MAROSVIDÉK DECEMBER

Átírás

1 Tartalom Helytörténet 3 Bogoly József Ágoston Munkácsy Mihály Csongrád megyei utazása, a hírlapok és Mikszáth Kálmán nézőpontjai 12 Urbancsok Zsolt Kultúrpalotát Makónak! 15 Marosvári Attila Főhajtás a háborúk áldozatai előtt Gondolatok 18 Szentpéteri Csilla Ünnepi gondolatok 22 Badicsné Szikszai Zsuzsanna Családi töredékek 26 Stancsics Erzsébet A szeretetről másképp Elődeink 28 Szabó György Czirbus István makói tanító Horváth Mihály életpályája 30 Molnár László Herczeg István, a sikeres és elfelejetett tornász 34 Vízhányó Jánosné Üzenet az élőknek Farkas Jánosné Tóth Ferencné 38 Ivanicsné Varga Erzsébet Egy igazi tanár emlékére 41 Siket István László Főgimnáziumi életképek Páger Antalról Honismeret 45 Halász Péter Első Csángó Zarándoklat 47 Nagy Vera Börcsök Attila néprajzi gyűjteménye 51 Börcsök Attila Huszonöt éves a magángyűjteményem 52 Kiss Margit Honismereti évforduló Kolozsváron Itthon otthon 56 Magyarósi Judit Elindultam szép hazámból 58 Sándor Ilona Oly távol volt hazám Kiállítások 60 Feledy Balázs Tér idő gondolat 64 Gilinger Katalin Karsai Ildikó Jelei a bogárzói templomban 66 Pál Lászlóné Szabó Zsuzsanna Vajnai János alföldi gyökerei

2 Téka 71 Tácsi Erika Keleten a helyzet változóban 73 Gilicze János Horváth Mihály: A régi Földeák a korabeli sajtóban: Szőttes Macskássy Izolda grafikája Képeinkről Borítón: A Maros Apátfalvánál. Fotó: Naszradi András Munkácsy-kiállítás a szegedi Móra Ferenc Múzeumban. Fotó: Dr. Bogoly József Ágoston Ünnepi képviselő testületi ülés Makón augusztus 20-án. Fotó: Lach Konrád Csángó zarándokok Magyarországon. Fotó: Halász Péter Női ködmön hátrésze (Tótkomlós, 19. sz.) Börcsök Attila gyűjteményéből. Fotó: Forgó Géza A 2., 27. oldalon Csonka Sándor, a 2l., 75-en Sarnyai Tibor, a 46-on Halász Péter, az 50-en Kiss Nándor, az 59-en Tóth Anikó, a 79-en Bogdán Károly fotója látható.

3 H E L Y T Ö R T É N E T BOGOLY JÓZSEF ÁGOSTON Munkácsy Mihály Csongrád megyei utazása, a hírlapok és Mikszáth Kálmán nézőpontjai A képek, a festmények historikuma nem záródik el a jelentől. A régi képnek és festménynek nem csak múltja van. A kép a megtekintés ideje alatt a jelenben él. Kutatómunkával, értelmezéssel, a képekre, festményekre vonatkozó dokumentumértékű források elemzésével, a helyi sajtószövegek bemutatásával, a történetiség modelljét tovább építő kapcsolatot teremtek a műalkotásokkal. Munkácsy 1891 októberében Csongrád megyébe utazott, a készülő Honfoglalás című képéhez a magyarságra jellemző ősi vonásokat hordozó arcokat keresett. A megtalált, kiválasztott arcokról fényképfelvételeket készíttetett. Szegedről a Felsőtanyai Központig, Balástyáig tartó utat vonattal tette meg, Tisza Lajos és Mikszáth Kálmán is elkísérte. Az utazásról Mikszáth Kálmán egy kitűnő tárcát írt. Munkácsy Mihály Honfoglalás című képének kompozíciós munkáját ( ) az előkészítő körültekintés és az aprólékos kidolgozási szándék jellemezte. A Munkácsyról kibontakozó Csongrád megyei imázst az 1891-ben történt látogatása kapcsán a Szegedi Napló és a Szentesi Lap hírei, valamint a Vasárnapi Újság cikke és Mikszáth Kálmán Férfinézőben című írásának nézőpontjai alapján mutatom be őszén Munkácsy Párizsból érkezett Csongrád megyébe. Egy évvel korábban Budapesten Tisza Lajos gróffal volt megbeszélése a készülő Honfoglalás című képéről és a tervezett Csongrád megyei utazásáról. Milyen volt a világhírű magyar festőművész párizsi környezete? Német tanítványának visszaemlékezése Munkácsy párizsi világát érzékelteti. Fritz von Uhde festőművész 1879 végétől 1880 végéig volt Párizsban Munkácsy tanítványa. Fritz von Uhde Visszaemlékezések Munkácsyra című írásának részlete az Új Idők című folyóiratban is megjelent március 5-én, ebből a párizsi magyar mesternél töltött időszakot jellemző egyik epizódot röviden idézem: Munkácsy híven állotta szavát és útmutatásával, még inkább példájával s a műtermében való közös munka révén többet használt nekem rövid néhány hónap alatt, mint amennyit Münchenben a képtárban való szegényes másolgatással elérhettem. Első látogatásomkor már az Avenue de Villiers-i háznak első emeleti lépcsőjén áhítat fogott el: kép kép mellett, kitűnő franciák a fontainebleau-i iskolából, mellettük egy nagyon szép Leibl-kép. A mester éppen a Két család címen ismertté lett képén dolgozott, épp a kékruhás pongyolában levő fiatal szőke asszonyt festette s felhívott, nézném figyelemmel, mit fest. ( ) De akkor nyílt a legérdekesebb alkalom teremtő munkálkodását figyelemmel kísérnem, amidőn 1880 nyarán a Krisztus Pilátus előtt című képét festette. Szívvel- 3

