Diablo TM. A vér szava. Richard A. Knaak

Átírás

1 Diablo TM A vér szava Richard A. Knaak A jelen történetben szereplő nevek, személyek, helyek és események mind a szerző képzeletének szüleményei, valós eseményekkel, helyekkel, élő, vagy meghalt személyekkel való bárminemű hasonlatosság pusztán a véletlen műve. A félelem egyre jobban eluralkodott a lassan már félőrült katonán, miközben felkászálódott a földről. Magas dombokat, mi több, hegyeket látott maga körül a felkelő nap fényében. Egyáltalán nem volt ismerős neki a hely. Egyik domb sem hasonlított arra az oromra, amelyben ő és barátai rábukkantak Bartuc sírjára. Norrec előrelépett, és megpróbálta kitalálni, hogy hol is van tulajdonképpen. Minden mozdulatát szüntelen nyikorgás kísérte. Lenézett, és észrevette, hogy nem csak a kezét borítja fém. Páncélzat. Bárhová nézett, mindenhol ugyanazokat a vérvörös fémlemezkéket látta magán. Azt hitte, az iszonyat és a félelem, amit érez, már nem lehet rosszabb, de miután végignézett a testén, az eddig valamelyest nyugodt katona teljesen kétségbeesett. Karját, törzsét, lábát most mindenütt ugyanaz a vérvörös páncél borította. Sőt, Norrec még Bartuc régi, ám jó állapotban lévő bőrcsizmáit is felfedezte a lábán. Bartuc... A Véres Hadúr. Bartuc, akinek sötét varázslata nemrég megmentette a szorult helyzetbe került katonát, Sadun és a varázsló élete árán.

2 Win fivéremnek kreatív lelki társamnak EGY A koponya ferde grimasszal meredt rájuk, mintha vidáman azt javasolta volna a triónak, hogy tartsanak vele a másvilágra. Nagyon úgy fest, hogy nem mi vagyunk az elsők -mormogta Sadun Tryst. A sebhelyes, keménykötésű harcos kése élével megpiszkálta a koponyát, mire az kicsit megingott. A hátborzongató kép mögött látták a kard maradványát is, mely egykor felnyársalta elődjük fejét, és arra ítélte, hogy az idők végezetéig itt fityegjen, míg a többi csontja alatta hevert, a földön, egy kusza halomban. Miért, azt hitted, hogy mi leszünk az elsők? suttogta a magas, sovány alak. A sápadt Fauztin még a légiesen vékony Sadunnál is soványabb volt. A Vizjerei varázsló kesztyűs keze egy ujjával megérintette a koponyát, mozdulatai a szellemek mozgására emlékeztettek. Boszorkányságnak nyoma sincs. Ami itt látható, az csupán az egyszerű, ám hatékony mechanika. Nincs mitől tartani. Hacsak nem a mi fejünk kerül a következő sarokra. A Vizjerei beletúrt gyér, szürke kecskeszakállába. Lehunyta ferde vágású szemét, mintha egyetértene társa utolsó kijelentésével. Sadun arca és olykor természete is leginkább egy ravaszdi rókáéra hasonlított, Fauztin viszont pont olyan volt, mint egy ráncos macska. Kicsi orra folyton mozgott, és az orr alatt rángatózó bajusz szintén macskaszerűségét hangsúlyozta. Egyikük sem a becsületéről volt híres, de Norrec Vizharan bármelyikükre rábízta volna az életét illetve rájuk is bízta, a múltban már többször is. A veterán harcos csatlakozott társaihoz, és közben az előttük még sötétbe burkolózó belső termet fürkészte. Eddig hét különböző szintet kutattak fel, és különös módon egyikben sem találtak mást, csak néhány egyszerűbb csapdát. Kincsnek nyomát sem látták, és ez volt az, ami igazán elkeserítette a kis csapatot. Biztos vagy benne, hogy nincs itt semmi varázslat, Fauztin? Egyáltalán semmi? A macskaszerű vonások fintorrá változtak a kámzsa árnyékában. A terjedelmes köpönyeg széles vállrésze baljós, szinte földöntúli megjelenést kölcsönzött Fauztinnak, különösen mivel még az amúgy magas, erős Norrecnél is termetesebb volt. Barátom, ez a kérdés teljesen felesleges. De ennek így nincs semmi értelme! Eddig néhány kicsi és meglehetősen primitív csapdától eltekintve semmi sem akadályozott minket abban, hogy a belső terem közelébe érjünk! Nem logikus, hogy valaki fáradságosan kiásatja ezt az egészet, és azután itt hagyja, jóformán minden védelem nélkül. Azért az a pók, ami akkora volt, mint a fejem, nem volt semmi mondta Sadun savanyúan, és közben elgondolkodva simogatta hosszú, de gyér fekete haját. Főleg, hogy az én fejemen landolt... Norrec nem is figyelt rá. Az van, amire gondolok? Elkéstünk? Ugyanaz a helyzet, mint Tristramban? Egyszer régen, két zsoldos háború között kincs után kutattak egy kicsi, nehéz sorsú faluban, egy bizonyos Tristramban. A legendák szerint egy szörnyek őrizte barlangban olyan értékes kincset rejtettek el, amely királlyá tehette azokat a szerencséseket, akik élve rátaláltak. Norrec és barátai odautaztak, és az éj leple alatt beléptek a labirintusba, anélkül, hogy találkoztak volna a falubeliekkel... És annyi erőfeszítés árán, miután legyőzték az útjukba kerülő különös szörnyeket, és megmenekültek a halálos csapdákból... felfedezték, hogy valaki már megszabadította a föld alatti rejtekhelyet szinte minden értéktől. Csak miután visszatértek a faluba, tudták meg az ottani lakosoktól a szomorú igazságot, hogy egy hatalmas bajnok ment

3 be a labirintusba néhány héttel előttük, és feltehetőleg megölte a szörnyű démont, Diablót. Nem vitt el sem aranyat, sem ékszereket, de néhány szerencsevadász, akik nem sokkal ezután érkeztek, kihasználták az előnyös helyzetet, leküzdötték a kisebb akadályokat, és mindent mozdíthatót elvittek. Csak néhány napon múlt, hogy a trió már semmit sem talált, ami jutalmazta volna fáradozásaikat... Norrecet az sem vigasztalta, hogy egy szavahihetőnek éppenséggel nem mondható falusi szerint a bajnok, akit egyébként Vándornak hívnak, nem ölte meg Diablót, hanem véletlenül kiszabadította a gonosz démont. Norrec kérdőn Fauztinra pillantott, de a Vizjerei varázsló csak egy vállrándítással válaszolt. Mindig is léteztek történetek elszabadult démonokról és szörnyű átkokról mondta később Fauztin, akinek szavai szöges ellentétben álltak a figyelmeztető hanggal, amelyet használt. Diablo szinte az összes olyan történetben szerepel, amelyről a köznép suttog. Szerinted egy szó sem igaz belőlük? Gyermekkorában Norrecet az idősek rengeteg olyan történettel ijesztgették, amelyben Diablo, Baal és a többi éjszakai démon szerepeltek. A cél persze az volt, hogy Norrec jól viselkedjen. Láttál már démont valaha? horkant fel Sadun Tryst. Vagy ismersz olyan embert, aki látott már démont? Norrec csak rázta a fejét. Te láttál már démont, Fauztin? Azt mondják, a Vizjerei varázslók képesek megidézni, és kényszeríteni őket, hogy teljesítsék a parancsaikat. Szerinted ha képes lennék erre, akkor itt kutatnék veletek mindenféle üres labirintusokban és sírokban? Ez a megjegyzés végképp meggyőzte Norrecet arról, hogy a falusi szavainak nem érdemes több hitelt adni, mint az összes többi képtelen történetnek. Igazság szerint azért nem volt olyan nehéz meggyőzni erről. Végül is mindhármójukat egyetlen cél vezette oda, mint ahogy ide is a gazdagság. De sajnos egyre inkább úgy tűnt, hogy a nagy vagyon ismét kicsúszott a kezük közül. Fauztin a sötét folyosót kutatta tekintetével, egyik kesztyűs kezében varázsbotját szorította. A bot drágaköves teteje mely egyben a fényforrásuk is volt halványan világított. Fauztin megszólalt: Reméltem, hogy tévedek, de sajnos egyre biztosabb vagyok a dologban. Messze nem mi vagyunk az elsők, akik eljutottak idáig a folyosókon. A kissé már őszülő harcos halkan szitkozódott. Élete során már több tábornok csapatában is harcolt, leginkább a Westmarchból induló hadjáratokon vett részt, és amellett, hogy túlélte mindet igaz, ez gyakran csak egy hajszálon múlt, rádöbbent egy nagy igazságra is: a világban egyedül az boldogul, akinek van pénze. Egészen a kapitányságig jutott a ranglétrán, háromszor fokozták le, az utolsó eset után elege lett az egészből, és visszavonult. A katonáskodás töltötte ki Norrec életét, amióta elég erős lett ahhoz, hogy felemeljen egy kardot. Valamikor régen volt valamije, amit úgy hívnak, hogy család, ám ők már régen meghaltak akárcsak az álmai. Még mindig tisztességes embernek érezte magát, ám tudta, hogy a tisztesség sajnálatos módon nem tölti meg az ember éhes hasát. Norrec pedig úgy vélte, kell lennie egy másik útnak is... Így történt, hogy két bajtársával felcsapott kincskeresőnek. Sadunhoz hasonlóan az ő testét is rengeteg sebhely borította, ám ettől eltekintve Norrec arca leginkább egy egyszerű földműveséhez hasonlított. Nagy, barna szemek, tiszta, nyílt tekintet, erős állkapocs az összképhez már csak egy kapa hiányzott a kezéből. A robosztus veterán sokszor elképzelte, hogy átvált a békés földműves-életre, de tudta, hogy a földvásárláshoz aranyra van szüksége. Úgy volt, hogy ez a kaland nagyobb vagyonhoz is juttatja, mint amennyire szüksége van, nagyobbra, mint amilyenről valaha is álmodni mert... Most azonban úgy tűnt, hogy csak pazarolták az idejüket és az energiájukat... már megint. Mellette Sadun Tryst feldobta a kését a levegőbe, azután elkapta, méghozzá profi módon, a nyelénél fogva. Még kétszer ismételte meg ezt, nyilvánvalóan gondolkodott. Norrec nagyjából sejtette, hogy min töpreng a társa. Több hónapjuk ráment erre az egy útra, átkeltek a tengeren Észak-Kehjistanba, esőben és fagyban éjszakáztak a szabad ég alatt, sokszor hamis nyomot követtek, üres barlangokba jutottak, megettek mindenféle undok férget, amikor semmi ehetőt nem tudtak levadászni és mindezt Norrec miatt, mivel az egész az ő ötlete volt. Ami a legrosszabb, ez a keresés egy álommal kezdődött. Egy álommal, melyben egy sárkányfejhez hasonló meredek szikla szerepelt. Ha csak egyszer vagy kétszer szerepelt volna ez a szikla az álmaiban, akkor Norrec talán meg is feledkezett volna a dologról, csakhogy az évek során nagyon sokszor álmodott erről a képről. Bármerre is csatázott, Norrec mindenütt ezt a sziklát kereste, de nem talált rá. Aztán egy bajtársa azóta már meghalt szegény, aki erről a hűvös, északi vidékről származott, mesélt neki egy ilyen szikláról. A szóbeszéd szerint szellemek őrizték ezt a helyet, és azok az emberek, akik a hegy környékére merészkedtek, soha többé nem kerültek elő kivéve azokat, akiknek csupasz csontjaira évekkel később ráakadtak... Akkor és ott Norrec Vizharan úgy érezte, a sors akarata, hogy eljöjjön erre a helyre. De ha így van akkor miért egy kifosztott sírt kell itt találnia? A bejárat viszonylag rejtve volt a sziklafalon, de egyáltalán nem volt lezárva. Már akkor, amikor látták, hogy ilyen

