. Csakis azt a valamit, ami a lefelé irányulás, az alászállítás, a megrontás, a létállapotok szétforgácsolása - ez az, ami a sötétség jegyében áll, és amivel semmiféle módon nem lehet szolidaritást vállalni. A lovagi utak ezt is a legmesszebbmenőkig figyelembe vették, és előtérbe helyezték minden lehetséges alkalommal. A lovagság historikuma köteteket igényelne. Annyit azonban ki kell mondanunk, hogy a prehistoricitás óta vagy a prehistorikus állapotokon belüli időktől fogva lovagiság mindig is volt. A ló" ebben az esetben nem egyszerűen az az állat, amit lónak" nevezünk, hanem a hordozó, az uralt hordozó ennek volt a neve, s később ezt vonatkoztatták arra (arra az állatra), amely a legtöbbször hordozó volt. De a szanszkrit nyelvben, az ind-hindu hagyományban, a 'lovag' as'vin hordozója például a hamsa, a 'hattyú' és gondoljunk itt a Lohengrin mondakörre ezzel összefüggésben más oldalról. A 'hordozó' ezt jelentette maga a ló. Az indogermán nyelvekre gondolok most elsősorban, de ugyanez valamilyen értelemben mindenütt megvolt, hiszen például az aztékoknak is volt lovagrendjük: a Jaguár Lovagrend; és akármeddig mennénk vissza, kellő gondossággal és kellő informatikai anyag birtokában, ezt szinte mindenütt ki lehetne mutatni, vagy legalábbis ott, ahol olyan ethnoszok éltek, amelyek a szellemi-metafizikai tradíció képviseletére egyáltalán alkalmasak voltak. A kínai tradíció által fenntartott kultúrában éppúgy megvolt ez, mint ahogy megvolt és bizonyos értelemben ma is megvan a japánoknál, ahol a 'harc útja', a bu-do, vagy a 'lovagi-harcos útja', a bus'ido eredetileg magas spirituális rangot képviselt, a szellemi megvalósítás egyik útja volt. Ugyanis a harcon keresztülhaladva, a halállal való szembesülésen keresztülhaladva, a halált nagyságrendileg és létrendileg meghaladó állapotokkal való kapcsolat lehetősége nyílik meg a lovagi-harcosi úton. Ezt a japánok mindig tudták, és Európában is tudták akkor, amikor a lovagi eszmény még eleven, élő, működő, s hatni képes volt és általánosan meghatározó szerepet játszhatott. Egyenesen azt lehet mondani, hogy a legmagasabb rendű spirituális megvalósítási utak valamilyen módon mindig kapcsolódtak a lovagi utakhoz, akkor is, ha ez a kapcsolódás nem is volt kifejezett és nem erre került a hangsúly. Viszonylag későkori példa, hogy a katholikus egyházon, a szerzetesrendeken belül a Ciszterci Rend egy kontemplatív megfelelője volt a Templárius Lovagrendnek. Nem egyszer kontemplatív rendek paralel jelentek meg lovagi utakkal; ezekben átjárhatóság volt egymásba és ezek között kooperáció is megvalósult. Ha nem is közvetlenül, de valamilyen paralelicitás alapján, a benső elmélyedés közvetlen formáit kijelölő utak és az egyéb formák között mindig alapvető és mélyen organikus kapcsolat állt fenn. Általában a megismerést és a cselekvést élesen el szokták különíteni; ennek az elkülönítésnek van egy bizonyos létjogosultsága. René Guénon a metafizikai tradicionalitás egyik alapvetően meghatározó személyisége azt mondta, hogy a cselekvés egy horizontális létsíkon, tehát mindig az azonos létsíkon való módosításokat jelenti, szemben a megismeréssel, amely egy szimbolikus vertikum mentén értelmezhető, s amelyben nagyságrendi változások vannak. Ez sok tekintetben így van, de amit nem vesz tekintetbe az említett - általunk egyébként oly messzemenően tisztelt - személyiség, az a tett. 5

6 A tettet pedig el kell választani a puszta cselekvéstől; a tett olyan cselekvés, amelyben mély, erős, magasról mélységekbe ható transzcendens megismerési gnosztikus erők hatnak; a cselekvés gnosztikusan áthatott akkor, ha tettről van szó. A tettben a megismerési elem feltétlen. Mint ahogy az igazi megismerésben az akcionális elem rendkívül erős. Ezek között igenis létrejöhet kontaktus, tehát nem minden cselekvési forma horizontalitáshoz kötött, hanem a vertikumhoz is köthető cselekvés formái is lehetségesek. Ezekben gnosztikus erő nyilvánul meg ezek a voltaképpeni tettekkel kapcsolatos megnyilvánulások. A tett szellemi út. A tettek sorozata a szellemi utak lépcsőzetes kibontakoztatásának felel meg. A szellemi út és a tettek útja nemhogy nem áll ellentétben egymással, de a legszorosabban összefügg. Tudjuk, hogy a lovagrendek érdeklődése a harc és harciasság heroizmussá transzformálása mellett nagyon erősen gnosztikus orientáltságú volt. A lovagrendek a gnosztikusan meghatározható princípiumok vonatkozásában mindig a legmesszebbmenő érdeklődést, odafigyelést, a művelésig elmenő kapcsolatba kerülést jelölték meg, ez egyenesen a céljaik közé tartozott. A nyugati világban az ókori lovagiság ilyen magas szintnek felelt meg, hiszen maguknál a rómaiaknál a patríciusi méltóság második fokozatát jelentette: felülről lefelé a senator után rögtön az eques, a 'lovag' következett. A senator egy uralkodói réteg tagját jelentette, az eques pedig tulajdonképpen azt a réteget, ami a birodalmat tevőlegesen is fenntartani, megőrizni, megvédeni, kiterjeszteni, és teljesebbé tenni volt képes. De a későbbiekben is voltak egészen mély spirituális rendek: gondoljunk a Grál Lovagrendre; a legmélyebb, még kereszténység előtti gyökerekből táplálkozó Grál-szellemiséget fenntartó és hordozó Grál Rend - élén a Grál Királlyal, aki egyszersmind annak az országnak, amely felett ez a rend uralkodott, a legfőbb uralkodója volt teljesen spirituális rend volt. Bár a világi uralmat is kézben tartotta, lényege szerint a benső metafizikai erőkből életben tartott szellemiséget reprezentálta a világban, megvalósítási útként és a világba kisugárzó vallásként és kultúraként mindazon területeken, amelyekkel érintkezésbe jutott. Mindig voltak úgymond titkos lovagrendek. Az, hogy titkos" azt jelentette, hogy annyit tudtak róluk csak, hogy vannak; ennél többet szinte semmit. A Grálnak egy későbbi változata éppen a rózsakeresztesség volt, amely igen erőteljesen hordozta azt a hagyományt, amely egyiptomi eredetű volt, de szintézist alkotott görög, arab, germán, kelta, kabbalisztikus és egyéb formákkal ez volt a hermetika. A hermetika később újjáéledt, mint úgynevezett későkori hermetika vagy alkímiai hermetika. Ennek az egyik legfőbb reprezentánsa, fenntartója, hordozója, képviselője az igazi rózsakeresztesség volt. (Ma is vannak rózsakeresztes" irányzatok, de ezek mind hamisítványok, amelyek bitorolják ezt a nevet.) A rózsakeresztesség a legerőteljesebben lovagi, ugyanakkor gnosztikus és egyszersmind mágikus út volt egyszerre. A heroikus lovagiság, a gnósis és a mágia tökéletes egységet tudott adott esetben alkotni és alkotott is például az igazi rózsakeresztesség esetében. A legszorosabb értelemben vett harcias lovagrendek virágkora a XI-XII-XIII-XIV. század volt. Ezek a keresztes hadjáratokkal függtek össze, amelyeknek az volt a lényege, hogy a kereszténység foglalja vissza a Szentföldet, Jeruzsálemet, a körülötte fekvő földeket és a Szentsírt mindenekelőtt. A keresztes hadjáratok célja tehát főleg a Szentsír visszafoglalása volt, de természetesen zarándoklatok is csatlakoztak hozzájuk és a keresztes hadak, bár nem voltak mind lovagi karakterűek, bennük a legnagyobb szerepet mégis a lovagiság játszotta. Három lovagrend emelkedik ki ezek közül: az úgynevezett Teuton vagy Német Lovagrend, amely aztán később a mai Poroszország, Lengyelország, Litvánia, Belorusszia és Oroszország egy részét felölelően uralkodott, mint egy ország felett, miként más területek felett is; a Johannita vagy később Máltainak nevezett Lovagrend (még két másik Johannita lovagrend is van); és a Templárius Lovagrend. A Teuton Lovagrend egyszerre defenzív és offenzív is volt, a Johannita (vagy később Máltai) elsősorban defenzív és a Templárius elsősorban bár defenzív célzattal, de offenzív. Ezek közül spirituálisan a Templárius Lovagrend volt a legmagasabb rendű, második helyen a Teuton Lovagrend állt, s a harmadikon a Johannita; és ezek között szoros együttműködések alakultak ki. A keresztes hadjáratok mintegy rendek feletti meghatározó személyiségei közül is kiemelkedik egy olyan személyiség, akinek a méltósága és elismertsége összehasonlíthatatlanul csekélyebb, mint amit megérdemelne, mert egész Európa történetének főként szellemi történetének legnagyobbjai közé 6

