Előkészületben: Bán Mór: Jég és Vér R. E. Howard: Cormac A SZÁZADIK Newman & Muldoom: Vadkanok

Átírás

1 1

2 51. Zelazny: Ellenfelek 75. Simmons: Szomorú ábrándok 52. Pratchett: Mórt 76. Parker: Aranyliliom 53. Stone: A bosszú démona 77. Muldoom: Codric 54. Sheenard: Parázs-varázs 78. Pratchett: Erik 55. Howard: Ne ássatok nekem sírt 79. Parker Észak császára 56. Muldoom: Sötét Angyalok 80. Rowland & Newman: A Sötét Isten 57. Pratchett: Bűbájos bajok 81.Payent: Yamael 58. Knight: Vérnász 82. Parker: Ezüstkorona 59. Sheenard: Egy ghoul vacsorája 83. Pratchett: Mozgó képek 60. Anderson: A Tengernép gyermekei 84. Campbell: Siratóének 61. Fayard: A Magnólia Nővérei 85. Salina: Fénymarék 62. Pratchett: Egyenjogú rítusok 86. Parker: Noumar parancsára 63. Newman: Interregnum 87. Rascal: Született Hős (klubkönyv) 64. Parker: Zlone örökösei 88. Newman: Terra Mithica 65. Brathseth: 666 nap Édenben 89. Caldwell: Fekete lángok 66. Pratchett: Vészbanyák 90. Parker: A könyörület éjszakája 67. Bán: Az Ezeréves Háború 91. Rowland: Az Idő Vasfoga 68. Fayard: Yvorl halott 92. Salina: S'Almeyna 69. Campbell: Bölcsődal 93. Mills: Korg Poláris 70. Bán: A Vérszemű Csillag 94. Pratchett: A Kaszás 71. Bán: A Hadak Ura 95. Baxter-Johnson: A Sors Gyermek 72. Pratchett: Piramisok 96. Parker A próféta 73. Bán: Gadur kapui 97. Fayard: Az Ayvari Mágus 74. Pratchett: Őrség! Őrség! Előkészületben: Bán Mór: Jég és Vér R. E. Howard: Cormac A SZÁZADIK Newman & Muldoom: Vadkanok 2

3 Colin J. Fayard AZ AYVARI MÁGUS CHERUBION KÖNYVKIADÓ 3

4 A cím angolul: The Magician of Ayvar Copyright Hűse Lajos all rights reserved! Sorozatszerkesztő: Nemes István A címlap Zubály Sándor festményének felhasználásával készült ISBN X ISSN Hungarian edition 2002 by Cherubion Kft. Felelős kiadó: Nemes István és Nemes Judit ügyvezető igazgatók Műszaki szerkesztő: Bihonné Király Edit Szedte és tördelte a Cherubion Könyvkiadó A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája Felelős vezető György Géza vezérigazgató A nyomdai megrendelés törzsszáma: Készült 2002-ben 4

5 Páromnak Hálám kevés. Nem tudok Csillagot számolni, Esőcseppből palástot szőni. A látomások az emberből magából születnek Pu Szung-Ling Évmilliókkal ezelőtt az ember nem ember volt, hanem hal. Az óceánban élt, és az olyan volt, mint a börtön, a levegő meg mint a plafon a börtön tetején. A plafonon át senkinek sem sikerült megszöknie. Aki átjut, annak vége - ezt mondta mindenki. Egyszer egy hal megpróbálta... Robert Silverberg Ha lan-o yé? Hát mi a halál? Chamoiseau 5

6 6

7 A regény szereplői Akers, a Hyllkroken-íjászok egyik káplárja riff Alencon Hyllkroken, Napkor klevan katonai parancsnoka Bálil, islén asszony, a lázadó seregek egyik vezére Barom Parrus, A Velő zsoldosa, brokhi Clodo Khimer, a lázadó klevan hadvezér Ebrahim Morasson, islén, a Bálil-bandák választott parancsnoka Elaisse Morasson, islén, Napkor könyvtárosa riff Gaucher Agrím, Marags klevan katonai parancsnoka Gran di Grasya, Ayvar rég eltávozott mágusa Juris Morasson, islén posztókereskedő, Elaisse apja Kanegér, a Velő klevan zsoldosa, tisztes Kleavani Ottar, Kleavalan királya Pöcsmadár, a Velő zsoldosa, klevan Rophoín Hyllkroken, Alencon öccse, a Velő parancsnoka Shayand di Grasya, Ayvar mágusa Shymaru, az elveszett emlékezetű férfi Vérszopó Ogg, a Velő brokhi zsoldosa, tisztes Veres, a Velő zsoldosa, klevan Warenne, a túlvilági asszony riff Watriquet Wedderburn, a klevanok legtehetségesebb hadvezére, Ottar veje. 7

