DELTA VARÁZS KATLAN. Sorozatszerkesztő: Terenyei Róbert MEGJELENT:

Átírás

1 Varga Csaba Béla HETEDÍZIGLEN

2 DELTA VARÁZS KATLAN Sorozatszerkesztő: Terenyei Róbert MEGJELENT: Ta-mia Sansa: A menekülés éve (Gender krónikák I.) T. R. Salty: Pre Bellum Atlantis és más mesék Varga Csaba Béla: Hetedíziglen (Féregszív-trilógia I.) ELŐKÉSZÜLETBEN: Ta-mia Sansa: A döntés joga (Gender krónikák II.)

3 Varga Csaba Béla HETEDÍZIGLEN 1. könyv Delta Vision Kft. Budapest, 2013

4 Varga Csaba Béla HETEDÍZIGLEN Féregszív-trilógia I. könyv Delta Vision Kft., 2013 Copyright Varga Csaba Béla, 2013 Borítófestmény Kovács Péter, 2013 Szerkesztő: Antoni Rita Tördelőszerkesztő: Ádám Krisztina Korrektor: Dobos Attila Minden jog fenntartva! ISBN ISSN Delta Vision Kft Budapest, Ferenc krt. 40. Telefon: 36 (70) Fax: 36 (1)

5 A történetben szereplő alakok a képzelet szülöttei. Bármilyen hasonlóság valódi személyekkel csak a véletlen műve.

6 A következő nemzedéknek: Annának, Eriknek, Robinak

7

8 PROLÓGUS És Franz Kafka, ő is közénk tartozott? Az Átváltozás miatt kérdezed? Igen, ő is közülünk való volt. Magától nyílt ki? Szerintem igen. És ez nem volt könnyű neki! Bele is roppant. Bele is halt. Csodálkozol rajta? Kevin lehajtotta a fejét és egy darabig csendben maradt. Igazából nem válaszolta végül. Mind a ketten hallgattunk egy darabig. Jólesett itt állni fent, a hegy oldalán. Régen egy király lovas szobra magasodott ezen a helyen a folyó fölé. Mögötte egy apró kápolnát véstek a sziklába. A kápolna persze mára már megszűnt. Átvette a Legfőbb Értelem kultusza. Ilyenkor, késő este már ők sem dolgoztak. Szinte senki sem járt errefelé. Tartasz a holnapi naptól? néztem újra a fiatalemberre. Te talán nem? kérdezte Kevin. Savanyúan elmosolyodtam. De, nagyon is. Pedig az Őrnagy szerint nem lenne szabad. Hiszen tökéletes kiképzést kaptunk, és szent cél érdekében harcolunk. Hát igen, szent a cél bólintott Kevin olyan arccal, mint aki éppen köpni készül. Remeg a gyomrom, ha a holnapi napra gondolok. Jó páran meg fognak halni közülünk. De te nem próbáltam meg biztatni. Ebben biztos vagyok. Hát, neked legyen igazad biccentett, és végre ő is elmosolyodott. Egy kicsit haboztam, aztán csak megkérdeztem azt, amit már régóta tudni szerettem volna. Milyen érzés halálra ítélni valakit? 9

9 Kevin most sem válaszolt azonnal. Maga elé emelte a két kezét, mintha csak a vért kereste volna a tenyerén. Tudtam, hogy velem ellentétben ő szinte tökéletesen lát a sötétben. Rossz felelte végül. Nagyon rossz. Némán bólintottam. Én is így gondoltam. Most már lassan ideje volt elköszönnünk. A holnapi nagy akcióval kapcsolatban mindent megbeszéltünk. A helyükön voltak a fegyverek, a járművek és hát igen, az atomtöltetek. Ha visszatérünk a többiekhez, nemsokára a helyére kerül a két osztag is. Az Őrnagyot még az sem érdekelte volna, ha mind elpusztulunk a támadás során. Mi viszont Kevinnel úgy szerveztük meg az akciót, hogy legyen valami egészen halvány esélyünk az életben maradásra. Lehetetlennek tűnt. Mert a Föld elpusztítására készültünk. A fiatalember biccentett, majd búcsúzásképpen előrenyújtotta ökölbe szorított jobb kezét. Ököllel beleütöttem. Pár éve még el sem tudtam volna képzelni, hogy én, a tisztességben megkopaszodott, kétgyermekes középiskolai matematikatanár a gettóbeli bűnözők szokásait fogom utánozni. Igaz, akkoriban csupán egy átlagember voltam. Most meg bűnöző. Kevin megfordult, és gyors, határozott léptekkel elindult lefelé a vékony, puha műanyag réteggel bevont ösvényen. A kanyarban hamar eltakarták a bokrok. Még vártam egy kicsit. Mélyen beszívtam a kristálytiszta levegőt. A szmog eltűnt a városból, alig néhány hónappal azután, hogy betiltották a robbanómotoros járműveket. Az asztmások és a tüdőbetegek már a belvárosban is ugyanolyan tiszta levegőt szívhattak be, mintha egy hegyvidéki üdülőhelyen lettek volna. Azelőtt sohasem ragyogtak ilyen gyönyörűen idefent a csillagok. Ha ennyi szikrázó fénypontot akartam látni az égen, akkor el kellett volna mennem valamelyik sivatagba, vagy messze a hegyek közé, esetleg ki a pusztába, mint a remeték. Mára az égbolt is megtisztult. Ha kellőképpen magasra emeltem a fejemet ahhoz, hogy ne vakítsanak el a százötven emeletes lakótornyok fényei, akkor világosan láthattam a Tejút csillagködeit, és a sok csillagképet. Úgy éreztem, hogy szinte karnyújtásnyira vagyok tőlük. 10

