Telefon: Postacím: Bp., Nyírpalota u. 60. Szakmai honlapcím:

Átírás

1 Telefon: Postacím: Bp., Nyírpalota u. 60. Szakmai honlapcím: Gera Pál Vadállatmentések történetei Magyarországon, egy táv-vadállatápoló kalandjai Kelt: Budapesten, júliusa és októbere között

2 TARTALOMJEGYZÉK Bevezető 3. oldal Mentett farkasokkal kilométerek ezrein át Európában 4. oldal A Budapesti Állatkertbe került mongol farkasok története 55. oldal Delfinek a Margitszigeten: vajon hogyan kerültek oda és miért? 58. oldal Utószó 77. oldal A hazai kisragadozók megmentésének története 78. oldal Vidrás történetek 79. oldal Bevezető gondolatok 79. oldal Matyus a megsirattató 85. oldal Füttyös és Barna felnevelése 89. oldal Matyi története 94. oldal Szürke és Vica megmentésének története 99. oldal Koppány megmentése 102. oldal Hermelines történetek 105. oldal Bevezető gondolatok 105 Mérges és testvérei megmentésének története 106. oldal Győző és társai története 110. oldal Menyétes történetek 116. oldal Bevezető gondolatok 116. oldal Barna és testvérei története 116. oldal Körmönfont menyétmentés 119. oldal Borz történet 122. oldal Bevezető gondolatok 122. oldal Borzas megmentése 122. oldal Nyusztos történet 127. oldal Bevezető gondolatok 127. oldal Kerregő a vérengző 127. oldal A hazai menyétfélék nyomjeleinek rövid összefoglalása 130. oldal A vadászok és én: vajon miért nem kedveljük egymást? 133. oldal Az állati jogok szerződése 179. oldal Záró gondolatok 180. oldal Gera Pál eddig megjelent könyvei 185. oldal A szerző szakmai honlapjáról letölthető tanulmányok és könyvek 185. oldal 2

3 BEVEZETŐ KEDVES OLVASÓ! Hosszú évtizedeken keresztül mind a munkám, mind a kedvtelésem vadállatokhoz kötött: az iskoláim végeztével előbb segédvadőrként kerestem a kenyeremet mi tagadás, ez nemigen volt az ínyemre, így csapnivalóan rossz vadőr is voltam, majd, gyerekkori álmom betetőzéseként a Fővárosi Állatkertben dolgoztam állatápolóként. De elkötelezett szenvedélyem is minden egyes szálával e világhoz láncolt, mégpedig a hazánkban élő kisragadozókhoz, másképpen nevezve: a menyétfélékhez, különösen a vidrához és a hermelinhez. Mindaddig, míg abban a szerencsében részesültem, hogy napjaim szinte minden percét ragyogó, soha meg nem unható állatkerti munkám és elszánt szenvedélyem töltötte ki, számos érdekes megfigyelésben és kalandban volt részem. Ezekről már sokat írtam, zömüket megtalálhatják a szakmai honlapomon mind a tanulmányok, mind a könyvek menüpont alatt. Voltak azonban olyan esetek is, amikor szinte hihetetlen események középpontjában találtam magam. Sosem gondoltam volna, hogy Mongóliából becsempészett farkasok megmentésében is részem lesz, vagy