4 H E L Y T Ö R T É N E T lélekkel ott csüngött munkáján. Az óriási vásznon igazi elemében volt. Az aláfestésnél valósággal kéjelgett a bitűmben; magából kikelve, tűzzel rohant a munkába. Nagy volt a meleg: csak alsóruhába öltözve, felgyűrt ingujjal, mint egy mázolólegény, tombolt ide-oda a képen, míg végre a türelmetlenségtől lebírva puszta kézzel markolt a festékbe és egyre szélesebb foltokban alakította a képet. Megesett, hogy aztán ebben az állapotban átment a szomszédjához, egy öreg francia festőhöz, hogy egy kis szuszhoz jusson. ( ) Otthonában ő is, a felesége is a legszívesebb vendéglátó gazda volt. Emlékszem egy estélyre, amelyen csak úgy hemzsegett a sok herceg, miniszter és művész. Különösen Bastien-Lepage tűnt föl nekem azáltal, hogy Munkácsy különös figyelemben részesítette. A francia festők közül különösen őt becsülte nagyra. Az 1880-as évek végén Párizst és művészvilágát a magyar arisztokrata író, Justh Zsigmond élményszerűen láttatja. A párizsi előkelő művészszalonok szellemi atmoszféráját közvetlen közelről érzékelteti Párizsi napló (1888) című, dokumentumértékkel rendelkező művében. Justh Zsigmod Párizsi naplójának lapjain Taine, Bourget, Sarah Bernhardt, Huysmans, Comtesse Diane és Munkácsy alakja elevenedik meg. Hazai napló (1889) című írása pedig a magyar művészek és művészetkedvelő arisztokraták világába nyújt közelképszerű bepillantást. A párizsi Munkácsy-estélyek néhány évvel későbbi szalonéletét az 1894-es esztendő horizontján Kunffy Lajos Visszaemlékezéseim című, 2006-ban megjelent önéletrajzi kötetének egyik részlete eleveníti fel. Munkácsy Mihály Budapesten címmel tudósítást közölt a Szegedi Napló október 5-én. Részlete: Budapest, okt. 4. (A Sz. N. er. táv.). (..) Munkácsy ma délelőtt 11 órakor gróf Tisza Lajost látogatta meg s körülbelül egy óráig időzött nála. Ezúttal is az új országház festményéről folytattak eszmecserét. Délután 4 órakor a művész nejével a színészeti kiállításra ment. Este pedig a Nemzeti Színház előadásán volt jelen. Munkácsy elutazása címmel hírlapi tudósítás jelent meg a Szegedi Naplóban október 15-én: Bp., okt. 14. (A Sz. N. er. t.) Munkácsy és neje ma du. 2 óra 25 perckor elutazott Bécsbe. A pályaudvaron nagy számmal jelentek meg a művész pár tisztelői, kiktől Munkácsyék a legszívélyesebben búcsúztak el. Munkácsy a jövő ősszel ismét hazajön, hogy előkészületeket tegyen az országház számára készítendő falfestményhez, mely 15 méter hosszú és 5 méter magas lesz. Munkácsy egy év múlva Csongrád megyében keresett ősi arcvonásokat. Munkácsy a megyében címmel tudósítás olvasható a Szegedi Napló október 10-i számában. Részletét mai helyesírással idézem: Munkácsy Mihály, a világhírű festő Csongrád megye népét választotta ki arra, hogy nagy művén, a honfoglalást megörökítő hatalmas festményén szerepeltesse. A nagy művész tudvalevőleg azért jött haza Párizsból, hogy a millenniumra készülő nagy képhez vázlatokat csináljon. ( ) A mester pár hétig a megyében fog tartózkodni, és ez idő alatt kirándulásokat tesz a vidékre, hogy tanulmányokat tegyen s valószínűleg ellátogat Szegedre is. Az 1891 októberében lezajlott Munkácsy-látogatás szentesi napjaira vonatkozóan a Szentesi 4

5 H E L Y T Ö R T É N E T Lapból idézünk. Munkácsy Szentesen címmel tudósítást közölt a Szentesi Lap október 11-én: Világhírű festőművész hazánkfia a vármegyeház udvarán pénteken és szombaton számos, leginkább a munkás osztályhoz tartozó egyénről vett egyes, kisebb és nagyobb csoportozatú felvételeket. Így a többek között modellül szolgált a nagy művésznek Paku-Tóth Miklós 87 éves polgártársunk is, aki ősi szokás szerint, még ma is befonva viseli hosszúra növesztett haját. Az öreget hintón szállították a nagy művész elé, s a tisztességgel mindenképpen meg volna elégedve, csak az bántja, hogy haját miért bontotta ki és rakosgatta el vállain Munkácsy? ( ) Miért nem jött meg Munkácsy Mihály? címmel közölt tudósítást a Szegedi Napló október 13-án. A cikk felidézi a Munkácsy Szegedre érkezését váró közönség előkészületeit és az elmaradt találkozás utáni csalódás hangulatát, majd Munkácsy programjáról ad tájékoztatást: ( ) Munkácsy pénteken délután Csongrádot, szombaton pedig Szegvárt tisztelte meg látogatásával, hol szintén eszközölt fölvételeket nagy festményéhez. Csongrádról este hatkor érkezett vissza Szentesre. Este társas vacsorát rendeztek tiszteletére, melyen körülbelül kétszáz ember vett részt. A vendégek közt sok hölgy is volt, s a vacsora mindvégig jó kedvben, kitűnő hangulatban folyt. A mester kifejezett kívánságára alig mondtak fölköszöntőt. A vacsora után tánc következett. Értesülésünk szerint Munkácsy Szentesről a fővárosba utazott s utoljára összeszedett képeit rendezi ecset alá. A Munkácsy pártfogoltja című cikk a Szentesi Lapban október 18-án jelent meg: Szentesi tartózkodása alatt egy Józsa László nevű fiatalember vázlatait mutatták be a mesternek, írja az Egyetértés, melyek nagyobb tehetség nyomait mutatják. A fiatalember annak idejében szülővárosához, Szenteshez fordult havi 20 forintnyi segélyért, hogy a festészetben tovább képezhesse magát. Szentes városa azonban megtagadta a segélyt; mikor ezt Munkácsynak elmondták, ő maga kínálta fel a kívánt segélyt a fiatal tehetségnek, ezen kívül ajánlólevelet adott neki a budapesti mesteriskola igazgatójához, Benczúr Gyulához, arra kérve őt, hogy ha lehetséges, soron kívül is vegye fel a tehetséges fiatal festőt a mesteriskola számfeletti, állami ösztöndíjas növendékei közé. A Szeged város vendégei című cikk a Szegedi Naplóban október 25-én jelent meg, részletét mai helyesírással közlöm: A ma délutáni expresszvonat városunkba hozta Tisza Lajos grófot és Munkácsy Mihályt. Érkezésük valóságos ünneppé tette a tegnapi napot. Nagy tömeg lepte el az indóház előtti tért, még a peronon Szeged város egész intelligenciája képviselve volt. ( ) Mikor a vonat berobogott a pályaudvarra, hatalmas éljen üdvözölte a vendégeket. Tisza Lajos és Munkácsy az utolsó kocsiban ültek s velük jött Écsy párizsi festő, Ivánkovits János, a második kerület országgyűlési képviselője, Mikszáth Kálmán országgyűlési képviselő, a mi kedves palócunk. Munkácsyt rokonai Kelemen István ügyvéd és neje, Reök Iván a folyammérnöki hivatal főnöke és neje fogadták. ( ) Kállay Albert főispán vacsorára invitálta a vendégeket, de Munkácsyt nem engedték rokonai. A mester is kijelentette, hogy a mai estét régen nem látott családja körében akarja tölteni. Mire Tisza Lajos kedélyesen jegyezte meg, hogy: 5