10 Megkerestem az Oriont. A bal lába mellett, valahol a hihetetlen messzeségben két parányi pont mozgott mind nagyobb sebességgel. Két hatalmas csillaghajó távolodott a Földtől. Az egyiken ott utazott a feleségem meg a nagyobbik lányunk. A másikon az anyám, a kisebbik lányom, a nővérem meg a két fia. Így valaki akkor is megmarad a vérből, ha az egyik jármű elpusztul útközben. A fiúk még csak tízévesek. Nekik nem kellett maradniuk. Azok az űrhajók elképzelhetetlenül sebesen száguldottak elképzelhetetlenül távoli célpontjuk felé. Nem volt egyszerű feljutni rájuk. Nagy árat fizettünk érte. Eladtuk a testünket és a lelkünket. Feladtuk a szabad akaratunkat. Mert nem volt más választásunk. Minden olyan gyorsan, váratlanul történt. Néhány év alatt megváltoztak a hétköznapjaink. Semmi sem olyan, mint amilyen régen volt. Százmilliók költöztek be a nagyvárosokba. Csillogó tornyok magasodnak az ég felé, és kápráztató fénnyel telik meg az éjszaka. Telepek és bázisok jöttek létre a Holdon, a Marson és a Vénuszon. Megkezdődött az új Aranykor, a sohasem tapasztalt jólét. De nem mindenkinek. Mert kiderült, hogy e világon nincsen számunkra hely. Halál várt ránk és a családtagjainkra is. A rokonainkra, a barátainkra és a közeli ismerőseinkre is. Éjjel eljött értük a fekete autó. Néhányan viszont nem hagytuk magunkat. Nem viselkedtünk birkaként. Megvédtük a nőket és a gyerekeket. Akit csak tudtunk Életben maradtunk, és ők feljutottak a csillaghajókra. Az a kaland önmagában is megért egy mesét. Talán egyszer majd elmondom. De nem most. Most még túlzottan fáj a búcsúzás, az elválás emléke. Szinte biztos, hogy soha többé nem láthatom őket. De ez így van jól. Nekik legalább esélyük nyílt arra, hogy életben maradjanak. Egy messzi, hihetetlenül idegen világon. Talán magán az Anyabolygón, ahol még egyikünk sem járt. Hazatérnek? Az egyezség egyértelmű volt. A nők és a gyerekek elmehetnek. A férfiaknak maradniuk kell. Maradni és harcolni. Az Őrnagy és a hozzá hasonló osztagparancsnokok pedig nem csináltak titkot ab- 11