azt sem álmodtam soha, hogy Ukrajnából nem egészen megengedett módon hazánkba szállított delfinek életben tartása is számos feladatot ad majd nekem. Igaz, mindezek már régen történtek, a múlt század kilencvenes éveinek legelején, eddig mégsem foglaltam össze, nem írtam meg a történetüket. Most azonban megtettem, hiszen, úgy vélem e két eseménynek igen aktuális még ma is az üzenetértéke: egyfelől az illegális állatkereskedelem mindmáig komoly kihívás mindazok számára, akik Földünk élővilágát megőrizni akarják, mintsem elveszejteni. Másfelől pedig a delfintörténetből jól kirajzolódik majd, milyen bonyolult világot is fed a nemzetközi egyezmények olvasata, értelmezése eltérő kultúrájú országok között. És még akkor is szerepet kaphattam hazai kisragadozók életének megmentésében, amikor már, ha nem is önszántamból, de fel kellett hagynom mind az állatkerti munkámmal, mind a kedvtelésemmel, vagyis, 2006-tól napjainkig bezárólag még mindig sok-sok kaland színesítette és remélem, színesíteni fogja még a jövőben is a napjaimat. Mert erről van szó: barátokkal, ismerősökkel felneveltünk kisragadozókat és azokat, anélkül hogy törvénytisztelő állampolgárként erről a hatóságot értesítettük, és ezáltal az engedélyüket kértük volna, visszaadtunk az életnek, a szabadságnak. Igaz, fura egy dolog ez: otthonról, az íróasztal mellől írásban, vagy éppen telefonon keresztül tanácsot adni azoknak, akik megkeresnek, és tanácsot kérnek, úgy, hogy legfeljebb csak fényképfelvételen láthatom a bajba került jószágot. Táv-vadállatállatápoló lettem. Minden bizonnyal az országban ezt egyedüliként én mondatom el magamról. Az alább olvasható történetek tehát róluk szólnak: farkasokról, delfinekről (még a múlt század kilencvenes éveinek elején történtekről), vidrákról, hermelinekről, menyétekről, borzokról és nyusztokról (ezek a történetek pedig az elmúlt hét évet foglalják magukba). De, és lehet ez még fontosabb is: rajtuk keresztül rólunk, emberekről szólnak, arról, hogy milyen sokszínűek vagyunk, mennyire másképpen vagyunk képesek egy ugyanazt az eseményt meglátni és megítélni, de arról is, hogy mennyire erős érzelmi kapocs lehet bajba jutott állatok életének a megmentése és szabadságuk visszaadása. És hát arról is mesélek, hogy, amint azt a kisragadozós történetek egyikéből-másikából jól kiolvashatják majd, miért váltam napjainkra a hazai vadásztársadalom egy meghatározott része számára nemkívánatossá, mondhatni: lesajnálttá, kiközösítetté. Vállalom azonban, mégpedig büszkén, mert úgy vélem, megérte e küzdelem, és remélem, ezt a most közreadott, külön fejezetben összefoglalt visszaemlékezés is hűen alátámasztja. Kérem, fogadják barátsággal! 3

