szubjektív május június ú j k a t e d r a 1

Átírás

1 szubjektív Mega után giga A kortársak és a NAT Túl vagyunk a közel egy éve levegôben lógó minisztercserén. Réthelyi Miklós miniszter felmentését kérte, Balog Zoltán pedig aki eddig a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium társadalmi felzárkózásért felelôs államtitkárságát vezette elfogadta a kormányfô felkérését. A kinevezéssel egyidejûleg a kormány módosította a miniszterek feladat- és hatáskörérôl szóló rendeletét is, amelynek alapján az immár Emberi Erôforrás Minisztérium nevet viselô tárcához öt új feladat kerül: a társadalmi felzárkózás, a társadalmi és civil kapcsolatok fejlesztése, az egyházakkal való kapcsolattartás koordinációja, a nemzetiségpolitika és a romák társadalmi integrációja. A minisztercsere várható volt, a leköszönô vezetôt erélytelensége és a jogalkotási feladatok végrehajtásának csúszása miatt számos kritika érte, a várható utódok között pedig a kezdetektôl az egyik esélyesként emlegették Balog Zoltánt. A meglepô a minisztérium átszervezésének tartalma, már csak azért is, mert az új miniszter éppen a mega-csúcsminisztérium kettévágását tartotta volna indokoltnak (az oktatás, a kultúra és sport területe maradt volna a NEFMI-ben, az egészségügy, a szociális szféra irányítása pedig más miniszter hatáskörébe került volna). Kétségtelen, hogy a feladatok bôvülése pozitív változást is hozhat, ha sikerül az egyes államtitkárságok mint megannyi, eddig inkább önállóskodva, mint egymást támogatva mûködô kiskirályság tevékenységét az eddigieknél lényegesen jobban összehangolni, irányítani. De hol marad akkor például a szakképzés? És persze, ha az átszervezés melletti erôltetett érvelést az emberekkel foglalkozó kormányzati feladatok kerültek egy tárcához komolyan vennénk, akár azt is felvethetnénk, hogy ennyi erôvel akár valamennyi tárcát egy miniszter alá lehetne szervezni. Aligha állítható, hogy a foglalkoztatás, gazdaságirányítás, a jogalkotás, de akár a közbiztonság vagy a honvédelem is ne az emberek ügyeivel foglalkozna. Mindettôl függetlenül a kulcskérdés az, hogy az új miniszternek sikerül-e áttörnie a falakat s rávennie kisminisztereit egy új megközelítés mentén történô munkavégzésre. A felismerés megvan. Balog Zoltán még államtitkárként több alkalommal is nyilatkozott arról, hogy a sikeres társadalmi felzárkózás alapja az oktatási, szakképzési, egészségügyi, szociális, foglalkoztatási feladatok közös irányítással, összehangolt finanszírozással, egymást erôsítô módon történô végrehajtása. A megvalósítás formái is (például kiemelt oktatási körzetek, kiterjesztett iskola, közösségi iskola) ismertek, részben a hazai, részben a nemzetközi gyakorlatban. És ismert az is, hogy melyek azok a személyi és szervezeti akadályok, amelyek az elmúlt két évben lehetetlenné tették az elôrelépést ezen a területen. A feladatok, a szándék, a közigazgatási lehetôség adott. Következzenek a tettek! Csukás István él. Nevesítve tehát nem lehet a Nemzeti alaptanterv része, szól a minisztériumi verdikt. Az indoklás szerint nincs meg a kellô idôbeni távolság ahhoz, hogy az életmûvet értékelni lehessen. Nyirô József, Wass Albert már nem élnek, nevük szerepelhet a NATban, bár mûveik és/vagy a közéleti szerepvállalásuk vitatott. Kertész Imre kortárs magyar író. Nobel-díja, a legrangosabb irodalmi munkásságért kapható kitüntetése okán az egyetlen élô magyar szerzô, aki helyet kaphatott a dokumentumban. Szabó Magda, Weöres Sándor, Lázár Ervin, Szabó Lôrinc neve és mûvei is szerepelnek az alaptantervben. Még életükben Kossuth-díjjal ismerték el alkotó tevékenységüket. Úgy tûnik, a Nobel-díj Bizottság és a Kossuth-díj Bizottság tagjai veszik a bátorságot arra, hogy egy-egy mûvész életmûvét még életükben értékeljék. Sôt a Nobel-díj esetében vagy a gyermekirodalomban nyújtott kiemelkedô teljesítményért adható, a gyakran kis Nobel-díjként emlegetett Andersen-díj odaítélésekor is feltétel, hogy olyanok kaphatják meg, akik a jelölés idôpontjában élnek. Hasonló szempontok érvényesülnek más állami kitüntetések esetében is. Pedig a díjazottak gyakran kifejezetten közéleti szereplôk, s mint tudjuk, a közélet szelei olykor át-át sodorják a szereplôket egyik oldalról a másikra. Mégis a díj odaítélésekor az addigi teljesítményt honorálják, tudva, hogy adott esetben, ha valaki méltatlanná válik rá, az elismerést vissza lehet vonni. Csukás István más kitüntetések, elismerések mellett megkapta a Kossuth-díjat és az Andersen-diplomát is. Mûvei mindeddig helyet kaptak a NAT-ban. De nem csak róla van szó. Sôt fôként nem róla. Ami vele és más kortárs szerzôkkel történik, egyszerûen csak méltatlan és nevetséges. A tudás nem avítt, muzeális holmi. Élô. A nyelv pedig a tudás közvetítôje. Minden korra jellemzô a nyelv, amelyen kommunikálnak az akkor élôk. Minden korban azt értik meg könnyebben, ami közel áll a hétköznapjaikhoz. A kor nyelvén beszélnek, tájékozódnak, tanulnak, írnak és olvasnak. Fontos a történelem során létrejött közös mûveltség továbbadása, de a történelemnek része a ma is és része az adott kor közös nyelvén létrejövô mûvek sora is. Nem lehet félreértelmezett óvatosságból egy emberöltôvel kullogni a történések után. Ráadásul egy tanterv éppen úgy mûködik, mint egy kitüntetés: ha valaki vagy valami felett az idô elmarasztaló ítéletet hoz, egyszerû módja van a korrekciónak. Nincs kockázat, de van mulasztás, aminek pedig ára van. A meg nem értés az ár, s az vezet oda, hogy például hivatalnoki okoskodás és politikai alku következményeként fontos és elismert tudás átadása válik lehetetlenné vagy választhatóvá. Csukás István idén ünnepelhette 76. születésnapját. Az Új Katedra most, utólag köszönti: Isten éltesse sokáig Mirr-Murr, Oriza Trisznyák, Süsü, Pom-Pom szülôatyját! Személye, mûvei részei a magyar nemzet alapmûveltségének, függetlenül attól, hogy mit gondol errôl néhány tantervfelelôs. ÚJ KATEDRA Pedagógusok lapja Kiadja: COMMITMENT Kommunikációs Iroda Kft., 1095 Budapest, Máriássy u. 5 7., Tel.: , fax: Felelôs kiadó: Ekler Gergely Alapító-fôszerkesztô: Pecsenye Éva Felelôs szerkesztô: Varga Gabriella, varga.gabriella@cki.hu Szerkesztôbizottság: Kojanitz László (elnök), Barlai Róbertné, Szebedy Tas Munkatársak: Klotz Mária, Novák Imre, Simonyi Gáspár Tervezôszerkesztô: Molnár Tamás Olvasószerkesztô: Nagy Márton A szerkesztôség címe: 1055 Budapest, Balassi Bálint u félemelet 4., Tel.: , fax: Hirdetésfelvétel: Kovács Balázs, 30/ , kovacs.balazs@ypsylonmedia.hu, Nyomdai munkák: OOK-Press, Veszprém Felelôs vezetô: Szathmáry Attila ISSN (nyomtatott) ISSN (on-line) május június ú j k a t e d r a 1

