Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kar. Sztenderd magyar jelnyelv? Regionális magyar jelnyelvi változatok együttélése Miskolcon

Átírás

1 Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kar Sztenderd magyar jelnyelv? Regionális magyar jelnyelvi változatok együttélése Miskolcon Konzulens: Dr. Gréczi-Zsoldos Enikő egyetemi adjunktus Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézet Magyar Nyelvtudományi Intézeti Tanszék Szerző: Budai Tímea Magyar nyelv és irodalom szak Miskolc 0

2 Tartalomjegyzék Bevezetés A magyar jelnyelvet használó közösség Adatok az országban élő hallássérültekről Kétnyelvű és kétkultúrájú emberek A magyar jelnyelv A természetes magyar jelnyelv A jelnyelv mint nyelvi rendszer A jelnyelvi sztenderdizáció folyamatáról Nyelvi tervezés és sztenderdizáció Jelnyelvi sztenderdizációs folyamatok külföldön Hollandia Flandria A magyar jelnyelv sztenderdizációja - Előzmények Siketek az oktatásban A bilingvális oktatási módszer Az auditív-verbális oktatási módszer A magyar jelnyelv oktatásban betöltött szerepéről Jelnyelvi tolmácsszolgálat Kommunikációs akadálymentesítés Sztenderd magyar jelnyelv? Előnyök és hátrányok A magyar jelnyelv és a siketek viszonya a nyelvújítás kérdéséhez A JelEsély program Kutatások a magyar jelnyelv regionális változatairól Az első hazai gyűjtések A miskolci siket közösség körében végzett felmérésről A siketek oktatása Az emberi kapcsolatok és a jelnyelv A nyelvi hátrány kérdése A nyelvi hátrány és a regionális jelnyelvek viszonya A miskolci siket közösség és a jelnyelvi változatok Az egységes magyar jelnyelv kérdése Miskolci jelnyelvoktatók a jelnyelvi sztenderdizációról

3 Eredmények és következtetések Összegzés Befejezés Summary Felhasznált irodalom Melléklet

4 Bevezetés Vasák Iván, a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetségének (a továbbiakban SINOSZ) egykori főtitkára egy 2003-ban, kötetben is megjelent kerekasztal-beszélgetésen arra hívta fel a nyelvtudomány szakembereinek figyelmét, hogy a magyar siketek sokszor nem a valódi jelnyelvet használják, inkább a jelesített magyar nyelvet, egy úgynevezett kevert kódot. Ennek az a háttere, hogy az iskolában nem tanítják ugyanúgy a siket gyerekeket a jelnyelv tudatos használatára, ahogy a halló gyerekeket a szép magyar beszédre tanítják. A SIKETEKNÉL ANYANYELVI NEVELÉS NINCS. Én épp ezért nagyon szépen kérem a kutatókat, hogy dolgozzanak azon, hogy létezzen egy jól követhető jelnyelv-tan. Azaz törekedjenek arra, hogy a hét siketiskola körül kialakult hét nyelvjárásból egyszer csak egy egységes magyar jelnyelv lehessen (Szabó M. 2003: 83). Egy nyelv sztenderdizációs folyamata azonban általában hosszú évtizedek eredményeként megy végbe. A nyelvi egységesítés vagy szabványosítás, amely elsődlegesen az írott köznyelv kialakulásában játszik fontos szerepet, általában lassan és kevés külső beavatkozással történik. Ám ha az adott nyelvre csupán nemrég tekintenek úgy, mint egy természetes, hivatalos nyelv, s törvénybe foglalják annak használatát, az intézményes és hivatalos szervek közreműködésének ezen első lépésével hozzájárulnak a nyelv sztenderdizációs folyamatának felgyorsulásához. Ez történik jelenleg Magyarország harmadik legnagyobb nyelvi és kulturális kisebbségének nyelvével is, a siket közösség anyanyelvével, a magyar jelnyelvvel. A november 9-én elfogadott jelnyelvi törvényben foglaltak, illetőleg azok teljesítése és a közeli határidők együttesen eredményezték a magyar jelnyelv sztenderdizációjának megkezdését. A szakemberek szerint maga a folyamat elsősorban a siketek bilingvális oktatásának bevezetése miatt elengedhetetlen, amely hatással van a siket közösség tagjainak társadalmi integrációjára. Megvalósulni látszik tehát Vasák Iván kérése az egységes magyar jelnyelvre vonatkozólag. Felmerülhet azonban a kérdés, hogy egy nyelv kodifikálása, illetőleg egységesítése okozhat-e hátrányt az adott nyelvre esetünkben a magyar jelnyelvre és annak használóira nézve, hiszen egy nyelv adott változatának szabványosítása akarva-akaratlanul hatással van az egyéb nyelvi változatokra (dialektusok, szociolektusok stb.) és használóinak életére. Régóta foglalkoztatja a nyelvtudomány szakembereit a nyelv és a nyelvjárások kialakulása, a köznyelv, illetve az irodalmi nyelv és a nyelvjárások egymáshoz való viszonya, a köztük megfigyelhető különbségek teljes körű feltérképezése, a 3

5 nyelvjárásgyűjtés során kapott eredmények beható vizsgálata, a tájszavak szótárként történő feldolgozása. A hangzó nyelvek esetében a nyelvvel és nyelvjárásokkal kapcsolatban felmerülő kérdéseket lényegében nem is tekintjük kérdéseknek, hiszen az évezredes múltra visszatekintő hangzó nyelv esetében alapvető kérdésekről van szó. A jelnyelvek esetében azonban már más a helyzet és a tévhitek, hiedelmek közt élő hallók még csak nem is gondolnak arra, hogy a világ egyes országaiban a siketek e manuálisvizuális nyelveknek különböző nyelvjárásait használják. Sokan úgy gondolják, csupán egyetlen jelnyelv létezik a világon. Ez azonban nem igaz, hiszen például míg a beszélt angol nyelv Angliában és az Egyesült Államokban lényegében azonos, addig az angol jelnyelvnek négy területi alapon elkülönülő változata van, az amerikai jelnyelvnek pedig eltérő dialektusai alakultak ki, mint például a Black ASL, a feketék által használ jelnyelv (Karchmer 2002). A magyar jelnyelv élete más jelnyelvekéhez hasonlóan alakult. Használóinak évtizedeken át kellett harcolniuk azért, hogy nyelvüket hivatalosan is elismerjék és a hangzó nyelvekhez hasonlóan természetes nyelvnek nyilvánítsák. De míg a jelnyelvek státusza világszerte az 1980-as évek körül kezdett megváltozni, nálunk ez ennél jóval később következett be. Az országban élő súlyosan nagyothalló és siket személyek számára azonban a magyar jelnyelv jelenti az információhoz való hozzáférés és a kommunikáció leghatékonyabb eszközét. Kevesen tudják, hogy a magyar jelnyelvnek több területi változata is kialakult Magyarországon. A hallássérültek számára fenntartott speciális oktatási intézményeket működtető hét nagyváros, Budapest, Vác, Sopron, Kaposvár, Szeged, Debrecen és Eger alkotja az egyes regionális magyar jelnyelvi változatok központjait. E hét területi alapon elkülönített jelnyelvi változatot érintő első vizsgálatok az ezredfordulót követő években kezdődtek meg, amelyhez külföldi minták szolgáltak alapul, többek között amerikai, svájci, dél-afrikai és szlovéniai kutatók korábbi elemzései, nyelvjárásgyűjtései. A Magyarországon végzett gyűjtőmunka azonban a siketiskoláknak otthont adó városokra terjedt ki, kihagyva ezzel olyan jelentős siket közösséggel rendelkező nagyvárosokat, mint például Miskolc. Dolgozatom elsődleges célja, hogy a magyar jelnyelv sztenderdizációs folyamatának bemutatása mellett egy, a Miskolcon élő siket közösség körében végzett gyűjtőmunka eredményeiről adjon számot az alábbi nagyobb témakörök érintésével: a) a magyar jelnyelvet használó közösség; b) a magyar jelnyelv mint természetes nyelv és nyelvi rendszer; c) a nyelvi sztenderdizáció folyamata; d) a jelnyelv sztenderdizációs 4

6 folyamatáról (külföldi minták és a magyar jelnyelv helyzete az oktatás, a tolmácsolás és a kommunikációs akadálymentesítés területén belül); e) a regionális magyar jelnyelvi változatokról és a korai kutatásokról, illetőleg f) a miskolci siketek körében végzett felmérés eredményeiről és a nyelvi hátrány kérdéséről. A jelnyelvi sztenderdizáció előzményei (jelnyelvi törvény, korábban készült jelnyelvi tankönyvek) és a nyelvi egységesítés aktuális folyamatának (külföldi holland és flamand minták, valamint a hazánkban jelenleg folyó különböző projektek, jelnyelvi oktatók véleménye az egységesítésről) ismertetése mellett annak jelnyelvet és használóit érintő előnyeire, valamint lehetséges hátrányaira is ki kívánok térni, amely utóbbi kérdés elsősorban a regionális magyar jelnyelvi változatok szempontjából fontos. A Miskolci Egyetemen jelnyelvi szakértő specializációt végzett hallgatóként már több éve kapcsolatban állok a SINOSZ Miskolcon működő megyei kirendeltségével, egyes tagjaival. A korábban leírt regionális magyar jelnyelvi változatokat érintő kutatásokkal kapcsolatban fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy az itt élő siket közösség tagjai között felmérést végezzek. Véleményem szerint ugyanis a miskolci siket közösség által használt jelnyelvnek egy sajátos formája figyelhető meg, amely jelenség a különböző változatok, elsősorban az egri, a debreceni, a váci és a budapesti regionális jelnyelvi változatok együttéléséből fakad. Kutatásom elméleti keretét a már meglévő hazai szakirodalmi források feldolgozása, összegző bemutatása adja, míg a dolgozat központi részét egy kvantitatív elemzés képezi, amely egy kérdőíves felmérésen alapul. Ez utóbbi nem csupán a Miskolcon használt jelnyelv dialektológiai szempontú megközelítését foglalja magában, a miskolci siket közösség körében végzett felmérés ugyanis az eredmények és következtetések mellett kitér olyan területekre is, mint például a közösség tagjainak regionális jelnyelv(ek)hez, illetőleg az egységes magyar jelnyelvhez való viszonya vagy a nyelvi hátrány kérdése. Jelen kutatás a dolgozat terjedelme és az idő hiányának következtében nem tartalmaz jelnyelvjárás-gyűjtési eredményeket. Az itt bemutatott jelnyelvi sztenderdizációs folyamat és a magyar jelnyelv regionális változatait érintő elméleti keret, valamint a kérdőíves felmérés egy későbbi, átfogó vizsgálat pilléreként szolgál. Szerencsés helyzetben vagyok, hiszen a Miskolci Egyetem BTK Alkalmazott Nyelvészeti és Fordítástudományi Tanszékének jelnyelvi szakértő specializációt végzett hallgatójaként s immár több éve elsajátított ismeretek birtokában lehetőségem nyílott arra, hogy a magyar jelnyelvről és a siketek közösségéről nemcsak nyelvi jogi, hanem 5

7 szociolingvisztikai és dialektológiai szempontból is megközelítsem a kérdést és az egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézet, Magyar Nyelvtudományi Intézeti Tanszék magyar nyelv és irodalom mesterszakos hallgatójaként Nyelv, társadalom, kultúra szakirányon is tovább bővíthessem tudásomat, ismereteimet. 6

8 1. A magyar jelnyelvet használó közösség Adatok az országban élő hallássérültekről Ma Magyarországon a lakosságnak közel 10 %-a él együtt valamilyen mértékű hallássérüléssel (Kósa Lovászy Tapolczai 2003: 7). Becslések szerint közel 60 ezer siket és 300 ezer nagyothalló személyt foglal magába a közösség (Hattyár 2000, Vasák 2005). A legfrissebb, 2011-ben végzett népszámlálási adatok szerint a ma hazánkban élők közül fő vallotta magát nagyothallónak és fő siketnek ( Az ország hét régiója közül Közép-Magyarországon él a legtöbb hallássérült személy, s ezt a területet követi Észak-Magyarország, ahol nagyothalló és siket él. 1. sz. táblázat: Hallássérültek száma régiónként, a 2011-es adatok szerint Közép-Magyarország Észak-Magyarország Észak-Alföld Dél-Alföld Dél-Dunántúl Közép-Dunántúl Nyugat-Dunántúl Nagyothalló Siket Megyei szinten erősebb a differenciáltság. Magyarország 19 megyéje közül ugyanis kettő emelkedik ki erőteljesen: Pest megye (6 934 fő nagyothalló, 986 fő siket), illetőleg Borsod-Abaúj-Zemplén megye (5 228 fő nagyothalló, 634 fő siket) ( Ezek az adatok azonban nem teljesen megbízhatók. Ahogy arról Hattyár Helga már egy korábbi munkájában beszámolt, a népszámlálás során kapott eredményeket óvatosan kell kezelni, hiszen több okból is félrevezetők. Nemcsak az önkéntes válaszadás okoz ugyanis problémákat, hanem amint azt a évi népszámlálással kapcsolatban kifejti: a kérdőív előre megadott, ám nem definiált kategóriákkal dolgozott, ennek következtében például a válaszadók nem tudhatták, hogy milyen mértékű halláskárosodást jelent a nagyothalló kategória. A kérdőívvel kapcsolatos legnagyobb bizonytalanságot pedig a 7

