Írta: Tessa de Loo Eredeti cím: De tweeling. Fordította: Csokonai Attila. A borítóképet készítette: TIB/Close A borítót tervezte: Design TEam München

Átírás

1 Tessa de Loo IKREK

2 Írta: Tessa de Loo Eredeti cím: De tweeling Fordította: Csokonai Attila A borítóképet készítette: TIB/Close A borítót tervezte: Design TEam München Tessa de Loo, 1993 originally published by Uitgeverij De Arbeiderspers, Amsterdam, 1993 ISBN A kötet megjelent 2008-ban, a kiadó gondozásában. Cím: 6701 Szeged Pf. 784 Tel.: (62) , Fax: (62) info@konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Balogh József Készült a Generál Nyomdában, Szegeden Felelős vezető: Hunya József

3 Anyámnak és Maria Hessének A világ tágas, a világ szép, Ki tudja, egyszer talán látlak még. I. RÉSZ Interbellum (Két világháború között) 1 Szentséges ég! Mi ez itt? Egy halottasház? Lotte Goudriaan felriadt jóleső szendergéséből, enyhe kábultságában úgy tűnt neki, hogy nem érzi a testét nem érezte az öregségét sem. Szempilláin át egy gömbölyded figurát látott, aki a makulátlanul világoskék fürdőköpeny alatt éppúgy mezítelen volt, mint ő, és aki most hangosan becsapta maga mögött az ajtót. Az arcán látható ellenérzéssel lépett be az asszony a félhomályos terembe, ringatódzó mozgással végighaladt a két sorban álló ágyak között, amelyek üresek voltak kivéve azt, amelyiken Lotte feküdt, patyolattiszta lepedők között, testében hordva betegségének egész, hosszú történetét. Ösztönösen lejjebb csúszott fekhelyén. A rosszízű megjegyzés, amit az ismeretlen hölgy tett, németül hangzott el. Németül! Mit keres egy német nő itt, Spaban, ahol minden téren, minden parkban áll egy kőből emelt emlékmű, amelybe bele van vésve két világháború áldozatainak a neve? Van elég gyógyfürdő Németországban is. Akkor minek jött Spaba? Lotte behunyta a szemét, és megpróbált nem gondolni a nőre, a galambok burukkolására koncentrált, amelyek a termálfürdő tetejének a peremén üldögéltek csapatostul, az összehúzott fehér selyemfüggönyök takarásában, számára láthatatlanul. De a német nő minden mozdulata kihívóan hangos volt. Azt is jól hallotta, ahogy felhajtotta a takarót, a pontosan Lotte fekhelyével szemben álló ágyról. Majd lefeküdt, ásított, aztán pedig nagyot sóhajtott. Amikor végre elcsendesedett, és úgy tűnt, átadja magát az előírt pihenésnek, akkor meg a beállott csend volt szinte fülfájdító. Lotte nagyot nyelt. A feszültség érzése kúszott föl a gyomrától a torka irányába, ezt a lelki hányingerszerűséget már előző nap is érezte, amikor az iszapfürdőben feküdt. Miközben átadta magát az ízületei merevségét oldó, savanykás szagú tőzegpép melegének, a résnyire nyitott ajtón keresztül belibegett egy régi gyerekdal, egy idősebb asszony bizonytalan mezzoszoprán hangján. A szomszéd szobából szűrődő dal, amelyet hetven év után most hallott újra, homályos félelmet és bosszúságot kavart a tudatában olyan érzéseket hozott mozgásba, amikkel az ő korában lévő betegnek már óvatosan kell bánnia. A majdnem negyvenfokos, sűrű, barna kotyvaléktól, amelyben apró tőzegcsomók, szemcsék és félig lebomlott ágacskák úszkáltak, akár szívrohamot is lehet kapni. Egyszerre úgy érezte, nem bírja tovább a meleget. Nagy nehezen felhúzódzkodott és felegyenesedett, miközben bizonytalanul állt a vaskád közepén, testét vékony rétegben csokoládészerű massza borította, eltüntetve minden egyenetlenséget. Mintha meghaltam volna, és el lennék temetve, gondolta. Amikor rádöbbent, milyen komikus és egyben ijesztő hatást tehet ebben a helyzetben arra a nőre, aki hamarosan megérkezik, hogy leöblítse őt, lassan ismét térdre ereszkedett, visszamerült a löttybe, miközben mindkét kezével erősen kapaszkodott a kád szélébe. Ebben a pillanatban a dal abbamaradt, éppolyan hirtelen, mint ahogy felhangzott. Mintha azért csendült volna fel, hogy épp csak felidézzen egy elveszettnek hitt emléket.

4 A német nő nem sokáig bírta az ágyon. Néhány perc múlva már a kopott parkettán csoszogva igyekezett a kisasztalhoz, amelyen tornyot képezve álltak az egymásba rakott műanyag poharak két ásványvizes üveg mellett. Lotte akaratlanul is követte tekintetével minden mozdulatát, mintha valami óvatosságra intette volna. Excusez moi, madame... az asszony megfordult és könnyed hanglejtéssel, de jól érezhetően iskolában elsajátított francia nyelven szólította meg Lottét! C'est permis... Szabad innunk ebből a vízből? Az egész, itt következő történetre valószínűleg nem került volna sor, ha Lotte franciául válaszol. De meggondolatlanul, mintegy utat engedve érzelmeinek, németül mondta: Ja, das Wasser können Sie trinken. Ach, so! az asszony megfeledkezve a vízről, elindult visszafelé Lotte ágyának irányába és örömtelin kiáltotta: Ön tehát német! Nem... igen... nem dadogta Lotte. De a kanóc már tüzet fogott és halkan pattogott, ahogy az asszony közeledett feléje. Minden széles, kerek és domború volt rajta, egy élemedett Walkür, akit semmi sem téríthet el útjából. Megállt az ágy végében és árnyékot vetett a benne fekvőre. Fesztelenül kérdezte meg tőle: Honnan jött, ha szabad kérdeznem? Lotte igyekezett időben elfojtani a német nő lelkesedését. Hollandiából. De ön kifogástalanul beszél németül folytatta az, kövérkés ujjait kérdőn széttárva. Eredetileg Kölnből tette hozzá Lotte, tompa hangon, mint akit vallomásra kényszerítettek. Kölnből? De hiszen magam is kölni vagyok! Köln. Köln. Miközben a város neve még ott visszhangzott a teremben, amely ez idáig csak a csöndes pihenő zajtalanságát ismerte, Lotténak egy pillanatig olybá tűnt, mintha Köln egy elátkozott város lenne, ahonnan származni nem szerencsés dolog, egy város, amelyet teljes megsemmisülésre ítéltek, mert egykori lakói mindenkinél magasabb rendűnek tartották magukat. Kinyílt az ajtó. Egy gondolataiba merült, középkorú férfi lépett be. Kiválasztott egy ágyat és zajtalanul becsúszott a lepedők közé. Utána már csupán testének, mint egy hullának a körvonalait lehetett látni a félhomályban. Megint minden olyan volt, amilyennek mindig is lennie kellett. Csak a német nő nem illett a képbe. Előrehajolt és odasúgta Lotténak: Várom magát a hallban. Lotte zavart és bosszúságot érzett, miután magára maradt. Úgy hangzott az a mondat, mint valami parancs: Várom magát a hallban! Úgy döntött, nem vesz tudomást róla. De ahogy ott feküdt tovább az ágyban, egyre nyugtalanabb lett. Ennek a tolakodó német nőnek sikerült elvennie tőle a drágán vásárolt pihenést. Nem kerülhette el a vele való találkozást, a teremnek egyetlen ajtaja volt, és az a hallba nyílt. Végül hirtelen kikelt az ágyból, lábát belecsúsztatta a papucsába, szorosra húzta dereka körül a köntöse övét, és az ajtóhoz ment. Úgy határozott, mielőbb lerázza magáról a kölni nőt. Ahogy belépett a fényben úszó hallba, úgy érezte, mintha az egészség istennőjének szentelt templomba lépett volna be. A padozatát törtfehér márványból alakították ki, a nagy burkolólapokat átlósan fektették le, az első emeleten elhelyezett könyöklő szabad kilátást engedett az egész teremre, így sikerült a tágasság illúzióját kelteni. Ezt csak fokozta a mennyezeten látható fondant színű festmény, amely Vénuszt ábrázolta, amint egy kagylóban állva előbukkant a tengerből, s az istennőt pufók angyalkák vették körül. A hall két oldalán álló, szürkésbarnán erezett márvány szökőkutaknak köszönhetően folyamatosan vízcsobogás hallatszott. Mellettük masszív, görög stílusú oszlopok álltak. Az aranyozott női fej kinyújtott nyelvét formázta a fényes csap, ebből folyt vékony sugárban a víz. Az egyik szökőkút, amelyen barnás foltot képezett a víz, mivel vasat tartalmazott, és éppen ezért a jobb időkben a gazdag európai arisztokraták itt kerestek gyógyulást a vérszegénységükre, közvetlen