4 MENTETT FARKASOKKAL KILOMÉTEREK EZREIN ÁT EURÓPÁBAN I et írtak. Csendes, napos nyári vasárnap volt, olyan, mint általában lenni szokott. Szokásom szerint korán reggel érkeztem a munkahelyemre, a Fővárosi Állatkertbe, ahol akkoriban még állatápolóként dolgoztam, az időközben felszámolt ragadozó emlősház Bagolyvár-körletében: itt akkoriban kutya- és menyétféle ragadozókat láthattak az érdeklődők. Csodálatos munka volt, emléke életem végéig elkísér. Már gyerekkoromban is azt tűztem ki magam elé célul, hogy ha felnövök, akkor állatkerti állatápoló leszek, így szabadidőm nagy részét mindig az Állatkertben töltöttem. Órákig bolyongtam egyik helyről a másikra, de a ragadozó emlősök házainál, a Tigrisháznál, a Nagybarlangnál és a Bagolyvárnál mindig hosszasan leragadtam. Megfoghatatlan érzés kerített hatalmába, végeérhetetlenül el tudtam volna nézni az oroszlánokat, tigriseket, leopárdokat, pumákat, gepárdokat, hiúzokat, farkasokat, rókákat, mosómedvéket, nyestkutyákat és sok-sok társukat ben, iskoláim végeztével, tettvággyal fűtötten jelentkeztem is, de a legnagyobb bánatomra elutasítottak, mondván, nincs szabad hely, ahol álmaim netovábbjaként munkába állhatnék. Igaz a kimondatlan, nagyra törő vágyam az volt, hogy a ragadozó emlősökhöz kerülhessek, bár akkor, végtére is mindegy volt számomra, hol kapok lehetőséget, csak az érdekelt, hogy bárhol a kerten belül állatápolóként dolgozhassak. Úgy okoskodtam, ha bekerülök, akkor előbb-utóbb az önmagamra erőltetett titkolt kívánságom is teljesülhet, és végül a ragadozó emlősökhöz sodor a jószerencsém. Elhallgatott vágyálom volt ez, babonából soha, senkinek nem említettem, mert úgy éreztem, ha beszélek róla, azzal olyasmit fedek fel, amivel kimondhatatlan titokra derítek fényt, és azon nyomban dugába dőlhet féltett álmom. Így hát letörve a sikertelenségtől előbb pincérként helyezkedtem el Budapesten, majd segédvadőrként egy pest-megyei községben, Üllőn, lévén vadászati szakképesítéssel rendelkezem: vadgazdálkodási szaktechnikus vagyok. Sokáig azonban a vadászatban sem találtam kenyérforrási lehetőséget, ezért kellett beiktatnom életembe a váratlanul felkínálkozó vendéglátói vargabetűt, de amint alkalom kínálkozott a váltásra, kihasználtam. Igaz, a vadászat, mint olyan sosem tudott magával ragadni, minthogy a pincérkedés sem, bár ez utóbbinak köszönhetem, hogy elsajátíthattam néhány gasztronómiai fogást, lévén nagyon szeretek főzni. De aztán mégis a vadőri pályára tévedtem, bár egyáltalán nem éreztem vágyat arra, hogy vadászatból éljek; talán ennek köszönhető, hogy mi tagadás, csapnivalóan rossz segédvadőr voltam, teljesen alkalmatlan, aki több időt fordított arra, hogy megfigyelje a határban élő állatokat, mintsem a vadászatukat tartsa elsődlegesnek. De akkoriban, ha valaki vadállatokkal akart foglalkozni, annak csak egy út kínálkozott erre: vadásziskolába kellett járnia. Igaz, a vadásziskola is örök élmény marad a számomra, tanulótársaim és tanáraim emlékét sem feledem soha. Azokkal a diáktársaimmal, akikkel barátságba kerültem nagyon sokat kirándultunk, mondhatni szabadidőnkbe bejártuk az egész országot. És ezek a csavargások mindennél jobb és tartalmasabb tanítómesternek bizonyultak. Már ekkor elköteleztem magam a vidravédelem mellett is, amihez még serdületlen gyerekként elolvasott Fekete István Lutra című könyve adta meg az útkeresés iránymutató és mindent eldöntő fogódzóját, amelyet aztán követett a többi letehetetlen, varázslattal bíró állatkönyv is. Csodáltam a vidra kecses alakját, huncut, csillogó gombszemeit, megmosolyogtató fizimiskáját, kiapadhatatlan kandi természetét, és hát tudtam, jól tudtam, milyen sok veszély leselkedik rá. Már ekkor is védett volt ugyan, hazánkban, 1974-ben mondták ki rá a legszigorúbb természetvédelmi oltalmat, az úgynevezett fokozott védelmet, de már ezt megelőzően 1972-ben védetté nyilvánították. Ennek ellenére sokan bizony nem 4