4 könnyű bejutni, rájöhettek volna az igazságra, de Norrec nem volt hajlandó tudomásul venni a tényeket. Minden reménye, társainak tett ígéretei... A fenébe! Belerúgott egy közeli falba, és csak vastag csizmája mentette meg attól, hogy törött lábujjakkal kelljen folytatnia az utat. Norrec földhöz vágta a kardját, és szidta a saját naivitását. Van valami új tábornok, egy westmarchi, aki állítólag zsoldosokat toboroz ajánlotta Sadun vigasztalóan. Azt mondják, nagy tervei vannak... Nincs több háború mormogta Norrec, és közben megpróbálta nem mutatni, hogy mennyire fáj a lába. -Soha többé nem kockáztatom az életemet valaki más dicsőségéért. Csak gondoltam... A nyurga varázsló a földhöz ütötte a varázsbotját, hogy felhívja magára mindkét társa figyelmét. Most, hogy eddig eljutottunk, ostobaság lenne, ha nem mennénk el a belső teremig. Talán azok, akik megelőztek minket, hagytak itt néhány csecsebecsét, vagy érmét. Tristramban is találtunk néhány aranypénzt. Igazán nem ártana senkinek, ha még egy rövid időt itt töltenénk, igaz, Norrec? Norrec tudta, hogy a varázsló csupán enyhíteni akarja barátai csalódottságát, de azért felcsillant benne a remény. Csupán néhány aranyra volna szüksége, nem kellene sok! Még mindig elég fiatal volt ahhoz, hogy keressen magának egy asszonyt, új életet kezdjen, és talán családot is alapítson... Felemelte a kardját, és méregette a fegyver súlyát, amely az évek során olyan jól szolgálta őt. Mindig tisztán tartotta, élesítgette, büszke volt erre a tárgyra, mely egy volt azon kevés dolgok közül, melyekre azt mondhatta: az enyém! A tekintete elszánt volt. Gyerünk! Keveset szólsz, de azt hatásosan ugratta Sadun a varázslót, miközben elindultak. Te viszont túl sokat beszélsz ahhoz képest, hogy milyen keveset mondasz. A baráti civódás hallatán Norrec lelki békéje lassacskán helyreállt. A tréfák más esetekre emlékeztették, amikor hármuknak együtt sikerült leküzdeni a legnehezebb akadályokat is. A beszélgetés azonban lassacskán elhalt, amikor elérkeztek a vélhetően utolsó, és egyben legjelentősebb terem bejáratához. Fauztin megálljt intett, és rápillantott a varázsbotja végén levő drágakőre. Mielőtt bemegyünk, talán jobban tennétek, ha meggyújtanátok a fáklyákat. A fáklyákat csak végszükség esetére tartogatták, mivel a varázsbot fényénél is eleget láttak eddig. Fauztin nem mondott semmi mást, de Norrec, miközben meggyújtotta fáklyáját, azon tűnődött, hogy talán a varázsló végre mágikus erőket észlelt. Mert ha így van, akkor még mindig van remény, lehet, hogy van itt még kincs... Norrec saját fáklyájával meggyújtotta Sadunét. Biztonságot sugárzó fényben indultak tovább. Esküszöm mondta pár perccel később a szívós Sadun, hogy borsódzik a hátam! Norrec hasonlóan érezte magát. Egyik harcos sem szállt vitába a varázslóval, amikor az átvette a vezetést. A távol-keleti törzsek már régóta tanulmányozzák és gyakorolják is a mágiát, közülük is Fauztin népe a legrégebben. Ha olyan helyzetbe kerülnek, amelyet a mágia segítségével oldhatnak meg, akkor a legjobb megoldás a varázslóra bízni a dolgot. Norrec és Sadun pedig megvédik őt a másféle támadásoktól. Ez a módszer egészen mostanáig ragyogóan működött. A harcosok nehéz csizmáitól eltérően a varázsló szandálba bújtatott lába nem csapott zajt menet közben. A mágus előrenyújtotta a varázsbotját, és Norrec észrevette, hogy az az ereje ellenére nem világított túlzottan. Úgy tűnt, csak a fáklyák működnek megfelelően. Ez a hely nagyon régi, és nagyon erős. Talán az elődeink mégsem jártak olyan szerencsével, mint ahogy azt gondoltuk. Könnyen megeshet, hogy találunk itt még kincset. És valószínűleg mást is. Norrec annyira megszorította a kezében tartott kardot, hogy belefehéredtek az ujjai. Akarta az aranyat, de azt még inkább, hogy élve el is költhesse. Mivel a bot nem látta el megfelelően a feladatát, a két harcos ment előre. Ez persze nem jelentette azt, hogy Fauztin már semmi hasznosat nem tehetett társaiért. A veterán tudta, hogy varázserővel bíró társa most is a lehető leghatásosabb és leggyorsabb varázsigéken töri a fejét, hiszen bármi várhat még rájuk a sötétben. Olyan sötét van odabent, hogy az orrunkig sem fogunk látni mondta Sadun. Norrec nem válaszolt. Néhány lépéssel társai előtt ment, így ő lépett be elsőként a belső terembe. Az ismeretlen veszedelem ellenére, mely bent rájuk leselkedhet, úgy érezte, hogy szinte húzza valami befelé, mintha valami odabent őt szólítaná... A csillogás valósággal elvakította a triót. Jézusom! kiáltott fel Sadun Nem látok semmit! Várj egy percet intette türelemre a varázsló, majd hozzászokik a szemed. Így is történt, de mikor a szeme hozzászokott a fényhez, Norrec Vizharan elé olyan látvány tárult, hogy kétszer is megdörzsölte a szemét, mire végre elhitte, hogy amit lát, az tényleg valóságos, és nem csupán egy álomkép.

5 A falakat díszes, bonyolult mintázatok díszítették, melyekből még ő is kiérezte a varázserőt. A mintákat mindenféle színű és fajtájú drágakövek alkották, a rájuk eső fény ezerféle meglepő színben és formában verődött vissza. A díszes, mágikus erejű minták alatt pedig ott hevert mindaz, amiért a kis csapat idejött a nem kevésbé figyelemre méltó kincsek. Aranykupacok, ezüst-dombocskák, halomba rakott drágakövek. Ezek is hozzájárultak a csillogáshoz, így a szoba fényesebb volt talán a napnál is. Ahányszor valamelyik harcos megmozdította a fáklyáját, a változó fények újra és újra megváltoztatták a terem kinézetét, és az újabb látnivalók sem voltak hitványabbak, mint az addigiak. Mindez csodálatos volt ugyan, ám egy dolog igencsak lehűtötte Norrec lelkesedését. A padlón, amerre csak nézett, mindenütt azon szerencsétlenek lemészárolt és bomlófélben levő tetemei hevertek, akik hozzá és barátaihoz hasonlóan bejutottak ebbe a baljós terembe. Sadun a hozzá legközelebb eső tetem fölé emelte a fáklyáját, mely szinte már csak csupasz csontokból állt, de rothadó, bőrből készült vértje még összefogta. Valami csata lehetett itt. Ezek az emberek nem mind ugyanakkor haltak meg. Norrec és az alacsonyabb katona Fauztinra nézett, akinek máskor oly közömbös arcán most aggodalom látszott. Ezzel most mire célzol? Csak arra, Sadun, hogy néhány közülük már nagyon régóta, talán több száz éve halott. Ez viszont, itt a lábad mellett, még viszonylag friss tetem. Azok ott már csak csontok, semmi több. Az alacsonyabbik katona vállat vont. Bárhogy is van, úgy néz ki, hogy mindegyiküknek elég csúnya halála lehetett. Úgy bizony. És... vajon mi végzett velük? Norrec vette át a szót. Nézz csak oda. Azt hiszem, ezek egymást mészárolták le. Két hullára mutatott, amelyeket egymás kardja közép-tájékon valósággal felnyársalt. Az egyiknek nyitva volt a szája, mintha utolsó, rémült kiáltása közben halt volna meg, és a Sadun lábánál heverő tetemhez hasonló öltözéket viselt. A másikon cafatos ruhamaradványok lógtak, és csak néhány hajcsomó látszott az amúgy tükörsima koponyáján. Szerintem, tévedsz mondta a Vizjerei, és fejét ingatta. Az egyik biztos, hogy sokkal régebbi, mint a másik. Így gondolta volna Norrec is, ha nem látja, hogy a két tetem egymást szúrta keresztül. De végül is két idegen halála, főleg, hogy olyan régen történt, jelen körülmények között elég lényegtelennek tűnt. Fauztin, érzel valamit? Van itt valamilyen csapda? A nyurga alak maga elé emelte a varázsbotját, egy percig mozdulatlanul maradt, azután csalódott arccal leengedte a botot. Túl sok idebent az egymással ütköző erő, Norrec. Nem igazán tudom, hogy pontosan mit is keressek. Nem érzek közvetlen veszélyt egyelőre. Mellettük Sadun türelmetlenül topogott. Akkor most itt hagyunk mindent, és eltemetjük az álmainkat is, vagy vállaljuk azt a kis kockázatot, és összeszedünk egy kincstárnyi aranyat? Norrec és a varázsló összenéztek. Egyikük sem látta különösebb akadályát annak, amit Sadun javasolt, főleg, hogy annyi csábító dolog hevert előttük a földön. A veterán harcos végül úgy oldotta meg a problémát, hogy néhány lépéssel a legbelső terembe vonult. Mivel nem csapott bele villám, és démon sem támadt rá, Sadun és a Vizjerei gyors léptekkel követték őt. Több tucatnyian lehettek. Sadun átlépett két tetem felett, amelyek szintén egymás kardja által veszhettek el. -És akkor még nem számoltam azokat, akik apró darabokban hevernek itt szanaszét. Sadun, fogd be a szád, különben én tömöm be... -Most, hogy gyakorlatilag szinte rajtuk lépkedtek, Norrec valahogy nem akarta tovább tárgyalni a halott kincsvadászok szomorú sorsát. Még mindig zavarta az a gondolat, hogy a legtöbbjük erőszakos halált halt. Egyvalakinek túl kellett élnie a dolgot. De akkor hogy lehet az, hogy az aranyak és a többi kincs láthatóan érintetlen? Azután hirtelen el is feledkezett ezekről az aggodalmairól, mert észrevette, hogy a kincshalmok mögött, a szoba legtávolabbi sarkában egy emelvény áll, melyhez lépcsők vezetnek fel. És ami még fontosabb, az emelvényen egy tetem feküdt, melyet még mindig teljes páncélzat borított. Fauztin... Mikor a mágus odalépett mellé, Norrec az emelvényre mutatott, és halkan megszólalt. Arról mi a véleményed? Fauztin válaszként csak összeszorította a száját, és óvatosan az emelvényhez ment. Norrec szorosan mögötte haladt. Igen, ez sok mindent megmagyarázna... suttogta a Vizjerei. Ez megmagyarázná azt a sok, egymással ellentétes erőt, és szembenálló mágikus jelet...

6 Miről beszélsz? A varázsló végre ránézett. Gyere közelebb, és nézd meg magad. Norrec szót fogadott. Az addigi kellemetlen érzés felerősödött, amikor a veterán meglátta az emelvényen a hátborzongató csendéletet. Katonaember lehetett, ennyit Norrec biztosan meg tudott állapítani, bár a tetem egykori ruháiból csupán foszlányok maradtak. A finom bőrcsizmák oldalra fordulva hevertek, egy nadrág foszlányai buggyantak ki belőlük. Valami, ami régen egy selyeming lehetett, nyomokban látszott az előkelő mellvért alatt, amely kicsit ferdén nyugodott a mellkas megmaradt csontjain. A tetem alatt egy megfeketedett, egykor királyi palást cafatjai takarták az emelvény felső részét. A szépen megmunkált kesztyűk, testhezálló fémlemezek, csuklóvédők azt az illúziót keltették, mintha még mindig hús-vér karok lennének bennük; míg néhány másik, egymásra boruló lemez ugyanezt a hatást keltette a vállak helyén. A lábaknál ez nem volt ilyen élethű, mivel a páncélzat ott kicsit ferdén állt, lecsúszott az alatta levő csontokról, mintha valami megbolygatta volna őket. Látod? kérdezte Fauztin. Norrec nem igazán tudta, hogy mit kellene látnia, így ismét szemügyre vette a tetemet. Azon kívül, hogy az egész páncélzat természetellenes, ugyanakkor fájdalmasan ismerős vörös színben játszott, Norrec nem vett észre semmi olyasmit, ami... Nincs feje. A tetemnek az emelvényen nincs feje. Norrec bekukkantott az emelvény mögé, de ott sem látta a nyomát a fejnek. Észrevételét tudatta a varázslóval. Igen, pontosan úgy, ahogy leírták. A sovány figura közelebb lépett az emelvényhez, a veterán ízlésének talán túlságosan is izgatottan. Fauztin kinyújtotta a kezét, de az utolsó pillanatban, még mielőtt hozzáért volna ahhoz, ami az emelvényen volt, meggondolta magát. A testet úgy terítették ki, hogy a felsőtest észak felé mutasson. A sisakot, és benne a fejet, a csatában már levágták róla, most pedig időben és térben is elválasztották a testtől, hogy a probléma egyszer és mindenkorra megoldódjon. A jelek a falakon még mindig csatáznak, nem engedik ki a sötét erőket a testből... de... Fauztin hangja elnémult, és ismét a tetemet bámulta. De mi? Semmi rázta meg a fejét a varázsló. Azt hiszem, semmi. Talán csak az a baj, hogy ennyire közel vagyok hozzá, és ez jobban megviseli az idegeimet, mint gondoltam. Norrec összeszorította a fogait, kezdte elveszíteni a türelmét, mivel még mindig nem értette a varázsló homályos szavait. Szóval... akkor ki ez? Valami herceg? Az isten szerelmére, dehogy! Hát nem látod? A varázsló egyik kesztyűs ujjával a vörös mellvértre mutatott. -Ez itt Bartuc, a démonvezér, a legsötétebb varázserők mesterének titkos sírkamrája... A Véres Hadúr. -A szavak, amelyek hirtelen kicsúsztak Norrec száján, alig voltak hangosabbak egy sóhajtásnál. Nagyon is jól ismerte Bartuc történetét a mondákból, tudta, hogy a varázslók között egyre erősebb lett, azután pedig átállt a sötét oldalra, a démonokhoz. Most már rájött, hogy miért volt olyan hátborzongató a páncélzat vörös színe; olyan színű volt, mint az emberi vér. Bartuc, akit a démonok is csak kezdetben támadtak, azután már féltek tőle, és engedelmeskedtek neki, addig merészkedett, hogy minden csata előtt megfürdött lemészárolt ellenfelei vérében. Páncélzatán, mely eredetileg ragyogó aranyszínű volt, örökre megmaradt szégyenletes cselekedeteinek nyoma. Városokat tett a földdel egyenlővé, megbocsáthatatlan dolgokat tett, és sosem értek volna véget a véres csaták, ha saját kétségbeesett testvére, Horazon és más Vizjerei varázslók meg nem állítják, méghozzá azzal a tudással, amelyet az ősi, természetes varázslatokból merítettek. Bartucot és a démonhordát éppen az utolsó pillanatban fékezték meg, magát a hadúrt lefejezték, méghozzá pontosan akkor, amikor egy szörnyű varázsigét mormolt. Horazon még a halott bátyjában sem bízott, mivel tisztában volt azzal, hogy mekkora hatalommal bír, ezért megparancsolta, hogy Bartuc holttestét mindörökre tüntessék el az emberek szeme elől. Hogy miért nem égették el egyszerűen, azt Norrec nem tudta, de szinte biztosra vette, hogy Horazon ezt is megpróbálta. Hamarosan szárnyra kelt mindenféle történet arról, hogy hol helyezték végső nyugalomra a Véres Hadúr testét. Sokan próbálták megtalálni a sírját, főleg olyanok, akik a fekete mágiával foglalkoztak, és hittek benne, hogy a hadúr ereje nem veszett el, de a legendák nem beszélnek olyan kutatóról, aki valóban rátalált volna. A Vizjerei valószínűleg sokkal többet tudott a Hadúrról, mint Norrec, de a veterán harcos nagyon is tisztában volt azzal, hogy mit találtak. A legendák szerint Bartuc egy ideig Norrec népével élt, így valószínűleg néhány olyan harcos, akivel Norrec együtt nevelkedett, valójában a kegyetlen zsarnok követőinek leszármazottja volt. Igen, Norrec nagyon is tisztában volt azzal, hogy mi is a hadúr hagyatéka. Megborzongott, és önkéntelenül hátrálni kezdett.