5 kapcsolatban állt a Source-de-la-Reinnel, a másik a Source Marie-Henriette-tel. Ezen utóbbi kút selymesen lágy vizét a szervezet méregtelenítésére használták. Az örök ifjúság eme szentélyében egy antik utánzatú székben üldögélt az idősecske német hölgy. Képes újságot lapozott és időnként ivott egy korty forrásvizet a poharából. Várta Lottét, aki kedvetlenül közeledett, kereste a kibúvót: Entschuldigung, bitté, nincs időm. Az asszony nehézkesen állt föl a szűkre méretezett empire székből. Arca fájdalmas kifejezést öltött. Figyeljen csak ide, kérem mondta, ha ön Kölnből származik, akkor hadd kérdezzem meg, melyik utcában lakott? Lotte nekitámaszkodott az egyik pillérnek, a frottírköpenyen át érezte az oszlop bordázatát. Arra már nem emlékszem. Mindössze hatéves voltam, amikor Hollandiába hoztak. Hatéves ismételte meg az asszony izgatottan. Hatéves. Csak arra emlékszem folytatta Lotte bizonytalanul, hogy egy kaszinóban laktunk... Vagyis egy olyan épületben, amely valamikor kaszinó volt. Ez nem lehet igaz! Ez nem lehet igaz! a német nő hangja megbicsaklott. A fejéhez emelte mindkét kezét, és ujjai hegyét a halántékához nyomta. Ez egyszerűen nem lehel igaz! Szinte kiáltva ismételgette a mondatot, amely tapintatlanul betöltötte az egész ájtatos helyiséget. Szavai nekicsapódtak a márványpadozatnak, onnan fölpattantak egészen a mennyezeten lévő képig, amelynek békéjét megzavarták. Tágra nyitott szemekkel bámult Lottéra. Rémület volt a tekintetében? Öröm? Vagy megőrült volna? Lotte felé nyújtotta a karjait és átölelte. Lotte valósággal nyöszörgött. Lottchen, hát nem érted? Lotte, akit a hatalmas test valósággal odaszorított az oszlophoz, szédülni kezdett. Semmi más nem érdekelte, csak hogy kiszabadulhasson ebből a képtelenül bizalmas helyzetből. Legszívesebben köddé vált volna. De ezt nem engedte sem származásának titka, sem pedig szelektív emlékezete, amelyek pedig már elég régóta rossz viszonyban voltak egymással. Te... drágaságom lihegte a fülébe az asszony, hát én vagyok az, Anna! A 20. század elejének laterna magicája nagyon sok mindent átenged a képzeletnek. A két vetített kép közötti űrt maguknak a nézőknek kell megtölteniük tartalommal. Láthatnak például egy szecessziós erkélyt az első emelet magasságában. Két orrocska nyomódik az ablak üvegéhez, két szempár figyeli aggódva az alant sétáló embereket. Onnan fentről nézve minden nő egyformának látszik: kalapot hordanak, a hajuk fel van tűzve, fűzős cipőt és hosszú, derékban szűk kabátot viselnek, amelyen sok apró gomb található. Csupán egy nő szorít magához a karjával egy fényes alumínium dobozkát. Mindennap látják estefelé, amint bezárja maga mögött a szemközti A remény kétszárnyú ajtaját, és kincsesdobozában a napi bevétellel átvág az úttesten. Mihelyst hazaér, a kislányokat cseppet sem érdekli a doboz, nekik csak a mamájuk a fontos, akinek először száz kis gombbal kell megküzdenie, mielőtt az ölébe veszi őket. Kivételes alkalmakkor vele mehetnek az üzletbe, amelynek a neve elárulja a járókelőknek, hogy itt egy szocialista szövetkezeti boltról van szó. Édesanyjuk kezeli a pénzt, aki úgy ül a magas, barna pénztárgép mögött, mint valami fejedelemasszony, és egy kartondobozból mályvacukrot nyújt át nekik. Mióta ő ül a kasszában, megduplázódott a forgalom. A mama intelligens, szorgalmas és megbízható. A kövérkés, szőke vesztfáliai asszony beteg is, ám ezt még senki nem tudja. Miközben külsőleg semmi változást nem látni rajta, belül lassan felemészti a betegség. Egy másik kép kerül a vetítőgépbe óvatosan, mert ügyelniük kell a sorrendre. Van a házban egy szoba, amelyikbe csak a papával kézen fogva szabad belépni. Édes-keserű illat itatja át az ott uralkodó félhomályt. Tölgyfából faragott ágyban fekszik az édesanyjuk egy beesett orcájú idegen, kék árnyékkal a szeme alatt. Az ágy fölött komor metszet függ, rajta fekete sziklák és sudár fenyőfák láthatók. Visszarettennek a kétségbeesett, belenyugvó

6 mosolytól, amely akkor jelenik meg az arcán, amikor odalépnek hozzá. Apjuk, aki olykor gyöngéden az ágy irányába noszogatja őket, egy napon a nappaliban fekszik egy ideiglenes fekhelyen. Rájuk parancsol, hogy legyenek csendben, mert beteg és aludnia kell. Rosszkedvűen ülnek egymás mellett a zárt erkélyen álló szófán, állukat az ablakpárkányra támasztják és néznek lefelé jóllehet az anyjuk ott fekszik a sziklás tájat ábrázoló kép alatt, ők most is várják, hogy megjelenjen a fémdobozzal, és véget vessen a rájuk nehezedő csöndnek. Lassacskán besötétedik. Nem ismerik az idő fogalmát, az idő múlása számukra nem más, mint várakozás a kincsesládika föltünésére. Aztán megszólal a csengő, váratlanul, de óvatosan. Az ajtóhoz szaladnak. Anna, aki amióta csak megszületett, mindig azon van, hogy ő legyen az első, lábujjhegyre áll és kinyitja az ajtót. Käthe néni, Käthe néni! belecsimpaszkodik az érkezőbe. Értünk tetszett jönni? Értünk tetszett jönni? visszhangozza Lotte. A következő képpel minden valószínűség szerint a laterna magica egy könnyfakasztó történetet szándékozik belénk szuggerálni. A kanapén egy hosszúkás faláda, azon ül Anna és Lotte, háttal az ismeretlen rokonokkal teli szobának. A koporsón ülve lábukkal kényelmesen elérik az ablakot. Rájöttek, hogy ha a Käthe néni által rájuk adott szűk, fekete lakkcipőjük talpával ütemesen dobolnak a párkányon, képesek elnyomni a háttérből hallatszó jajgatást és mormolást. Egyszersmind száműzik az életükből ezt az érthetetlen várakozást, és megpróbálják elérni, hogy megint minden normális legyen. A jelenlévők kezdetben még elnézőek, hiszen nincsenek szabályok arra, hogyan viselkedjenek hároméves gyerekek, akik elveszítették az anyjukat, azonban ha a kislányok nem hagynak fel az ablak rugdosásával, és egyszerűen elengedik a fülük mellett a jóindulatú figyelmeztetést, vége a türelmüknek, dühösek lesznek. Vajon ez a monoton zaj, egy képes újságban olvasottaknak köszönhetően, arra a primitív dobolásra emlékezteti őket, amellyel az afrikai vademberek kísérik utolsó útjára a halottjukat? Ilyen körülmények között mégiscsak elvárható a gyerekektől némi keresztényi áhítat. Rájuk parancsolnak, hogy másszanak le a koporsóról, de ők megmakacsolják magukat, és hadonászva igyekeznek távol tartani azokat, akik le akarják onnan emelni őket. Csak akkor engedik meg Käthe néninek, hogy ölbe kapja őket, amikor megjelennek a temetkezési vállalkozó komor öltözetű emberei és megragadják a koporsót, hogy elvigyék. Ezután példásan viselkednek, csak egy kis incidens játszódik le, miközben a hosszú sorban szinte csak csoszogva haladnak a koporsó mögött a szokatlanul meleg tavaszi napsütésben. Käthe néninek az utolsó pillanatban sikerül megakadályoznia, hogy levegyék fekete, gyapjú kabátkájukat, amelyet kifejezetten erre az alkalomra, még maga az édesanyjuk varrt nekik a betegágyában. Valószínűleg alábecsülte teste energiáit és rosszul számította ki az időt, amikor erre a ruhadarabra szükség lesz. Egy fontos személy nincs jelen a temetésen, mivel kórházban fekszik. Käthe néni minden este fél hétkor az épület oldalszárnya elé állítja a kislányokat, miközben fogja a kezüket. A számtalan ablak egyike mögött megjelenik egy arc, elég jól látható ahhoz, hogy Anna és Lotte meggyőződhessen róla: apjuk, ellentétben anyjukkal, nem tűnt el, őket elárulva, a semmiben. Integetnek neki, ő visszaint, nagy, fehér kezét az arca előtt ide-oda mozgatva, mintha ki akarná radírozni magát a világból. A találkozás után nyugodtan alszanak. Egy szép napon apjuk hazatér, nagyon sovány, az arca rettentő fáradtságról tanúskodik. Amikor odamásznak mellé, hogy átöleljék, szégyenkező és szomorkás mosollyal teszi le őket a földre. Nem adhatok nektek puszit mondja erőtlenül, nehogy ti is megbetegedjetek. A képek könnyedebbek lesznek. Az apa ismét elkezd dolgozni, az egykori kaszinóban elhelyezett szocialista intézmény vezetőjeként a munkásokért, akik meg akarnak szabadulni a tudatlanságuktól: A tudás hatalom, ez a felirat áll gótikus betűkkel a könyvtár bejárata fölött. Gyakorlatilag nincs határ első emeleti lakásuk és az épület többi része között. A sors szerencsés adománya, hogy Anna és Lotte, éppúgy, mint a portás gyerekei, ebben a proletár kultúrpalotában nőnek föl, fogócskáznak a széles márványfolyosókon, ipiapacsot játszanak a

