Készítette: Detty

Átírás

1

2 Készítette: Detty 1. FEJEZET AZ ÁTVÁLTOZÁS Április eleje Chicago, Illinois Először azon gondolkodtam, nem karmikus büntetés-e. Csak nevettem a megjátszós vámpírokon, aztán valamiféle kozmikus megtorlásként magam is az lettem. Vámpír. Ragadozó. Újonc az Egyesült Államok tizenkét vámpírházának egyik legrégebbikében. És nemcsak egy lettem közülük. A legjobbak egyike. De előreszaladtam. Hadd kezdjem azzal, hogyan is lettem vámpír - a történet néhány héttel a huszonnyolcadik születésnapom előtt kezdődik, aznap éjjel, amikor befejeződött az átváltozás. Egy limuzin hátsó ülésén ébredtem három nappal azután, hogy megtámadtak, miközben a Chicagói Egyetem parkján sétáltam át. Nem emlékeztem a támadás minden részletére, de ahhoz elegendő dolgot tudtam felidézni, hogy örüljek, hogy élek. Hogy megdöbbentsen, hogy élek. A limuzin hátuljában szorosan lehunytam a szemem, és próbáltam rendezni a támadás emlékképeit. Lépéseket hallottam, amelyeket a harmatos fű tompított, mielőtt valaki megragadott volna. Sikítoztam és rúgkapáltam, próbáltam szabadulni, de letepert. Természetellenes ereje volt - természetfeletti ereje és olyan ádáz vérszomjjal harapott a nyakamba, hogy nem sok kétségem maradt felőle, ki az. Mi az. Vámpír. De bár összemart bőrt és izmot, inni nem ivott, ugyanis nem maradt rá ideje. Minden előjel nélkül hagyta abba és ugrott félre, majd elfutott az udvart szegélyező épületek között. Miután a támadóm elmenekült, a nyakamhoz emeltem a kezem, és éreztem a ragacsos meleget. A látásom elhomályosult, de azért elég tisztán láttam az ujjaimon a borvörös foltokat. Aztán mozgás támadt körülöttem. Két férfi jelent meg. Tőlük ijedt meg a támadóm. Egyikük hangja aggodalmasnak tűnt. - Gyors volt. Sietned kell, Nagyúr. A másik rendíthetetlenül magabiztos volt. - Majd elintézem. Felhúzott, és mögém térdelt, karjával megtámasztotta a derekamat. Kölniillata volt - tiszta és szappanszagú. Próbáltam moccanni, tiltakozni, de az ájulás kerülgetett. - Maradj nyugton! - Bájos. - Igen - helyeselt. Szívni kezdte a sebet a nyakamon. Újra összerándultam, mire megsimogatta a hajam. - Maradj nyugton! Nagyon kevésre emlékszem a következő három napból. Szinte nem is tudom, milyen érzés volt az a genetikai átalakulás, ami vámpírrá változtatott. Még most is csak maréknyi emlékképem van róla. Mélyről jövő, tompa fájdalom - a hullámaitól összegörnyedtem. Dermesztő hidegség. Sötét. Egy élénkzöld szempár. A limuzinban a nyakamat és vállamat csúfító sebek után tapogatóztam. A vámpír, aki megtámadott, nem végzett tiszta munkát - úgy tépte fel a nyakamon a bőrt, akár egy kiéhezett

3 vadállat. De a bőr most már sima volt. Semmi heg. Semmi dudor. Semmi kötés. Elhúztam a kezem, és a tiszta, sápadt bőrre meredtem - és a rövid, tökéletesen meggypirosra festett körmeimre. A vér eltűnt - és találkozhattam egy manikűrössel. Valahogy leküzdöttem a szédülést, és felültem. Más ruhákat viseltem. Előtte farmer és póló volt rajtam, most pedig fekete koktélruha, szűk fazonú, amely a térdem alá ért, valamint nyolccentis sarkú fekete cipő. Tehát ott voltam én, a huszonhét éves áldozat egy koktélruhában, amely nem is az enyém. Akkor és ott már tudtam, hogy én is egy lettem közülük. A chicagolandi vámpírok közül. Nyolc hónapja kezdődött az egész egy levéllel, egyfajta vámpírmanifesztummal, amelyet a Sun-Times és a Tribüné közölt, majd országszerte átvették a lapok. Sokan ugra- tásnak vélték, legalábbis a rákövetkező sajtótájékoztatóig, amelyen hárman is megmutatták a fogukat. A pánik után négynapos villongás kezdődött a szeles városban. Az emberek rettegtek a vámpírapokalipszistől, és rengeteg konzervet halmoztak fel. Végül a szövetségiek is közbeléptek, és megszállottan filmezték és vetítették a kongresszusi meghallgatásokat, hogy a vámpírok létezésének minden egyes részletét megismerhessék. Es bár maguk álltak reflektorfénybe, a vámpírok hallgattak - a szélesebb nyilvánosság csak a fogakban, a vérszívásban és az éjszakai jövésmenésben lehetett biztos. Nyolc hónap elteltével néhány ember még mindig félt. Mások megszállottak lettek. Az életmóddal, a halhatatlanság csábításával, magukkal a vámpírokkal kapcsolatban. Különösen pedig Celina Desaulniers, a káprázatos chicagói vámpírnő érdekelte őket, a jelek szerint ő vezényelte le a vámpírok megjelenéseit, és a kongresszusi meghallgatások első napján lépett színre. Celina magas volt, karcsú és éjfekete hajú, és aznap olyan feszes fekete kosztümöt viselt, mintha szó szerint ráöntötték volna. A külsejétől eltekintve nyilvánvalóan okos és eszes volt, és tudta, hogyan csavarja az ujja köré az embereket. Csak egy példa: az idahói rangidős szenátor megkérdezte, mi a terve most, hogy a vámpírok megmutatkoztak. Dallamos hangján előadott válasza azóta szállóigévé vált: Kihasználom a sötétséget." A húszéves múlttal rendelkező kongresszusi veterán olyan buján kába pillantással mosolygott rá, hogy a képe a New York Times címlapjára került. En viszont közel sem így reagáltam, csak megvetően elkapcsoltam a tévét. Kigúnyoltam őket, őt, a manírjaikat. És cserébe olyanná tettek, mint ők. Hát nem rohadt egy dolog a karma? Most pedig hazaküldtek, de már máshogyan. A változások ellenére, melyeket testemnek kellett kiállnia, felturbózták a testem, megtisztítottak a vértől, levetkőztettek és a maguk képére formáltak. Megöltek. Meggyógyítottak. Átváltoztattak. Az az aprócska mag, a bizalmatlanság magja, amit teremtőim iránt éreztem, szárba szökkent. Még mindig szédelegtem, amikor a limuzin megállt a Wicker Park egyik téglaépülete előtt. Itt éltem a lakótársammal, Malloryval. Nem álmos voltam, inkább kábult, köd borult a tudatomra, mégpedig olyan sűrű, hogy át kellett gázolnom rajta. Talán valami gyógyszer vagy az átváltozás mellékhatása. Mallory a tornácon állt, vállig érő jégkék haja a bejárat feletti csupasz villanykörte fényében ragyogott. Aggodalmasan festett, de mintha várt volna rám. Majommintás ílanelpizsama volt rajta. Rögtön gondoltam, hogy későre járhat. Kinyílt a limuzin ajtaja, én pedig a ház felé néztem, majd egy fekete uniformist és sapkát viselő férfi arcába, aki bekukkantott a hátsó ülésre. - Hölgyem! - nyújtotta várakozóan a kezét.