6 H E L Y T Ö R T É N E T bizony mindnyájan papucs alatt állunk. Ezután a vendégek kocsira ültek s a városba hajtattak. Tisza Lajos gróf a Tisza szállóban szállott meg, Munkácsy Mihály pedig Reök Iván kedves családi körében nyugszik meg a sok utazás után. Tisza Lajos grófnál megérkezése után azonnal tisztelgett Szeged város tanácsa a polgármester vezetése alatt és a szabadelvű párt. A színházban nagy vendégeinket Makó igazgató fogadta s Munkácsy Reök Iván páholyában foglalt helyet, míg Tisza Lajos Kállay Albert főispán társaságában egy földszinti páholyban nézett végig az előadásból két fölvonást. Katona Imre jegyzi meg Munkácsy Sztrájkja című (1962) cikkében: Szelesi Zoltán megírta, hogy Munkácsy 1891-es szegedi látogatása az ismeretes okokon kívül azért is érdekes és figyelemre méltó művészettörténeti szempontból, mert a helyi társulat előadásában itt nézte végig Balázs Sándor és Szigligeti Ede A sztrájk című 3 felvonásos népszínművét, mely annyira megragadta, hogy a felvonás szünetében a színpadon kereste fel és üdvözölte a nagyszerűen játszó társulatot. A vizuális képzetkör és a téma kialakítása szempontjából Coppée darabja és a szegedi előadás nagyban hozzájárult Munkácsy Sztrájk című festményének megszületéséhez. A szegedi tanyák ünnepe című cikk a Felsőtanyai Központ átadásával egybekötött ünnepséggel foglalkozik, Kovács János írta, a Vasárnapi Újságban jelent meg 1891-ben, a 47. számban. A Munkácsy látogatásáról szóló részletet mai helyesírással idézem: A városból különvonat - mely Szegednek birtokán egész Kistelekig halad - vitte ki az ünnepély vendégeit. A balástyai kapitányság egyik őrházánál állt meg a vonat, s amint Munkácsy maga előtt látta a hatalmas kocsi tábort a sok szép menyecskével, meg a csikósokat ficánkoló szép lovaikkal: nyomban lefényképeztette az igazán festői szépségű jelenetet, mely mindegyre fokozódó változatos mozzanataival és eredeti sajátosságaival mind érdekesebben bontakozott ki. Az őrháztól megindult a menet, elől egy hatalmas legény lovagolt, magasra emelve a nemzeti zászlót; majd utána a tanyai jómódú gazdák fiai csikós ruhában, lengő árvalányhajjal kalapjaik mellett, utánuk a lovas polgárőrök festői egyenruhás csapata vágtatott, pergett a dob s harsogott a trombita. Majd a város díszfogata jött, Munkácsyt és Tisza Lajos grófot hozva, utánuk aztán százakra menő kocsi a vendégekkel és a tanyák mindenfelől idesereglő népével. Mintegy fél óráig tartott az út a kultur-központokig, hol 8-10 ezernyi tömeg várta az érkezőket, messze zúgó hatalmas éljenzéssel üdvözölve aztán minden kocsit, különösen azt, mely Munkácsyt és Tisza Lajost hozta, magát takarosan kicsípett lánycsoport várta a központi épület csarnokánál a városiakat és nemzetiszínű kokárdákkal díszesítettek föl minden vendéget. ( ) Munkácsynak kiválóan érdekes alkalma volt a szebbnél szebb szegedi típusok közül válogatni. ( ) Különösen érdekesnek találta Munkácsy Barna János öreg juhászt arra, hogy több ízben, több oldalról is lefényképeztesse. Ezen kitüntetésért aztán az öreg juhász olyan 6

7 H E L Y T Ö R T É N E T kitűnő bürge paprikást főzött, hogy még, azt mondja az öreg a király is mögnyalná utána a száját. A kínálkozó alkalmat Munkácsy eléggé felhasználta; egyeseket, de egész csoportokat is a majd kiválasztandó típusokhoz lefényképeztetett. Külön is tanulmányozta e magyar népet, mely itt künn teljesen megőrizte az ősi faj könnyedségét, bátorságát és asszonyaiban a szépséget meg a munkásságot. Mikszáth Kálmán tárcát írt Munkácsy Mihály 1891 októberében történt szegedi látogatásáról. Mikszáth Kálmán Férfinézőben című írása fontos dokumentum. Munkácsy halála hetében, május 5-én, a Szegedi Napló közölte a Pesti Hírlapban történt első megjelenés alapján. Mikszáth anekdotikus keretben eleveníti fel Munkácsy szegedi látogatásának érdekes helyzeteit. Mai helyesírással, a néprajzi sajátosságot tükröző írásmód megtartásával néhány részletet idézek Mikszáth Kálmán írásából: A képviselőház folyosóján évek előtt egy napon megfogott gróf Tisza Lajos. Holnap Szegedre megyek. Nem jössz velem? Mit fogunk ott csinálni? Megkeressük Árpád apánkat, aztán haza jövünk. Ma este megjön a Miska, okvetlen szüksége van egy Árpádra. Ez pedig annyit jelentett, hogy Munkácsy Mihály jön meg Párizsból és hogy modellt megyünk keresni a szegedi tanyára az országházba megfestendő Magyarok bejöveteléhez és hogy épen a főalakra nézve nincs tisztában a művész. ( ) Munkácsy csakugyan megjött este s másnap megindultunk a szegedi pusztára, Csöngölére. A szegény Miska akkor fordult meg utoljára az Alföldön, ahol úgy szeretett lenni, mint a daru vagy a kócsag. Utazás közben kinéztek a vonat ablakából. Mikszáth így jellemzi a Szeged és Balástya közötti tájat: Imitt-amott villant meg egy fehér tanyai ház, kis kertjében fonnyadozó mályvarózsa vagy hórihorgas napraforgó (némelyiknek ki vannak hullva a sárga fogai), az udvaron játszó gyerekek vagy kendert tiloló öreg asszony. Aztán megint sokáig semmi, sem ember, sem állat, csak a végtelen széles tarlók a lyukacsos szalmaszálaikkal. A szél neki-neki gyürkőzik az őszies dudálásnak s ilyenkor fölhajt egy csomó ördögszekeret és kergeti maga előtt, mint a zsandár a zsiványokat. Munkácsy utána bámult ezeknek a bujdosó száraz növényeknek, mintha kacskaringós gót betűk szaladnának a rettenetes, sehol véget nem érő lapon Az ő gondolatai is úgy szaladgáltak már akkor; a szemei mélyén, azoknak a szép kék szemeknek a mélyén volt valami örvénylő csillám, valami különös, ijesztő De hát ki ismeri annak a láthatatlan, kifürkészhetetlen koboldnak a tekintetét, aki egyszer lángész, egyszer téboly? Mikszáth Kálmán írja Munkácsy balástyai megérkezéséről, az ősi magyar arcok és az esemény fotografálási lehetőségéről: Kis idő múlva odaértünk a híres tanyára, ahol immár nagy népsokaság várt. Ki volt adva a rendölet a pusztai kapitá- 7