2 interjú Kudarc a keretszámok átalakítása A továbbtanulás jó az egyénnek és jó a társadalomnak is Több a felsôoktatással kapcsolatos hamis legendát cáfol Berlinger Edina nemrég megjelent tanulmánya: nem igazak a diplomás munkanélküliségrôl szóló állítások, nem igaz, hogy nagy lemaradásban vagyunk a természettudományosdiploma-kibocsátásban, és nem igaz, hogy a keretszámok idei megváltozása a piaci igényeknek felelt meg. Az eltûnt felvételizôkrôl és a hamis mítoszokról a Corvinus Egyetem egyetemi docensét kérdeztük. Idén 31 ezerrel kevesebben adták be a jelentkezési papírjaikat a felsôoktatásba, mint tavaly. Ön ennek a drasztikus visszaesésnek az okait vizsgálta egy nemrég megjelent tanulmányában. Azt állítja, hogy nagyrészt finanszírozási okok állnak a háttérben, azaz hogy a családok nem vállalják a továbbtanulás költségeit és nem kérnek a diákhitelbôl sem. Milyen adatok támasztják ezt alá? A finanszírozási okok igen erôteljesen hatottak a családok döntéseire, a füstbe ment továbbtanulási szándékokra. Az elsô helyen megjelölt szándék azért fontos, mert ez mutatja a felvételizôk számát, hiszen mindenki egyszer és csak egyszer lehet elsô helyen. Az már egy másik kérdés, hogy a második, harmadik helyen mit jelöltek meg. Az adatok szerint idén 35 ezerrel kevesebben jelentkeztek ingyenes (államilag támogatott, idéntôl: állami ösztöndíjas) képzésre, mint tavaly. Ehhez képest a fizetôs (költségtérítéses, idéntôl: önköltséges vagy részösztöndíjas) szakokra mindössze 4 ezerrel jelentkeztek többen. Azaz drasztikusan csökkent az államilag finanszírozott helyek száma, és ennek hatására visszaesett a jelentkezési kedv. Nem azt mondta 31 ezer jelentkezô, hogy a leszûkült ingyenes lehetôségek miatt átmegy valamilyen költségtérítéses szakra, hanem azt, hogy nem tanul tovább vagy nem kér a magyar felsôoktatásból. A felvételizôk között különbözô kategóriákat állított, aszerint, hogy milyen attitûddel adták be a jelentkezéseiket. Az egyik ilyen kategória a csökönyösöké, akik minden változástól függetlenül csak azért is beadták a papírjaikat a jogász, közgazdász, humán szakokra. Azokat neveztem csökönyösöknek, akik eredetileg is államilag támogatott helyekre, humán területre akartak menni, és a keretszámok megvágása után sem gondolták meg magukat. A Corvinuson például a nemzetközi gazdálkodás szakon hét állami hely van, erre hozzávetôlegesen ezren jelentkeztek és tíz százalékuk maximumpontot ért el. Mellesleg nem világos, hogy a mintegy száz maximumpontos jelentkezô közül hogyan fogják kiválasztani azt a hetet, aki bekerül. Az biztos, hogy nincs annyi állami ösztöndíjas hely, mint amennyire ezek a csökönyösök jelentkeztek, az viszont nem biztos, hogy második helyen vállalják majd a fizetôs képzést. Nyáron további óriási lemorzsolódás várható? Attól tartok, igen. Ha csak azokat a szakmákat nézzük, amelyektôl elvontak keretszámot: mintegy 20 ezer elsô helyes felvételizô nem fog bekerülni alap- és osztatlan képzésre. (Körülbelül 30 ezren adták be a jelentkezést 10 ezer helyre.) Hogy ez a 20 ezer fiatal mit fog csinálni, az nagy Képzési terület A keretszámváltozások magyarázata és a tények I. Normatíva 2011/2012 (ezer Ft/év) Nettó kereset 2010 (ezer Ft/hó) Dr. Berlinger Edina A Budapesti Corvinus Egyetem Gazdálkodástudományi Kar Befektetések és Vállalati Pénzügy Tanszék egyetemi docense. Fontosabb kutatási területei: hitelkockázat, diákhitelezés, pénzügyi piacok szabályozása, rendszerkockázat, innovációfinanszírozás, likviditás, egészségügy, nyugdíjrendszer. Foglalkoztatás 2012 (%) Állás keresés 2010 (hónap) Gazdaságtudományok ,1 Jogi ,1 Társadalomtudomány ,2 Orvos- és egészségtudomány ,9 Bölcsészettudomány ,5 Agrár ,1 Pedagógusképzés ,6 Informatika ,4 Természettudomány ,2 Mûszaki ,5 Korreláció a keretszámváltozásal 0,3 0,3 0,4 0,5 Forrás: Diplomás Pályakövetés IV., Frissdiplomások 2010, Educatio Nonprofit Kft. A táblázat olyan szempontokat mutat be, amelyek igazolhatják vagy cáfolhatják a keretszámok változtatását. Az adatokból az egyes képzések költségeirôl, illetve a diplomás fiatalok munkaerô-piaci pozíciójáról kapunk információkat. Egyrészt jól látszik, hogy diplomával elég nagy biztonsággal és gyorsan el lehet helyezkedni, azaz nem felel meg a valóságnak az a gyakran hangoztatott legenda, hogy munkanélkülieket képzünk. Ugyanakkor az is látszik, hogy éppen azokon a területeken tart valamivel tovább az álláskeresés, ahol az állam növelni kívánja a képzési kapacitásokat. Látható az is, hogy az e területeken tanulók képzése az államnak többe kerül, mint ahonnan elvett helyeket, ugyanakkor a három évvel a pályakezdés után felvett adatok alapján az itt megszerzett végzettségért kapott nettó kereset nem magasabb (sôt a természettudományos területen szerzett diploma esetén alacsonyabb), mint az átlag. Ez utóbbi tény nyilván közrejátszik abban is, hogy kevesen választják ezt a képzési irányt. Kérdés tehát, hogy valóban cél volt-e a felsôoktatás olyan szegmenseinek erôsítése, ahol a képzés többe kerül, a végzettek munkaerô-piaci helyzete (fizetés, elhelyezkedés) viszont inkább kedvezôtlenebb május június ú j k a t e d r a