7 robusztus pillérek között és a színház kulisszái mögött, bakugrást gyakorolnak egymás hátán a hatalmas, kör alakú hallban, hangjuk fölszáll a magasba az ólomüveg ablakok fölé, amelyek a nap fényét kárminpiros és pávakék színekké bontva szórják szét. Lotte fedezte fel a terem akusztikáját, pontosan a bolthajtás legmagasabb pontja alá áll és fejét hátraszegve énekli a kölni vicinálisról szóló dalocskát. Anna természeténél fogva túl mozgékony ahhoz, hogy nyugton maradjon, ráadásul egy szomszéd fiú is unszolja, trambulinnak használja a szatén huzatú biedermeier pamlagot, míg csak a rugók nyikorogni nem kezdenek, és az ugrálástól elkábulva, arccal a mahagóni bútor karfájára nem esik. A pamlag a foyer-ban áll, amely még mindig a századvég, a fin du siecle nagyvilági luxusával kokettál. Fent, a gazdagon díszített, rézcsapokkal hivalkodó italpult fölött az aranyozott, de itt-ott már megkopott mennyezeten kristálycsillárok függnek, körben egy csomó pusztulásnak indult tükör, amelyek még mindig őrzik a régi pénz-elit és parazitái játékszenvedélyét, most egy kipirult arcú, vérző ajkú kislányt mutatnak. Apjuk szigorúan megtiltotta nekik, hogy belépjenek ebbe a helyiségbe. A bűntudat apja hivatali szobájába viszi. Sebesült felső ajka könyörtelenül kiszolgáltatja apja vizslató tekintetének. Mi történt? kérdezi az, s mutatóujjával kissé megemeli Anna állát. Aki abban a szempillantásban ösztönösen kitalál egy másik történetet, amelyet olyan természetesnek tart, hogy amint belekezd, már neki is sokkal valószínűbbnek tűnik, mint az igazság. Miközben a kertben játszott, mondja lesütött szemmel, ráesett a fűben álló faasztal peremére. Miután apja higgadtan elállította a vérzést, kimegy vele a kertbe. No, mutasd csak meg, hogyan is történt biztatja a kislányt. Annába belehasít a felismerés, mennyire átlátszó volt a hazugsága, hiszen a kerti asztal olyan magas az ő termetéhez képest, hogy egy kislány csak akkor ütheti bele a szélébe a felső ajkát, ha egyenesen a mennyországból pottyan rá. Vagy úgy mondja az apa, és bár a szavai lágyan lejtenek, kétségtelenül gyanakvás bújik meg mögöttük. A hüvelyk- és mutatóujjával belecsíp a lányka felső karjába, aki úgy érzi, mintha szögesdrót nyomódott volna a bőrébe. Ez az egyetlen büntetés, amire évek múlva is emlékszik, és ami azt eredményezte, hogy egy életen át makacsul ragaszkodott mindig az igazsághoz. De rakoncátlan természet lévén nem volt könnyű megzabolázni. Röviddel ezután, a márványlépcsőn hancúrozás közben, eltörte a könyökét. Úgy jajveszékelt, mint egy hisztérikus grófnő, aki épp most veszítette el szerencsejátékon a teljes vagyonát, miközben Lotte is bekapcsolódott a jajgatásba, mivelhogy fájdalmat és félelmet átérző képessége szimbiotikus kapcsolatot létesített kettőjük között. Annának, miután begipszelték, felkötve kellett hordania karját. Amikor így felékesítve hazaért a kórházból, Lotte ismét könnyekre fakadt. De senki sem tudta, hogy szolidaritásból-e vagy pedig irigységből. Csak akkor nyugodott meg, amikor ő is kapott egy rögtönzött kötést a bal karjára, amit konyharuhával fel is kötöttek. Karácsonyi kép következik. Annát és Lottét egy adott pillanatban Käthe nénire bízták, aki többé már nem is hagyta el őket. Amikor apjuk kikerült a kórházból, ahol semmiféle orvosi beavatkozás nem változtatott a kórképén, csendben feleségül vette őt, ezzel megelőzte azt, hogy le kelljen mondania a gyerekeiről egy fertőző betegségben szenvedő férfi nem alkalmas gyereknevelésre, hiszen csak idő kérdése, stabil marad-e az állapota vagy romlik. Annának és Lotténak magától értetődő volt a dolog: Káthe néni ott van velük, és most egy műhóval beszórt fenyőfát állít fel a szobában, a fa szétterülő ágai nagy összevisszaságban rájuk aggatott mikulások, kéményseprők, boszorkányok, hóemberek, törpék és angyalok súlya alatt roskadoznak. Az örökzöld kissé szúrós szaga összekeveredik a gyanta illatával, ízelítőt adva a természetből, amely ott kezdődik, ahol a városnak vége van. Apjuk legfiatalabb, Heinrich nevű testvére, egy széles csontú, tizenhét éves fiú eljött hozzájuk a Teutoburgi-erdő szélén álló kis falujából, hogy velük együtt ünnepelje a karácsonyt. Új, természetes szagokat hozott a házba, a szénapajta és a disznóganéj bukéja áradt belőle, és némi dohszag. Az ifjú,

8 pajtáskodó nagybácsi imázsa széttörik egy rossz vicctől, tudniillik a karácsonyi dalok éneklése közben illetlenkedve megváltoztatja a szöveget. A fivére vele vihog, és hamarosan felváltva ötölnek ki képtelen rímeket. Ne csináld, ne csináld! visítja Anna, elborzadva püföli öklével az apja mellét. Így nem szabad ezt énekelni. De a férfiak kinevetik, amiért ragaszkodik a hagyományhoz, és annál jobban igyekeznek túltenni egymáson ötletességben. Rimánkodva próbálja elérni, hogy a valódi változatot énekeljék, de hiába, ekkor Anna kétségbeesetten kirohan a konyhába, ahol Käthe néni éppen kenyeret szel. Elrontják a karácsonyi dalt kiabálja, apa és Heini bácsi. Káthe néni, mint a bosszúállás istennője, beront a nappaliba. Mit csináltatok ezzel a gyerekkel? Ölbe veszik Annát, vigasztalják, zsebkendőt adnak neki és egy pohár vizet. Csak vicc volt csitítja az apja. Ezerkilencszázhuszonegy évvel ezelőtt megszületett a Kisjézus, ez csak elég ok, hogy vidámak legyünk. Térdére ülteti a feldúlt kislányt, megigazítja hajában a félrecsúszott szalagot. Most megtanítalak egy igazi dalra mondja. Hallgasd csak! Kissé rekedt hangon elkezd énekelni, időnként köhögés szakítja meg a Heine-versre komponált szomorú Schumann-dalt: Két gránátos francia földre tart, úgy megtörte őket a rabság. Amint elérik a német határt, ott lelküket búnak adják... A laterna magica most színpadot mutat, erdei díszlettel, magas fákkal. A rendező egy méternél nem magasabb gyerekszereplőt keres. Hallgasson ide, Bamberg úr! mondja. Én egy kislányt keresek, aki el tudja játszani a szegény kisgyereket, aki szerepe szerint eltévedt az erdőben. Az ön valamelyik kislányára gondoltam... Melyikre gondolt a kettő közül? Melyik az idősebb? Egyidősek. Aha, ikrek... érdekes. Melyikre gondolt? kérdi újra az apa. Háát... amelyiknek sötétebb a haja. A szőke szerintem túl jó húsban van ahhoz, hogy eljátsszon egy örökké éhező gyermeket. De ő, hogy úgy mondjam, a szövegbiztos simítja végig büszkén a bajuszát. Ő... ebből a szempontból bámulatos. Mint ahogy a könyvtárszoba ajtaja feletti fölirat is utal rá, az apa az esteli órákban rendszeresen a klasszikus írókat és költőket olvasgatja. Közben viszont játékos kísérletként megtanította egy költeményre. A mi Annánknak kitűnő a memóriája magyarázza. Képes úgy végigmondani Schillertől a Dal a harangrólt, hogy egyetlen szakaszt sem hagy ki. Jó, jó adja meg magát a színházrendező. Ön az édesapja, ön ezt jobban meg tudja ítélni, mint én. Nekem ez nem tetszik ellenkezik Käthe néni. A gyerek még túl fiatal egy ilyen fellépéshez. Hiába, az apa becsvágyára nincs orvosság. Az előadás napján aztán Lottéval és a férfival együtt büszkén mosolyogva ő is ott ül az első sorban, nemkülönben a hét nővére. A színfalak mögött az öltöztetőasszony egy kopott, szürke télikabátot ad Annára, és fehér hajszalagját hátul a kislány övére erősíti. Az nem is sejti, hogy ez az alakítása a valóság főpróbája, hogy tíz éven át fogja játszani ezt a szerepet, közönség nélkül, tapsok nélkül, most mindenesetre olyan hitelesen alakítja a sajnálatra méltó gyereket a világot jelentő deszkákon, hogy a mostoha nagynéniknek könny szökik a szemébe. Miután két vadászruhás férfi kivitte a képzeletbeli erdőből, Anna a kulisszák mögött ideges kíváncsisággal les ki a nézőtérre. Nem embereket lát odalent, hanem káposztafejeket, a publikum annyira nem érdekli. Csupán egy arcra kíváncsi, amely a színpad irányába fordul és kissé fölfele pislog. Ő a legkisebb a teremben, egy kisgyerek, annyira jelentéktelen, hogy szinte elveszik a sok felnőtt között. Anna csak őt nézi, miközben hatalmába keríti egy eddig