4 A tenyerébe csúsztattam a kezem, és ráléptem az aszfaltra, bokám megremegett a tűsarkúban. Ritkán hordtam magas sarkút, a farmer volt az én egyenruhám. A doktori képzésen nemigen kellett más. Hallottam, hogy becsukódik egy ajtó. Másodpercek múltán egy kéz markolt a könyökömbe. Tekintetem végigvándorolt a sápadt, karcsú karon felfelé, a hozzá tartozó szemüveges arcig. A karomat fogó nő rám mosolygott, a nő, aki nyilván a limó első üléséről szállt ki. - Szervusz, drágám! Itthon vagyunk. Besegítelek, majd elrendezünk. A kábaság engedelmessé tett, és mivel amúgy sem volt okom vitatkozni, biccentettem az ötvenes évei vége felé járó nőnek. Praktikus, acélszürke frizurája volt, karcsú alakjára csinos kosztüm simult, és a tartása kötelességtudó magabiztosságra utalt. Ahogy elindultunk a járdán, Mallory óvatosan lejjebb lépett a lépcsőn egy fokot, majd még egyet. - Merit? A nő megpaskolta a hátamat. - Minden rendben, drágám. Csak egy kissé kába. Helen vagyok. Te pedig nyilván Mallory. Mallory bólintott, de nem vette le rólam a szemét. - Bájos lakás. Beljebb kerülhetnénk? Mallory megint bólintott, és visszament a lépcsőn. Utánaeredtem, de a nő megszorította a karomat, és megállított. - Meritnek szólítanak, drágám? A vezetékneveden? Rábólintottam. Megadóan elmosolyodott. - Az új életre keltek egyetlen nevet használnak. A tiéd akkor Merit, ha így szólítanak. Csupán a házak mesterei tarthatják meg a vezetéknevüket. Ez csak egy szabály a sok közül, amelyeket észben kell tartanod. - Azzal összeesküvő módjára hajolt hozzám. - Es ha valaki megszegi a szabályokat, azt a deklasszálással egyenértékűnek tartják. Gyengéd intése mintha szikrát lobbantott volna a fejemben; mintha zseblámpával bevilágítottak volna a sötétbe. Rápislogtam. - Egyesek azt tartják deklasszálásnak, ha a beleegyezésük nélkül változtatják át őket, Helen. A szája mosolygott, de a szeme nem. - Azért lettél vámpír, mert meg kellett menteni az életedet, Merit. Beleegyezésről szó sem volt. - Malloryra pillantott. - Talán meginna egy pohár vizet. Adok nektek egy kis időt. Mallory bólintott, Helen pedig évezredesnek tűnő bőr- szütyőjével bement mellette a házba. Egyedül lépkedtem fel a lépcsőn, de Mallory mellett megtorpantam. Kék szeme könnyben úszott, ívelt ajka megremegett. Rendkívülien, klasszikusan csinos volt, épp ez volt az oka, hogy kék italporral színezte a haját. Szerinte ettől lesz egyedi. Az biztos, hogy szokatlan, de nem rossz egy reklámszakembernek, akinek a kreativitás a cégére. -Te... - megrázta a fejét, aztán újra kezdte. - Három napja! Nem tudtam, hol vagy. Mikor nem jöttél haza, felhívtam a szüléidét. Apukád azt mondta, majd ő elintézi. Azt mondta, ne hívjam a rendőrséget. Valaki felhívta, azt mondták, megtámadtak, de jól vagy. Gyógyulófélben. Azt mondták apukádnak, hogy hazahoznak, ha készen állsz. Pár perce engem is hívtak. Azt mondták, hazafelé tartasz. - Hevesen átölelt. - A szart is kiverem belőled, amiért nem hívtál! - Mai hátrahúzódott, és tetőtől talpig végigmért. - Azt mondták, hogy... átváltoztattak. Bólintottam; majd' kicsordult a könnyem. - Szóval vámpír lettél? - kérdezte. - Azt hiszem. Éppen felébredtem, vagy... nem is tudom. - Másképp érzed magad? - Olyan... lassúnak. Mallory magabiztosan bólogatott.

5 - Valószínűleg a változás hatása. Állítólag megeshet. Majd rendeződik. - Mallory csak tudta; velem ellentétben követte a vámpírokat érintő híreket. Halványan rám mosolygott. - Azért még mindig Merit vagy, nem igaz? Bizarr, de valami bizsergetőt éreztem a levegőben, ami legjobb barátnőmből és lakótársamból áradt. Valami elektromosságfélét. De még mindig álmos és kába voltam, és elhessegettem ezt a valamit. - Attól még önmagam vagyok - feleltem. És reméltem, hogy így is van. A barna téglás ház Mallory nagy-nagynénikéjé volt egészen négy évvel ezelőttig, a haláláig. Mallory gyerekkorában vesztette el a szüleit autóbalesetben, és megörökölte a házat meg mindent, ami benne volt: a keményfa padlót takaró bazári szőnyegektől az antik bútorokon át a virág- vázás olajfestményekig. Nem volt valami elegáns, de otthonos, az illata is otthonos - citromillatú bútorápoló, süti, porlepte meghittség. Ugyanúgy illatozott, mint három nappal azelőtt, de észrevettem, hogy a szag valahogy áthatóbb. Dúsabb. Talán a kiélesedett vámpírérzékek tették? Mikor beléptünk a nappaliba, Helen már a kockás kanapénkon üldögélt keresztbe tett lábbal. Előtte a dohányzóasztalon egy pohár víz. - Gyertek csak be, kisasszonyok! Foglaljatok helyet! - mosolygott ránk, miközben megpaskolta a kanapét. Malloryval összenéztünk, és leültünk. Én Helen mellé. Mallory a dívánnyal szemben, a hozzáillő kétszemélyes fotelben foglalt helyet. Helen odanyújtotta nekem a vizespoharat. Az ajkamhoz emeltem, de mielőtt belekortyoltam volna, megtorpantam. - Ehetek-ihatok mást is... a véren kívül? Helen gyöngyözően kacagott. - Hát persze, aranyoskám. Ehetsz, amit csak akarsz. De szükséged lesz a vérre is a tápanyagtartalma miatt. - Felém hajolt, és ujjbegyével megérintette csupasz térdemet. - Merem állítani, hogy élvezni fogod! - Úgy ejtette ki a szavakat, mintha valami szaftos kis titkot osztott volna meg velem, botrányos pletykát a szomszédról. Kortyoltam egyet, és felfedeztem, hogy a víznek még mindig vízíze van. Visszatettem a poharat az asztalra. Helen a térdére csapott, majd megajándékozott minket ragyogó mosolyával. - Nos, térjünk a tárgyra, rendben? - Azzal beletúrt a lábánál heverő táskába, és előhúzott egy szótár méretű, bőrkötéses könyvet. A mély burgundivörös borítón dombornyomásos aranybetűk álltak: Az észak-amerikai házak kánonja, kézikönyv. - Benne van minden, amit tudnod kell, hogy beléphess a Cadogan-házba. Persze ez nem a teljes Kánon, lévén az igen terjedelmes sorozat, de az alapokat lefedi. - Cadogan-ház? - kérdezte Mallory. - Komolyan? Rápillantottam, aztán Helenre. - Mi az a Cadogan-ház? Helen szarukeretes szemüvege fölül vetett rám egy pillantást. - Ebbe a házba fognak kommendálni. Ez az egyik a három chicagói vámpírházból, Navarre, Cadogan és Grey. Kizárólag a házak urainak kiváltsága az új vámpírok átváltoztatása. Téged a Cadogan mestere változtatott át... - Ethan Suliivan - vágta rá Mallory. Helen helyeslően bólogatott. - így van. Felhúzott szemöldökkel pillantottam Malloryra. - Tudod, az internet - mondta. - El lennél ámulva! - Ethan a ház második ura. Peter Cadogant követte a sötétségbe, hogy úgy mondjam.

6 Ha csak a mesterek hozhatnak létre új vámpírokat, nyilván ez az Ethan Suliivan volt ott az egyetem parkjában, a vámpír, aki a második menetben harapott meg. - Ez a házdolog... - kezdtem. - Mi ez, valami vámpírklub, vagy mi? Helen a fejét rázta. - Ennél azért bonyolultabb. A világ minden törvénytisztelő vámpírja egy-egy házhoz tartozik. Az Egyesült Államokban jelenleg tizenkét ház létezik, ezek közül a Cadogan a negyedik legrégebbi. - Eközben még jobban kihúzta magát, úgyhogy gondoltam, afféle zászlóvivője is egyben a Cadogan-háznak. Átnyújtotta a könyvet, ami nyomott vagy öt kilót. Az ölembe tettem, igyekeztem elosztani a súlyát. - Természetesen nem kell bemagolnod a szabályokat, de a bevezető részeket tanácsos elolvasnod, és legalább futólag meg kell ismerkedned a tartalmával. És persze ha konkrét kérdésed van, megkeresheted a könyvben. Mindenképpen olvasd el a kommendációról szóló részt! - Mi az a kommendáció? - A beavatási szertartás. Ekkor leszel a Cadogan-ház hivatalos tagja, és esküt teszel Ethan Sullivannek, valamint a többi Cadogan-vámpírnak. És ha már itt tartunk, rendszerint a javadalmazást is két héttel az eskütétel után kezdjük folyósítani. Csak pislogtam. - Javadalmazást? Ismét a szemüvege felett pillantott rám. - A fizetésedet, drágám. Idegesen, fojtott hangon nevettem fel. - Nekem nem kell fizetés. Tanulok. Tanársegéd vagyok. Kapok fizetést. A posztgraduális képzés harmadik évében jártam, és a középkori romantikus irodalomról szóló disszertációm harmadik fejezeténél tartottam. Helen összevonta a szemöldökét. - Édesem, nem mehetsz vissza az iskolába. Az egyetem nem vesz fel vámpírokat a hallgatói közé, még kevésbé alkalmazza őket. Ránk még nem vonatkozik a munka törvénykönyve. Már elintéztük, a zűrzavar elkerülése végett kiírattunk, úgyhogy nem kell aggódnod a... A szívem a fülemben dörömbölt. - Hogy érti, hogy kiírattak? Helen arca ellágyult. - Merit, te vámpír vagy. Cadogan-aspiráns. Nem folytathatod az eddigi életedet. Mielőtt befejezhette volna, már ajtón kívül voltam, csak a hangja visszhangzott a fülemben, miközben felrohantam a dolgozószobánkként szolgáló emeleti szobába. Megrángattam az egeret, hogy életre keltsem a gépet, behoztam egy keresőt, és bejelentkeztem az egyetem szerverére. A rendszer felismert; a megkönnyebbüléstől enyhült a gyomromban a szorítás. Aztán behoztam az adataimat. Két napja megváltoztatták a státusomat. Úgy szerepeltem, mint aki nincs hallgatói jogviszonyban". Megfordult velem a világ. Visszamentem a nappaliba, hangom reszketegen tört át a növekvő pánikon, ahogy Helenhez fordultam. - Mit csináltak? Nem volt joguk hozzá, hogy kiírassanak az iskolából! Helen újra a táskájába nyúlt, és bosszantó nyugalommal húzott elő egy papírlapot. - Mivel Ethan érzése szerint a jelen körülmények... egyediek, a következő tíz munkanapon belül megkapod a fizetésedet a háztól. Már el is intéztük az átutalást. A kommendáció a hetedik napodra van tervezve, vagyis hat nap múlva. Ha hívatnak, megjelensz. A ceremónián