7 tartozott: ez Bouillon Gottfried volt, a keresztesek vezére, a Szentsír Őre; testvére Bouillon I. Balduin egyébként Jeruzsálem királya lett A Teuton Lovagrend a mai napig is él, általában Német Lovagrendnek nevezik alternatíve, hiszen abban a szóban, hogy 'Deutsch' a 'Teuton' szónak az alapformája van benne, s a kettő tulajdonképpen ugyanazt jelenti. A Teuton Lovagrendnek jelenleg két ága van: a teljesen egyházi renddé alakult katholikus ág, és a protestáns ágazat, amely a tulajdonképpeni lovagrend. Érdemes megjegyezni, hogy a Teuton Lovagrend utolsó még nem teljesen egyházi nagymestere akinek elődei is mind szoros kapcsolatban álltak az Egyházzal Jenő főherceg, tábornagy, a Habsburg-Lothringen dinasztia egyik legkiemelkedőbb tagja volt A Johannita Lovagrend legfőbb törzse, ami a Máltai Lovagrend nevet viseli, a katholikus egyház meghatározó, legnagyobb és tulajdonképpen egyetlen egészen tipikus lovagrendje. A többi rend, ami lovagi természetű, azok tulajdonképpen érdemrendekhez kapcsolódó lovagrendek, ez viszont rendes, szervezett működő lovagrend, államként működik bizonyos értelemben, hiszen útlevelet bocsáthat ki. A Johannita Lovagrendnek ugyanakkor létrejött egy porosz protestáns formája is ez tulajdonképpen a protestáns testvérrendje a Máltai Johannita Lovagrendnek. A két lovagrend között kapcsolat áll fenn, s ez is mutatja, hogy maga a lovagi szellemiség a felekezeti különbségeket meghaladó dimenziókkal hozható kapcsolatba, tehát itt valami magasabb rendűről van szó. A porosz Johannita Lovagrend Magyarországon is működött és működik most is, de a két világháború között a működése sokkal kitüntetettebb volt, nem csekély mértékben a magyarországi commendator tevékenységének a jóvoltából, aki báró Felitzsch Berthold volt, a magyar jobboldal mondhatjuk úgy, hogy félig titkos spiritus rectora, akinek egészen meghatározó szerepe volt a magyar jobboldaliság erőteljes megszilárdításában és éltetésében. Mellesleg a porosz Johannita Lovagrendnek volt egy tiszteletbeli commendatora is a két világháború között: Nagybányai Horthy Miklós, akit különben Felitzsch Berthold báró öltöztetett be commendatornak. A magyar közélet háttérvonulatában a porosz Johannita Lovagrendnek szerepe volt, de a Máltai Lovagrendnek is, elsősorban a rend úgynevezett világi Szövetségén keresztül, amelynek József főherceg, királyi herceg, tábornagy volt az elnöke. Ma Magyarországon az egykori Vitézi Rend Vitézi Lovagrendként működik limitált keretek között, de működik A Templárius Lovagrendet 1314-ben IV. (Szép) Fülöp francia király, Nogaret kancellár és V. Kelemen pápa megsemmisítette: lefejezte, vezetőit megölette. (A Templárius Lovagrendet is újraélesztették, ezek az újraélesztési kísérletek azonban nem teljesen komolyak. Ahogyan nem teljesen komoly az egykori magyarországi meglétére alapozva újjáélesztett Szent György Lovagrend ; ZSIGMOND király idejében, uralkodás körül és még utána is egyébként két egymással nagyon is szoros rokonságban és hasonlóságban megjelenő lovagrend volt, az egyik a Szent György Lovagrend, a másik a Sárkányos Lovagrend, mind a kettő hasonló orientáltsággal.) Néhány szót kellene szólni a Templárius Lovagrend megsemmisítéséről. Általában azt mondják, hogy a templáriusok vagyonát akarták megszerezni: IV. (Szép) Fülöp, a pápa és Nogaret kancellár, de noha ezt is meg akarták szerezni egyáltalán nem ez volt a fő és meghatározó cél. A Templárius Lovagrendben volt egy a kereszténység általános vonulatait meghaladó, felülmúló spirituális erőbeli jelenlét. Valami többletre, beavatási, megvalósítási többletre törekedtek; ennek jegyében egy olyan spirituális alakot állítottak a középpontba, amelyet Baphometous-nak neveztek, s ez valószínűleg egy beavatási istenség megnevezése: a bap" gyökre alapozva mondom ezt (baptismos, baptisma és a baphometous); ez az alak állt a középpontban. Erősen elmozdult gnosztikus és mágikus orientációk irányába is a Rend, és valószínűleg volt egy olyan célja, amely cél a pápa, a császár és a lovagrend nagymesterének vagy egy nagymester feletti főnek egy személyben való egyesítése volt: a császár legyen egyszerre pápa és a legfőbb személyisége a lovagrendnek, és ez a valaki a Ghibellin-dinasztiából kerüljön ki. A Ghibellin-dinasztia voltaképpen a Hohenstaufendinasztia volt, amelyet Waiblingen nevű központi várukról, rontott arab elnevezéssel, ghibellinnek neveztek. A velük szemben álló párt a Welf volt, amit Guelf-nek is neveztek. A guelfek tehát a pápa császár feletti korlátlan főségét ismerték el; azt mondták, hogy bármikor maga a pápa lehetne a császár, de ha nem, akkor is felette áll, és õk teljes mértékben ezt, mint császárt ismerték el. 7