8 - Van kedved élni? - Míg Isten akarja. * A vén holló higgadtan tollászkodott a juharfa csúcsán. A tenyérforma, haragoszöld levelek félig-meddig elrejtették a kíváncsi tekintetek elől - de az alant elrohanó embereknek egyébként is kisebb gondja nagyobb volt annál, semhogy ághegyen tollászkodó madarakat figyeljenek. A hamuszürkére fakult holló tudta ezt, hisz' megtapasztalta már a kétlábúak dolgait az ég alatt. Amikor a kétlábúak háborúznak, szemük vak, fülük süket minden másra. A csata a juharliget árnyékában megbúvó falu környékén dúlt. Nem lehetett különösképp jelentős csetepaté, hisz' a ködös virradattal kezdődött csupán, s még alig száradt fel a harmat, máris véget érni látszott. A károgó varjak télre készülő csapataiban több lélek tömörül össze, mint itt a síkon. Alig néhány száz, torka szakadtából üvöltő kétlábú csapott össze, hogy egymásba mártsák a kegyetlen vasakat - megviselt egyenruhások álltak szemben éhes tekintetű bocskorosokkal, parancsnak hódoló, csigás fürtű megtorlók verekedtek a régi dicsőségre áhítozó rab nemzet fiaival... Oly semmiség volt ez a kis vérontás, mely nemhogy a háború, de még egy sokadrangú hadmozdulat sorsát sem képes eldönteni, mégis oly fontos azoknak, akik belevetették magukat sodrába. Élet, avagy halál? - a kérdés most eldöntetett. *A kötet versbetétei kivétel nélkül Francois Villon tollából származnak. A szövegrészleteket nem változtattam meg, sem a korabeli Franciaországra való utalásokat, sem a fordítók - Kálnoky László, Szabó Lőrinc, Mészöly Dezső, Weöres Sándor - alkalmazta régies helyesírást. Úgy hiszem, a köszönet mellett legalább ennyivel tartozom. - a szerző. 8

9 A kopott csőrű holló végzett a tollászkodással... miként odalent a kétlábúak is egymással. A madár nehéz, öreges szárnycsapásokkal a levegőbe emelkedett, s mialatt az utolsó kétlábúak - az egyenruhások - felgyújtották az egymáshoz közel guggoló viskókat, ő leszállt a csatamező peremén, és járkálni kezdett a hozzá mérten hatalmas tetemek között. Értő szemmel gusztálta a tetszetősebb falatokat, majd kiválasztott egy kövér halottat, és az arcára telepedett. A férfi szája szélén már megjelentek a hangyák, s mákszem-fejüket összedugva itták a hideg nyálat. A holló nem zavarta az apró munkásokat, mint ahogy a hangyák sem ették el a vén madár elől a reggelit. A győztesek sietve odébb álltak. Várták őket az újabb csatamezők, felégetésre váró falvak, lemészárolható ellenségek... és valahol, kijelölt útjuk végén a rájuk kiszabott sors, amely mindig ugyanaz; a halál. Az egyenruhások azonban vígan meneteltek elébe; itt és most győztek, ez elég volt nekik - a sebesültek dolgát rábízták a dögevőkre. A holló falatozni kezdett. A fájdalom nem volt kellemetlen - hacsak abból a szempontból nem, hogy zavarta az alvásban. Olyan szépet álmodott, ám ez a viszkető-égő érzés - mintha késsel meg vágta volna a kezét - teljesen kiverte a fejéből a lebegő látomást. A smaragd ruhás, lánghajú asszonyra még emlékezett, ám a képe úgy tűnt a semmibe, mint a tejbe merített kanál... Erőlködve nyitotta ki a szemét. Ismerte azt az érzést, amikor a test és az elme olyannyira fáradt, hogy nem akar engedelmeskedni a kakaskukorékolásnak, de ez valahogy más volt. Mintha valaki mézzel kente volna be a szemhéját - egy tréfás kedvű gyermek? -, amitől a látvány is furcsán elhomályosul. Homályosnak tűnt a nagy, ezüstfekete madár is, amelyik sértett károgással rebbent arrébb, amikor megmozdította fájó kezét. A fák és a füstölgő gerendacsonkok őrült körtáncot jártak körülötte, s a lenyugvó Nap bíbor fénybe vonta a hihetetlen, kavargó, és mégis oly nyugodt képet. Vagy az a vörösség belül van, a fejemben? A fekete jószág biztatóan szemlélte. Hidd el, nem olyan rossz a halál, csak talán egy kicsit hideg, mondták a csillogó szemek. Persze, biccentett a férfi, de én nem akarok fázni. A madár szomorúan billegette a szárnyát. Előbb vagy utóbb mindenkit magába fogad a Távoli Út. A férfi szólni akart, hogy várhatna még a Távoli Út, hisz' sok dolga akad még e földön... de, hogy mi az a dolog, már nem jutott eszébe. Mielőtt még meglepődhetett volna ezen, elájult. 9

10 A vén holló, aki más holtakon már degeszre zabálta magát, s csak tesséklássék csipegette meg a bokrok alatt heverő testet, megszánta az elárvult kétlábút. Bölcsebb volt őkelme, mint azt az öntelt emberek hitték, s többet látott annál, mit a szem látni enged. A sebesült férfi faluja leégett, családja tagjai - ha voltak - már nem élnek, vagy jobb nekik, ha nem élnek. Hite is cserbenhagyta, akár csak két erős karja... s az emlékezete hosszú-hosszú útra indult. Ha az élete vissza is tér hozzá, nehéz, igen nehéz dolga lesz... Búcsúzóul aprót csípett a véres fejű férfi vállába -amúgy biztatólag -, és arrébb totyogott, hogy kevésbé szánni való vacsorát leljen magának. 10