11 ból, hogy cseppet sem érdekli őket, hányan maradunk életben. Csak az számított, hogy végrehajtsuk a kiszabott feladatokat. Hogy kárt okozzunk. Öregkoromra anarchista terrorista lettem. Elléptem a szobor üres talapzata mellől, és rátámaszkodtam a mellvédre. Bal kéz felől szépen ragyogtak a túloldali Parlament fényei. Kevin talán már félúton járhatott lefelé. Ideje volt nekem is elindulnom. Már mozdultam volna, amikor megpillantottam a lárvát és az áldozatát. A híd irányából jöttek a hegyi ösvény felé. A híd semmit nem változott az elmúlt hatvan év folyamán. Egyszer-kétszer átfestették, és a tetején most már aranyfényben ragyogtak a hatalmas, kitárt szárnyú ragadozó madarak. Pár éve még villamossín választotta el a hegytől. Ma már nincsenek villamosok. Mára az egész tömegközlekedés lement a föld alá. Ötven perc alatt el lehet jutni a város egyik végéből a másikba, és ez nem kevesebbet jelent, mint hogy megtettünk háromszáz kilométer távolságot. Az egykori főváros helyén terpeszkedő település nagyobb volt, mint egy régi megye. Gyerekkoromban ment egy film, a Szárnyas fejvadász. Az a város volt ilyesmi. Majdnem anynyian éltek benne, mint egykor az egész országban. Csak hát régen, a villamos, a bűzt okádó autók és az agytumort okozó mobiltelefonok idején, még nem jártak idegen lények az utcákon. Nem éltek itt lárvák. Az élősködő belekarolt az áldozatába, és szinte vonszolta maga után, felfelé a keskeny, halványan foszforeszkáló ösvényen. Két segítője néhány lépésnyire a háta mögött jött. Vagyis hát, a csicskái. Anynyira idegen volt számomra ez a szó. Utoljára gyerekkoromban, a háborús regényekben olvastam. Mára viszont megint divatba jött. Ez is, meg a cseléd is. A lárva két csicskája ember volt. Felfordult a gyomrom a gondolattól, hogy létezhetnek olyan emberek, akik együttműködnek ezzel az undorító lénnyel, akik kiszolgálják és eltakarítják azt, ami megmarad az áldozatból. Ez az áldozat egy csinos, év körüli lány volt. Lehunyt szemmel, boldog mosollyal haladt a lárva mellett. A nagyjából emberi alakú idegen lény átkarolta a lányt, és úgy vezette felfelé, a sötétség felé. Amikor odaértek egy olyan útszakaszra, ahol egy világító gömb lebegett az ösvény felett, láttam, ahogy megcsillan az ezernyi hajszálvékony szál. Ennek a lánynak már nem 12

12 maradt semmi esélye sem. A lárva rácsatlakozott az idegrendszerére. Talán már javában szívta az életerejét. Az áldozatok ilyenkor már menthetetlenek. Annak idején, amikor felbukkantak az első lárvák, a rendőrök, meg a Bátor Védelmezők agyonlőtték a tetten ért élősködőket. Egyetlen áldozatot sem sikerült megmenteniük. Azok a vékony szálak nem csupán táplálkozó csápok, de az űrből érkezett, undorító lény idegszövetei voltak. Gyakorlatilag egybeforrtak a zsákmány idegrendszerével. A ragadozó halála olyan sokkal járt, hogy kiégette az áldozat elméjét. A kórházak elfekvő részlegében még most is ott ápoltak lélegeztető gépre kötve néhányat a legelső áldozatok közül. Elrettentő példaként. Később a rendőrök már az áldozatokkal is végeztek. Mire észbe kaptam, már félúton jártam lefelé. Csak nem hagyhatom ezt a szörnyűséget! Nem nézhetem ölbe tett kézzel, ami történik! Régen sem tűrtem volna, és ma sem fogom! Ma már sokkal erősebb vagyok és Megtorpantam. Kifújtam a levegőt és leengedtem az ökölbe szorított kezemet. Lassan szétnyíltak az ujjaim. Hova is rohanok? Miért is akarok beavatkozni? Mi közöm ehhez az élősködőhöz? Mi közöm ahhoz a lányhoz? Hiszen csak egy ember Ha tudná, hogy mi vagyok, ő biztosan nem jönne a segítségemre. Még szép, hogy nem jönne! Inkább hívná a rendőröket vagy a megsemmisítő osztagot. Az ilyenek jelentették fel a családomat. Az ilyenek miatt haltak meg a rokonaim. Emberek! Ha rajtuk múlna, már az utolsó szálig kiirtottak volna minket. Ráadásul ez a lány úgyis menthetetlen. Megtapintottam a hónom alatt lógó fegyvert. Ha beavatkozom, és lövöldözni kezdek, arra felfigyelnek az őrgömbök, felfigyelnek a zsaruk. Manapság már nagyon gyorsak, nagyon hatékonyak. Ha pedig elkapnak, nemcsak engem égetnek el elevenen valamelyik parkban, az ujjongó tömeg szeme láttára, de veszélybe kerülhetne holnap a nagy akció is. Azzal megszegném az egyezséget. Az adott szavamat. Ellentétben velem, Kevin nem bizonytalanodott el, és nem is habozott. Ezt csodáltam mindig is ebben a fiatalemberben. Nesztelenül bukkant elő a sötétből a két csicska háta mögött. Én is ezt tettem volna, ha lett volna hozzá merszem. De nem volt. Kevin nagyon megerő- 13