7 Fauztin... Menjünk innen. De barátom, biztosan... Megyünk. A csuklyás alak Norrec szemébe nézett, azután bólintott. Igazad van. Norrec megkönnyebbült, és a másik társához fordult. Sadun! Felejtsd el az egészet! Elmegyünk! Most... Észrevett valamit a terem sötét bejáratánál, valami megmozdult ott és nem Sadun Tryst volt az. A kis társaság harmadik tagja ugyanis éppen azzal volt elfoglalva, hogy a lehető legtöbb ékszert gyömöszölje bele egy zsákba. Sadun kiáltotta a rangidős harcos. Dobd el azt a zsákot! Most rögtön! Az a valami a bejáratnál feléjük tartott. Megbolondultál? mondta Sadun, aki még csak arra sem vette a fáradságot, hogy hátraforduljon. Itt van minden, amiről valaha is álmodtunk! Norrec mozgás neszét hallotta, méghozzá nem is egy irányból. Nyelt egy nagyot, amikor az első alak olyan közel ért hozzá, hogy láthatóvá vált. Annak a mumifikálódott harcosnak az üres szemgödre találkozott az ő rémült tekintetével, aki fölött befelé jövet átléptek. Sadun! Nézz már hátra! A szólított, igen elfoglalt harcos most végre hallgatott rá. A bátor katona rögvest elhajította a zsákot, megpördült, és előrántotta a kardját. Amikor azonban meglátta azt, amivel Norrec és Fauztin már szembesült, Sadun Tryst arca olyan fehér lett, mint a fal. Egyik a másik után kászálódott fel, a csontvázak csakúgy, mint a frissebb tetemek mind, akik Norrecék előtt a sírhoz érkeztek. Norrec már értette, hogy miért nem került ki innen senki élve, és hogy miért valószínű, hogy nemsokára ő és a társai is ennek az iszonyatos csapatnak a tagjaivá válnak. Kosoraq! A varázslóhoz legközelebb levő csontvázak egyike eltűnt egy narancssárga lángnyelvben. Fauztin mutatóujjával egy másik alak felé bökött, egy félig rothadó vértbe öltözött alakra, amely még őrizte valamikori arca halvány maradványait. A Vizjerei megismételte a varázsszót. Semmi. A varázsigém! Fauztin annyira megdöbbent, hogy nem is vette észre azt a csontvázat a bal oldalán, mely a feje fölé emelt egy rozsdás, de még mindig használható kardot, méghozzá azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy egy suhintással levágja a mágus fejét. Vigyázz! Norrec elhárította a csapást, majd támadott. Sajnos a szúrása nem sokat ért, mivel egyszerűen átszaladt a mellkason, a bordák között. Kétségbeesésében belerúgott ijesztő ellenfelébe, mire az egy másik éledező társának csapódott. Ellenfeleik, akik ellen ráadásul hagyományos módszerrel nem is nagyon tudtak harcolni, többszörös túlerőben voltak. Norrec Sadun felé pillantott, aki, elzárva társaitól, éppen fellépett egy aranyhalomra, és próbálta megvédeni magát két rémálomba illő támadójával szemben az egyik egy rothadó tetem volt, a másik pedig egy félkarú csontváz. A kettő mögé még több ellenség sorakozott fel, és elszántan megindultak a magányos harcos felé. Fauztin! Tudsz velük csinálni valamit? Megpróbálkozom egy másik varázsigével! A Vizjerei ismét egyetlen szót kiáltott: ennek hatására a Sadunnal harcoló két teremtmény mozdulatlanná dermedt. Trystet nem olyan fából faragták, hogy kihagyna egy ilyen lehetőséget, ezért kardjával teljes erejéből a duó felé csapott. Mindkét ellenfele összeomlott, teljes felsőtestük már ha lehet az ilyesmit felsőtestnek nevezni apró darabokban hullott a kőpadlóra. Visszatért a varázserőd! Norrecben ismét felcsillant a remény. Soha nem is hagyott el az erőm. Attól tartok, hogy minden varázsigét csak egyszer használhatok és az összes többi elmondásához nagyon sok idő szükséges. Norrecnek nem volt ideje reagálni erre a kevésbé örvendetes hírre, mivel saját helyzete most még rosszabbra fordult. Először csupán egy, azután már két élőhalott vitézzel vívott igencsak izzasztó párbajt. A szörnyűséges őrök kicsit lassúak voltak, ennek Norrec nagyon örült, de sajnos Bartuc sírjának őrzői meglehetősen sokan voltak, és nehezen lehetett őket leszerelni, vagyis mind egy szálig megérték a pénzüket. Azok, akik ezt az utolsó csapdát kiagyalták, jó munkát végeztek, mivel minden újonnan érkező csapat hozzáadódik a rémisztő sereghez, így egyre többen és többen támadják a következőket. Norrec nagyjából sejtette, hogy honnan is származhatott az első élőhalott. Már korábban is említette társainak azt a különös dolgot, hogy találtak ugyan hatástalanított csapdákat és elpusztult szörnyek maradványait, de holttesteket sehol sem lehetett látni, egészen addig a helyig, ahol arra a falra szúrt koponyára bukkantak. Az a csapat, amely először talált rá Bartuc sírjára, egészen biztosan elvesztette néhány tagját befelé jövet, és a túlélőknek valószínűleg eszükbe sem jutott, hogy halott társaik keze által éri majd őket utol a végzet. Így aztán minden újabb kincskeresőből a sír rémisztő őrzője lett, s csapatuk egyre csak gyarapodott és nagyon úgy tűnt, hogy hamarosan Fauztin, Norrec és Sadun is az ő soraikat erősíti majd. Az egyik mumifikálódott test Norrec bal karja felé csapott fegyverével. A veterán a fáklyával meggyújtotta a kiszáradt tetemet, sétáló lángoszloppá változtatva azt. Norrec kockáztatta lába épségét, és az égő tetemet egy másik élőhalott felé rúgta. Az akció sikerének nem örülhetett sokáig, mert a triót az élőhalottak csapata már így is kezdte lassan sarokba szorítani. Norrec! Fauztin! Minden irányból jönnek felém! kiáltotta Sadun valahonnan a tömegből.

8 Sajnos egyikük sem tudott a segítségére sietni, mivel őket is folyamatosan támadták. A mágus leütött egy csontvázat a varázsbotjával, de rögtön két másik érkezett a legyőzött helyére. A szörnyű teremtmények kezdtek egyre fürgébben és összeszedettebben mozogni. Norrecnek és társainak hamarosan már semmi esélye nem maradt támadóikkal szemben. Három élőhalott harcos támadta Norrecet, elvágták Fauztintól, így kénytelen volt hátrálni, fel a lépcsőkön, egészen az emelvényig. A Véres Hadúr csontjai ott zörögtek a páncélruhában, de a szorult helyzetbe került veterán nagy örömére nem kelt fel, hogy maga vezesse harcba pokoli seregét. Némi füst jelezte, hogy a varázsló sikeresen elbánt még egy támadóval, de Norrec tudta, hogy Fauztin képtelen arra, hogy az összes élőhalottal elbánjon. Egészen eddig a harcosok legnagyobb eredménye az volt, ha egy-egy pillanatra sikerült kiegyenlíteniük a küzdelmet. Nem volt hús, melybe belevágjanak, sem létfontosságú szervek, melyekre támadhatnának, így aztán nem sok hasznát vették éles kardjuknak és a késeiknek. Annak a lehetőségétől, hogy egy napon majd ő is e rémségek között találhatja magát, amint éppen a következő szerencsétleneket kaszabolja, Norrecnek a haja is égnek állt. Végighaladt az emelvény mentén, és azt leste, hogy merre menekülhetne ki a borzadályok gyűrűjéből. Norrec szégyellte magát, de tudta, hogy ha lehetősége nyílna a menekülésre, most gondolkodás nélkül sorsukra hagyná társait. Ereje fogytán volt. Egy penge eltalálta a combját. A fájdalomtól nem csak felüvöltött, de a kardja is kiesett a kezéből. A fegyver csörömpölve lezuhant a lépcsőn, végül eltűnt a szörnyek tömege mögött. Norrec behajlított lábbal a támadó szörnyalakok felé suhintotta egyik kezében tartott fáklyáját, míg másik kezével biztos fogást keresett az emelvényen. Keresgélő ujjai közé azonban kő helyett csak egy hideg, fémes felület akadt, mely semmiféle védelmet nem nyújtott neki. Sérült lába végképp felmondta a szolgálatot. Féltérdre zuhant, és véletlenül magával rántotta azt a fémtárgyat is, melyet még mindig szorongatott. A fáklya elrepült a kezéből. Norrec, aki még mindig próbálta valahogy védeni magát, mindenfelé csak a rémisztő arcok tengerét látta. A kétségbeesett kincskereső látta elkerülhetetlen végzetét, és felemelte azt a kezét, mellyel fogást keresett az imént, mintha csendben kegyelemért esedezne. Csak az utolsó pillanatban vette észre, hogy a kezére valahogyan fémes borítás került egy páncélkesztyű. Az a kesztyű, melyet nem sokkal azelőtt még Bartuc csontváza viselt. Miközben Norrec még ezzel a különös eseménnyel volt elfoglalva, egy sosem hallott szó hagyta el a száját, és visszhangzott végig a termen. Az ékszerekből kirakott minták felizzottak a falon, egyre fényesebbé és fényesebbé váltak, a trió rémséges ellenfelei pedig mozdulatlanná dermedtek. Egy újabb, még kevésbé érthető szó robbant ki az elképedt veteránból. Az erők motívumai vakítóan felizzottak, lángra kaptak és felrobbantak. A nyers erő félelmetes hulláma söpört végig a termen az élőhalottak között. Törmelékdarabok röpködtek a levegőben mindenfelé, Norrec pedig olyan kicsire húzta össze magát, amekkorára csak tudta. Fohászkodott, hogy a halál legyen gyors, és lehetőleg minél kevésbé fájdalmas. A varázslat álló helyükben emésztette el az élőhalottakat. A csontok és a kiszáradt hús úgy égtek, mint az olajos rongy. Fegyvereik elolvadtak, csak kis kupac salak és hamu maradt utánuk. De a trió egyik tagjához sem értek hozzá. Mi a fene ez? Mi történik? hallatszott Sadun kiáltása. A pokoli erő halálpontosan működött, a sírkamra őrein kívül semmi mást nem pusztított el. Ahogy az élőhalottak száma csökkent, úgy apadt a pusztító erő intenzitása is, míg végül az utolsó őr pusztulásával teljesen eltűnt. A terem ismét sötétségbe burkolózott, csak a fáklyák adtak némi fényt, illetve a sérült kövek a falon. Norrec nézte a kihalt csatateret, elgondolkodott azon, hogy mit is tett, és azon is, hogy ez a csend vajon milyen, még az előzőnél is szörnyűbb esemény előfutára lehet. Azután a kesztyűre nézett, félt a kezén hagyni, de ugyanúgy rettegett attól, hogy vajon mi történne, ha megpróbálná levenni. Mind... mindannyian elpusztultak állapította meg Fauztin, miközben megpróbált lábra állni. A palástja számtalan helyen cafatokban lógott, egyik karján csúnya, erősen vérző seb éktelenkedett. Sadun leugrott a dombról, amelyen az imént még harcolt. Figyelemre méltó módon úgy tűnt, egyetlen sérülés nélkül megúszta a dolgot. De hogyan? Tényleg, hogyan is? Norrec kinyújtotta kesztyűbe bújtatott ujjait. A fém második bőrként simult a kezére, sokkal kényelmesebb volt, mint gondolta volna. Félelme részben elpárolgott, mikor rájött, hogy mi minden másra lenne még képes ebben a kesztyűben. Norrec! hallotta Fauztin hangját. Azt meg mikor húztad fel? A szólított oda sem figyelt, ehelyett ugyanis éppen azon töprengett, hogy talán fel kellene próbálnia a másik kesztyűt is sőt, az egész páncélt és megnézni, hogy milyen. Újonc katonaként még arról ábrándozott, hogy