8 A ghibellin-szempont pedig az volt, hogy a császár magasabb rangú a pápánál, akár át is vehetné a pápa funkcióját, de ha nem veszi át, akkor is magasabban áll. Ez egyáltalán nem volt képtelenség, hiszen a császár viselte azt a címet, hogy Vicarius Christi (Krisztus Helytartója) és a pápa csak azt, hogy Vicarius Petri (Péter Helytartója); ez egy időben így volt, idővel módosult. A lovagi tendenciák, de mindenekelőtt a Templárius Lovagrend a legszorosabban kapcsolódott a Hohenstaufen-Ghibellin törekvésekhez, annyira, hogy a középkor lovagi imperialitását döntő mértékben ez a Ghibellinszellemiség határozta meg, messzemenő összefüggésben a Teuton Lovagrenddel és még inkább a Templárius Lovagrenddel, mindaddig, amíg ez utóbbi fennállt - utána az egész ghibellin-világ összeomlott, az utolsó ghibellin trónkövetelőt lefejezték A lovagi út benső természetét tanulmányozva nem mehetünk el szó nélkül egy olyan fontos tényező mellett, ami voltaképpen nemhogy fontos, hanem egyenesen a lényeghez a legszorosabban kapcsolódik: ez pedig tulajdonképpen a lovagság, a harc, a heroicitás viszonya a halállal. A lovag a harcban a győzelemre törekedett, de állandóan szembesülve a halállal, állandóan elfogadva a halál kihívását, szembefordult a halállal oly módon, hogy ne csak az ellenfelelet, ellenséget győzze le, hanem tulajdonképpen legyőzze magát a halált is. A lovag, ha elesett a harcban, ha valóban lovag módjára, önmagát bizonyos értelemben hérosszá transzformálva halt meg, akkor ezt a halált úgy nevezték, hogy mors triumphalis ('diadalmas halál'); ez azt jelentette, hogy a halált egy transzcenzionális aktusként átélni, magasabbra emelkedni; ideális esetben átélni a halálban a feltámadást (resurrecíto), sőt a metafizikai Felébredést is, vagyis a Nirvanai végcélt; ez volt a legmagasabb lehetőség, de mindenképpen úgy meghalni, hogy halál az általános lét állapotainak a maximumait is meghaladó módon következzék be; tehát a halálban ne egy lecsökkenés, egy a kioltódás irányába végbemenő lecsökkenés menjen végbe, hanem egy felemelkedés, egy felszárnyalás, lehetőleg feltámadás és mennybemenetel és beteljesedés, amihez a halál átélésének, a halál határszituációjának a végtelenségig intenzifikált, végtelenül tudatossá tett átélése adta volna vagy adta meg a bázist. A lovag kereste a szembesülést a halállal, hogy a határhelyzet feszültségében egy olyan helyzet feszültségében, amely a tudat kioltására irányul a kioltásra irányuló erőnek fölébe kerekedjék, és egy sokkal magasabb állapotot éljen meg, mint amilyen állapot átélésére általánosan lehetősége lett volna. A halállal való viszony meghatározó jelentőségű. Gondoljunk például arra, hogy az indiánok, akiknél a lovagi szellemiségű harc centrális jelentőségű volt, általában úgy indultak harcba, hogy abban győzni is lehetett és el is lehetett esni, de mindig voltak olyanok, önkéntes jelentkezés és különleges iniciatikus érintettségek után, akiknek mindenképpen meg kellett halniuk: ezek voltak a soha vissza nem térők"; õk más tolldíszt viseltek és más jelvényeket, és mindenképpen meghaltak az ütközetben. Ez a mindenképpen meghalás számukra beavatási nagyságrendű, sőt a beavatás általános szintjeit meghaladó nagyságrendű spirituális tett volt. Egy tett, amely ugyanakkor megismerés is (gnósis), továbbá egy Auton-lényükre irányuló mágia is volt; a halált olyan mértékben provokálni, hogy a felületen győzzön ugyan, de a transzcenzionális internalitás, a bensőség, az embert, a személyiséget meghaladó benső lét értelmében győzelem (mors triumphalis) legyen mindenképpen. Ezeknek a különböző lovagi utaknál mindig volt egy kitüntetett jelentősége A lovagi utaknál A Halál Önkéntesei" itt-ott mindig felbukkannak A halál utáni állapot milyensége a tradicionális felfogás szerint óriási mértékben függ az élet egészétől, a végső (terminális) időszaktól és a halál körüli (circummortalis) pillanatoktól, a tudati, éberségi intenzitás vonatkozásában és értelmében. Egyáltalán nem közömbös, hogy azok a szellemi-éberségi erők, amelyek az élet egészében fennállnak milyenek, hiszen azok meghatározzák a terminális időszakot, a terminális időszak meghatározza a halál körüli pillanatokat és a halál körüli pillanatok milyensége meghatározza a halál utáni lehetőségek milyenségét is. A post-exsistentia, a halál utáni létezés lehetőségei, éberségbeli erők megtartása összefüggésében nagyon nagy mértékben függenek azoktól az erőktől, amely erők az élet egészét vagy még fokozottabban az élet végét, a halál körüli pillanatok milyenségét meghatározzák. Minden olyan ember, akinek bármiféle szellemi nyitottsága van, az erre odafigyel; ha felhívják rá a figyelmét még inkább odafigyel. A lovagi utaknál ennek a ténynek és ténykörülménynek a döntő jelentőségével mindenki tisztában volt; azzal, hogy ez itt függ az élet egészétől, a terminális időszaktól és a halál körüli pillanatoktól. 8

9 Egy lovag nemcsak élni akart, nemcsak az élet felfokozottabb voltát akarta, hanem az életfelettiséget akarta mindenekelőtt, tehát az élet és a halál felülmúlását akarta; az életet az életfelettiség jegyében az élet és a halál után. A csökkenés nem áldozat. A szóhasználatok közönséges rendjében, ha valaki ezért meg ezért meghal, azt mondjuk: feláldozta az életét" valójában nem áldozott fel semmit. Életet feláldozni csak az életfelettiség jegyében lehet, hiszen az áldozat egy híd, a transzcenzió hídjának a megalkotása, a világ általános létállapotaiból a transzcendens vagyis Önmagámban gyökerező és Önmagam legbenső Alanyiságához kapcsolódó állapotokhoz. Az élet feláldozása", ha nem az életfelettiség értelmében történik, nem életfeláldozás, az csak életkioltódás; áldozatot hozni csak egy magasabb rendűért lehet és szabad, és másként nem is az. A csökkenés irányában létrehozott műveletek nem áldozatok, hanem a szellemiség legdurvább megtagadási formái közé tartoznak. a lovag közvetlenül erre koncentráltan élt, hogy lehetőleg harc közben haljon meg, a győzelem, de mindenképpen a benső győzelem pillanatában, hogy ekkor álljon a csúcson, amikor ez bekövetkezik. Egy szellemi összeroskadottságból az életet és halált igazán felülmúlni nem lehet; egy szellemi zenithelyzet kell ahhoz, hogy az élet és halál a halál pillanatában felülmúlttá váljék. A lovagiság a harc és a harciasság heroizmussá transzmutálása vonatkozásában, az adekvát harcban - ami a sötétség" elleni harc, nemcsak az ellenségben lévő sötétség, hanem, egyes szám első személyben fogalmazva, a bennem lévő sötétség elleni, aminek csak egy kivetülése a külső exsistens-ben megmutatkozó sötétség, a benső sötétség ellen való harcban végbemenő kiteljesedést jelölte meg célként. Az iszlámban megkülönböztettek al-jihad al-asghart és al-jihad al-akbart. Az előbbi a külvilágban folyó harc, háború, a 'kis szent háború', s Muhammad, a Próféta felhívta a figyelmet arra, hogy a 'kis szent háború' után a 'nagy szent háború', az al-jihad al-akbar következik és ez a benső világban lévő sötétség-erõk elleni háború, s a 'kicsi', ami a világban, kinn, az úgynevezett nagy távolságokban folyik, mégis kicsi, mert a tudat jelenségeinek a világában zajlott le, míg ellenben a 'nagy szent háború' a tudat formáló erõinek a világában, s ezért nagyobb. A lovag minden síkon küzdött: nemcsak a világban az ellenséggel, a nemes ellenféllel és nemtelen ellenséggel, nemcsak az ezek által reprezentált fényerőkkel szemben megjelenő sötétséggel ütközött meg, hanem minden okkult síkon és minden ennél magasabb, szupraokkult síkon tulajdonképpen harcot folytatott. Azokkal az erőkkel folytatott harcot, amely erők mintegy belőle leválva, de még nem teljesen leválva ellenébe fordulnak, amelyek sötétség-erők és a redintegratív Egység megvalósítását akadályozzák Abban a szemléletben, amit itt képviselek az az elsőrendű tételezés, hogy minden Én-Önmagam vagyok, minden Auton. Ami nem Én-Önmagam vagyok, vagyis heteron (más valami) az is Auton, csak fel nem ismert Auton; a fel nem ismert Auton egyebek közt sötétség-erők formájában működik a tudati létben. Nincs alapvető különbség külső és belső világ közt a tudati létben; nekem ezekkel kell műveleteket végrehajtanom; a műveletek a megközelítések egyik rendjében harci műveletek; a harci, lovagi, heroicitást megcélzó utak ebben a szimbolikában ragadják meg a heteron-erőkkel való viszonyt. Természetesen másként is fel lehet fogni: fel lehet fogni egy pusztán felismerési útként, processzusösszességként; sokféleképpen felfogható. Az egyik ilyen felfogás a harc dimenziói között való felfogás. Nem a metodika magasabb vagy alacsonyabb rendűségéről van szó, mert a verifikáció csakis az eredményben mutatkozik meg. Lehetnek felismerési célzatú műveletek, amelyek ugyanazt eredményezik, mint a harc szimbolizmusában megragadó, meglátó utak; a végeredmény dönt. Ez is jogosult, feltétlenül jogosult, sőt kitüntetetten, és kombináltan, hiszen különböző kombinációk is lehetségesek a felismerő és a leküzdő műveletek egyesítése révén. Az Auton-heteron vonatkozásban megjelenő metafizikai küzdelem útja a lovagi út. Szembesülés a halállal, szembesülés a mással, önmagam viszonya Önmagamhoz, önmagam viszonya az Abszolútumhoz ezek vetődnek fel; és nemcsak mint megismerési kiindulópont, hanem olyan, amellyel önmagamat feszültségteljes viszonyba kell hoznom. Ezeknek a feszültségeknek a meghaladása a lovagi út bizonyos etapjai; ezek megjelenhetnek a külső küzdelemben, a külső küzdelem általánosságában, a külső küzdelem konkrét harci cselekményeiben, hiszen az igazi harci műveletek mindig beavatási karakterű műveletek voltak; megjelenhet a lélek internális terében 9