8 H E L Y T Ö R T É N E T nyoknak, hogy ami jóképű férfinép vagyon körkörül, két mértföldnyire a báránycímerű város tanyájától, az mind ott legyék, de az öregje is. No soha ilyet. Pusztai kapitányok fejüket csóválták, hogy miféle szörzet lehet az, ki férfi népre áhítozik, talán valami külső országi királyné érközött, - de akkor is mire való lészen az öregje? Mindegy, meg köll lenni. Kívánják, hát punktum. Összesereglettek a férfiak. Volt mit nézegetni köztük Munkácsynak. Gyönyörű típusok akadtak: ős arcok, szőrrel benőve egészen a szemig, csontos, körteképű kunok, laposfejű tatárok keresztbe vágott szemmel, nyomott pogácsaképű besenyők, széles girbe-gurba fizionómiájú, zömök termetű magyarok, apró, mélyen bent ülő szemekkel. Tisza Lajos elöl járt s figyelmeztette Munkácsyt egyikre-másikra: Ni, itt is egy szép példány! A fotográfus ott volt velünk rögtön lekapta, amelyik megtetszett a nagy művésznek. Legtöbb érdekes alak volt a pásztorok között, kik roppant üstökben főzték a birka tokányt künn a szabad ég alatt, mert csak úgy jó, - és asszony azt nem tudja megfőzni: sok tapasztalat kell ahhoz. Az asszony csak szeretni való, amíg szép, - aztán kapálni való, ha megöregszik. Mikszáth Kálmán egy érdekes jelenetet is feljegyez. Jellemző módon, éppen a leginkább ősi arcvonásokkal rendelkező pásztorember nem akarta, hogy fénykép készüljön róla: Egy vén pásztor, aki azóta vezér lett az Árpád környezetében, de akkor még a tokányt kavarta, leginkább tetszett Munkácsynak, de sehogy sem engedte magát levétetni, leszegve a fejét az üst mellé makacsul: Nincs már néköm szeretőm, ne izéljenek. Végre kifogott a pásztoron orvul Ivánkovics János, aki azóta rozsnyói főpásztor lett, de akkor még maga is a tokányt kavarta, az igazi pásztorokkal. Úgy tett a kanalával, mintha a lé habját szórakozottságból a pásztor arcába akarná fröccsenteni, mire az ijedten föa a fejét és csett-csatt a momentgép odateremtette az örökkévalóság számára. Mikszáth Kálmán az akkor már betegségével komolyan küzdő Munkácsy egészségi állapotát is jellemzi: A Miska nem felelt, csak ránk nézett. Valami sajátságos üresség volt már a tekintetében. Mintha az eszét feszítené, mikor figyelt s mintha az el akarna pattanni. A társalgás is nehézkes volt, sőt kínos; egy-egy szó kiesett a beszédjéből, néha egy egész forgalom. Ő gondolta talán, hogy már elmondta s hozzáfűzte a következtetést. Máskor ismét olyan valami siklott ki az ajkán, amit csak gondolt, de mondani nem akart. Hangosan gondolkozott és hézagosan beszélt. Egy-egy szót keresett, de nem találta meg, vagy kihúzott esze fiókjából egy olyan szót, ami felül feküdt, de nem azt fejezte ki, amit mondani akart. Szóval a fiók már nem volt egészen rendben. De egyelőre csak az a fiók, amelyben az emlékező tehetsége van. Mikszáth Kálmán a jókedvre derült Munkácsy Mihályt és környezetének mulatozási szokásait is bemutatja: Uzsonna után kibontakozott a jókedv a buckai bortól. Volt sok szép szavalat a gróf és Munkácsy hosszú életére (bárcsak lett volna a 8

9 H E L Y T Ö R T É N E T felséges égben több foganatja). Tisza Lajos gróf jókedvéről írta Mikszáth: kirúgta hát a széket maga alól pajzán kedvvel s odajárult az udvaron a legszebb menyecskéhez, derékon fogta és elkezdte ropni a csárdást fiatalosan, daliásan, úgy, ahogy az Isten tudni adta. De a Miska se rest. Ő is fogott egy jól táplált Tecát, vagy Macát, tyű hopp s úgy megaprózta, hogy a Quartier Latin diákjai se csinálhatnák tüzesebben, ha tudnák. Ezt látván a nemes városi tanács, szenátorok és mindennemű rangok, uccu neki perdültek és tekintély ide, tekintély oda, - járták lélekszakadtan rogyásig. Bezzeg letűnt most már a férfiak divatja, a fejérnépnek lőn immár nagy értéke s még a vénje, a ráncosa is legalább tekintetes úrral rakta, ha nem nagyságossal. De szó, ami szó. Tisza Lajos táncosnéja volt a legszebb, akár csak a kinyílt rózsa. Úgy is hívták valahogy: Buzás vagy Téglás Rózsának. Hogy tudott az rezegni, riszálódni, szent isten! Minden izma mozgott annak s csiklandozta a férfiszemet. Magas, egyenes volt, mint egy liliom s mégis kerek, formás minden testrésze, mintha piktor pingálta volna. Aztán hogy tudott táncolni. Hajlott a dereka, mint a kígyóé, még talán sziszegett is, pihegett a keble, hogy szinte reszketett rajta a feltűzött piros szegfű a két alma között. De nem soká reszketett, kihúzta onnan és odatűzte kacéron a kegyelmes úr gomblyukába. A kalapja mellé akarta, de az mosolyogva ezt a helyet jelölte ki. Uraknál így szokás. No, ha így szokás, hát odatűzte. Aztán eleresztve hamiskásan illegette-billegette magát a csípőn táncosa előtt, meg neki szilajodott, forgott, mint egy karika s olyankor a sustorgó selyemrokolyája olyan szelet csapott, hogy akit megérintett, megbódult, megittasodott tőle, az aranyos papucsait pedig fölhajigálta a levegőbe, amik azért valami szemfényvesztéssel estükben ismét rácsúsztak a pici lábaira. Mester! - kiáltott a gróf a táncoló Munkácsyra ezt a menyecskét le kellene festeni valami vezér feleségének. Nem bánom - felelte a leselkedő művész. Tízen is rohantak a fotográfusért, de nem is kellett rohanni, mert az is ott táncolt egy vén asszonnyal. Rögtön eleresztette az egyik masinát, a rozogát és hozta a másikat, amelyen levette a kackiás Buzás Rózsát, - aki így válik ősanyjává valami főrangú nemzetségnek. Este az úri társaság visszatért Szegedre. A szegedi Belvárosi Kaszinó avatóünnepségének bankettjén vettek részt. Mikszáth Kálmán a bankett kapcsán idézte fel a festő betegségbe forduló idegállapotát. Utolsó találkozása volt ez Munkácsy Mihállyal: A bankettnek vége lett, kezet fogtunk, koccintottunk, s azóta nem beszéltem többet Munkácsyval. De minek is? Hiszen már most se a régi Miska volt. A rettenetes betegség már akkor bennturkált az agyrostokban, s ebben a filigrán remek alkotmányban megkezdte lassú, de biztos pusztító munkáját. 9

10 H E L Y T Ö R T É N E T A szegény Munkácsy ment egyre lejjebb. Láttam szomorú útján alantabb alantabb. Láttam a millenniumi ünnepek alatt, még üresebb volt a tekintete. Észrevettem, mikor másokkal beszélt, hogy a szókészlete óriás módon apadt azóta is. (..) Mikszáth Kálmán Férfinézőben című írása végén Munkácsy betegségének u- tolsó stádiumát is felidézte: Egyre rosszabb hírek jöttek Párizsból. ( ) Nem volt már többé a diadalmas, dicsőségtől beragyogott művész. Csak rom volt már. Nem irigyelte többé senki, csak sajnálta. Az volt a neve: a szegény Munkácsy. ( ) s mikor most már végre leglejjebb ment, mert megszűnt, egyszerre megint csak ott van, ahol volt. Most már megint nem a szegény Munkácsy, hanem megint a nagy Munkácsy. Mert a halál nem árthatott már neki. Jött ez egyszer nem, mint hóhér, de mint patrónus. Véget vetni a betegségének s helyreállítani rangját. Tegnapelőtt még egy esztelen bárgyú volt, ma megint világraszóló lángész. Munkácsy Honfoglalás-a Szegeden címmel Szelesi Zoltán 1966-ban tanulmányt publikált. A Honfoglalás című Munkácsy-festmény történetét az első vázlatrajztól a kész műig és azon túl a több példányban fennmaradt színváltozatokig Bényi László kutatta. Bartha Attila cikke a Munkácsy-hagyaték fotográfiáival foglalkozott (1978). Sinkó Katalin A Munkácsy-kérdés a művészettörténetben címmel tanulmányt tett közzé 1990-ben. Munkácsy Mihály Honfoglalása címmel Boros Judit elemzést jelentetett meg 2000-ben. Sz. Kürti Katalin Munkácsy Mihály és a fotográfia című, 2004-ben megjelent kiadványa érdekes, itt olvasható Farkas Zsuzsa Egy vélemény a modellfényképek szerepéről Munkácsy Mihály életművében című tanulmánya. A Munkácsy és a fotográfia című kiállítást láthatta a közönség a szegedi Móra Ferenc Múzeumban (2005. márc.22.- ápr.17.). Nem csak az alkotónak, hanem Munkácsy Honfoglalás című festményének is van visszaemlékező kronológiája, topográfiája és antropológiai háttere? A Munkácsy-festmények hermeneutikája tovább fejleszthető. A részletmagyarázatok differenciált kialakítása érdekében a sajtótörténeti források körét érdemes bővítenünk. James Joyce Munkácsy Mihály Ecce homo című festményéről szóló bírálata nevezetes, Ernest Renan Munkácsy-reflexiója, Asbóth János Munkácsy Miltonjáról írt kritikája és Fülep Lajos Munkácsy-bírálata külön elemzést igényel. Guy de Maupassant A szépfiú (Bel Ami) című regényében, a Második rész hetedik fejezetében ráismerhetünk Munkácsy Mihály párizsi környezetére. Munkácsy Mihály neve helyett Maupassant a Markovits Károly nevet szerepelteti. José Martí venezuelai és argentin lapban közölt cikket Munkácsy művészetéről. A sajtó szövegeinek feltárása során, az újabb forráscsoportok iránti érdeklődés bővülésével a külföldi lapokra is kiterjed a kutatás, hiszen Munkácsy Mihály művészetének recepciója nemzetközi. A Makón született amerikai sajtócézár, Joseph Pulitzer által szervezett amerikai Munkácsy-látogatásnak jelentős sajtó- 10