13 södött az elmúlt két év folyamán. Egyetlen ütése elég volt ahhoz, hogy harcképtelenné tegye a kisebbik csicskát. A másik villámgyorsan a fiú felé fordult, és a kezében kés villant. A homo sapiens bizonyos dolgokhoz megszállottan ragaszkodott. Ilyen volt az alkohol, a cigaretta és a kés is. A magas, csontsovány, kopasz férfi némán Kevinre vetette magát. A fiú félreugrott a döfés elől, és megragadta a támadója csuklóját. Azt gondoltam, hogy hátrarántja, és egy karfeszítéssel a földre kényszeríti az ellenfelét. Régen talán egy harcművészeti bemutatón biztosan ezt tette volna. Núrisztánban azonban megtanulta, hogy mit jelent a túlélésért folytatott küzdelem. Azt jelenti, hogy időnként gyilkolni kell. Kevin nem csavarta hátra a csicska karját. Másik kézzel is ráfogott a kés markolatára, belépett a támadója elé, és elfordította a csuklóját. A hosszú, kékesen csillogó acélpenge ott remegett kettőjük között. A lárva alighanem jóllakott lehetett, és már megetette a rabszolgáit is. A fickó elképesztően erős volt. Különben nem tudott volna ilyen sokáig ellenállni a fiúnak. Féreggel viszont bizonyára még soha sem küzdött. Olyannal, mint Kevin, egészen biztosan nem. Nem tudom, miért nem üvöltött. Hirtelen elsötétedett a bőre. Füst tört elő a száján és a fülén. Nem tudta elengedni a kést, mert már nem volt az idegrendszere ura. Kevin egyszerűen megfőzte a saját bőrében. Nem volt szép látvány. A lárva, a karjában a lánnyal, a fény és a sötét határán állva bámulta az ellenfelét. Sziszegő hangon szólalt meg, innen fentről alig hallottam. Ne avatkozz be, ostoba! Ő már az enyém. És egyébként is, mi köze ehhez egy féregnek? Kevin nem válaszolt. Gondolom, hogy a lányt nézte. Aztán felkiáltott, és gyorsan a lárva felé ugrott. A három alakot elnyelte a sötétség. Futni kezdtem lefelé a halványan világító ösvényen. Levágtam a kanyart, és átugrottam az alacsony biztonsági kerítésen. A fénygömb alatt értem földet. Nem láttam Kevinéket. Már indulni akartam, amikor megéreztem valamit. Még sosem tapasztaltam ehhez hasonlót. Egy pillanatra elvakultam, pedig továbbra is körülfogott a sötét. Mintha csak megrázott volna az áram. A következő pillanatban már az ösvényen térdeltem. Eleredt az orrom vére. Hörögve kapkodtam 14

14 levegő után, de a rosszullét ugyanolyan gyorsan elmúlt, ahogy jött. Feltápászkodtam. Kevin, merre vagy? szólítottam halkan. Itt vagyok jött a csendes válasz a sötétből. Közelebb léptem. A társam ott állt, és a lány magatehetetlen testét tartotta a karjában. A lárva törött nyakkal feküdt a lába előtt. Döbbenten néztem rájuk. Most mit csináljunk? Lerángattam az egyik rabszolga kabátját, és leterítettem az út mellett a földre. Kevin óvatosan odafektette a lányt. Odatérdeltem mellé. A lány hörögve vette a levegőt, de egyértelműen életben volt. Tágra nyílt szeme kifejezéstelenül meredt a semmibe. A nyakánál a bőrén több száz piros pont látszott, mint rengeteg apró tű nyoma. A lárva csápjai azonban már nem lógtak ki belőle. Kevinre néztem. Már ő is ott térdelt a lány túloldalán. Mi történt? kérdeztem halkan. Nem tudom felelte. Megragadtam a nyakát és a csápjait, aztán mintha minden fellángolt volna. A lányra pillantottunk. Kitapogattam a nyakán a pulzusát. Ha nem tudnám, hogy egy lárva áldozata, akkor azt hinném, hogy egyszerűen csak sokkos állapotban van. A város felől szirénaszó hallatszott. Valamelyik bevándorlónegyedben megint lázongás törhetett ki. Összenéztünk. Ideje indulnunk. El kell tűnnünk innen! Nem hagyhatjuk itt! felelte Kevin, és megrázta a fejét. Orvosra van szüksége. Nem hívhatunk mentőket. Nem használhatjuk a saját kom gyűrűnket, mert azonnal bemérnének. Nem kockáztathatjuk a holnapi akció sikerét. A fiatalember lehajtott a fejét. Annyira tudtam, hogy makacskodni fog. Akkor sem hagyhatjuk itt. Az szörnyűség volna. Összenéztünk. Szép kis szörnyetegek vagyunk! Az Őrnagy letépné a fejünket, már csak azért is, mert beavatkoztunk. Medúza pedig ő pedig azonnal likvidálna minket, mint degenerált, semmire sem használható korcsokat. Vagyis félvéreket, ahogy ő mondaná. 15