7 Ethan majd kijelöli a posztodat a házban. - Rám mosolygott. - Talán valami PR-munka lesz, tekintettel a családod kapcsolataira a városban. - Ajaj, asszonyom! Rossz húzás volt felhozni a szülőket - mormolta Mallory. Igaza volt. Ennél rosszabbat nem is mondhatott volna. A szüleim nem tartoztak a kedvelt témáim közé. De legalább ezzel eléggé sokkolt ahhoz, hogy felrázzon a kábulatból. - Azt hiszem, ezzel végeztünk is - szólaltam meg. - Ideje indulnia. Helen felhúzta az egyik szemöldökét. - Ez nem a te házad. Nagyon bátor volt részéről egy újdonsült vámpírral kikezdeni. De most az én terepemen voltunk, és szövetségesem is volt. Gonosz vigyorral fordultam Malloryhoz. - Mi lenne, ha kiderítenénk, tényleg csak mítosz-e a vámpírmítosz? A vámpírokat nem kell meghívni, hogy másnak a házába léphessenek? - Imádom a gondolkodásmódodat! - jelentette ki Mallory, azzal felkelt, az ajtóhoz ment, és kinyitotta. - Helen - szólalt meg azt akarom, hogy menjen el a házamból. Valami felkavarodott a levegőben, hirtelen szellő áramlott ki az ajtón, amely felborzolta Mallory haját - a karom pedig libabőrös lett tőle. - Ez hihetetlen faragatlanság - mondta Helen, de azért felkapta a táskáját. - Olvasd el a könyvet, írd alá a papírokat! A hűtőben van vér. Idd meg... kétnaponta fél litert. Kerüld a napfényt és a nyárfakarókat, és jelentkezz, ha hívatnak. - Elindult az ajtó felé, és hirtelen, mintha porszívót kapcsoltak volna be, a lépcső tetejére hussant. Az ajtóhoz rohantam. Helen a legfelső lépcsőfokon állt, döbbent zavarban. Egy pillanat múlva lesimította a szoknyáját, megigazította a szemüvegét, fürgén sarkon fordult, és lesétált a limóhoz. - Ez nagyon faragatlan volt! - kiáltott vissza. - Ne higgyétek, hogy nem szólok róla Ethannek! Úgy integettem neki, mint egy szépségkirálynő - alig moccanó, begörbített kézfejjel. - Szóljon csak, Helen - hepciáskodott Mallory. - És egyúttal mondja meg, hogy azt üzenjük, menjen a francba! Helen felém fordult, a szeme ezüstösen villogott. Mármint természetellenesen ezüstösen. - Méltatlan vagy rá! - sziszegte. - Csak épp nem egyeztem bele - helyesbítettem, és olyan erővel vágtam be a súlyos tölgyfa ajtót, hogy a zsanérok is beleremegtek. Miután kavicscsikorgás jelezte a limó indulását, az ajtónak döntöttem a hátam, és Malloryra néztem. Ő visszabámult rám. - Azt mondták, egyes-egyedül voltál az éjszaka közepén az egyetem parkjában! - nyilvánvaló haraggal öklözött a karomba. - Mégis mi a francot képzeltél? Azt hittem, most tör ki belőle a pánik, amit el kellett viselnie, a bizonytalanságot, hogy nem tudta, hogy hazajövök. Összeszorult a torkom, tudtam, hogy várt rám, hogy aggódott értem. - Dolgom volt. - Az éjszaka közepén?! - Mondom, dolgom volt! - dühösen emeltem fel a kezem. - Úristen, Mallory, nem az én hibám! - Remegni kezdett a térdem. Pár lépést hátráltam a kanapéig, és leültem rá. Elöntött a mindeddig elfojtott félelem, iszonyat és felháborodás. Az arcomat a tenyerembe temettem, és potyogni kezdtek a könnyeim. - Nem én tehetek róla, Mallory. Mindenem odavan... az életem, a suli... és nem én tehetek róla. Éreztem, hogy besüpped mellettem a díványpárna, és egy kar öleli át a vállamat. - Ó, istenem, sajnálom. Ne haragudj! Kikészültem. Jézusom, annyira megijedtem, Mer! Tudom, hogy nem a te hibád. - Mindvégig ölelt, amíg hüppögtem, a hátamat simogatta, míg a sírástól csuklani kezdtem. Az életem, az emberségem végét gyászoltam.

8 Sokáig üldögéltünk ott a legjobb barátnőmmel. Zsebkendővel kínált, miközben felidéztem azt a keveset, amire emlékeztem - a támadást, a másodszorra érkező vámpírokat, a hideget és a fájdalmat, a homályos utat a limuzinban. Mikor már kiszipogtam magamból minden könnyet, Mallory kisimította a hajamat az arcomból. - Minden rendben lesz. Megígérem. Reggel betelefonálok az egyetemre. És ha nem mehetsz vissza... majd kitalálunk valamit. Addig is felhívhatnád a nagyapádat. Biztosan tudni akarja, jól vagy-e. Megráztam a fejem; még nem álltam készen erre a beszélgetésre. A nagyapám mindig feltétel nélkül imádott, de hát mindaddig ember voltam. Még nem készültem fel rá, hogy próbára tegyem a viszonyunkat. - Anyuval meg apuval kezdem - ígértem. - Aztán hadd terjedjen el a hír. - Gyáva - vádaskodott Mallory, de annyiban hagyta. - A ház, legalábbis gondolom, hogy ők voltak, felhívott engem, de nem tudom, kit kerestek még meg. Elég tömör volt a hívás. Meritet két napja megtámadták az egyetemen. Hogy megmentsük az életét, vámpírt csináltunk belőle. Ma éjjel megy haza. Még kábult lehet az átalakulástól, úgyhogy legyen szíves, maradjon otthon, és legyen mellette az első, érzékeny időkben. Köszönjük." Hogy őszinte legyek, úgy hangzott, mintha gépi szöveg lett volna. - Szóval ez az Ethan Suliivan egy olcsójános - vontam le a következtetést. - Ezt is felírjuk a listára, hogy miért is nem szeretjük. - És mi lenne az első? Hogy vérszívó éji lénnyé változtatott? Bánatosan bólogattam. - Kétségkívül az az első. - Megmozdultam, és ránéztem. - Olyanná tettek, mint ők. Ő tett olyanná, ez a Suliivan. Mallory csalódottan nyögött fel. - Tudom. Olyan kicseszettül irigy vagyok. - Mai a paranormális jelenségek nagy tanulmányozója volt; amióta csak ismertem, mindig odavolt az agyaras és rémisztő lényekért. A szívére tette a kezét. - Én vagyok az okkultista a családban, és mégis téged, az irodalmár bölcsészcsajt változtatják át. Ettől még Buffy is kiakadna. Habár - tette hozzá - rohadt jó kutatási alany leszel. Felhorkantam. - Miféle kutatási alany? Ki a fene vagyok egyáltalán? - Merit - vágta rá szívmelengető meggyőződéssel. - Csak épp afféle Merit 2.0. És meg kell mondanom, hogy a telefonhívástól függetlenül ez a Suliivan nem mindenben olyan olcsójános. A cipője Jimmy Choo, a ruhája meg kifutóra kívánkozik - csettintett a nyelvével. - Téged is úgy öltöztetett fel, mint egy fotómodellt. És komolyan, jól nézel ki, Mer. Hogy jól, az relatív, gondoltam. Végignéztem a koktélruhán, végigsimítottam a selymes, fekete szöveten. - Nekem tetszett, aki voltam, Mai. Nem volt ugyan tökéletes az életem, de jól megvoltam vele. - Tudom, édesem. De talán ez is tetszeni fog. Efelől kétségeim voltak. Elég komoly kétségek. 2. FEJEZET A GAZDAGOK SEM JOBBAK CSAK A KOCSIJUK A szüleim újgazdag chicagóiak voltak. Nagyapám, Chuck Merit, harmincnégy évig állt a város szolgálatában zsaruként - a déli körzetben járőrözött, míg a nyomozati osztályra nem került. Valóságos legenda volt a chicagói rendőrségen.

