Az egyház közösségi istentisztelete

Átírás

1 Az egyház közösségi istentisztelete Előadások a liturgia teológiájából, fejlődéséből, tartalmának és gyakorlatának témáiból Dr. Kiss Imre teológiai tanár kézirat 2007/2008 Szeged

2 A liturgia az egyház életében Ahhoz, hogy az Egyház liturgiáját megértsük, meg kell ismernünk a liturgia szó eredetét, jelentését. Érdekes módon a liturgia szó korábban nem fordult elő a katekizmusban, sőt egész egész életünkben sem volt igazán használatos. Ha mégis, akkor a liturgiát azonosították a nyilvános istentisztelet összes külső megnyilvánulásai -val. Az istentisztelet szertartását, végzésének szabályait jelentette, egyszerűen rubrikológia volt. A liturgia fogalma a liturgikus mozgalomnak köszönhetően egyre jobban tisztázódott és a II. Vatikáni zsinaton véglegesült jelentése, s a zsinat után a keresztény hitéletben közhasználatúvá, otthonossá vált. A liturgiát vallásos szabálytannak leszűkítő, elszegényítő szemléletet XII. Pius pápa a Mediator Dei encilikájában (1947) súlyos tévedésnek nevezte. A II. Vatikáni Zsinat pedig azt tanította, hogy a liturgia Krisztusnak, mint főpapnak és titokzatos testének, az egyháznak a műve (vö. LK 7). Végső soron az értékét ezekkel a szavakkal fejezi ki: A liturgia az a csúcs, amelyre az egyház tevékenysége irányul; ugyanakkor az a forrás, amelyből a hívek az igazi krisztusi szellemet merítik (LK 10). A liturgia etimológiája A liturgia szó görög eredetű. A leiton és ergon szavak összetétele. Általános, profán használatú, később azonban szakrális vonatkozásban is használják. Leiton = népi, néphez tartozó (közösségi); laosz = nép. Ergon = munka, szolgálat, mű, tett (konkrét tevékenység, cselekmény). Ezek alapján is elmondhatjuk, hogy a liturgia sohasem privát, egyéni (egyéni érdekeket szolgáló) és nem pusztán gondolati vagy verbális valóság. Leitourgia = a nép, a közösség érdekében végzett munka, közszolgálat, amelyet általában választott vagy kinevezett tisztviselők szoktak ellátni. Alapjelentése tehát: a közösség nevében végzett közszolgálat. A liturgia szó az általános, profán értelmében a Szentírásban is előfordul: - A Róm 13,6 leituorgoi-nak nevezi az adószedőket. - A Fil 2.25 és 2.30 versekben azt olvassuk, hogy Epafroditosz leituorgiát végez azzal, hogy a filippeik adomyánát eljuttatja Pálnak. A liturgia szó vallásos használatban: papi szolgálat A liturgia szó a Bibliában vallási jelentéssel, tartalommal gazdagodott, vallásos használatba ment át. Már az Ószövetség görög nyelvű fordításában, a Hetvenes fordításban (Septuaginta) ilyen tartalommal rendelkezik. A Kiv 28,43 és 29,30 helyeken a Szövetség sátrában végzett papi funkciót leitourgia-nak nevezi. Teljes értelmében pedig a választott nép istentiszteleti cselekményét jelenti, amelyet a papság vezetésével végez. Az Újszövetség ugyanezzel a jelentéssel használja a következő helyeken 2

3 - Zakariás papi szolgálata: leitourgia (Lk 1,23) - Az antióchiai egyház tanítóinak és prófétáinak istenszolgálata: leitourgia (ApCsel 13,2) - Pál, aki az evangéliumot hirdeti, leitourgosz-nak hívja magát (Róm 15,16) A Zsidókhoz írt levél és a páli teológia értelemben A liturgia Krisztus főpapi tevékenysége, Krisztusnak, mint az emberiség főpapjának istentisztelete. E szerint Jézus a Szentek Szentjének leitorugosz-a, aki az örök mennyei szentélyben folytatja közbenjáró szolgálatát (vö. Zsid 8,2). Krisztus közvetítői, papi szolgálatát, amely minden ószövetségi és földi papságot felülmúl, a levél szerzője leitourgia-nak nevezi (vö. 8,6). Pál apostol azt tanítja, hogy Krisztus az ő megváltói művét nem magánszemélyként, hanem második Ádámként végezte. Az egész emberiség nevében dicsőítette meg az Atyát, és az egész emberiségért áldozta föl magát. Mint ilyen, az egész emberi nem egyedüli főpapja. Az Újszövetség Krisztusnak ezt a főpapi közszolgálatát nevezi leitourgia-nak. Tehát a liturgia: Krisztus főpapi tevékenysége, amellyel teljesítette megváltói szolgálatát minden ember javára. A liturgia szó az egyházban Ehhez a bibliai és krisztológiai értelmezéshez tért vissza XII. Pius a Mediator Dei et hominum kezdetű enciklikájával és ezt véglegesítette a II Vatikáni Zsinat a következő, meghatározásnak is tekinthető kijelentésével: Méltán foghatjuk föl tehát a liturgiát úgy, mint Jézus Krisztus papi szolgálatának (hivatalának) gyakorlását, melyben érzékelhető jelek jelzik és a maguk sajátos módján meg is valósítják az ember megszentelését, és Jézus Krisztus misztikus teste, vagyis a fő és a tagok együtt, teljes értékű, nyilvános istentiszteletet mutatnak be. (SC 7. p.) Ezért minden liturgikus ünneplés, mint a pap Krisztus és az Ő teste, az Egyház műve, kimagaslóan szent cselekmény, melynek hatékonyságát az egyház semmi más cselekedete nem éri el (7. pont folytatása). Liturgia vagy liturgika? A teológia tudományának azt az ágát, mely a liturgiával foglalkozik theologia liturgica-nak nevezzük, röviden Liturgicanak, magyarosan írva Liturgikának. A liturgika fő témája: a szentségtan, a szakramentális teológia, mely a szentségeket dogmatikai szempontból vizsgálja, ezért a liturgikát gyakran a szisztematikus teológiába sorolják, és szentségek dogmatikai tárgyalását gyakran a dogmatika kézikönyvekben találjuk. Vannak viszont olyan dogmatika kézikönyvek, jegyzetek melyek egyáltalán nem foglalkoznak a szentségekkel, mert a liturgika tárgyába utalják. A liturgika további témái: a szentelmények, az egyházi év, az imaórák liturgiája (liturgia horarum). A liturgika foglalkozik még a liturgikus énekkel és zenével, a szakrális művészettel (templomépítészet) és a templom berendezési tárgyaival. 3