11 H E L Y T Ö R T É N E T visszhangja volt a tengerentúlon. The Munkácsy-question int the art history címmel egy nemzetközi Munkácsy-konferencia megrendezése indokolt. Rippl-Rónai Józsefnek Munkácsy volt az első mestere. Rippl-Rónai memoárjából a Munkácsyt tárgyaló rész jelentős dokumentum. Munkácsy alkotásait nem zárványszerűen, hanem a kor művészeti áramlataival szembesítve érzékeli. A Munkácsy-kérdés problématörténetét érdemes tovább kutatni és elemezni. A színek, az emlékek és a fantázia históriai távlatot nyitó játékában, a Honfoglalás című kép alkotása során Munkácsy történelmi jelenetet rajzolt és festett. Kereste a képi megformálás módszerét, az élőkép és a panoráma részhatásait ötvöző látásmódot sűrítette a nagyfelületű kép összefoglaló megjelenítésébe. Több kísérletet tett. A Honfoglalás című képnek több színvázlata van. Az átfestés az alkotófolyamat része. Átfestés után Munkácsy Párizsban George Petit híres kiállítótermében mutatta be alkotását. A párizsi bírálóktól a kép esztétikai értelemben vegyes minősítést kapott, több volt az elmarasztalás, mint az értékfelismerés. A kedvező hazai fogadtatás példái közül Bartos Fülöp Munkácsy Honfoglalása című írása is megemlíthető (Szegedi Híradó, február 28.). A kép a honfoglaló magyarság történetéből kibontakozó látványt a honalapítás értelmében mutatja be. A műalkotás befogadója a forma- és színhatás alapján a képhez még hozzá képzelheti akár a saját emlékeinek színvilágát és történeteinek magánmitológiáját is. Ezáltal lesz személyes érintkezése a festmény képi világával. A kép varázsa: a festői leképezés a befogadó oldalán az újraalkotó képzelethez, az emlékezéshez, a szín- és forma reflexiók dinamikus világához kapcsolódik. (Munkácsy Csongrád megyében címmel, szept. 27-én a József Attila Múzeumban elhangzott előadás) 11

12 H E L Y T Ö R T É N E T URBANCSOK ZSOLT Kultúrpalotát Makónak! A színház és a leventeotthon ügye ben Nagyszabású beruházásra készült Bécsy Bertalan polgármester és a város képviselő-testülete 1941-ben: egy kulturális célú középületet kívántak emelni Makó központjában. Egy olyan kultúrpalotát, amelyben színház és leventeotthon is helyet kapott volna. A hatalmas épületegyüttes terve fokozatosan, a lehetőségek és kényszerítő körülmények együttes hatására formálódott. Létrejöttében két dolog volt meghatározó: az új színház felépítésének ügye, valamint a leventeotthon elhelyezésének problémája decemberére a polgármester és a képviselő-testület lebontatta a még felújítható Hollósy Kornélia Színházat, mert nem tartotta ésszerűnek a részben faszerkezetes épület renoválását. Helyette a felújításra kapott államsegélyt, a város költségvetésében elkülönített és a Színház Építési Alapban lévő összeget egy új színház megépítésére tartalékolta. Sokan nem értettek egyet a polgármester és a testület döntésével, mert attól tartottak, hogy a több mint félmillió pengős beruházásra nem lesz elég pénz, és színház nélkül marad Makó. A közvélemény színházellenességgel vádolta Bécsyt, aki sürgősen bizonyítani akarta, hogy kész egy új, modern teátrumot építtetni Makónak. A színházépítés mellett meg kellett oldani a leventeotthon problémáját is. A honvédelmi törvény ugyanis kimondta a leventekötelezettséget, és azt, hogy a képviselő-testületnek a helyi leventeegyesület működéséhez megfelelő ingatlant kell biztosítania. Ez nem volt egyszerű feladat, mivel a városban háromezer-ötszáz leventeköteles fiatal élt. Dávid József alezredes, a makói katonai parancsnokság vezetője 1940 áprilisában kemény hangú levélben sürgette a testületet egy megfelelő nagyságú, majd ezer négyzetméter összterületű leventeotthon megépítésére. A város rendezési tervének értelmében a kultúrpalotát az úgynevezett városmag területén kellett felépíteni. A képviselő-testület először a Návay és a Szent János teret tartotta alkalmasnak az építkezésre, majd Bécsy Bertalan polgármester és Szabó Imre főmérnök helyszíni szemléje után 1942 februárjában a Bérpalota mögötti terület beépítése mellett döntött. Az építési és átalakítási terveket az egész telektömbre kiterjesztették. A főmérnök terve alapján új utca nyitását tervezték a Szent János és a Szent István tér között, valamint a Szép (akkor Rákosi Jenő) utcát tovább kívánták vezetni a Bérpalotáig, hogy a Vertán-telepet összekapcsolhassák a városközponttal. A 12