9 De míg rendes, középosztálybeli fizetést hozott haza, a családban nem jól mentek a dolgok. A nagyanyám gazdag családból jött, mégis visszautasította basáskodó, régi chicagói pénzes apja örökségét. Bár ő döntött így, apám a nagyapámat hibáztatta, amiért nem úgy nevelkedett, ahogy szerinte kijárt volna neki. A képzelt árulás és a zsarufizetés miatt szűkölködő gyerekkor miatt az lett az életcélja, hogy annyi pénzt halmozzon fel, amennyit csak lehet - minden egyéb rovására. És nagyon-nagyon jól ment neki. Az apám ingatlanbefektetési cége, a Merit Properties városszerte kezelt irodaépületeket és társasházakat. Ezenkívül benne volt a nagy hatalmú Chicagói Fejlesztési Tanácsban is, amely a város üzleti életének képviselőiből állt, és a nemrégiben újraválasztott polgármesternek, Seth Tate-nek nyújtott tanácsokat városrendezési és -fejlesztési kérdésekben. Apám igen büszke volt erre, és gyakran utalt Tate-hez fűződő kapcsolatára. Őszintén szólva azt gondoltam, ez csak a polgármesterre vet rossz fényt. Chicagói Meritként felnőve persze a névvel járó előnyöket is élveztem - nagy ház, nyári táborok, balettórák, szép ruhák. De míg anyagilag nagy haszonnal járt mindez, a szüleim, főleg az apám, nem voltak a legérzőbb szívű emberek. Joshua Merit örökséget akart hagyni maga után, pokolba minden egyébbel. Tökéletes asszonyt akart, tökéletes gyerekeket és tökéletes pozíciót Chicago társadalmi és pénzügyi elitjében. Nem csoda, hogy a nagyszüleimet viszont imádtam, mert ők felismerték a feltétlen szeretet jelentőségét. El sem tudtam képzelni, hogy apám örömmel fogadná új vámpírlétemet. De hát nagylány voltam már, úgyhogy miután lemostam a könnyeimet, a kocsimba ültem - egy régi kocka- Volvóba, amire úgy kapartam össze a pénzt és elhajtottam Oak Park-beli otthonukig. Mikor megérkeztem, a ház előtti ívelt behajtón parkoltam le. Az épület tömbszerű, ultramodern betonkocka volt, teljesen elütött a környező kifinomultabb, középnyugati stílusú házaktól. Pénzen nyilván nem lehet ízlést venni. Odasétáltam a bejárathoz. Mielőtt bekopoghattam volna, már ki is nyílt. Felnéztem. Zord szempár pillantott le rám a nyüzüge, fehér pasas majd' kétméteres magasságából. - Merit kisasszony! - Jó estét, Peabody! - Pennebaker. - Én is azt mondtam. - Persze jól tudtam a nevét. Pennebaker, a komornyik volt apám első nagy vétele. Pennebaker a ne kíméld a pálcát" elvét vallotta a gyereknevelésről, és mindig apám pártját fogta - szaglászott, fecsegett, és általában nem tartott meg magának egyetlen apróságot sem a szerinte lázadó gyerekkoromból. Igazából valószínűleg az átlagosnál kevesebb volt a rovásomon lázadásban, viszont a testvéreim tökéletesek voltak. Charlotte nővérem egy szívsebészhez ment hozzá, és potyogtatta a gyerekeket, Róbert bátyámat pedig épp arra idomították, hogy vegye át a családi üzletet. Egyedülálló huszonhét éves doktoranduszként hiába tanultam az ország egyik legjobb egyetemén, csak másodosztályú Merit lehettem. Most pedig nagy csúfsággal érkeztem haza. Beléptem, a hátamon éreztem a légmozgást, ahogy Pennebaker határozottan becsukta mögöttem az ajtót, aztán elém vágott. - A szülei az első szalonban tartózkodnak - zengte. - Már várják. Túlságosan aggódnak a hogyléte miatt. Édesapját azzal aggasztja, hogy - nézett le rám megvetően - efféle ügyekbe keveredik. Persze megsértett, de úgy döntöttem, nem helyesbíteni a félreértést. Természetesen nem én akartam az átváltoztatást, viszont úgysem hitt volna nekem. Elsétáltam mellette, végigmentem az előcsarnokon a szalonig, és belöktem a lengőajtót. Anyám, Meredith Merit, felemelkedett az egyik zömök, komor szófáról. Még este tizenegykor is magassarkú volt rajta vászonruhával, nyakában pedig gyöngysor. Szőke haja tökéletes frizurában, szeme halványzöld.

10 Anyu kinyújtott karral sietett hozzám. - Jól vagy? - hosszú körmű keze közé fogta az arcomat, és végigmért. - Rendben vagy? Udvariasan mosolyogtam. - Jól vagyok. - Ahogy ők értették, ez igaz is volt. Hozzám hasonlóan magas, vékony, gesztenyebarna hajú és kék szemű apám a szemközti díványon ült, még mindig öltönyben a késői időpont ellenére. Lehúzott olvasószemüvege fölött pillantott rám, mintha csak Helentől tanulta volna, de ember létére nem volt kevésbé hatásos a vámpírnál. Behajtotta az újságot, amit olvasott, és maga mellé tette a díványra. - Vámpírok? - Egyetlen szóba sikerült tömörítenie kérdést és szemrehányást. - Az egyetemen támadtak rám. Anyám nagy levegőt vett, a mellkasához kapott, és az apámra nézett. - Joshua! Az egyetemen! Emberekre támadnak! Az apám nem vette le rólam a szemét, de láttam rajta, hogy meglepődött. - Megtámadtak? - Megtámadott egy vámpír, de egy másik változtatott át. - Felidéztem magamban azt a pár szót, amit hallottam, a félelmet Ethan Suliivan társának a hangjában. - Azt hiszem, az első elfutott, a másodszorra érkezők pedig attól féltek, hogy meghalok. - Nem egészen így volt. A másik tartott tőle, Ethan Suliivan pedig teljesen biztos volt benne. És abban is, hogy így megváltoztathatja a sorsomat. - Két csapat vámpír? A Chicagói Egyetemen? Vállat vontam, mert magam is csodálkoztam ezen. Apám keresztbe tette a lábát. - És ha már itt tartunk, az isten szerelmére, mi a fenét kerestél egymagadban az egyetemen az éjszaka kellős közepén? A gyomrom égni kezdett. Düh, talán csipetnyi önsajnálattal vegyülve. Egyáltalán nem volt ismeretlen ez az érzés, ha az apámmal volt dolgom. Ilyenkor általában jámboran viselkedtem, féltem, hogy ha emelt hangon válaszolok, a szüleim elmondják régi vágyukat, azt, hogy ők másféle gyereket szerettek volna. De hát mindent a maga idejében, nem igaz? - Dolgoztam. Horkantásával bőven eleget mondott. - Dolgoztam - ismételtem meg huszonhét évem összes magabiztosságával. - Épp néhány papírért mentem, amikor megtámadtak. Nem én választottam, és nem az én hibám volt. Szétmarcangolta a torkomat. Apám végigpásztázta nyakam makulátlan bőrét, és kétkedőnek tűnt - isten ments, hogy egy Merit, egy chicagói Merit ne legyen képes kiállni magáért -, de azért folytatta: - Es ez a Cadogan-ház. Régi, de nem annyira, mint a Navarre. Mivel én még egy szót sem szóltam a Cadogan-házról, feltételeztem, hogy az említette, aki felhívta. És nyilván apám is végzett egy kis kutatómunkát. - Nem sokat tudok a házakról - ismertem be, és arra gondoltam, hogy ez Mallory terepe. Apám arckifejezése nyilvánvalóvá tette, hogy nem elégedett a válaszommal. - Csak ma este jutottam haza - védekeztem. - Egy órája tettek ki a háznál. Nem tudtam, hogy szólt-e valaki, vagy azt hiszed, bajom esett, úgyhogy átugrottam. - Felhívtak minket - felelt szárazon. - A háztól. A lakótársad... - Mallory - vágtam közbe. - Mallorynak hívják. - Szólt, hogy nem mentél haza. A háztól hívtak, és közölték, hogy megtámadtak. Felhívtam a nagyapádat és a testvéreidet, úgyhogy nem kellett értesíteni a rendőrséget. - Kicsit elhallgatott. - Nem akarom ebbe bevonni őket, Merit. Attól függetlenül, hogy apám vonakodott kivizsgáltatni a lánya elleni támadást, a sebhelyek azóta eltűntek. A nyakamhoz értem. - Azt hiszem, kicsit késő lenne a rendőrséghez fordulni.