3 interjú kérdés: lehet, hogy elmegy valamilyen fizetôs helyre, esetleg átigazol valamilyen támogatottabb képzésre, mondjuk, informatikusnak, mérnöknek, de lehet, hogy egyáltalán nem fog továbbtanulni, esetleg külföldre megy. Szerintem itt további 10 ezer hallgatót veszíthet el a felsôoktatás. Ezt egyébként az Oktatási Hivatal már most pontosabban meg tudná becsülni, hiszen nekik nemcsak az aggregált, hanem az eredeti adatok is a rendelkezésükre állnak, és meg tudnák nézni, hogy hány jelentkezô nem jelölt be második, harmadik helyet. A jelentkezések száma a jogász és a közgazdász szakokon esett vissza, a keretszámmegvágás két legnagyobb vesztesénél. E két területen sem nôtt jobban az igény a fizetôs képzések iránt? Nyilván ezeknél a területeknél többen próbálkoznak a fizetôs képzésekkel, mint a kevésbé sújtott területeken. 72 százalékkal csökkent a jelentkezôk aránya az állami gazdaságtudományi helyekre, 78-cal az állami jogi helyekre. Ha az összes jelentkezôt vesszük, akkor ez a csökkenés csak 40 és 60 százalék, tehát látszik, hogy azért többen fordultak a fizetôs képzés felé. De mindez nem változtat azon, hogy a keretszámok változtatása szorosan összefügg a jelentkezési kedvvel. Minden egyes területen visszaestek a jelentkezések, ha nem is anynyira, mint a két elôbb említett területen. Ez különösen meglepô a kormány által támogatott mûszaki, természettudományi, informatikai szakoknál. Mi lehet ennek az oka? Igen, van egy általános visszariadás a felsôoktatási felvételiknél, és ez bizony még a mérnöki pályákra is igaz. Ennek az egyik oka szerintem a hallgatói szerzôdés intézményének a bevezetése; az, hogy erôsen meggondolják a diákok, alá merjenek-e írni egy olyan szerzôdést, amely késôbb itthoni munkára kötelezi ôket, ha államilag támogatott helyeken tanulnak. Ráadásul hosszú ideig azt sem lehetett tudni, hogy pontosan mit tartalmaz ez az ösztöndíjszerzôdés. A drasztikus keretszámváltozás eredôje szakmai-politikai kudarc foglalta össze a cikkében állításait. A kormányzati szándék viszont egy olyan munkaalapú társadalom megteremtése, amelyben jóval több szakmunkásra, kétkezi munkásra, és nyilván kevesebb diplomásra van szükség. Az eddig elmondottak ezt támasztják alá. Akkor ez nem nevezhetô politikai kudarcnak. A célnak megfelelôen alakul a helyzet, nem? Egész Európában szinte közhelyként hangoztatott tény, hogy a mai tudástársadalomban, információs gazdaságban a legjobb befektetés az, ha valaki a humán tôkébe, a saját tudásába fektet. Ez nem ideológiai kérdés. Elég csak megnézni a diplomás foglalkoztatást: minden területen százalékos három évvel a diploma után. Azért nem száz, mert sokan ilyenkor szülnek, gyesen vannak. Ez rendkívül jó arány. Az átlagos foglalkoztatás Magyarországon az aktív népesség körében nem éri el a 60 százalékot. A sokat hangoztatott diplomás munkanélküliség egy hamis mítosz. A diplomás munkanélküliség kevesebb mint fele a nem diplomás munkanélküliségnek. Magyarországon kiemelkedôen nagy a különbség a felsôfokú végzettségûek javára a jövedelmeket tekintve is: körülbelül kétszer annyit keresnek a diplomások, mint a többiek. Minden adat azt mutatja, hogy a továbbtanulás jó az egyénnek és jó a társadalomnak is. Ha sokan jól keresnek, magas a foglalkoztatás, keveseket kell támogatni. Mind egyéni, mind állami szinten a diploma egy jól megtérülô befektetés. És az is tény, hogy Magyarország nagyon elmarad az OECD-tôl, az uniós országoktól a diplomások arányát tekintve. Akik azt hangoztatják, hogy túl sok a diplomás, és ez amúgy is pazarlás, azok nem vesznek tudomást a tényekrôl. Egyébként megnéztem területenként is a nemzetközi adatokat, és bár az átlagtól való eltérés nem olyan jelentôs egyik területen sem, de a 2009-es számok alapján leginkább orvosból és pedagógusból képzünk kevesebbet, mint általában a fejlett országok. Ennél kisebb az elmaradásunk a mûszaki és az informatikus területen. (A Széll Kálmán Tervben kiemelt Finnország nemzetközi összehasonlításban a mûszaki végzetteket tekintve extrém példa, emellett Dél-Korea, Oroszország, Mexikó az, ahol magas a mûszaki diplomások aránya.) Idetartozik, hogy bár az OECD- Képzési terület A keretszámváltozások magyarázata és a tények II. Eltérés az OECDátlagtól 2009 % Nôk részaránya 2009 % Fôvárosból 2010 % Költségtérítéses / állami arány 2010 Gazdaságtudományok 4, ,8 Jogi 2, ,0 Társadalomtudomány 2, ,9 Orvos- és egészségtudomány 4, ,1 Bölcsészettudomány 2, ,0 Agrár 0, ,9 Pedagógusképzés 4, ,9 Informatika 0, ,1 Természettudomány 1, ,1 Mûszaki 0, ,3 Korreláció 0,6 0,6 0,6 0,8 Forrás: OECD Education at a Glance, NEFMI, Diplomás pályakövetés IV. A táblázat szintén olyan tényezôket mutat be, amelyek igazolhatják vagy cáfolhatják a keretszámok változtatását. Az adatok alapján cáfolhatók azok az állítások, amelyek szerint Magyarországon a humán tudományterületek túlsúlyosak a reál tudományterületekhez képest, a képzési kapacitások aránya lényegében megegyezik az OECD-országok átlagával. Említésre érdemes eltérés csak néhány területen van: közgazdászból kicsit többet, orvosokból és pedagógusokból viszont ahol egyébként szintén csökkentek a keretszámok kicsit kevesebbet képeznek a hazai intézmények. Ugyanakkor a keretszámok átalakításakor kedvezményezett tudományterületek aránya az OECD átlaga körül alakul. Tovább árnyalja a képet, hogy a magyar felsôoktatásban nemzetközi összehasonlításban lényegesen magasabb a nôk aránya, akik viszont nagyobb arányban választanak humán tanulási irányt. A keretszámváltozások tehát hátrányosan érintik a lányokat és kedveznek a fiúknak. Az adatokból látható az is, hogy a képzési területek közül ott csökkent nagyobb arányban az államilag támogatott helyek száma, ahol viszonylag több fôvárosi diák tanult. Az adatok alapján vitatható az az állítás is, amely szerint ott csökkentették a keretszámokat, ahol amúgy is nagy a költségtérítéses hallgatók aránya, azaz van fizetôképes kereslet, mert a hallgatói ráfordításokat a késôbbi magasabb kereset ellensúlyozza. Ez valóban igaz a közgazdászok vagy a jogászok esetében, ám aligha állítható, hogy a szintén jelentôs létszámcsökkentést elszenvedô bölcsész- vagy pedagógusképzésbôl kilépô diplomások olyan jól fizetô állásokba kerülnek majd, hogy ha utólag is, de képesek lesznek finanszírozni tanulmányaikat. országokban is kicsit több nô kap diplomát, mint fiú (58 százalék), nálunk a frissdiplomások 65 százaléka nô. Ez elég nagy eltérés. Mi lehet az oka annak, hogy Magyarországon a fiúk között kevésbé népszerû a fôiskola, az egyetem, mint másutt? Ezt nemigen vizsgálták még. Én olyasmire tippelnék, hogy a közoktatás inkább a lányok képességeire koncentrál (beszéd, egy helyben ülés, szorgalom stb.), és a fiúkat, akik nem tudnak ebbe betörni, hamar kiszórja, vagy legalábbis nem biztatja eléggé az iskola. Ez nagy kérdés. De én azt mondom, nem az a baj, hogy a lányok többen vannak az egyetemeken, hanem az, hogy a fiúk kevesen. Arra kellene kitalálni valamit, hogy miért nem tanulnak tovább a fiúk nagyobb arányban. A éve május június ú j k a t e d r a 3