11 Tudom, mi a tejben a légy, Tudom, ruha teszi az embert, Tudom, az új tavasz mi szép, Tudom, mely gyümölcs merre termett, Tudom, mely fán mily gyanta serked, Tudom, hogy minden egy dolog. Tudom, a munkát, a lusta kedvet; Csak azt nem tudom, ki vagyok. Rettentő hideg szopogatta a csontjait - talán már a pokol hidege -, és ettől ismét felébredt. Nem, egész biztosan tudta, hogy nem akar meghalni. De miért kerülgeti folyton ez a lehetetlen kérdés? Halál? Amint feltápászkodott, megértette... A sebesült elborzadva nézett körül. A fogyó hold fénye sok mindent rejtve hagyott, ám amit elé tárt, az is épp elégnek bizonyult. Mozdulatlan tetemek hevertek szanaszét, kifacsarodott tagjaik a halál bilincseibe fagytak. Kissé távolabb az éjszaka gyáva dögevői somfordáltak - megijedtek a férfi mozdulataitól, arrébb kotródtak hát... van ott is hús elég... Halál, mindenhol halál, mely bizonnyal őt is megérintette! A falu üszke alatt vörös parázsbogarak hunyorogtak, erejük rég a múlté, egymás után fulladtak a hamuba. Csípős füst ülte meg a környéket, amely megkönnyeztette az eszmélő férfit. Könnyein keresztül hosszan nézte az elhamvadt házakat - nem tudta, kellene-e éreznie valamit latrukra, s ez rosszabb volt, mintha a bánat marcangolta volna a lelkét. Mert a férfi nem csupán az elpusztult faluval kapcsolatos érzelmeit nem volt képes felderíteni, de azt sem tudta, hogy mit keres itt, és miért került veszélybe az élete. Mi történt itt, és mikor? És egyáltalán... Hol van most? Egy csatamezőn, egy felprédált település mellett... Ez a határozatlan névelővel körített, pontatlan helymeghatározás éppen elegendő volt számára. Bár nem tudta, hogy miként került erre az elátkozott helyre, a tudat, hogy fizikai valósága van annak, ahol van, megnyugtatta. Ám ekkor újabb kérdés kezdett fészkelődni tudatában. Mert érezte, hogy tudnia kellene, de nem tudja... nem tudja, hogy... Kicsoda ö? - Ki vagyok én?!? - kiáltotta az éjszakába, de az árnyékoktól megrágott hold csak mosolygott rajta, ahogy az anyák nyugtázzák gyermekük semmi-bánatát. 11

12 Sem a hold, sem a jóllakott dögevök nem méltatták válaszra - ám ami ennél is szörnyűbb volt, magában is hiába kutatott válasz után. Ki vagyok én? Kicsoda? Legalább egy név... egy foglalkozás, mely napjait boldoggá tette... egy anya hangja... szeretők nevetése... egy gyermek, aki a sajátja? Semmi. A férfi emlékezete üresen kongott, mint a szegény ember kamrája. Tudta, amit egy embernek tudnia kellett, hogy életben maradjon; tudta, mi az éhség, és hogyan lehet elvenni az erejét, tudta mi a folyó és mi a csónak, ismerte a közelgő tél hidegét... de nem tudta, kié az a lélek, amely a testében lakozik. Azután - hosszas, kétségbeesett kutakodás után - előtűnt egy név. Shymaru. Örömének ízét azonban megrontotta a név jelentése: Shymaru, azaz a Névtelen. Azokat hívták így, akik elvesztették az arcukat, akik megsértették az íratlan törvényeket, s ezért a közösség kivetette magából őket. A közösség, amely... Melyik...? Ahol a férfi élte le...hol...? Az emberek között, akik... - Akik? Az ég szerelmére, kicsodák?! Kétségbeesett kérdéseire most sem kapott választ. Csupán valamely pokolbéli, hullazabáló démon vihogása érkezett feleletül, valahonnan az árnyékok közül - de meglehet, hogy éppen egy bagoly nyugtázta a hiábavaló kérdéseket, s annak bölcs huhogása tűnt pokoli vonyításnak az elgyötört elme számára. Akármitől is származott az a hang, mozgásra serkentette a férfit. Valamiért elkerülte őt a halál, míg másokért eljött - mert így kellett lennie? -, hát akkor tennie kell valamit, nehogy magára haragítsa a kegyes sorsot! Feltápászkodott, s nem törődve a heves szédüléssel, mely azonnal elfogta, nekivágott a hajnalt vajúdó éjszakának. A csatatér árnyai egy darabon elkísérték... A felégetett árpamező még langyosán porzott léptei nyomán, és a félig elszenesedett tarló szalmaszálai úgy ropogtak talpa alatt, mintha egércsont lenne szerteszórva a fekete tájon. Gyenge szél kavarta magasba a meleg hamut, mely belepte a férfi egyébként sem tiszta ábrázatát. A finom por kaparta a torkát, és szúrta a szemét - könnyezett hát, s könnye közé becsempészte bánatát... de nem tudta, miért érez bánatot. Északnak haladt - miért? -, fáradt vánszorgással. Tudtán kívül a tegnapi győztesek nyomát követte. Már nem kérdezősködött, nem kutakodott válaszok után. Üres a feje - hamar beletörődött -, s a bánkódás ezen nem segít. Embereket kell találnia, akikkel beszélgethet, akik talán ismerik őt. Talán tudnak hétköznapi dolgokat, melyek segíthetik őt az eligazodásban. Vagy fel kell kutasson gyógyító asszonyokat - ez is olyan tudás volt, mely megmaradt neki, hogy a férfi pusztít, az asszony pedig életet ad és gyógyít -, akik keserű főzetekkel megvilágosítják emlékezetét. Fejsebét is elláthatnák - kitapogatta, s 12