11 Apám, akit láthatólag nem nyűgözött le törvényszéki analízisem, felkelt a díványról, és felém lépett. - Keményen dolgoztunk, hogy a semmiből felküzdjük magunkat. Nem vagyok hajlandó végignézni, hogy megint lerombolják. - Elvörösödött az arca. Anyám, aki közben mellé lépett, megérintette a karját, és halkan megszólította. A megint" hallatán dühbe gurultam, de legyűrtem az ingert, hogy kétségbe vonjam családunk történetének értékelését, úgyhogy csak emlékeztettem: - Nem én döntöttem úgy, hogy vámpír leszek. - Mindig is a fellegekben jártál. Mindig romantikus zagyvaságokról álmodoztál. - Gondoltam, ez a disszertációmnak szól. - Most meg ez. - Odébb sétált, egy franciaablakhoz vonult, és kibámult rajta. - Csak maradj a helyeden. És tartsd magad távol a zűrtől. Azt gondoltam, hogy ezzel vége, befejezte a dorgálást, de ekkor megfordult, és összehúzott szemmel mért végig. - És ha bármi olyat teszel, amivel beszennyezed a nevünket, úgy kitagadlak, hogy beleszédülsz! Íme az apám, hölgyeim és uraim! Mire visszaértem Wicker Parkba, újra elkeseredtem, és vörös volt a szemem. Kelet felé tartottam, és végigbőgtem az utat. Nem is tudtam, miért lepett meg az apám viselkedése; tökéletesen összhangban állt legfőbb életcéljával: a társadalmi előrelépéssel. Halál közeli élményem, és az, hogy vérszívóvá lettem, közel sem volt olyan fontos a saját kis világában, mint az, hogy ezzel fenyegettem a pozícióját. Későre járt, mikor leparkoltam a ház melletti szűk kis garázsban - csaknem hajnali egy órára járt már. A téglaház sötét volt, a környék csendes, úgyhogy gondoltam, Mallory már az emeleti szobájában alszik. Velem szemben neki még megvolt az állása a Michigan sugárúti reklámcégnél, és reggel hétre rendszerint már benn volt a belvárosban. De mikor kinyitottam az ajtót, ott találtam a kanapén, amint üres tekintettel mered a tévére. - Ezt látnod kell - szólalt meg anélkül, hogy felpillantott volna. Lerúgtam a tűsarkút, megkerültem a kanapét, a tévéhez mentem, és rábámultam. A képernyő alján vészterhes felirat futott: A chicagói vámpírok tagadják szerepüket a gyilkosságban. Malloryra néztem. - Gyilkosságban? - Holtan találtak egy lányt a Grant Parkban. Jennifer Porternek hívták. Szétmarcangolták a torkát. Ma este találtak rá, de úgy gondolják, már egy hete megölték... három nappal azelőtt, hogy rád támadtak. - Úristen - rogytam le a kanapéra, és felhúztam a térdem. - Úgy gondolják, hogy vámpírok voltak? - Figyeld! - szólt rám Mallory. A képernyőn négy férfi és egy nő - Celina Desaulniers - jelent meg egy fapulpitus mögött. Előttük újságírók és tévériporterek hada tolongott mikrofonnal, kamerával, diktafonnal és jegyzettömbbel. Az ötfős csapat tökéletesen egyszerre lépett előre. A csoport közepén álló férfi, akinek sötét haja a válláig ért, a mikrofon fölé hajolt. - A nevem - kezdte zengő, borízű hangon -, Alexander. Ők pedig a társaim és barátaim. Mint tudják, vámpírok vagyunk. A terem villódzni kezdett, ahogy a riporterek ész nélkül kattogtatták gépeiket a csoport felé. Ők viszont szemmel láthatóan egyáltalán nem törődtek a vakukkal, és sztoikus nyugalommal, tökéletes mozdulatlanságban álltak egymás mellett. - Azért vagyunk itt - folytatta Alexander -, hogy legmélyebb együttérzésünket fejezzük ki Jennifer Porter családja és szerettei felé, és hogy ígéretet tegyünk. Minden tőlünk telhető módon támogatjuk a chicagói rendőrség és bármely egyéb bűnüldöző szerv munkáját.

12 Felajánljuk segítségünket, és mélyen elítélünk bármely olyan tettet, amely emberéletet olt ki. Efféle erőszakra semmi szükség, és a sorainkba tartozó civilizált vámpírok régóta borzadnak az ilyesmitől. Mint tudják, bár létfenntartásunkhoz vérre van szükségünk, már régóta olyan módszerekkel élünk, amely- lyel elkerülhető az erőszak. Nem bántjuk azokat, akik nem osztoznak a szomjunkban. Gyilkosságot csak az ellenségeink követhetnek cl. És biztosak lehetnek benne, barátaim, hogy az önök ellenségei a mi ellenségeink is. Alexander elhallgatott, de aztán élesebb hangon folytatta. - Tudomásunkra jutott, hogy a bűntett helyszínén ott találták az egyik chicagói ház medálját, a Cadoganét. - Úristen - suttogta Mallory. Én le sem vettem a szemem a képernyőről. - Bár Cadogan-házbeli társaink valóban isznak embervért - folytatta Alexander mindent elkövetnek azért, hogy a vért adományozókat teljes körűen tájékoztassák, és megszerezzék a beleegyezésüket. Chicago többi vámpírja pedig semmilyen körülmények között nem vesz magához emberi vért. Ezért véleményünk szerint, bár jelenleg ez még csupán feltevés, a medált kizárólag azért helyezték el a tetthelyen, hogy gyanúba keverjék a Cadogan-ház tagjait. Minden más állítás alaptalan feltételezés. - Azzal Alexander szó nélkül visszahúzódott társai közé. Celina lépett elő. Először hallgatott, tekintete végig pásztázta az előtte álló riportereket. Lágyan elmosolyodott, erre szinte hallani lehetett a riporterek sóhajtását. Ám ártatlan arckifejezése túlságosan is ártatlannak tűnt ahhoz, hogy hinni lehessen neki. Túl erőltetett volt. - Mindannyiunkat megrendített Jennifer Porter halála - szólalt meg -, valamint a kollégáink elleni vádak. Noha a Navarre vámpírok nem isznak, tiszteljük a többi ház azon elhatározását, amely szerint gyakorolják ezt az eljárást. A Navarre-ház erőforrásai a város rendelkezésére állnak. Ez a bűntény mindannyiunkat megbotránkoztatott, és a Navarre-ház addig nem nyugszik, amíg a gyilkost kézre nem kerítik, és el nem nyeri méltó büntetését. Celina a riportersereg felé biccentett, azzal sarkon fordult, és kisétált a képernyőről, vámpírjai pedig sorban követték. Mallory levette a hangot, és felém fordult. - Mi a fenébe sikerült belekeveredned? - Azt mondták, a házaknak semmi közük ehhez. - Ő azt mondta, hogy a Navarre-nak nincs semmi köze hozzá. Nagyon úgy tűnik, hogy kész a többi házat a farkasok elé vetni. Ráadásul ahhoz is vámpíroknak volt közük, hogy téged is majdnem megöltek. Vámpír támadt rád. Eny- nyi szemfog túl sok ahhoz, hogy véletlen lehessen. Megértettem a gondolatmenetét. - Micsoda? Úgy gondolod, hogy én vagyok a kettes számú? Hogy én lettem volna a második áldozat? - Te is vagy a második áldozat - felelte. Átkapcsolta a távirányítóval a tévét. - És úgy gondolom, rettentő nagy véletlen, hogy az egyetem udvarán estek neki a torkodnak. Nem kimondott park, de majdnem. Nézd - mutatott vissza a tévére. Jennifer Porter arcképe, egy kinagyított igazolványkép töltötte be a képernyőt. Sötétbarna haj, kék szem, mint az enyém. Egy pillanatra mindketten elhallgattunk. - És ha már gyalázatos emberekről van szó - szólalt meg végül Mallory milyen volt hazalátogatni? - Mallory csak egyszer találkozott a szüleimmel, miután már nem bírtam tovább halogatni, hogy bemutassam. Épp akkor festette kékre a haját. Mondanom sem kell, hogy nem nyűgözte le a családomat. A Merit-házban nem tolerálják a kreativitást, legyen az

13 bármilyen ártalmatlan. Egyetlen látogatása elég volt, hogy megértsem, nem kell ezt erőltetni. Mai alig állta meg, hogy bepancsoljon egyet az apámnak. - Nem volt túl jó otthon. - Sajnálom. Megvontam a vállam. - Eleve nem voltak nagy elvárásaim, de sajnos annyira kicsik sem, mint kellett volna. - Tekintetem hosszan elidőzött az asztalkán heverő Kánonon, majd odanyúltam, és az ölembe húztam. - Azt hiszem, aggódtak, de leginkább arról kaptam szentbeszédet, hogy felbosszantottam a családot. - Felemeltem a kezemet, és drámaian suhintottam az ujjaimmal. - Tudod, a chicagói Meritek. Mintha bármit is számítana. Mallory halkan horkantott. - Sajnos számít. Nézz csak bele a Tribune-be. A nagyapádhoz is elmentél? - Még nem. - Pedig kéne. - Majd elmegyek - vágtam rá ha készen állok rá. - Baromság - felelte, és felkapta a vezeték nélküli telefont a kanapé melletti tartójáról. - Inkább ő az apád, mint joshua. Es mindig fenn van. Hívd csak fel! - Átnyújtotta a telefont, én megmarkoltam, és a kék, gumibevonatú gombokra meredtem. - A rohadt életbe - morogtam, de azért beütöttem a számát. A fülemhez emeltem a telefont, megszorítottam a kezem, hogy ne remegjen annyira, és magamban azon imádkoztam, hogy értsen meg. Háromszor csengett ki, mielőtt bekapcsolt az üzenetrögzítő. - Szia, papa! - szóltam bele a sípszó után. - Merit vagyok. Csak azt akarom mondani, hogy itthon vagyok, és jól vagyok. Amint tudok, átmegyek. - Azzal letettem a telefont, és visszaadtam Mallorynak. - Végre felnőtt módra csináltad - jegyezte meg, miközben áthajolt a kanapén, hogy visszategye a telefont helyére. - Azért remélem, még mindig szét tudom rúgni a seggedet, ha élőhalott vagyok, ha nem! Megvetően horkantott. Egy pillanatig nem szólt semmit, aztán óvatosan rákezdte. - Talán valami jó is kisülhet ebből. A szemem sarkából pillantottam rá. - Mégpedig? - Mégpedig végre lefekszel valakivel. - Jézusom, Mallory! Annyira nem erről van szó! - feleltem, de azért a nem létező szerelmi életemre tett megjegyzése célba talált. Mallory az egészért engem hibáztatott, azt mondta, nem teszem oda magam. Mit akart ez jelenteni? Én eljártam ide-oda. Kávézókban lógtam, elmentem a tanszéki szakestekre is. Malloryval szinte minden hétvégén elmentünk megnézni egy-egy bandát, hiszen Chicago a turnézó indie-zenekarok Mekkája. De hát a disszertációmra is koncentrálnom kellett. Gondoltam, a fiúkra utána is lesz időm. Most pedig nyilván egy (se élő, se holt) örökkévalóság. Mallory átkarolta a vállamat, és megszorított. - Nézd. Most már vámpír vagy. Vámpír - mért végig, és magába itta a Cadogan-féle átalakítás látványát. - A stílusodon határozottan javítottak, nemsokára ott lesz neked az az egész gótikus elegancia dolog. Felhúztam a szemöldökömet. - Komolyan! Magas vagy, elegáns, jól nézel ki. Úgy nyolcvanszázaléknyi láb. - Félrebillentett fejjel vizslatta a lábamat. - Egy kicsit utállak is érte. - Neked viszont jobb a cicid - ismertem el. És mint minden egyes alkalommal, amikor a láb kontra cici kérdés felmerült, végigpillantottunk a mellkasunkon. Szemügyre vettük. Hasonlítgattuk. Az enyém is jól nézett ki, bár kicsit méretesebb is lehetett volna. Az övé viszont tökéletes.