9 siket, siketnéma, néma megnevezésű fogyatékossági csoport jelenti, mely diszkrét kategóriákat mos össze (Hattyár 2008: 5). Ez utóbbi, a diszkrét kategóriákra vonatkozó bizonytalanságot a évi népszámlálás összeállítói kiküszöbölték ugyan, a válaszadás mikéntje és a nem meghatározott kategóriák problémája azonban továbbra is megmaradt. A fent ismertetett adatok bizonytalan voltuk ellenére is reprezentatív módon támasztják alá azon feltevést, amely szerint az észak-magyarországi területeken és ezen belül Borsod-Abaúj-Zemplén megyében él hazánk második legnagyobb számú siket közössége. Dolgozatom és témám szempontjából mindez azért fontos, mert a vizsgált terület, Miskolc, mint a megye székhelye kulturális és főként gazdasági szempontból erőteljesen vonzza nemcsak a környéken élő hallássérülteket, hanem a környező települések, sőt a környező megyék településeinek nagyothalló és siket lakosait is. Természetesen nem ez volt az egyetlen oka annak, hogy választásom Miskolc városára esett. Több tényező is közrejátszott abban, hogy a felmérést Miskolcon végeztem el, amely okokról a következő fejezetekben olvashatunk Kétnyelvű és kétkultúrájú emberek A 2009 novemberében elfogadott CXXV. törvény, amelyet a világ legkomplexebb jelnyelvi törvényeként tartanak számon, a következő meghatározással illeti a siket közösség tagjait: olyan siket vagy nagyothalló személy, aki kommunikációja során a magyar jelnyelvet vagy valamely speciális kommunikációs rendszert használja. A közösség tagjai tehát a magyar jelnyelvet beszélő nagyothallók és siketek, de tagjai közt ott találjuk a hallókat is, mint például a siket szülők halló gyermekeit, tolmácsokat, szociális munkásokat és tanárokat. Ők azok a hallók, akik magukénak vallják a magyar jelnyelvet, a siketek kultúráját, jól ismerik és segítik a közösség tagjait. Bár zárt közösségről van szó, ami elsősorban a kirekesztettség és a hátrányos megkülönböztetés, valamint a siketoktatás intézményesülésének eredménye, a hallássérültek nem elkülönülve élnek a többségi halló társadalomtól. Nap mint nap találkoznak egymással, s ebből kifolyólag használják a hangzó magyar nyelvet és a magyar jelnyelvet vagy ezek kombinációit, az úgynevezett kontaktkódokat (jelelt- vagy jellel kísért hangzó magyar nyelvet). A nyelvhasználatot tekintve a siketek kétnyelvűek és önálló kultúrával rendelkeznek, amely sok területen fedi a többségi társadalom kultúráját, így nemcsak kétnyelvűnek, hanem kétkultúrájúnak is tekinthetjük tagjait (Grosjean 1992). 8

10 Mindemellett rendkívül fontos tény, hogy a siketek jelnyelve, mint kisebbségi nyelv hivatalos státuszt kapott, mert ez azt is jelenti, hogy a törvény elismerte a két nyelv és két kultúra azonos földrajzi környezetben való létezését, illetve létjogosultságát (Simigné 2010: 158). 9

11 2. A magyar jelnyelv A természetes magyar jelnyelv A laikusokban a mai napig számos tévhit él a jelnyelvről és az azt használó siketekről (Hattyár 2000, 2008; Lancz Berbeco 2004; Szabó M. 2003; Vasák 2005), amelyek közül a legelterjedtebbek: a) aki siket, az néma is; b) a siketség fogyatékosság és más, elsősorban értelmi fogyatékossággal párosul; c) egyetlen jelnyelv létezik a világon, azaz a jelnyelv egyetemes, univerzális nyelv; d) a jelnyelv a pantomimhez hasonló, szorosan összefügg azzal és végül e) a jelnyelv nem nyelv, nem rendelkezik önálló grammatikai szabályokkal, a hangzó nyelvek jelelt vagy jellel kísért formáinak tekintik (Szabó M. 2003). Mindezen elképzelések, tévhitek, hiedelmek azonban tévesek, hiszen már az as években William C. Stokoe, aki elsőként végzett nyelvészeti megfigyeléseket és vizsgálatokat, az amerikai jelnyelv kapcsán bebizonyította, hogy a jelnyelvek és a hangzó nyelvek közös tulajdonságokkal rendelkeznek, s nemcsak a Stokoe által vizsgált fonológia szintjén mutatnak hasonlóságot, hanem a további nyelvi szintek, azaz például a morfológia és a szintaktika terén is (Stokoe 1960). Bár a hazai kutatások rövid időre, csupán egy-két évtizedre tekintenek vissza, a vele kapcsolatban végzett kutatások ugyancsak alátámasztják a magyar jelnyelv természetes emberi nyelv jellegét, amelyről összefoglalóan Szabó Mária Helga és Cseresnyési László munkáiban olvashatunk. Az általuk felsorakoztatott érvek közül a legfontosabbak: 1. a jelnyelv ugyanolyan komplex rendszer, mint bármelyik másik a hangzó nyelvek közül; 2. a jelek többsége önkényes és mindig konvencionális, hasonlóan a hangzó nyelvek szavaihoz; 3. kompozicionalitás jellemzi, tehát a nagyobb nyelvi egységek jelentése az őket alkotó kisebb nyelvi egységek jelentésén alapul; 4. a kettős tagoltság révén meghatározhatatlan számú, bonyolult és árnyalt jelentést képes közölni; 5. változataiban létezik, ugyanolyan teljes és változatos, mint a halló emberek nyelve; 6. van létező, élő, beszélő közössége; 10

12 7. ugyanúgy alkalmas betölteni a megismerő, a kommunikatív funkciót, sőt identitásjelző funkciói vannak, így rendkívül fontos a siket közösség számára; 8. változik, ami ugyancsak sajátossága a természetes emberi nyelvnek, és végül 9. a használók spontán módon alkalmazzák a jelnyelvet a saját, mindennapi kommunikációjuk során, ezzel együtt pedig a pozitív érzelmi viszonyulás is jellemző használóira (Cseresnyési 2004; Szabó M. 2003). A jelnyelvek a környezetükben használt hangzó nyelvektől független, konvencionális jelekből szerveződő, sajátos, jelnyelvenként eltérő szabályok által működtetett önálló természetes rendszerek írja tanulmányában Hattyár Helga (Hattyár 2000: 778). Mellette olyan nyelvészek, jelnyelvet kutató szakemberek találhatók meg, mint Bartha Csilla, Dankovics Natália, Horváth Brigitta, Lancz Edina, Muzsnai István, Rozbora Gabriella, és Vasák Iván (Mongyi Szabó M. 2003: 143), de megszólalt a kérdésben Szépe György is, Gúti Erikával közösen írott, nyelvpolitikai jellegű cikkében (Ld. Gúti Szépe 2005). Az ő kutatásaiknak köszönhetően bizonyosodott tehát be az, amit a évi CXXV. törvény 2. c) pontja a következőképpen határoz meg: a magyar jelnyelv a hallássérült személyek által használt, vizuális nyelvi jelekből álló, saját nyelvtani rendszerrel és szabályokkal rendelkező, Magyarországon kialakult önálló, természetes nyelv. A manuális-vizuális kódrendszerek legfejlettebb formája (Jelnyelvikommunikációs Akadálymentesítési Projekt 2004: 19), s minden területen jelen van, ahol siket vagy nagyothalló emberek együtt élnek A jelnyelv mint nyelvi rendszer Jelen dolgozatnak nem célja a jelnyelv grammatikai rendszerének teljes körű ismertetése. Úgy gondolom, érdemes röviden tisztázni, mit is értenek a kutatók az egyes jelnyelvi szintek alatt. William C. Stokoe és munkatársai már a 20. század második felében bebizonyították, hogy a legkisebb nyelvi szint, a fonológiai szint a jelnyelvben is megtalálható. A jelnyelv a hangzó nyelvekhez hasonlóan kettős tagoltságú, ugyanis a jelek tovább bonthatók jelentésnélküli komponensekre. Ezek az úgynevezett kerémák vagy kézi elemek, amelyek a hangzó nyelvben a fonémáknak felelnek meg. Az elnevezést illetően végül a kutatók visszatértek a fonéma szakkifejezésre, ezzel is mutatva a jelnyelvek és a hangzó nyelvek közötti hasonlóságot. 11

13 A kerémák vagy jelnyelvi fonémák különböző osztályokba sorolhatók. Stokoe kezdetben a kerémaosztályoknak csupán három fajtáját különítette el: 1. kézforma vagy designator (DEZ); 2. mozgás vagy signation (SIG); 3. artikulációs hely vagy tabulator (TAB). Csak később fedezték fel, hogy a tenyerek és ujjhegyek orientációjának (ORI) és a mimikai komponensnek (MIM) is jelentés-megkülönböztető szerepe van (Mongyi Szabó M. 2005; Szabó M. 2007). Ezekből a korlátozott számú, jelentés-megkülönböztető szereppel bíró egységekből épülnek fel a jelnyelv további nyelvi egységei. Szabó Mária Helga A magyar jelnyelv szublexikális szintjének leírása című munkájában a jelnyelvi megnyilatkozásnak öt szublexikális összetevőjét ismerteti: kézkonfiguráció (kézforma és kézformaváltás, orientáció, érintkezés testrésszel vagy a másik kézzel, egy- vagy kétkezes); mozgás; artikulációs (kivitelezési) hely; nonmanuális (mimikai) elemek 1 ; orális elemek (szájról olvasási kép) (Szabó M. 2007: 41). A jelek szótagszerkezetét illetően a szakirodalom egy szótagú és több szótagú elemeket különböztet meg. Az előbbiek a monoszillabikus, utóbbiak a poliszillabikus elemek, amelyek további két típusra bonthatók: 1. a kézforma változik meg, amely kizárólag a szimmetrikus jelekben, az aktív, domináns kézen megy végbe; 2. két vagy több artikulációs hely változik meg. A kézformaváltás mellett a mozgási komponens is befolyással lehet a jelek szótagszerkezetére. E fonológiai egységeknek is több típusa létezik: a) egyenes vonalú; b) körkörös és végül c) oda-vissza irányuló mozgás (Mongyi Szabó M. 2005: 54). A jelnyelvi szófajok rendszere már erőteljesebb eltérést mutat a hangzó nyelvekhez képest. A formai osztályozás alapja a lehetséges mondattani funkciók jellege, illetve a szón lehetséges előfordulás kell legyen (Szabó M. 2007: 156), írja Szabó Mária Helga, aki a jelnyelvi szófajoknak alábbi kategóriáit különíti el fentebb írt munkájában: 1. Tárgy- és tevékenységjelek (főnév, illetve ige funkcióját is betöltheti a mondatban; a cselekvés eszköze, vagy maga a cselekvés, például FÉSŰ FÉSÜLKÖDIK); 2. Tulajdonságjelek (melléknevek és jelzőként írnak le valamilyen állapotot vagy a melléknévi állítmány szerepét töltik be a mondatban, de főnévvé is válhat, s akkor alany, 1 A fent leírt kerémaosztályok közül a mimika az egyetlen olyan jelentésmódosító elem, amely háromféle szerepben jelenhet meg a kommunikáció során: 1. jelentést meghatározó, értelmezői szerep; 2. értelmi jelentést módosító, intenzitást kifejező szerep és végül 3. érzelmi viszonyt kifejező, attitűdöt jelző szerep (Vitéz 2013: 90). 12

14 tárgy stb. is lehet, például a BETEG kiscica, a kiscica BETEG, a BETEG állapota rohamosan javul); 3. Körülményhatározók (manuálisan vagy nonmanuálisan kódolt határozói értelmű jelek, például NAGYON, vagy térfelosztási elven működő időhatározók, érzelmi többletet kifejező jelentések); 4. Névmások (rámutatással történő utalás személyekre vagy tárgyakra egyaránt; ide tartoznak a vizuális-gesztikuláris nyelvek jellegzetes grammatikai eszközei is, a proformok és osztályozók); 5. Számnevek (egykezes és kétkezes rendszerek, amelyek a kulturális környezet által befolyásolt 10-es alapú számrendszerek); 6. Egyéb vitatott szófaji kategóriák (viszonyszók, kötőszók, determinánsok, amelyeket nonmanuális eszközökkel fejez ki a jelnyelv) (Szabó M. 2007). Végül néhány szót érdemes ejteni a jelek mondatbeli sorrendjéről, a jelnyelvi mondatok és szövegek szerkezetéről. A mondatban az ige minden esetben központi elemként jelenik meg. Ez határozza meg, hogyan épüljön fel a mondat, s ez befolyásolja az értelmes mondatban megjelenő szereplők számát, azaz hogy hány argumentumra van szükség a mondatépítkezés közben. A mondatszerkesztés lényege a szereplők közti viszony kifejezésén alapul, amelyet mutathat a szórend, de történhet egyeztetéssel vagy e kettő kombinációjával is (Mongyi Szabó M. 2005: ). A kutatók számára a jelnyelvi rendszerek leírását több tényező is nehezíti, amelyek közül a legfontosabb, hogy nincs a világon egyetlen olyan jelnyelv sem, amelynek ne lennének dialektusai, s ezzel el is értünk a dolgozat központi témájához, a jelnyelvi sztenderdizáció és a regionális jelnyelvi változatok kérdéséhez. 13