4 Interjú A felsôoktatásba jelentkezôk (az elsô helyen megjelölt finanszírozási forma szerinti) számának és arányának alakulása Változás az elôzô évhez képest összes (fô) elsô (fô) összes (fô) elsô (fô) összes összes (fô) elsô elsô (fô) Állami % % Költségtérítéses % % Összes % % A táblázat adatai alapján úgy tûnik, hogy a jelentkezések számának alakulásában fontos szerepe volt az államilag finanszírozott keretszámokat érintô változásoknak: a csökkenô számú és az egyes képzési területekre biztosított férôhelyek drasztikus és utolsó pillanatokban történt átrendezésének. A hallgatók nyilván eltérô stratégiákat választottak, de közülük sokan lehetnek azok, akik a váratlan helyzetben inkább lemondtak az idei továbbtanulásról, mintsem változtattak volna pályaválasztási elképzelésükön vagy vállalták volna az államilag finanszírozott képzés helyett a csak félig vagy egyáltalán nem támogatott képzések költségeit. sek között a diplomásaink aránya kevesebb, mint 30 százalék, a fejlettebb világban ez az arány százalék. A lányok pedig inkább humán szakra mennek, a fiúk inkább reálra, ahogy minden országban. Ezt figyelembe véve nem is térünk el a reálterületeket választók arányában a nemzetközi átlagtól. Ha csak a fiúkat hasonlítanánk össze, nem is lenne elmaradás a mûszaki, természettudományi területen? Sôt szerintem, ha a fiúkat és a lányokat külön-külön vizsgálnánk, mindkét nem esetén az jönne ki, hogy nálunk többen mennek mûszaki területre, mint amennyi az OECD-átlag. A nemek aránya torzítja az összképet. Az általános felvételi eljárásban a felsôoktatásba jelentkezôk számának alakulása Forrás: Felvi.hu Jelentkezôk száma összesen Jelentkezôk száma állami A jelentkezôk számának visszaesése a as idôszakban egyértelmûen összefügg a tandíj bevezetésének lebegtetésével, illetve az errôl szóló döntésnek. A 2008-as szociális népszavazást követôen ismét emelkedett a jelentkezôk száma, a korábbi évek csökkenése nem vezethetô vissza sem demográfiai okokra, sem a tanulási kedv csökkenésére. Ezt erôsíti az is, hogy az adatokból jól érzékelhetô a költségtérítéses képzésre elsô helyen jelentkezôk arányának drasztikus visszaesése. Visszatérve a diplomás munkanélküliség mítoszára: az is nehezen tagadható, hogy a jól képzett szakmunkásokból hiány van. Ez igaz. De ezt nem a diplomások visszaszorításával kellene orvosolni, hanem több gyereket kellene eljuttatni a szakmunkás képzettséghez. Fölhozni kellene mindenkit, mindenkinek többet kellene tanulnia, nem pedig visszatolni, elzárni a tanulás felé vezetô utakat. Ma a 15 évesek százaléka funkcionális analfabéta, akikbôl soha nem lesz jó szakmunkás. Ez a közoktatásból eredô probléma. Ha a diplomásokat szorítjuk vissza szakmunkásnak, azzal érték vész el. Minden adat ezt mutatja. Nem a kevés diplomás miatt van kevés szakmunkás. A kormány egyébként soha nem mondott olyat, hogy csökkenteni akarja a diplomások arányát. Ezért gondolom kudarcnak ezt a keretszámmegvágást. A felsôoktatási reform egyik deklarált célja az, hogy jobban a piac igényeihez kell szabni a képzést. Ön azt állítja, hogy ezzel éppen ellentétes irányba mozdult el a rendszer. Miért? Azok a képzési területek kapták az átalakítás során a legtöbb állami helyet, ahol a legmagasabb a képzés költsége, ahol kevesebbet keresnek a diplomások, ahol a többi területhez képest rosszabbak a foglalkoztatási mutatók. Hozzáteszem, nem olyan nagyok a különbségek a diplomások között ezekben az adatokban, de tendenciaszerûen ezt mutatják a számok. Azaz épp a piaci igényekkel ellentétes irányban változik a képzési szerkezet. A változtatások arra is irányultak, hogy azokat az állami helyeket vágják meg, ahol nagy a fizetôképes kereslet az önköltségi szakokra. Ez leginkább a jogász, közgazdász szakokra igaz. Ön ebben is lát némi ellentmondást. A keretszámok átalakításánál a legszorosabb összefüggés az, hogy ahol a költségtérítésesek aránya a május június ú j k a t e d r a

5 interjú legnagyobb az állami helyekhez képest, onnan veszünk el állami helyeket. Ez elsôre racionális gondolatnak tûnt. Hozzuk be a magántôkét ott, ahol a legnagyobb a fizetôképes kereslet. Csakhogy a fizetôképes keresletet ez a mutató nem jól reprezentálja. Sok esetben nagyon is esetleges, miért magas valamilyen területen a költségtérítésesek aránya. A fizetôképes keresletre lehetne jobb mutatókat konstruálni. Például egy olyat, ami a diploma utáni átlagjövedelmet elosztja a diploma költségével. Én megnéztem, és ez a hányados semmilyen összefüggést nem mutatott a keretszám-változtatásokkal, egy területet kivéve: a közgazdászokat tényleg viszonylag olcsón képezzük, de sokat keresnek, ez az a terület tehát, ahol ez az arány a legjobb. Ilyen értelemben logikus, jogos, hogy ezt csökkentik a legjobban, mert a közgazdászok tényleg meg tudnak élni a piacról, nagy valószínûséggel vissza tudják fizetni a jövedelmükbôl a képzés árát. De ezt az egy területet kivéve semelyik másiknál nem volt kimutatható összefüggés a keretszámok megváltozása és a fizetôképesség között. Másrészt nem értek egyet azzal, hogy az állami helyek elosztásánál a fizetôképes keresletet kellene figyelembe venni. Inkább azon kellene gondolkodni, mely szakok esetén a legnagyobb a társadalmi haszon, a társadalmijólét-növelô hatás. Ez egy stratégiai kérdés, de az biztos, hogy ez nem szakadhat el a foglalkoztatástól és a jövedelmi viszonyoktól. Úgy biztos nem lehet növelni a társadalmi jólétet, ha pont onnan vesszük el a finanszírozást, ahol magas a jövedelem és a foglalkoztatás (közgazdászok, jogászok), mert ennek hatására nemcsak beszûkül a felsôoktatás, de hosszabb távon az egész gazdaság megsínyli. A felsôoktatás-finanszírozás célja nem a rövid távú spórolás kellene hogy legyen, hanem a hosszú távú társadalmi hasznok elômozdítása. Az államtitkárság ígérete szerint a fel nem használt felsôoktatási férôhelyeket át fogják csoportosítani a nagyon lecsökkentett területekre. Ez