14 - Szóval jobb - szólalt meg végül, de csak legyintett. - De nem is erről van szó. Hanem arról, hogy remekül nézel ki, és lehet, hogy téged személy szerint bosszant, de Joshua Merit lánya vagy. Mindenki ismeri a nevét. És mindennek ellenére mióta is nem randiztál, egy éve? Tizennégy hónapja, de hát ki tartja számon? - Fia pedig most fogod magad, ezzel a dögös vámpíroskodással egy egész új világ nyílhat meg előtted. - Persze, Mai. Majd telefonálok egyet. - Felemeltem a kezem, és úgy tettem, mintha telefonálnék. - Halló, apu! Itt a lányod, akit alig bírsz elviselni. Na ja, nyilván csalódtál, amiért élőhalott vagyok, de a vámpírsrácok komolyan nagyon dögösek! - Azzal letettem a telefont". - Na nem, köszi! Nem fogok vámpírokkal randizni. Mai a vállamra hajtotta a fejét. - Édesem, te is vámpír vagy. Megdörzsöltem a halántékomat, ami kezdett lüktetni. - Tudom, és jó nagy szívás. Nem akarok többet beszélni róla. Mallory türelmetlenül sóhajtott, de nem fűzött hozzá semmit. Visszahanyatlott a kanapéra, és egy ujjal dobolni kezdett az ölemben heverő, csukott vámpírkézikönyvön. - Elolvasod? - Talán tisztában kéne lennem az alapszabályokkal. Es mivel előttem az egész éjszaka... - De nem előttem. - Felállt és nyújtózkodott. - Aludnom is kell. Kora reggel megbeszélésem lesz. Jó szórakozást a vámpírkönyvhöz! - Jó éjt, Mai. Kösz, hogy fennmaradtál velem. - Nincs mit. Plolnap felhívom a sulidat, majd szólok, mit mondtak, hogy visszavesznek-e. - Kisétált a szobából, de kezét a tölgyfa ajtókeretre simítva visszapillantott. - Csak hogy jól értem-e, kiakadtál, hogy vámpír lettél, és utáljuk ezt a Suliivan pasit, ugye? Belelapoztam a Kánon vastag, ősöregnek tűnő lapjaiba, átfutottam a köszönetnyilvánítást és a tartalomjegyzéket, mire futó tekintetem megakadt a második fejezet címén: Urad szolgálata". - Ó, hogyne - biztosítottam Mait. - Utáljuk. A kanapén aludtam, könyvvel a kezemben. Jóval azután, hogy Mallory felvonszolta magát, az éjszaka utolsó óráit azzal töltöttem, hogy átnéztem a Kánont. Teljesen éber voltam - a vámpírrá alakulás máris megváltoztatta a belső órámat -, legalábbis amíg napkeltekor el nem ért a fáradtság. Hajnal közeledtével szinte éreztem, ahogy felkúszik a nap, és lassan felszaggatja a látóhatárt. Ahogy felhágott, úgy nőtt az ólmos fáradtság is. Hogy is írta Carl Sandburg a ködről? Hogy puha kis macskalábakon jár? így osont be a kimerültség is. Némán, de teljes bizonyossággal bekúszott, és súlyos bársonytakaróként borult rám. De míg az elalvás fokozatos volt, hirtelen ébredtem, és egy ősrégi, dohos takaróba bugyolálva találtam magam. Kibogoztam a tagjaimat, és ahogy felpillantottam, láttam, hogy Mallory ott ül farmerben és Cubs-mezben a fotelben, kíváncsian bámulva felém. - Múmiát csináltál belőlem? - Ablakok vannak a szobában - mutatott rá -, és túl nehéz voltál, hogy felvigyelek. Ha egész nap a napon hagylak, biztos, hogy nem kapom meg az e havi lakbért. - Felállt, közelebb jött, és végignézett rajtam. - Nem égtél le vagy valami? Ledobtam a takarót a földre, és szemügyre vettem a testemet. Még mindig a testhez simuló koktélruha volt rajtam, és a bőröm, ahol kilátszott, jól nézett ki, talán még jobban, mint az átalakulás előtt. És sokkal jobban éreztem magam, mint előző éjjel, végre elmúlt a tompaság. Egészséges, vérszívó vámpír voltam. Pfu! - Nem - ennyit mondtam, megkíméltem a belső monológtól. - Asszem, minden oké. Köszi. Mallory az ujjával dobolt a combján.

15 - Szerintem ma éjjel arra kéne fordítanunk egy kis időt, hogy átvizsgáljunk egy kicsit. Találjuk ki, mivel van dolgunk, mik az igényeid. írd le, milyen cuccokra lenne szükséged! Szkeptikusan húztam fel a szemöldököm. Mallory kétségkívül zseniális. Hogy mást ne mondjak, közvetlenül a főiskola után landolt vezetői állásban a McGettrick- Combsnál - szó szerint egy nappal azután, hogy lediplomázott az Északnyugatin. Azt mondta: Mr. McGettrick, a cégnél akarok dolgozni." Mire a morcos, mindent bele típusú Alec McGettrick: Legyen itt hétfő reggel nyolcra". De Mallory az ötletek embere volt, nem a részleteké, valószínűleg éppen ezért bizonyult olyan értékesnek Alec és csapata számára. Hogy azt javasolja, állítsak össze listát - nos, ez annyira nem rá vallott. - Jól vagy, Mal? Vállat vont. - Te vagy a legjobb barátnőm. Ez a legkevesebb, amit tehetek. - Mallory üres tekintettel meredt a falra, és megköszörülte a torkát. - Most, hogy ezzel végeztünk, a hűtő tele van vérrel, még azelőtt hozták, hogy felébredtél, és az oldalán van egy ingyenes telefonszám is, azon lehet rendelni. - Megrándult a szája, jól láthattam, hogy nevetést próbál visszafojtani. - Mit röhögsz a kajámon? Behunyta a szemét. - Tudod, milyen cég csinálja ezt a vámpír-házhozszállítást? Úgy hívják, hogy Blood4You". Nem valami eredeti, mi? Úgy értem, fogékony vásárlóközönségük van, de az isten szerelmére, vedd komolyan a marketinget! Új név kellene nekik, új imázs, új csomagolás... - elrévedt, valószínűleg lehetséges lógók és reklámfigurák táncoltak a fejében a reklámdallamra, amit kétségkívül máris kiötlött. - Na mindegy - szólalt meg végül a fejét rázva, mintha ki akarná üríteni. - Most nem dolgozom. Pontosabb hírem van, vettem egy sötétítő függönyt a szobádba. Óriási, úgyhogy teljesen elfedi az ablakot. Most már biztonságosan tudsz durmolni, bár totál nem megy a berendezéshez - kritikus tekintettel körbepillantott a szobán. - Ez van. Mikor Mallory beköltözött, semmit nem változtatott a barna téglás házban azon kívül, hogy kijelölte a hálószobákat, feltöltötte a frizsidert, és behurcolta az elektronikát. Úgyhogy a berendezés Rosie nénis maradt. A néni komolyan vette a nevét, és minden szabad felületet virágos kis terítőkkel vagy szőnyegekkel borított. Még a tapétán is káposztafejnyi rózsák tarkállottak. - Megint csak kösz. - Ha esetleg érdekelne, tényleg aludtál. Rávigyorogtam. - Ellenőrizted? - Odadugtam az ujjamat az orrod alá. Nem tudtam, hogy lélegzel-e vagy valami módon... meghaltál. Egyes könyvek szerint azt csinálják a vámpírok... tudod, napközben. Mallory csak tudja, hiszen nagy rajongója az okkultizmusnak. Ha nem lett volna épp neki való az állás a chicagói reklámügynökségnél, vámpíroknak és hasonlóknak szentelte volna az életét. És mindez még azelőtt volt, hogy megtudta volna, valóban léteznek. A szabadidejét szánta rá. És most itt voltam neki én, a saját, külön bejáratú vámpírházikedvenc. Házi vámpír? - Úgy is éreztem, mintha aludnék - erősítettem meg, aztán felálltam, letettem a könyvet a földre kettőnk közé, és észrevettem, hogy még mindig ruhában vagyok. - Huszonnégy órája van rajtam ez a ruha. Gyötrelmesen hosszú zuhanyra van szükségem, és át kell öltöznöm. - Kapd csak össze magad! És el ne használd a hajbalzsamomat, halott csaj! Felszisszentem, és a lépcső felé indultam. - Nem is tudom, miért bútoroztam össze veled.