13 H E L Y T Ö R T É N E T Városháza mögött egy új tér, az úgynevezett Dísztér kialakítását tervezték, ami reprezentatív események (csapatszemlék, nagygyűlések, felvonulások) megrendezésre lett volna alkalmas. A képviselő-testület részletesen meghatározta a grandiózus épület jellemzőit. Az első és a második emelet magasságában kapott helyet a színházterem, amelyet ötszáz fő befogadására terveztek. A földszinten volt a tágas előcsarnok: itt volt pénztár, a ruhatár, a buffet (büfé), valamint a szociális helyiségek. Természetesen a nagy terek többfunkciósak voltak: nem csak a szórakozást, (színház, mozi), hanem mozgalmi célokat és a leventeköteles ifjak képzését is szolgálták. A színházterem két oldalán helyezkedett el a tulajdonképpeni leventeotthon: az északi és a déli szárny összesen háromezer-ötszáz fiú és ezer leány befogadására lett volna alkalmas. A komplexum szárnyépületei a földszinti előcsarnokban és a színpad felett, a harmadik emeleten kapcsolódtak össze. A földszinten ruhatárak, mosdók és egy szolgálati lakás kapott helyet. Az első emeleten a leventehivatalt és oktatótermeket, felettük könyvtárat, olvasószobákat és leventeszállást alakítottak volna ki. Az épület úgy tervezték, hogy lezárja a Bérpalota hátsó traktusát, és azonos párkánymagassággal, szervesen illeszkedjen hozzá. A kor ízlésének megfelelően az épület erősen puritán, modernista stílusban készült volna. A testület arról is döntött, hogy Walder Gyulát, a népszerű építészt kéri fel a komplexum terveinek elkészítésére. Az idős Walder azonban betegségre hivatkozva nem vállalta a tervezést, így a munkával Krassói Virgil műépítészt bízták meg. Krassói az 1942 szeptemberében tartott helyszíni szemléje után több részletében módosította az előzetes terveket. Az épület multifunkcionalitását csak úgy tudta megtartani, ha a Bérpalota északi szárnyának sarokrészét átépíti és a kultúrpalota céljaira igénybe veszi. A szemlén döntöttek arról, hogy nagyterem férőhelyeinek számát ötszázról nyolcszáz főre emelik, az alagsorban légoltalmi helyiségeket és egy uszodát létesítenek. Bécsy polgármester és a képviselő-testület nagyszabású terve azonban ingatag pénzügyi alapokra épült, a beruházás tervezett összköltsége 1943 végére elérte a hétszázezer pengőt. A város a lebontott Hollósy Kornélia Színház épületanyagának eladásából kb. 50 ezer, államsegélyekből kb. 370 ezer pengővel rendelkezett. Mivel nem állt a rendelkezésükre más forrás, a képviselő-testület előbb 200 ezer, majd újabb 150 ezer pengős kölcsön fölvételét határozta el. Az előkészületeket lassította, hogy a terveket át kellett dolgozni, mert a honvédelmi miniszter ragaszkodott a leventeház és a színház épületrészeinek világos elkülönítéséhez. Krassói Virgil 1943 februárjára készítette el vázlatterveit, amit a Bécsy Bertalan polgármester mutatott be a testületnek. Az ülésen Bogdán József és 13

14 H E L Y T Ö R T É N E T három képviselőtársa az építkezés mielőbbi megkezdését sürgette, egyedül Nacsa Mihály orvos javasolta a munkálatok elhalasztását. Bécsy aki egyben a Makói Levente Egyesület elnöke is volt határozottan kijelentette, hogy a leventeképzés fontosságára miatt azonnal meg kell kezdeni az építkezést. Véleménye szerint a szin magyar város (sic!) ifjúságának nemzeti és honvédelmi szempontok figyelembe vételével történő nevelése, legmagasabb nemzeti érdek. A polgármester és a testület sem a színház lebontásának (1939), sem a kultúrpalota építésének ( ) ügyében nem volt előrelátó. Realitást nélkülöző, átgondolatlan döntéseik elsősorban rövidtávú érdekeket szolgáltak tavaszára a háború az utolsó, legszörnyűbb szakaszába ért. A kultúrpalota építésének ügye lekerült a napirendről, és nem sokkal később végleg eltűnt a történelem süllyesztőjében. Ahogy Bécsy Bertalan polgármester is, aki ekkor kezdett hozzá közigazgatási pályájának legszörnyűbb feladatához: a zsidókérdés makói megoldásához. A tervezett leventeotthon 14

15 H E L Y T Ö R T É N E T MAROSVÁRI ATTILA Főhajtás a háborúk áldozatai előtt 20 évvel ezelőtt Makó város önkormányzata úgy döntött, hogy emlékművet emel a második világháborúban elesett hősök emlékének megörökítésére. Az 1993-ban fölavatott szobor, a makói szobrász, Kiss Jenő alkotása érzékenyen és drámai pontossággal örökíti meg a pillanatot: a társa hevenyészett sírkeresztjére támaszkodó, megrendült honvéd alakját. A szobor egyszerre jelképe a bajtársiasságnak, az emberi tartásnak, és jelképe a háború kíméletlenségének, kegyetlenségének is. A bronzba öntött katona egy emlékhelyre néz, ahol 515 név olvasható: a második világháborúban hősi halált halt makóiak neve sorakozik a táblákon. 515 férfi, családfő, gyermek, akik nem tértek vissza a háborúból. Mellettük emléktábla: 218 honvéd és civil, akik a Makóért folytatott harcokban haltak meg, és tábla 1159 elhurcolt és odaveszett makói zsidó és munkaszolgálatos emlékezetére. Összesen 1892 ember mementója. Nem csak a szobor, a hely is jelképes től 1991-ig e helyütt egy másik emlékmű állt. Az obeliszk, tetején vörös csillaggal egy idegen, megszálló hatalom jelenlétét szimbolizálta. E hatalom közel fél évszázadon át meghatározta mindennapjainkat, befolyásolni akarta gondolatainkat, ránk kényszerítve egy olyan világot, amely nem a miénk volt. Tiltott, néha támogatott, ritkán tűrt, és arra gondosan ügyelt, hogy a számára tabunak tartott témák ne lehessenek a közbeszéd részei. Ilyen téma volt a második világháború is. Gyermekeiket elvesztő szülők, férjüket és apjukat vesztő feleségek és gyermekek számára szívükön kívül nem volt egy hely, ahol kegyelettel emlékezhettek volna elvesztett szeretteikre. A világháborúból visszatért katonák és a háború borzalmait átélt hozzátartozók csak szűk körben oszthatták meg emlékeiket, személyes történetüket, amelyek rendre ellentmondtak a hivatalos ideológia sugallta múltábrázolásnak. Számukra soha föl nem oldható ellentmondás volt a szovjet emlékmű léte és a saját halottjaik emlékhelyének hiánya. Közel 50 évet kellett várniuk arra, hogy saját igazságuk hangos szavakkal is kimondható legyen. Szimbolikus tehát, hogy az emlékezés színtere itt, a gimnázium előtti téren, az elbontott szovjet emlékmű helyén van. Szimbolikus, mert a nemzeti emlékezet visszafoglalhatta a teret, méltó helyet adva a háborús hősök emlékének, s talán elégtételt nyújtva a hozzátartozóknak a sok évtizedes hallgatásért. A szomorú szemű katona szobra nem csak a második világháború értelmetlen katonai és polgári áldozatainak emlékhelye, hanem minden háború áldozataié is egyben. Azokra a katonákra emlékeztet, akik gyakran akaratuk ellenére lettek háborús események részesei, és haltak meg értelmetlenül. Az emberiség 15