13 vakító fájdalom emlékeztette, hogy kis híján élete fonalát szakajtotta ketté az a seb. Kötés kell rá, tiszta víz, meg kencék, mert jó a hamu, ha más nincs, csak nem éppen célravezető... A leégett gabonatábla egy lankás dombhátra kúszott fel, melynek tetejében kormos törzsű, századéves diófa trónolt. Az érett, száraz árpa gyorsan tovazúgó lángja megperzselte az alsó leveleket, s feketére pörkölte az ezüst törzsön éldegélő zuzmókat, de a fában nem tudott kárt tenni. ízletes, még tejes dióit keserű-zöld burok rejtette, ám a férfit nem tartotta vissza a fanyar íz; egyik golyóbist a másik után törte fel, és mohón befalta belüket. Erős fogai alatt porrá morzsolódott a véletlenül közé keveredett dióhéj is. Evés közben szemügyre vette a környező vidéket. Dél felé fekete madarak kisebb felhője jelezte, hogy ahonnan jött, ott tart még a lakoma. A férfi - Shymaru, ahogy kényszerből magát nevezte - elkapta onnan a tekintetét. Az a vidék sötét folt marad a lelkében, amíg csak él... Ha jelentett is számára valamit az elpusztított falu, azt máshol akarta megtudni, mert a halál földjére vissza nem megy! Keleten távoli hegyek szabdalták az eget, alig valamivel kékebbek, mint a levegő. Talán nem is léteztek, csupán az ég alján hasaló felhőkből gyúrta sziluettjüket Shymaru képzelete. Nem csábította a bizonytalan távolság - volt bizonytalanság elég a saját fejében -, elfordult hát tőle. Napnyugat irányában nem hordott olyan messzire a tekintet. Néhány lusta dombhát után smaragd-barna erdőségek birtokoltak a látóhatárt. Shymaru tisztán hallotta, ahogy a szél titkokat zúg az ágak között, oly nyelven, amit majdnem megért... majdnem", s ez bosszantóan vékony fal a Tudás előtt, mégis áthághatatlan. A férfi megharagudott ezért a majdnem"-ért az erdőre, hisz' hallja a titkot, de megtartja magának... gonosz világ az, a fák birodalma, be nem teszi oda a lábát! Észak továbbra is megnyugtatóan fekete volt. A jövő évi kenyér ígéretét egykor magában hordozó, leégett árpamező hosszan nyúlt tova, dombról-dombra, és Shymaru tudta, hogy számos ember lakhat a közelben, sok kenyérpusztító, mert céltalan nem nő az árpa, csak ha a gondos gazda haszonra számíthat. A falu, ahol második életére eszmélt, száz év alatt sem enne meg ennyi kenyeret - város, jutott eszébe a nagy falu" neve, város lapul a közelben! Talán éppen északon? Mialatt a félérett dión rágódott csersavaktól összehúzott szájjal, és az útirány felől gondolkodott, a következő domb mögött - lankás horpadás rogyasztotta gerincét, s ettől olyan lett, mint egy asszony gömbölyű hátsója - szemet szúrt neki három magányos fa lombja. 13