9 egyszer majd híres tábornok lesz belőle, és vagyonokat keres majd azzal, hogy minden csatát megnyer. Most ez a régi, elfeledett álom újra feléledt, és életében először lehetségesnek tűnt a megvalósítása is... Egy árnyék vetődött a kezére. Felnézett, és a varázsló aggodalmas arcát látta maga előtt. Norrec. Barátom. Talán jobb volna, ha levennéd azt a kesztyűt. Levenni? Norrec hirtelen úgy érezte, nincs semmi értelme annak, amit a varázsló javasol. Hiszen a kesztyű mentette meg az életüket! Miért kellene levennie? Talán... lehetséges, hogy a varázsló egyszerűen csak magának akarta a kesztyűt? Ha varázserejű dolgokról van szó, a Fauztin-félék nem ismernek határokat. Ha Norrec nem adja neki oda a kesztyűt most, akkor talán a varázsló egyszerűen leveszi majd róla akkor, amikor ő nem tud védekezni. A veterán egyik énje próbálta elhessegetni magától a gyűlölködő gondolatokat. Fauztin már nem egyszer megmentette az életét. Ő és Sadun voltak Norrec legjobb ha nem egyetlen barátai. A keleti mágus biztos nem forgat ilyen gondolatokat a fejében vagy mégis? Norrec, figyelj rám! Valami erős érzelem, talán irigység, talán félelem, hallatszott ki a varázsló hangjából. -Nyilvánvalóan az a leghelyesebb, ha most leveszed azt a kesztyűt. Visszatesszük az emelvényre, és... Most meg mi van? kérdezte Sadun, mi van vele, Fauztin? Norrec most már biztos volt abban, hogy az első megérzése volt helyes. A varázsló az ő kesztyűjét akarta. Sadun. Készítsd a kardodat. Lehet, hogy használnunk... A kardomat? Azt akarod, hogy Norrec ellen használjam? Valami legbelül átvette az irányítást az idősebb katona fejében. Norrec mintegy kívülállóként nézte, ahogyan kesztyűs keze kinyúlt, és a torkánál fogva elkapta a Vizjereit. Sa-Sadun! A csuklóját! Vágd le... A szeme sarkából Norrec látta, hogy másik társa habozik, majd felemeli a fegyverét. Akkora erejű gyűlölet hatalmasodott el az elméjén, amilyet még sohasem tapasztalt. A világ vérvörösbe fordult... majd éjfekete lett. És ebben a sötétségben Norrec Vizharan csak kétségbeesett sikolyokat hallott. Kettő Augustus Malevolyn tábornok kicsi, ám eltökélt csapata Aranoch földjén, a vidéket alkotó kopár, nyomasztó sivatag legészakibb csücskében állomásozott. Néhány héttel korábban táboroztak le ezen a helyen, olyan okból, mely a legtöbb katona számára nem volt egészen világos, ám a tábornok döntését senki sem merte megkérdőjelezni. A legtöbben közülük már az első időkben, még Westmarchban csatlakoztak Malevolynhoz, és azóta is megszállottan kiálltak a tábornok ügye mellett. De titokban azért eltűnődtek azon, hogy vezetőjük vajon miért nem akar továbbvonulni. Sokan biztosak voltak abban, hogy az okot abban a furcsa sátorban kellene keresni, amelyik a tábornokéhoz egészen közel állt, és tulajdonosa a boszorkány volt. Malevolyn minden reggel átment hozzá, meghallgatta a jövendöléseket, és ezek alapján hozta meg döntéseit. Emellett Galeona, a boszorkány minden este átsurrant a tábornok sátrába bizonyos személyesebb természetű ügyek miatt. Azt, hogy a boszorkány vajon mennyire befolyásolja a tábornok döntéseit, igazából senki sem tudta, de valószínű volt, hogy igen tekintélyes beleszólása van a dolgok folyásába. Amikor a reggeli nap első sugarai megjelentek a horizont felett, Augustus Malevolyn vékony, jól ápolt alakja előtűnt a sátorból, sápadt, frissen borotvált arcán egy azóta legyőzött ellenfele szerint "a Halál Urának igazi, kíméletlen arca" nyoma sem látszott semmiféle érzelemnek. Malevolyn páncélruhája éjfekete volt, kivéve a széleit, melyeken vérvörös csík futott végig, a nyakánál különösen jól láthatóan. Mellvértjén egy címer díszelgett, egy vörös róka három ezüst kard felett, a tábornok múltjának egyetlen emléke. Ketten segítették fel fekete-vörös kesztyűit, melyek úgy néztek ki, mintha most kerültek volna ki a kovácsműhelyből. Igazság szerint az egész páncélruha tökéletes állapotban volt, köszönhetően az azt pucoló katonák éjszakai munkájának, akiknek a tábornok jól a fejébe véste, hogy egyetlen rozsdafolt is az életükbe kerülhet. Teljes páncélzatban, de csupasz fejjel, a tábornok egyenesen házi varázslója és szeretője szentélye felé masírozott. Galeona sátra, a sátorkészítők megtestesült rémálma, foltokból volt összerakva, méghozzá vagy kéttucatnyi különböző árnyalatú, egymásra illesztett anyagból. Csak azok, akik a tábornokhoz hasonlóan a felszín mögé láttak, vehették észre, hogy a különböző színek mintákat alkotnak, és csakis azok, akik tisztában voltak a varázslás tudományával, tudhatták, hogy ezek mögött a minták mögött milyen erők húzódnak meg. Malevolynt követte a két segéd, egyikük egy csomagot cipelt, a lepel alatti tárgy fejformájú volt. Az a tiszt, aki a

10 csomagot vitte, láthatóan kellemetlenül érezte magát, mintha a kezében tartott tárgy bizonytalansággal és félelemmel töltötte volna el. A tábornok nem vette a fáradságot, hogy bejelentse magát, mégis, amikor odaért a boszorkány sátrának lehajtott bejáratához, bentről egy csábító, mély női hang szólt ki, hogy bemehet. Bár a tábor már valósággal fürdött a reggeli napfényben, Galeona sátrának belseje sötét volt, olyan sötét, hogy ha a kis olajlámpa, mely a sátor közepén lógott a mennyezetről, nem világít, a tábornok és emberei az orrukig sem láttak volna. Az eléjük táruló látványt azonban igazán kár lett volna kihagyniuk. A mennyezetről zsákok, lombikok és furcsa, megnevezhetetlen tárgyak lógtak mindenfelé. Egyszer felajánlottak ugyan egy szekrényt a boszorkánynak, hogy abban tartsa a személyes dolgait, de ő ezt visszautasította, és valami különös elv alapján minden egyes tárgyat egy előzőleg gondosan meghatározott helyre akasztott. A tábornokot nem izgatták ezek a külsőségek; amíg megkapta a válaszokat kérdéseire, addig a boszorkány felőle akár szárított hullákat is felaggathatott volna a sátrában, őt az sem zavarta volna. A boszorkány pedig valóban szinte ezt tette. Szerencsére több talizmánját is kis szütyőkbe rejtette, míg azok közül, amelyek csomagolás nélkül himbálóztak, némelyikben ritka állatok megszárított testére vagy azok különböző részeire ismert a szemlélő. Némelyik tárgy alighanem emberekből származhatott, mibenlétük pontos megállapítása azonban túlságosan is beható vizsgálatot igényelt volna. Volt még egy dolog, ami igencsak kellemetlen érzéseket keltett mindenkiben, aki belépett a szentélybe, kivéve a parancsnokot, aki egyben a boszorkány szeretője is volt -az egyetlen olajlámpa fényében olyan különös árnyékok keletkeztek, melyek megmagyarázhatatlan módon és irányba mozogtak. Gyakran látták az emberek, hogy a láng az egyik irányba világít, egy-egy árnyék viszont a másik oldalra mozdul. Az árnyékok egyébként bizonyos mértékig ki is tágították a sátor belső terét, nagyobbnak látszott, mint ahogy azt a külső méretei mutatták, mintha ide belépve egy olyan helyre került volna az ember, ami nem teljesen tartozik ehhez a világhoz. A különös és zavarba ejtő szoba legfőbb és egyben legkülönlegesebb látványossága maga a varázslónő, Galeona volt. Ahogy felemelkedett sokszínű párnái közül, a mintás takaróról, mindhárom férfiben fellángolt a szenvedély tüze. A sűrű, fekete hajzuhatag mögül ovális, csábító arc tűnt elő, vérpiros, telt ajkak, formás, vonzó orrocska és különlegesen sötét, nagyon sötét, zöld fényű szemek, melyekhez hasonló fények csupán a tábornok szúrós smaragdszín szemében látszottak. A sűrű szempilla félig eltakarta ezeket a különleges szemeket, melyeknek egyetlen pillantásától is elolvadtak a férfiak. Tábornokom... búgta a boszorkány ígéretes hangon. Az érzéki Galeona minden rendelkezésére álló női báját bevetette. Öltözéke olyan kurta volt, amennyire csak lehetett, alapvető funkcióját éppen csak hogy ellátta, a dekoltázsát pedig csillogó drágakövek emelték ki. A könnyű anyag minden egyes mozdulatnál csábítóan hullámzott, mintha szellő lengette volna. Bájaira a tábornok részéről egyetlen mozdulat volt a válasz, a férfi könnyedén megérintette Galeona olajbarna arcát a kesztyűs kezével, ám ezt a varázslónő úgy fogadta, mintha a legfinomabb szőrmét kapta volna a férfitól ajándékba. Galeona elmosolyodott, kivillantotta tökéletesen fehér, ám macskaszerűen hegyes fogait. -Galeona... Galeonám... remélem, jól aludtál. Igen, tábornokom. Én is jól aludtam nevetett fel a tábornok, de a mosoly rögtön eltűnt arcáról. Egészen addig, míg nem láttam azt az álmot. Álmot? Ahogyan a boszorkány levegőért kapott, mielőtt megszólalt volna, egyértelműen jelezte, hogy nagyon is komolyan veszi, amit Malevolyn mondott neki. Igen... a tábornok ellépkedett a nő mellett, az egyik ijesztő díszt bámulta, anélkül, hogy igazán felfogta volna, hogy mit is néz valójában. Játszott vele, megmozgatta az egyik ízületet, és közben így szólt. A Véres Hadúr feléledt... A boszorkány a tábornokhoz sietett, sötét angyalként hajolt a válla fölé, és várakozó szemekkel nézett rá. Mesélj el mindent, tábornokom, mindent... Láttam, hogy az üres páncél felkel a sírjából, azután csont töltötte ki az űrt, később pedig izmok és inak. Azután hús-vér embert láttam a páncélban, de nem hasonlított azokra a képekre, melyek Bartucot ábrázolják. A fekete páncélruhás tábornok kissé csalódottnak látszott. Egy meglehetősen evilági arcot láttam, olyat, melyet a kézművesek sosem ábrázoltak. Talán valójában ilyen volt a hadúr arca, bár nekem inkább úgy tűnt, hogy egy rémült embert látok... Ez minden? Nem. Ezután vért láttam, vér borította az arcot, és aztán az alak elindult. Láttam, hogy a dombok hegyekké változnak körülötte, majd a hegyekből homok lett, és ő belesüppedt a homokba... és itt az álmom véget ért. A tábornok egyik kísérője észrevett egy árnyékot a sátor egyik távolabbi sarkában. Az árnyék megmozdult, és a tábornok felé siklott. A tiszt tapasztalatból tudta, hogy az ilyen dolgokról jobb nem beszélni, így csak nyelt egy