15 3. A jelnyelvi sztenderdizáció folyamatáról Nyelvi tervezés és sztenderdizáció A nyelvpolitikával rokon kifejezés, nyelvtervezés, amely elsődlegesen tudatos beavatkozást jelent egy nyelv életébe, Einar Haugen munkásságának köszönhetően terjedt el és vált számos kutatási munka tárgyává. Haugen az angol language planning fogalmát azzal a tevékenységgel azonosította, amelynek során egy nem-homogén beszélőközösségben normatív helyesírást, nyelvtant és szótárt készítenek azért, hogy azzal tanácsot adjanak az íróknak és beszélőknek (Haugen 1959). Peter Trudgill véleménye szerint a sztenderdizáció az a folyamat, amelyben egy bizonyos nyelvváltozat nyelvkiválasztás, kodifikáció és megszilárdulás tárgya lesz (Trudgill 1997: 77). E folyamatok többnyire a nyelvtervezés következtében mennek végbe és hozzájárulnak egy bizonyos nyelv nyelvváltozatának autonómmá válásához. A magyarországi szakirodalomban a sztenderdizálás vagy standardizálás nyelvi egységesítést, szabványosítást, tehát köznyelvesítést, az írott köznyelv kialakítását jelenti. Ennek alapvetően fontos része a kodifikálás, amely azt a tevékenységet jelöli, amikor rögzítik a helyes nyelvhasználat elemeit, normáit a kiejtés, a nyelvtan, a szókincs és a helyesírás területén (Kiss 2002: 242) olvashatjuk Kiss Jenő definícióját a hangzó nyelvek egységesítésével kapcsolatban. Egy nyelv életébe való tudatos, elsődlegesen intézményi beavatkozásnak három lehetséges területe létezik: 1. státustervezés (vagy helyzettervezés, azaz a nyelvi funkciók és használati színterek megállapítása); 2. korpusztervezés (szavak, kifejezések, nyelvtani és egyéb nyelvi formák megalkotása nyelvújító tevékenység következtében) és végül a 3. nyelvelsajátítás-tervezés, amely a nyelvhasználók, beszélők nyelvtanulási feltételeinek módosítását jelenti (Cseresnyési 2004: 165). Cseresnyési László három lépésből álló nyelvtervezés fogalmával ellentétben Sándor Klára Nyelvtervezés, nyelvpolitika, nyelvművelés című munkájában (Sándor 2003) a Haugen-féle nyelvtervezési modellből kiindulva ismerteti a saját nyelvtervezési modelljét, annak négy pillérét: a) kiválasztás (problémakijelölés, a normák helyzetének feltárása, egymáshoz való viszonyuk); b) kodifikáció (grafizáció, grammatikáció, lexikáció); c) elterjesztés (intézmények által javítás és értékelés) és végül 14

16 d) kidolgozás (szókincsbővítés és stilisztikai kérdések) (Sándor 2003). Az itt leírt lépések megvalósítása az esetek többségében elsősorban egymással párhuzamosan történik, amelyet összességében sztenderdizációnak neveznek (Sándor 2003). A sztenderdizációs folyamat eredménye végül egy nyelv autonómmá (önálló, független, magának törvényt szabó nyelvvé) válása, sztenderd nyelvváltozattá emelkedése. A nyelvészek a sztenderd nyelvekkel kapcsolatosan egyetértenek abban, hogy tekintélyük nem belső sajátosságaikból származik, nem is a sztenderdizációnak, hanem a sztenderdizáció megtörténtének a következménye. Más szavakkal: a sztenderd nem attól jobb, hogy kodifikálták, hanem hogy az emberek tudják róla, hogy ennek a szabályai szerepelnek a nyelvtanokban és a szótárakban (Sándor 2003). A jelnyelveket és így a magyar jelnyelvet illetően is azonos lépések történnek, ha a sztenderdizáció jelenségének kérdése felmerül. Szakértők szerint maga a folyamat elsősorban a siketek bilingvális oktatásának bevezetése miatt elengedhetetlen, amely hatást gyakorol ezzel a siket közösség mindennapjaira, a csoport tagjainak társadalmi integrációjára. Ám országonként eltérő módon mehet végbe egy-egy adott nyelv sztenderdizációs folyamata, amelyre nemcsak a hangzó nyelvek, hanem a jelnyelvek életéből is számos példát találhatunk Jelnyelvi sztenderdizációs folyamatok külföldön Dolgozatom témáját illetően két külföldi példát (mintát) kívánok röviden bemutatni, ahol lezajlott a jelnyelvi sztenderdizáció folyamata: Hollandia és Flandria esetét, ahol a jelnyelvet használó siket közösség tagjai (Hollandiában 15 ezer fő siket és 1,4 millió fő halláskárosodott, Flandriában 6000 fő siket és 800 ezer fő halláskárosult) számára mára már egységes jelnyelv áll rendelkezésre a mindennapokban (Albertné 2009). A kezdetben azonos, francia gyökerekkel rendelkező jelnyelv nemcsak a terület földrajzi, hanem történelmi előzményeinek következtében is két irányban fejlődött, s többféle dialektusa alakult ki, amelyeket évtizedeken keresztül nem szabályoztak, nem egységesítettek egészen az 1980-as évek végéig. A sztenderdizáció azonban kétféle módon ment végbe a két területen: míg Hollandia esetében a holland jelnyelv kisebbségi nyelvként való elismertetéséhez feltételként jelent meg az egységesítés kérdése, addig Flandriában spontán módon zajlott le a folyamat. 15

17 Albertné Balázs Julianna, a holland és flamand jelnyelvek kutatója számára a sztenderdizációs folyamat elsősorban a nyelvi tervezés korpusztervezés lépésével azonos (nyelvtanok, szótárak kiadása, nyelvújító tevékenység), azaz a nyelv megváltoztatására irányuló tevékenységgel, amelynek köszönhetően az adott nyelv átláthatóbbá, mindenki által használhatóbbá (Albertné 2009) válik. Ennek megfelelően végzett kutatásokat a holland, illetőleg a flamand területeken élő siket közösség által használt jelnyelvről, annak egységesített változatáról Hollandia Hollandiában az a helyzet állt elő, hogy gyakorlatilag elismerik a jelnyelvet, mint a siketközösség anyanyelvét, és biztosítják a használatát, ugyanakkor nincs törvényi elismerés. Az alkotmányos elismerést eleve gátolja az a tény, hogy az alkotmányban a holland sem szerepel hivatalos nyelvként. A törvényi elismerésnek pedig igen súlyos feltételt szabtak: a jelnyelv (NGT) országos sztenderdizálását (Albertné 2009) mondta el Albertné Balázs Julianna a 2009 november 11-én megrendezett A jelnyelv a mindennapokban és a tudományos kutatásban című konferencián tartott előadásában. Véleménye szerint Hollandia Európa többi országával ellentétben élen jár a jelnyelvi korpusztervezésben. Maguk a jelnyelvi kutatások az Amszterdami Egyetemen kezdődtek meg a nyolcvanas évek elején, ahol egyetemi dolgozók és a Siket és Nagyothalló Gyermekeket Segítő Holland Alapítvány szakembereivel és az 1977-ben alapított Holland Siketek Tanácsával együttműködve olyan közös projekteket indítottak, mint például a KOMVA-projekt, amelynek során siket gyermekek szülei számára 15 ezer jelet tartalmazó adatbázist állítottak össze, s egy kétnyelvű, úgynevezett írott holland szótárban adtak közre. Az írott holland szótárral kettős célt kívántak szolgálni: egyrészt az egyes jelek közötti variációkat is feltárták, másrészt az egységes holland jelnyelv felé vezető úton s ezzel annak hivatalos, kisebbségi nyelvként való elismertetése felé is elindultak. A kutatás és az együttműködés eredményeként jelent meg 1988-ban az első holland egységes nemzeti jelszótár (Handen uit de Mouwen 1988), ezt követően, egy év múlva pedig megjelent az alap jelkincset tartalmazó Basisgebarenschat (1989) című munka. A KOMVA-projektet egy, elsősorban oktatási célokra készült projekt követett, a STABOL-projekt, amely az alap jelkincsben és az oktatás jelkincsében mintegy

18 jel egységesítését célozta meg. Ahogy arról Albertné beszámol, már a kutatás elején tisztázták a felmérést végző kutatók, hogy a nyelvet érintő változás, ezzel együtt pedig a nyelvi változatok egységesen egy/a nyelv sajátjai, míg a sztenderdizációs folyamatnak pusztán gazdasági, illetőleg politikai céljai vannak (Albertné 2009). Ezzel mintegy elismerték, hogy nem egyetlen holland nemzeti jelnyelv létezik csupán, s hogy a jelnyelvi változatok ugyanolyan egyenrangú elemei a holland jelnyelvnek, mint bármelyik más, az egységesített jelnyelvi jelek közül. A különböző régiókból érkezett siketekből, valamint két halló nyelvészből és két kétnyelvű hallóból álló munkacsoportban a tagok arról határoztak, hogy a sztenderd jelek alapjának megállapításakor több regionális változatot is figyelembe fognak venni. Számukra egy jel akkor lehetett sztenderd, ha azt az egész országban használják az oktatásban és a családok nyelvi támogatásában. Fontos tudni, hogy a napi nyelvhasználatban a nem sztenderdizált jelek nem rosszak vagy hibásak. Egy jelet akkor tekintettek sztenderdnek, ha minden régióban ugyanaz a jelentése, minden régióban ugyanúgy jelelik és minden régióban felismerik. Ha egy fogalomra csak egy régióban volt jel, akkor azt jegyezték fel sztenderdként. Ügyeltek rá, hogy megtartsák a szemantikailag rokon jelek morfológiai összefüggését. Ahol a kritériumok alapján nem lehetett megállapítani a sztenderd változatot, ott mindkét variánst felvették, mint egymás szinonimáit (Albertné 2009). A kezdeti vizsgálatokat, széles körben elismert eredményeket az ezredfordulótól új, teljes jelnyelvi korpuszokat tartalmazó nyomtatott és digitálisan is elérhető munkák követtek, s megkezdődött több felsőoktatási intézményben is a jelnyelvi tanár- és tolmácsképzés alap (BA) és mester (MA) szinten, többek között Amszterdamban, Nijmegenben és Utrechtben (Albertné 2009), követendő mintát állítva fel ezzel más európai ország számára, ahol siketek élnek Flandria A flamand területeken az 1992-es évtől kezdődtek meg a jelnyelvi kutatások, élükön Brüsszel, Gent és Antwerpen felsőoktatási intézményeivel, amely egyetemek a Jelnyelvi Centrum, azaz a Vlaams GebarentaalCentrum-mal működtek, működnek együtt a mai napig től kezdődően genti és brüsszeli kutatóknak, jelnyelvi gyűjtők 17

19 munkájának köszönhetően online elérhetővé vált a flamand jelnyelv digitális szótára, amelyet 2008-ban dvd-n is megjelentettek (Albertné 2009). Hollandiával ellentétben Belgiumban a jelnyelv elismertetését nem szabták az adott nyelv sztenderddé válásának feltételéhez, így a vallon jelnyelvet már 2003-ban, míg a flamand jelnyelvet 2006-ban ismerték el a siket közösség kisebbségi nyelveként. A flamand álláspont jelentősen különbözik a hollandtól: nem erőltetik, de támogatják a spontán egységesülést (Albertné 2009) A magyar jelnyelv sztenderdizációja - Előzmények Albertné előadásában a sztenderdizációs folyamat lépései közül a státustervezést emeli ki és vonatkoztatja elsődlegesen a jelnyelvekre, amely jelentheti egy csoport nyelvének elismerését kisebbségi nyelvként annak szerteágazó következményeivel: anyanyelvi tanítás az iskolákban, nyelvhasználat a magán- és közélet minél kiterjedtebb területén, földrajzi nevek többnyelvű kiírása, az adott nyelvű személynevek viselésének engedélyezése, vagy éppen a hasonló lehetőségek tiltása. A jelnyelvek esetében alapvető az adott jelnyelv, mint a helybéli siketközösségek nyelvének kisebbségi nyelvként történő elismerése, ami rendszerint magával hozza a jelnyelv és a helybeli hangzó nyelv kétnyelvű oktatását, a tolmácsolás szabályozását, a média elérésének biztosítását (feliratozás, jelelt változat), a munkához segítést stb. (Albertné 2009). E területeket érintve rendelkezik a november 9-én elfogadott CXXV. törvény is, azonban már voltak korábbi kezdeményezések, amelyek közvetlen módon érintették a magyar jelnyelv egységesítésének kérdését az oktatásban, tolmácsolásban és a kommunikációs akadálymentesítésen belül. Már az ezredfordulót megelőző évtizedben felmerült a magyar jelnyelv sztenderdizációs folyamatának kérdése, amit elsősorban az oktatás, a jelnyelvi tolmácsolás és az infokommunikációs akadálymentesítés területein megfigyelhető problémák, olykor igen negatív és hátrányos helyzetek váltottak ki. A kezdeti vizsgálatok során tehát már megfigyelhető volt az egységes magyar jelnyelv igénye, szükségessége s megkezdődtek a jelenlegi, aktuális jelnyelvi sztenderdizációs folyamat előzményeinek tekintett kutatások, kezdeményezések, amelyekről neves szakértők számoltak be a Magyar Alkalmazott Nyelvészek és Nyelvtanárok Egyesülete által támogatott A nyelv mint szellemi és 18