10 végbemenő szellemi és szellem ellen megnyilvánuló erők síkján és megjelenhet ezen kívül még igen sok más formában is. A lovagi út szellemi út; önmeghaladási út. Ha nem útban" gondolkozunk, mondhatunk ehelyett aktust is: önmegvalósítási aktus, szellemi aktus, metafizikai aktus Egyrészt azt hangsúlyozom, hogy a lovagi út a legmagasabb rendű utak egyike, tényleges út és a lovagiságnak szinte napjainkig ható érvénye volt. Ez nem azt jelenti, hogy a jelen korban a lovagiságnak semmiféle lehetõsége nincs Főként karitatív tevékenységre korlátozódnak a jelenlegi lovagrendek, ami önmagában értékelhető, de ez nem a lovagiság szorosabb értelemben vett terrénuma; humanitárius segélycsomagokat bárki ki tud osztani, ha ezeket meg tudja szerezni és továbbítani tudja, ez nem különleges lovagi képesség. Ugyanakkor a jelenlegi korban a különleges lovagi képesség már nem is az, hogy lovagi páncélban lóháton küzdelembe indulni, hanem a sokkal szubtilisabb formában megjelenő sárkányt" felkeresni. A lovagiságban a sárkány", a vizek sárkánya" nagy szerepet játszik (a távol-keleti szimbolikában volt egy égi sárkány" és a vizek sárkánya", a nyugatiban csak a vizek sárkánya", s ezért ez negatív volt és a sötétséget reprezentálta, míg ellenben az égi sárkány" egy pozitív valóság); a sötétség sárkányát" felkeresni, azzal megütközni és azt legyőzni. Ez a jelen korban, ha nem is absztrakt, de szubtilis, többnyire internális, de olykor externális formában is megjelenő erők elleni küzdelmet jelenti. Ez a küzdelem ekvivalense az egykori sárkány elleni küzdelemnek, viszont ez utóbbi is voltaképpen spirituális szinten zajlott le, nem az volt és főképp nem merült ki egy sárkányszerű állat legyőzésében. Különböző létsíkokon megjelenő sárkány-erők a sötétség erőit nevezzük így ellen folyt a küzdelem; ma másképp kell folynia a küzdelemnek A lovagi mentalitás és attitűd érvénye nem szűnt meg. A megjelenési valószínűsíthetőség gyakorisága szűnt meg, az csökkent le olyan mértékben, hogy kevésbé lehet ilyesmiről beszélni, de egyáltalán nem zárható ki. A lovagrendek még, a maradványszerűek is, valamit azért képviselnek és fenntartanak, bár nagyon keveset; az, hogy egy összejövetelen megjelennek, és azután hazamennek, és az eltompultságukat élik tovább, ez nem egy szellemi rang, nem egy szellemi, lovagi élet A spirituális létrendnél fontosabb nincs. Senki nem mondhatja azt, hogy az élete nem teszi lehetővé, hogy eszerint éljen; akkor meg kell változtatnia az életét. Mindent ennek kell szellemi értelemben természetesen alárendelnie A lovagi út ebben a vonatkozásban nem tett engedményt, mint ahogy egyetlen igazi megvalósítási út sem, soha. Annyira nem, hogy ez tulajdonképpen nem is egy előrehaladott fokhoz kapcsolódott: ez condicio sine qua non volt a kezdet kezdetén. Nem lehet elképzelni, elgondolni egy olyan életet, amely önmagát esetleg valamilyen módon úgy definiálja, hogy magasabb céljai vannak, esetleg vallásos irányultsága van, az életfelettiség számára jelent valamit, ha az egész életvitel belső és külső értelemben ennek ellentmond. Kényszerítő körülmények vannak? Vannak. Változtatni kell rajtuk. A lovagi út, mint transzcenzionáló út soha nem tett engedményt. A megvalósítási utak, az igazi Yoga, japán vonatkozásban az igazi Zen, vagy Kínában az igazi taoizmus és a többi, soha nem tett engedményt... Az igazi spirituális és megvalósítási út ezen belül a lovagi út az élet minden középszerű kondicionalitásával erőteljesen és radikálisan szembeszáll. Ezek a középszerű kondicionalitások veszélyesebbek különben a legsötétebb kondicionalitásoknál is, mert azokkal szemben bizonyos szembenállás lehetősége még felébred, a középszerű kondicionalitásokkal szemben pedig általában nem; ez utóbbiak tehát minden szellemi útnak a legalapvetőbb ellentétei. Ha a lovagiságot önmagában átgondoljuk hogy ez mit jelentett valamikor azon támpontok alapján, amelyeket ma elmondtam a harcról, a harc minőségeiről, a határszituációk felkereséséről, a sötétség halálerőivel való szembesülésről, a halál legyőzéséről, ha mindezeket a támpontokat végiggondoljuk és ezek mentén akár hangulatilag is felkeltjük önmagunkban, ami a lovagisághoz kapcsolódik, akkor e vonatkozásban egy bizonyos továbblépés lehetőségével találkozunk. 10