14 Jelent az valamit, morfondírozott. Miként ez a diófa az aratóknak nyújt hűsítő árnyékot, és némi felfrissülést, az a három talán kutat jelöl, vagy egyebet. Házat? Netán... Az asszonyfenék-forma domb amúgy is arra ingerelte, hogy másszon fel rá, s mivel a három fa megfejthető titka is vonzotta, hát elindult. Búcsúzóul megköszönte a diófának ebédjét, s hosszú életet kívánt neki, sok magoncot. A fa kemény levelei úgy zörögtek utána, mint a sok tudást rejtő kódexek lapjai. A hasadt dombtetőre felérve Shymaru kíváncsisága nyomtalanul elszállt. A tető nélküli, csonka udvarház körül heverő emberi testek mindent elárultak neki, amit tudni kívánt, sőt, még annál is többet. Amazok ott lenn nem lustaságból hevernek a napon, nem azért, mert a nehéz munka kivette tagjaikból az erőt. Halottak voltak, visszavonhatatlanul, lelkűk már az Úton jár, az Istenasszony álmodik velük... - Kicsoda? - rökönyödött meg Shymaru, s meglepetését fennhangon közölte a nyugton alvó dombokkal. Hangja rekedt volt, mint a varjúkárogás, de az övé volt, s ez nem csekély boldogsággal töltötte el. Erről legalább biztosan tudja, hogy az övé, hozzá tartozik. - Miféle Istenasszony? Az emlékei közt tátongó feneketlen űr figyelmeztette, hogy jobb lesz óvakodnia az efféle kérdésektől. Shymaru bosszúsan fintorgott, ráncba szaladt a homloka, s ettől ismét hasogatni kezdett a fején végigszántó seb. Csiklandozó bizsergéssel vér serkent a seb mélyén, még jobban összeragasztva gubancos hajszálait. - Semmi, semmi! - morgott Shymaru, tudomást sem véve a fájdalomról. - Csak ostoba kérdések, melyekre nincsen válasz! Akkor már inkább a holtak társasága! Ez utóbbi kijelentését nem önpusztító gondolatok szülték, csupán az elhatározás, miszerint ahelyett, hogy elvesztett emlékezetén marcangolódna, inkább szétnéz az udvarház romjai között. Csupán békés halottak szelleme őrzi, s hátha talál a falak árnyékában valami hasznára valót. Kegyetlen világba csöppent, majdnem oly tudatlanul, mint egy csecsemő, s épp úgy áll csupaszon, magányosan a napok előtt, mint amaz. Fegyver kell, ruha, talán szerszámok - ha ért hozzájuk egyáltalán -, élelem, kötszer, kulacs, hogy ne legyen a természet szeszélyeire kárhoztatva... mindezt talán megadja az udvarház, ha elegendő tisztelettel közeledik romjaihoz. A ház gazdag emberé lehetett - erről árulkodott a meszelt téglafal, a roggyant tető lécein itt-ott megkapaszkodó, égetett agyagcserép. Keskeny ablakait egykor léckeretre feszített disznóhólyag takarta - most cafatjait libegtette a szél, mint rontásűző papírosokat az oltárok falán. Az udvarház földszintes, masszív tömbje jól védhetőnek tetszett 14

15 - az a néhány szép ruhába bújtatott, halott fegyveres gondoskodhatott egykor a háznép és a vagyon biztonságáról -, de hát nem véd meg mindentől a fal, s néhány kard. A házhoz tapasztott jószágudvar üresen tátongott, kerítésén törött gerincű, borjúnyi kutya lógott, mint egy odavetett, rongyos suba. Fénytelen szemét belepték a legyek, s ettől olybá tűnt, mintha kacsintana. Csak pihenek kicsit, aztán tovább őrzöm az eszetlen barmokat! Jókora hombár is tartozott az udvarhoz, persze üresen. A belevalót még lábon felgyújtották odakint a mezőn. A lóistálló szinte semmi kárt nem szenvedett. Shymaru először arrafelé vette az irányt. Ha lovat nem is remélt találni, jó meleg pokróc biztosan lesz. Egyre hidegebbek az éjszakák, s csakhamar nappal is rávicsorognak a jeges szelek (de hogy ezt honnan tudta, amikor a feje üres hordó?). A lovászok vacka oly értékeket rejthet, amit a dúlás katonái semmibe se vettek az udvarház kincsei mellett, neki azonban még jó szolgálatot tehetnek. Le kellett hajtania a fejét, hogy beférjen az ajtón. Fényes légyrajok rebbentek arrébb, ahogy árnyéka a halott katonákra esett - az elmúlás apró fullajtárai már a hűlt testeken dáridóznak, de a nehéz, dögvészhordozó bűz még nem született meg. Shymaru ügyelt rá, hogy ne érintse egyik halottat sem a lábával - az olyan tiszteletlenség lenne, melyet magának sem kívánna. Majd ha végez, egybehordja őket az istállóban, és rájuk gyújtja, hogy meglegyen a végtisztesség, cserébe a ráörökített holmikéit. A hamvakról már a szél fog gondoskodni... Az istálló hűen megőrizte a lovak szagát, és a névtelen férfi mélyet szippantott a levegőből, mert valami elfeledett emlék erre késztette. Most nem kísértette meg a majdnem tudom, mi az" érzése, s nem tett fel kérdéseket; tudta, választ most sem kapna. De az illat, a jószágok intenzív kipárolgásának emléke oly mélyen befurakodott a lelkébe, hogy Shymaru megértette: előző életében fontosak voltak számára a lovak. Hogy miért? Azt inkább nem firtatta. Nyolc, egyszerű állás sorakozott egymás mellett, és négy, finomabb kidolgozású ezekkel szemben. Az egyszerűekben az igáslovak kaphattak helyet, a másikban a háznép hátasai. A félhomályos, szalmazizegéssel betöltekezett istálló végében egyszerű priccsek adtak otthont a lovászoknak - most azonban hófehér alsószoknya világított ott a félhomályban. Shymaru lassan közelebb óvakodott, s miközben szeme megszokta a kevés fényt, egyre többet látott a priccsen fekvő lányból. A tépett alsószoknya inkább alatta volt, mint rajta, fedetlen hagyva térdét, combját, ágyékát... Feljebb a pruszlik szintén ronggyá tépve, s a lány keblei - mint két kerek sajt - sápadtan derengtek Shymaru szeme előtt. A bőre finom látszatú, de a haláltól sápadt és 15