4 Liturgiatörténet A liturgia reformja Trienttől a II. Vatikáni Zsinatig A liturgikus reform végigkíséri az Egyház történetét. Az első liturgikus reformot az ószövetségi kultusztól elszakadó Egyház hozta meg. A következő nagy reform a 4. század elején az üldözésből kiszabadult Egyház liturgiájának fölépítése volt. Az európai népek megtérése és a középkori szerzetesrendek liturgiáinak kialakulás után a Trienti zsinat alakította ki az új, egységesített, római liturgiát. I. A Tridentinum liturgia-reformja ( ) Egységesítő törekvések. A rubricisztika térhódítása. Előzmény A 15. sz. második felében elképzelhetetlenül sokszínű az egyház liturgikus élete egyházmegyénként, rendenként más és más. Szinte minden egyházmegyének saját misekönyve volt. Ez a túlzott és indokolatlan sokféleség (szinte már ellenőrizhetetlen) a korábbi liturgikus élet hanyatlásának tartható, főleg hogy visszaélések is mutatkoztak. Úgy tűnik, hogy nagyon eltértek az Utolsóvacsora egyszerűségétől. A reformáció éppen ezt a liturgiát, misét támadta, mint emberi találmányt. A tridenti zsinaton külön bizottság: Az abusus missae kivizsgálására. Jellemző, hogy akkor még nem voltak ismeretesek a misére vonatkozó legrégibb források: Didakhé, Római Szent Kelemen levele, Justinus mártír apológiája. Visszaélések: - a mise szertartásainak önkényes változtatása - egyes részeinek egyszerű kihagyása (még a kánont is!!) - rengeteg új ünnep bevezetése: pl. Töviskorona ünnepe (és miséje), a Szent lándzsa ünnepe, A Szegek ünnepe - a szentek ünnepeinek ugrásszerű növekedése között 50, között 200! Következmény: az egyházi év tartalmának elvesztése. Vannak misekönyvek ebből az időből, ahol a Pünkösd utáni vasárnapok egyszerűen hiányoznak. - Votívmisék babonás túlbecsülése és mise mondatások halmozása. - Anyagiasság, üzérkedés a misepénzekkel. - Általában a magánérdek előtérbe kerülése volt jellemző, ami elnyomta az egyházi évet és az üdvösség misztériumának ünneplését. - Hívek mise alatti viselkedése. Bekapcsolódás: csak úrfelmutatás és húsvéti áldozás. (A templom különböző részein végezték egyéni ájtatosságukat, vagy fegyelmezetlenül és hangosan viselkedtek. A reform szükségessé vált! 4

5 1.) A reform szükségessége Próbálkozások, lehetőségek: a) Teljes megszüntetés reformáció b) Gyökeres megújítás: a mise jézusi alapítású lényegének érintetlenül hagyása mellett teljesen új, korszerű formában történő gyökeres megújítás zsinaton voltak szószólói, de nem valósult meg. c) A régi forma visszaállítása. Zsinat emellett döntött, de nem tudta következetesen megvalósítani. Ami átment: egy egységes Missale (világ-misszálé) javaslata. 1 Zsinati rendelkezés: Amit a zsinati atyák végeztek, a római pápára kell bízni. Az ő ítélete alapján és az ő tekintélyével adják ki a misekönyvet és a breviáriumot. Ezzel eldőlt, hogy nem a püspökök, hanem Róma hajtsa végre a liturgikus reformot. Római központi kiadás tervével, adva volt az egységesség. (Missale Romanum, Római Misekönyv) Ezzel érvényesült az az elv, hogy liturgikus dolgokban kizárólagos törvényhozó és intézkedési joga a kúriának van. Ezzel véget ért a püspökök liturgikus önállóságának kora, mely az őskeresztény időkre nyúlt vissza. Intézkedések: - a 200 évnél fiatalabb saját liturgiák mind megszűnnek - kötelezően átveszik az új, egységeset - még azok az egyházmegyék is elfogadták az újat, ahol kimutathatták volna a 200 évnél régebbi eredetet 1570: Missale Romanum (Szent V. Pius) Egységesítés előnye: biztosítékot jelentett a középkori helyi elfajulásokkal szemben. Hátránya: leállás liturgikus mozgásban, fejlődésben, egészséges sokszínűségben, megmerevedés. 2.) A Tridentinum misekönyv-reformjának jellegzetességei Nagy elterjedtsége miatt a misereform alapja a római kúria misekönyve lett. (A központi egyházaknak mindnek saját misekönyvük volt.) Az új, központi kiadású, egységes világ-misszálé azonban inkább csak rendeltetésében volt világegyházi, amennyiben az egész egyház számára készült, de valójában nagyon római volt (eredete, tartalma). Nem az egyetemes egyház részeiből és értékeiből állították össze. És nem is az ősi, tiszta stílusú római liturgiát állították vissza, hanem a Tridentinumnál néhány századdal korábbi, középkori mise külső formáját. Az új liturgia ideálja VII. Gergely korának liturgiája volt. A rómaiságot mutatja: az összes ünnepelt szent 40%-a római, viszont kimarad mindazok ünneplése, akik az örök Városban nem váltak eléggé ismertté. Milyen elvek érvényesültek? - szigorú kiválasztás a votív (fogadalmi, különleges szándékú) misékben - különféle ünnepek nagymérvű csökkentése - rítus egysége - rubrikák világossága - visszaélések, visszásságok megszűntetése 5

6 Hátrány: - a keresztény népek sajátos, gazdag liturgikus értékeinek visszaszorítása - sok kreatív erő elnyomása - a liturgia változtathatatlansága, gipszkötésbe került Az egész liturgia hivatalos nyelve szigorúan a latin maradt, amit a protestantizmus elleni védőbástyának gondoltak A kor nem volt képes a nyelvek különbözőségén túl a lényeget, a tartalom azonosságát fölfedezni ez a tevékeny részvétel egyik legnagyobb akadálya lett! 3.) V. Sixtus pápa létrehozta a RÍTUSKONGREGÁCÓT (1588) Központi, felügyelő szerv. Jogforrása: zsinati könyvekben található liturgikus szabályok, rubrikák összessége és a hagyomány (=római praxis!). Megkezdődött a rubricisztika kora Rubricista = liturgikus jog szakértője Ez a kor nem vette figyelembe, hogy a liturgia történelmi fejlődés eredménye, és hogy vizsgálni kell, hogy mi a liturgikus szertatások eredete, értelme, mondanivalója, szerepe. II. A barokk kor liturgiája A barokk nem mondható liturgikus érzékű kornak. A hívek lelki életét nem a liturgia határozta meg és táplálta, hanem a különféle áhítatgyakorlatok. A liturgia továbbra is kizárólagosan papi feladat, mint a késő középkorban. Nem a misén való részvétel, hanem az eucharisztia misén kívüli kultusza a fontos. A misén is mindenki egyéni áhítatát végezte. Egy 16. századi misemagyarázat címe: Ha egy mise mögött állsz, akkor így imádkozz! Reformátorok által hangsúlyozott általános papságra válaszul még nagyobb hangsúlyt kap az áldozati papság, a nép pedig nem kap szerepet. (VII. Sándor pápa exkommunikációval sújtja a misszálé népnyelvre fordítását is! 1661) Eucharisztikus szemlélet apologetikus jellegű: Hangsúlyt kap az áldozat, jelenlét, imádás, és háttérbe szorul az igeliturgia, a lakomajelleg, a közös ünneplés. Lehetőség és eszközök a részvételre: imakönyvek miseájtatosságokkal, közös ima (rózsafűzér), népnyelvű énekek. Érdekes jelenségek, furcsaságok: - a mise egyes részei önállósulnak, önmagukban zárt egységgé fejlődnek. - a prédikáicó nem a mise része. Mise előtt, misén kívül. Olyan hosszú, hogy szét is feszítené a mise kereteit. Szószék messze az oltártól, a hajóba kerül. Tartalma: nem igemagyarázat, igehirdetés, hanem tematikus beszéd, moralizálás. - áldozás: mise után, misén kívül. Az Oltáriszentség vétele, és nem a szentmise áldozati lakomájából való részesedés! 6