11 A Német Lovagrend létrejötte A Német Lovagrend A keresztes hadjáratok hívták életre a lovagrendeket, többek között a német / teiton lovagrendet is A kezedetekről A Német Lovagrend a keresztes háborúk folyamán a legkésőbb kialakult lovagrend. Több mint hetven évvel a templomosok és a johanniták harcoló szerzetesrendjének megalakulása után keletkezett. Hosszú és kalandos történetéből tehát csak kb. 100 évet tartózkodott a Szentföldön, s csak eddig beszélhetünk róluk úgy, mint kereszetesekről, bár a név további, terjedelmes történetük alatt is rajtuk ragadt. De nemcsak ebben térnek el a lovagrendektől. Mind kialakulásuk előzményei, mind az a tény, hogy a későbbiekben a kis ispotályból kinőtt rend Jelenet a 3. keresztes hadjáratból kelet-európai nagyhatalommá válik, és majd meghatározó szerepet fog játszani a német történelemben is, nagyon különbözővé teszi őket mind a templomosoktól, mind a johannitáktól. Hogyan is kezdődött hát ennek az Európában szinte egyedülálló történelmi jelenségnek a története? Nos, az előzményeket Barbarossa Frigyesnél kell kezdenünk. I. Barbarossa (Rőtszakállú) Frigyes ig ült a Német-Római Császárság trónján. A Német-Római Császárság volt az az állam, amelyet a pápa 962-ben a Római Birodalom örökösévé tett azzal, hogy az akkor uralkodó I. Ottót császárrá koronázta. Területe a mai Belgiumtól és a dán határtól egészen Lombardiáig és a Rhône partjától Lengyelországig terjedt. Ekkoriban Európa egyik legnagyobb hatalma volt mind gazdasági, mind katonai tekintetben. Barbarossa Frigyes idején Bolognában a pápától független birodalmi egyetemet alapítottak, tehát a császár tekintélye már-már a római pápáéval vetekedett. Ez volt a pápa és a császár küzdelmének, az ún. invesztitúra-háborúnak a csúcspontja, amikor I. Frigyes arra törekedett, hogy hivatalnoki rendszerével szükségtelenné tegye az egyház jelenlétét német földön. Anyagi fedezet hiányában azonban ezt el kellett halasztania. Ezért itáliai hadjáratba kezdett, hogy megszerezze a gazdag lombard városok jövedelmét. A Lombard Liga azonban, amely a pápa támogatását élvezte 1176-ban Legnanonál megverte Frigyes seregeit. Frigyes visszavonult német földre, s a Birodalom alulmaradt a pápasággal szemben. De mivel III. Sándor pápa nem nézte jó szemmel a bolognai egyetemet sem és azt sem, hogy Frigyes Rómát fenyegette, a kiátkozás réme fenyegette a német-római császárt. Éppen ezért Barbarossa úgy döntött, hogy bűnbocsánatot nyer a pápánál. Erre 1189-ben jó alkalom kínálkozott, ugyanis Oroszlánszívű Richárd angol és II. Fülöp Ágost francia király keresztes hadjáratot indítottak a Szentföldre (III. kerszetes hadjárat). A császár csatlakozott hozzájuk seregeivel, mivel így akarta levezekelni a pápa ellen elkövetett bűneit. 11

12 A lovagrend megalapítása A hadjárat még ugyanebben az évben el is indult. Azonban míg az angol és francia lovagok a tengeri utat választották, Barbarossa Kis-Ázsián és a Balkánon keresztül kívánta megközelíteni a szentföldi keresztes államokat. Ez az útvonal veszélyesnek és hosszúnak bizonyult, mivel a bizánciak elég ellenségesen viselkedtek, és a portyázó szeldzsuk lovasok is úton-útfélen rátörtek a keresztesekre. A császár mégis 1190-re nagy nehezen elérte a keresztény és biztonságos Örményországot. Itt úgy döntöttek, hogy pihenőt s nagy lakomát rendeznek. Barbarossa, miután degeszre ette magát, úgy döntött, fürdőt vesz a közeli tóban. Szíve azonban nem bírta a terhelést, s a császár megfulladt. A katonák ettől teljesen demoralizálódtak. Eldöntötték, hogy a császár maradványait a Szentföldön helyezik el, s a holttestet magukkal is vitték, harcolni azonban már nem akartak. A szaracén támadások miatt csak Antiochiában, egy máig ismeretlen helyen tudták eltemetni a csontokat, Jeruzsálemig nem jutottak el. Ezután a német keresztesek nagy része a kikötővárosok, Haifa és Akkon felé igyekezett, hogy hazajuthasson. Az utánpótlást szállító lübecki és brémai kereskedők azonban úgy döntöttek, hogy nem hajóznak haza, és Akkon városában felépítették a Szentföld első német ispotályát. Az ispotályt leginkább kórháznak fordítják manapság, bár helytállóbb, ha úgy képzeljük el őket, mint olyan fogadókat, ahol a zarándokok megpihenhettek, feltölthették készleteiket, s kórházi ellátást is kaptak. Az ispotályt védelmező lovagok néhány év alatt rendkívül fegyelmezett lovagi testvériséggé kovácsolódtak, 1198-ban III. Celestin pápa a Német Lovagok Rendje (Ordo Equitum Teutonicum) néven önálló lovagrennddé nyilvánította az akkoni ispotály kereszteseit. Patrónusuk Szűz Mária lett, és a Templomos Rend reguláját vették át. Ruházatukban is hasonlítottak a templomosokhoz, páncélzatukon, fehér alapon a templomosok keresztjét fekete színű változatban viselték. Nekik is kötelező volt a hosszú szakáll, és a napi hét imádság. A regula Teuton lovag harci díszben Mivel a templomosok két fajta regulát kaptak, egyet 1129-ben a Troyes-i zsinat előtt fogadtak el, azután ezen lényegi változtatásokat eszközöltek. Az alapkoncepció így sem tért el sokban a szerzetesek Benedek regulájától és a ciszterciek szabályzatától. A lovagoknak mindig egyszínű ruhát, és szűk saruszerű cipőt kellett viselniük. A Német Lovagrendbe csak a német nemesi származású nőtlen férfiak léphettek be, és szüzességi fogadalmat kellett tenniük. A nős rendtagok - lehetett akármennyi érdemük - legfeljebb csak a sergent címig vihették, amely a Lovagok világi fegyverhordozói tisztsége volt. A Lovagrend élén a Nagymester (Hochmeister) állt. Szokás szerint a legtiszteletreméltóbb, legnemesebb és legtekintélyesebb lovagot nevezték ki. A kinevezés a teljes jogú lovagok tanácsában folyt le. Megválasztása után a Nagymester mindazonáltal nem rendelkezhetett teljhatalommal a Renden belül. Ő végezte az igazságszolgáltatást, de sem a birtokjövedelmekhez, sem a kincstárhoz nem volt közvetlen hozzáférése. 12

13 A közigazgatást a neki alárendelt tartományparancsnokok (Landkomture) végezték. A gazdasági ügyek inkább a maréchall, a zászlóvivő felügyelete alá tartoztak. A nagymester azonban mindannyiuk felett állott a hierarchiában. Mind békében, mind háborúban a lovagoknak feltétlen engedelmet kellett tanúsítaniuk iránta. A rend tagjainak még ezen kívül is egy sor, mai szemmel nézve igencsak szigorú, szabályt kellett betartania. Hálótermükben mindig gyertyát kellett égetniük, s páncélzatukat alváskor sem szabadott levetniük. Ezek az intézkedések minden bizonnyal az akkoriban is igen elterjedt szodómia esetleges előfordulása miatt vezettettek be. Elterjedtségét mutatja, hogy a Szabályzatban szinte a legszigorúbb büntetést a rendtagok közötti homoszexualitás miatt rója ki a vétkesre. Étkezésüknek is igen szegényesnek kellett lenni. Vasárnap két tál ételt kaptak (kivéve a sergenteket). Hétfőn, szerdán és szombaton csak zöldséget ehettek, pénteken böjtöltek. Hetente háromszor kaptak húst, de azt is csak az erőnlét fenntartása végett. Ugyanis amíg a szerzeteseknek az imádság jelent aszkézist, addig a lovagoknál ugyanezt a szerepet a harc tölti be. Ezért elképzelhetetlen volt számukra a ciszterciek hústalan étrendje. Ugyancsak kerülniük kellett a "felesleges beszédet és haszontalan nevetést", így beszédben való érintkezésük a lehető legminimálisabb volt. Ezen regula a lovagrendek esetében igen általánosnak mondható, s a Német Lovagrend - mint a két fő lovagrend kései "változata" - is ugyanazt a struktúrát vette fel, mint ami akkor már megszokott volt. Fő szerkezeti elemekben tehát nem mutat komolyabb eltérést sem a johannitáktól, sem a templomosoktól. Volt azonban néhány dolog, ami a lovagrendet mégis egyedivé tette, s úgymond magában is rejtette a Rend Akkon régi kikötője történetének későbbi alakulását. Ez volt ugyanis az egyetlen lovagrend, amelynek tagjai a szabályzat szerint csak egy nép, a német nép köréből kerülhetett ki. Míg mind a templomosoknál, mind a johannitáknál voltak francia, angol, németalföldi s néha még itáliai rendtagok is, addig ez a lovagrend a Szentföldön a Barbarossa Frigyes utáni folyamatos német jelenlét zálogává lett. Szervezetének tevékenysége viszont inkább az Ispotályosok tevékenységével volt rokon. Hierarchiájukban is az ellátó, gyógyító funkció dominált. A Rend három fajta tagját különböztethetjük meg: a lovagot, akinek a rendházak védelme és a csatákban való képviselet volt a feladata, a papok, akikre az intézmények vezetése hárult és az ún. "szolgálattevő testvérek", akik az ispotályokban ápolókként tevékenykedtek. Egy évtized leforgása alatt a Jeruzsálemi Királyság főbb területeinek mindegyikén találunk Német Ispotályt is. A legnagyobbakat Akkonban és Jeruzsálemben. Sőt, az utóbbi olyan jelentőséggel bírt, hogy sokáig azt feltételezték, hogy ez volt a lovagrend ősi fészke. Akkon kikötőjében pedig egész városrészt tudhattak magukénak, egy nagyobb rendházzal és ősi ispotályukkal egybekötve. A Német Lovagrend a Szentföldön és Magyarországon A lovagrend tagjai kitartóan küzdöttek 1291-ig, ekkor azonban az utolsó szentföldi erőd elestekor vissza kellett térniük Európába. A szentföldi harcok A szentföldi tevékenység biztosítása sokban függött a pénzjövedelmektől, s mint a többi lovagrendnél, ez a teutonoknál is a földbirtokokból származott. De, ellentétben például a templomosokkal, a németeknek már alapításukkor komoly támogatottságuk volt az anyaországban. 13