16 viaszos volt, kivéve a nyakát, ahol a fojtogató kezek rajtahagyták fekete bélyegüket. Szerencsére a rongyokból, melyek már nem takarták a testét, jutott valamicske a lány arcára, így Shymarunak nem kellett szembesülnie az üveges szemek látványával. Csupán a búzaszín tincsek, melyek, mint napsugárból font korona keretezték a fejét, csak azok panaszkodtak, mert a test néma volt és hideg. - Oly fiatal még... - motyogta Shymaru, és szégyenkezve elfordult, mert férfi volt, ugyanolyan, mint azok, akik ezt tették a lánnyal, s mert tehetetlen volt, akár a falon rohangáló bodobácsok. - Miért? Már megint egy kérdés! Shymaru dühében beleöklözött a szolgák priccsét a karámoktól elválasztó deszkafalba - s csupán ekkor ébredt rá izmai erejére, mert a masszív fal, amely a lovak heves rúgásait is kivédte volna, nagy nyekkenéssel a szalma közé dőlt. Ám nem ért rá törődni vele, hiszen most már csakugyan dolga akadt: meg kell adnia a végtisztességet a háznépnek. A meggyalázott lányra hamar pokrócot terített, és kifordult az istállóból. Többször vissza fog térni ide, hogy behozza a tetemeket, magának ráér majd akkor pokrócot keríteni. A ház nem várt gazdagságban részeltette. A támadók nem lehettek sokan, hogy nem tudtak mindent magukkal vinni, vagy a környező hatalmas földek javaiból olyan kincseket halmozhattak fel az uradalom gazdái, hogy fényük elvakította a prédára éhes katonákat, és nem vették észre a hétköznapi értékeket. A névtelen férfi kezébe vette az elhagyott, elhagyatott tárgyakat, mérlegelte súlyukat, használhatóságukat - egy kicsorbult lábasból sültzsír édeskés illata szállt fel, a mezei szerszámok fényesre kopott fanyeléből fanyar füst emléke szivárgott elő, csupa megfoghatatlan illatnyom, amellyel Shymaru nem tudott mit kezdeni -, sorra visszatett szinte mindent oda, ahol lelte. Nagyon szerényen válogatott az elpusztított tanyaház hagyatékából. Egyelőre összehordott mindent, amit használhatónak ítélt, és kupacba rakta a kút mellett. Közben többször beverte a fejét a túl alacsonyra méretezett szemöldökfákba... vagy talán ő nőtt ki a Véres Úr markából ily szép szál magasra? Az újabb kérdés megzavarta, ezért inkább nekilátott, hogy a halottakat bevigye az istállóba. A házban lelt idősebb, előkelőbb ruházatú emberpárt az uradalom gazdáinak vélte -, őket a lány mellé helyezte, aki talán az édes leányuk lehetett. Jó tucatnyi bérest és cselédet talált az udvar különböző zugában, kit fegyverrel a kézben ért utol a vég, ki menekülés közben kortyolt a halál poharából. Volt köztük gyermek is, sírástól maszatos arcú... vajon mit követtek el, hogy nem hagyták futni őket? Ők is sorban az istállóba kerültek. A katonákat a szélső karámokba sorakoztatta, az előkelőbb lovak helyére. Éppen öten voltak, és három másik, kiknek ruházata ismerős volt már a leégett faluból. A támadók közé tartoztak, amíg éltek - most egyek voltak a 16

17 halálban a háznéppel, s nekik is kijárt a végtisztesség. Ha már elkezdte, Shymaru tökéletes munkát akart végezni - meg hát, nem jó dolog magára haragítani a szellemeket, van baja anélkül is éppen elég. A kerítésre hajított kutya tetemét vitte be legutoljára, majd végiglocsolt a fal mentén egy szilke lámpaolajat, amit a házban talált. Azután csak állt a tetemek felett, némán, mint a dombtetei diófa, s képtelen volt szikrát csiholni az acélból - kovát és taplót szintén a házban lelt, a tűzhely mellett -, hogy bevégezze művét. A tűz megtisztít, visszaadja a testet a földnek, lelket a légnek... mégis, pusztít, és eltünteti azt, mi egykor oly fontos volt ezeknek az embereknek: a porhüvelyt, ebben az életben az egyetlent. Végül mégis megtette. Elég volt csupán a lányra gondolnia, akit az istálló hátulsó zugában erőszakoltak és öltek meg, elég volt rápillantania a lópokróccal fedett ártatlanra - nem tudott rá másként gondolni -, és máris összecsattintotta a kovát az acéllal. Nem akarta, hogy a lány megtöretett teste tovább hirdesse gyalázatát... A szikrák megtapadtak a száraz tapló belén, és mialatt Shymaru gyengéden fújkodva némi töreket szórt rájuk, lassan sárga lángocskává cseperedtek. A lángnyelvek bizonytalanul keresgélték a nekik való táplálékot, ám ahogy egyre több akadt elébük - száraz szalma, hideg testet burkoló rongy, gyalulatlan deszka -, annál bátrabbak, mohóbbak lettek. Shymaru maradt, míg a hőség meghátrálásra nem késztette, és imádkozott - legalábbis szavakat mormolt az Istenasszonyhoz, akiről még mindig nem tudta, hogy kicsoda. De őszinték voltak azok a szavak, és gondolta, úgy jó lesz. Az istállót emésztő lángok versenyre keltek a délutánba hajló nap fényével, s harsogva követelték maguknak a részt a világból - csakhogy Shymaru elővigyázatos volt, és eltávolított minden éghetőt a környékükről. Csak az istállót adta nekik, és a holtakat, hogy a füst vigye üzenetüket az égbe. Miközben a lángokat nézte, a férfi rájött, hogy rettentő szomjas. Érezte már eddig is a torkát aszaló érzést, de nem volt érkezése törődni vele. Most, hogy bevégezte a dolgát - már ami az udvarház egykori lakóit illeti -, ráért magával is törődni. Szerencsére a kutat nem mocskolták be a támadók, és a vödör kötelét sem bántották, így Shymaru fel tudott húzni magának a hűs vízből. Mohón kortyolta a favödörben csillámló, folyékony életet, míg a kútmély hidege meg nem fájdította a homlokát. Akkor kis szünetet tartott, a fájdalom elmúltáig arcát a lángok irányából hömpölygő forró légbe fordítva, majd újra ivott. Közben nyitott szemmel nézte az arcot, amely a vödör mélyéről tekintett fel rá. Csimbókos, alvadt vértől ragacsos, koromszín haj és sötéten villogó, résszemek... hamuszürke bőr, hegyes, cimpánál szélesedő orr... borosta a száj vonala felett... 17