7 - zene: zenekar, több kórus, győzelmi hangulat, a szöveg értésének háttérbe szorulása, mise legterjedelmesebb része. Egyházi koncertezés a liturgia jelenlétében. Helyváltozás: énekesek az oltár közeléből a legtávolabbi helyre, a bejárat fölötti orgonaemelvényre. - építészetben: a barokk templomépület hatalmas ünnepi terem a fény, a pompa látványában. A főoltáron a fölépítmény (retableau) emelkedik ki az Oltáriszentség kihelyezésének trónusával, vagy a tabernákulummal. (Őskeresztény kor: faliszekrény, pasztofórium.) És főleg az oltár asztala (mensa) szinte eltűnik, alárendelt szerepet játszik. Egyedül az átváltoztatás és az úrfelmutatás a mindent fölülmúló központ. Az egész misét a Szentség jelenléte és tisztelete és imádása szempontjából tekintették: szentségkitételes misék. III. Az újkor liturgiája - a liturgikus mozgalom elindulása - A középkori liturgikus intézkedések a bajt (visszásságok, torzulások) tüneteiben kezelték, rendet teremtettek, de gyökereiben nem orvosolták. A reformáció kiváltotta a liturgia történeti forrásainak vizsgálatát. Különböző mozgalmak keletkeztek, melyek a kor liturgia gyakorlatának sok gyengéjét, helytelenségét föltárták és törekedtek megszüntetni. Ezek a reformkísérletek kudarcra voltak ítélve, mert egyéni kezdeményezések voltak, és olykor téveszmékkel is összefonódtak. a) Felvilágosodás kora Ahogy a korabeli művészet az eszményt az antik, klasszikus művészetben kereste, úgy az egyház letében is az ideál az őskeresztények élete és liturgiája lett. A kor túlságosan emberközpontú volt. Ami pozitívat előhozott: a liturgia nemcsak Isten tisztelete, hanem az ember megszentelése is. A kor liturgikus mozgalmának kívánalmai: - egyszerűsítés - tevékeny részvétel - érthetőség (népnyelv). Népéneklés előmozdítása meg is történt. Már nemcsak a fölajánláskor és áldozáskor énekelnek népnyelven, hanem az állandó részeket is (ordinarium), bár parafrázis szerűen. Pistojai egyházmegyei zsinat (1783): - egy templomban egy oltár - ünnepek csökkentése, - a vasárnap kiemelése - a nép részvétele - áldozás mise alatt - a Szentírás fontossága - a miseszövegek népnyelvre fordítása és magyarázata - (Jozefinizmus: a felvilágosodott uralkodó beleszól a liturgiába) 7

8 b) A romantika Ellenhatás a felvilágosodás eszméire: Vissza a tekintélyhez, a hagyományhoz, a dogmához, a természetfölöttihez, az engedelmességhez, a szervezett egyházhoz. (Katolikus restauráció) Lelkesedtek a latin imákért, a szertartások szépségéért, a gergoriánért. Zenei tekintetben sok pozitív érték és előrehaladás figyelhető meg. A színházi ízlésű zene helyett egyházias stílusút hoztak. Ennek a kornak nagy alakjai: - Johann Adam Möhler ( ) 1 Möhler a 19. század egyik legnagyobb teológusa. Az ekkleziológiának a hagyomány szellemében való elmélyítésével készítette elő az utat a liturgikus mozgalom számára. Ez lett a liturgia teológiájának fundamentuma: az egyház mint közösség, a hívek általános papsága, a nép részvétele az egyház életében és feladataiban. - John Henry Newman ( ), aki Möhler utódjának tekinthető 2 1 Möhler (1796, Igersheim , München): német katolikus teológus, filozófus és egyháztörténész, egyházmegyés pap, tübingeni, majd müncheni egyetemi tanár, a 19. századi romantikus katolikus megújulás tübingeni iskolájának vezető alakja, J. S. von Drey tanítványa, majd kollégája, a modern katolikus ökumenikus teológia megteremtője. Már első munkáiban érvényre juttatta azokat az elveket, amelyek a tübingeni iskola sajátjai: a történeti fejlődés elvét, a patrisztikus hagyományhoz való visszatérés igényét, a felekezetek közötti közeledés és kiengesztelődés szándékát. M. a katolicizmus fogalma alatt nem mást értett, mint az ősegyház osztatlan hagyományát, amelyet Athanasziosz-könyvében történeti anyagon is bizonyítani igyekezett és ugyanezt a történeti érdeklődését érvényesítette Szent Anzelm életművét elemző munkájában is. M. legjelentősebb munkája, az ben megjelent Symbolik a katolikus és protestáns dogmatikai hagyomány összehasonlító elemzése, amely a tanítás néhány fő kérdése köré csoportosítva veszi sorra mindazt, ami "elválaszt" és ami "összeköt" és arra a következtetésre jut, hogy a Krisztus-központúság olyan összetartó erőt jelent, amely mellett a konfesszionális eltérések eltörpülnek. Protestáns és katolikus oldalról is élénk vita fogadta ezt a nézetét, főképpen pedig a keresztény egység gondolatára épülő egyháztanát és a skolasztikus hagyománytól eltérő szellemi alapokra épülő antropológiáját. Összefoglaló munkái közül patrológiai és egyháztörténeti szintézise csak korai halála után látott napvilágot, ám nézetei széles körben, így a római iskola felfogásában és az I. Vatikáni Zsinat döntéseiben is meghatározónak bizonyultak. Későbbi utókora főleg ökumenikus működését értékelte: a nevét viselő Möhler- Institut ma is a felekezetközi párbeszéd egyik legfontosabb fóruma a keresztény világban. Fő művei: Die Einheit der Kirche oder das Prinzip des Katholizismus, Manz, Regensburg: 1825.; Athanasius der Grosse und die Kirche seiner Zeit, Manz, Regensburg: 1827.; Anselm, Erzbischof von Canterbury, Manz, Regensburg: (TThQ 1827.); Symbolik oder Darstellung der dogmatischenn Gegensatze der Katholikern und Protestanten nach ihren öffentlichen Bekenntnisschriften, Manz, Regensburg: John Henry Newman ( ), az angol katolicizmus büszkesége, a XIX. század egyik legnagyobb vallásos gondolkodója. Atyja anglikán, anyjának ősei francia protestánsok, Oxfordban tanul, s anglikán pappá lesz. Az egyházatyák tanulmányozása után egyre fokozódó bizonyossággal jön rá az ősegyház és a mai katolikus egyház azonosságára, hogy az ősegyház nem az anglikán, hanem a római katolikus egyházzá fejlődött organikusan ben katolicizált és egy évre rá pappá szentelték. Hatalmas irodalmi művet hagyott hátra. Az általános ítélet szerint felülmúlhatatlan mint a kereszténység és a katolikus egyház apologétája. Az ész és hit harmóniájának eleven megtestesülése volt egy olyan korban, amikor ezek ellenmondása szinte dogmája volt a közvéleménynek. Newman minden írásáról el lehet mondani, hogy fennmarad, amíg csak tévely és igazság között fennáll a harc. Célja az, hogy felrázza a tépelődő lelkeket, megindítsa őket, nyissa meg a szívüket az isteni szó meghallására, hogy hagyják magukat vezettetni a szelíd fény, lelkiismeretük szava által az Isten színe elé, hogy felkeltse és erősítse szeretetünket anyaszentegyházunk iránt, 8