mennyire orvosolhatja az ezek szerint rossz irányba változott struktúrát? Ez egy kármentés lesz, ha betartják az ígéretet, amire feltétlenül szükség van, de én attól tartok, hogy sokaknak elment a kedvük a továbbtanulástól. Az a hirtelen változtatás, ami pár héttel a jelentkezések benyújtása elôtt történt, nagyon rossz üzenetet hordozott. Arra kellene ösztönözni a diákokat, akár állami kampányokkal is, hogy minél többen tanuljanak tovább. FL Csökönyösök Felvételizôk reakciói a támogatott képzések keretszámainak átcsoportosítására Képzési terület Államilag finanszírozozott keretszám (osztott alap + osztatlan képzés) Elsô helyen jelentkezôk száma Gazdaságtudományok Jogi Társadalomtudomány Orvos- és egészségtudomány Bölcsészettudomány Agrár Pedagógusképzés Informatika Természettudomány Mûszaki Összesen Forrás: Berlinger Edina A táblázat adatai jól mutatják, hogy a felvételizôk jelentôs része nem tudott vagy nem akart változtatni eredeti tanulási szándékán a jelentkezési határidô elôtt néhány héttel hozott döntés hatására. Hiába csoportosították át a finanszírozott keretszámokat, a megvágott keretszámú területek államilag finanszírozott képzéseire jelentôs a túljelentkezés, míg a kedvezményezett területek esetében az elsô helyen jelentkezôk száma el sem éri vagy éppen csak meghaladja a felvehetôk számát. Ennek legalább három súlyos következménye prognosztizálható. (1) Nagyon sokan lesznek csalódottak az önhibájukon kívüli okból bekövetkezô sikertelen felvételi miatt, s nagy kérdés, a következô felvételi idôszakban hogyan viselkednek majd. Igazodnak-e az elvárásokhoz, s változtatnak tanulási elképzelésükön, lemondanak-e a felsôoktatásról vagy külföldön próbálnak szerencsét? (2) Bizonyosnak látszik, hogy 2012-ben nemcsak a jelentkezôk, de a felvettek aránya is drasztikusan visszaesik majd. (3) A kedvezményezett területeken nincs mód a szelekcióra, azaz olyanok tanulmányait is közpénzbôl finanszírozza majd az állam, akik erre nem feltétlenül érdemesek, míg valóban tehetséges, de a jelentôs tanulási költséget elôteremteni nem tudó fiatalok lemorzsolódnak a felvételi során. Változás (fô) A keretszámok és a jelentkezôk számának alakulása képzési területek szerint Keretszám változás Összes (fô) Összes Elsô (fô) Elsô AN (fô) AN Állami (fô) Állami Gazdaságtudományok % % % % % Jogi % % % % % Társadalomtudomány % % % % % Orvos- és egészségtudomány % 861 8% 349 4% 265 3% 822 8% Bölcsészettudomány % % % % % Agrár % % % 544 8% % Pedagógusképzés % % % % % Informatika 350 6% % % % % Természettudomány 375 7% % % % % Mûszaki % % % % % Korreláció a keretszámváltozással 70% 75% 69% 72% 72% 76% 78% 84% A táblázatból kitûnik, hogy a jelentkezések száma ott csökkent drasztikusan, ahol a legnagyobb mértékben csökkent a támogatott keretszám, azaz a gazdaság-, a jog- és a társadalomtudomány területén. De az adatokból kitûnik az is, hogy a jelentkezôk száma ott is csökkent, ahol a keretszámok valamivel kisebb mértékben csökkentek vagy éppen emelkedtek. Azaz hiába csoportosított át az állam finanszírozott helyeket az informatikai, a természettudományi vagy a mûszaki területekre, ez a hallgatók döntését mivel más érdeklôdésûek, más irányú tanulmányokra készültek nem befolyásolta. Pontosabban abból a szempontból volt hatása, hogy inkább nem jelentkeztek sehová, az pedig a következô években derül majd ki, hogy lemondtak-e a továbbtanulásról, vagy úgy döntöttek, hogy inkább más országok felsôoktatási intézményeiben próbálnak majd szerencsét május június ú j k a t e d r a 5

6 súlypont Fordulat után fordulat Gazdasági lobbik a szakiskolások ellen? A tavaly év végén elfogadott új szakképzési törvény egyik szakmapolitikai alkunak betudható eleme volt a szakiskolákban zajló közismereti képzés szabályozásának módja. Ezt a megállapodást rúgta fel most valaki, élénk politikai és szakmai vitát váltva ki ezzel. A híradások szerint a javaslat hátterében a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara állt, amely a Nemzetgazdasági Minisztériumot meggyôzve vagy rajta keresztül tett egyelôre ismeretlen eredménnyel kísérletet arra, hogy az amúgy is lerövidített idejû szakiskola közismereti képzési idejét tovább kurtítsa. A korábban négyéves (s csak kivételes esetben, a szakiskolások százaléka számára hároméves) szakiskolai képzés idôtartamát az új szakképzési törvény egységesen három évben rögzítette. Ezzel egyidejûleg a közismereti képzésre jutó idôkeret is csökkent, hiszen korábban a képzési idô felét, azaz a képzés teljes idôtartama alatt összességében mintegy két évet lehetett erre a célra fordítani, s bár az új szabályozás nem tartalmazott erre vonatkozóan pontos meghatározást, egyértelmû volt a szándék e terület arányának csökkentésére. Végül tavaly év végén az egyeztetések eredményeként egy olyan módosító javaslatot fogadott el az Országgyûlés Pokorni Zoltán és más kormánypárti oktatáspolitikusok javaslatára, a frakció döntése alapján, amelynek értelmében a NAT szerinti közismereti képzésre fordítandó idôkeretnek legalább a teljes képzési idô egyharmadát el kell érnie. Ez a javaslat végsô soron a legkisebb roszszat jelentette a felek számára: a közismereti képzés ideje a legkedvezôtlenebb esetben a felére csökken (háromszor egyharmad, azaz összességében egy tanévnyi idô), míg a szakmai képzés idôkerete a legkedvezôbb esetben sem emelkedik a korábbiakhoz képest (háromszor kétharmad, azaz összesen két tanévnyi idô). Ennek megfelelôen senki sem örült igazán, mert egyértelmû volt, hogy ezek az idôkeretek sem a közismereti, sem a szakmai képzésre nem lesznek elegendôek. Az is egyértelmû volt, hogy az elôbbi, azaz a közismereti alapozás lesz a nagyobb vesztes: nem véletlenül javasolta Pokorni Zoltán több sikeres nemzetközi példára is hivatkozva az általános iskola kilenc évfolyamosra bôvítését. A nehezen tetô alá hozott megegyezést rúgta fel az a módosító javaslat, amelyet néhány hete váratlanul és elôzetes egyeztetés nélkül terjesztett az Országgyûlés elé a Nemzetgazdasági Minisztérium, s amely a képzési idônek a hatályos minimum 33 százaléka helyett maximum 33 százalékában szabta volna meg a NAT tartalmainak oktatására fordítható idôt: azaz adott