18 En vagyok ez, gondolta Shymaru. Ez vagyok én. Elvette ajkától a vödör peremét, és hagyta, hogy elcsituljon a víztükör, majd ismét beletekintett a fabordák közé. Széles, izmos állkapocs, melyen sűrű, fekete borosta serken. Vastag bikanyak, apró fülek... a bal fülétől csúnyán hegedt forradás, mely egészen az álla csúcsáig húzódott, megosztva a borostarengeteget, mint az első ekenyom 3 szűz mezőt. Vörös, túlzottan is élénk ajkak. Kusza fogsor, furcsán kiugró tépőfogakkal. - Ez vagyok én... - suttogta Shymaru a tükörképének. - De ki vagyok én? Hogy a hiábavaló kérdések áradatának elejét vegye, a fejére zúdította a vödör tartalmát. A csaknem jeges víztől kellemetlenül végigborzongott, fejsebe sajogni kezdett. Erről eszébe jutott, hogy ki kellene mosnia... Újabb vödör vizet húzott fel a kútból. Belenyomta a fejét, és amennyire kíméletesen csak tudta, csutakolni kezdte a haját. Kéket-zöldet látott a fájdalomtól, de állta. A szédület és a jótékony ájulás ismét megkísértette, ám annak is ellenállt. Tudta, ha most elhagyja magát, talán sosem lesz képes ismét összeszedni az erejét. A sebláz alattomos betegség, most kell elejét vennie, amíg bírja! A homlokától a feje búbjáig szántó seb teljes hosszában felfakadt. Shymaru sziszegett, és könnyezett, de még meg is nyomkodta a sebszéleket, hogy eltávolítsa belőle a koszt és az odatapadt hajszálakat. Ujjaival végigtapogatta a seb belsejét ekkor már hangosan jajgatott -, s megnyugodva konstatálta, hogy a koponyája sehol sem törött. Ez biztató jel a jövőt illetően. Az ismeretlen martalóc, aki az életét akarta venni, nem végzett jó munkát. Az elcsúszott vágás nyomán fakadó, bőséges vérpatak láttán halottnak vélte Shymarut, s a sorsára hagyta. A sors pedig kegyes volt hozzá... Eddig legalábbis. A víz szürkés-vörössé változott, ahogy Shymaru vére, az arcáról és hajáról leoldódott hamu megfestette. Kiborította. Mivel az arcán vízzel elegyes vérpatakok csurogtak, kötést rögtönzött puha gyolcsból - mert az is akadt az imént egy-begyűjtött javak között. Ideig-óráig megfelel ez a turbán is, amely Skrav lázadóihoz teszi hasonlatossá... újabb név bukkant elő a sötétből, ám Shymaru már tudta, hogy hiába is kutakodna a nyomában, Skrav csak egy név marad, semmi több. De azért megjegyezte magának. Város lehet, vagy talán egy népvezér neve? Később újabb vödör vizet emelt ki a kútból, és birkabőr tömlőbe töltötte át. A tömlő kenderkóc fülén kardszíjat húzott keresztül, s a vállán átvetve máris tökéletes kulacsot kapott - igaz, jókorát. A többi holmit - ételt, szerszámot, némi ruhát vegyesen - számba sem véve egy lópokróc közepére hajigálta. A pokróc négy sarkát összekötve takaros úti batyut kapott, melyet egy kicsorbult 18