16 - Mert egyszer majd te is olyan totál menő akarsz lenni, mint én. - Persze! Arra csak a fogad fáj. Csak nevetett. - Ezzel aztán jól el fogunk szórakozni! Efelől szintén voltak kétségeim, de eleget tunyultam, úgyhogy inkább nem kezdtem el sorolni, és felbaktattam. A fürdőszobában kerültem a tükröt, attól tartottam, hogy esetleg nem látnék tükörképet. Addig álltam a zuhany alatt, míg ki nem fogyott a meleg víz, élveztem a szurkáló forróságot, és elgondolkodtam új... létemen? Helen említette az alapokat - karó, napfény, vér -, de a metafizikát kihagyta. Ki vagyok? Mi vagyok? Lélekvesztett? Halott? Élőhalott? Kényszerítettem magam, hogy legalább részben szembenézzek a dologgal; végigsimítottam a párás tükrön, és azért imádkoztam, hogy ott legyen a tükörképem. A gőz felkavarodott a kicsi helyiségben, de felfedett - vizesen, nagyrészt rózsaszín fürdőlepedőbe burkolva, nyilvánvalóan megkönnyebbült arckifejezéssel. A tükörbe meredve próbáltam kisakkozni a többit. Sosem voltam kimondottan vallásos. A szüleim számára a templom jó ürügy volt a Prada cipők meg a legújabb Mercedes kabrió villogtatására. De magamban mindig is spirituális voltam. Szüleim ellenére próbáltam hálás lenni mindazért, amit kaptam, azokért a dolgokért, amelyek emlékeztettek rá, milyen kis fogaskerék vagyok egy hatalmas gépezetben; a tóért egy-egy borongós, merengős napon; Elgar Felszálló pacsirtájának kecses fenségességéért; egy Cassat-festmény csendes méltóságáért a művészeti intézetben. Úgyhogy miközben csupaszon és vizesen reszkettem a tükör előtt, az ég felé emeltem a szemem. - Remélem, köztünk még mindig minden rendben. Nem kaptam választ, de hát nem is vártam. Ha válaszol, ha nem, nem számít. Epp a hit a lényeg, azt hiszem. Húsz perc múlva tisztán, szárazon, újra farmerben jelentem meg odalent. Egyik kedvenc csípőnadrágom mellett döntöttem, két vékony, egymásra húzott pólóval, az egyik fehér, a másik a szememhez illő halványkék; és Mihara Puma cipőt húztam. A százhetvenpár centimmel nem volt szükségem magassarkúra. Csak egyvalami hiányzott a teljes harci díszből, a fekete hajgumi, amit vészhelyzet esetére a jobb csuklómon hordtam. Ma viszont magas, feszes lófarokba fogtam sötét hajamat, az egyenesre vágott frufrut pedig hagytam a homlokomba lógni. Odalenn, a konyhában találtam Malloryra. A pultnál ült egy széken, előtte egy diétás kóla, kezében a Cosmo. - Na, mit tanultál múlt éjjel a vámpírbibliádból? - kérdezte anélkül, hogy felpillantott volna. Felkészítettem magam a mesére, kikaptam egy üdítőt a hűtőből, felpattintottam a karikát, és lecsusszantam mellé egy székre. - Mint Plelen mondta, az Egyesült Államokban tizenkét vámpírház van; ebből három Chicagóban. A házak szervezete olyasmi... hát, azt hiszem, mint a feudális Angliában. Csak itt báró helyett egy vámpírmester felügyel mindenre. - Ethan - jegyezte meg. Helyeslően bólogattam. - A Cadogané Ethan. Ő a ház leghatalmasabb vámpírja. A többi voltaképp a csatlósa, fel kell esküdnünk a szolgálatára, az engedelmességre, meg ilyenek. Még hangzatos titulusa is van. Mai felhúzott szemöldökkel pillantott fel. - Ő az én Nagyuram".

17 Mallory sikertelenül próbálta visszafojtani a nevetést, amitől végül olyan hangokat adott ki, mintha fojtogatták volna. Aztán visszatért a magazinjához. - Nagyuramnak" kell szólítanod Ethan Sullivant? Elvigyorodtam. - Csak ha azt akarom, hogy rám figyeljen. Felhorkant. - És még? - A házak olyanok, mint a... - elhallgattam, kerestem a megfelelő hasonlatot - nagyvállalatok. Van, aki a háznak dolgozik. Őrök például, vagy PR-osok, ilyesmi. Vannak adminisztrátoraik, dokik, akik a házon kívül dolgoznak, még néhány történelmi pozíció is. Mindannyian fizetést kapnak. - Történelmi pozíciók? Kortyoltam egyet az üdítőmből. - Ethannek van egy szekundánsa", valami másodparancsnok-féle vagy mi. - Ó, mint Riker? Említettem már, hogy a Star Trek: Az új nemzedéket is imádta? - Naná. Meg van Őrző" is, aki a ház valamiféle felvigyázója. - Mint a márkáké? Rábólintottam a találó metaforára. - Pontosan. Maga a ház pedig a Hyde Parkban van. Afféle kis palotára gondolj. Mallory kellően megilletődöttnek tűnt. - Hát, ha már rád támadtak, és akaratod ellenére vámpírrá változtattak, legalább gazdag és elegáns vámpír legyél. - Nem rossz érv. - Hány Cadogan-vámpír van? - Összesen háromszáznyolc. Ebből nyolcvanhatan laknak a házban. Koleszszobáik vannak, olyasmik. - Szóval ezek a vámpírok kastélyszerű kollégiumban laknak, és fizetést kapnak csak azért, mert hegyes a foguk. - Félrebillentett fejjel nézett rám. - És pontosan mennyi is az a lóvé? - Tisztességes. Jobb, mint a tanársegédi. - Mínusz a szabad akarat. - Na igen. Mai megköszörülte a torkát, a pultra tette a dobozt, összekulcsolta a kezét, és rám nézett. Úgy tippeltem, akármilyen vallomásra készül, nem fogok örülni neki. - Felhívtam az egyetemet. Ettől összeszorult a torkom. - Mondtad nekik, hogy egyáltalán nem az én választásom volt? A pultra sütötte a szemét. - Merit, nem vesznek fel vámpírokat. Törvény szerint nem is kell nekik, és félnek a pereskedéstől, ha az egyikőtök, tudod... - ráncolta a homlokát, és legyintett egyet -, a fogak meg a harapás... Komolyan, ha Helen nem tette volna meg, az egyetem magától is kirúgott volna, ha rájönnek. A gyűlölet magja kicsírázott és szárba szökkent. - De én nem mondtam volna el nekik - makacskodtam. - Honnan tudták volna meg? Átszervezhettem volna az órarendemet, esti óráim lehettek volna... Mallory megcsóválta a fejét, és komoran hajtotta fel az asztalon heverő újságot. A reggeli Tribüné volt az, a nyitott oldalon vastag, gót betűkkel szedett szó: GRATULÁLUNK! Kinyitottam. A feliratot egy egész oldalas hirdetés követte az életmód rovatban. Egy névlista - tizenkét hasábban, mindegyikben egy tucat. A szöveg így szólt: Az Északamerikai

18 Vámpírnyilvántartó Hivatal gratulál a következő aspiránsoknak. Gyümölcsöző és kielégítő szolgálatot kívánunk! Végigfutottam a házakon: Navarre, McDonald, Cabot, Cadogan, Taylor, Lincoln, Washington, Heart, Lassiter, Grey, Murphy, Sheridan. A nevem ott szerepelt a Cadogan oszlopában. Görcsbe rándult a gyomrom. - Pár riporter is hívott - szólalt meg halkan Mallory. - Üzenetet hagytak a rögzítőn. Azt akarják tudni, milyen vámpírnak lenni. Merit-vámpírnak. - Riporterek? - megráztam a fejem, és visszalöktem az újságot az asztalra. - Ezt nem hiszem el. Nem hiszem el, hogy mit művelnek. Hogy kiadtak! - Végigdörgöltem az arcom, próbáltam visszatartani a dühömet. - Jól vagy? - kérdezte Mallory? Leejtettem a kezem, és a szemébe néztem, mert meg akartam értetni vele. - Színlelhettem volna, soha senki sem tudta volna meg. Csak annyit kellett volna tennem, hogy átteszem estére az óráimat, nem lett volna olyan nehéz. A bizottságom együttműködött volna velem. A rohadt életbe! Még csak meg sem próbálhattam! A düh sebesen, forrón, egyre erősebben növekedett. Úgy viszketett a bőröm alatt, mintha a testem egy mérettel kisebb lett volna annál, hogy benn tudja tartani. Mintha nem lett volna jó rám. Ingerülten köröztem a vállammal, és a düh csak dagadt. Szívem szerint megütöttem volna valamit. Verekedtem volna. Haraptam volna. Lassan elfordítottam a fejem, és mohó pillantást vetettem a hűtőre. - Jézusom, Merit! Visszapillantottam. Mallory szeme tágra nyílt, a keze a pult szélét markolta. Gyors, tompa, kettős dobszót hallottam, és rájöttem, hogy a szívverése az. - Mi van? Kinyújtotta az egyik kezét, de vissza is kapta. - A szemed. Az íriszed teljesen ezüstszínű. A konyhából felrohantam a fürdőszobába, felkattintottam a villanyt, és magamra meredtem. Igaza volt. A szemem kékje ezüstfényben ragyogott, a pupilláim tűhegynyi - re szűkültek. Mallory bepréselte magát mögém az aprócska mosdóba. - Dühös lettél. Biztosan attól lesz ilyen, ha dühös leszel. Dühös vagy szomjas, helyesbítettem magamban, mivel épp a vérivás futott át a fejemen, mint stresszcsökkentő módszer. - Nyisd ki a szád! Ezüstszemem találkozott a pillantásával a tükörben. Egy pillanatig haboztam, össze kellett szednem a bátorságomat, mert tudtam, mit fogok látni. Kinyitottam a szám, és megláttam a felső állkapcsomból kinyúló szemfogakat. Megnyúltak, hegyesek és élesek lettek. Akkor kellett történnie, amikor azon gondolkodtam, hogy lerohanom a hűtőt. Nemigen tudtam, mit árul el ez arról, hogy ki vagyok, mikor észre sem vettem. Aggodalmasan, mormolva szitkozódtam. - Ezek eddig nem voltak itt. - Tudom! - vetettem oda. - Bocs, de ez nagyon király! Becsattintottam a számat, és összeszorított állkapoccsal dünnyögtem: - Nem lesz olyan király, ha egyszer téged kívánlak meg délutáni nasinak. - Olyat úgysem tennél. Könnyedén, teljes bizalommal mondta, de én nem hittem ebben ennyire. - Remélem.