9 - Prosper Guéranger ( ), a liturgikus mozgalom első, nagy kezdeményezője, akinek munkásságával alább szólunk. IV. LITURGIKUS MOZGALOM A liturgikus mozgalom nevet Ildefons Herwegen ( ) OSB Maria Laach-i apát használta először, de nyilván egy olyan folyamatot jelölt vele, ami már korábban kezdődött. Megfogalmazása szerint a liturgikus mozgalom célja, hogy oldja a feszültséget, ami a liturgia örök és változatlan magva (a liturgiából mint forrásból élni Krisztus Egyházában), ill. a változó világ jogos igényei között rendszeresen jelentkezik. XII. Pius pápa szerint a liturgikus mozgalom az isteni Gondviselés intézkedésének jele és a Szentlélek átvonulása az Egyházon (Liturgikus kongresszus, Assisi, és vö. SC 43). Egyesek szerint a reform-mozgalmak Prosper Guéranger-val érkeztek el a tulajdonképpeni liturgikus mozgalomhoz, amely a II. Vatikáni zsinat liturgikus megújulásának előkészítője lett. Egy évszázados nagy mozgalomról van szó, melyet előzetes eszmeáramlatok és munkások egész sora készített elő. 1.) A liturgikus mozgalom, a liturgikus megújulás atyja: Prosper Guéranger ( ) Francia nemzetiségű egyházmegyés pap, aki megvásárolja az ősi Solesmes-i bencés kolostort ban társaival bencésként bevonul oda, és 1837-ben mint a közösség apátja elkezdi tevékenységét. Az egyház misztériumainak megértésében rendkívül fogékony volt. Programja: századát a liturgiához vezetni és ezzel katolikussá tenni. Ő maga az ősi római liturgia elfogadtatásáért küzdött. Számára természetes, sőt szükséges volt a latin nyelv, mint szent nyelv, amely a misztikumhoz tartozott. Érdemei: az ősi liturgiát feltáró munkájával hozzájárult a liturgiatörténeti és egyháztörténeti kutatásokhoz. Továbbá ő és társai az ősi egyházi zenét, a gregoriánt az egész egyház közkincsévé tették. Solesmes-ből számos alapítás indult ki Franciaországban és a bencés szerzetesek a megújulás fő mozgatói voltak. Mégis Guéranger legnagyobb hatású kisugárzása Németországban és Belgiumban volt. Németországban is a bencés kolostorok a lituriga legfőbb kutatói és ápolói. Mindenekelőtt a beuroni kongregáció, ahol a Wolter testvérpár Guéranger örökségét folytatja 1863-tól. 2.) A liturgikus mozgalom ig 2.1.) X. Szent Pius 1903-ban kiadja az egyházi zenéről szóló Motu proprio -ját. (Tra le sollecituduni = lelkipásztori gondok között kezdettel). A pápai dokumentumban az egyház egész belső életét megújító lelkipásztori reform gondolata húzódik meg, amit már szentpáli jelmondatával is gyermeki ragaszkodásunkat hozzá, hogy elősegítse kereszténységünk öntudatosodását és mélyítését, a gyakorlati keresztény élet, a keresztény lelkület kialakítását. 9

10 kifejezett a pápa: mindent megújítani Krisztusban!. Az egyházi zene mint eszköz hivatott elősegíteni a híveknek az egyház misztériumaiba való bekapcsolódását. A liturgia és a benne való tevékeny részvétel az igazi keresztény szellem első és nélkülözhetetlen forrása írja X. Pius. Sürgeti a forráshoz való visszatérést. Fölismeri az eucharisztiának központi jelentőségű helyét. Kiad két eucharisztikus dekrétumot: Sacra Tridentina Synodus Gyakori szentáldozás sürgetése Quam Singulari Korai szentáldozás előmozdításáról Kiad még egy pápai bullát Divino Afflatu Elindítja a Breviárium és a Missale reformját. (A Tridentinum óta ezek a liutrgikus könyvek változatlanul álltak.) 2.2.) Lambert Beauduin X. Pius szándékainak elterjesztésében megvalósításában kiemelkedő szerepe volt Lambert Beauduin ( ) belga bencés szerzetesnek Löwenben. Jelentősek voltak a liurgia szellemében tartott lelkigyakorlatai és liturgiáról írt könyvei. Fő gondja az volt, hogy a liturgiát a legegyszerűbb hívekhez is közel vigye. Táplálékul kell azt adni az egész világnak. Demokratizálni kellene a liturgiát. A liturgia és a liturgikus lelkiség nem lehet csak egy kis elit (szerzetesség, papság) kiváltsága. 2.3.) Ildefons Herwegen OSB ( ) X. Pius felhívása és Beauduin lelkes tevékenységének híre Németországba is eljutott és jó talajra talált. Róma és Belgium után a németországi Maria Laach is a liturgikus megújulás fontos központja lesz. Herwegen apát tudja, hogy a liturgia ősibb, tisztább, eredetibb formáiért a múltba kell viszszamennie. Egyik kötetének is ez a címe: Alte Quellen neuer Kraft =Régi forrás új erő! Társaival tudományos kutatást és népszerűsítő munkát egyaránt végeznek. 2.4.) Odo Casel ( ) Casel a liutrgiát mint misztérium-ünneplést állítja be. Központi kérdése, hogy Krisztus megváltó műve hogyan van hatékonyan és valóságosan jelen a szentségi történésben. Casel misztérium-teóriája szakít a skolasztikus filozófia fogalmaival és inkább az ősi misztériumok terminológiájára nyúl vissza. Casel érdeme, hogy ismét fölélesztette a szentatyáknál és még Szent Tamásnál is megtalálhaltó misztérium-elmélet magvait. 2.5.) Romano Guardini ( ) Olasz származású, német földön élő világi pap, egyetemi tanár. Fiatal káplánként kerül kapcsolatban Herwegen apáttal. A liturgikus mozgalomban való tevékenysége elsősorban a két világháború közé esik. Jelentős a német katolikus ifjúsági mozgalomban vállalt részvétele. Számára a liturgia az egyetemes katolikus közösség életformálója Pius Parsch ( ) Osztrák földön élt. Felnőtt közösségnek először bibliakört vezet, majd liturgia magyarázatot tart. Hallgatói igazi liturgikus közösséggé kovácsolódnak ben a klosterneuburgi Szent Gertrúd kápolnában megkezdi a liturgikus miséket a közösség tevékeny részvételével. Mise előtt zsolozsmát végeznek, utána agapét tartanak őskeresztény szellemben. A nép nyelvén, 10