16 H E L Y T Ö R T É N E T története, így a magyarságé is háborúk sorozata. A történettudomány a legkülönbözőbb kategóriákba sorolva minősíti, rablónak, honvédőnek, területszerzőnek, felszabadítónak és még ki tudja, hányféleképpen nevezi a háborúkat, pedig a céloktól függetlenül az eszközök és módszerek mindnél ugyanazok: legyőzni, megölni, harcképtelenné tenni az ellenfelet. Egyik oldalon is, miként a másikon is ugyanolyan emberek harcolnak, akiket valahol otthon, család vár, akikért anyák, feleségek és gyerekek könnyeznek. Nincs különbség: orosz vagy német, amerikai vagy magyar katonát éppúgy hazavárnak, s elesetteket ugyanúgy megsiratnak. A háborúban elesett katona a családok számára feldolgozhatatlan és pótolhatatlan veszteség, a hatalom, a mindenkori hadvezetés számára csupán egy személytelen adat. Soha nem lesz érv, amely ezt az ellentmondást föloldhatóvá teszi. És ameddig ez így lesz, addig csak szaporodnak az elesettekért ontott könnyek s a háborús emlékhelyek. Vajon az emberiség arra predesztinált, hogy háborúkkal rombolja maga körül a világot? Vajon a civilizáció hajtóereje és szabályozó mechanizmusa a háborúk és békés periódusok váltakozása? Vajon a hadiipari kutatások szempontjai és gazdasági érdekek elsődlegesebbek és fontosabbak az emberi tudás értékteremtő felhalmozásánál? Vajon a mindenkori hatalmi érdekek erősebbek az emberek biztonságos élethez való jogánál? A válaszokat tudjuk, miként azt is tudjuk, hogy ezek rossz válaszok. És amíg így maradnak, megmaradnak a háborúk is, egyre növekvő áldozatokkal, egyre kíméletlenebb pusztulással. Pedig valamikor, talán a mi generációnknak, ki kellene mondania végre a jó válaszokat is. Ki kellene mondania, hogy a háború újabb háborúkat generál, s a folyamatnak soha nincs vége: mert az erőszak tudjuk jól erőszakot szül. Talán el kellene gondolkodnia azon, hogyan lehet megszervezni úgy az emberiség életét, hogy az az együttműködésen, a megértésen, a békés egymás mellett élésen alapuljon. Talán e folyamat kezdete lehet, hogy az országok többségében, mint a miénkben is, ezek az elvek erősebbek a háborús hajlamoknál, ám globális méretekben még mindig túl sok az olyan konfliktusgóc, amelyek ha kezelhetetlenné válnak világméretű katasztrófával fenyegetnek. Nem csupán a nagyhatalmaké vagy a nemzetközi diplomáciáé, de valahol a mi felelősségünk is, hogy ha egy-egy jelképes gesztussal is, de szót emeljünk e konfliktushelyzetek megszüntetéséért. Mert a mai globális világban nem jelent biztonságot, hogy e háborús gócok messze esnek tőlünk: a mai technika nem ismer távolságokat. Amikor a háborúkban elvesztett hozzátartozóinkra, szeretteinkre gondolunk, akkor emlékük kegyeletteljes megőrzése mellett arra a közös felelősségünkre is gondolnunk kell, amely megakadályozhatja, hogy újabb háborús halottaink legyenek. 16

17 H E L Y T Ö R T É N E T Amikor e honvédnapi megemlékezésen a háborúkban elesett katonahősökre emlékezünk, egy fogalom egészen biztosan felötlik bennünk: ez a hazaszeretet. Ez nem véletlen, hiszen a függetlenségi vagy a honvédő háborúk melyekből szép számmal akadt a magyar történelemben legfontosabb vezérelve volt ez. Az szeptember 29-ei pákozdi diadal, amikor Móga János altábornagy csapatai legyőzték Jellasics horvát bán seregét, egyik szép példája ennek, miként a szabadságharc sok más csatája is. De a nándorfehérvári diadaltól az 1956-os szabadságharc fegyveres ellenállásáig számos csata, ütközet támasztja alá, hogy a függetlenség megőrzése vagy kivívása egészen más érzéseket ébreszt a harcolókban. Az otthon, a haza megvédésének vágya olyan energiákat szabadít föl és olyan feladatvállalásra sarkall, amely nem biztos, hogy spontán körülmények között felszínre tört volna. Az ember természetes reakciója ez, az önvédelem vágya, amely a nemzeti együvé tartozás érzésétől válik kollektív élménnyé és a cselekvés hívószavává. Az otthonért, a családért, a hazáért harcolni más idea, más erkölcsi kategória, mint csupán nagyhatalmi ambíciókért parancsra-kényszerre hadba szállni. Azok a hősök, akik megmaradtak emlékezetünkben, akiket példaképnek tekinthetünk, a hazáért harcoltak és adták életüket. Emlékezni a háborúkban elesett hősökre és áldozatokra erkölcsi kötelességünk. Ezt tesszük minden évben szeptember végén, megemlékezéssel, koszorúzással tisztelegve emlékük előtt. De ne feledjük, hogy a kollektív emlékezet nem helyettesíti a személyes emlékezést. Aligha lehet olyan magyar család, akiknek fölmenői között ne lenne legalább egy az első vagy második világháború áldozatai közül. A hősök fogalma mögött konkrét nevek, sorsok, félbemaradt életutak és gyászoló-emlékező hozzátartozók vannak. Az emlékezés így személyesebb. Amikor elhelyezzük a gyász és kegyelet koszorúit-virágait, akkor lássuk magunk előtt katonahőseink arcát is, hogy a szemükbe nézhessünk, és megköszönhessük nekik, hogy most magyarként itt lehetünk. (Elhangzott Makón, a honvédnapi megemlékezésen, szept. 27-én) 17

18 G O N D O L A T O K SZENTPÉTERI CSILLA Ünnepi gondolatok Együtt ünnepelni jöttünk ma, jó dolog ez, ahogy Démokritosz, ókori görög filozófus is már mondotta: Az élet ünnepnapok nélkül olyan, mint egy hosszú vándorút vendégfogadók nélkül. Vannak különböző ünnepeink, melyek mélyen gyökereznek a magyar emberek lelkében, tudatában, milyen jó is lenne, ha augusztus 20. is megtalálná méltó helyét e nevezetes napok sorában. Ez az ünnep sokunknak változó jelentéssel, tartalommal bír. Nehéz is három generációnak összeülni, s erről a napról beszélgetni. Gyermekkoromban ezen a napon az alkotmányt ünnepeltük, bár akkor szerepelt az új kenyér ünnepeként is. Ma elsősorban az államalapítás ünnepeként tartjuk számon. Azt gondolom, felemelő lenne, ha minél többen átéreznék azt, ami jó ezer évvel ezelőtt hatalmas jelentőséggel bírt. Augusztus 20. az egyik legősibb magyar ünnep, Szent István király ünnepének napja, a keresztény magyar államalapítás, a magyar állam fennállásának emléknapja. A magyarság és a keresztény hit világának találkozását és összefonódását a magyar nép az ő személyéhez köti. Ilyenkor fontos a számvetés: honnan jöttünk, hová tartunk, mi dolgunk ezen a világon? István uralkodása idején, augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján hívta össze Fehérvárra a királyi tanácsot, ekkor tartották a törvénynapokat. Az augusztus 20-i ünnep Szent László király döntése volt, e napon avatták szentté I. Istvánt a fehérvári bazilikában. Az idők során az egykori aratóünnepek hagyománya is beleolvadt augusztus huszadikába, ezért az ünnepi asztalon országszerte ott pihen az első új lisztből sütött illatos, friss, lágy kenyér. Mi juthat eszünkbe az államalapításról, mit jelent nekünk ma? Azt mindenképpen, hogy ezerszáz éve élünk a Kárpát-medence közepén. Egyetlen más, a füves pusztaságokból elszármazott nép sem maradt meg, még az északról kirajzott hódító normannok sem. Államaik sorra elenyésztek. Mi élünk, itt vagyunk. A magyarság tudatosan választotta a Kárpát-medencét, a keresztény hitet. Meghatározó tényező lett a folyamatosan alakuló európai államok között. Elválasztó és egyben közvetítő szerepe is volt kelet és nyugat, Róma és Bizánc között. Miképpen volt ez lehetséges? Szent István fiatal államának területét a szentföldi zarándoklatok biztonságos útvonalává tette. Aki el akarta kerülni az arab kalózok miatt kockázatos földközi-tengeri hajóutat, hazánkon átutazhatott Bizáncig, majd tovább. Útikalauz jelölte a biztonságos fogadókat és pihenőhe- 18