11 nagyot, tartotta a száját, és abban reménykedett, hogy az árnyék később sem fordul majd az ő irányába. Galeona Malevolyn tábornok mellvértjéhez simult, és a férfi szemébe nézett. Láttad már ezt az álmot máskor is, tábornokom? Akkor már tudnál róla. Persze, hogy tudnék. Tudod, mennyire fontos, hogy mindent elmondj nekem. A boszorkány megfordult, és visszatért a puha párnák közé. Izzadság csillogott a testén. És ez nagyon fontos dolog... Mert ez nem egyszerű álom, egyáltalán nem az. Ezt magam is sejtettem a tábornok hanyagul intett kísérője felé, aki a letakart csomagot tartotta. A férfi előlépett, és közben lerántotta a leplet a kezében tartott tárgyról, így az végre láthatóvá vált. A lámpa halvány fénye egy sisakon csillant meg, melynek tetején egy taréjszerű forgó volt. Régi volt, de teljesen ép, az egész fejet és az arc nagy részét takaró, csupán két keskeny rés volt rajta a szemek számára, egy apró lyuk az orroknál, és egy kicsit szélesebb, vízszintes nyílás a szájnak. A sisak hátsó része védte a tarkót, ám elöl a garatot teljesen csupaszon hagyta. A gyenge fényviszonyok mellett is jól látszott, hogy a sisak színe vérvörös volt. Úgy gondoltam, esetleg szükséged lehet Bartuc sisakjára. Igazad lehet, tábornokom. Galeona ellépett a tábornok mellől, és a sisak felé nyúlt. Ujjai hozzáértek a segéd kezéhez, mire a férfi megborzongott. A tábornok nem figyelt rájuk, a másodtiszt pedig nem láthatta őket, így Galeona kihasználta a helyzetet, és gyorsan megcirógatta a segéd csuklóját. Egyszer-kétszer már megtörtént, hogy változatosságra vágyott, és magához hívta a segédet, de tisztában volt vele, hogy az sosem merné elárulni a tábornoknak, hogy mi történt közöttük. Malevolyn valószínűleg őt végeztetné ki, és nem az értékes varázslónőjét. Megfogta a sisakot, és letette a földre, közel ahhoz a helyhez, ahol eredetileg üldögélt. A tábornok elküldte segédeit, azután Galeonához lépett, és megállt, pont szemben a boszorkánnyal. Nehogy csalódnom kelljen benned, drágám. Ebben az ügyben hajthatatlan vagyok, tudod jól. Galeona életében először úgy érezte, hogy önbizalma egy kicsit meginog. Augustus mindig betartotta a szavát, különösen, ha valaki olyannak a sorsáról kellett döntenie, aki csalódást okozott neki. A boszorkány nem mutatta ki bizonytalanságát. Mindkét kezét a sisak tetejére helyezte, tenyérrel lefelé. A tábornok levette a kesztyűjét, és ő is a sisakra tette a kezét. A lámpa lángja felsistergett, és egészen kicsire zsugorodott. Az árnyékok szétváltak, sűrűsödtek, s közben valahogy elevenebbek lettek, függetlenebbek a fénytől. Különleges, földöntúli hatásuk azonban a legkevésbé sem zavarta a tábornokot. Azok közül az erők közül, melyeket Galeona alkalmazott, néhányat maga is ismert, de a többinek is tudott a létezéséről. Mint katonaembernek, aki a világ meghódítására készül, mindez jó eszköznek tűnt célja elérésében. Anyag hívja az anyagot, vér a vért... A szavak könnyedén törtek elő a boszorkány szép szájából. Már sokszor elmormolta ezeket a varázsigéket védencének. -Az, ami az övé volt, a másik felét hívja! Egyesüljön, amit Bartuc teste viselt! Malevolyn érezte, ahogy pulzusa felgyorsul. A világ egyre távolabb és távolabb került tőle. Galeona szavai visszhangzottak, már csak ezekre figyelt. Először nem látott semmi mást, csak túlvilági szürkeséget. Azután egy kép állt össze szemei előtt a szürkeségben, egy kép, ami valahogy ismerős volt neki. Újra látta Bartuc páncélruháját, és a férfit is, aki most viselte, de ez alkalommal a tábornok már bizonyosan tudta, hogy akin a páncél van, az nem lehet a legendás hadúr. Ki az? suttogta Ki? Galeona nem válaszolt, szemei csukva voltak, fejét hátrahajtotta, és összpontosított. Egy árnyék suhant a boszorkány mögé, amely Malevolynt halványan egy nagy rovarra emlékeztette. Mivel a kép egyre élesebbé vált előtte, újra teljes erővel csak arra koncentrált, hogy agyába véshesse az idegen vonásait, és rájöjjön, hogy merre van. Egy harcos mormogta a varázslónő, egy sok csatát megélt ember. Hagyd ezt! Hol van? Közel van hozzánk? A Hadúr páncélruhája! Ennyi idő után, annyi hamis nyommal a háta mögött... A boszorkány megrándult az erőlködéstől. Malevolyn nem törődött vele, készen állt arra, hogy a képességei határára hajszolja a varázslónőt, vagy akár azon is túl. Hegyek... hideg, jeges ormok... Ez nem valami nagy segítség, mivel az egész vidék tele van hegyekkel, főleg az északi területek, és az Iker-tengerek túlpartja is. Még Westmarch is. Galeona kétszer egymás után megrándult. Vér szól a vérhez... Malevolyn a fogát csikorgatta. Miért ismétli magát? Vér szól a vérhez!" Galeona akkorát rándult, hogy keze majdnem lecsúszott a sisakról. A varázsigékkel létrehozott kapcsolat kezdett

12 megszakadni. Malevolyn mindent megtett, hogy saját erejével tartsa fenn a kapcsolatot, bár mágikus képességei elhalványultak Galeonáé mellett. De egy pillanatig sikerült egészen élesen látnia az idegen arcát. Hétköznapi. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy vezér. Valahogy olyan rémültnek látszott. Nem gyávának, hanem mintha nem lenne egészen a helyzet magaslatán... A kép kezdett elhomályosodni. A tábornok halkan szitkozódott. A páncélruhát valami átkozott gyalogos katona, vagy dezertőr találta meg, egy olyan barom, akinek fogalma sincs annak értékéről, vagy képességeiről. De hol van? A kép olyan hirtelen tűnt el, hogy a tábornok maga is meglepődött. Ugyanabban a pillanatban Galeona sóhajtott egy nagyot, hátrahanyatlott a puha párnák közé, és végleg megszakította a kapcsolatot. Egy hatalmas erő szinte letaszította Malevolyn kezét a sisakról. A tábornok száját pedig válogatott szitkozódások egész sora hagyta el. Galeona nyögdécselt, és lassan sikerült ülő helyzetbe tornáznia magát. Egyik kezével fejét fogta, úgy nézett fel Malevolynra. A tábornok eközben azon tűnődött, hogy megkorbácsoltassa-e a boszorkányt, vagy inkább ne. Azzal hitegette, hogy megvan a páncélruha, azután meg semmit sem tudott meg arról, hogy merre található. A boszorkány nézte a tábornok sötét tekintetét, és sejtette, hogy milyen következményekkel számolhat. Nem okoztam csalódást neked, tábornokom! Ennyi idő után végre Bartuc örökébe léphetsz! Az örökébe léphetek? Malevolyn felállt, és közben alig bírta visszafogni az indulatait. Az örökébe léphetek? Bartuc démonok felett uralkodott! Szinte az egész világra kiterjesztette a hatalmát! A sápadt tábornok a sisak felé intett. Azt ott egy házalótól vettem, kabalának, emlékeztetőnek arra, hogy mekkora hatalom lehet majd az enyém! Egy hamisítvány, gondoltam akkor, de egy szép hamisítvány! Bartuc sisakja! A tábornok hangosan felnevetett. Csak amikor felvettem, jöttem rá az igazságra arra, hogy ez valóban az a sisak! Igen, tábornokom! Galeona felpattant ültéből, a tábornok mellkasára tette a kezét, és úgy simogatta, mintha nem a fém mellvért lenne ott, hanem a férfi csupasz bőre. -És azután jöttek az álmok, a víziók... Bartucról... láttam a győzelmeit, a dicsőségét, az erejét! Átéltem mindent... Malevolyn hangja mérhetetlenül keserűvé vált, de csak álmomban. A sors akarta, hogy a sisak a tiéd legyen! A sors és Bartuc szelleme, hát nem érted? Ő azt akarja, hogy te lépj az örökébe, higgy nekem! búgta a boszorkány. Egyszerűen nem lehet másként, hiszen te vagy az egyetlen, aki az én segítségem nélkül is látja a víziókat. Ez igaz. Az első két alkalom után, amikor a tábornok viselte a sisakot, megparancsolta legmegbízhatóbb embereinek, hogy vegyék fel ők is. Még azok sem számoltak be különös álmokról, akik több órán keresztül viselték. Ez Augustus Malevolyn számára egyértelművé tette, hogy a hatalmas hadúr szelleme őt választotta ki arra a nemes feladatra, hogy a dicső öltözetet magára vegye. Malevolyn tisztában volt vele, hogy szinte minden halandó ismeri Bartuc történetét. Áttanulmányozott minden dokumentumot, átolvasta az összes legendát. Azokkal ellentétben, akik csak beleolvastak egy-egy ilyen történetbe, azután pedig gyorsan félretették mert attól tartottak, hogy esetleg őket is átok sújtja majd a tábornok minden apró információra lecsapott. Fizikai ereje és stratégiai érzéke felért a hadúréval, de Malevolyn csak egész keveset értett a mágiához. Jóformán egy gyertyát sem tudott vele meggyújtani. Galeona megadta számára a szükséges mágikus erőt nem beszélve az egyéb örömökről de ahhoz, hogy Malevolyn igazán a hadúr örökébe léphessen, valami olyan erőre volt szüksége, amellyel megigézhet és uralhat nem egy, hanem sok démont. A páncélruha megadhatja számára ezt az erőt, ebben Malevolyn egészen biztos volt. Kinyomozta, hogy Bartuc hatalmas erejű varázsigékkel erősítette meg a páncélruhát. A tábornok saját, csekély erejét már a sisak is megsokszorozta, így tehát meg volt győződve róla, hogy a páncél segítségével elérheti, amit akar. Kétségtelen, hogy a hadúr szelleme is ezt akarja. Erre utaltak a víziók is. Egy dolog biztos, tábornokom suttogta a boszorkány, van valami, ami arra biztat, hogy ne add fel a reményt... Mi? ragadta meg a tábornok a nő vállát, mi az? Galeona arca egy pillanatra eltorzult a karjába nyilalló fájdalomtól. Ő... az a bolond, aki a páncélt most viseli közeledik hozzánk! Közeledik hozzánk? Talán a sors úgy akarja, hogy a páncél és a sisak egyesüljön, de ha nem így van, akkor is, minél közelebb jön hozzánk, annál pontosabban megállapíthatom, hogy hol is van egészen pontosan. Galeona kiszabadította az egyik kezét a tábornok szorításából, majd megérintette vele a férfi arcát. Már csak egy kicsit kell várnod, szerelmem. Már csak egy egészen kicsit... A tábornok elengedte és elgondolkodott. Minden áldott nap, reggel és este ellenőrizni fogod! Csakis erre fogsz koncentrálni! Amint sikerül rájönnöd, hogy

13 merre jár az a kretén, azonnal tudni akarok róla! Azonnal a keresésére indulunk! Semmi és senki sem állhat közém és a sorsom közé! Felkapta a sisakot, és egy szó nélkül kiviharzott a sátorból, segédeivel a nyomában. Malevolyn gondolatban már látta is magát a bűverejű páncélruhában. Démonok jelennek majd meg egyetlen hívó szavára. Városok dőlnek romba. Meghódítani egy egész birodalmat... meghódítani a világot... mindez lehetséges lesz! Augustus Malevolyn védelmezően szorította magához a sisakot, miközben visszatért a saját sátrához. Galeonának igaza van. Már nem kell sokat várni. A páncél úgyis az övé lesz. Azt fogom tenni, amit megálmodtál suttogta a tábornok Bartuc láthatatlan szellemének. A te örökséged lesz az én sorsom! A tábornok szeme felcsillant. Méghozzá hamarosan... A boszorkány megborzongott, mikor a tábornok végre elhagyta a sátrat. Malevolyn az utóbbi időben egyre türelmetlenebbé vált, és egyre gyakrabban viselte az ősi sisakot. Egyszer még azon is rajtakapta, hogy úgy beszélt, mintha ő maga lenne Bartuc, a Véres Hadúr. Galeona tudta, hogy a sisakban és valószínűleg a páncélzat többi részében is -különleges varázserő lakozik, de eddig még nem sikerült rájönnie sem arra, hogy ez az erő milyen természetű, sem arra, hogyan tudná irányítani. Ha irányítani tudná... nem lenne szüksége többé a szeretőjére. Bizonyos szempontból ez sajnálatos, de vannak a világon más férfiak is. Más, sokkal könnyebben befolyásolható férfiak. Egy hang törte meg a csendet, egy reszelős, mély hang, amely még a boszorkányt is több ezer haldokló légy zümmögésére emlékeztette. A türelem nagy erény... Neked már igazán tudnod kellene! Százhuszonhárom éve vagy már ebben a halandó világban, és azóta keresed a Hadúrt! Olyan régóta már... És most végre itt az idő! Galeona körülnézett, egy bizonyos árnyékot keresett a többi között. Végül a sátor egy távoli sarkában bukkant rá a keresett árnyra, egy hadonászó, rovarhoz hasonló alakra, amelyet csak az ismerhetett fel, aki igazán közelről vizsgálta meg. Maradj csendben! Valaki meghallhatja! Ha úgy akarom, senki sem hallhatja, amit mondok -recsegte a hang, ezt te is jól tudod, emberi lény... Akkor beszélj halkabban az én kedvemért, Xazax. A sötétbőrű varázslónő az árnyékot nézte, de nem ment hozzá közelebb. Még ennyi idő után sem bízott meg teljesen állandó társában. Az emberi lények füle oly érzékeny... Az árny élesebb alakot öltött, és most már valamilyen rovarhoz hasonlított, leginkább egy imádkozó sáskához. De ez a sáska legalább két méter volt, ha nem több. A testük pedig oly gyenge és törékeny... Te csak ne beszélsz nekem a gyengeségről! Halk, rosszalló hang töltötte be a sátrat. Galeona összeszedte minden bátorságát, mivel tudta, hogy az árny nem nagyon szereti, ha kritizálják. Xazax közelebb siklott. Mesélj nekem a látomásról, melyben részed volt. -Hiszen te is láttad. De én jobban szeretném tőled hallani... Kérlek... tedd, amit mondok. Rendben van. Mély levegőt vett, és olyan pontos leírást adott az emberről és a páncélról, amilyen pontosat csak tudott. Xazax is látta mindezt, de valamilyen oknál fogva a bolond mindig újra akarta hallani a történteket Galeona szájából. Galeona megpróbált hamar túl lenni a dolgon, ezért nem beszélt sokat az idegenről, hanem inkább a páncélt és a háttérben halványan látott tájat írta le részletesen. Xazax hirtelen közbevágott. Tudom, hogy a páncél létezik! Tudom, hogy ebben a világban bolyong! Az ember! Beszélj az emberről! Teljesen átlagos. Nincs rajta semmi különös. Nincs olyan, hogy átlagos! Írd le! Katona. Az arca hétköznapi. Egy egyszerű harcos, a kinézetéből ítélve földművesek sarja. Semmi különleges nincs rajta. Csak egy szegény bolond, aki véletlenül belebotlott a páncélba, de ahogy Malevolyn is gondolja, fogalma sincs arról, hogy mi is az valójában. Megint az a rosszalló hang hallatszott. Az árny lassan hátrébb húzódott. Amikor Xazax végül megszólalt, a hangjában nem kevés csalódottság érződött. Biztos, hogy a halandó erre tart? Úgy tűnik. A sötét alak nem mozdult. Látszott, hogy Xazax valamit forgat a fejében. Galeona várt... és várt. Xazax nem igazán törődött mások idejével, bezzeg ha ő akart valamit, akkor nagyon gyorsan elfogyott a türelme. Egy pillanatra két sárga folt látszott ott, ahol az árny feje lehetett. Valamiféle három karomban végződő végtag árnyéka tűnt fel, de aztán gyorsan el is tűnt.