14 A Kardhordozók rendjének tagjai Birtokokat szereztek - elsősorban - a Brandenburgi Hercegség területén, keleten pedig a Mazuri tavak környékén megalakult a testvérrendjük Kardhordozó Testvérek néven. Az ő földjeik jövedelmének nagy hányada is a németeket illette. Hamarosan azonban új problémák merültek fel. A szaracénok ugyanis Jeruzsálem elfoglalása után rohamosan terjeszkedtek a Királyság területén. A Német Lovagrend ekkor már aktívan részt vett a csatákban és hadjáratokban. A Rend nagymestere szervezte például a védelmet Akkon - az új főváros - legfontosabb pontjain. A várvédelem jelentős részét is ők állították ki. Visszaéltek a magyar vendégszeretettel Ehhez azonban még több pénz kellett. Ezért a nagymester egyre több megbízottat küldött Európába, hogy területek után nézhessen. Érdekeik ekkor találkoztak II. András magyar király érdekeivel. A gyengülő magyar királyi hatalom ellensúlyozására András király egyre több várat adományozott - többek között - a johannitáknak az ország nyugati végein. A németeknek 1211-ben az egész Barcaságot átadja, annak fejében, hogy segítenek neki megtéríteni a Havasalföldi pogány népeket. Jogaikat és kiváltságaikat 1222-es Aranybullájában meg is erősíti. Ezzel András (tudtán kívül) a Lovagrend legbiztosabb anyagi bázisát teremtette meg Európán belül. Miért is állíthatjuk ezt? Hiszen maga a terület nem igen nagy, sok haszna sincs belőle a Rendnek. Mégis II. András ( ) egyrészt a kiváltságok csábítóak, másrészt pedig a birtok stratégiai helyzete is sokat sejtet. Innen ugyanis igen könnyen elfoglalható és irányítható a termőföldben gazdag Havasalföld nagy része. Mivel ez tökéletesen megfelelt földbirtoknak, ezért - kiváltságaiknál fogva - egyre több kővárat építettek, s egyre másra erősítették meg a városaikat, miközben térítés címén egyre több területet foglaltak el a havasalföldi kunoktól. A terjeszkedés annyira lendületes volt, hogy 1223-ban fő várukat, Kreuzburgot, már a Kárpátok déli lejtőin, tehát Cumaniában építették fel. A magyarok egy ideig hasznos segítségnek tekintették a lovagokat, és segítségükkel András királynak is lehetősége nyílott, hogy Milkón püspökséget alapítson, s megerősítse befolyását a térségben. Azonban a németek más terveket dédelgettek, nem az országon belüli harmónia volt a céjuk. A nagymester, az egyre súlyosabbá váló tengerentúli helyzet miatt, a hátországban már egy szilárd államalakulatot képzelt el, ami fokozatosan átmenti a lovagrendet Európába, ha esetleg szükséges. Ezért a magyarországi landkomtur-nak azt az utasítást adta, hogy lépjen kapcsolatba a pápával kérvényezve a Barcaság elszakítását a Magyar Királyságtól. III. Honorius pápának a kérvény éppen kapóra jött, ugyanis a magyar király ez időben inkább a császári hatalom felé kacsintgatott, ezért a pápának feltett szándéka volt Magyarország gyengítése. 14

15 Nemsokára ki is adott egy bullát, amelyben a Német Lovagrendet kivette az esztergomi érsek felügyelete alól, s közvetlenül a saját védnöksége alá rendelte. Ekkor a lovagok már Erdély területe felé is terjeszkedni kívántak, s ezzel végleg kivívták maguk ellen a király haragját ben, amikor a pápa a Barcaságot a saját területévé nyilvánította, András nem látott más választást maga előtt, mint a fegyveres beavatkozást. A magyar sereg tehát rátört a Lovagrend birtokaira, megostromolta és elfoglalta váraikat, s egy év alatt kiűzte őket Erdélyből. Az ügy még sokáig vita tárgyát képezte András és Honorius pápa között. Szaladin, a keresztények méltó ellenfele Mazoviától a Szentföldig A lovagoknak azonban nem kellett aggódniuk, hiszen hamar új támogatóra leltek. A XII. század közepe óta a lengyel területek három fő részre és egy fejedelemségre oszlottak, és állandó viszály közepette éltek mind egymással, mind a szomszédos népekkel. Végül is egy észak-lengyelországi fejedelemség Mazóvia uralkodója, Mazóviai Konrád, ban behívta a Barcaságból kiűzött lovagokat, s azzal bízta meg őket, hogy őrizzék a határait, és térítsék meg az országát fenyegető pogány poroszokat. Mikor a lovagok ezeket a feltételeket elfogadták, Konrád nekik adományozta az északi Kulmer Landot (Chelmno). Ez tekinthető a már igazi államalakulatuk kiindulópontjának, a Lovagrendi állam gyökerének. Akkon eleste A Szentföldi királyságok eközben már végnapjaikat élték. Jeruzsálem 1187-es elfoglalása után a nagyhatalmú mameluk szultán Szaladin hadseregei egyre mélyebben jelentek meg a Királyság területén. A jeruzsálemi király egyetlen támasza a lovagrendek maradtak. Váraik, Gázától Krak des Chevaliers-ig makacsul ellenálltak a szaracén támadásoknak. Az 1210-es évekre azonban a Szentföld nagy része már elveszett. A felmentésükre küldött IV. keresztes hadjárat el sem jutott odáig, s Európában már lemondtak a Szentföld megmentéséről. A király, a bárók és a frank lovagok az egyedül megmaradt Akkonba menekültek. Az új székhely: Marienburg Akkon ezidőtájt már hatalmas város volt két erődítményrendszerrel. Külön városnegyede volt benne a pisai, a genovai és a velencei kereskedőknek, a frank előkelőknek, a templomosoknak, a johannitáknak és a teutonoknak is. Közvetlen összeköttetéssel rendelkeztek a dél-itáliai városokkal, s kereskedelmük is virágzott. Akkon védelmének legnagyobb részét továbbra is a Német Lovagrend látta el. A lovagoknak továbbra is ez a város maradt a központjuk, és ide halmozták az ekkorra már számottevő vagyonukat. A hadi tevékenység gyengülésével ispotályuk is elvesztette korábbi funkcióját, és a Lovagrend egyre militarizáltabbá vált. A regula pontjait már nem vették mindig szó szerint, de szellemiségének segítségével a nagymesterek olyan rendkívül szoros testvéri kötelékekkel összekapcsolt, s irányukban fanatizált elit alakulatot hoztak létre, amely a kései keresztesek egyik legfőbb támaszának bizonyult. 15