19 Megtapintotta egy hosszú, egyenes tincsemet. - A hajad sötétebb lett. - Félrebillentett fejjel nézett. - Gesztenyebarna helyett talán fekete. És a bőröd is sápadtabb. Van rajta valami... élőhalott ragyogás. A tükörképemre meredtem. Igaza volt - sötét haj, sápadt bőr, tipikus vámpír. - És még mit érzel? Erősebb vagy? Jobb a hallásod? A látásod? Valami ilyesmi? A tükörképemre pislogtam. - Ugyanazt látom, és ugyanúgy is hallok. - Eszembe jutottak a szagok a házban, a gazdagságuk. - Talán a szaglásom lett jobb egy kicsivel. És nem bombáznak az ingerek, vagy ilyesmi, de ha izgatott leszek, mintha új dolgokat érzékelnék. -Nem említettem a levegő vibrálását körülötte, sem azt, hogy ilyen új dolog volt a szívverésének hangja. Mallory az ajtófélfának támaszkodott. - Mivel csak úgy tizennyolc órája vannak első kézből tapasztalataim az élőhalottakról, csak egy ötlet, de fogadni mernék, hogy könnyen segíthetnénk ezen az ezüstszem problémán. Az jó lenne. - Hogyan? - Vérrel. Kitettük a konyhapultra egy martinispohárral, egy üdítőspohárral, egy hőmérővel, egy üveg Ilersheys csokoládészósszal és egy üveg olajbogyóval egyetemben, mivel egyikünk sem igen tudta, hogyan közelítsünk a dologhoz. Mallory egy bambusznyárs tompa végével beledöfött a zacskóba. Bugyborékolt, és az orvosi műanyag tasak behorpadt oldala lassan feltelt levegővel. Undorodó hangot adott ki, és együtt érzőn pillantott rám. - Jézusom, Merit! Bólintottam, és ránéztem a 0-s zacskóra. A hét házhoz hozott zacskó egyikére. Minden típusból volt egy - A, B, AB és plusz még három 0-s. Gondoltam, ennek talán univerzális a vonzereje. - Tenger, tenger mindenütt, s egy korty sincs inni sehol!" - idéztem. - Pfuj. Bölcsészcsaj! - Elnyomó cápa! - Könyvmoly! - Kék hajú hülye! - Aki mondja! - Felvette az üdítőspoharat, és felém nyújtotta. - Most vagy soha, Merit. Azt mondta, kétnaponta szükséged van fél literre. - Gondolom, csak úgy átlagban. Tudod, nagyjából heti két liter, az kétnaponta fél. És valószínűleg kaptam is egyet, mielőtt tegnap este elhoztak. Szóval nem is igazán kéne kinyitnom holnapig. Mallory összevonta a szemöldökét. - Még csak meg sem akarod próbálni? Ez vér, te meg vámpír vagy. Valósággal marcangolnod illene a zacskót azokkal a tűhegyes fogaiddal, hogy hozzájuthass! - Két ujja között tartva meglóbálta a levegőben a zacskót. - Vér, nyami, fincsi vér! - A bíborszín folyadék ide-oda lötyögött, ahogy himbálta, kicsiny hullámokat keltve a parányi óceánban. Én meg kezdtem tengeribeteg lenni tőle. Védekezőn emeltem a kezem a hasam elé. - Tedd le azt a zacskót, Mallory! Úgy is tett, és további perceken át bámultuk, míg fel nem néztem rá. - Szerintem egyszerűen nem vagyok éhes. Biztosan sokkal kívánatosabb lenne, ha nagyon-nagyon vágynék rá. - És valami másra nem fáj a fogad? Végigpásztáztam a hűtő tetején sorakozó gabonapelyhes dobozokat - a készlet nagyrészt Mallory előkészületeinek volt köszönhető, melyeket a beharangozott vámpírapokalipszis esetére tett.

20 - Add csak oda a csokidarabos falatokat! A mályvacukrosat. - Máris - felelte, és lesiklott a székéről. Odament a hűtőhöz, felnyúlt, megragadta a dobozt, visszajött, és átadta. Felbontottam, belenyúltam, belemarkoltam a gabonapehelybe, aztán áttúrtam, hogy kiválogassam a mályvacukrokat, amiket be is tömtem a számba. - Te nem kérsz? - Átjön Mark - mondta óvatosan -, ha neked nem gond. Mark volt Mallory cukorfalat, de céltalan barátja. Még úgy két hetet adtam nekik. - Tőlem jöjjön. Hozass vele kínait! De ha felidegesít, lehet, hogy meg kell harapnom. - Vámpírszuka! - vágta rá Mai. Vállat vontam, és áttúrtam még egy marék pelyhet. - Csak figyelmeztetnélek, lehet, hogy totál kemény, tökös vámpír leszek. Mallory erre kivonult a konyhából, és visszakiáltott: - Ja persze, ott van egy lila mályvacukordarab az álladon, kemény, tökös vámpír! Lehántottam magamról, aztán a hüvelykujjam és a mutatóujjam közül a mosogatóba pöcköltem. Az ilyesmi teszi egyszer tönkre a hírnevemet. Mark Perkins huszonöt évesen elhatározta, hogy átússza a La Manche csatornát. Huszonhat évesen úgy döntött, meg kell másznia a Csomolungmát. Aztán jött a Machu Picchu, a bázisugrás, szellemvadászat New Orleansban, autóverseny a utahi sós síkságokon. Malloryval ellentétben, aki ritkán tervezett előre, Mark dühödten tervezgetett. Csak épp soha nem csinált semmit. A magas, vékony alak, rövid, barna hajjal szélviharként robbant be az ajtón, a karja tele útikönyvekkel, térképekkel és két zsíros aljú papírzacskóval. - Kínai! - visította Mallory, és ahogy a fiú megjelent, az ajtóhoz is szökkent. Puszit nyomott az arcára, megragadta az egyik ételeszacskót, és a konyha felé iramodott. Én épp olvastam, úgyhogy visszatettem a könyvet a helyére a dohányzóasztalon. Mark felém biccentett, lezúdította saját könyveit a fotelbe, és Mallory után indult. - Szia, Merit! - Helló, Mark! - integettem az ujjaimmal, és feltápászkodtam a kanapéról, de mielőtt követtem volna, megtorpantam, hogy lecsekkoljam az olvasmányait. A fotelben heverő, fényes, hegyi tájat ábrázoló borítókon ez állt: A nagy kalandkönyv, Hegymászás kezdőknek és Bazi nagy svájci kaland. Nyilván a Matterhorn következett Mark listáján. Szegény, aranyos, hülye Mark. - Agyarat növesztett, Mark! - kiáltott ki Mallory. - Úgyhogy csak óvatosan! A konyha felé félúton Mark megtorpant, hátrafordult, és úgy vigyorgott, akár egy idióta. - Hát... Ez. Beszarás! Hanyagul megragadtam a másik kínais zacskót. - Szarj csak be. Hoztál garnélás wontont? Összevonta a szemöldökét. - Minek kell a vámpíroknak garnélás wonton? Beljebb kerültünk a konyhába. Letettem a zacskót a pultra, beletúrtam, és megkerestem a rákkal és krémsajttal töltött tészta papírdobozát, meg a másikat az édes-savanyú mártással. Mindkettőt felnyitottam, belemártottam egy gombócot a mártásba, és beleharaptam. Még meleg volt. Boldogan nyöszörögtem, ahogy megéreztem az ízét: édes, sós, ropogós és krémes. Ez minden, amire egy újdonsült vámpír vágyhat. - Látom, orgazmusod van - kötözködött Mallory, és elővette a saját dobozait. Felbontotta az egyiket, szétválasztotta a két pálcikát, belebámult a dobozba, kihúzott egy falat brokkolit, és csócsálni kezdte. - Szóval mióta is vagy élőhalott? - tudakolta Mark. Mallory fuldokolni kezdett. Segítőkészen hátba vágtam.