14 Hát akkor csak jöjjön. Addig én majd eldöntöm, hogy melyik bábu felel meg leginkább a céljaimnak... Xazax alakja lassan elhomályosodott. Az imádkozó sáskához, és minden máshoz való hasonlatossága eltűnt. Csak jöjjön... Az árnyék beleolvadt a sátor sötétjébe. Galeona magában káromkodott. Sokat tanult a gonosz lénytől, az utóbbi időkben az ő segítségének köszönhetően hatalma számos területen megnőtt. Ennek ellenére Malevolyn helyett sokkal szívesebben megszabadult volna Xazaxtól, ettől a gonosz szerzettől. A tábornok felett volt valamennyi hatalma, őt tudta befolyásolni, titkos szövetségesét azonban egyáltalán nem. Kapcsolata Xazaxszal valami olyasmi volt, mint a macska és az egér játéka, és sajnos a boszorkány sokszor érezte úgy, hogy kettejük játékában ő a kisegér. Sajnálatos módon egy Xazaxhoz hasonló lénnyel nem fordulhat szembe senki csak úgy minden további nélkül; ha Galeona elővigyázatlanul bontaná fel a kettejük egyezségét, akkor könnyedén végtagok és fej nélkül maradhat és mindezt persze még élve kellene elszenvednie. Ez a gondolat arra késztette a boszorkányt, hogy egy új lehetőséget is számításba vegyen. Az idegen, aki most Bartuc páncélját viseli, szemmel láthatóan katona, egy harcos, és ahogyan azt szövetségeseinek is elmondta, egyszerű ember. Más szóval szerencsétlen flótás. Galeona pedig nagyon is tudta, hogy hogyan lehet az efféle szerencsétleneket befolyásolni. Az idegen pusztán egy emberi lény, és mint olyan, védtelen az 6 bájaival szemben; a bolond sosem fog rájönni, hogy mi is történt vele. Vár egy kicsit, és meglátja, hogyan alakulnak a dolgok a tábornokkal és Xazaxszal. Ha úgy látja, hogy egyik vagy a másik még mindig a saját malmára hajtja a vizet, akkor majd megpróbálja így kiegyenlíteni az erőviszonyokat. Malevolyn a páncélruhában kétségkívül el tudna bánni a szövetséges árnnyal. De ha mégis Xazax kaparintja meg a bűverejű tárgyakat, akkor őhozzá kell csatlakoznia. Azért az idegen persze még mindig jól jöhet. Biztos, hogy Galeona az orránál fogva vezethetné, megmondhatná neki, hogy mit tegyen. Benne lehetőséget látott, míg a másik kettőben inkább csak veszélyt. Igen, Galeona úgy döntött, hogy jobb, ha rajta tartja a szemét ezen az idegenen, a saját érdekében. Sokkal inkább megfelelne a céljainak, mint egy félőrült, ambiciózus katonai vezető és sokkal, de sokkal kevésbé veszélyes, mint egy démon. HÁROM Vér. Mindenre, ami szent, Norrec! Mit tettél? Norrec. Barátom. Talán jobb lenne, ha levennéd azt a kesztyűt. Vér. Légy átkozott! Légy átkozott 1. Sa-Sadun! A csuklóját! Vágd... Mindenütt csak vér. Norrec! Az isten szerelmére! A karom! Norrec! Norrec! A hozzá legközelebb állók vére... Nem! Norrec felemelte a fejét, és felkiáltott, még mielőtt rádöbbent volna, hogy felébredt. A hideg széltől gyorsan magához tért, és rádöbbent, hogy elviselhetetlenül fájt a jobb orcája. Gondolkodás nélkül az arcához emelte a kezét. Hideg fém dörzsölődött a bőréhez. Norrec döbbenten nézett a kezére a kezére, melyet vérvörös kesztyű borított, és melynek ujjait most vörös anyag szennyezte. Vér. Reszkető kezét újra az arcához emelte, és most csak egyik ujjával ért a húshoz. Így kutatta végig az arcát, és felfedezte, hogy három sebből is vérzik. Három árkot érzett a bőrén, mintha egy állat karmolta volna meg. Norrec! A veterán harcos megborzongott egy emlékfoszlánytól. Sadun arca, melyet olyan félelem torzított el, amit Norrec eddig csak a legvéresebb csatákban látott. Sadun szemei könyörögtek, a szája szóra nyílt, de torkát nem hagyta el egyetlen hang sem. Sadun keze... amint kétségbeesetten barátja arcába mar. Nem... Az lehetetlen, hogy az történt, amire ő most emlékszik. Csak egy újabb vízió. Fauztin a sír kövén hever, vér ömlik a padlóra, méghozzá abból a lüktető sebből, amely a varázsló torka helyén tátongott. Legalább a Vizjerei viszonylag gyorsan meghalt. Nem, nem, ez nem lehet... A félelem egyre jobban eluralkodott a lassan már félőrült katonán, miközben

15 felkászálódott a földről. Magas dombokat, mi több, hegyeket látott maga körül a felkelő nap fényében. Egyáltalán nem volt ismerős neki a hely. Egyik domb sem hasonlított arra az oromra, amelyben ő és barátai rábukkantak Bartuc sírjára. Norrec előrelépett, és megpróbálta kitalálni, hogy hol is van tulajdonképpen. Minden mozdulatát szüntelen nyikorgás kísérte. Lenézett, és észrevette, hogy nem csak a kezét borítja fém. Páncélzat. Bárhová nézett, mindenhol ugyanazokat a vérvörös fémlemezkéket látta magán. Azt hitte, az iszonyat és a félelem, amit érez, már nem lehet rosszabb, de miután végignézett a testén, az eddig valamelyest nyugodt katona teljesen kétségbeesett. Karját, törzsét, lábát most mindenütt ugyanaz a vérvörös páncél borította. Sőt, Norrec még Bartuc régi, ám jó állapotban lévő bőrcsizmáit is felfedezte a lábán. Bartuc... A Véres Hadúr. Bartuc, akinek sötét varázslata nemrég megmentette a szorult helyzetbe került katonát, Sadun és a varázsló élete árán. A fenébe is! Norrec ismét a kezére nézett, és megrántotta a kesztyűt. Teljes erejéből rángatta előbb a bal, azután a jobb kezén lévőt. De bármelyiket is próbálta lehúzni, csak egy centit mozdultak, azután elakadtak. Belenézett a kesztyűkbe, azután mivel nem látott semmilyen kapcsot, még egyszer megpróbálta levenni őket -de hiába, azok csak nem akartak lejönni a kezéről. Mi több, ahogy felkelt a nap, Norrec meglátta, hogy nem csupán az arcáról származnak a vérten látható vérnyomok. Minden ujja, még a tenyere is olyan volt, mintha vérvörös festékbe mártották volna. Csakhogy nem festék volt. Fauztin mormogta Norrec, Sadun... Norrec elkeseredésében teljes erőből belecsapott egy sziklába, készen arra, hogy akár valamennyi csontját összetörje, csak megszabaduljon a páncélruhától. Ehelyett azonban a szikla bizonyult gyengébbnek, ő csupán nyilalló fájdalmat érzett az egész karjában. Térdre zuhant. Nem! A szél süvített, mintha csak rajta nevetne. Norrec nem mozdult, úgy maradt, ahogy volt, fejét a kezére hajtotta. A sírboltban történtek egy-egy mozzanata villant fel a szeme előtt, mindegyik iszonyatos, ördögi kép volt. Fauztin és Sadun halottak... és mindketten az ő keze által távoztak az élők sorából. Norrec ismét felnézett. De mégsem az ő keze által haltak meg. A kesztyűk tették, azok az átkozott kesztyűk, amelyek megmentették az élőhalott őröktől. Norrec még mindig hibáztatta magát a halálukért, hiszen talán másképp alakultak volna a dolgok, ha rögtön leveszi az első kesztyűt, mivel tudta, hogy saját akaratából nem mészárolta volna le a barátait. Kell, hogy legyen valami módja annak, hogy leszedje magáról ezeket az átkozott kesztyűket. Ha kell, akár darabokban, a bőre egy részével együtt. A veterán harcos úgy döntött, hogy nem adja fel, ezért felállt, és körülnézett, hogy megtudja, hol is van pontosan. Sajnos most sem lett okosabb, mint amikor először körülnézett. Hegyek és dombok. Északi irányban egy erdősáv. Emberi lakóhelynek semmi nyoma, még egy nyavalyás füstfelhő sincs sehol. És most sem látta azt a hegyormot, ahol rábukkantak Bartuc sírjára. -Hol a pokolban...-gyorsan befogta a száját, mivel azt a bizonyos sötét és misztikus túlvilági helyet még említeni sem merte. Norrec nemhogy katonaként, már gyermekként sem nagyon hitt a démonok és az angyalok létezésében, de a szörnyű események, melyeknek nem is olyan régen részese volt, némiképp megváltoztatták az álláspontját. Akár léteztek démonok és angyalok, akár nem, a Véres Hadúr szörnyű örökséget hagyott hátra maga után olyan örökséget, melytől Norrec a lehető leghamarabb szeretett volna megszabadulni. Norrec abban reménykedett, hogy csak túl ideges volt, amikor először próbálta levenni a kesztyűt, ezért úgy határozott, hogy közelebbről is megvizsgálja. Amikor azonban lenézett, egy újabb szörnyű felfedezést tett. Nem csak a kesztyű volt vértől mocskos, hanem a mellvért is. De ami még rosszabb, a vér nem csupán véletlenül fröccsent a páncélra, hanem akarattal és módszeresen rá lett kenve. Ismét végigfutott rajta a hideg. Visszatért a kesztyűhöz, valami csatot vagy pántot keresett, ami a helyükön tarthatja a kesztyűket. Semmi. Semmi sem tartotta a kesztyűket a kezén. Elvileg egyszerűen le kellett volna csúszniuk már attól is, ha csak lefelé tartja a kezét, és kicsit megrázza. A páncél. Ha a kesztyűket nem is tudja leszedni magáról, a páncél többi részét biztosan le lehet csatolni. Néhány darabon csatot is látott, és bár kesztyű volt a kezén, elég könnyűnek tűnt kicsatolni őket. A többi darabon még csat sem volt, mivel úgy tervezték őket, hogy egyszerűen le vagy fel lehessen őket húzni... Norrec lehajolt, és az egyik lábával próbálkozott. Először is megkereste a csatokat, és megfelelő fogást keresett rajtuk. Gondosan kifeszítette a pöcköket. De azok azonnal visszaugrottak a helyükre. Megint kifeszítette őket, de a végeredmény ugyanaz lett. Norrec elkáromkodta magát, és harmadszor is próbálkozott.