9 ismeretlen, félelemszerű érzés. A színdarabban vállalt szereplése miatt Lotte és ő először mutatkoztak két különálló személyként, akik, lám, egymástól függetlenül léteznek. Mindegyiküknek saját látószöge lett. Lotte a nézőtérről a színpadot nézte, ő pedig a színpadról a nézőteret. Az elválasztottság tudomásul vétele, a nem kívánt kettéválás annyira felizgatja, hogy keresztülszalad a nyílt színen, ahol éppen két egymásra találó szerelmes jelenete zajlik, a kigombolt, szegényes kabát épp hogy le nem esik róla, az övére kötött hajszalag persze a földet söpri. Käthe nagynéni legfiatalabb testvérhúga jó falusias ízzel kiált föl: Nízd má', a csipiszke! A termen végigsöpör a nevetés. Tapsolnak, mintha a különös jelenet a rendező ötlete lett volna. Anna azonban nem zavartatja magát, leugrik a színpadról, egyenesen Lottéhoz fut, és csak akkor nyugszik meg, amikor nagy nehezen elhelyezkedik mellette ugyanazon a széken. A laterna magica fénye, akár a holdsugár, egy ágyat világít meg, rajta világoskék takaró. Alatta szenderül álomba este Anna és Lotte, akik előbb úgy fekszenek, mint a párosodó polipok, karjukkal erősen összeölelkeznek, lábukat átvetik egymáson. Aztán az éjszaka folyamán ez az egymásba kulcsolódás észrevétlenül megszűnik, reggelre egyikük az ágy egyik oldalán, másikuk a másikon találja magát, egymásnak hátat fordítva. A bűvös lámpa mindenhová képes bevilágítani ezúttal egy osztályterembe. Mintha hallanánk, amint karcolják a tollak a papírt. Annát túláradó vérmérséklete akadályozza abban, hogy megtanuljon szépen írni. Miközben Lotte biztos kézzel elsajátítja az ábécét, Annának sehogy nem akarnak engedelmeskedni a vonalak. Tanítás után apja mellett ül annak irodájában, és rója a betűket a palatáblájára, de újra meg újra letörli a szavakat, nem jó, újra biztatja magát, amíg nem elégedett az eredménnyel. Apja olykor félrefordul és beleköp egy kis kék üvegbe, amelyet rögtön jól lezár, hogy a rossz szellemek ne tudjanak kiszökni belőle. Anna, igyekezete jutalmául, a végén segíthet kasszát csinálni. Fürge ujjakkal szétrakja a papírpénzt, tízesével összeszámolja, a végeredmény több billiót tesz ki, hiszen nagy az infláció aztán erről a ténykedéséről kénytelen lemondani, amikor erős kiütések jelentkeznek az ujjai hegyén. Minden hétfőn reggel, mielőtt elkezdődne az óra, a tanítónő fürkésző tekintettel végigméri a tanítványait, és olyan hangon kérdezi tőlük, mintha gyanúsítottak lennének: Ki nem volt közületek a templomban tegnap? Nagy csend van, senki nem mozdul, végül Anna felemeli a kezét: Én. A következő pillanatban Lotte tiszta hangja csendül fel: Én sem. Akkor ti az ördög palántái vagytok jelenti ki a tanítónő finomkodva. A testvérpár látja, hogy a többi gyerek szeméből ugyanez a kiközösítés süt. De ti még kicsik vagytok tiltakozik az apjuk, amikor beszámolnak neki arról, hogy iskolai feladat a vasárnap reggeli istentiszteleten való részvétel. És úgysem értetek belőle semmit. Sem ő, sem Käthe néni nem jár templomba. Minden vasárnap könyörögnek neki, nem bírják már elviselni a tanítónő tekintetét és az osztálytársaik piszkálódását. Végül apjuk leteszi az asztalra a bögréjét, amelyből a lágytojást kanalazta, és kezét a vállukra téve megígéri: Holnap bemegyek veletek az iskolába. De amikor, egyik oldalról Anna, a másikról Lotte, az apjuk kezét fogva az iskola felé tartanak, úgy érzik, inkább nekik kellene megvédeniük őt, olyan lázasnak és elesettnek tűnik a fekete kabátjában. Már lötyög rajta a kabát, annyira lefogyott. Járás közben a botjára támaszkodik, és tízlépésenként meg kell állnia, hogy levegőt kapjon. Visszhangzik a bot kopogása a köveken, egymásba öltött hangok és lépések tartják lábon. Belépnek az iskolaépületbe. Int nekik, hogy itt várják meg a folyosón, majd kopog az osztályterem ajtaján. A tanítónő ugyancsak meglepődik a váratlan eseménytől, tettetett udvariassággal invitálja be. Anna és Lotte egymás mellett állnak, a falnak támaszkodnak, tekintetüket az ajtóra szegezik.

10 Egyszer csak meghallják apjuk rekedt hangját, amint ráripakodik a tanítókisasszonyra, aki igyekszik önmérsékletre inteni a vele szemben állót: Hogy merészel ilyet! Gyerekekkel, akik sokkal gyöngébbek, mint ön! Anna és Lotte döbbenten néz egymásra. Kiegyenesítik a hátukat, nincs szükségük tovább a támasztékul szolgáló falra. Valami izgató, nagyszerű erő járja át őket. Büszkeség, diadal, önbizalom nem tudják megnevezni, mit éreznek. Hálásak az apjuknak. Hirtelen kinyílik az ajtó. Gyertek csak be! mondja apjuk, visszatartva a köhögését. Anna lép át elsőként a küszöbön, Lotte szorosan a nyomában. A tábla előtt megállnak. A tanítónő nem hever darabokban a földön. Bár úgy tűnik, a gerince néhány helyen megroppant. Belekapaszkodik a pulpitusba, fejét lehajtja, vállait leejti. A diákok mozdulatlanul ülnek a padokban, tisztelettel néznek fel az apára, aki biztos kézzel irányítja a dolgokat. Na gyöngéden a tanítónő felé tolja Annát és Lottét, és most bocsánatot tetszik kérni a lányaimtól, úgy, hogy az egész osztály hallja. A tanítónő rájuk sandít. Majd rögtön el is fordítja a fejét, mintha valami illetlent hallott volna. Ne haragudjatok azért, amit mondtam nektek szólal meg színtelen hangon, nem fog többé előfordulni. Csend támad. Most mi lesz? Még nem ért véget a tanítónő megalázkodása? Most pedig hazaviszem őket hallják a fejük fölött apjuk hangját, de holnap visszajönnek. És ha még egyszer meghallom, hogy valami hasonló történt, újra eljövök. A tanítónő betartja a szavát, szerencséjükre, mivel apjuk már nem lenne képes beváltani a fenyegetését. Egyre nehezebben bírja a küzdelmet, amelyet a tüdeje folytat a betegséggel. Újabb kép: teljes hosszában elnyújtózva fekszik a kanapén, mint egy zihálva lélegző romantikus költő, és közben elintézi az adminisztrációt. Időközönként fogadja a barátait, akik jól láthatóan vidám csevegés mögé rejtik aggódásukat dicsérik a tehetséges leánykákat, akik fehér keménygalléros, kockás ruhájukban dalokat és verseket adnak elő, ezzel nagyszerűen elterelik a figyelmet. Az, hogy Lottét éneklés közben háromszor is száraz köhögés akasztja meg, senkinek sem tűnik föl, csak Käthe néninek. Tapasztalatból gyanakvóvá vált, azt akarja, hogy a háziorvos vizsgálja meg Lottét. A doktor végigkopogtatja a kislány sovány mellkasát, miközben sztetoszkópjával meghallgatja, pödrött bajusza feketén ott villog Lotte sápadt bőre előtt. Arra kéri, hogy köhögjön, ez nagyon könnyen megy neki, mintha a köhögés dalát már jól megtanulta volna. Nem vagyok nyugodt dörmögi a doktor a háta mögött, hallok valami kis zörejt a jobb oldali lebenyben. Lotte eközben egy műanyag orvosi baba előtt áll és enyhe borzongással érinti meg a rózsaszín szívet. Az orvos egy üveg köhögés elleni sziruppal és egy beutalóval bocsátja el őket: röntgenfelvételt kell csináltatni. A poros, aranysárga képen nemcsak az apa utolsó napjait látjuk, hanem az egész családét. A kaszinó velük is csak úgy bánik, mint egykor másokkal, amikor még szerencsejátékot űztek benne: minden vagy semmi, élet vagy halál. Ebbe az épületbe várakozással tele lépett az ember, és összetörve hagyta el az aranycsinálók trükkjét, a titkos receptet a szentély négy fala között őrizték. A kanapé szélén ülve hosszú, sovány mutatóujjával jelez a lányoknak, hogy menjenek oda hozzá. Nehezen veszi a levegőt, lassan ejti a szavakat, mintha meg lenne dagadva a nyelve. Mit gondoltok, mennyi ideig fogok még élni? Anna és Lotte összeráncolja a szemöldökét törik a fejüket a feladaton, amelyhez asztronómiai számok kellenek. Húsz év! tippeli Anna. Harminc! toldja meg Lotte.