19 kapára rögzített. Végül egy másik pokrócot kolbászformán összetekert, szíjakkal egybefogott, és a tömlő mellé erősítette. Indulás előtt egy széles pengéjű vadásztőrt - csaknem kardot - még a nadrágszíja mellé tűzött, mert fegyvertelenségét kissé veszélyesnek ítélte. Utoljára vetett pillantást a lángoló istállóra - sorra roskadoztak a lángoló gerendák -, majd nekivágott az északi domboknak. Egyetlen cél vezérelte csupán: megtalálni önmagát. Ám hogy merre, mely városban keresse, miféle emberek között, azt még csak nem is sejtette. Estébe hajlott az idő, amikor rábukkant a messze kígyózó szekérútra. Nem volt több mint a zöld dombok közt kanyargó poros hasíték, de a kerék- és patanyomok, az ökrök és lovak ürüléke, valamint a különféle lábbelik ott ragadt nyoma elárulta: forgalmas utat talált. Egyelőre azonban senki sem járt arra. Shymaru letelepedett egy ligetes facsoport árnyékában, alig kőhajításnyira az úttól. Aznap már nem szándékozott tovább menni - nem mintha fáradt lett volna, hanem azért, mert most nem a távolságot akarta legyűrni, hanem sajátmagát emlékezésre bírni. Kibontotta a kapára kötött batyuját, és a látóhatárt simogató Nap vörös fényénél szemügyre vette kincseit. Elsőként a vándorbotként szolgáló, kissé kicsorbult kapát fogta kézbe. A kifényesedett, sötétlő fanyél úgy simult a tenyerébe, mintha mindig is együvé tartoztak volna - csakhogy amint néhány kapavágást ejtett a laza talajon, bebizonyosodott, hogy nem sok közük volt egymáshoz. Mozdulatai ügyetlenek voltak, darabosak és merevek, csapásai nyomán messzire szálltak a göröngyök, mintha makacs öszvér rúgta volna szét. - No jó... - morogta Shymaru - paraszt az nem vagyok... Legalábbis nem az a fajta, akinek kapálnia kellett. Megnyugodva tette félre a szerszámot. Valami oknál fogva nem örült volna, ha jól tud kapálni. Talán korábban lenézte a paraszti munkát? Mivel erre a kérdésre is hiába várt volna választ, letelepedett kibontott batyuja mellé, és találomra kiválasztott egyet a pokrócon felhalmozott tárgyak közül. Egy fából faragott kanál volt, az a fajta, amellyel egyenest a bográcsból kell kikanalazni a jó sűrű öreglevest. A gondolatra összefutott Shymaru szájában a nyál, ám addig nem akart enni a magával hozott elemózsiából, amíg végig nem próbálgatta a különböző mesterségek eszközeit. A kanalat most megpróbálta úgy tartani, ahogyan azok fognák, akiknek hivatásuk mások asztalára étket tenni - komoly képpel megforgatta a levegőben, úgy tett, mintha mélyen a kondérba merített volna vele, majd félrerakta. A kanál oly szerencsétlenül állt a kezében, hogy megesküdhetett volna rá, soha életében nem volt szakács... ha tudta volna, kire kell esküdnie. 19

20 Akadt a kupacban varrótű, jó erős, bőrre való. Amint megfogta, máris érezte, hogy ez az apró acéldarab nem dolgozott neki sohasem. A varga vagy a szabó mestersége nem neki termett. Hamarabb varrna a saját kezére gombot, mint más mentéjére zsinórt. A drótfonatból egybeszerkesztett kalit eleinte semmit sem jelentett neki. Már éppen tette volna félre a többi felsült tárgy közé, amikor rájött, hogy mit tart a kezében. Egy egérfogót! A ravasz kis csapda nyitva állt a prémes jószágok előtt, ha rágódni akartak a szalonnabőrkén, ám nyomban rájuk zárult, amint megérintették a csalit. Shymaru elbűvölten vizsgálgatta az egyszerűségében is tökéletes szerkezetet. Valami megmoccant az emlékei között... hiába próbálta azonban előkaparni onnan, kudarcot vallott. Szorongatta az egérfogót, mintha képes lenne választ adni az összes kérdésére, ám nem adott többet halovány érzéseknél. Jelentett neki valamikor valamit az a szerkezet - akárcsak a lovak, emlékezett Shymaru. Talán patkányvadász volt, aki faluról falura, házról házra járva pusztította a kis kártevőket, szállásért és némi élelemért cserébe? Meglehet. A napkorongból egyre nagyobb részt kanyarítottak ki a nyugati dombok. Shymaru sóhajtva tette félre az egérfogót, hogy a többi tárgyat is kézbe vegye, hátha azok mondanak számára valamit. Ám sem az oldalán fityegő tőr, sem a cipőszeg-húzó és a bőrdöfő ár, a rügyszemző görbebicska, a félbetört, tintás végű penna, a fél marék üveggyöngy nem mondott számára semmit, nem gerjesztett üres lelkében visszhangokat. - Hát vagyok egyáltalán valaki?! - kiáltotta, és dühösen belerúgott az alaposan megfogyatkozott kupacba. Tucatnyi, meg sem vizsgált tárgy repült szerteszét, de Shymaru nem törődött már vele. Néma lesz mind, tudta, hiába venné egyenként a kezébe! A pislákoló csillagok úgy találták, magába roskadva, tekintetét ölébe ejtett tenyerére szegezve. Saját tenyerét faggatta még akkor is, amikor már az orra hegyéig sem látott... 20