16 Ez alkalommal azonban a zár még csak ki sem nyílt. Norrec több darabbal is megpróbálkozott, de mindegyiknél ugyanarra a kétségbeejtő eredményre jutott. Ami még rosszabb, még a csizmát is megpróbálta levenni pedig nagyon hideg volt, de az, akár a kesztyű, épp csak megmozdult, azután beragadt. Ilyen nincs... Norrec még erősebben próbálkozott, de továbbra sem járt sikerrel. Ez őrültség! Ezek csak ruhák, fémdarabok, meg egy használható, de nagyon régi csizma! Le kell jönniük! Norrec egyre jobban kétségbe esett. Egyszerű ember volt, olyan, aki hitte, hogy reggel a Nap kel fel, este pedig a Hold. A madarak repülnek, a halak pedig úsznak. Az emberek ruhákat viselnek de a ruhák sohasem viselnek embereket! Lenézett a véres kesztyűre: Mit akarsz tőlem? Mit akarsz? Nem szólalt meg semmilyen túlvilági hang, hogy feltárja előtte sötét küldetését. A kesztyű sem kezdett mágikus jeleket rajzolni a homokba. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy a páncél nem engedte szabadon. Társai borzalmas halálának képe ismét felvillant a szeme előtt, és ettől Norrec képtelen volt másra figyelni. Imádkozott, könyörgött, hogy tűnjenek el a fejéből, de tisztában volt azzal, hogy valószínűleg sosem fog tudni megszabadulni ettől a rémes emléktől. Ha a rémálmoktól nem is szabadulhat, azért van valami, amivel mégiscsak le tudná szedni magáról ezt az átkozott páncélt. Fauztin elismert varázsló volt ugyan, de bevallotta, hogy vannak olyan társai, akik többet tudnak, többet tapasztaltak már, mint ő. Norrecnek tehát nem kell mást tennie, mint keresni egy ilyen varázslót. Először kelet, aztán nyugat felé nézett. Keleti irányban nem látott mást, csak magas és kopár hegyeket, a nyugati területek valamivel barátságosabbnak tűntek. Norrec persze tudta, hogy ez még nem jelent semmit, de a legtöbb esélyt mégis a nyugati irány ígérte. A hideg szél és a nyirkos levegő már-már a csontjáig hatolt, mire megkezdte végtelen zarándokútját. Nagyon is valószínűnek látszott, hogy szomjan fog halni, még mielőtt kijutna a hegyekből, de valami azt súgta neki, hogy ez nem fog bekövetkezni. Bartuc páncélja biztosan nem azért választotta őt, hogy azután hagyja elpusztulni a semmi kellős közepén. Nem! Biztos, hogy valami terve van vele, majd hamarosan mindenre fény derül. Bár Norrec nem igazán vágyott megtudni, hogy miben is állt ez a terv. A nap lenyugodott, csak a sötét, borult ég maradt utána, és még hűvösebb lett. Párás volt a levegő, lógott az eső lába. Norrec fújtatott, de mindennek ellenére rendületlenül haladt előre. Egészen idáig semmi olyat nem látott, ami igazolta volna, hogy a helyes irányt választotta. Egyre inkább úgy érezte, hogy pont az ellenkező irányba halad, mint kellene. Lehet, hogy volt egy kis hegyi királyság valahol keleti irányban, a következő csúcs mögött. Az ilyen gondolatok bár meglehetőst borongósak voltak tartották vissza Norrecet attól, hogy teljesen megbolonduljon. Valahányszor hagyta, hogy a gondolatai elkalandozzanak, azok mindig a sírkamrába tértek vissza, ahhoz a szörnyűséghez, aminek részese volt. Fauztin és Sadun arcát látta maga előtt újra meg újra, és Norrec minden árnyékban az ő arcukat pillantotta meg, ahogy őt vádolják és átkozzák. De hát meghaltak, és a Véres Hadúrral ellentétben halottak is maradnak. Csupán Norrec bűntudata tartotta őket életben. Dél körül szédelegni kezdett. Végre rádöbbent, hogy mióta felkelt, még nem evett és ivott semmit, és az előző nap is csak reggel kapott be valamit. Sürgősen szereznie kellett valami táplálékot, különben hamarosan összeesik és meghal. De hogyan? Nem volt nála semmilyen fegyver, sem csapda. Vizet persze könnyen szerezhet, csak fel kell mennie egy közeli hóborította sziklára, és vizet facsarnia a hóból, de az élelemszerzésre nem volt sok esélye. Úgy döntött, hogy először is a szomját fogja csillapítani. Felmászott hát egy kis bemélyedéshez, ahol a hidegben, az árnyékban megmaradt még némi hó és jég. Felmerte, amennyit csak tudott, és mohón elszopogatta, nem törődött a benne levő sárral és a fűcsomókkal. Néhány perc múlva úgy érezte, hogy kezd kitisztulni a feje. Kiköpte a szájában maradt fűszálakat, és eltűnődött, hogy mihez is kezdjen ezután. Nem látott eddig a környéken más vadállatot, csak néhány madarat. Nyíl vagy legalább egy csúzli nélkül képtelenség levadászni őket a levegőből. De muszáj valamit ennie... Bal keze hirtelen magától megmozdult. Az ujjai szétnyíltak, azután pedig rákulcsolódtak egy nem létező gömbre. A kesztyűs kéz ezután úgy fordult, hogy a tenyér éppen szembekerült az elképedt katona előtt fekvő vidékkel. Egyetlen, idegen szó hangzott el a szájából. Jezrat! Előtte nem messze a föld meghajlott. Norrec először azt hitte, hogy földrengés, de csak egy apró, másfél méter hosszú és fél méter széles hasadék keletkezett. A környezete többi része meg sem rezzent. Elfintorodott az orra, mert bűzös gázok törtek elő a kicsi, ám annál mélyebb résből. A levegő forrni látszott ott, ahol a sárga füstcsíkok megjelentek.

17 Iskari! Woyut! Az újabb szavak vadul törtek elő a szájából. A hasadékból szörnyűséges, baljós hang hallatszott. Norrec szeretett volna hátrább lépni, de egyszerűen nem tudott. A hang felerősödött, most már magas, állatias gagyogássá alakult. Norrec elfojtott egy kiáltást, amikor meglátta azt a groteszk, állatias arcot, amely valahogy vonakodva tűnt elő a borús világba a nyílásból. A szörnyű fej tetején egy pár hegyes, csavart szarv éktelenkedett. A kerek, sárga szemgolyók, bennük piros pupillákkal, elfordultak az égről, és nyílt utálattal az előttük levő emberi lényt kezdték méregetni. A szörnyűség zömök, disznószerű orra elfintorodott, mintha valami undorító bűzt érezné, és a harcos rádöbbent, hogy az a valami csakis az ő szaga lehet. A rémisztő teremtmény felfelé igyekezett a felszínre, háromujjú, karmos végtagjai segítségével, melyekkel a gödör szélébe kapaszkodott. Zömök, hatalmas lábak nehezedtek a földre, melyek hosszú, görbe karmokban végződtek. Norrec egy olyan lényt bámult, mely minden bizonnyal az alvilág púposhátú, csak nagy vonalakban humanoid lakója volt, és bár csupán a férfi derekáig érhetett, egyszerre pikkelyes és szőrös kültakarója alatt meglepően vaskos izomkötegek húzódtak. Aztán a szörnyűséget egy másik is követte, majd egy harmadik, egy negyedik, egy ötödik... A rémálomba illő lények száma a hatodik megjelenése után nem nőtt tovább, és így pontosan fél tucattal voltak többen, mint amennyit Norrec szívesen látott volna. A démoni lények a saját, érthetetlen nyelvükön gagyogtak egymásnak, láthatóan nem örültek neki túlzottan, hogy ott voltak, ahol voltak, és az is látszott, hogy kit tesznek felelőssé helyzetükért. Néhányuk nyíltan Norrecre vicsorított, mordult, a többiek viszont csak csúnyán néztek rá. Gester! Iskari! A furcsa szavak ismét megijesztették Norrecet, de hatásuk a szörnyecskékre még elképesztőbb volt. A tiszteletlenség minden jele eltűnt róluk, és a szavak hallatán meghajoltak Norrec előtt némelyik félig bele is ásta magát a talajba, hogy gyarlóságukat még inkább kihangsúlyozzák. Dovru Sesti! Dovru Sesti! Bármit is jelentett ez, hallatára a szörnyek azonnal sarkon fordultak, és fejvesztve rohanni kezdtek. Rikoltoztak, gagyogtak, és olyan sebességgel indultak meg a szélrózsa minden irányába, mintha az életük függne ettől. Norrec kifújta a levegőt. Minden áldott alkalommal, amikor az ismeretlen szavakat kimondta, olyan érzése volt, mintha megállna a szíve. A nyelv hasonlított ahhoz, amelyet varázslatai alkalmával Fauztin is használt, illetve a többi Vizjerei varázsló is, akiket Norrec megismert az évek során, de valahogy mégis sötétebbnek, gonoszabbnak hangzottak, mint bármi, amit Norrec barátja valaha is kimondott, akár a legvéresebb csatában is. Nem maradt több ideje ezen tűnődni, mivel a távolban ismét rikoltozás hallatszott. Norrec dél felé nézett, és két szörnyecskét látott visszafelé sietni maguk mögött húzták egy kecske véres, széttrancsírozott maradványát. No igen. Éhes volt, a páncél pedig biztosította számára azt, ami neki élelmet jelentett. Norrec elsápadt a zsákmány láttán. Persze ő is mészárolt már le állatokat, ha éhes volt, de a szörnyecskéknek bizonyára igen nagy örömük telhetett abban, hogy elfogták és szétszedték a szerencsétlen kecskét. A fejet alig tartotta valami a testen, félig leszakadt, a lábak pedig úgy libegtek, mintha mindet eltörték volna. A kecske lágyékának egy részét kitépték, ebből a sebből ömlött a vér, és vörös csíkot hagyott maga mögött. A groteszk lények ledobták a zsákmányt Norrec elé, azután hátrébb léptek. Miközben ezt tették, csapatuk egy harmadik tagja is megjelent, ő egy kicsi, véres testet hozott magával, mely némi jó indulattal egy nyúlra hasonlított. Az elgyötört veterán megszemlélte a rémes tetemeket, azután körülpillantott, hátha akad a környéken valami olyasmi is, amit ő is ehetőnek ítélne. A szörnyecskék a maguk nemében páratlanul jó vadászok voltak, ám a módszereik, amivel a zsákmányt kezelték, hagytak némi kívánnivalót maguk után. A többi három szörny is perceken belül visszatért, mindegyik a maga szerzeményével. Az egyiket, a cafatos kinézetű gyíkot Norrec azonnal otthagyta. A másik kettő egy-egy nyulat hozott, Norrec végül ezeket választotta azok helyett, amiket az első szörnyek hoztak neki. Amikor feléjük nyúlt, bal keze ismét önállósította magát. A kesztyű átlendült a nyulak felett. Norrec eközben ujjaival szörnyű hőséget érzett. A fenébe is! Hátraugrott egy lépést. A hő gyorsan eltűnt, de Norrec keze még mindig lüktetett a közeli láng miatt. A csoportban álldogáló szörnyecskék felől ismét gagyogás hallatszott, ez alkalommal nyilvánvalóan Norrec ügyetlenségén mulattak. De egy gyors, hűvös pillantás azonnal elhallgattatta őket. Norrec keze már jobban volt, visszafordult a nyulakhoz és látta, hogy azok teljesen átsültek. Az illat, amelyet árasztottak, némi fűszerezésre is utalt, és kétségkívül nagyon étvágygerjesztő volt. Csak azt ne gondolják, hogy majd még meg is köszönöm... mormogta Norrec, csak úgy magának. Végül az éhség győzedelmeskedett a katona önérzete felett, és belekóstolt a meglepően jól elkészített nyúlpecsenyébe. Nem csak az egyiket ette meg, hanem mindkettőt, méghozzá igen jóízűen. Mivel jó nagyok voltak, csillapították éhségét, és így eltöprengett, hogy mihez is kezdjen a többi hússal. Norrec várt egy kicsit, hátha a páncél ismét meghozza a döntést helyette, de nem történt semmi. A csorda még mindig őt nézte, de pillantásuk elég gyakran vándorolt át Vágyakozva a húsokra, és ez végre rávezette Norrecet a helyes megoldásra. Felemelte a kezét, a kecske és a többi lemészárolt állat felé intett, azután pedig a szörnyekre mutatott. Nem volt szükség írásos meghívóra. A kis csapat elképesztő lelkesedéssel vetette magát a húsra, a meglepett veterán pedig félreugrott előlük. Belemartak a húsba, cafatok röpködtek és vér fröcsögött mindenfelé. Norrecnek felfordult a gyomra, ahogyan nézte a démonokat, amelyek minden ehető falatot letépkedtek a tetemekről, amit csak

18 lehetett. Elképzelte, amint a karmok és fogak az ő húsába tépnek bele... Verash! Norrecet annyira felkavarták a látottak, hogy jóformán fel sem figyelt az újabb különös szóra, mely előpattant a szájából. A szörnyecskék úgy hőköltek vissza, mintha megütötte volna őket. Behúzták fülüket-farkukat, megragadták a kecske maradványait, és a repedés felé húzták. Némi nehézségek árán a groteszk kis alakok betuszkolták a kecskét a hasadékba, azután egyenként követték. Az utolsó ránézett Norrecre, mielőtt eltűnt volna a föld mélyében pillantása gyors volt és nagyon kíváncsi. A hasadék az ámuló Norrec szeme láttára szépen összeforrt, és nyoma sem maradt annak, hogy ott volt. Élőhalottak. Elátkozott páncél. Démonok az alvilágból. Norrec találkozott már varázslatokkal korábban is, hallott történeteket a sötét erőkről, démonokról, de egyik sem volt ahhoz fogható, ami azóta történt vele, mióta először betette a lábát abba a barlangba. Azt kívánta, bárcsak vissza tudna menni az időben, és meg tudná változtatni az eseményeket, és meghozni azt a döntést, hogy otthagyják a barlangot, még mielőtt a borzalmas őrök feléledtek, és megtámadták őket, de Norrec tudta, hogy ez éppúgy lehetetlen, mint lehúzni a páncélt. Pihenni akart. Az út nagyon fárasztó volt, és így, hogy tele volt a gyomra, a vágy a továbbhaladásra egyelőre teljesen elmúlt. Jobban szeretett volna aludni egyet, és majd frissen, kipihenten folytatni az utat. Talán akkor a gondolatai is kitisztulnának, és több esélye lenne arra, hogy megtalálja a megoldást, hogy hogyan is tudna megmenekülni ebből a szorult helyzetből. Norrec hátradőlt, és kinyújtózott. Annyi év után, melyet a csatamezőkön töltött, már minden hely megfelelt neki ágy gyanánt. A páncél miatt persze nem lesz olyan kényelmes a dolog, de a kimerült katonának volt már része ennél kellemetlenebb élményekben is. Mia...? Karja és lába visszaemelte álló helyzetbe. Norrec megpróbált visszaülni, de a testének nyaka alatti részei közül egyik sem engedelmeskedett neki. A karjai lógtak, és válltól lefelé úgy lebegtek, mintha minden izmot elvágtak volna. Norrec bal lába előrelépett, a jobb pedig követte. Nem mehetek így tovább, értsd meg! Muszáj pihennem egy kicsit! A páncél egyáltalán nem foglalkozott vele, felvette az előző tempót. Bal. Jobb. Bal. Jobb. Egy óra! Vagy inkább kettő! Csak ennyit kérek, nem többet! A szavai hatástalanul és válasz nélkül visszhangzottak a hegyek és dombok között. Bal. Jobb. Akár tetszett a szerencsétlen katonának, akár nem, nehéz útját muszáj volt folytatnia. Ennek soha sem szabadott volna megtörténnie, gondolta Kara idegesen. Rathma hatalmára, ennek soha sem szabadott volna megtörténnie! A smaragdszínű gömb, melyet már korábban elővarázsolt, hogy lásson, még hátborzongatóbbá tette a látványt. Kara arca, mely amúgy is nagyon halovány volt, még jobban elsápadt. Maga köré csavarta fekete köpönyegét, annak melege valamelyest megnyugtatta. Ezüstszínű, mandulavágású szemei elé, melyeket sűrű pillák árnyékoltak, olyan látvány tárult, melyet mesterei elképzelni sem tudtak volna soha. A sírbolt mindörökké biztonságos lesz, állították ők. Ahol a Vizjereik amatőr varázsereje csődöt mond, ott a mi megbízható erőnk lép színre. De most úgy tűnt, hogy a materiálisabb gondolkodású Vizjereik, és a pragmatikus Rathma-hívők ereje egyaránt csődöt mondott. Azt, amit mindörökre el akartak tüntetni az emberek szeme elől, nem csak hogy felfedezte valaki, de el is tulajdonította. Vagy lehetséges, hogy még ennél is többről van szó? Mekkora hatalmuk lehet azoknak a behatolóknak, akik nemcsak a sírbolt élőhalott őreivel bántak el sikeresen, de a falakon levő őrszemeket is összetörték? Annyira azért nem volt nagy az erejük, mivel két társuk igen borzalmas körülmények között odaveszett. Kara olyan kecsesen mozgott, hogy szinte lebegni látszott. A fekete hajú szellemidéző a hozzá közelebbi holttesthez suhant. Lehajolt, és miután hátradobta hosszú, fekete fürtjeit, megvizsgálta a maradványokat. Sovány férfi volt, egy sebhelyes veterán. Az egyik távoli, nyugati királyságból jöhetett. Nem lehetett valami vonzó külsejű ember, még az előtt sem, hogy valaki teljesen kitekerte a nyakát, és majdnem letépte az egyik karját. A tőr, amely a mellkasából állt ki, és amely mellesleg csupán dísz volt, sok köze már nem volt a halálához, minden bizonnyal a sajátja lehetett. Azt, hogy mi is ölte meg pontosan, még a szellemidéző sem tudta volna megmondani -egyelőre. A tátongó seb bőven kivérzett, de mégsem annyira, mint normál esetben kellett volna. De miért vágta fel valaki a tetemet, miután már kitörte a nyakát? A vékony, de szívós nő halálos csendben átlépett a másik holttest mellé. Azonnal látta, hogy a férfi egy Vizjerei volt, és ezen egyáltalán nem lepődött meg. Mindig beleavatkoztak mindenbe, mindig próbáltak olyan eljárásokat felfedezni, mellyel lekörözhetik a többieket a Vizjereik nem voltak valami megbízható szövetségesek. Ha ők nem lettek volna, nem is alakult volna ki ez a szörnyű helyzet. Bartuc és testvére a Vizjereik korai tanításait követték, főleg azokat, melyekkel démonokat idéztek meg a nehezebb