15 Az a hülye ribanc! kiáltottam fel ökölbe szorított kézzel. Milyen ribanc? Hiszen nem is ember. Látod, Daniel, még mindig a múlt rabja vagy. Öt év alatt csak a világ alakult át, nem én. És még te is a múltban élsz. Azért akarod megmenteni. Nem hagyhatjuk itt egyedül a sötétben. Csak egy kislány. Nagyot sóhajtottam, és megvontam a vállamat. Na jó tudom, hogy nem volna szabad Nagyon rossz szörnyetegek vagyunk, azt tudod? Majd én elintézem. A fiatalembernek felragyogott a tekintete. Becsszó? Becsszó. Összeütöttük az öklünket, aztán Kevin megfordult, és futva elindult lefelé. Szerencsére most már közjátékok nélkül elért a hídhoz. Felült a motorjára, feltette a sisakját és gyorsan eltűnt az éjszakai csúcsforgalomban. A lányra néztem, megvakartam a fejemet, azután visszafordultam az egykori kápolna felé. Amikor ott álltam a hatalmas üvegajtó előtt, tekintetem a Hold tükörképén állapodott meg. A félhold sarlója ugyanolyan volt, mint tíz, száz, ezer évvel ezelőtt. Közvetlenül fölötte azonban három fénypont ragyogott a sötétben. Ezeket még nem lehetett látni tíz évvel ezelőtt. A három csillagbázis. Valhalla, Thule és Hádész. Valhalla zárt övezet, de Thulén állítólag már sok tízezer ember él. Onnan indulnak a naprendszer gyarmatosítására készülő űrhajók. A harmadik világító pont, Hádész egyetlen nagy haláltábor volt a hatalmas kráterben. Ott gyűjtik össze azokat a nemkívánatos idegen lényeket, akik szembefordultak a világ n him uraival, meg azokat az embereket, akik túl értékesek ahhoz, hogy egyszerűen csak kivégezzék őket. Biztosra vettem, hogy előbb, vagy utóbb mi is ellátogatunk Hádészba. Már persze, ha túléljük a holnapi napot. Egy vastag rongydarabot tekertem az öklömre. Hátrább léptem, majd teljes erővel a vastag üveglapra sújtottam. Azelőtt képtelen lettem volna ilyesmire, de az illegalitásban eltöltött idő alatt nem csak Kevin erősödött meg. A harmadik ütéssel bezúztam az ajtó üveglapját, és még csak véres sem lett az öklöm. Belöktem az ajtót, aztán vissza- 16

16 mentem a két csicskáért. Felcipeltem őket. A két magatehetetlen testet kívül, az ajtó előtt hagytam. Bent már semmi sem emlékeztetett arra, hogy itt egykor a régi világ istenét imádták. Egykor? Még két éve is ott lóghatott a feszület a falon. A padokat persze megtartották. A falakat a Legfőbb Értelem jelképei díszítették, és középen egy ragyogóan világító fénygömbben ott hevert a Legfőbb Tudás Könyve. Az ajtóhoz léptem és a hónaljtokból előhúztam a fegyvert. Savval kimaratott azonosítójú rendőrségi lángszóró. Egylövetű, de hatásos. Második lövésre nem nagyon volt szükség. A köznyelv féregirtó néven emlegette. Mert, hogy a fajtámat állítólag nem fogja a golyó. Azt hitték, hogy csak tűzzel lehet minket elpusztítani. Micsoda baromság! Felemeltem a fegyvert, és célba vettem a fénygömböt. Miközben meghúztam a ravaszt, savanyú mosollyal megcsóváltam a fejem. Szépen vagyunk, tanár úr! Vénségedre könyvégető lettél szidtam össze magamat, amikor odabent felcsaptak a lángok. Kint az ajtónál megálltam és visszanéztem. A pokolian vörös fényben mintha csak egy kegyetlen szörnyeteg bámult volna rám a fényes üveglapról. Megcsóváltam a fejem, elraktam a fegyvert, azután sietve elindultam lefelé. Egy pillanatra leguggoltam a lány mellé, és megnéztem, hogy van. Bármennyire is meglepő, de úgy tűnt, hogy kezd magához térni. Még élhet egy kicsit. A rendőrségi légjárók már egész közel szirénáztak, amikor egybeolvadtam az éjszakával.