16 1291-ben aztán Akkont is elérte végzete. Falaihoz addig még nem látott muszlim haderő érkezett, s a keresztesek a további védelmet értelmetlennek tartották, s néhány velencei kereskedő kivételével egy terjedelmes hajóflottával az összes nyugati keresztény elhagyta a Szentföldet. Ezzel az eseménnyel a lovagrendek klasszikus korszaka is végleg lezárult. A különböző lovagrendek az eddig támogatásukra szolgáló európai birtokaikon telepedtek meg. A Német Lovagrend Kulmer Landra helyezte át székhelyét, mégpedig legerősebb várukba, Marienburgba (Małbork). Lovagrendi Állam a Baltikumban A szentföldi harcok után a lovagrend a Baltikumban talált magának újabb feladatot ig több ízben is komoly hatást tudtak gyakorolni a térség, illetve Európa sorsára. A poroszok térítése Hermann von Salza ( ) A Német Lovagrend ekkorra már erős lovagrendi államot alakított itt ki, s a központ áthelyeződésével baltikumi nagyhatalommá vált. Amikor Konrád megbízta őket a poroszok megtérítésével, a lovagok ismét a pápához fordultak támogatásért. Mivel ez időben Mazóviát számos gond gyötörte, ezért a Német Lovagrend könnyen kicsúszott az irányítása alól, és az ajándékba kapott földeken saját államot alapított. A még mindig pogány szláv népet, a poroszokat megtérítés helyett módszeresen kiirtották a területről. Ez a kegyetlen bánásmód már jól mutatja egy a mai idegenlégióhoz hasonló katonai szervezetté való átalakulást. Mondhatni, ez a mentalitás végigkíséri ezt az államot egész fennállása alatt. Az 1230-as évek után a porosz nép lényegileg eltűnt, neve csak a terület megnevezésében maradt meg. A megüresedett porosz területekre a landkomtur felügyelete mellett özönlöttek a német hospesek, akik itt maximális védelmet élvezhettek. A németek ekkor alapították a térség jelentősebb városait, Kulmot, Thorn-t, Marienwerdert, s a Kardhordozó Testvérek területén pedig Königsberget. Ezen kívül felépítették a Rend új várát, Marienburgot, amiből a tartományt irányították. A még alapításkor ide telepedett Kardhordozó Testvérek ekkor komoly pénzügyi gondokkal küszködtek, úgyhogy rövidesen - baltikumi területeivel együtt - beolvasztották területeit a Német Lovagrendbe. Így a rend már egy tekintélyes, s erős keleti állammá nőtte ki magát. Hatalmát már nem nézték jó szemmel sem az egykori megbízó lengyelek, sem a nyugat felé tendáló, erős novgorodi állam. Az állam egyetlen szövetségese az anyaország maradt, amely örült egy ekkora keleti támasznak, de a sokasodó belső gondok miatt érdemi segítséget nem nyújthatott. Hermann von Salzát, a nagymestert azonban, aki egyre többet tartózkodott a Baltikumban, birodalmi hercegi rangra emelték. A nagymester a lovagok körében Ebben az időben alakult ki az úgynevezett lovagrendi állam. Ez az államalakulat egyfajta érdekes keveredése volt a kezdetleges polgári-rendi államnak és a lovagi hierarchiának. A lovagok már igen korán felállították saját rendi gyűlésüket, amin részt vettek a rendi káptalanok, a püspökök, a városok képviselői, a világi nemesek, és a kanonokok. 16

17 A gyűlést a nagymester vezette, s a lovagok egyfajta katonai vezető testületet alkottak, ami azonban igen nagy távolságot tartott a városi ügyektől. Az alattvalók csak nagyon ritkán láthattak meg egy-egy várában tevékenykedő teuton lovagot. Mindenesetre el lehet mondani, hogy a feudális államba való átmenet igen nehéz feladatnak bizonyult egy szerzetesi életet élő lovagközösség számára. Valóban, a felszínen szépen kirajzolódó rendi társadalom körvonalai mögött komoly problémák jelentek meg. A lovagrendi alattvalók nem tartották feltétlen uruknak az elzárkózó, sokszor szigorú nagymestert. A terület soknemzetiségű is volt. A poroszok maradéka, litvánok, lengyelek, németek éltek itt együtt. A városok szervesen bekapcsolódtak a Hanza kereskedelembe, így viszonylagos függetlenségre is szert tettek. Főleg Königsberg emelkedett ki. A robosztus lovagrendi vár tövében nyüzsgő világi élet zajlott, német, svéd, angol, orosz kereskedők alkudoztak, és fejlődött a kézműipar is. Ez azonban inkább hátrányára vált a Német Lovagrendnek, mint előnyére, ugyanis minél gazdagabb volt egy város, annál függetlenebb környezet alakult ki körülötte ben viszont a kincstár kezdett kiürülni, ezért a lovagok elhatározták, hogy kelet felé kezdenek terjeszkedni a novgorodi állam kárára. A rend hanyatlásnak indul Novgorod fejedelme, Alekszandr Nyevszkij már készült a támadásra ben a Néva folyó partján legyőzte a svédeket (innen kapta a Nyevszkij - névai győző - nevet), így egyetlen északi ellensége maradt, nevezetesen a Német Lovagrend. Ettől az időponttól mindkét fél nagyarányú fegyverkezéssel készült egymás ellen, s a határaik állandóan változtak. Végül a kezdő lépést Hermann von Salza tette meg, amikor áttörte a novgorodi határt, s az útjába eső minden ellenállást megsemmisített, majd árulás révén elfoglalták Pszkov városát. A fontos kereskedőváros felmentésére azonnal megérkezett azonban a fejedelem óriási sereggel, amely pikás katonákkal volt felszerelve, s kivetették onnan a lovagrendieket. Alekszandr fejedelem a Csúd-tó jegén érte utol a németeket, s a jégre terelve a lovagokat elsöprő győzelmet aratott felettük 1242-ben. A győzelmet az erősödő déli tatár támadások miatt azonban nem követte betörés a Német Lovagrend területére. A Csúd-tavi vereség a megerősödő lovagrendet igencsak visszavetette, de Novgorod gyengülése miatt pozícióját hamarosan visszanyerte. Az agresszív expanziós politikával azonban hosszú időre fel kellett hagynia. Akkon eleste után a lovagrend szentföldi tevékenysége s egyben vallási funkciója végleg megszűnt, s az egész rend a balti területre költözött Marienburg központtal. Ezzel a lépéssel a Lovagrend újra egyetlenegy területre koncentrálódott, s így újra tovább erősödhetett. A Lovagrend csúcspontját Junghingen Ulrich nagymester idején érte el. Az állam a XV. század elejére nagy tekintélyt harcolt ki Európában, s rengeteg pénzzel rendelkezett. Minden lovagjának itáliai kardja s flandriai páncélzata volt, valamint kitűnő képzésben részesült. Minthogy a Német-Római Birodalom ekkor kezdett felaprózódni, a teutonok is önálló útra léptek. A litván és lengyel fejedelmek egyaránt fenyegetve érezték magukat. Ezért szövetségre léptek a lovagrend ellen. A nagymester emiatt több lengyel határmenti várat is leromboltatott. Erre válaszul a lengyel-litván hadsereg Marienburg felé vonult, s megostromolta azt. A lovagok a grünwaldi csatában megpróbálták őket megállítani, de óriási vereséget szenvedtek, maga a nagymester is ott veszett. 17

18 Matejko: A grünwaldi csata A lengyelek ekkor még visszavonultak. Csak hosszas háború ( ) után sikerült Malborkot elfoglalniuk. Malbork elfoglalásával a lovagrend nagyhatalmának gyakorlatilag vége szakadt. Területeinek nagy részét Lengyelország foglalta el, a toruni egyezmény (1466) értelmében a lovagrend a lengyel királyt hűbérurának ismerte el. Csak a königsbergi rész maradt meg a Brandenburgi Nagyhercegség gyámkodása alatt. Itt követték a lovagrend hagyományait, és nagymestert is választottak, de az már csak jelképes volt ben nagymesterük Brandenburgi Adolf protestáns hitre tért, s a Rend területeit Brandenburghoz csatolta. Ezzel a lovagrend államisága megszűnt. A németországi birtokok azonban továbbra is "Német Lovagrendnek" nevezték magukat, s ez a mai vöröskereszthez hasonló feladatokat látott el. Egészen 1840-ig állt fenn, utolsó nagymestere Jenő főherceg volt. Forrás: SULINET A Német Lovagrend lengyel területei 18