11 Szóval így gondoljátok mondja az apa elnézően. Lázasan csillogó szemekkel néz rájuk, a szája nyitva, mintha még mondani szeretne valamit, de heves köhögési roham tör rá, és gyors kézmozdulatokkal elhessegeti őket. Néhány nappal később, amikor hazaérnek az iskolából, Käthe néni azonnal bevezeti őket a hálószobába. A ház sajátságos szaga a vöröskáposzta, az alma és a szegfűszeg illatából áll össze. Zavaró ellentétben áll ezzel a fűszeresen édes levegővel azoknak az embereknek a szaga, akik körülállják apjuk ágyát. Heinrich bácsi a hasa előtt tartja összegyűrt sapkáját, paraszti gyanakvással néz alvó testvérbátyjára. Olyan különös látvány ez, amit mindannyiuknak meg kell nézni? Käthe néni az ágyhoz terelgeti Annát és Lottét. Egészen közel hajol a férfi füléhez és úgy mondja: Johann, itt vannak a gyerekek. Amikor az apa megpillantja a lányait, szemei újra úgy csillognak, mintha az ágya körüli nevetséges színjátékon derülne magában. Mindjárt föl fog kelni, fut át Lotte agyán, és mindenkit hazaküld. De azután hirtelen megváltozik a lelkiállapota. Pillantása izgatottan cikázik egyik arcról a másikra, izzadt fejét felemeli úgy tűnik, mintha szeretne nekik mondani, közölni velük valamit titokzatos belső világából, ami nem tűr halasztást. Anneliese... szakad ki belőle. Azzal visszahanyatlik a párnára és elveszti az eszméletét. Mintha árnyék ülne beesett arcán a másnapos szakáll teszi. Mért mondta nekünk azt, hogy Anneliese? kérdezi Anna sértődötten. Az édesanyátokra gondolt válaszolja Käthe néni. Vacsora után a hét nővér egyike kivezeti őket az ünnepies összejövetelről, amely korántsem ünnep. Egy idegen ágyba kerülnek, amely, mint tutaj az ismeretlen óceánon, csak azért nem süllyed el velük, mert pontosan középen egymásba kapaszkodva mozdulatlanul fekszenek egész éjjel. Éjszaka azt álmodják, hogy Käthe néni felébreszti őket, puszit ad nekik, az arca nedves, és amikor reggel felébrednek, sehol nem találják. Hét pár kéz nyúl Anna és Lotte felé, hogy kiemeljék őket az ágyból. Egy székre ültetik őket, és rájuk adják a ruhájukat. Édesapátok szólal meg az egyik mostohanagynéni, miközben az alsószoknyácska alját húzkodja lejjebb az éjjel meghalt. Ez a megjegyzés először semmiféle reakciót nem vált ki belőlük. De, miközben a fűzős cipőjük hosszú pertlijével ügyködnek, Anna felsóhajt: Akkor hát nem kell többé köhögnie. És nem fog többé fájni a melle teszi hozzá Lotte egyetértően. Az utolsó kép a búcsút mutatja. A temetést, amikor a kislányoknak újra meg újra térdet kell hajtaniuk, és ezt nagyon unják, nem látjuk. Nem látható a veszekedés, sem az, hogy Käthe néni könnyezik, és perrel fenyegetőzik, láthatatlanok a bepakolt bőröndök is. Az utolsó kép, amely Lotténak Annáról megmaradt: a lépcső közepén áll az előcsarnokban, körülötte a messziről érkezett családtagok. Oldalvást, mintegy kitaszítva áll Käthe néni, arcán a hiábavaló könyörgés nyomai. Anna teli van önbizalommal. Fekete ruhát visel, a szőke hajába kötött fekete masni úgy mutat, mintha egy varjú telepedett volna a fejére. Mellette áll a nagybátyja, aki a karácsonyi énekeket úgy elcsúfította, a másik oldalon egy nagynéni, hatalmas keblein csillogó arany kereszt. Néhány jelentéktelen alak egészíti ki a kört, róluk semmi jellegzetes vonást nem lehet felidézni. Anna mögött egy öregember áll, posztóból szabott öltönyben, bajusza mintha szálkákból állna, a füléből kibukkanó szőrcsomó fonnyadt fűre hasonlít. Csontos kezeit a kislány vállán tartja, mintha már tulajdonába vette volna. Amit Anna lát utoljára Lottéból: az ajtó előtt áll, az ólomüveg ablak alatt. Csak az arcáról ismeri föl, egyébként úgy be van öltöztetve, mintha északi-sarki utazásra készülne. Mellette egy esernyőre támaszkodó, divatos, fiatalos, de valójában idős hölgy, finom bőrkesztyűt tart a kezében, a fején elegáns kalap fekete fátyollal. Azt az öreget, aki most kezét Anna vállára tette, a nap folyamán csak kedves Bullinak szólította, fensőbbséges modorban, piszkálódó hangon. Se Anna, se Lotte nem látszik gondterheltnek. Nem vetik egymás karjába magukat, nem sírnak, nem búcsúzkodnak minek is tennék, még nincs fogalmuk sem az időbeli, sem a

12 térbeli távolságról. Az egyedüli, akiből az elválás patetikus gesztusokat vált ki, az Käthe néni. Az utolsó pillanatban átrohan a hallon és zokogva szorítja keblére Lottét.

13 J'ai retrouvé ma soeur, madame! mondja Anna egy arra haladó fürdővendégnek, aki ettől ijedten visszahőköl. Lottét feszélyezi ez a féktelenség és hangosság, és régi-régi emlékeket idéz föl benne. Ez hihetetlen! Anna a nővére vállára teszi a kezét, és kartávolságra eltolja magától. Hadd nézzelek! Lotte testében megfeszül minden izom. Még csak az hiányzik, hogy most megbámulják! Ez a familiáris fesztelenség ellenérzést vált ki belőle, mintha valami be akarná szippantani és neki nincs ereje ellenállni. De hát hetvennégy évvel ezelőtt kis időkülönbséggel ugyanaz az anya hozta őket világra, ez elől a tény elől nem lehet elfutni, bármennyire ravaszul kapcsolt is be az elhárító mechanizmus, amit fél évszázad alatt kifejlesztett önmagában, és ami nagyon jól működött. Két értelmet sugárzó, világoskék szem szegeződött rá, Anna kíváncsian és kissé ironikusan nézte őt. Igazi úriasszony lett belőled állapította meg. Még mindig karcsú vagy, és ezzel a feltűzött hajjal... sehr schön, muss ich sagen. Lotte tartózkodó pillantást vetett Anna terebélyes alakjára és rövidre vágott hajára, amely fiatalossá tette ugyan, de mintha mégsem illene hozzá. Nekem ez sohasem sikerült mondta Anna nevetve. Hogy öngúny vagy inkább büszkeség csengett a hangjában, ki tudja. Finoman belecsípett Lotte karjába, és csillogó tekintettel fixírozta az arcát, miközben egészen közel hajolt hozzá. És az orrod, mint az apánké volt, wunderbar! Hogy... hogy kerültél ide? Lotte szorult helyzetében próbálta másfelé terelni a szót. Hál' istennek Anna hagyta. Artrózisom van. A mozgásszervek elkoptak. A térdére, a csípőjére mutatott. Valaki említette, hogy itt Spaban pompás gyógyfürdő van. És Kölntől nincs is messze. És te? Lotte habozott, az volt az érzése, örömet okoz a testvérének, amit mondani készül neki: Szintén artrózis mormogta. Szóval családi betegség! kiáltott fel Anna lelkesen. Figyelj csak, üljünk le valahová, nem tudok sokáig álldogálni. Nem volt mit tenni. Elkerülhetetlennek látszott mindaz, ami következik, az ellenállás nem segített. Ez a hölgy itt a nővérem örvendezett Anna a folyosó közepén. A fal melletti hosszú padon egy idős úr bóbiskolt, gacsos kezeivel a kampósbotjára támaszkodva, most felriadt. Az automatánál vettek egy pohár kávét, majd átsétáltak a társalgóba, ahol a legfeltűnőbb egy hatalmas festmény volt, fiatal nőt ábrázolt egy hattyú társaságában. Amikor végre kényelmesen elhelyezkedtek és pár kortyot ittak a kávéjukból, Lotte visszanyerte a lelki egyensúlyát. Ki gondolta volna, hogy látjuk még valaha egymást Anna a fejét csóválta. Ráadásul egy ilyen különös helyen... Ennek valami mélyebb értelme kell hogy legyen. Lotte összegyűrte a műanyag poharat. Nem hitt semmiféle mélyebb értelemben, egyszerűen ostoba véletlennek tartotta az egészet, ami jócskán zavarba hozta őt. Neked jót tett az iszappakolás? Anna nem tudta, hol is kezdje a beszélgetést. Még csak három napja vagyok itt felelte kitérően Lotte. Az egyetlen dolog, amit érzek, az az ólmos fáradtság. A toxikus anyagok okozzák, amik most felszabadulnak a szervezetedben mondta Anna idegesítően tudálékos hangon. Hirtelen felpattant. Emlékszel még a kölni fürdőkádunkra? Amelyik a konyhában állt? Oroszlánlábakon. 2