esetben ez akár semennyit is jelenthet. A javaslat a híradások szerint a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara, valamint néhány multinacionális cég kezdeményezésére születethetett, amit az NGM csak felkarolt. Az indoklás egyértelmû: a közismereti képzés ne mehessen a szakmai elméleti és gyakorlati képzés rovására. Valójában a korábbi átgondolatlan kamarai javaslat a négyéves képzés háromévesre kurtítása ütött viszsza a kezdeményezôkre. Azt ugyanis aligha gondolhatta komolyan bárki, hogy a Nemzeti alaptanterv hatálya alól teljes egészében kivonható lenne a szakiskolai képzés, azaz hogy elfogadható és megengedhetô lenne, hogy a gyerekek harmadát elzárják attól a lehetôségtôl, hogy a nemzeti mûveltség egy meghatározott részét garantáltan, a térítésmentes oktatás keretében elsajátíthassák. Ezzel ugyanis megfosztották volna ôket attól a lehetôségtôl is, hogy megfelelô közismereti tudásra alapozva a késôbbiekben továbbtanuljanak, magasabb iskolai végzettséget vagy akár csak egy újabb szakmát szerezzenek. Azt persze nehéz lenne bizonyítani, hogy a módosítás kezdeményezôje a kamara volt, de tény, hogy a korábbi és a legutóbbi idôkben tett nyilatkozatok legalábbis az egyetértésüket igazolják, míg az oktatási és gazdasági tárca szakemberei az alapkészségek megerôsítése mellett érvelnek. A kamara álláspontja ugyanakkor önmagának is ellentmond, nem lehet ugyanis egyszerre megnyújtani a közismereti alapozásra szánt idôt (akár a kilenc évfolyamossá alakított általános iskolával, amely javaslat mellett már a kamara elnöke is érvelt nyilatkozataiban) és ezzel egyidejûleg korábbra hozni a gyakorlati képzés megkezdését. Másrészt a kamara érvelésében szándékosan vagy laikus megközelítésbôl fakadóan szinte mindig egybemosódik a duális szakképzés fogalma és az elméleti-gyakorlati képzés aránya, mintha e két dolog meghatározná egymást. Valójában két egymástól különálló dologról van szó, a duális képzés ugyanis egyszerûen a gyakorlati képzés megszervezésének formájában jelent mást, és ennek semmi köze a képzések tartalmi szabályozásához. Nem mellesleg a sikeresnek s éppen ezért állandóan hivatkozott és követendônek tekintett német szakképzés sem lebutított, redukált alapozó képzésre épül, hanem kilencosztályos általános iskolára, a magyar alapozó képzés idejénél egyharmaddal magasabb május június ú j k a t e d r a

7 súlypont idôkeretû közismereti oktatásra, s ott sem kapcsolódnak be a szakképzésbe éves koruk elôtt a fiatalok. A német szakképzés erejének és hatékonyságának másik pillére, hogy a vállalkozások, gazdasági szereplôk döntô részt vállalnak a gyakorlati képzés költségeibôl, s ezzel egyszersmind saját érdekeltségüket is megteremtik. Anyagi kockázatot vállalnak, ezért csak annyi tanulót képeznek, ôket viszont magas színvonalon, ahányat késôbb alkalmazni is tudnak. A magyar vállalkozások ezzel szemben az államtól várják a képzés finanszírozását, sôt a késôbbi akár csak átmeneti foglalkoztatás támogatását is. Hogy a szemlélet ragadós, azt jelzi, hogy még a nálunk megtelepedett multinacionális vállalatok is összekacsintva velük társadalmi szerepvállalásnak nevezik azt, ami anyavállalatuknál, anyaországukban a normál üzemmenet része, s amelynek lényege az emberi erôforrásba történô átgondolt befektetés a cég érdekében. Pokorni Zoltán volt oktatási miniszter a vita során is kritikával illette ezt a megközelítést, amikor azt mondta, érthetô bár természetesen vitatandó, hogy a cégek akár még egy adott munkakörre való konkrét betanítás pénzügyi terheit is a költségvetésre, az államra próbálják terhelni, az azonban végképp nem elfogadható, hogy úgy akarják a közösséggel megfizettetni költségeiket, hogy közben a közismereti képzést nullázzák le. Ez egy rövid távú szempont, amely odavezet, hogy betanítják a gyerekeket egy adott cég adott munkakörére, de már középtávon, az elsô munkahely-változtatásnál kiderül képzettségük gyengesége, ami képtelenné teszi ôket a következô munkakörhöz szükséges ismeretek elsajátítására, így könnyen kihullhatnak a munkaerôpiacról. A nemzetgazdasági tárca által beterjesztett javaslat felzúdulást keltett mind a kormánypárti, mind az ellenzéki szakpolitikusok körében. Az oktatási bizottság elnöke és a frakcióvezetô közösen kezdeményezett politikai szintû egyeztetést a váratlanul beterjesztett törvénymódosításról. Ennek eredményeként több kompromisszumos javaslat is megfogalmazódott. A szakbizottságban született a tartalmi szabályozásra vonatkozó, Pokorni Zoltán nevével fémjelzett javaslat három elemet tartalmazott: (1) a közismereti képzés védelmében a minimum 33 százalékos idôkeretet garantáló szabály megtartását (amelynek nem része a szakmai elméleti képzés óraszáma); (2) a közismereti képzés idôkeretének évfolyamok közötti átcsoportosíthatóságát; (3) a gyakorlati képzés esetében is rögzítendô, garanciát jelentô minimum 33 százalékos idôkeretet. A nemzetgazdasági tárca, illetve a kamara oldaláról megfogalmazott javaslat támogatta a közismereti képzés idôkeretének átcsoportosítását, ugyanakkor elvetette a gyakorlati képzés idôkeretét garantáló módosítást, a közismereti képzés idôkeretét pedig pontosan a képzési idô egyharmadában rögzítette. Ki kell emelni, hogy a közismereti alapozási idôkeret tanévek közötti átcsoportosítása amiben egyetértés mutatkozik lényegében a kilencosztályos általános iskola felé tett lépésként értelmezhetô ebben a körben. A kormánypárti frakciók végül lényegében a tavaly év végi döntésüket megerôsítve támogatták a szakbizottságban született módosítást, amit ezt követôen az Országgyûlés egyhangúlag támogatott. Ideigóráig némi nehéz eldönteni, hogy szándékosságon vagy figyelmetlenségen alapuló bizonytalanságot és kavarodást okozott ugyan, hogy az egyik ellenzéki képviselô a javaslat leszavazásáról számolt be (amit nem mellesleg ô maga is támogatott voksával), ám a helyzet végül tisztázódott. A törvény végszavazását lapzártánk napján a parlament elhalasztotta. A végszavazás elôtt egy elvileg technikai jellegû szavazást kell tartani a módosító elfogadása miatt kialakult koherenciazavar elhárítása érdekében, valójában ez jelenti majd a végleges politikai döntést. Akárhogyan is