20 gazdasági tőke VIII. Magyar Alkalmazott Nyelvészeti Konferencia előadásai során ben Szombathelyen, a siketség alkalmazott nyelvészeti vonatkozásai szekción belül. Hattyár Helga, Kósa Ádám, Lovászy László, Lancz Edina, Litavecz Anna, Mihalovics Jenő, Mongyi Péter, Muzsnai István, Rajkyné Rozbora Gabriella, Szabó Mária Helga és Vinczéné Bíró Etelka a jelnyelvhez és siketekhez kapcsolódó attitűdök, az oktatás és idegen nyelvek oktatása, a nyelvi jogok, az integráció kérdése, a jelnyelvi tolmácsolás és a kétnyelvűség problémáit érintő előadásai mellett már megjelentek a készülő jelnyelvi szótár és a siket nyelvújítás témakörébe tartozó előadások is Siketek az oktatásban Ahogy arra már többször is utaltam, maga a jelnyelvi sztenderdizáció elsősorban az oktatás, a bilingvális, kétnyelvű oktatás terén jelenik meg létfontosságú kérdésként, ám ahhoz, hogy a kérdés fontosságát megértsük, ismernünk kell a siketek oktatásának történetét az előzményektől kezdődően a 2009-ben elfogadott jelnyelvi törvényben foglaltakig. A most következő fejezetben ezért szeretnék rávilágítani az oktatásban meglévő problémakörökre (orális módszer, továbbtanulási lehetőségek) és a nyelvészek álláspontjaira (a kétnyelvű oktatási modell előnyei és nehézségei). Utóbbit különösen fontosnak tartom, hiszen a évi törvényben meghatározott rendeletek szerint hallássérült gyermekek oktatása kizárólag bilingvális, illetve auditív-verbális módszer keretein belül történhet. Az ezeken a módszereken alapuló tantervek kidolgozása és alkalmazása azonban még várat magára, illetőleg most történik fejlesztésük, a törvény szerint azonban 2017 szeptemberétől kötelezővé válik alkalmazásuk az iskolákban. A hazai gyógypedagógusok álláspontja szerint a hangzó magyar nyelv megtanítása nem iktatható ki a hallássérült gyerekek szocializációjából. Ezeknek a gyerekeknek a legtöbbje azonban önállóan csak egy bizonyos fokig és külső segítséggel is csak nagy erőfeszítések árán képes a beszéd, a beszéd percepciójának mechanizmusában részt venni (Bajor 1999: 356). A szocializáció szempontjából nagyon fontos kérdés, hogy melyik nyelven történik a szocializáció, hiszen eltérő igények mutatkoznak egy nagyothalló, egy súlyos fokban nagyothalló és egy siket személy esetében, ezért a hallássérülés foka szerint kellene dönteni a módszerekről, azaz arról, hogy a szocializáció, illetve a kognitív fejlődés tehát a gondolkodásnak a kiépülése melyik nyelven induljon be (Szabó M. 2003: 53). 19

21 A nyelvészek és a hallássérültek is úgy látják, hogy a siketoktatást és a nagyothallók oktatását el kell választani, mivel a nagyothallók esetében inkább a szájról olvasási fejlődés az eredményesebb, míg egy siket gyermek számára a korai jelnyelvelsajátítás és a jelnyelv iskolai használata segítené elő a fejlődést, a tanulást és a hangzó nyelv elsajátítását (Hattyár 2000: 784). A hallássérültek oktatása csak így lehet eredményes, de azt is figyelembe kell vennünk, hogy a siketeknek csak 10 %-a születik siket szülők gyermekeként (Vasák 1996: 43). A siketek 90 %-a halló család gyermeke, így az ő esetükben a nyelvelsajátítás szempontjából még nagyobb odafigyelést kell biztosítani. Ezt az odafigyelést hivatott elősegíteni a évi CXXV. törvény, amelynek 11 -a kimondja, hogy A hallássérült [ ] személy számára biztosítani kell, hogy a magyar jelnyelvet, illetőleg az egyéni szükségleteinek leginkább megfelelő speciális kommunikációs rendszereket elsajátítsa, és azokat használja. Évtizedeken keresztül a hallásnevelés és az orális módszer (Hattyár 2000: 359), azaz a szájról olvasás gyakorlata uralkodott a hazai szurdopedagógusok körében, s uralkodik még most is a siketeknek és nagyothallóknak fenntartott speciális intézményekben, az ún. siketiskolákban. Az országban működő 7 általános iskola mellett (Budapest, Debrecen, Eger, Kaposvár, Sopron, Szeged és Vác) Budapesten található egy iskola nagyothalló gyermekeknek, amelynek értelmi fogyatékos nagyothalló gyermekek számára kialakított külön tagozata is van. Az értelmi fogyatékossággal élő siket gyerekeknek Vácott működik egy hasonló speciális iskola országos beiskolázási körzettel (Litavecz 1999: 379). Napjaink hallássérült gyermekeinek oktatása nagyrészt szegregáltan, a már korábban említett speciális iskolákban történik, ahol szurdopedagógusok tanítják őket. Az oktatás alapvető nyelve a magyar beszélt nyelv és annak írott változata. A jelnyelv használatára csak fakultatív keretek között vagy egyedi esetekben van lehetőség (Litavecz 1999: 379). Az általános iskola elvégzése után a hallássérült gyerekek speciális szakiskolák, szakmunkásképzők, szakközépiskolák és gimnáziumok között választhatnak (Kósa Lovászy Tapolczai 2003: 8). Bár a középfokú oktatás kevésbé határolja be a továbbtanulás lehetőségeit, a hallássérült gyerekek legtöbbje a kommunikációs akadályok, a nyelvi hátrány miatt vagy nem tanul tovább, vagy a szakmunkásképzőt kénytelen választani, s az esélyt sem kapja meg arra, hogy az érettségi elvégzésével esetleg felsőfokú intézményben folytassa tanulmányait. 20

22 A bilingvális oktatási módszer A jelnyelvi törvény értelmében a magyar jelnyelv és a speciális kommunikációs rendszerek oktatása kötelezővé válik akkor, ha a hallássérült gyermek szülője vagy gyámja azt írásban kéri az intézmény vezetőjétől. Ez azért fontos, mert a jelnyelvi alap elsajátítása után a gyerekek megtanulják a többségi társadalom nyelvét is, egyben bővíthetik ismereteiket jelnyelven, írásban vagy az olvasás által, megvalósítva ezzel a továbbtanulás lehetőségét, az esélyegyenlőséget, a társadalomba való könnyebb beilleszkedést (Vasák 2005). A törvény a szülők számára is fontos rendelkezést hozott, ugyanis a Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségéért Közalapítvány (a törvényben: Közalapítvány) köteles magyar jelnyelvből és a speciális kommunikációs rendszerekből tanfolyamot szervezni a szülők részére, ha legalább 5 személy kezdeményezi azt. Ez azoknak a siket gyermeknek lehet fontos, akik a már korábban említett 90 %-ba tartoznak. Ezek a halló szülők nem rendelkeznek a jelnyelv minimális ismeretével sem, a jelnyelv elsajátításával azonban bizalmasabb viszonyt építhetnek ki gyermekükkel, megerősítve ezzel gyermekük önbizalmát és elősegítve a társadalomba való könnyebb integrálódásukat. Francois Grosjean szavait idézve: Minden siket gyermeknek meg kell adni a jogot, hogy kétnyelvűként nőhessen fel, a halláscsökkenés szintjétől függetlenül. A gyermek akkor jut el teljes kognitív, nyelvi és társadalmi képességek birtokába, ha ismeri és használja mind a jel-, mind a verbális nyelvet (annak írott és hangzó formáját). (Grosjean 1999, 2008: 10) Ennek megvalósításához van tehát szükség arra, hogy az iskolai oktatás mellett az otthoni környezettől is megkapja a gyermek a jelnyelvi és a hangzó nyelvi inputot Az auditív-verbális oktatási módszer A siketek mellett a törvény a nagyothallók oktatásáról is rendelkezik. Ez az auditívverbális oktatási módszer, amely a hallássérült személyek meglévő hallásképességének kihasználását helyezi előtérbe oly módon, hogy a magyar nyelvet alkalmazza az oktatás során (2009. évi CXXV. 2. g) pontja). A nagyothalló gyermekek közül sokan tanulnak integrált 2 módon, normál iskolákban, de haladásuk természetesen nagymértékben 2 Az integráció a fogyatékos gyermekek oktatásában lehet teljes és részleges, utóbbin belül szintén két típus található: a) amikor néhány hallássérült tanuló vesz részt egy halló közösség mindennapi iskolai tevékenységében és b) amikor a hallók iskoláján belül külön hallássérült tagozatot alakítanak ki (Litavecz 1999). 21

23 függ a hallássérültség fokától. Ezeknek a gyerekeknek is meg kell adni a lehetőséget, hogy megfelelő, magas szintű nyelvi kompetenciával rendelkezhessenek A magyar jelnyelv oktatásban betöltött szerepéről Megvalósulni látszik tehát az a nézőpont, amely a siketek és nagyothallók oktatásának elkülönítését helyezi előtérbe az egyéni szükségletek alapján. A pontos tantervek kidolgozása azonban még sok felmérést, kutatást, fejlesztést igényel, amihez szükség van a hallók és hallássérültek együttműködésére, a siketek és nagyothallók tapasztalataira, igényeinek megismerésére. Ezt hivatott szolgálni a törvényt megelőző és az azt követő években történt oktatási és idegennyelv-oktatási igények felmérése, amelyek közül kiemelendő a között az ELTE BTK Angol Alkalmazott Nyelvészeti Tanszékének Esélyegyenlőség a nyelvtanulásban kutatócsoportja által végzett jelnyelvi közvetítésű angol tanfolyama, amelyet siket felnőttek számára indítottak. A kétnyelvű oktatás szempontjainak megfelelően hazánkban elsőként 2008-ban elindított tanfolyamot egy kérdőíves adatgyűjtés előzött meg, amely a magyarországi siketek és nagyothallók körében az idegennyelv-tanulással kapcsolatos tapasztalatok és igények köré épült. Ennek eredményeiről Csizér Kontráné Sáfár (2008, 2009) számoltak be (Merics 2011: 109). A felmérés során kiderült, hogy a siket adatközlők nyelvtanulási motivációja majdnem azonos a halló felnőttek motivációjával. De ami ennél is fontosabb, hogy a siketek képesnek tartják magukat arra, hogy megtanuljanak idegen nyelven írni és olvasni, és ehhez a munkához sokan igényelik a jelnyelvet ismerő nyelvtanárt (Merics 2011: 199). S bár Merics Barbara véleménye szerint nem beszélhetünk egységes nyelvről, mivel a magyar jelnyelv dialektusaiban él (Merics 2011: 198), kiemelte a 2004-ben készült A magyar jelnyelv szótára (Lancz Berbeco 2004) című munka jelentőségét, amely mintegy egységes, a magyar jelnyelv sztenderd (budapesti) változatát tartalmazó jeleket nemcsak a siket hallgatók, hanem az őket idegen nyelvekre oktató tanárok munkáját is megkönnyítheti (Merics 2011: 198). Lancz Edina, az első magyar jelnyelvi szótár egyik szerkesztője szintén hangsúlyozta e munka jelentőségét, hiszen [N]yelvpolitikai jelentőségén túl a szótár elősegíthetné a sztenderdizáció folyamatát is, vagyis a jelnyelvi normák kialakulását és elterjedését. Bár maguk a siket nyelvhasználók nem érzik ennek szükségét, a tolmácsok, a kommunikációs tanfolyamok tanárai, és idővel talán a szurdopedagógusok is igényelik a 22

24 hivatalos nyelvváltozat megjelenését (Lancz 1999: 371). A jelnyelvi sztenderdizációval kapcsolatosan azonban a negatívumokra is felhívta a figyelmet, hiszen míg a hangzó, beszélt nyelveknél az irodalom és a média, mint közvetítő közeg járul hozzá egy adott nyelv sztenderddé válásához, a jelnyelvek esetében nincs ilyen lehetőség, ahogy az oktatásban eddig betöltött szerepe miatt is háttérbe szorult az egységes jelnyelvi forma használata. A fentebb már ismertetett oktatási helyzet és a szurdopedagógusok hozzáállása miatt ugyanis, ahogy Lancz Edina fogalmaz itt egy circulus vitiosusról van szó: azért nem oktatják a jelnyelvet az iskolában, mert nincs sztenderd változata, és azért nincs sztenderd változata, mert nem oktatják az iskolában. A helyzet tehát nehezen oldódhatna meg magától, elkerülhetetlennek tűnik tehát a mesterséges beavatkozás (Lancz 1999: ). Egy olyan mesterséges beavatkozás, amely a jelnyelvi törvény elfogadását követően egy 2013-ban indított projekt keretein belül fog megvalósulni Jelnyelvi tolmácsszolgálat A tolmácsszolgálat mindenekelőtt az információhoz való hozzájutást segíti elő, amely sokáig, 1998-ig a SINOSZ berkein belül valósult meg. A szövetség által működtetett Jelnyelvi tolmács- és ügyfélszolgálat azonban nem tiszta tolmácsszolgáltatást nyújtott. Mint ügyfélszolgálat elősegítette a hallássérültek azon igényeit, amelyek nem kizárólag kommunikációs segítségre vonatkoztak (pl. tanácsadás, személyi segítés) (Henger Kovács 2004: 88). Végül az érdekvédelmi feladatokat is ellátó Jelnyelvi Tolmácsok Országos Szövetsége (JOSZ) kezdeményezte egy saját jelnyelvi tolmácsszolgálat kiépítését, amely az oktatási és a személyi tolmácsolás területein tett szert nagy tapasztalatokra. A Kósa Lovászy Tapolczai szerzőhármas szerint a végső megoldást az önálló, állami feladatként ellátandó jelnyelvi tolmácsszolgálat-hálózat kiépítése, a szolgálatokon keresztül jelnyelvi tolmácsok biztosítása jelentené (Kósa Lovászy Tapolczai 2003: 8 9). A évi CXXV. jelnyelvi törvény tolmácsszolgáltatásra vonatkozó rendeleteiben már megjelenik ez a kezdeményezés. A törvényben foglaltak a tolmácsszolgálatok feladatai mellett kiterjednek a finanszírozás és térítésmentesség kérdésére, a Jelnyelvi Tolmácsok Országos Névjegyzékének feladataira és a szakképzett jelnyelvi tolmácsokat érintő etikai kérdésekre is, elsősorban a titoktartási kötelezettségre. 23