14 Lotte összeráncolta a szemöldökét. Neki egy másik kád jutott az eszébe. Eltűnődve nézett ki az ablakon, odakint a téli nap egy lecsupaszított világ látványát kínálta. Minden szombat este az apám sorban lemosott bennünket egy lavórban. Az apád? A holland apám Lotte zavartan elmosolyodott. Milyen volt ő? Úgy értem, milyenek voltak azok az emberek? Gyerekkoromban összevissza képzelődtem folytatta Anna gesztikulálva. Mivel semmit nem tudtam rólatok, teljesen a magam módján töltöttem meg tartalommal az elképzeléseimet... Arról álmodoztam, hogy megkereslek... el sem tudod képzelni, milyen borzalmas volt, hogy nem hallottam rólad semmit... mindenki úgy csinált, mintha nem is léteznél... Szóval, tulajdonképpen milyenek voltak? Lotte összeszorította az ajkait. Aggasztóan vonzotta a gondolat, hogy felidézze a régi emlékeket, amelyek mélyen a memóriája egyik eldugott szögletében rejtőznek, pókhálósán és porlepetten. Vajon nem volna-e jobb, ha békét hagyna nekik, ahelyett, hogy elkezd kurkászni közöttük? De hát azok is énjének a részei, s arra csábították, hogy életre keltse őket. Különösen egy ilyen képtelen környezetben, mint amilyen a termálfürdő, és éppen Anna kérésére. Az abszurd, sőt immorális helyzet annyira kihívónak bizonyult, hogy Lotte a szemét félig lehunyva lassan mesélni kezdett. Szombat esténként a férfi teletöltötte a lavórt meleg, szappanos vízzel, aztán rájuk mordult: nyugton maradsz!, és megfürdette mind a négy lányát. Közben a felesége a városban a bevásárlást intézte. A szertartás azzal zárult, hogy megittak egy pohár meleg tejet, amit a sípoló tejforralóban készített el nekik. Négy kis hálóing, négy pár pucér lábacska próbálják húzni-halasztani a dolgot, olyan lassan kortyolgatják a tejecskét, amennyire csak lehet. Miután mindegyiküktől megkapta a jó éjt puszit, haladéktalanul ágyba parancsolta őket. Nyaranta a jelenet másként zajlott le. Ilyenkor a házzal szemközti elhanyagolt futballpályán összegyűlt a faluból egy csapat nagyobb lány művészi tornázni a fűben, amire lassanként leereszkedett a köd. Az alkonypírban kirajzolódtak egy furgon körvonalai, amely a földút porát alaposan fölkavarva közeledett feléjük. A futballpálya bejárata előtt megállt, kinyitották a hátsó ajtaját és megtörtént a csoda, amitől Lotténak minden szombat este elállt a lélegzete: izmos karok kiemeltek a kocsiból egy zongorát, letették a kijelölt helyére, a boglárkával és sóskával borított pályán. Azután egy fiatalember törtfehér nyári öltönyében leült a zongora mögé, elkezdett játszani és indulók ütemére iramló, klasszikus dallamok ostromolták az esti égboltot. A tornászegyletbeli lányok magasba lendítették a lábukat, hátrahajlították a törzsüket, lábujjhegyre álltak, a fejük fölé nyújtották a karjukat olyanok voltak, mintha láthatatlan ejtőernyővel most értek volna földet. Mindez a zongorista által diktált, könyörtelen négynegyedes ütemre történt. Mies, Maria, Jet és Lotte még magukon érezve a fürdő melegét, oldalról nézték az előadást, mígnem föltűnt a távolban anyjuk, aki nyílegyenesen közeledett Gazella típusú kerékpárján, melynek kormánya mintha elgörbült volna a rá akasztott bevásárlószatyrok súlyától. Annának nem jutott fürdő. Nem sokkal azután, hogy megérkezett az apai ősök Lippe folyó mentén elterülő majorságába, kiderült, hogy ott a fürdés általános gyanakvással kísért, kivételes foglalatosság. Nagyapja, aki az utazás után rögvest belevetette magát kedvenc karosszékébe, miközben zokniját az öntöttvas kályha szegélyére fektette a zsúfolt lakószobát ekkor erős penészszag töltötte meg úgy szándékozott meghalni, hogy sápkóros mellkasát szappan sohase érje. Fürödni szeretnék, nyafogott Anna. Unokahúgának oly makacsul ragaszkodott elveihez, hogy végül Liesl néni feltett a tűzhelyre egy vízzel teli üstöt, és utána ebből fürdővizet öntött a kőpadlóra állított lavórba. Anna így alapozta meg azt a

15 szokását, amelyet aztán hosszú ideig meg is tartott, akkor is, amikor már Liesl nem lakott otthon. Évekkel később, amikor már bezárkózott, mielőtt hozzáfogott volna ehhez a rituáléhoz, Heinrich bácsi többször is megpróbálkozott azzal, hogy rányissa az ajtót, s közben nevetve kiabálta: Te aztán szörnyen koszos lehetsz, ha ekkora pancsolást csapsz! A falusi gyerekek gyanakvással viseltettek az ő városi szokásaival és művelt kiejtésével szemben. A kabátjára hátul gombostűvel odatűztek egy cédulát, amelyre azt írták: Tűnj el! Kitűnően tanult az osztálytársai félelemmel vegyes irigységgel figyelték a teljesítményét, kerülték a társaságát. Lassan felderengett benne a felismerés: a halál azt jelenti, aki meghalt, attól fogva soha többé nem lesz jelen, és még akkor sem lehet az illetőt visszahozni, ha nagyon erősen kívánjuk, hogy erőteljes fellépésével, nem teketóriázva, elintézze az elviselhetetlen alakokat. E meghatározás értelmében Lotte is halott volt. Anna állandóan a visszatéréséről beszélt, nem hagyott békét a nagyapjának, mígnem az ráripakodott: Ne legyél már olyan türelmetlen! Ha nem gyógyul meg, ő is meghal, ezt akarod talán? Kétségbeesetten fordult Liesl nénihez, aki fonás közben magas, vékony hangon ezt énekelte: Nem tudom, mit jelentsen, oly szomorú vagyok; egy régi mese mindig fejemben kavarog. Lágy mellének a himbálódzása követte a kerék mozgását. A feje fölött egy kép függött, amelyet a család akkor kapott ajándékba, amikor az egyik fiú elesett a háborúban: Nincs nagyobb dicsőség, mint életedet áldozni a hazáért ez állt a rézmetszeten, cikornyázott írással, egy haldokló katona alatt, akinek egy angyal a győzelmi pálmát nyújtotta át. Anna szomorúan somfordált ki, azzal a halvány reménnyel, hogy Heinrich bácsi majd magyarázatot ad a Lottéval kapcsolatos dolgokról. De ő éppen a budin tartózkodott, amely a hátsókertben állt, egy kis, sötétzöldre festett házikó, magas és keskeny és egy kicsit oldalra dőlt, mivel a Lippe folyó egyik föld alatti ága kimosta alóla a talajt. Az ajtaja, amelyet egy szív alakú kivágás díszített, tárva-nyitva. Heinrich bácsi szélesen elterpeszkedve ült ott és közben az egyik szomszédjával beszélgetett, aki egy takarmány tábla másik oldalán ugyanazt tette, amit ő, természetesen szintén nyitott ajtónál. A bizalmas beszélgetés a lövészegyleti bálról és a lányokról folyt. Anna igyekezett lőtávolságon kívül maradni. Csüggedten a folyóhoz ment, átballagott a hídon és lógó vállakkal megállt az áthajló bodzabokor árnyékában meghúzódó Szűzanya szobornál. A talapzatára valaki egy csokor sötétvörös pünkösdi rózsát helyezett. A Szűzanya áhítattal tekintett le a gyermekre, a jelenet titokzatos, rejtett meghittséget sugallt, amely kizár minden kíváncsi pillantást. Anna késztetést érzett, hogy megzavarja ezt az intimitást, és megrongálja a jámbor arcot. De ehelyett kiemelte a csokrot a vázából, a hídhoz rohant vele és dühödt mozdulattal a folyóba hajította. Hosszan nézett utána, amint lassan elúszott Hollandia irányába. Egy szál virág elvált a csokortól: vadul pörögni kezdett, aztán az örvény magába szippantotta. Irigykedve meredt Anna arra a helyre, ahol a virág eltűnt. Egyik pillanatról a másikra eltűnni, ezt szerette volna ő is hogy együtt lehessen azokkal, akiket szeretett. Erős szél fújt, amely nedves fű és nád illatát hozta. Anna nem védekezett, amikor őt is elérte és felemelte csapdosó ruhájában. És vitte fölfelé, fülsiketítő zúgás közepette, egyenesen a sugárzóan kék levegőégbe. Mélyen maga alatt látta nagyapja tanyáját, amit félig eltakart egy hársfa koronája. Látta a termőföldeket, a fűvel benőtt töltéseken legelésző teheneket, az iskolát, a templomot, a Landolinus-kápolnát az egész települést, az azt kettészelő Lippe folyót, amint kétségbeesett kanyargással igyekszik menekülni ettől a jelentéktelen településtől, amelynek lakói egy koholmánnyal próbálták a történelmüket megszépíteni, azt állítva, hogy Widukind szász csapataival ezen a helyen állította meg véres csatában a frank király katonáit. Anna, aki magasan fent lebegett, már nem tartozott hozzájuk. Lotte a kertben feküdt egy fehérre festett, nyitott házikóban, amelyet egy tengelyen forgatva, tetszés szerint lehetett állítani nappal szemben vagy éppenséggel annak háttal. Az