17

18 ELSŐ KÖNYV I. FEJEZET Széteső világ Tíz évvel korábban Értse már meg végre az elvtársnő, hogy nem mondhatok semmit kiáltotta vicsorogva a kopott íróasztal túloldalán ülő katonatiszt. A szibériai katonai helyőrség parancsnokságán mostanában mind gyakrabban fordult elő, hogy felbukkantak a katonaanyák szervezetének tagjai. Afganisztán idején még nem volt ilyen, gondolta dühösen az őrnagy. Csak aztán jött Gorbacsov, jött Jelcin, meg ez az egész szaros demokrácia. Akkor is tudni akarom, hogy mi történt a fiammal! kiabálta a könnyeivel küszködve Tatjána Petrovna. Hat hónapja nem kaptam tőle egyetlen levelet sem, és már két hónappal ezelőtt le kellett volna szerelnie. Az őrnagy legszívesebben kidobta volna az irodájából az asszonyt, de ebben az új világban ezt már nem tehette. A két csecsen háború, Grúzia és Szíria után már nem lehetett csak úgy kihajítani a katonaanyákat. Mit csodálkozik azon, hogy nem írt a gyerek? Már nem kisfiú, felnőtt férfi. Biztos a lányoknak írogat, nem a mamuskájának. Az én Pávelem nem olyan! És mondom, már két hónapja otthon kellene lennie. Mondja már meg, hogy mi történt vele! Az őrnagy dühösen a mennyezetre bámult. A pokolian forró szibériai nyárban talán segített volna, ha legalább egy ventilátor van az irodában. Így csak az ablakot nyithatták ki, hogy a kinti hőség kiszoríthassa a benti, fülledt, izzadságszagú meleget. Igaz, ezen az ablakon legalább még ép maradt a szúnyogháló. Nem tudott bejönni a sok légy, az a sok féreg. 19

19 Nem mondhatok semmit. Hadititok. A fia biztos fontos bevetésen vesz részt, vagy nélkülözhetetlen beosztásba került. Lehet, hogy specialista, lehet, hogy előléptették. Nem kell izgulnia. Az én Pávelem közönséges lövész volt. Nem értett semmi különleges dologhoz. Miért tartották volna bent? Először azt hittem, hogy meghalt Igen? nézett rá most már érdeklődve az őrnagy. Annyira szeretett volna megint rágyújtani. Vaskos kezével letörölte az izzadságot a homlokáról. Mellette kinyílt az ajtó, és a szomszéd szobából egy magas, szigorú arcú, szőke alezredes asszony lépett be a helyiségbe. Az őrnagynak nem kellett odafordulnia. Az erős kölni illatáról pontosan tudta, hogy ki állt meg mögötte. Kétségbeestem, ezért aztán érdeklődni kezdtem folytatta az anya. Kapcsolatba léptem az afganisztáni veteránok szövetségével, meg a katonaanyák szervezetével. Ők adtak címeket meg telefonszámokat. És furcsa dolog derült ki. Igen? kérdezte az őrnagy, és a szeme sarkából az alezredesre sandított. A jéghideg tekintetű nő leheletnyit bólintott. A fiam a 117. gárda lövészhadosztályának katonája volt. A 17. ezredben szolgált. Két hónappal ezelőtt háromszáz gyereknek kellett volna leszerelnie. És tudják mi derült ki? Egyetlen legény sem jött haza. A 17. ezredet mintha csak elnyelte volna a föld. 20 * A szibériai katonai parancsnokság repülőteréről felszálló gép déli irányba haladva négy óra alatt eljuthatott volna a Himalája hegycsúcsai fölé. Valahol a tibeti nepáli határvidéken, azon a területen, ahol még sohasem jártak térképkészítők vagy földmérők, sáfránysárga ruhát viselő szerzetesek gyülekeztek a kolostor legnagyobb termében. Simada Kodzsiro, japán riporter megborzongott, ahogy végignézett a többieken. Ő is ugyanolyan ruhát viselt, és ugyanolyan álarcot, mint a szerzetesek. Hónapokig tartott az előkészítő munka és a szponzorai pénzéből sok százezer dollár elköltése után ma itt lehetett ezen az elátkozott helyen, amelynek a létezését egyetlen épeszű ember sem hihetné el.