25 A évi CXXV. törvény több oldalt is szentel a jelnyelvi tolmácsszolgáltatásnak, ezzel is jelezve annak fontosságát, hiszen a hallássérültek sokszor kerülnek olyan kényszerhelyzetbe, amikor nem tehetnek mást, jelnyelvi tolmácsot kell fogadniuk. (Ennek oka kereshető a szegregáción alapuló oktatásban, az orális oktatási módszer használatában is.) A siketek számára nehézséget okoz a hallókkal történő kommunikáció, a halló társadalom pedig nincs kellően felkészülve a fogadásukra, gondoljunk csak az egészségügyre vagy a közigazgatás más területeire. Ezzel szemben a nagyothallók könnyebb helyzetben vannak, mivel két kultúra közötti átjárhatóságot jelent az, hogy a hangzó nyelv elsajátításához szükséges hallásmaradvánnyal rendelkeznek, ami megkönnyíti a kommunikációjukat ép hallású társaikkal. A siketek közvetítői a jelnyelvi tolmácsok, akiknek olyan tolmácsolási színtereken kell helyt állniuk, mint a személyes ügyintézés, az oktatás, a foglalkoztatás, az egészségügy, az egyházi, a rendezvényi szituációk, a média, a telefonálási, a személyi és a közigazgatási tolmácsolási szituációk. A jelnyelvi tolmács tudásával, készségeivel és képességeivel, tudatos és öntudatlan cselekvéseivel, magatartásával és megjelenésével, azaz teljes habitusával nagykövete a siket kultúrának és a jelnyelvnek, a jelnyelvi tolmács szakmának. (Henger Kovács 2004: 67) A jelnyelvi tolmácsolás során azonban nemcsak a tolmácsolási terepek nehezíthetik meg a munkát, hanem olyan általános nehézségek is, amelyek az egyes nyelvek eltérő vonásaiból adódnak. Rajkyné Rozbora Gabriella ezekre az általános problémákra hívta fel a figyelmet egyik tanulmányában. Véleménye szerint egy nyelv szemantikai rendszere tükrözi a nyelvet használó emberek külső és belső világát. A különböző nyelven beszélőket körülvevő realitások nagymértékben megegyeznek, de sok eltérő vonásuk is van, ami a nyelvek szemantikai rendszerében tükröződik. Bármely nyelv bármely fogalmat ki tud fejezni, de lehetséges, hogy eltérő eszközöket ragad meg a kifejezéshez (Rajkyné 1999: 404). A jelnyelvi tolmács számára elsősorban azok a nyelvi elemek okozhatnak problémát, amelyeknek nincs meg a pontos megfelelője a jelnyelvben. Ekkor többféle megoldásból választhat a tolmács: a) alkalmi jelet alkot az adott kifejezésre vagy b) a siket ügyfél jelnyelvi ismereteinek megfelelően alkalmaz egy jelet az idegen kifejezésre (Rajkyné 1999). Előbbi eset az alábbiak szerint történhet: 1. funkcionális megközelítéssel: a kifejezés, tárgy funkciójának jelre vetítése; 2. jelentésnek megfelelő cselekvéssorral; 3. legjellemzőbb látható tulajdonság megragadásával és végül 24

26 4. jelösszetétellel (két vagy több jel egymás utáni alkalmazásával) (Rajkyné 1999: 404). A legnagyobb problémát azonban a beszélők egyéni nyelvhasználati sajátosságai jelentik a tolmács számára, mint amilyen például a hangzó nyelvekben is megfigyelhető hangképzésbeli eltérések a sztenderdizált és a nyelvjárások között. Ezek többnyire eltűnnek a jelnyelvi tolmácsolás során, míg az eltérő jelnyelvi változatok és a sztenderd változat (alapvetően a budapesti regionális jelnyelv) közötti lexikai különbségeket a tolmács a magyarázó fordításnak köszönhetően tudja kiküszöbölni a gördülékeny kommunikáció érdekében (például az ismeretlen szót az ujj-ábécével lebetűzik a siket ügyfél számára, és röviden elmagyarázzák annak köznyelvi jelentését egy a jelnyelvben is meglévő megfelelő jellel) (Rajkyné 1999: 405). Tanulmányában Rajkyné ezeket a tolmácsolás során fellépő problémákat a siket közösség tagjainak eltérő jelnyelvismeretében látja, amelynek forrása a siketoktatás korai gyakorlatában keresendő. Hangsúlyozza továbbá, hogy a hazánkban található hét regionális jelnyelv változat mellett a szociolektusok ismerete is ugyanakkora odafigyelést igényel a tolmács számára, amely a generációs, valamint a képzettség szerinti különbségekből adódó eltérő jelelést jelenti (Rajkyné 1999: 405). Éppen ezért nagyon fontos, hogy a jelnyelvi tolmács az általa elsajátított jelnyelv (budapesti változat) mellett egyéni gyűjtőmunka keretein belül megismerje és alkalmazza a többi változatra jellemző nyelvi elemeket, ugyanis a tolmácsolás folyamán nem csupán a jelnyelv és a beszélt nyelv közti (Jakobson szavaival) tulajdonképpeni fordítást kell végeznünk, hanem az egy nyelven belüli fordítást, vagyis átfogalmazást is, a siket illetve nagyothalló iskolázottságának, műveltségi és jelnyelvismereti szintjének megfelelően (Rajkyné 1999: 405). Nemcsak a siketeket tanító tanárok számára jelenthet tehát segítséget a magyar jelnyelv sztenderdizációja, hanem mind a jelnyelvi tolmácsok mind pedig a hallók számára is, akik el szeretnék sajátítani a jelnyelv alapjait. Az egyébként is sokrétű tolmácsolási színtereken történő munkát alapjaiban változtatná és könnyítené meg, ha egy egységes jelnyelvi változatot használnának az országban, de ugyanennyire lényeges, hogy a tolmács alkalmazkodjon siket ügyfele jelnyelvismeretéhez, ismerje és használja a hét regionális jelnyelvi változat jeleit, amelyeket akár intézményes kereteken belül vagy kötelező, vagy fakultatív tanórák keretein belül sajátíthatna el. 25

27 Kommunikációs akadálymentesítés Mind a siketek, mind a nagyothallók számára nagyon fontos a különböző szolgáltatásokhoz való egyenlő esélyű hozzáférés, értve ez alatt a kommunikációs akadálymentesítést és az épületek (múzeum, mozi, színház, kiállítások stb.) megfelelő megközelíthetőségét, hiszen mindenkinek joga van hozzájutni az őt megillető információkhoz és kulturális javakhoz. A média sokáig nem tartotta fontosnak, hogy pótolja a siketek információhiányát. Kezdeményezések ugyan voltak (pl.: Duna TV, M1), azonban még így is kevés volt az országos szinten történő híradók feliratozása és az esti 10 órás híradó jelnyelvi tolmácsolása naponta. Sokáig úgy gondolták, hogy a hallássérültek tudnak írni és olvasni, a szükséges információkhoz könnyen hozzájutnak az újság, internet segítségével. Ez azonban nem elegendő számukra, s a évi CXXV. törvényben foglaltak ezeket a szükségleteket hivatottak pótolni oly módon, hogy módosították a rádiózásról és televíziózásról szóló évi I. törvényt és a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló évi XXVI. törvényt. A Fogyatékos Személyek Jogairól szóló ENSZ Egyezménynek köszönhetően a magyar jogalkotás megtette a fontosabb lépéseket annak érdekében, hogy megvalósuljon a teljes egyenlő esélyű hozzáférés, ami a hallássérültek számára a televízió 100 %-os feliratozását fogja jelenteni. Erre ugyan még néhány évet várni kell és a televíziós csatornákkal való együttműködés létrehozása sem elhanyagolható, amit a SINOSZ eltökélt célként tűzött ki maga elé (Tapolczai 2008: 10). A törvény elfogadásából származó sikereknek a folytatását is remélhetjük, ami a telefonszolgáltatást és a színházi előadásokat illeti, hiszen ezekre is van igény, a hallássérültek számára ugyanolyan fontos a személyes kapcsolattartás és az információk, mint a kulturális javak, amelyeket a színházak közvetíthetnek számukra (Jelnyelvi-kommunikációs Akadálymentesítési Projekt 2004: 34). Az elmúlt években egyre több és több kezdeményezés valósult meg a siketek kommunikációs akadálymentesítését illetően, mint például a Hallatlan Közhasznú Nonprofit Alapítvány internetes elérhetősége, fejlesztései és oktatói kiadványai; a Vodafone Magyarország Alapítvány telefonos alkalmazásokat fejlesztő jelnyelvi orientáltságú projektjei; a videós jelnyelvi tolmácsszolgálatok vagy az Európában egyedülálló kezdeményezés, amely a SINOSZ és az MTVA 2013 végén aláírt megállapodása következtében teszi élvezhetőbbé és érthetőbbé a siketek és nagyothallók számára a műsorokat azáltal, hogy gyerekeket kért fel jelnyelvi narrátor pozícióba. 26

28 De legalább olyan fontos az a jelenleg is folyó és igen összetett, nem csupán a magyar jelnyelvre vonatkozó projekt, amely az Alap- és alkalmazott kutatások hallássérültek internetes beszédfejlesztésére és az előrehaladás objektív mérésére címet viseli, és amelynek célja, hogy egy olyan rendszert hozzon létre, amely a hallássérültek beszédmegértését és beszédtanulását segítené elő. A Debreceni Egyetem és a Miskolci Egyetem a már meglévő tudást továbbfejlesztve kutatja annak lehetőségét, hogy milyen módszerek, feladatok megoldásával képesek a hallássérültek beszéd megértését és beszélni tanítását az eddigieknél sokkal hatékonyabban fejleszteni, támogatni. 3 E projekt eredményei nemcsak az oktatás (például a magyar nyelv tanítása, elsajátítása), hanem a későbbiek folyamán az infokommunikációs akadálymentesítés terén is megkönnyítenék a siket közösség tagjainak mindennapjait Sztenderd magyar jelnyelv? Előnyök és hátrányok Hogy egy nyelv kodifikálása, illetőleg egységesítése okozhat-e hátrányt az adott nyelvre, esetünkben a magyar jelnyelvre és annak használóira nézve? A sztenderdizációs folyamatról nehéz megállapítani, hogy annak elsődlegesen előnyei vagy hátrányai kerülnek-e túlsúlyba, főleg ha olyan sajátos helyzetben lévő nyelvről van szó, mint a magyar jelnyelv. Egy nyelv adott változatának szabványosítása akarva-akaratlanul hatással van az egyéb nyelvi változatokra (dialektusok, szociolektusok stb.) és használóinak életére, amely negatívumként jelenik meg, ám ahogy arra a fentebbiekben már utaltam, a magyar jelnyelv egységesítésének pozitívumai egyaránt megfigyelhetők (oktatás, tolmácsszolgálat, akadálymentesítés stb.). Kérdés azonban, hogy maguk a siketek hogyan is viszonyulnak az egységes magyar jelnyelvhez, a jelenleg is zajló sztenderdizációs folyamathoz hazánkban. A válasz már Lancz Edinát is foglalkoztatta a jelnyelvi szótár készítését megelőzően (Lancz 1999). Véleménye szerint a sztenderdizáció egy olyan erőszakos beavatkozás, amikor a nem mindenki által használt formák közül választják ki az illetékesek, hogy melyek számítanak szépnek, melyeket kell oktatni, illetve formális helyzetekben alkalmazni. A külföldi tapasztalatok azt mutatják, hogy a nyelvhasználók a legjobb szándékok ellenére sem fogadják szívesen a szakemberek beavatkozását, vagyis nem veszik át a sztenderdnek 3 Az Alap- és alkalmazott kutatások hallássérültek internetes beszédfejlesztésére és az előrehaladás objektív mérésére című pályázatról a projekt hivatalos internetes oldalán található bővebb információ: (Megtekintve: :35). 27