11 németül végzik a liturgiát!! Pius Parsch célkitűzése, hogy a nép széles rétegeit vigye közelebb a liutrgiához. Megindítja a heti misefüzeteket a vasárnapi mise változó részeivel és magyarázatokkal. 3. Róma és a liturgikus mozgalom X. Pius pápa után XI. és XII. Pius pápák is mellé álltak a liturgikus mozgalomnak. XI. Pius pápa 1928-ban kiadta a Divini cultus kezdetű apostoli konstitúciót. A dokumentum X. Pius Motu propriojának 25. évfordulójára jelent meg. XII. Pius pápa 1943-ban a Mystici Corporis enciklikával megadja a liturgikus mozgalom dogmatikus megalapozását. Az egyházfogalom átértékelésének folyamatában fontos állomás ez a körlevél. A 19. század szervezeti és jogi egyház-fogalmával szemben most előtérbe kerül a titokzatos test, a közösségi egyházszámlélete. 4. A liturgikus mozgalom ig Az 1947-ben megjelent Mediator Dei körlevél a liutrgikus mozgalom szabadságának okmányának fogható föl. Ez az enciklika határozottan a liturgikus mozgalom mellé állt. Ettől kezdve maga Róma lesz a liturgikus reformok legfőbb ösztönzője. E nagyszabású megnyilatkozásuk után jelent meg a húsvét vigíliájának reformja (1951) és az egész nagyhét megújított rendje (1955). Természetesen nem hiányoznak az ellenzők és a különféle vádak, értetlenségek s. A következőket róják fel a liturgikus mozgalomnak: - a nép felé miséznek, a rózsafűzért eltiltják a mise alatt, a Miatyánkot Üdvözlégy nélkül imádkozzák - mise alatti áldozás, biretum nélküli misézés, miseruhában szószékről prédikálnak - a patrisztika túlzott hangsúlyozása, új egyházfogalom - általános papság, protestantizmus A tömegek évszázadok alatt felejtették és vesztették el a liturgiát. Hosszú időre lesz tehát szükség, mire újból elsajátítják. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy voltak túlzások, szélsőséges megoldások és egyéni túlkapások is. De olyan higgadt szellemek, mint Guardini és olyan tárgyilagos tudósok, mint Jungmann áthidalták a nehézségeket. A liturgikus mozgalom beérését segítette, hogy a német püspökök legnagyobb része határozottan kiállt a mozgalom mellett. Róma bölcs magatartásával ha kellett várakozással, intéssel, figyelmeztetéssel vagy dicsérettel és ösztönzéssel - végül is megoldotta a problémákat. Jelentős esemény volt még a nemzeti - liturgikus intézetek felállítása, - liturgikus kongresszusok megszervezése. Az 1956-ban Assisi-ben tartott kongreszszuson részt vett a Rítuskongregáció prefektusa, 3 bíboros, 600 püspök, 20 apát, 1300 pap és 200 világi. A reformkívánságok a liturgia lelkipásztori szempontok szerinti megújítására vonatkoztak. 11

12 5. A liturgikus mozgalom és a II. Vatikáni zsinat Így érkezünk el a II. Vatikáni zsinathoz. A zsinat témáihoz beérkezett püspöki javaslatok közel negyed része liturgikus tárgyú volt október 22-én a liturgikus tervezettel indul meg a tulajdonképpen zsinati tárgyalás. A tervezet megtárgyalásakor az egész zsinat alapkérdései merültek fel: a világi hívek szerepe az egyház életében, a helyi egyház, a decentralizáció, a kollegialitás, az Isten igéjének fontossága, az ökumenikus szempontok. A tárgyalás egyre inkább a praktikus pasztorális problémák megoldása felé mutatott: népnyelv, Szentírás előtérbe helyezése, koncelebráció, két szín alatti áldozás és főleg a tevékeny részvétel. 3 hét munka után november 14-én az első szavazásnál 2162 igen és 47 nem volt az eredmény. A tárgyalásokat a püspökök és teológusok páratlan együttműködése jellemezte. A liturgikus mozgalom nagy öregjei közül egyedül Josef Andreas Jungmann SJ ( ) érte meg a zsinatot, sőt a zsinat utáni nemzetközi liturgikus élet vezető tekintélye volt. Az Innsbrucki-e egyetemen tanított. Különösen a szentmise történetének tanulmányozására szentelte magát. Magyarul is megjelent könyve. (Jungmann: A szentmise. Prugg Verlag, Eisenstadt, Történelmi, teológiai és lelkipásztori áttekintés). A Liturgikus Konstitúció létrejöttében oroszlánrésze volt. II. János Pál pápa a Liturgikus Konstitúció 25. évi jubileumára írt enciklikájában (1988. XII. 4.) ezt mondja: Aki a II. Vatikáni zsinat liturgikus megújulását nem fogadja el, az nem tradicionalista, ellenkezőleg, a hagyomány, a tradíció elárulója, mert V. Pius, X. Pius, XII. Pius, XXIII. János, VI. Pál és II. János Pál pápáknak tagadja meg a hűséget. nem szabad elfelejteni, hogy a lelkipásztorok és a keresztény nép többségében a liturgikus reformot az engedelmesség szellemében, sőt örvendező buzgósággal fogadta. A ZSINAT LITURGIKUS REFORMJÁNAK HANGSÚLYOZOTT ÉRTÉKEI - A Biblia előtérbe helyezése - a mysterium paschale kiemelése - az eucharisztikus ünneplés központi hangsúlyozása (nem az eucharisztia misén kívüli kultusza) - a klérus liturgiájának az egész közösség liturgiájává való átalakítása - a világia szerepének kiemelése - a tevékeny részvétel szorgalmazása - a népnyelv és népének bevezetése, kiszélesítése - az eddigi merev egyformaság helyett a változatosság és választási lehetőségek engedélyezése - az inkulturáció (a liturgia különböző kultúrákba való alkalmazása, a kultúrák kincseinek befogadása) 12

13 Általános szentségtani bevezető Mi a keresztény misztérium? A korai teológiában a misztérium és a szakramentum szinonim szavak voltak. Később ezek a szavak elváltak, önállósodtak. A szakramentum, szentség szó a kultikus misztériumok kifejezésévé vált, a misztérium szó pedig megőrizte tágabb jelentését. A szentségek és a szentségtan megértéséhez azonban szükséges a misztérium fogalmában, a misztérium-tanban elmélyedni. A misztérium fogalma A misztérium szónak vallások és kultúrák szerint több jelentése van. Szótári és köznapi értelemben: myó, myein = bezár, bezárkózik; szájat, szemet bezár; mysterion = titok, rejtelem. I. Misztérium az Ószövetségben A misztérium ószövetségi értelme: a) titok, titokzatos kultusz (vö. Tób 12,7; Bölcs 14,15) b) A misztérium a Bölcsesség lényegéről és eredetéről szóló tanítás, az isteni titok kinyilatkoztatása, amit nem kell elrejteni, inkább meg kell ismertetni (vö. Bölcs 6,23 kk). Az ószövetség későbbi könyveiben szerepel, a LXX a héber sod raz szavakat fordítja müsztérion-nal. Az Ószövetségen kívül a zsidó irodalomban a Qumrani iratokban fordul elő. Ezekben a misztériumok Isten tervei, határozatai, különösen a végső időkre vonatkozóan. II. Misztérium a pogány kultúrában 1. Pogány misztériumvallásokban: titkos beavatási rítust jelent, amelyeken keresztül az üdvösséget keresték. 2. A gnosztikusoknál: titkos, isteni kinyilatkoztatás 3. Platonnál: homályos, titkos tan III. A misztérium szó előfordulása az Újszövetségben 1. Az evangéliumokban: Mt 13,11 (párh.: Mk 4,11; Lk 8,10) Nektek jutott, hogy megértsétek a mennyek országának misztériumait. A misztérium itt Isten Országát jelöli, amely köztünk van, de még eljövendő. 2. Szent Pál leveleiben: tizennyolcszor(!) a következő jelentésekkel. A misztérium: - isteni titok, amely csak kinyilatkoztatás által ismerhető meg - Isten üdvösség-terve, amely Krisztus halála által valósul meg - amit hirdetni kell - aminek hívő elfogadásábólé fakad a keresztény élet - a válsztott nép szerepe a világ üdvözítésében - a világvégének kibontakozása 13