alakul azonban a voksolás, nem nehéz megjósolni, hogy a kérdés csak ideig-óráig jut nyugvópontra. A probléma ugyanis továbbra is releváns és megoldatlan: milyen keretek között biztosítható a szakiskolások a késôbbi továbbtanulást, az át-, illetve továbbképezhetôséget, s így munkakör-, munkahely-változtatást lehetôvé tevô közismereti tudása, hogyan növelhetô a gyakorlati képzés idôkerete. A válasz egyértelmûnek tûnik: az általánosan hároméves idôkeretbe szorított képzés mellett sehogyan. Aggasztó az is, hogy a szaktárca okfejtésében ismét felbukkant az az érvelés, mely szerint indokolt a jelenlegi tendenciákat megfordítani, és feltehetôen adminisztratív, esetleg finanszírozási eszközökkel több fiatalt irányítani a szakképzés felé. A megközelítés demokráciadeficitjét nem kell hangsúlyozni, ugyanakkor azt is jelzi, hogy hangoztatói komolyan azt gondolják, felülírható a tanulók és családjuk pályaválasztása, semmibe vehetô a felemelkedés igénye, a napi vállalkozói érdekek mögé sorolható a gazdaság és a társadalom közép- és hosszú távú érdeke: végsô soron a valóság. Lehet ebben a vitában elôrángatni neves vállalkozásokat, akiknek példája mintegy igazolásául szolgálhatna ezeknek az elképzeléseknek, ám nem szabad megfeledkezni arról, hogy a szakképzésbôl kilépô fiataloknak alig néhány százaléka helyezkedik el multinacionális vállalatoknál, ahol van esély arra, hogy egy technológiai váltásnál átképzésük és továbbfoglalkoztathatóságuk megoldható legyen, a többségnek azonban a hazai kis- és közepes vállalkozások világában kell megélnie és munkakarriert építenie. FL május június ú j k a t e d r a 7

8 Súlypont Hová vezethetnek a hídprogramok? Meghatározóak lesznek a részletszabályozás elemei Megkezdôdött a köznevelési törvény által bevezetni kívánt hídprogramok részletszabályainak kidolgozása. Az elmúlt évtizedek hasonló célú kezdeményezéseinek tapasztalatai megfontoltságra és átgondoltságra intenek. A törvény szövege csak fôbb vonalakban vázolja a programokat, éppen ezért lesz meghatározó szerepe a részletszabályok kimunkálásának, ami elôtt több elvi és stratégiai kérdésben is egyetértésre kellene jutniuk a program irányításában részt vevôknek. Az ország gazdasági érdeke azt kívánja, hogy a mainál lényegesen többen és minél stabilabban vegyenek részt a foglalkoztatásban. Míg az elôbbi mennyiségi, az utóbbi minôségi, tehát oktatási, képzési szempont. Mégpedig olyan szempont, amelynek az érvényesítésével nem sikerült megbirkóznunk a rendszerváltozás óta. Ennek egyik fontos mutatója, hogy a szakképzésben, mindenekelôtt a szakiskolában folyamatosan rendkívül magas a lemorzsolódás. Ez részben arra vezethetô vissza, hogy a képzések sok esetben nincsenek szinkronban a gazdaság elvárásaival, vagy a megszerzett szaktudás révén elérhetô jövedelmek meglehetôsen alacsonyak, így egyes képzések perspektívátlansága demoralizálóan hat a diákokra. Az okok másik jelentôs köre azzal függ össze, hogy mind több fiatalnak semmiféle családi emléke, tapasztalata nincs szülei munkába járásáról, annál inkább azokról a sokszor destruktív indulatokról, gondolkodásmódról, amit a szegénység, a szociális segélyekre alapozott lét, a felemelkedés reménytelensége, a foglalkoztatási piacról való kiszorítottság érzése vált ki. Míg a szaktudás minôsége szakképzési kérdés, annak az attitûdnek a kialakítása, ami a fiatalokat személyiségükben alkalmassá teszi a munkavégzésre, pedagógiai, mégpedig talán a legnehezebb, társadalmi oldalról pedig az egyik legnagyobb súlyú nevelési feladat. Az elmondottakból következik, hogy a szakiskolákban szemléleti változásra, döntô pedagógiai fordulatra van szükség, amit hiba lenne a közismereti tananyag körüli tartalmi vitára egyszerûsíteni, vagy úgy tenni, mintha nem a szakiskolai rendszer problémájáról lenne szó és új oktatási extrák intézményesítésében remélni a megoldás kulcsát. Ám azokban az országokban sem oldják meg a szakképzetlenül sodródó fiatalok sorsát a szakképzô iskolák, ahol a képzést jó minôségben szervezték meg. Azon fiatalok számára, akik ezzel együtt is lemorzsolódnak a szakképzésben, rendszerint léteznek olyan formák, amelyeknek céljuk, hogy visszavezessék ôket az oktatásba, képzésbe vagy legalább személyükben alkalmassá tegyék ôket a megbízható munkavégzésre. Érthetô, milyen eszközt nyert (és mire nem szolgál) a köznevelési törvényben új elemként megfogalmazott hídprogram, ha jól töltjük meg tartalommal. Erôssége lehet, ha a köznevelés keretein belül tartja az alacsonyan iskolázott, illetve szakképzetlen fiatalokat, ugyanakkor a szabályozás hiányosságának tekinthetjük, hogy csak egy irányból engedi a belépést: a középfokú oktatásból kihullók visszavezetésére nem ad megoldást, illetve nem teszi lehetôvé, hogy a nappali oktatásban való részvétel felsô korhatáráig a fiatal a tanköteles koron túl is bekapcsolódhasson a programba, akár úgy, hogy két kísérletet is tesz erre. A cél ugyanis nem az, hogy mereven szankcionálja a lemorzsolódást, hanem az, hogy motiváljon arra, minden fiatal szakmát szerezhessen, helytálljon a tanulmányaiban és munkájában, a rendszer pedig értékelje az erre irányuló igyekezetet. Ennek megfelelôen a hídprogramok megszervezésében, a bekapcsolódás és a részvétel feltételeinek kialakításában nagyfokú rugalmasságra van szükség, hogy a ki-kimaradó diákok visszavezetésére, visszafogadására legyen mód éppen úgy, mint arra, hogy a késôbb érôk, önkéntes alapon a 16. év betöltése után, 21 éves korukig részt vehessenek a programban, sôt erre ösztönözni is kellene ôket. Szabályozni szükséges a programokba való bekapcsolódás feltételeit. Kik és hogyan kerülhetnek be tanulóként? Milyen intézményekben és milyen feltételek megléte esetén indulhat hídprogram? Milyen többletelvárásoknak kell megfelelniük a programokban részt vevô pedagógusoknak? Az eredeti elképzelések szerint egy általános, valamennyi általános iskolát befejezô diákot érintô felvételi keretében dôlt volna el, hogy ki milyen iskolatípusban tanul tovább. (Még az a szakmailag értelmezhetetlen ötlet is felmerült, hogy a felvételi a kompetenciamérés eredményeként dôljön el.) Ez azzal a reális és elfogadhatatlan következménnyel járt volna, hogy az eredmények alapján a diákokat terelgetni lehet az egyes iskolatípusok között, egyszerû vonalhúzással megállapítva, ki léphet tovább gimnáziumba, kinek van joga középiskolában tanulni, s kinek marad a szakiskola vagy éppen a hídprogram. Azaz egy egyszeri vizsga eredménye és egy kormányzati szándék felülírta volna a tanu május június ú j k a t e d r a