16 ágyban kinyújtózkodva az időjárási viszonyoknak megfelelően tudott forogni keskeny orcája belesimult a csipkeszegélyes, fehér párnába. Holland anyja egy konyhai széken üldögélt mellette és hollandul tanította. Egyúttal odaadta neki a Grimm testvérek meséit, tele romantikus illusztrációkkal. Németül, hogy el ne felejtsd az anyanyelvedet, mondta neki az asszony, aki olyan volt, mintha ő maga is abból a mesekönyvből lépett volna elő. Magas, egyenes tartású és rátarti. Sokat nevetett, fogai olyan fehérek voltak, mint azoknak a galamboknak a tolla, amelyek időnként odaszálltak az erdő szélén álló galambdúchoz. Minden ragyogott rajta, az arca, a kék szeme, a hosszú barna haja, amelyet teknősbéka páncéljából készült csatokkal fogott le ügyesen. Túlcsorduló életöröméből jutott mindenkinek, aki az útjába került. De a legmeseszerűbb a nőknél szokatlan fizikai ereje volt. Ha észrevette, hogy a férje egy zsák kőszenet cipel, odasietett hozzá, hogy szeretetteljesen átvegye tőle és úgy vitte a fészerbe, mintha pihekönnyű lenne. Lotte nagyon hamar észrevette, hogy rokon törzsbe került, a hosszúorrúak törzsébe. A törzsfőnök a megszólalásig hasonlított az apjára. Ugyanaz az éleselméjű-melankolikus tekintet, keskeny, görbe orr, hátrafésült sötét haj és ugyanolyan bajusz. Ez az ember az apja vér szerinti unokatestvére volt, és genetikai adottságait tisztán továbbadta a lányainak, akiken már most meglátszott, pedig még gyermekien kerek volt az orrocskájuk, hogy az ő szaglószervük is büszke vonalú és érzékeny lesz később. Évekkel később, amikor veszélyesnek bizonyult ilyen hosszú orrot viselni az arc közepén, valamelyiküknek majdnem az életébe került ez az egyszerű biológiai tény. Lotte a fekhelyéről a nap állásától függően az univerzumnak mindig másik részét látta. A kertet széles csatorna határolta kétoldalt, a túlparton volt az erdő. A galambdúc közelében tűlevelű fák képeztek természetes kaput, egy sötét üreg vonzotta a tekintetét egyenesen a fák közötti félhomályba vezetett egy mohos hidacska. Másik szögből a gyümölcsöst és a veteményeskertet látta, ahol a tökök olyan gyorsan nőttek, hogy Lotte, aki elég fogékony volt a mesékre, amelyekben az almák meg a frissen sült kenyerek is beszélni tudtak, szinte hallotta őket nyöszörögni a növekedés okozta fájdalomtól. Azután ott volt a kilátás a házra és a robusztus, nyolcszögletű, oromcsipkés víztoronyra minden oldalát úgy alakították ki, hogy az ajtók és az ablakok fölé zöld zománccal bevont téglákból díszes ív került. Egy szép napon látta, amint holland apja mászik föl a toronyba, hogy kitűzzön egy nagy zászlót. Lotte visszatartotta a lélegzetét, csak bámulta azt az apró figurát a magasban, a zászló mellett, amely a szélben úgy csapdosott, mintha vitorla lenne. Vajon nem ez az apák sorsa, hogy egyszer csak kilibbennek a világból? Éjszakánként bent aludt a házban egy külön szobában. Ilyenkor kitárult előtte az éjszakai táj: soha nem látott dombok és sziklák, fenyőerdők és alpesi legelők, hegyi patakok tűntek fel. Fölöttük lebegett rég halott nagypapája, temetési öltönyének szétterjesztett zakója volt a szárnya, a karmaiban tartotta Annát, aki hang nélkül sikoltott. Lotte föl-le rohangászott a dombokon, hogy elhagyja az árnyékot, de az szinte rátapadt. A föld kicsúszott a lába alól, elbotlott a kavicsokban köhögve és sikoltozva ébredt föl. Ilyenkor felemelték és átvitték egy másik ágyba, ahol nyugodtan végigaludta az éjszakát holland anyja hóna alatt. Miért vittek minket hanyatt-homlok magukkal, mintha éjszakai betörők lettek volna? tűnődött Lotte. A temetés utáni éjszaka kellős közepén. Anna szárazon fölnevetett. Ezzel álltak bosszút. Ugyanakkor pompás alkalom nyílt, hogy plusz munkaerőhöz jusson a gazdaság. Azt a falut konzervatív, katolikus parasztok lakták és akkoriban ez így ment. Apa tizenkilenc éves korában elmenekült ebből a környezetből. Kölnbe ment és szocialista lett. Az a korlátolt öregember ezt soha nem tudta megemészteni, érted? Azért termett ott nálunk azonnal, mikor az elkóborolt fia meghalt, hogy minket kimenekítsen a pogány és szocialista

17 fészkünkből. Villámgyors akció volt, nehogy Käthe néninek sikerüljön bennünket magánál tartania. Lotte enyhe szédülést érzett a fejében. Hihetetlen, hogy ehhez a groteszk családi történethez neki is köze van. Egyszerre csak úgy széttört a pecsétviasz, amely réges-régen lezárt egy kellemetlen titkot, hogy soha többé ne kelljen rágondolnia, mintha meg se történt volna. De... vetette ellen erőtlenül miért hagyta, hogy... én... hogy engem Hollandiába vigyenek? Olyan érzése támadt, mintha valaki más beszélne őhelyette, szinte visszhangként jutottak el hozzá a saját szavai. Anna előrehajolt és kövérkés kezét Lottééra helyezte. Az nem tetszett neki, hogy te beteg vagy. Egy egészséges gyerek az jó befektetés, de egy beteg... Az orvosok, a gyógyszerek, egy szanatórium, egy temetés: ez mind-mind pénzbe kerül. Kapóra jött neki, hogy a húga, Elisabeth felajánlotta, magával visz téged. Beleegyezett, annak ellenére, hogy egyáltalán nem szerette a testvérét, és bizalmatlan volt vele szemben, mert olyan nagyvilági gyászruhában jelent meg. A fia, mondta Elisabeth, Amszterdamtól nem messze egy száraz, erdős vidéken lakik, amelyik jó hatással van a tbc-sekre, és egy szanatórium is van arrafelé. De hiszen ezt te jobban tudod, mint én! Ez a nénénk még a múlt században képzeld el, majdnem száz évvel ezelőtt elmenekült a paraszti életből, Hollandiában lett cseléd és ott is ment férjhez. Liesl nénitől hallottam erről, évekkel a háború után. Nagypapa akkor sem akart téged, amikor már meggyógyultál. Egy beteges kismacskából sohasem lesz egészséges, erős jószág, így fogta föl a dolgot. Azt kérdezem magamtól szólalt meg Lotte erőltetett vidámsággal, vajon akkor is elengedett volna, ha tudja, hogy egy sztálinistára bíz engem, aki aztán úgy nevelt, hogy mindig szidta nekem a papokat és az egyházat. Úristen, ez igaz? Anna elképedve ingatta a fejét. A sors iróniája... Tudniillik, anélkül az egyház nélkül én már rég nem lennék. Kenyér és apró szeg, kolbász és biztosítótű, minden elképzelhető dolog volt abban, az egyébként kocsmaként is működő, jól ellátott boltban, amelyikben Anna egy cetliről, csengő hangon felolvasta a vásárlandó cikkek listáját. Akarsz tísz pfenniget kereszni, kiszlányom? kérdezte tőle pöszén az asszonyság, aki a pult mögött állt. Nem zavarta, hogy rossz fogsorából kitört az egyik metszőfoga, azzal a tipikus mosollyal fordult vevőihez, amely a szatócsok szívélyességet jelezte. Anna bólintott. Hetente kétszer eljössz hozzánk, és felolvasol az anyámnak. A szürkehályogtól megvakult, összeaszott anyó a hátsó szobában üldögélt az ablak előtt egy kopott karosszékben. Előtte az asztalon feküdt egy könyv, Catharina van Emmerik misztikus elmélkedései. Minden felolvasást az öregasszony kedvenc részletével kellett zárni, amelyben Jézus megkorbácsolásáról volt szó, amit a keresztre feszítés előtt kellett elszenvednie. Az emmeriki szent nem fogta vissza magát, részletesen leírta a megkorbácsolás különböző szakaszait: először egy közönséges korbáccsal verték Jézust, azután jött egy kipihent, erős katona, aki átvette a feladatot, és egy sokágú korbáccsal ütötte, amikor belefáradt az ütlegelésbe, akkor egy újabb katona következett, az ő korbácsa végén horgok voltak, amelyek beleakadtak az áldozat bőrébe. Az öregasszony minden korbácsütést egy koppantással jelzett, csontos ujjaival a szék karfáját ütögetve, közben mindenféle hangok röppentek a szájáról, de nem lehetett tudni, ezek fájdalmat fejeznek-e ki vagy bátorításul szolgálnak. Anna is felfokozott idegállapotba került ilyenkor, összekeveredett benne a Jézus iránti együttérzés a római katonákkal szembeni, illetve, akik előidézték az egészet, a zsidókkal szembeni dühével. Miután remegő ujjaival becsukta a könyvet, lassan-lassan csillapodott felháborodása. Gyere csak ide... intett neki az öregasszony. Anna vonakodva közeledett a karosszékhez. A vén ujjak, amelyek nem sokkal azelőtt még ritmikusan a karfát ütötték, most

18 végigsiklottak az ő kövérkés végtagjain. A kislány rezzenéstelenül vette szemügyre a test romlásának jeleit, a májfoltokat a fehér bőrön, a megduzzadt könnyzacskókat a semmibe meredő szemek alatt, a megritkult hajzat alól kivillanó koponyát. Simogasd meg a fejemet! kérte az anyó halkan, s belecsípett Anna tenyerébe. Anna nem mozdult. Bitté, bitté... simogasd meg a fejemet... Ez is hozzátartozik a felolvasáshoz, ráadásként? Végül Anna gyorsan és gépiesen teljesítette a kérést. A mi Annánk addig imádkozik fizetségért vigyorgott Heinrich bácsi, és ezt mindenkinek előadta, aki csak hallani akarta, amíg habzani nem kezd a szája. Annát állandóan Jézusnak a megkorbácsolása foglalkoztatta, és Jézus lassanként teljesen elfoglalta az apja helyét. Minden vasárnap ott ült a nagyapja és a nagynénje között a román kori kis templomban, amely abból az időből származott, amikor a germánok tömegesen felvették a keresztségét. Már régen észrevette, amikor egyszer tekintete körbejárt a templomban, hogy a fehérre meszelt falon van egy relief, amely a szóban forgó bibliai eseményt ábrázolja. Egy szép napon Alois Jacobsmeyer tiszteletes, aki az egyik oldalhajóban zsolozsmázott, arra lett figyelmes, hogy a kislány, kezében egy fából faragott kisszékkel, céltudatosan lépdel a két padsor között, majd jobbra fordul és továbbmegy a több száz éves reliefekig, amelyek Jézus keresztútját ábrázolják. Feláll a kisszékre, és ököllel teljes erőből ütni kezdi a Jézust bántalmazó alakokat. Nesze!, visszhangzott bosszúszomjas kiáltása. Nesze! Jacobsmeyer tiszteletes idegesen vakarta meg a fejét, nem volt biztos benne, hogy a domborművet épen találja a kis képromboló támadása után.