19 A NÉMET LOVAGREND TÖRTÉNETE 1. A lovagrendek fogalma és felosztása I. A LOVAGRENDEK 3 A lovagrendek,,lovagok, papok és laikusok olyan szervezett csoportjai, a lovagi méltóság társadalmi kiváltságai és sajátos előjogai nélkül, amelyekben ugyanakkor a lovagok jelenléte az alapvető és meghatározó elem.'' 4 A lovagrendek szervezetében a kezdeti időktől megtaláljuk a hármas tagolódást: lovagok (fratres milites vagy pugnantes), papok (fratres orantes vagy capellani) és szolgáló testvérek (fratres servientes vagy laborantes). A lovagrendek két, egymástól élesen elhatárolható csoportra oszthatók: egyházi és világi lovagrendekre. Az egyházi lovagrendek a korábbi alapítású szervezetek. A világi lovagrendek alapítása csak a XIV-XV. században vált általánossá, amikor az egyházi lovagrendek ereje már hanyatlóban volt, s a királyok igyekeztek hatalmuk kifejezésére saját lovagrendeket alapítani (pl. a francia Becsületrend, a burgund eredetű Aranygyapjú Rendje, az angol Térdszalagrend, a magyar Szent György-lovagrend és a Sárkányrend), illetve egyes, válságban lévő egyházi lovagrendeket kisajátítani (pl. a spanyol király megszerezte a Calatrava Lovagrend nagymesteri címét - és birtokait - a XV. század végén 5 ). A világi lovagrendek voltak hivatva arra is, hogy a katonai értékeket az udvaronci ideállal ötvözzék. Ezek a rendek afféle klubként, társasjátékként, arisztokratikus szövetségként működtek 6, amelyek a királynak voltak alárendelve.,,a rendtagságot adományozták, elfogadása tehát rendszerint politikai állásfoglalásnak számított.'' 7 Ezeket a rendeket a politika hozta létre s mozgatta, nem a vallásos meggyőződés. Ezért tagjai nem tettek szerzetesi fogadalmat (egyháziak nem is lehettek tagjai, de nők és gyermekek 8 igen!), nem kötötték őket a szigorú regulák. A szerzetesi lovagrendeket tovább oszthatjuk aszerint, hogy a hagyományos hármas szerzetesi eskü negyedik pontjául a hitetlenek elleni harcot és a zarándokok védelmét 9, vagy a török, illetve mór fogságba esett keresztény foglyok kiváltását 10 tették-e meg. Így beszélhetünk fegyveres és fogolykiváltó lovagrendekről. Az utóbbiak (mercedáriusok, trinitáriusok) működésének eredményeként több, mint egymillió keresztény szabadult ki. 2. A keresztény lovageszmény kialakulása A keresztes lovagok a,,középkor szóhasználatában a katonai erény keresztény szellemű megtestesülését jelentették'' 11. Ez ellentmondásnak tűnik, hiszen Jézus az Evangéliumokban többször is elítéli az erőszakot (pl.,,aki kardot ránt, az kard által vész el'' Mt 26, 52). Ám ugyanaz a Jézus dicsérte a kafarnaumi százados hitét, és példaképül állította tanítványai elé 3 Vajda Tamás: A Német Lovagrend szentföldi és erdélyi szereplése (Internet) 4 Puskely Mária 602. o. 5 Anderle Ádám 52. o. 6 Huizinga, Johan 83. o. 7 Zombori István 113. o. 8 A szerzetesi lovagrendek előírták a jelentkezők minimális életkorát, ami a Német Lovagrend esetében tizennégy éves kor volt. 9 Gecse Gusztáv 103. o. 10 Gecse Gusztáv 111. o. 11 Bozsóky Pál Gerő 184. o. 19

20 (,,Bizony mondom nektek, ekkora hitet senkinél sem találtam Izraelben'' Mt 8, 10). Folyamatosan emelkedett a katonai pálya megbecsülése a keresztények között, s Szent Ágoston Az Isten államáról című művében bevezette az igazságos háború fogalmát. Ágoston a háborút továbbra is szerencsétlennek tartotta, de elismerte, hogy alkalomadtán a legderekabb keresztény is kénytelen fegyvert fogni, 12 hogy ezzel még nagyobb rosszat akadályozzon meg. A teljes béke Szent Ágoston szerint elérhetetlen. De csak akkor igazságos a háború, (,,bellum Deo auctore'' vagyis,,istentől kezdeményezett háború''), ha célja a béke és az igazság biztosítása. 13 Ebben a háborúban a hadvezérek és katonák egyaránt Isten szolgái 14. Több tényező járult hozzá, hogy az egyház eltért a pacifizmustól: elsősorban a harcias germán népek kereszténnyé válása során történt változás. A kereszténnyé vált germán nem irtózott annyira a fegyveres erőszaktól, mint a hadakozástól egyébként is elszokott késő római népség. Így kialakult egy germán főpapság, amelytől a hadakozás egyáltalán nem volt idegen. 15 I. Gergely pápa ( ) a legnagyobb hittérítő egyházfők közé tartozott. Ő szolgáltatta a hit terjesztéséért vívott missziós háború elméleti igazolását, amelyet jól jellemez a,,leigázni, hogy kereszteljünk'' mondás. 16 Megjegyzendő azonban, hogy csak Nagy Károly szász háborúiban ( ) valósult meg ez a szigorúság a kereszténység terjesztésben, Gergely korának hittérítői általában elítélték ezt a szigort. Mégis a X. századra az egyház militarizálódása igen előrehaladottá vált. A folyamatot gyorsították a pogány népek (magyarok, arabok, normannok) folytonos támadásai, amelyek elsősorban az egyházi tulajdonok ellen irányultak. Mivel Ágoston szabályai törvényesítették az elrabolt javak visszaszerzését, a közvetlen veszély elmúltával az egyház maga lépett fel támadóként korábbi ellenfelei kárára. Szintén a militarizálódás irányába hatott az is, hogy,,iii. Henrik császár ( ) halálától az invesztitúraharc ( ) végéig Németországban nem volt az egyháznak védője. (Franciaországban már korábban sem volt.)'' 17 Így az egyház a lovagokat igyekezett a maga védelmével megbízni. Még a XI. sz. elején is egy év bűnbánati időt írtak elő annak számára, aki ura parancsára embert ölt az igazságos háborúban, az igazságtalan háborúban való emberölés pedig közönséges gyilkosságnak számított. 18 A század. végére szükséges volt, hogy megváltozzon az egyház hozzáállása a háborúhoz:,,nem tehette meg, hogy a lovagokat felkérje a maga védelmére, s aztán penitenciát szabjon ki rájuk, ha eközben embert ölnek'' 19. Így,,1082-ben Lucqus-i Anzelm jelenti ki, hogy a katonák igazságos emberek is lehetnek.'' 20 Ezzel kialakult a jogos harc elméleti indoklása: a harcos Krisztus katonájaként (milites Christi) küzd a hit védelmében, ha kell életét is áldozza érte. 21 A lovag eredeti elgondolásában egyházi missziót teljesített: kardjával küzd azon eszmék diadaláért, amelyeket a pap és a szerzetes szavával hirdet, s példájával valósít meg 22. Vagyis az egyház a hadviselést beépítette tanai közé. 12 Pörtner, Rudolf 45. o. 13 Borosy András 200. o. 14 Pörtner, Rudolf 47. o. 15 Borosy András 200. o. 16 Pörtner, Rudolf 47. o. Ez az elgondolás jelentkezett később a németek keleti terjeszkedésekor is. 17 Borosy András 201. o. 18 Borosy András 200. o. 19 Borosy András 201. o. 20 Borosy András 201. o. 21 Zombori István 7. o. 22 Balanyi György 188. o. 20