20 És most mégis ott állt Agarthi, a legendás tiltott völgy szívében. Innen jöttek a múlt sötét bölcsei. A könyörtelen törvényhozók. Ezt a helyet hiába kereste egészen Hirosimáig a Fekete Sárkány Rend, hiába kutatott utána még a hírhedt Jinzo Nomoto gróf is. A japán riporter azonban éppen azért jött, hogy bebizonyítsa, igazak a rémhírek, igazak a félelmetes legendák, a himalájai mítoszok. Óvatosan megérintette a füle mögé rejtett parányi kamerát. Abból egy hajszálvékony, testszínű drót vezetett le a köntöse alá az adattárolóhoz. Szinte biztos, hogy egyetlen szerzetes sem fogja észrevenni, ahogy titokban lefilmezi őket. Ami szerencse, mert semmi jóra nem számíthatott volna, ha leleplezik. A különös, minden lakott településtől távol lévő kolostoregyüttes szerzetesei még maszk nélkül is félelmetesnek tűntek, most pedig valami elemi erejű fenyegetés áradt belőlük, ahogy felvették a démonálarcokat. Kodzsiro még sohasem látott ilyen maszkot korábban, pedig nagyon jól ismerte a Himalája művészetét, az itteni legendákat. Még néhány perc, és tanúja lesz annak, ahogy valóra válik az egyik ilyen legenda. Ha sikerül mindent filmre vennie, és hazajut Japánba, akkor semmi sem mentheti meg a világhírtől. Felcsendült egy gong hangja. A szerzetesek hármas sorokba rendeződtek, majd meggyújtották a kezükben tartott mécseseket. Halkan énekelni kezdtek. A riporter is beállt közéjük a leghátsó sorba. Az előtte álló szerzetes hátrafordult, és meggyújtotta a mécsesét. Kodzsiro a mellette álló maszkos alaknak adta tovább a lángot. A torkában dobogott a szíve, amikor az éneklés még hangosabb lett, és a sorok lassan mozgásba lendültek. Önkéntelenül is a rejtett kamerája felé nyúlt, de azután észbe kapott. Nem árulhatja el magát. A digitális kamera tíz órán keresztül tud kiváló minőségű felvételt készíteni. A sötétség vagy az erős fény sem lesz akadály. A létező legkorszerűbb készüléket hozta magával. Már jó húsz perce haladtak lefelé. A riporter meglepődve vette észre, hogy minél mélyebben járnak, annál simább lesz a padló, annál egyenletesebb lesz a két fal. Mintha már nem is a hegyek fekete kőzete, hanem zöldessárga márvány vette volna körül az éneklő szerzeteseket. A folyosó egyenletesen lejtve haladt lefelé. Odalentről enyhe légmozgás támadt. Kodzsiro nem érzett semmilyen illatot vagy szagot 21

21 sem benne. Steril és élettelen volt a levegő. Öntudatlanul talán arra számított, hogy odalent temetői bűz fogja várni. A legendák szerint legalábbis, erre megvolt minden esély. Újabb fél óra elteltével már tükörsima kőburkolaton haladtak. Megpróbálta feltűnés nélkül úgy mozgatni a fejét, hogy a kamera felvegye a falakat díszítő halvány ábrákat is. A szélen haladó szerzetesek az egyik kezükkel megérintették az ősi történetet ábrázoló féldomborművet. A riporter is követte a példájukat. Az ujjhegye végigsiklott a márványba mélyedő vájaton. Hány ezer szerzetes húzhatta végig itt az ujját, hogy kikopott alatta a kő? Hány évszázadon keresztül járhattak le ide a szörnyű titkok őrzői? Eddig csak a mécsesek villódzó fénye világította meg a folyosót. Most már halk derengés áradt a falakból. Jól látszottak a domborművek. Városokat, kikötőket, madarakra emlékeztető hajókat és különös fejfedőt viselő alakokat látott. Talán fejedelmeket, talán főpapokat? Ahogy haladtak lefelé, a képsorok újra és újra megismétlődtek. A különbségek olyan aprók voltak, hogy kezdetben észre sem vette őket. Amikor azonban alaposabban is szemügyre vette az egyik fejedelem arcát, annyira megdöbbent, hogy majdnem elesett. A mellette álló szerzetes ingerülten Kodzsiro felé fordult. Bár a fekete démonmaszk eltakarta az arcát, a riporter egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy a kísérője dühösen és felháborodottan méregeti. Néhány perccel később már semmi szükség sem volt az olajmécsesekre. A terem, ahova beléptek a napfénynél is világosabban ragyogott. Kodzsiro továbbra is magán érezte a mellette haladó szerzetes gyanakvó pillantását. Nem merte elfordítani a fejét, így a kamera csak azt vehette fel, ami közvetlenül előtte látszott. A riporter azonban a szeme sarkából döbbenten bámulta a széles, lapos csarnok falait. A bal könyöke fölött enyhe vibrálást érzett. Az odaerősített sugárzásmérő nem adott ki hangot, ám a vibrálás jelezte, hogy körülötte enyhén radioaktív a barlang. Kodzsiro nyelt egy nagyot, mert emlékezett, hogy mit mesélt a nagyapja Hirosimáról, de aztán összeszorította a fogát és folytatta az útját. A szerzetesek váratlanul megtorpantak, és kiabálni kezdtek. Elhallgatott az ének, és felbomlottak a fegyelmezett sorok. Néhányan izgalmukban még a mécsesüket is elejtették. Előrerohantak és hangosan kiabálva mutogatni kezdtek. A riporter gyorsan körbeforgott, és 22