19 G O N D O L A T O K lyeket. Arab és zsidó kereskedők, német, olasz, francia kézművesek és pénzváltók békésen megfértek egymással és a magyarokkal. Keleti népek is hazára találtak itt: jászok, kunok, besenyők, hagyományőrző utódaik is jelzik ezt. Magyarország az Árpád-házi királyaink vezetésével az államalapítás után kétszáz évvel nagyhatalommá vált a kontinensen. Megmaradásunkban vitathatatlanul jelentős szerepe van a kereszténységnek. Mint ahogy a mai európai államok is hármas pilléren nyugszanak: a görög kultúra, a római jog és a kereszténység eszmeiségén. VIII. Henrik angol király főkancellárja, Morus Tamás, Mohács után kilenc évvel azt írta, hogy Magyarország mindmostanáig a kereszténység legbiztosabb őrzője volt. Megmaradásunk másik titka a világon egyedülálló anyanyelvünk, melyet különlegesen egyedivé tesz tökéletes összhangja, harmóniája, kifejezőképességének tisztasága. Mi szinte pontosan úgy ejtjük szavainkat, ahogy leírjuk. Nyelvészek szerint a magyar nyelv régebbi, mint a többi, szinte minden más nyelvben találhatók magyar szavak, kifejezések. A magyar nyelv egy az egyben a pontos gondolatokat fejezi ki. Sajnos egyediségéből következik komoly hátránya is, hogy kevesen értik. Vannak jelek, melyek utalnak komplikáltságára, ilyenek például a fordítóprogramok, amit megnézni sem érdemes, mert legfeljebb jót derülünk a kapott fordításon. Szomorúság azonban, hogy páratlan irodalmi kincseinket nem élvezheti eredetiben a világ. G. B. Show ezzel kapcsolatos gondolata megfogott. Ezt írta: Miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésem, hogy az életművem sokkal értékesebb lehetett volna, ha magyar az anyanyelvem. Én muzsikusként különösen érzem ősi erőtől duzzadó nyelvünkben a parányi különbségeket, az érzelmek legapróbb rezdüléseit. A zene nemzetközi nyelvén jelentős nagyságokat is megérintettek legendás vezetőink. Például Beethoven István király című nyitányát a Pesti Színház felavatására szerezte. Említhetem Brahmstól Magyar táncokat, valamint a Rákóczi-indulót, amelyet Berlioz hangszerelt Liszt Ferenc ösztönzésére, aki fontosnak tartotta a zongorakivonat alá odaírni: Magyar hazámnak hű fia, Liszt Ferenc. Számomra rendkívül fontos, hogy anyanyelvünk teljes készletét átadjuk gyermekeinknek. Égető probléma, hogy gyermekeink azt a szókincset, melyet az elmúlt évezredben, évszázadokban őseink egyre bővítettek, ma, az elektronika világában, amin keresztül kommunikálunk, leegyszerűsítik, lerövidítik, szlengesítik. A kultúra az egyik legfőbb váza egy nemzet évszázadokon átívelő létezésének. Fontos, hogy nagy hangsúlyt fektessünk kulturális kincseinkre, támogassuk az értékes törekvéseket, kreatív hangokat, hiszen annyi színe van a magyar művészet palettájának, mint ahány kékje volt Picassonak. Vagy gondoljunk 19

20 G O N D O L A T O K csak Kodályra, Bartókra, Nobel-díjas tudósainkra, Munkácsyra, Szinyeire és hosszú még a sor. A hiten, nyelven, s kultúrán túl milyen kincset kell még megőriznünk gyermekeink számára? Hazánk területe ma is különlegesen értékes. Ahogy az elmúlt évtizedekben az olajlelőhelyek birtoklása miatt törtek ki háborúk világszerte, hamarosan az élelmiszer és az ivóvíz lesz a legértékesebb kincs. Nem kell mondanom, hogy Magyarországon a kedvező éghajlati és talajviszonyok miatt a déli gyümölcsök kivételével szinte minden megterem. Zöldségeink íze, gyümölcseink zamata páratlan, a termés bőséges, még külföldre is jut belőle. Ez nem lenne lehetséges a földet termőre fordítók szorgalma és tudása nélkül. Megbecsülés illeti őket ezért. A termőföld mellett másik kincsünk az ivóvíz. A Föld lakosságának felét, három és fél milliárd embert fenyeget súlyos vízhiány. Ugyanakkor az utóbbi ötven évben a vízfelhasználás háromszorosára nőtt. Az egyre több vizet igénylő nagyvárosok, az ipar és a mezőgazdaság vízigényének kielégítésére mind költségesebb és kockázatosabb tervek születnek Kínától a Közel-Keleten át egészen Kaliforniáig. A Kárpát-medence középső részén, mondhatjuk úgy, a talpunk alatt világviszonylatban is jelentős édesvíz kincs rejtőzik. Ezért is hálával kell gondolnunk államalapító őseinkre és elődeinkre, akik ha kellett, életük árán is megőrizték számunkra. A termőföld és az ivóvíz-kincs tovább őrzése okos gazdálkodással most a mi kötelességünk, hogy tovább adhassuk gyermekeinknek, majd pedig ők is a gyermekeiknek. Mi adhat nekünk erőt? Erőt adhatnak a külön-külön megélt, de mégiscsak közösségi sikerek. Mindannyian büszkeséggel gondolhatunk sportolóinkra, akik az olimpián, a nemzetek vetélkedésének nemes játékán jó hírét keltették Magyarországnak. Több mint kétszáz nemzet közül, sportnagyhatalmakat is megelőzve, az első tízben végezni az éremtáblázaton dicsőség hazánknak. Mit üzenek én a mának, a holnapnak? A zenekarban ülnek fúvósok, vonósok, ütősök, no meg a zongorista, egy-egy zeneszerző kiválasztott művét látva sokféle gondolattal próbálják megközelíti a művet, számos próba, ellentét, más felfogás lehet ezeken a próbákon, de a végeredmény mégiscsak a harmónia lesz, főleg, ha még a karmester is jó napot fog ki. A zenei összhangzattan, zenei egység meghatározza a szerzőt, a művét, s az előadóját. A legjobb, legnemesebb megoldásra kell törekednünk, tudásunk legjavát adva, úgy, hogy a zenekar és a közönség ugyanabban a szférában ugyanazt élje át. De ennek megszületéséhez egység kell, széles látókör, tolerancia, békés átszellemültség, akarni a legjobbat kihozni magunkból közös hittel, közös céllal. Mert az aratás csak akkor lesz jó, s eredményes, ha a vetés kellőképpen tervezett, alapos volt. Legyünk nyitottak az új, kreatív, jó ügyekre, lássuk meg a világ pozitívu- 20