14 3. Jelenések könyve: 1,20; 10,7, 17,5; 17,7. Ezeken a helyeken a misztérium Isten tervének világvégi megvalósulását, Isten végső győzelmét jelenti. Ez a misztérium szó eszkatologikus jelentése. Többi könyvben nem szerepel. Összesen huszonötször fordul elő az Újszövetségben. IV. Misztérium a keresztény telológiában 1. Dogmatikában: (főleg a XIX. századtól) hittitok, dogma. Vagyis olyan vallási igazságok, amelyek felülmúlják a természetes megismerést, és amelyekről csak a kinyilatkoztatás értesít. Továbbá, ha meg is tudjuk ismerni ezeket az igazságokat, tartalmukat nem tudjuk átfogni. Ilyen pl. a Szentháromság misztériuma. Ez merőben ismeretelméleti szemlélet, amely a misztérium tartalmát csak a megismerés felől közelíti meg. 2. Liturgikában: a szentségek, szakramentumok. Ezek kultikus misztériumok, melyekben látható jelek által a láthatatlan kegyelemben részesülünk. 3. A mai, II. Vatikáni Zsinat utáni teológia fölelevenítette, és továbbfejlesztette a biblikus misztérium-tant, mely a páli szövegeken alapul, és ami a középkori skolasztikában még érvényesült (Szent Tamásnál, Suareznél). Ez a szemlélet többek között a misztérium ontológiai mibenlétét tartja szem előtt. E szerint a misztérium Isten világához tartozó valóság, ami mindig a hit tárgya marad. Az új biblikus-liturgikus misztérium-teológia kidolgozói: Odo Casel, Pius Parsch, Romano Guardini, E. Schillebeeckx. V. Misztérium Szent Pálnál az Ef 3,8-12 alapján Nekem az össszes szentek közt a legkisebbnek jutott az a kegyelem, hogy hirdessem Krisztus fölfoghatatlan gazdagságát a pogányok közt, és fölvilágosítsak mindenkit, miben áll az a misztérium, amely kezdettől fogva el volt rejtve a mindent teremtő Istenben. Így legyen nyilvánvaló az Egyház által Isten sokszoros bölcsessége a mennyei fejedelemségek és hatalmasságok előtt. Ez volt az ő örök szándéka, amelyet Krisztus Jézusban valósított meg. Benne, a belé vetett hit által járulhatunk bátran és teljes bizalommal Isten elé. Tehát a misztériumot így írhatjuk le: A misztérium Isten örök, egyetemes üdvözítő terve, amely Jézus Krisztusban valósult meg és az Egyház által válik nyilvánvalóvá. 1.) Tehát elsősorban Jézus személye és életének eseményei a misztériumok. Jézus maga az Ősmisztérium! Az ő életének csúcsa és összefoglalása pedig halála és föltámadása volt, amelyben megvalósult Isten örök, egyetemes üdvözítő terve. Ez a húsvéti misztérium, mely a zsinati tanítás lényegi témája, és a liturgikus megújulás legfontosabb alapja. 2.) Az Egyház is misztérium. Benne tovább él a Krisztus misztérium. Folytatódik Isten egyetemes üdvözítő terve. Az Egyház Krisztusban mintegy szakramentuma, vagyis jele és 14

15 eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberiség egységének (LG 1.) A kereszten elszenderült Krisztus oldalából fakadt az a csodálatos szentség, szakramentum, amely maga az egyház (SC 5). 3.) Az Egyház folytatja az üdvözítés művét, amit Alapítója rábízott elsősorban az egész liturgikus élet központját jelentő áldozat és szentségek útján. Minden szentség Krisztus szenvedésének, halálának és feltámadásának húsvéti misztériumából kapja a maga erejét. (vö. SC 61) A szentségekben, mint kultikus misztériumokban a Krisztus-misztérium ténylegesen hatékony, és az Egyház is, mint Krisztus akarta alap szakramentum (gyökér-szentség) kifejti hatását. Tágabb értelemben misztérium mindaz, amiről elmondható, hogy Isten örök, egyetemes üdvözítő tervének látható (jelekben, eseményekben való) megnyilvánulása. Ilyen értelemben maga a teremtett világ is ilyen misztérium. Ami ugyanis Istenről megismerhető, az világos előttünk, mert Isten nyilvánvalóvá tette számunkra. Hiszen, ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, a világ teremtése óta művei alapján értelmmel fölismerhető (Róm 1,19k) Az üdvösségtörténet nagy eseményei is misztériumok: Isten szabadító ereje, terve valósul meg bennük. Ilyen Ábrahám kiválasztása: benned nyer áldást a föld minden nemzetsége. Ilyen Jahve megjelenése és önkinyilatkoztatása az égő csipkebokorban (a láthatatlan Isten látható jelben megnyilvánul). Ilyen a szövetségkötés: a választott nép általa Isten oltalmában részesül. Ilyen a Széder vacsora, melyen által átélik a Kivonulást, Jahve szabadító tettét. Pál apostol szerint ezek a történések Krisztussal kapcsolatban vannak, sőt titokzatosan Krisztus működött ezekben az eseményekben. Testvérek, nem szeretném, ha elkerülné figyelmeteket, hogy atyáink mind ott voltak a felhő alatt, mind átkeltek a tengeren, s mind megkeresztelkedtek Mózesre a felhőben és a tengerben. Mind ugyanazt a lelki ételt ették, s mind ugyanazt a lelki italt itták. Ittak ugyanis az őket követő lelki szilából: a szikla Krisztus volt. (1Kor 10,1-5) A II. Vatikáni Zsinat pedig ezt mondja: Az emberek megváltásának és Isten tökéletes dicsőítésének ezt a művét, amelyet az ószövetség népénél az Isten hatalmának nagy csodajelei előzték meg, az Úr Krisztus teljesítette be elsősorban áldott szenvedésének, a halálból való feltámadásának és dicsőséges mennybemenetelének húsvéti misztériuma által. (SC 5). A misztérium és az idő, a misztérium ideje Szentpáli értelemben - a misztérium Isten örök üdvözítő akarata, tehát az örökkévalósában indul. - történeti megvalósulása Krisztus tettei, tehát: történelmi tény - mivel egyben üdvtörténeti ténynek, ezért továbbélnek, jelenvalóságok, - sőt bennük van a jövő, az eszkatologikus kiteljesedés. A misztérium egybefogja Isten örök tervét, annak időbeni, történelmi megvalósulását és eszkatologikus kiteljesedését. A misztériumban benne van a múlt, a jelen és a jövő. Krisztus tette a jelenben valóságosan működik a jövő érdekében. Vagy, ahogy Cullmann mondja: A misztériumban megvalósul a jövő a jelenben a múlt alapján. 15