19 varázslatok végrehajtásához. Bartuc nagyon jól kiképezte magát ezen a téren, de az állandó érintkezés a sötét erőkkel eltorzította a gondolkodását, és a végén már azt hitte, hogy a démonok az ő szövetségesei. Ok aztán kielégítették sötét, gonosz vágyait, mind a halandó, mind az alvilági létben. Bár Horazon és az ő varázslótársai végül legyőzték Bartucot, és lemészárolták démonseregét, képtelenek voltak elpusztítani a Hadúr tetemét. A páncél, melyet több, baljós varázslattal is megerősítettek, továbbra is megpróbálta teljesíteni feladatát, és védelmezte viselője testét, még annak halála után is. Megölniük is csak azért sikerült, mert a nyakát nem takarta kellőképpen a páncél. A Vizjereik tehát ott álltak egy testtel és egy fejjel, amit nem tudtak elpusztítani, így aztán Kara népének keresésére indultak, végigkutatták a sűrű dzsungelt azok után az emberek után, akik az élet és a halál egyensúlyának megtartására törekedtek, és akiket emiatt szellemidézőknek neveztek el. A két erő összefogott, és kemény munkával azon fáradoztak, hogy Bartuc maradványait soha élő ember ne láthassa többé e föld színén, és reménykedtek benne, hogy ezzel elérik azt is, hogy a Hadúr varázslatai idővel majd semmivé válnak. Kara megérintette a halott varázsló véráztatta nyakát, és megállapította, hogy azt olyan kegyetlenséggel tépték fel, melyre talán csak az állatok képesek. A harcostól eltérően a varázsló nagyon gyorsan meghalt, de ugyanolyan borzalmas halállal, mint társa. A szeme üresen bámult Karára, és még mindig látszott benne az iszony, melynek szemtanúja lett élete utolsó percében. A kifejezése félelemmel vegyes megrökönyödést tükrözött, szinte... szinte úgy, mintha képtelen lett volna felfogni, hogy ki is a gyilkosa. De hogyan lehetséges az, hogy egy erő megöli a varázslót, azután pedig képtelen megállítani a többi tolvajt? Talán csak szerencséjük volt, és valahogyan elmenekültek? Kara megdermedt: ha az élőhalott őrök eltűntek, az őrszemek összetörtek, mi maradhatott, ami lemészárolta a behatolókat? Mi? Azt kívánta, bárcsak a többiek is vele tartottak volna, de ez nem volt lehetséges. Máshol volt rájuk szükség vagyis gyakorlatilag mindenütt szükség volt rájuk. Sötét erők támadását érzékelték nem csupán Kehjistan egész területén, de Scosglenben is. A Rathma-hívők pedig kevesen voltak, így jobban szétszóródtak, mint eddig bármikor. Így aztán egyedül maradt, ő, az egyik legfiatalabb és legkevésbé gyakorlott hívő. Az persze igaz, hogy mint minden Rathma hívőt, őt is csecsemő korától kezdve önállóságra nevelték, de Kara most úgy érezte, hogy olyan területre tévedt, melyre semmiféle képzés és önállóság nem nyújthat elegendő felkészültséget. De talán... talán ez a Vizjerei még mindig tudna neki valamiféle jó tanáccsal szolgálni azzal a helyzettel kapcsolatban, amivel most kell szembesülnie. Kara leoldott egy tőrt az övéről, egy olyan tőrt, mely törékenynek tűnt ugyan, valójában viszont nagyon is erős, kétélű fegyver volt. Az él és a markolat egyaránt elefántcsontból készült, és a külseje igencsak megtévesztően hatott. Kara saját tőrével bátran szembeszállt volna bármely más fegyverrel, mivel tudta, hogy a varázslatok, melyekkel megerősítették, szinte legyőzhetetlenné, és jóval pontosabbá tették azt mindenféle más fegyvernél. A szellemidéző közömbösen, minden undor vagy izgalom nélkül megérintette a halott Vizjerei szétmarcangolt torkának legvéresebb részét. Addig forgatta a tőr hegyét a vérben, míg az azt egészen be nem takarta. Azután Kara lefelé fordította a kés hegyét, és elmormolta a szükséges varázsigéket. A kés hegyén levő piros foltok felizzottak. Kara még néhány szót mormolt, összpontosított. A foltok megváltoztak, megnőttek. Úgy mozogtak, mintha élnének vagyis, mintha az életre emlékeznének. Kara, akinek tanárai az Éjjeli Árny nevet adták, megpörgette a tőrt, és beleszúrta a padlóba. A tőr félig beleszaladt a kőbe, nem tartóztatta fel a kemény anyag. Kara gyorsan hátralépett, és nézte, ahogy az elefántcsont tőrt körbefonják a vörös foltok, amelyek lassan egybeolvadtak, és egy emberre emlékeztető formát alkottak, kicsivel magasabbat, mint maga a tőr. A szellemidéző mintákat rajzolt a levegőbe, és elmormolta a varázslat második, befejező részének igéit. A vörös, homályos fényben egy életnagyságú alak kezdett összeállni ott, ahol a tőr a földbe fúródott. A lába ujjától a feje búbjáig mindene vérvörös volt, még a ruházata is, és üres szemekkel meredt Karára. A Vizjerei varázslók ruháit viselte, ugyanazokat a ruhákat, mint a földön mögötte heverő tetem. Kara izgatottan látta a szellemkép hasonlatosságát halott mágushoz. Ezt a varázslatot eddig csak egyetlen egyszer hajtotta végre, és sokkal kedvezőbb körülmények között. Azt, ami előtte állt, a legtöbb halandó szellemnek vagy léleknek nevezte volna de csak félig lett volna igazuk. Mivel a halott véréből hívta elő, volt némi köze a tetemben egykor élő lélekhez, de ahhoz, hogy egy teljes, megbízható vízió keletkezzen, Karának több időre és eszközre lett volna szüksége, most viszont minél gyorsabban kellett cselekednie. Ez a szellemkép is biztosan képes lesz válaszolni a kérdéseire. Mondd meg a neved! parancsolta Kara. A száj megmozdult, de hang nem hallatszott. Ennek ellenére Kara fejében megfogalmazódott a válasz. Fauztin... És mi történt itt?

20 A szellemkép csak nézett rá, de nem válaszolt. Kara szidta magát, hogy ilyen ostoba, hiszen a szellemkép csak egészen egyszerű kérdésekre képes válaszolni. Nagy levegőt vett, és átfogalmazta a kérdést. Te pusztítottad el az élőhalottakat? Néhányat igen... Ki ölte meg a többit? Rövid habozás, azután: Norrec... Norrec? A név nem mondott neki semmit. Egy Vizjerei? Varázsló? Legnagyobb meglepetésére a szellemkép kicsit megrázta vérvörös fejét, és azt mondta: Norrec... Vizharan... Megint ugyanaz a név. A második név, Vizharan, a régi nyelven azt jelentette, a Vizjereik szolgája, de ez nem nyújtott túl nagy segítséget Karának. Ez az út nem vezetett sehova. Inkább rátért egy másik témára, amely sokkal fontosabb volt. Ez a Norrec vitte el a páncélt a sírboltból? A szellemkép erre ismét megrázta a fejét. Kara megrökönyödött, mivel taníttatása során soha nem hallott még ilyen jelenségről. Talán a Vizjereik kicsit másképp reagálnak a hasonló idézésekre. Óvatosan fogalmazta meg következő kérdését. A szellemkép korlátozott képességei miatt Kara rádöbbent, hogy akár napokig is kérdezgethetné a megidézettet, és mégsem kapna használható választ kérdéseire. Karának muszáj volt Egy hangot hallott maga mögül, a folyosóról. A fiatal varázslónő megperdült. Egy pillanat töredékéig úgy látta, hogy valami sötét, kékes fény világít mélyen a sötétben, de olyan gyorsan eltűnt, hogy Kara nem volt benne biztos, nem csak képzelődött-e. Lehet, hogy csak egy világító bogár volt, vagy valami hasonló, de azért... Kara halkan a folyosó bejáratához suhant, és óvatosan körülnézett. Lehet, hogy óvatlanság volt egyenesen a legbelső terembe jönnie? Lehet, hogy ez a Norrec még itt van valahol, elrejtőzött, és valakire vár? Ez szinte lehetetlennek tűnt, de Kara valóban zajt hallott. Ebben teljesen biztos volt. És abban a pillanatban újra hallotta, de ez alkalommal sokkal messzebbről, a folyosó legmélyéről. Kara gyorsan elmormogott egy varázsigét, és a keletkező újabb smaragdszín fénygömböt azonnal elküldte, hogy bevilágítsa a sziklás folyosót. A varázslónő a lebegő fénygömb nyomában tett néhány lépést, próbálta meglátni, hogy mi lehet ott. Még mindig nem látta nyomát sem újabb behatolónak, de nem kockáztathatott. Bárki, aki ilyen könnyedén lemészárolt egy Vizjereit, hatalmas veszedelmet jelent. Nem hagyhatja figyelmen kívül a lehetőséget. Mély levegőt vett, és megindult lefelé a folyosón aztán egy pillanat múlva meg is torpant, és szidta magát felelőtlenségéért. Hiszen hátrahagyta értékes tőrét, és anélkül nem szállhatott volna szembe semmiféle ellenféllel. De nem csupán arról volt szó, hogy az megvédheti őt az evilági és alvilági erőktől, hiszen azzal, hogy őrizetlenül hagyta, azt is kockáztatta, hogy annak a kezébe kerül, aki a sírboltban tartózkodik. Gyorsan elindult visszafelé a belső terembe, és már elő is készítette magában a varázsigét, mellyel eltüntetheti a szellemképet, de elképedve látta, hogy a vérvörös alak már eltűnt. Kara még egy lépést tett, azután a földbe gyökerezett a lába attól, amit felfedezett. A szellemképpel együtt eltűnt értékes tőre is, és nem ez volt az egyetlen, ami miatt elkerekedtek a lány szemei. A varázslónak és soványabb társának a teste szintén nem volt sehol. NÉGY A homoki vipera módszeresen tekergett a változékony sivatagban, hullámzó mozgása megóvta attól, hogy a forró talaj megégesse a hasát. Nem sok szerencséje volt aznap a vadászatban, de mert a nap egyre feljebb kúszott az égen, tetszett vagy sem, a kígyónak valahol menedéket kellett keresnie. Majd ha a nap lefelé indul, a horizont felé, megint ki tud menni vadászni, és talán akkor nagyobb szerencséje lesz, és elkap egy egeret vagy egy bogarat. A sivatagban nem lehet sokáig kibírni élelem nélkül, bár a vadászat ebben a környezetben sohasem volt egyszerű dolog. A kígyó felküzdötte magát az utolsó homokdűnére, már csak percek kérdése volt, hogy elérje az enyhet adó árnyékot. Ha túl lesz ezen a dűnén, akkor végre hazaér. A kígyó alatt abban a pillanatban felrobbant a homok. Hatalmas állkapocs záródott szorosan a testére. Kétségbeesetten csapkodott, próbált kiszabadulni. Egy iszonyatos fej tűnt elő a homokból, egy pár tűhegyes végtag kíséretében. A kígyó még mindig küzdött, támadója felé fordult, sziszegett, és próbálta bevetni a mérgét ellene. A méregfogai