29 kikiáltott formákat, ha az ő nyelvjárásuk más jelet alkalmaz ugyanarra a fogalomra. Ennek az a magyarázata, hogy a nyelvhasználat szerves része a társadalmi identitásnak. De magából a nyelv természetéből is adódik a sztenderdizáció kudarca (Lancz 1999: 372). Egyetlen megoldás létezhet a nyelvhasználók erőszakos, tudatos beavatkozással szemben támasztott ellenszenvének kiküszöbölésére, ha az adott nyelv minden dialektusát figyelembe veszik az egységesítés és a kiadványok (tankönyvek, nyelvkönyvek, szótárak) készítése során, ha a szerkesztők valamennyi regionális jelváltozatot szerepeltetik a szótárban, kiemelve mindig azt az egyet, amely a legelterjedtebb (Lancz 1999: 372). Előfordulnak azonban olyan esetek, amikor egy adott jelenségre nincsenek megfelelő kifejezések, jelek. Az elmúlt két évtized információs forradalma, az angol nyelv nagyarányú terjedése alapvetően járultak hozzá ehhez a jelenséghez, amely a nyelvészeket és ezzel együtt a jelnyelvészeket is új feladatok elé állított. Ahogy a sztenderdizáció esetében is külső, intézményi beavatkozásról van szó, e jelenség esetében is ez lehet a megoldás, azaz a hangzó magyar nyelv történetéből már jól ismert nyelvújító tevékenység A magyar jelnyelv és a siketek viszonya a nyelvújítás kérdéséhez Talán nehezen tudnánk megmagyarázni egy hallónak, egy a jelnyelvben és a siketek kultúrájában járatlan laikus embernek, hogy a jelnyelvek életében is megfigyelhető a nyelvújítás. Ennek érdekessége nem is magában a jelenségben ragadható meg, hiszen nap mint nap nyelvújítást végzünk, ha egy fogalom nem jut eszünkbe az adott jelenségre, újat alkotunk helyette, ám ez korántsem válik általánosan is elfogadottá a nyelvhasználók körében. Egyszeri alkalmak, de ha egy új jelenségről van szó, amelyre nincs szavunk, vagy tudatosan, intézményesült kereteken belül vagy a nyelvhasználókra bízva alakul és terjed el a megfelelő kifejezés. De hogyan is néz ki a nyelvújítás a siketek és a magyar jelnyelv esetében? Mongyi Péter és Lancz Edina Siket nyelvújítás (1999) című tanulmányában számolnak be a munkafolyamatról, amelyet 1998-ban kezdtek meg siketek bevonásával. A nyelvújítással kettős célt kívántak szolgálni. A tanulmány szerzői szerint először is azt szerették volna, ha gazdagodna a siketek jelnyelvi és magyar nyelvi szókincse, hiszen a technika fejlődése, a gyorsuló információ-áramlás, a munkafolyamatok egyre erősödő tagozódása szükségessé teszi a nyelvi fejlődést (Mongyi Lancz 1999: 389). Másrészről úgy gondolták, hogy ezzel az úgynevezett nyelvújítással elősegíthetik a magyar jelnyelv egységesítését is (Mongyi Lancz 1999: 389). Az országban meglévő hét siket 28

30 általános iskola körül ugyanis egymástól többé-kevésbé eltérő nyelvjárások alakultak ki az elmúlt évszázadban, mivel a jelnyelv használatát sokáig tiltották, és tanóra keretében soha nem oktatták. Az így kialakuló nyelvi sokféleség a jelnyelvet használó szakemberek (tolmácsok, pedagógusok) kommunikációját és a jelnyelv oktatását nagyban megnehezíti (Mongyi Lancz 1999: 389). A tanulmány szerzői szerint a jelalkotás során különböző szempontokat szükséges figyelembe venni: a fogalom tartalmának pontos kifejezése; a magyar jelnyelv fonológiai rendszerébe illeszkedő forma; a természetesség, amely azt jelenti, hogy az új jel kivitelezése ne ütközzön fizikai korlátokba, ne kelljen a megszokottól eltérő mozgásra kényszeríteni a kezeket (Mongyi Lancz 1999: 390); az érthetőség kérdése, ugyanis a siketek soha nem alkotnak önkényes jeleket, amelyeknél nincs látható kapcsolat a jel és az adott fogalom között (Mongyi Lancz 1999: 390). Az ikonikusság a jel elterjesztését könnyíti meg, bár a nyelv természetes fejlődése során amelynek iránya a rendszerszerűség felé vezet a formák nagy része fokozatosan eltávolodik a jelentéstől, absztrakttá válik. (Mongyi Lancz 1999: 391); esztétikai szempontok (e szubjektív szempont figyelembevételekor a nyelvújítók elsősorban arra törekednek, hogy a siketek szemében úgynevezett szép jeleket alkossanak) (Mongyi Lancz 1999: 391). A jelnyelvújító tevékenységnek általában kétféle forrása lehet: egyrészt lehet idegen nyelvekre alapozni, másrészt a saját vagy hozott nyelvből dolgozni, amelynek három lehetséges felhasználási formája létezik: a) új jelentés adása a már meglévő, létező szónak vagy jelnek, például a FELLEBBEZ jele, ennek új jelentése MEGCÁFOL; b) szó- és jelalkotás a meglévő formákon történő változtatással és úgy, ha az új szó új jelentést kap, mint például a REKLÁM jele, amelynek megváltozott alakját a KAMPÁNY jeleként kívánták elterjeszteni a nyelvújítók; c) tükörfordítás, amikor egy másik nyelv vagy ebben az esetben a beszélt magyar nyelv összetételeinek lefordítása történik az adott nyelvre, például a TUDATHASADÁS új jele, amely a TUDAT és a HASADÁS jeleinek összetételéből származik (Mongyi Lancz 1999: 391). Az idegen nyelvek, jelnyelvi nyelvújításban betöltött szerepe akkor mutatkozik meg, amikor vagy szó szerint vagy egy adott formát szolgáltatva a nyelvújító szakértők 29

31 átveszik vagy átalakítják azt a magyar jelnyelv fonológiai sajátosságainak megfelelően (például az AIDS jele vagy az INTERNET jele, amely a francia jelnyelvből került át a magyar jelnyelv jelkincsébe oly módon, hogy az eredeti jelformát módosították) (Mongyi Lancz 1999: 392). Mint minden nyelvújító, illetőleg nyelvművelő tevékenység, e mozgalmak is az irodalom és az írott (nyomtatott vagy online) sajtónak köszönhetően nyerik el végső céljukat. Az első jelnyelvújító munkát folytató Lancz Edina és Mongyi Péter szerint azonban ez a hatékony módszer a jelnyelv esetében nem alkalmazható, hiszen írásban nem tud megjelenni, a rádióban szintén nem, a televízióban pedig amelynek segítségével a nyelvújítás folyamata igen felgyorsulhatna egyelőre nincs lehetőség a jelnyelvi tolmácsolásra. Ez utóbbi út egyébként sem járható, hiszen a siketek soha nem fogják elfogadni azokat a formákat, amelyeket hallóktól látnak először (Mongyi Lancz 1999: 393). Az új jelelemek terjesztésének egyetlen sikeres módját a siketekben és azokban a siket személyekben látják, akik népszerűek, akikre a közösség tagjainak legtöbbje tisztelettel tekint és elismeri, elfogadja véleményét (Mongyi Lancz 1999: 394) A JelEsély program Az MTA Nyelvtudományi Intézete február elején mutatta be a több éves előmunkálatokat és projekteket magában foglaló JelEsély: A magyar jelnyelv sztenderdizációjának elméleti és gyakorlati lépései című programját a nagynyilvánosság előtt. A projektről, amelynek elsődleges célja a magyar jelnyelv kutatása és oktatási célú egységesítése, a Hallássérültek 2014 márciusi számában a következőket olvashatjuk: A projekt a JelEsély nevet kapta, és olyan szakemberek vezetik, akiknek a neve önmagában garancia arra, hogy a magyar jelnyelv több mint másfél évszázados küzdelem után végre megalapozhassa méltó helyét a magyar nyelvtudomány birodalmában (Romanek 2014: 10). A 2015 nyaráig tartó munkálatok Bartha Csilla szakmai vezetése alatt valósulnak majd meg, aki elmondta, a projekt elsődleges célja, hogy siket és halló munkatársak együttes bevonásával a jelnyelvi törvényben elrendelt bilingvális oktatás módszereinek kidolgozásához szükséges alapokat a magyar jelnyelv egységesítésével, illetőleg átfogó szociolingvisztikai keretek között megtervezett, úgynevezett korpuszalapú empirikus nyelvészeti kutatásokkal alapozzanak meg. 30

32 Romanek Péter Zalán, a program jelnyelvi szakértője mint siket munkatárs számolt be siket sorstársai számára a program körülményeiről és a jelnyelvi sztenderdizáció előnyeiről, amelyek alapvetően az oktatás területén, a bilingvális siketoktatás elindításához elengedhetetlen tan- és képzési anyagok kidolgozását célozta meg elősegítve ezzel a tanárok, tolmácsok és kutatók munkáját, az információhoz való hozzáférést, ismeretterjesztést is. A fizikai és info-kommunikációs akadálymentesítés szakmai tudásának elterjesztése és hozzáférhető szolgáltatások fejlesztése című program keretein belül különböző részcélokat is szeretnének megvalósítani a kutatók, amelyek a következők: 1. Felmérési eredmények álljanak rendelkezésre a siket közösség szociolingvisztikai és nyelvszociológia szempontból feltárt nyelvhasználati szokásairól. 2. Korpuszadatok álljanak rendelkezésre a magyar jelnyelv sztenderdizációjához. 3. A magyar jelnyelv sztenderdizációja a bilingvális oktatási módszer kidolgozásához. 4. A jelnyelv tantárgyként történő oktatásának, valamint a bilingvális siketoktatás kidolgozásának megalapozásához kutatási eredmények álljanak rendelkezésre. Amellett, hogy a projekt elősegíti a siket közösség nyelvhasználati sajátosságainak szociolingvisztikai, valamint a magyar jelnyelvi változatok beható vizsgálatát, lehetőség nyílik egy sztenderdizált digitális jelnyelvi szótár létrehozására és a jelnyelv grammatikai leírását tartalmazó tankönyvek készítésére is. Ám ami ennél is fontosabb, a nagyszabású országos munkálatoknak köszönhetően a hatékonyabb oktatás és információhoz való alapvető hozzáférés, társadalmi részvétel lehetővé teszi a siket közösség tagjai számára nemcsak a növekvő munkaerőpiacban való részvételt, de a valódi társadalmi integrációt is. Ahogy arra Romanek Péter Zalán is felhívta a siketek és hallók figyelmét egyaránt cikkében: [M]ivel nekünk, siketeknek immár hosszú évtizedek óta az a célunk, hogy kétnyelvű és kétkultúrájú emberként hasznos tagjai lehessünk annak a társadalomnak, amelyben élünk születésünk óta, az ahhoz vezető úton először oktatással kell foglalkoznunk. Ugyanis az oktatás az alapja mindennek, így a gyerekek minden létező képességeinek fejlesztésének is. Amennyiben jelnyelven is megkapja a tanult anyagokat, a siket tanuló sokkal gyorsabban halad, mint amennyire anélkül fejlődne. Ez erőteljesen kihat a felnőtté váló siketek esélyeire, amikor pályát választanak és elkezdenek középiskolába vagy gimnáziumba, később pedig főiskolára, egyetemre járni. Aki viszont dolgozni akar, az már a munkaerőpiac felé indul. Akárhogy is dönt, ilyenkor is nagyon fontos, hogy mennyire van birtokában nyelvi készségeinek, amelyek révén jobban tud érvényesülni a társadalomban (Romanek 2014: 12). 31

33 Kétségtelen a program és a jelnyelv sztenderdizációs folyamatának oktatásban, bilingvális oktatásban betöltött szerepe, annak szerteágazó hatása, előnyei az élet minden terén. Az aggódó tekintetek azonban a magyar jelnyelv regionális változatai felé fordulnak, hiszen a programban bár nincs konkrétan megjelölve, hogy a jelnyelvi egységesítés milyen úton fog végbemenni, vagy úgyis fogalmazhatnánk, hogy mely jelnyelvi dialektus fogja betölteni az egységes sztenderd magyar jelnyelvi változat szerepét hazánkban, fel kell tennünk a kérdést: Milyen hatással lesz a sztenderdizáció a magyar jelnyelv hét regionális dialektusára, esetleg a szociolektusokra? E kérdéssel pedig el is értünk a dolgozat második nagyobb egységéhez. 32