22 lefilmezte az egész termet. Pontosan ilyennek képzelte el a Felsőbb Lények csarnokát. A szerzetesek ott tolongtak a három hatalmas aranykoporsó előtt. A különös geometriai ábrákkal díszített fémládákban egy-egy óriást is örök nyugalomra helyezhettek volna. Nem hazudtak a legendák, a tibeti nomádok tábortüzei mellett suttogva, apáról fiúra hagyott mesék. Tényleg itt temettek el három Hatalmas Lényt. A fülsiketítő hangzavar egyértelművé tette, hogy a szerzeteseket meglepte és megrémisztette a látvány. Kodzsiro előrefurakodott közöttük. A kolostor apátja letépte magáról a fekete maszkot, megragadta a koporsó peremét, térdre rogyott, és hangosan zokogni kezdett. A ri - porter odalépett mellé, és belesett a koporsóba. Az embertelen méretű fémláda üres volt. * A lángok fényében a fekete szikla úgy csillogott, mint egy sötét tükör. Egy förtelmesen torz arcú pokoli alak nézett vissza rá. Kevin az arcához kapott. Az ördög megismételte a mozdulatát. Sűrű fekete hajjal borított fejéből két hosszú ívelt szarv emelkedett a magasba. A szájából egy ragadozó vadállat hegyes fogai meredeztek. A kezén csak három ujj volt, és mindegyik végéből hosszú, sárga karom nőtt. Az egész testét durva, mocskos szőrzet borította. A lába patában végződött. Ez lenne a valódi alakom? kiáltott fel döbbenten Kevin. A szörnyeteg torkát azonban nem emberi hang hagyta el. Artikulálatlan üvöltésére valaki felfigyelt. Egy vadász. Egy bosszúálló. A fehér Angyal a magasból csapott le a fiúra. Ragyogása szinte elvakította Kevint. Alig tudott elugrani a kékesen izzó kard elől. A penge belemart a bal vállába. Füstölni kezdett a húsa és fekete, büdös vér fröccsent az elszáradt fűbe. Ösztönösen a támadója felé csapott. A pokoli lény irtózatos erejű ütése az Angyal csuklóját találta el. A ragyogó pengéjű kard kirepült a kezéből. A fényt elnyelte a sötét. Mit akarsz tőlem? kiáltotta Kevin. A torkából azonban a kérdés helyett ismét csak vérszomjas üvöltés tört elő. Az Angyal megtántorodott. A sisak alól csupán a szeme látszott. A tekintetéből áradó feneketlen gyűlölet szinte átdöfte a fiút. 23

23 Az Angyal torkon ragadta a szörnyeteget. Megpróbálta megfojtani, megpróbálta térdre kényszeríteni. Kevin félresodorta a fojtogató kezet. Meglendítette az öklét, de az Angyal túl gyors volt. Egy szárnycsapással a fiú háta mögé került. A térdét a szörnyeteg gerincébe nyomta, majd megragadta mind a két szarvát és hátrarántotta a fejét. Hangos reccsenés hallatszott. A fájdalom valósággal elborította Kevint, de nem a gerince tört el. Megpördült, és támadójára nézett. Az Angyal döbbenten bámulta a két kezében a letört szarvakat. Az arcát már nem takarta el sisak. Kevinre nézett, és az egész arca eltorzult a gyűlölettől. A sötétség elnyelte a szarvdarabokat, és az Angyal kezéből lángok csaptak fel. A sugarak belemartak Kevin gyomrába, és, ahogyan térdre esett, a mellébe. Nem érzett fájdalmat csak haragot. Felüvöltött. Mintha csak erre vártak volna, a felhők félrehúzódtak a telihold elől. A halálosan hideg, ezüstszínű sugarak végigsimították a sebhelyeit. A sebek begyógyultak, és Kevin felállt. A sötétből mintha halk sziszegést hallott volna. Az Angyal gyanakvó arccal körülnézett. Ragyogóan fehér szárnyait a magasba feszítette. A tollak vége zöldesen ragyogott. A bosszúálló alakjából halvány fény sugárzott. Találkozott a tekintetük. Miért támadsz rám? kérdezte Kevin. Én sosem bántottalak. Az Angyal azonban nem értette a szavait. Dühös arccal kiabált valamit. Kevin nem tudta felfogni a szavai értelmét. Megérezte azonban a kiáltásban a kétségbeesést, a gyűlöletet és a bosszúvágyat. Egy elkárhozott lélek haragját. A fehér alak támadásba lendült. A kesztyűjéből acéltövisek nyúltak ki. Ismét megpróbálta elkapni a szörnyeteg torkát, ám Kevin már készen állt. Félrelépett és megragadta a szárnyat, amikor az Angyal elzúdult mellette. A reccsenésnél csak a lány sikoltása volt hangosabb. A fehér alak a sárba zuhant, Kevin pedig döbbenten bámulta a mancsában tartott fehér fémszárnyakat. A tartópántokkal együtt leszakította a lány hátáról. Nem kaptok el újra. Még egyszer soha! zokogta a lány, ahogy feltérdelt. 24