19 Egy pillanatig úgy tűnt, beszélgetésük hangneme indulatossá válik. Lottét kellemetlenül felingerelte az Anna által nem minden elérzékenyülés nélkül leírt templombeli jelenet. Egyszerre metszően éles düh lobbant fel benne, ami már eddig is ott parázslott. S így az egyház kitűnő alibit kínált nektek hatmillió ember meggyilkolásához. Arcán piros foltok jelentek meg. Pontosan válaszolt Anna, ez pontosan így van. Azért is mesélem el neked, hogy megértsd: ennek a gyökereit már ifjúkorunkban elültették bennünk. Azt hiszem Lotte lassan felkelt a székéből, nem tartok igényt arra, hogy ezt megértsem. Először lángba borítottátok a világot, és most még azt is akarjátok, hogy az indítékaitokkal foglalkozzunk. Ti? Hiszen a saját népedről beszélsz! Semmi közöm ahhoz a néphez kiabálta Lotte utálkozva. Hogy lehiggadjon, fennhéjázóan kijelentette: Én testben és lélekben is holland vagyok. Lehet, hogy valami sajnálatféle derengett a pillantásban, amit Anna Lottéra vetett? Kedvesem mondta csitítóan, hat éven át együtt ajnározott bennünket az apánk, te az egyik térdén ültél, én a másikon. Ezt nem felejtheted el csak úgy. Nézz rám és magadra, öregen és mezítelenül ülünk itt fürdőköpenyben, műanyag papucsban. Megöregedve és jóval bölcsebben is, remélem. Ne vádoljuk egymást kölcsönösen, inkább ünnepeljük a viszontlátást! Azt javaslom, öltözzünk fel, menjünk el egy cukrászdába, van egy az Astrid királynőről elnevezett utcában. Remek süteményeik vannak s közben az ujja hegyére cuppantott. Lotte haragja elcsitult. Szégyellte, hogy így elragadtatta magát, bólintott. Együtt sétáltak át az impozáns folyosón az öltözőszekrényekhez. Együtt micsoda szó! Negyedórával később önkéntelenül is egymást átölelve mentek le a monumentális fürdőépület lépcsőjén, önkéntelenül egymáshoz bújtak, esett a hó és a lépcső síkos volt. Az út nem tartott sokáig. Beléptek az egyáltalán nem hivalkodó üzletbe, a szemet gyönyörködtető finomságokkal teli üvegpult mellett hátrasétáltak, ahol egy gazdagon dekorált szobában, prémkucsmás idős hölgyek teljes csendben adták át magukat a kávézás és süteményevés élvezetes, matriarchális rítusának. A mennyezetről egy kocsikerék függött, kis lámpácskái előnyös fényt vetettek a vendégekre, a falon pedig képzeletbeli tájakról készült, megnyugtató, giccses, tiritarka képek lógtak. Merveilleux-t rendeltek, ami nem más, mint a levegő falatnyi rafinált változata, amit tojáshab, felvert tejszín és mandulalevél tart egyben. Most már tudom, kit hallottam tegnap énekelni. A kis habdarab, amit Lotte éppen a szájához emelt, töprengve megállt félúton. Kit? Tegnap a fürdőben valaki a kölni vicinálisról szóló dalocskát énekelte. Anna felnevetett. Néha a fürdőszobában bűnbe esem, amikor azt hiszem, senki nem hallja, koloratúrszopránnak képzelem magam. De... eredetileg te voltál az, aki szeretett énekelni. Lotte összeráncolta a szemöldökét. Körülöttük kulturált csevegés hallatszott; néha-néha megszólalt az ajtóra szerelt csengő, és belépett egy behavazott vendég. Azután kezdtem el igazán énekléssel foglalkozni javította ki a testvérét, hogy kimentettek a jeges folyóból. Lotte a deres füvön állt, a széles csatorna partján. Lánytestvérei integetve siklottak el fríz fakorcsolyáikon, hosszú láncot alkotva az egyik szomszédos birtok kertészének lányaival és egy csatolt brabanti unokahúggal, aki éppen látogatóban volt náluk. Az unokahúg édesanyja is feltűnt a jégen, egy erős testalkatú asszony, barna filckalapban, rajta egy kacsatollcsokor 3

20 jelezte a szélirányt. Nagy papírtölcsérből tengerzöld és rózsaszín csíkos mentolos cukorkákat osztogatott a gyerekeknek. Megyek, meglátogatom az anyátokat mondta, megfogva Lotte kezét. Gyüssz velem, kislyány? Nekifutott, és jókedvűen visítva csúszkált a befagyott csatornán, magával vonszolva Lottét a vidám korcsolyázásba. Így futottak és siklottak a ház felé, az asszonyság valamilyen érthetetlen dialektusban karattyolt bele a világba. Egy sötétzöld, félig elsüllyedt csónakhoz értek, ami a veszélyes zóna kezdetét jelezte, itt eresztették a toronyból a felesleges vizet a csatornába; a gyerekeket figyelmeztették erre. Tovább ne, tovább ne! kiabálta Lotte, de a brabanti asszony pont olyan gépiesen kerregett tovább, mint az otthoni felhúzható kismozdonyuk, amit senki nem tudott letéríteni az asztallábak között vezető útjáról. Amikor repedezni kezdett a jég, Lotte ösztönösen elengedte a kezét. Félni nem félt. A lába alól eltűnt a szilárd páncél, s a kristályos talaj megnyílt, hogy befogadja őt az édes, idő előtti halál birodalmába, melyet a légbuborékok áramlatával sodródó hínár és más vízinövények béleltek ki. Feje felett a jég lelkiismeretesen összezáródott. Míg a formák sokfélesége világoszöld, türkiz és ezüst színekben lassan szétfolyt, Lotte sajnálattal gondolt a miniatűr varródobozra, amit Mikulás-este óta magánál hordott alsószoknyája egyik zsebében... Kár a szép új, piros pulóveréért is, és a nemrég született kistestvéréért. Mint egy nyaklánc gyöngyei, úgy fűződtek egymáshoz holland anyukája, apukája, nővérei és húgai egészen hátul következett Anna, homályosan, egy kötegnyi szűrt fényben. Soha többé, gondolta Lotte. Soha többé nem ehetek ánizsos kétszersültet. A brabanti asszony torkából halálsikoly tört elő, s ez riasztotta a korcsolyázó gyerekeket. Az asszony felé igyekeztek, aki a rémülettől dermedten már mellig elmerült a vízben nagyra tátott szájából nem jött ki több hang. Kalapja még mindig egyenesen ült a fején; csak a tollak mozogtak. Lotte... hol van Lotte? kiáltotta élesen Jet, a legkisebb lány. Leoldotta a korcsolyáját, hazaszaladt, és ügetve jött vissza édesanyjával. Az asszony hason csúszott a jégen az egyre süllyedő szerencsétlen nő felé. Megpróbálta a nehéz testet a hóna alá nyúlva kiemelni a vízből. De a megkövült, iszapba gyökerezett kolosszus nem mozdult. Ekkor már a kertész felesége is sikoltozva szaladt feléjük. Mivel nem tehetett semmit, a partról figyelte a mentőakciót, és a haját tépte. Jajveszékelésére végre előjött a férje is, aki, mielőtt leanderek és narancsfák nevelésére adta volna a fejét, egy katonai kórházban volt ápoló. A parton állva darabokra zúzta a jeget, és utat tört magának a fuldoklóhoz. Ugyanebben a pillanatban, a fagyos levegőben felsivított Jet metsző hangocskája: Uram, uram... itt fekszik Lotte... Lotte, a nővérem, itt fekszik! Remegő ujjal mutatott egy helyre, ahol Lotte műszőrme kabátkájának a csücske átderengett a jég alól. A kertész szakavatott pillantást vetett sógornőjére, magára hagyta, és a jég alá bukott. Egy örökkévalóságba telt, amíg ismét felbukkant az élők világába. Lotte ruhájából csöpögött a víz. Hagyd már abba! mondta vizet köpködve Lotte anyjának, aki még mindig kétségbeesetten rángatta a sógornője testét, de nem tudott mást megmenteni, mint a ragadós selyemcukorkákkal teli papírtölcsért. Már rég halott. Szabad kezével a kis vércsíkra mutatott, ami a nő szájának bal sarkából csordogált. Egyetlen, Lotte elernyedt testére vetett pillantás elég volt ahhoz, hogy minden reményt feladjanak. De a kertész, aki nem a semmiért halászta ki őt a Léthéből, 1 nem volt hajlandó feladni. Lottét mezítelenül az ebédlőasztalra fektették. Fél órára becsülték azt az időt, amit a jég alatt töltött. A kertész felváltva szájon át lélegeztette, és a testét ütögette, aztán egy, az anyja által a kályhánál megmelegített ruhával dörzsölgette. Kétségbeesetten küzdött, amíg csak bugyborékoló hang nem jelezte a légzés megindulását. Így masszírozták-pofozták vissza 1 Léthe: a görög mitológiában a felejtés folyója. A halottak, mielőtt Hádesz birodalmába léptek, ennek a folyónak a vizéből ittak, hogy elfelejtsék előző életüket. (A ford.)