34 4. Kutatások a magyar jelnyelv regionális változatairól Már a kezdeti vizsgálatok során felismerték, hogy az egyes országokon belül (például: Németországban, Hollandiában, Angliában, Dániában vagy az Egyesült Államokban) a jelnyelveknek számos változatát, dialektusát, illetőleg szociolektusát lehet elkülöníteni, amely a hangzó nyelveknek is sajátja, hiszen a jelnyelv is élő, dinamikus, változó, a használóira jellemző kommunikációs rendszer, amely lokálisan alakul (Gebauer 2011: ). Nincs ez másként hazánkban sem, ahol a magyar jelnyelvnek 7 területi változata alakult ki. Sajátos azonban ebből a szempontból a magyar jelnyelv helyzete, hiszen a hallássérültek számára fenntartott speciális oktatási intézményeket működtető hét nagyváros (Budapest, Vác, Sopron, Kaposvár, Szeged, Debrecen és Eger) alkotja az egyes regionális magyar jelnyelvi változatok központjait, s e központok köré épülnek az egyes változatok Az első hazai gyűjtések A regionális magyar jelnyelveket érintő első vizsgálatok 2007-ben kezdődtek a Magyar Jelnyelvi Programiroda (a továbbiakban MJP) Regionális jelváltozatok gyűjtése és összehasonlító nyelvészeti elemzése című programja keretében, amelynek eredményeiről Vándorffyné Lancz Edina számol be tanulmányában (Vándorffyné 2009). Többek között olyan kérdésekre kerestek választ, mint például: Milyen mértékben tér el egymástól a magyar jelnyelv hét dialektusának lexikonja? Lexikai vagy fonológiai eltérésekről van-e szó az egyes esetekben? Hány esetben azonos egy vagy több vidéki változat a budapestivel? Egy-egy fogalomnak milyen a variabilitása, vagyis országosan hányféle jelet használnak a kifejezésére? (Vándorffyné 2009: 3). A részletes kutatásmódszertan kidolgozásánál külföldi minták szolgáltak alapul, többek között amerikai, svájci, dél-afrikai és szlovéniai kutatók korábbi elemzései, nyelvjárásgyűjtései (Aarons Reynolds 2003; Boyes Braem 2001; Lucas 2002; Szabó M. 2003). A magyar ábécé A és M betűje közötti részt feldolgozó, 1000 szavas jellista alapján történő gyűjtés során Vándorffyné Lancz Edina és munkatársai törekedtek a nagyfokú heterogenitásra, arra, hogy minél több szociolektus jelenlétét biztosítsák az egyes régiókon belül. A listán megtalálható jeleknek azonban csupán a fele volt alkalmas arra, hogy 33

35 feldolgozásra kerüljön. Ennek oka a jelek szerkezetében megfigyelhető indexikus vagy rámutató formában keresendő, amely jelenségről bővebben olvashatunk Mongyi Péter és Szabó Mária Helga közösen készített, 2005-ben kiadott munkájában. Vándorffyné Lancz Edina munkatársaival végül a következő eredményekre jutott: a) a jelkincs viszonylag homogén; b) minden régióban magas a budapestivel megegyező jelváltozatok aránya; c) minden régió nagyjából azonos arányban használ más régiókra is jellemző változatokat; d) Kaposvár jelkincse hasonlít leginkább a budapestire; e) megerősítést nyert a budapesti nyelvváltozat sztenderddé válásának tendenciája; f) minden régió őrzi és rendszeresen használja a maga sajátos jelkincsét is; g) a fogalmak nagy részét 1, 2 vagy 3 jelváltozat fejezi ki ma Magyarországon, és végül h) szélsőséges eset, amikor egy adott fogalmat minden régióban másképp jelenítenek meg (Vándorffyné 2009). A gyűjtést mind a hét régió nagyvárosában elvégezték a kutatók, akik jól látható módon elsősorban a fonológiai és lexikai változatok arányára voltak kíváncsiak. Talán nem véletlenül, hiszen például a hangzó nyelvek esetében végzett dialektológiai vizsgálatok eredményei szerint a köznyelv és az egyes regionális változatok, illetőleg a különböző regionális változatok közötti különbségek is alapvetően e két nyelvi szinten ragadhatók meg. Kiss Jenő a hangzó magyar nyelvvel kapcsolatban jegyzi meg, hogy például a köznyelv és a nyelvjárások között számos különbség van (a legtöbb a szókészlet és a fonémagyakoriság területén, a legkevesebb a mondatszinten). A különbségek egy része állomány- és funkcióbeli ( = többletek és hiányok), másik része pedig az előfordulás gyakoriságának és a megjelenés formájának, tehát a realizációnak az eltérésében nyilvánul meg (Kiss 2003: 43). A 2007-ben elvégzett gyűjtőmunkát egy későbbi, szintén az MJP által kezdeményezett kutatás követte. A augusztusa és márciusa közötti, A fizikai és info-kommunikációs akadálymentesítés szakmai hátterének kialakítása kiemelt projekt keretein belül zajlott és Szabó Mária Helga koordinálásával végzett gyűjtés folyamán egy 1000 tételből álló kifejezéslista segítségével 9000 jelet felgyűjtő munkafázis valósult meg. 4 E munkákról azonban tudnunk kell, hogy csupán a siketiskoláknak otthont adó városokra terjedtek ki, kihagyva ezzel olyan jelentős siket közösséggel rendelkező nagyvárosokat, mint amilyen Miskolc. 4 A felgyűjtött jelek megtekinthetők Regionális jelnyelvi szótár címen az alábbi honlapon: (Megtekintve: :06). 34

36 Dolgozatom elsődleges célja ezért, hogy a Miskolcon élő siket közösség körében végzett gyűjtőmunka eredményeiről adjon számot. Véleményem szerint ugyanis a miskolci siket közösség által használt jelnyelvnek egy sajátos formája figyelhető meg. Ez a jelenség pedig a különböző változatok, elsősorban az egri, a debreceni, a váci és a budapesti regionális jelnyelvi változatok együttéléséből fakad. Maga a gyűjtés azonban jelenlegi formájában nem jelnyelvjárás-gyűjtést feltételez, hiszen ezt az idő hiánya és a dolgozat terjedelme sem tette volna lehetővé. A miskolci siket közösség körében végzett jelnyelvjárás-gyűjtés előreláthatólag egy későbbi kutatás eredményeként fog megvalósulni. 35

37 5. A miskolci siket közösség körében végzett felmérésről A vizsgálat egy kérdőíves felmérésen alapult, amelyet a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetségének (SINOSZ), miskolci szervezetének tagjai körében végeztem. A klubnapok (kedd és péntek) alkalmával összegyűlt siket közösség tagjai közül 15 fő töltötte ki a kérdőívet, akiknek ezúton is nagyon köszönöm a segítségét. A 34 kérdést tartalmazó kérdőívet négy nagyobb témának megfelelően különítettem el, amelyek a következők: a) személyi adatok; b) kérdések az iskoláról; c) kérdések a családi, baráti és ismeretségi körről; d) kérdések a jelnyelvi változatokról és végül e) az egységes, sztenderd magyar jelnyelvről. Kitértem olyan területekre is, mint például a közösség tagjainak regionális jelnyelv(ek)hez való viszonya vagy a nyelvi hátrány kérdése, míg az utolsó 5 kérdés az egységes, sztenderd magyar jelnyelvre, a jelenség szükséges vagy nem szükséges voltára vonatkozott. 1. sz. táblázat: A résztvevők megoszlása személyes adataik szerint (R=15) R Nem nő 10 férfi 5 Életkor Hallásállapot nagyothalló 3 siket (60 % felett) 12 Lakhely Miskolc 10 Miskolc környéke 5 5 Korábbi lakhely Miskolc 2 Debrecen, Kaposvár 1 Legmagasabb iskolai végzettség alapfokú 1 középfokú 13 felsőfokú 1 5 Adatközlők Mályi, Ózd, Encs és Edelény településekről. 36

38 5. 1. A siketek oktatása A jelnyelv elsajátítására vonatkozó kérdés eredményei összhangban állnak a szakirodalomban írtakkal, amely szerint a siketek az iskolában (az órák közötti szünetekben vagy az udvaron), a nevelőotthonban tanulják meg a jelnyelvet osztálytársaiktól, idősebb kortársaiktól. Válaszadóim közül 1 fő már óvodás éveiben megkezdte a jelnyelv elsajátítását, 12 fő tanulta meg a jelnyelvet iskolatársaitól, 1 fő jelnyelv-tanártól, jelnyelvi oktatótól, illetőleg szintén 1 fő az oktató és a siket közösség tagjainak együttes segítségével jutott hozzá jelnyelvi ismereteihez. Adatközlőim átlagosan 12 évig folytatták tanulmányaikat, közülük egy fő csupán az általános iskola 8 osztályát végezte el, de a felmérésben részt vett egy szintén nagyothalló főiskolát végzett nő is. Arra a kérdésre, hogy milyen nyelven kommunikáltak a felmérésben résztvevők egykori iskolatársaikkal, a válaszok között nincsenek nagy eltérések, hiszen 4 fő használta kizárólag a magyar jelnyelvet és 5 fő a hangzó magyar nyelvet, míg 6 fő kommunikált mindkét nyelven társaival. A dolgozat fő témáját illetően az iskolával kapcsolatos kérdések közül a 10. kérdés (Hova járt iskolába?) fontos számunkra, hiszen a regionális magyar jelnyelvi változatok mint tudjuk a siketiskoláknak otthont adó városokkal egyeznek meg. 2. sz. táblázat: A résztvevők megoszlása tanulmányaik helyszíne szerint (R1=15, R2=5) R1 R2 Egyéb iskola helyszíne Budapest 4 Vác 1 Eger 6 1 Debrecen 1 2 Kaposvár 1 Sopron 0 Szeged 0 Egyéb 2 Adatközlőim közül 4 fő Budapesten, 1 fő Vácott, 6 fő Egerben, 1 fő Debrecenben és 1 fő Kaposvárott járt siketiskolába, sajátította el a magyar jelnyelvet, illetőleg az orális módszer alkalmazása során amennyire tudta, a hangzó magyar nyelvet. A megkérdezettek közül 3 37

39 fő tanult több siketiskolában is és a már fentebb leírt két nagyothalló nő, tehát összesen 2 fő folytatta tanulmányait egyéb oktatási intézményben. Ki kell ugyanakkor emelnem azt a siket személyt, aki Kaposvárott, majd Debrecenben végezte el tanulmányait. A 26 éves nő siket szülők gyermeke, egy testvére van, aki szintén siket. Szülei Debrecenben végezték el az iskolát, ő és testvére pedig előbb Kaposvárott, majd Debrecenben jártak iskolába. Az ő esetéből jól látható, hogy nemcsak egy közösséget, hanem egy személyt illetően, egy személyben is együtt élhetnek különböző regionális jelnyelvi változatok, amelyek elsajátításához nagymértékben hozzájárultak a siket szülők is. Az iskolába bekerült siket szülők siket gyermekei ugyanis már a meglévő nyelvi input révén sokkal előnyösebb helyzetben vannak. A megismerő vagy kognitív fejlődés és a szocializáció mértékét illetően sokkal előbbre járnak, mint a halló szülők siket gyermekei, s így ők azok, akiknek köszönhetően a nyelvi inputtal alig rendelkező siket gyermekek megtanulhatják a jelnyelvet Az emberi kapcsolatok és a jelnyelv Ahogy arról már egy korábbi fejezetben beszámoltam, a világon, s így a Magyarországon élő siket közösség tagjai között is egyaránt megtaláljuk a siketeket, nagyothallókat és a hallókat. A közösségen belül ott vannak a siket, nagyothalló és halló családok, baráti társaságok és a nagyobb ismeretségi körök. A siket közösség tagjai ezen emberi kapcsolatok révén tehát két kultúrának a részesei és két nyelvnek a beszélői, használói. Az átfedések ellenére azonban a halló társadalom számára a területi nyelvváltozatokból adódó különbségek nemcsak negatív attitűddel, de hátrányos nyelvi helyzettel is párosulnak, míg ez a jelenség a siket közösség körében kevésbé vagy egyáltalán nem figyelhető meg. A felmérés c) (kérdések a családi, baráti és ismeretségi körről) részével kapcsolatos kérdésekben arra kerestem a választ, hogy: a) egyrészt mely nyelven kommunikálnak a közösség tagjai a családi, baráti és ismeretségi körükben; b) másrészt a jelnyelvi változatokkal összefüggésben kerestem választ arra, hogy a különböző regionális jelnyelveken kommunikálók kerültek-e hátrányos helyzetbe az eltérések miatt, előfordult-e bármilyen mértékű kommunikációs akadályozottság az eltérő 38

40 jelnyelvi változatok használatából, okozott-e bármilyen negatív érzést az, hogy valaki regionális jelnyelven beszélt sikettársával. Ez utóbbi kérdések elsősorban a nyelvi hátrány tárgykörébe tartoznak, amely a magyar jelnyelvet használók esetében nem teljesen azonos a többségi halló társadalomban megfigyelhető jelenséggel, ám mégis úgy gondolom, röviden szükséges áttekintenünk magának a nyelvi hátránynak és a hátrányos nyelvi helyzetnek a fogalmát, ennek a nyelvi jelenségnek a kialakulását, fő színtereit A nyelvi hátrány kérdése A nyelvi hátránnyal kapcsolatosan a kutatók évtizedeken keresztül csupán a hátrányra koncentráltak. Egy alacsony szociokulturális háttérrel bíró gyermeknél azonban a különböző kódokból adódó eltérések nemcsak hátrányként jelenhetnek meg. Németh Judit Posgay Ildikó véleményével egyetértve szintén úgy gondolja, hogy a nyelvi hátrány különféle formákban jelentkezhet, melyeket nem lehet élesen elválasztani egymástól, sőt egyszerre több aspektusa is érvényesülhet. A patológiás esetektől (nyelvi zavar, beszédzavar, pl. afázia, diszlexia, diszgráfia, hallásproblémák) mindenesetre érdemes megkülönböztetni azokat az eseteket, amikor a beszélő egy (vagy több) nyelv ismeretének hiánya miatt ütközik nehézségekbe (pl. migráns gyerekek), vagy ugyanazon nyelv változatai közül nem az iskolában (és a kommunikáció nyilvános színterein) alkalmazott köznyelvet sajátította el otthon, hanem egy dialektust (Németh 2012: 106; Posgay 2005). Bartha Csilla a nyelvi hátrány definíciójának alábbi meghatározását adta: egy beszélő vagy beszélői csoport nyelvhasználata valamilyen tekintetben, kisebb vagy nagyobb mértékben eltér a társadalom mintaadó, szimbolikus hatalommal rendelkező csoportjai által normaként tételezett, elvárt nyelvhasználattól (Bartha 2002: 94), s mint nyelvi jelenség az iskolában figyelhető meg a legerőteljesebben. Kiss Jenő véleménye szerint a hátrányos nyelvi helyzet a hátrányos társadalmi helyzetnek a következménye ( ), s tág értelmezés szerint azt jelenti, hogy az adott beszédhelyzetben nem állnak az egyén rendelkezésére a nyelvhasználati eszközök (elemek, szabályok, készségek) azon a fokon, amely a sikeres, hatékony nyelvi kommunikációt garantálja. E szerint hátrányban van a magyarul nem jól tudó magyarországi nemzetiségi a magyarországi magyarral szemben Magyarországon, ( ), az alföldi nyelvjárási beszélő a Dunántúlon és fordítva, a 39