9 súlypont lói továbbtanulási szándékokat (diákok) és a képzési rendszer lehetôségeit (intézményi kapacitások) egyaránt. Ezt a kockázatot felismerve az Országgyûlés többsége elvetette ezt a javaslatot, ugyanakkor ez azt is jelentette, hogy a hídprogramokba történô belépés feltételrendszere törvényi szinten szabályozatlan maradt. (A törvény mindöszszesen annyit ír le, hogy a hídprogramokba történô bekapcsolódást az általános iskola kezdeményezi, ám ez az elem is vitatható. El kellene kerülni ugyanis azt a helyzetet, hogy az általános iskola egyszerûen csak szabadulni kívánjon problémás tanulóitól, ehelyett egyértelmûvé kellene tenni, hogy a feladat a diákkal és családjával közösen egy több siker reményét jelentô tanulási út megkeresése.) A törvény helyesen hosszas szakmai vita után nyitva hagyja azt a kérdést is, milyen intézménytípusban indulhat hídprogram. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy éppúgy nem járható az az út, hogy a diák a korábbi általános iskolájában, nagyrészt változatlan körülmények között folytassa tanulmányait, de nem kívánatos az sem, hogy olyan iskolába lépjen át, amely csak annyiban alkalmas a tanulók befogadására, hogy az ehhez szükséges kapacitás (sok esetben nem ok nélkül) rendelkezésre áll, de minden szakmai feltétel hiányzik. Nem az intézménytípus nevesítése a fontos tehát, hanem a szakmai program kialakítását követôen az ennek megvalósítására alkalmas vagy erre felkészíthetô intézmények körének kijelölése. Ráadásul a különbözô hídprogramok eltérô helyzetbôl induló gyerekeket fogadnak, s a programok kifutása, célja is más. A Híd I. programba azok az általános iskolát befejezett tanulók léphetnek be, akiket nem vettek fel középfokú oktatási intézménybe. A programot követôen mindhárom középfokú iskolatípusban lehetôség van a tanulmányok folytatására, a szakiskola elvégzése éppúgy lehet a diák célja, mint az érettségi megszerzése. Ez ugyanakkor azt veti fel, hogy egyrészt szakiskolában a Híd I. program megszervezése nem célszerû, mert az intézményen belül nem minden esetben tud továbblépni a tanuló, de ugyanez igaz az érettségit adó képzést folytató intézményekre is, hiszen a továbblépésre nem alkalmas tanulókat visszasorolja a szakiskolába vagy a Híd II. programba, tovább növelve ezzel az érintett diákok kudarcélményét. Mindebbôl akár az is következhetne, hogy a Híd I. program megszervezésének optimális helye egy erre megfelelôen felkészített általános iskola lehetne. Itt is igaz ugyan az, hogy a tanulók elôrehaladása iskolaváltással lehetséges, ugyanakkor pozitív, hogy mindenki elôrelép az intézményrendszerben. A legnagyobb problémát azonban hogy nagyon eltérô felkészültségû diákok kerülnek majd a programba ez a megoldás sem orvosolja. Valószínû, hogy többségében kevésbé motivált, tanulni nem akaró, gyengébb képességû tanulók kerülnek majd ide, de nem lehet kizárni azt sem, hogy jobb képességû, de magatartási problémákkal küszködô vagy egyszerûen rossz jelentkezési stratégiát választó diákok is lesznek közöttük. Utóbbiak esetében az is megfontolandó, van-e mód a normál rendszerben kínálni nekik újabb lehetôséget, amellyel elkerülhetô, hogy értelmetlenül parkoljanak egy évet a Híd I. programban, másrészt valamelyest homogénebb tanulói csoportok jöhetnének létre, amelyekben hatékonyabb lehet a munka. Összességében tehát megfontolandónak tûnik a Híd I. két alprogramra bontása: egyet az érettségit megcélzó és egy másikat a szakiskolai tanulmányokra készülôk számára, ahol az elôbbi fôszabályként nem jár feltétlenül évvesztéssel. A Híd II. program esetében is hasonló a helyzet, ahová a szakiskolába fel nem vett, illetve az általános iskolai tanulmányaikat be nem fejezett tanulók kerülhetnek, a cél pedig a szakképzés megkezdéséhez szükséges felkészültség megszerzése. A kifutási lehetôségek kínálata tehát szûkösebb, mint a Híd I. program esetében, ide ugyanakkor még nagyobb különbséget mutató tanulók kerülhetnek egymás mellé. Éppen ezért itt is célszerûbb lenne két külön alprogramot indítani: egyet az általános iskolát befejezett, de szakiskolába fel nem vett, illetve a tankötelezettségi kor végéig legalább hat vagy hét évfolyamot elvégzett tanulók részére, míg egy másikat azoknak, akiknek a tankötelezettségi kor végéig még hat tanulmányi évet sem sikerült befejezniük. A hídprogramok sikerében kulcsszerep hárul azokra a pedagógusokra, akik részt vesznek majd a tanulók felkészítésében. Az út nem teljesen járatlan, ám korántsem állíthatjuk, hogy az ehhez szükséges szakmai tudás általánosságban rendelkezésre áll a magyar oktatási rendszerben. Éppen ezért fontos, hogy a hídprogramok esetében nem egyszerûen tantervi szabályozás készül, hanem kvázi pedagógiai rendszer, amely magában foglalja a csoportszervezési elveket, a fejlesztés eszközrendszerét, a tanulók, illetve az alkalmazott pedagógiai tevékenység mérésére-értékelésére, ellenôrzésére vonatkozó keretszabályokat is. Ehhez kapcsolódva megfontolandó további két elem: a programban részt vevô pedagógusok kiválasztási és felkészítési rendszerének kialakítása, illetve a sajátos feladat és az ahhoz kapcsolódó díjazás rendszerének megjelenítése a pedagógus-életpályamodellben. Számos nemzetközi példa igazolja, hogy ezek a második esély programok akkor mûködnek igazán hatékonyan és sikeresen, ha nem maradék feladatként kezelik, és sikerül elérni, hogy jól felkészült anyagilag és szakmailag elismert tanárok irányítsák a diákokkal közös munkát. Végül a szabályozás során ki kell térni a programok folyamatos ellenôrzésére, értékelésére, az egymástól tanulás lehetôségének biztosítására (esetleg a hídprogramban részt vevô intézmények hálózatba szervezésével), az eredmények visszacsatolására és a szükséges javításokhoz nélkülözhetetlen támogató környezet biztosítására. LFL május június ú j k a t e d r a 9