16 A misztérium szó a Bibliában olyan történést jelöl, amelyben Istennel vagy Isten erejével találkozik az ember, és részt kap az isteni erőből. Mindez értelmileg felfoghatatlan, titokzatos módon, valami érzékelhető (külső) szertartás, esemény keretében. A misztérium: Isten föltárulkozása vagy erejének megnyilatkozása az ember számára érzékelhető módon. Mivel Isten mindig az ember üdvössége érdekében tárulkozik föl, ezért a misztérium Isten üdvözítő akaratának a megnyilvánulása. Istennek ez az üdvözítő terve Krisztusban valósult meg teljességgel, ezért Krisztus az ősmisztérium (ősszakramentum, ősszentség). Mennybemenetele óta Krisztus megszűnt látható jel lenni, pedig misztériuma (küldetése) nemcsak kortársainak szólt, hanem minden embernek. Ezért Isten úgy határozott, hogy a Krisztusban megvalósult örök megváltói misztérium most az Egyház által legyen nyilvánvalóvá (Ef 3,9-11). Ezért az Egyház is (analóg értelemben) misztériumnak mondható. Amint Krisztus az Atya misztériuma, mert üdvösségtervét látható, érzékelhető módon megvalósítja, úgy az Egyház Krisztus misztériuma, mert Krisztus teste(!), amelyben érzékelhető módon folytatódik a Krisztusban megvalósult üdvösség. 3 Az, amit hét szentségnek nevezünk, szintén misztériumok, az Egyház misztériumai, mert látható jelek formájában bekapcsolnak az Egyház üdvözítő tevékenységébe. Ezek az Egyház legfőbb életmegnyilvánulásai. Tehát Isten látható formában megnyilvánuló üdvözítő tettei a misztériumok. Ezek teljességüket Krisztusban érték el. Tág értelemben az Egyház minden életmegnyilvánulása, megszentelő tevékenysége misztérium, hisz az Istennel való találkozást látható módon eszközli. A XII. századtól azonban tudatosult és megfogalmazódott, hogy ősidők óta hét olyan megszentelő tevékenységgel él az Egyház, amely a többitől eltérő módon, és azoknál hatékonyabban eszközli az Istennel való találkozást. Ezeket azóta a szó legszűkebb értelmében nevezzük misztériumnak, sacramentumnak, szentségnek. 4 A misztérium érvényesülése az üdvtörténetben Ebben a pontban röviden azt vizsgáljuk, hogy Isten ereje, üdvözítő szeretete miképpen nyilvánult meg az anyagvilág felhasználásával az emberiség történetében. Az első, maga a teremtés. Isten a teremtésbe mintegy önmagát mondta bele, a teremtett dolgokban önmagát nyilatkoztatja ki. Mindenható lényegéből feltár valamit a gondolkodó ember előtt, aki így felismerheti az isteni erőt, bölcsességet, szeretetet. Az ember válasza lehet a hálás hódolat, szeretet vagy ennek megtagadása. 5 A második, Isten erejének és üdvözítő szeretetének látható megnyilvánulása a választott nép történetében. Gondoljunk arra, hogy Isten népet választ magának, szövetségre lép vele, kivezeti Egyiptomból, jutalmazza, bünteti; tehát állandó dialógusban van vele. Állandóan jelét adja üdvözíteni akaró szeretetének, és várja a nép viszont szeretetét. Végül, Isten üdvözítő akarata Jézus személyében és művében mutatkozott meg a legmagasabb fokon, mert Isten úgy szeretette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen (Jn 3,16). 6 Tehát Isten teremtői ereje és üdvözítő szeretete az anyagvilág felhasználásával jelent meg a történelemben. Ennek folytatása a látható Egyház. 3 Vö. Babos István: Az egyház szentségei. (Teol. zsebkönyvtár/13) Távlatok-Agapé, o. kk. 4 Vö. Ibid. 41. o. 5 Ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, arra a világ teremtése óta műveiből következtethetünk (Róm 1,20). 6 Amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte a Fiát, aki asszonytól született, hogy kiváltson minket a törvény szolgaságából, s az Isten fiaivá lehessünk. Mivel az Isten fiai vagytok, a Fia Lelkét árasztotta szívünkben az Isten, aki őt így szólítja: Abb, Atya! (Gal 4,4-6). 16

17 Isten a vele való találkozást (=kegyelmi élet) megtestesíti. Ezt értjük a szakramentalitás vagy misztérium érvényesülésén az üdvtörténetben. Isten nemcsak belső meglátások és felbuzdulások formájában akar szólni az emberekhez. A szentségek klasszikus meghatározása: A szentségek Krisztus által rendelt látható jelek, amelyek kegyelmet jelölnek és közölnek. A kegyelemközlést újabban szeretjük kegyelmi találkozásnak nevezni. Ha ez a szentségek útján történik, akkor szentségi találkozásnak. A találkozás szó azért szerencsésebb, mert kifejezi a szentségek kettős mozzanatát: az egyik, Isten fölajánlja kegyelmét, a másik, az ember szabadon elfogadja, válaszol rá. Egy újabb szentség meghatározás figyelembe veszi a szentségeknek ezt a személyi, személyes vonatkozását, illetve a közösségi, egyháztani szempontját. E szerint: A szentségek az Istennel való találkozás (vagy az isteni életben való részesülés) eszközlői az egyház közösségében. Az egyház nemcsak teret, keretet ad a szentségek ünneplésének, hanem megalapozza azt, hiszen az egyház az alapszentség. Az egyház jel! Az egyház Krisztusban - szakramentuma, vagyis jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberiség egységének. LG 1. A szentségek mint jelek három irányba mutatnak - Minden szentség emlékeztető jel. Emlékeztet: a megváltásra, Jézus megváltó halálára és feltámadására. - A múlt felidézésén kívül az állandóan folytatódó megváltói tevékenységet is jelzi a szentség. Hisz éppen ebbe kapcsol be. Tehát a jelenben végbemenő történésre rámutató jel. - Megváltásunk célja az eszkatonban (világvégi megdicsőülés) fog teljesen megvalósulni. ennek záoga, biztosítéka a szentség, így előremutató jel is. A szentségek alkotó elemei A szentségek összetevői: matéria és forma (anyag és szavak), ezek együtt adják a szentségi jelet. A skolasztikus filozófia szerint minden létező anyagi (matéria) és szellemi (forma) princípiumból tevődik össze. Ezt az elméletet átvették a teológusok és a szentségekre is alkalmazták. Anyagi összetevő: matéria (kenyér, bor, víz, olaj, stb., illetve az (anyagi jellegű) cselekmény Szellemi forma: kiejtett szavak. Mára vitatottá vált ez a megközelítés, a Katolikus Egyház Katekizmusa pl. nem használja a szentségi jel, illetve a matéria és forma fogalmait, helyett lényegi rítusról vagy lényegi szer- 17