41 csak nyelvjárást beszélő a köznyelvet beszélővel szemben nyilvános beszédhelyzetekben (Kiss 2002: 124). Peter Trudgill 1995-ben megjelent Dialektusok és szociolektusok az új Európában című tanulmányában azt írja, hogy a legtöbb európai országban a lakosságnak az a nagy hányada, amelyik nem beszéli a standard változatot, a diszkrimináció különféle formáinak van kitéve (Trudgill 1995). A normától eltérő tehát a regionális nyelvhasználat, a nyelvjárások, amelyek széleskörű társadalmi megbélyegzettségük és stigmatizáltságuk következtében alapvetően járulnak hozzá a nyelvi hátrány és a nyelvi hátrányos helyzet kialakulásához. Ezt a negatív társadalmi hozzáállást segítette elő és erősítette meg az oktatás is, ahol a nyelvjárásokkal szembeni ellenséges fellépést még ma is tapasztalhatjuk (Posgay 2002; 2004). Posgay Ildikó szerint [E]rre utal a nyelvjárási eredetű helyesírási hibák megítélése, vagy a köznyelvi normától eltérő, s ezért hibásnak tartott nyelvhasználati jelenségek megbélyegzése is (Posgay 2005). Ezek a nyelvjárási anyanyelvváltozatok azonban elsődleges szerepkörük alapján kommunikációs és megismerő vagy kognitív funkciót töltenek be a beszélő számára, fontosak a társadalmi hovatartozás és önkifejezés, a társadalmi helyzetek és struktúrák jelzése szempontjából, s végül, de nem utolsó sorban hordozzák a regionális vagy helyi kultúra sajátos jegyeit és hozzájárulnak a helyi kultúra újrateremtéséhez is (Kiss 2003). Szükség van tehát az oktatásban tapasztalt negatív hozzáállás megváltoztatására, amely a gyermekek életében a szocializáció egyik meghatározó szakasza, illetőleg színtere. Oktatási szempontból éppen ezért megfontolandó Németh Judit tanácsa, aki úgy gondolja, hogy a nyelvi fejlesztő program szüksége vitathatatlan, de mindenképpen az érintett gyerekek erősségeire kell alapozni, és additív módon kell begyakoroltatni velük a kevésbé használt, ám az iskolában elvárt nyelvhasználati módokat. A különbözőségeket kiemelő szemléletnek nemcsak az oktatást kell átjárnia, hanem a nyelvi hátránnyal foglalkozó kutatókat is, hiszen egy hatékony nyelvi program megtervezése és kivitelezése empirikus kutatási eredményeket feltételez (Németh 2012: 109) A nyelvi hátrány és a regionális jelnyelvek viszonya Dolgozatomban a nyelvi hátrány jelensége a fent leírt definíciók alapján csupán a mindennapi kommunikációt és a regionális jelnyelveket érinthetik. Mivel a magyar jelnyelv sztenderdizációja jelenleg is tartó folyamat, így a normaként használt és elismert 40

42 egységes jelnyelvre, illetőleg annak a siketoktatásban megjelenő szerepére és a siket gyermekek által beszélt regionális jelnyelv közötti összefüggésekre és hatásokra itt most nem térhetek ki. Ez a következő évek kutatásainak lehet témája. A kérdés azonban már most felmerülhet a siket kultúrával, siketekkel és jelnyelvvel foglalkozó szakértőkben. A következő adatok a családi és a baráti körben, egyéb kommunikációs helyzetekben esetlegesen felmerülő nyelvi hátrányra vonatkoznak. Adatközlőim több mint fele beszéli, illetőleg választja kommunikációja során mindkét nyelvet (hangzó magyar nyelvet és magyar jelnyelvet egyaránt) a családtagjai és a barátai társaságában. A siketek számára a magyar jelnyelv ekkor lehet a már említett hét regionális változat egyike: a budapesti, váci, soproni, kaposvári, szegedi, debreceni vagy egri, esetleg e jelnyelv változatokra jellemző jelek kontakt-kódokkal (jelelt- vagy jellel kísért hangzó magyar nyelvvel) együttesen alkalmazott változatai, amelyek mutatják e közösség nyelvhasználatának sokszínűségét. 1. sz. ábra: A résztvevők megoszlása a kommunikáció során kiválasztott nyelv szerint Befolyással vannak-e az eltérő fonológiai vagy lexikai jelelemek a kommunikációra, a megértésre a különböző regionális jelnyelveket használó siket közösség tagjai számára? A siketek könnyen megértik egymást a közösség tagjaival? E kérdésekre a következő válaszokat adták a felmérés résztvevői: 11 fő nagyon jól megérti magát társaival, s csupán 3 fő számára okoz problémát az eltérő jelek használata és egyetlen egy ember számára okoznak nehézséget a megértésben ezek a változatokból eredő elemek. 41

43 Az eltérő jelváltozatokra vonatkozott a kérdőív 28. kérdése: Ha egy siket társa más jelet használ egy kifejezésre, azt Ön megjegyzi, és később használja azokat a jelváltozatokat? Adatközlőim közül egy fő egyáltalán nem válaszolt a kérdésre, míg 10 fő jegyzi meg az új jeleket annak érdekében, hogy később jobban megértsék egymást társával, 2 fő csupán néhány jelet jegyez meg és használja azokat, végül 2 fő szintén néhány új jelnyelvi elemet jegyez meg, de nem tartja fontosnak azok aktuális vagy későbbi használatát. És hogy okozott-e kellemetlen, negatív érzést adatközlőim számára az, hogy a különböző regionális jelnyelvekre jellemző sajátos jelek miatt nem értették meg egymást a siketek? Egy 39 éves siket nő volt az egyetlen, aki került már hasonló helyzetbe, s esett rosszul számára, hogy egy siket társa nem értette meg, amit jelel. Adatközlőim több mint fele válaszolta azt, hogy volt már ilyen szituációban, de nem zavarta a kommunikációs zavar, s 3 főnek egyáltalán nem volt még része hasonlóban. Mindent összevetve tehát elmondható, hogy a regionális eltérések, amelyek a Vándorffyné Lancz Edina és munkatársai által elvégzett gyűjtés alapján alapvetően a fonológiai és a lexikai szinteken figyelhetők meg, nem okoznak kommunikációs zavart a hallássérültek számára, még kevésbé kerülnek hátrányos helyzetbe a nyelvhasználók emiatt, hiszen a beszélgetőpartnerek elfogadják és megjegyzik a variánsokat annak érdekében, hogy a későbbi találkozás alkalmával még gördülékenyebb legyen a kommunikáció. A sajátos kultúrából adódik, hogy amikor ismeretlen siketek találkoznak egymással, bemutatkozáskor megkérdezik, hogy az illető melyik iskolában tanult. Ez a kérdés jelentheti egyrészt azt, hogy közös ismerősöket keresnek, hogy megtudják, ki kinek a társaságába tartozik, milyen családi, rokoni, baráti viszonyban állhatnak egymással, de vonatkozhat arra az egyszerű tényre, hogy az illető a beszélgetés során más jeleket fog használni. A hangzó magyar nyelv esetében a korábban 8, majd 10 területi nyelvváltozat közötti fonológiai, morfológiai, szintaktikai és lexikai eltérések erős hatással vannak a megértésre, sőt olykor negatív attitűdöt is generálnak. Ez a jelenség azonban a kapott eredmények alapján nincs jelen a nagyothallókat és hallókat is magában foglaló siket közösség tagjainál és ez nemcsak a zárt közösségnek és a sajátos kultúrának köszönhető, hanem a jelnyelv, mint a manuális-vizuális kódrendszerek legfejlettebb formája sajátosságainak is. 42

44 5. 3. A miskolci siket közösség és a jelnyelvi változatok A kérdőív negyedik, jelnyelvi változatokkal kapcsolatos részében arra a kérdésre kerestem a választ, hogy tisztában vannak-e a siketek azzal, hogy a magyar jelnyelv változataiban él, s ha igen, hány változata létezik, hol találjuk meg őket, illetve mennyire térnek el egymástól, ha egyáltalán van különbség közöttük. A felmérésben résztvevő személyek közül egy fő nem válaszolt az ezekkel kapcsolatos kérdésekre. A fennmaradó 14 fő viszont egyöntetű igennel foglalt állást amellett, hogy ma Magyarországon a magyar jelnyelvnek különböző változatai élnek, amelyek területileg ott találhatók, ahol a siketiskolák. Arra a kérdésre, hogy hány változatról van szó, eltérő válaszokat kaptam, mint például: Sok féle vannak. vagy sok, változó, míg 4 fő tudta a pontos, a jelnyelvet kutató szakemberek által régóta elterjedt választ. Ők a kérdésre azt válaszolták, hogy 7. A kérdőív 24. kérdése arra vonatkozott, hogy vannak-e különbségek a jelnyelvi változatok között. Összesen öt fő gondolta úgy, hogy nagyon eltérőek, 8 fő szerint nincs nagy különbség közöttük, míg 1 fő véleménye szerint semmiben sem térnek el egymástól ezek a jelnyelvi változatok. A szakirodalom szerint a regionális változatok elsősorban a már többször is említett fogalmak, kifejezések, tehát a lexikális szint terén térnek el. Ezekre a lexikális különbségekre vonatkozott a 25. kérdés, amelyben arra kértem adatközlőimet, hogy amennyiben tudnak olyan kifejezésről, fogalomról, amelynek több változatát is ismerik, illetve használjak, írjanak példákat. A következő lexémákat kaptam: VÁR, TESTVÉR, TANÁCS, INFORMÁCIÓ, HASONLÓ, PÉNTEK, POLITIKA, KENYÉR, CSÜTÖRTÖK, JELNYELV, BUDAPEST, NAP. De volt 1 adatközlő, aki fogalom-párokat is megadott, mint TOLL CERUZA és EGER VÁROS, amelyeknek ugyanazon jelét használják a közösség tagjai. (A dolgozat Mellékletében található két kép, a kenyér budapesti és váci jelváltozata Gebauer Hanga fotóesszé sorozatából származik, amelyek jól szemléltetik a két jelnyelvi változat közötti különbséget (Gebauer 2011).) Az egységes magyar jelnyelv kérdése Végül a kérdőív utolsó 5 kérdéséről, amelyek az egységes, sztenderd magyar jelnyelvre vonatkoztak. Arról, hogy létezik-e egyáltalán sztenderd magyar jelnyelv, adatközlőim közül 8-an igennel és 6-an nemmel válaszoltak, míg egy fő tartózkodott a válaszadástól. S hogy melyik regionális változat felelne meg ennek az egységes magyar 43

45 jelnyelvnek? A 2. számú ábra diagram formájában mutatja be az adatközlők válaszát, elképzeléseit erről. 2. sz. ábra: Az egységes, sztenderd magyar jelnyelv megfelelője az adatközlők szerint E válaszok tehát mintegy megcáfolják a szakemberek azon véleményét, amely szerint a magyarországi jelnyelv sztenderd változata a budapesti regionális változattal egyezne meg, hiszen válaszadóim közül összesen 5 fő választotta az egri jelnyelvet. A magyar jelnyelv sztenderdizációs folyamata már az 1990-es években megkezdődött, ami elsősorban a jelnyelvi tankönyvek készítőinek, az összeállítóknak és a budapesti változatot használó siket grafikusoknak volt köszönhető. Vándorffyné véleménye szerint a budapesti jelnyelv dominanciája igen gyorsan nő, lépéseket tenni kell annak érdekében, hogy ne a helyi változat helyett, hanem a mellett váljon általánossá a vidéki városokban (Vándorffyné ). Ez az elképzelés már 2009-ben is felkeltette a kutatók figyelmét a sztenderd magyar jelnyelv problematikájára, s megkezdődtek a további jelnyelvi gyűjtések, vizsgálatok. De vajon mit gondolnak erről a Miskolcon élő siketek? Válaszadóim közül 10 fő azon a véleményen van, hogy igen, szükség van egy egységes magyar jelnyelvre, hiszen ez leginkább a jelnyelvi tolmácsok munkáját könnyítené meg, de ugyanennyire fontos az, hogy egy sztenderd változat segítségével könnyebben megértenék egymást a siketek, s csak 2-2 fő véleménye szerint lenne azért előnyös, mert egyszerűbbé tenné az oktatást nemcsak a siketek, hanem a magyar jelnyelv iránt érdeklődő hallók számára is. Négy fő azonban úgy gondolja, hogy nincs szükség 44