18 tartásról szól. A skolasztikus megközelítés előnyének tartható, hogy ennek a tannak az alkalmazása megkönnyíti a szentségek érvényességének megítélését. (Tökéletes anyag és forma garantálja a tökéletesen érvénye szentséget. Hozzáértve a megfelelő kiszolgáltatót és a szándékot!) De ez a magyarázat tárgyiasította a szentségeket, és azok ünneplését mechanikus cselekménnyé alakított át. Megfeledkezett arról, hogy a szentségek ünneplése elsősorban találkozás Krisztussal. 7 Bár a két összetevő az atyák írásaiban is szerepel, de ők nem mint matériát és formát értelmezik. Az egyik elem a földi, mely magában foglalja az egész szertartást; a másik a természetfeletti, hitből fakadó könyörgés, a Szentlélek segítségül hívása, mely epiklésis néven volt ismeretes. A földi, teremetett elemek és a természetfeletti (beavatkozás) találkozása hozza létre a szentségi hatást. Accedit verbum ad elementum, et fit sacramentum (Szent Ágoston). A korai skolasztikusok vezették be a matéria és forma kifejezést a teológiába mint a szentségi jel részeit. Ha elfelejtjük, hogy a matéria és forma csak analóg módon érthetjük a szentségtanban, akkor fennáll annak veszélye, hogy a szentségeket mint tárgyakat, személytelen kegyelmi forrásokat kezljük. A szentségek hatása, célja A szentségek feladat, hogy a megváltásban, illetve a megváltás hatásában részesítsenek bennünket. A trentói zsinat szerint a megváltás fő hatása a megigazulás. Így a szentségek útján a megigazulás vagy létrejön, vagy gyarapodik, vagy az elveszített megigazulás visszaszerezhető. A megigazulás a megszentelő kegyelem közlésével történik. A megszentelő kegyelem lelkünket kedvessé teszi Isten előtt. Létrejön az Istennel való személyes kapcsolat, részesülünk az isteni természetből, bekapcsolódunk a Szentháromság életébe. Ezt nevezzük megigazulásnak vagy megszentelésnek. A szentségek legfontosabb hatása tehát a megszentelés (megigazulás), mely a megszentelő kegyelem közlésével történik. A hagyományos teológia a megszentelő kegyelem mellett megkülönbözteti a szentségi kegyelmet (gratia sacramentalis). Mit nevezünk szentségi kegyelemnek? Az egyes szentségek különféle feladatokra avatnak fel bennünket (bérmálás, házasság, egyházi rend, betegek kenete). A szentségi kegyelem ezeknek a feladatoknak a teljesítéséhez segít hozzá. Az eltörölhetetlen jegy (character indelebilis) Három szentség: a keresztség, a bérmálás és az egyházi rend különleges hatást is eredményez, ezt nevezzük eltörölhetetlen jegy -nek. A character eredetileg a rómaiaknak a rabszolgákra, katonákra rásütött bélyeget, ismertető jegyet jelentette. Szent Ágoston: Isten az említett három szentséggel ilyen eltörölhetetlen bélyeget nyom a lelkünkre. Ezekkel a szentségekkel örökre lefoglalja lelkünket az egyházban betöltendő feladatok számára, és alkalmassá teszi az embert az illető feladatok ellátására. Bibliai alapok: Jel 7,2-10 a választottak megjelölése; Róm 4,11 a megigazulás pecsétje; stb. 7 Babos: i.m. 89. o. 18

19 A firenzei zsinat és a trentói zsinat hittételként mondta ki, hogy ez a három szentség eltörölhetetlen jegyet nyom a lélekbe, és ennek következtében ezek a szentségek nem ismételhetők meg. A szentségek hatásának módja A katolikus tanítás szerint az érvényesen kiszolgáltatott szentségek objektíve hatnak, vagyis a megcselekedett cselekményből kifolyólag: ex opere operato. A szentség hatása független a kiszolgáltató hitétől, etikai elveitől és viselkedésétől, továbbá életszentségétől. Ennek a tételnek az igazolásánál abból az elvből szoktak kiindulni, hogy a kiszolgáltató egyén Krisztusnak és egyházának kegyelmet osztogató kezében pusztán eszköz, és Isten tökéleteln eszközökkel is képes tökéletes eredményt elérni. Aki a kiszolgáltatásnál azt szándékozik végezni, amit az Egyház szokott, abban az Egyház mint egyeteme szentség tevékenykedik, még ha maga bűnös is vagy hitetlen. (Vö. Szent Ágoston: Ha valaki keresztel, Krisztus keresztel. ) Annál inkább így van ez, mert a kiszolgáltató belső lelki állapotát a legtöbb esetben nem lehet kívülről megállapítani. Ha tehát ezen fordulna a szentség érvényessége (hatása), akkor teljes bizonytalanságban élnének a szentség felvevői, vajon érvényes-e a szentség. Ezeket az érveket már Ágoston felhasználta a donatisták ellen. A skolasztika hozzátette, hogy mivel a kegyelmet teljesen ingyen kapjuk Istentől, a kegyelemnek a Krisztus által jelek útján való közvetítését a kiszolgáltató bűne éppúgy nem akadályozhatja, ahogyan életszentsége ki nem érdemelheti. Más kérdés azonban, hogy egyénileg milyen elbírálást érdemel az, aki súlyos bűneivel Krisztussal szembe fordul, és mégis Krisztus helyetteseként és Egyháza képviselőjeként szolgáltatja ki valamelyik szentséget. A trentói zsinat dogmának nyilvánította azt az igazságot, hogy a szentség olyen eszköz, amely magában foglalj, tartalmazza (continet) a kegyelmet és a felvevőre átviszi (confert) az Egyház által megcselekedett cselekményből kifolyólag (opus ab Ecclesia operatum). Az Egyházon keresztül Krisztus cselekszik, mert az Egyház Krisztus teste. Ezért a kegyelmi hatást Krisztus és az Egyház garantálja. A hatás nem a kiszolgáltató lelkiállapotán fordul. Ugyanakkor nem mellékes a személyes oldal a szentségeknél. Ahhoz, hogy gyümölcsöző legyen a szentségfelvétel, szükséges, hogy az illető fölkészült legyen, tudatában legyen a szentség jelentésének, és hogy ő mit vállal azzal a szentséggel. Szükséges a megfelelő szándék, nemcsak a kiszolgáltató, hanem a felvevő részéről is. Legfőként pedig szükséges a tudatos hit, mellyel velejár az egyházhoz tartozás (közösségi élet) és a szeretetben elköteleződő élet. A II. Vatikáni zsinat hangsúlyozta, hogy a szentségek a hit szentségei. Ez azt jelenti, hogy feltételezik a keresztény hit valamilyen ismeretét, a tudatos egyházhoz tartozást. Jézus azt mondta: Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül. Tehát nem elegendő a szertartás, hanem élő hitre, Istenbe vetett bizalomra van szükség a keresztséghez, és minden szentség felvételéhez. A szentségek nem automatizmusok, nem varázslások, hogy valamilyen ceremóniát elvégzünk, és kijön egy lelki hatás (keresztény élet, tartós házasság, üdvösség ). A szentségek találkozási események Istennel az Egyház közösségében. 19

20 A keresztség A szentségek sorában az első. Általa leszünk Krisztus Testének, az Egyháznak tagjai. A keresztség szentsége a vízben való alámerítés (vízzel való lemosás) és a Szentháromság neveinek említésével a lelki újjászületés kegyelmét közli. Szent Pál szerint a víz fürdője az igétől kísérve eszközli ezt az újjászületést (vö. Ef 5,26). 1.) Nevei: Hivatalos latin neve: baptismus. A görög baptizein igéből származik: vízbe merít, lemos. A magyar keresztség szó a szláv Krst = Krisztus szóból származik: krisztusivá tenni. Nevei: újjászületés szentsége 2.) Előképei: a víz szentsége szent forrás szent kút szülő hullám a Szentháromság szentsége a hit szentsége pecsét megvilágosítás (Zsid 10,32 és Jusztinosz) a) Ószövetségben (A liturgiában jól összefoglalja a vízszentelési ima, vö. Ordo Baptismi Parvulorum, a Gyermek keresztelés szertartáskönyve) A teremtéskor Isten lelke lebegett a vizek fölött és Isten szavára a sötétségből világosság lett, a puszta és üres földön élet fakadt. A második teremtéstörténetben: Az Úristen forrást fakasztott a földből, hogy megáztassa a föld felszínét. Akkor az Úristen megalkotta az embert a föld porából és orrába lehelte az élet leheletét. (Vö. Ter 2,6-14). A vízözön, amikor a víz által elpusztult az ami bűnös, és egy új, tiszta, Istennel tetsző élet kezdődött egy szövetségkötéssel. (vö. 1 Pét 3,20-21) Vörös-tengeren való átkelés, szabadulás a megalázó rabságból, nyomorúságból, a biztos halálból (1 Kor 10,1-2), és a bűnös világ elpusztulása a vízben. A víz által szabadultak meg. 20