5 nézték jó szemmel a jelenlétét a halastavak és horgásztavak mentén. Egyébiránt az ezerkilencszázhetvenes évek eleje, közepe a hazai természetvédelem egyik legszebb és legsikeresebb időszakát is jelenti, ekkoriban került számos állatfajunk, köztük nagyon sok ragadozó madár- és emlősfaj védelem alá, ami viszont túlhevült vitákhoz, gáncsoskodásokhoz, áskálódásokhoz vezetett. Igen beszédesek az akkori szaksajtóban megjelentett cikkek, hiszen sokan, nagyon sokan, pl. elsősorban a vadászok, de az állattartók, állattenyésztők jó része is ezzel nem tudott azonosulni, ezért mindent megtettek annak érdekében, hogy a saját akaratuknak szerezzenek érvényt. A vadászok és üzleti partnereik egy részéről úgy tűnik, ez a hagyomány kelt újra napjainkban, amikor a ragadozókat üldözendő és elpusztítandó, ne adj Isten kiirtandó konkurensként, úgymond károkozóként kívánták, és nem titkoltan kívánják ismét szabadon vadászhatóvá nyilvánítani hazánkban. Többek között az egerészölyv, a galambászhéja, a barna rétihéja, a holló, a menyét és a nyuszt szerepel az étlapjukon, annak ellenére, hogy már három menyétfélénket szabadon, kedvükre ölhetnek, és a nyilvános adatokból kitűnik, hogy kedvtelve meg is teszik: a nyestet, a borzot és a közönséges görényt bárhol az országban elpusztíthatják. Ennyi kitérő után, visszatérek mondanivalóm lényegéhez. A kirándulásaim nagy része idővel azokra a halas- és horgásztavakban gazdag országrészekre korlátozódott, ahol bízhattam abban, hogy megtalálom a vidra nyomait, sőt, ha szerencsém van, cserkeléseim vagy hosszú órákig tartó lesdeklődéseim után még meg is láthatom. Ekkor érlelődött meg bennem a gondolat: valami hasznosat teszek annak érdekében, hogy ne pusztuljon ki a vidra, valamint hogy az embereket minél jobban megismertessem az életével. Fontosnak tartottam ezt, mert akárcsak a többi ragadozó emlőst, valójában a vidrát sem ismerték az emberek. Csak és kizárólag a rásütött, levethetetlen billogként a halzabálót, a halgyilkost látták benne. A kiveszésének megakadályozásához, pedig külön tervet ötöltem ki, olyat, amihez mindenféleképpen be kellett kerülnöm az Állatkertbe, mégpedig a ragadozó-körletbe. Mert a terv az volt: az Állatkert, mint oly sok más állatfaj esetében szaporítással és visszavadítással hozzájárulhatna ahhoz, hogy ne pusztuljon ki. Merész elhatározás volt ez akkoriban, mondhatni földtől elrugaszkodott bátor törekvés, de hát minden hiába, reményeim megsemmisülten szertefoszlottak, hiszen nem kaptam állást. Így vezetett az utam előbb a vendéglátóiparba, majd később a segédvadőrséghez. Az országjárást, a vidra utáni kutatást azonban nem adtam fel, amikor csak tehettem úton voltam, kutakodtam. És ekkor szembesültem a valósággal: nem egyszer előfordult, hogy vidracsapáról kifeszített hurkot, csapóvasat és méreggel átitatott haldarabokat szedtem fel. Bizony mindez jó és tartalmas lecke volt számomra, olyan ismeretekkel vértezett fel, amelyek a későbbiek során a már országossá fejlődött vidravédelemben is nagy hasznomra voltak. Aztán 1984 nyarán bevonultam katonának, minek során másfél évig viseltem magamon az angyalbőrt. A leszerelés előtt, 1986 februárjában gondoltam egy merészet, újra felkerestem az Állatkertet, de azon kívül, hogy felírták az adataimat, mondván, ha lesz üresedés az állatápolók között, akkor levélben értesítenek, semmi mást nem értem el. Leszereltem és éppen azon tanakodtam, hogyan tovább, mert azt már előre elhatároztam, hogy a pincéri és vadászati múltammal végképp szakítok, hiszen igazából egyik sem volt a kedvemre való. És ekkor levelet kaptam. Nem akartam hinni a szememnek, az Állatkertből érkezett, állásügyben. Szinte repültem a kertbe, ahol meseszép álomként közölték velem, hogy ha valóban állatápoló akarok lenni, akkor már másnap munkába is állhatok, lévén felszabadult egy hely. Igaz, eleinte arról volt szó, hogy a Bölényházba kezdhetem el az állatápolói pályafutásomat, amint azt a levélben is kiemelték, de mire a belépés formalitásain 5

6 túljutottunk, kiderült, hogy a ragadozó-körletbe is kell egy állatápoló. Felajánlották, és én azonnal igent mondtam. Munkába álltam, miután egymás után jöttek a mesés évek. A vidravédelmi elképzelésemet is megosztottam a főnökeimmel, a barátaimmal, amivel újfent szerencsém volt, zöld utat kaptam ahhoz, hogy kedvem szerint szaporíthassam a vidrát, és hogy az Állatkert legyen a betegen, sebesülten talált vidrák menhelye. Ekkoriban még csak két vidra lakott az Állatkert vidraházában: Maci és Lulu, akik a gödöllői filmtelepről kerültek be azt követően, hogy elkészült a Lutra című játékfilm. Velük vágtam hát bele álmaim megvalósításába, és hát belemélyedtem az állatápolói tudás mind mélyebb elsajátításába is, már ami a ragadozó emlősöket illeti. Káprázatos időszak volt! Főállásban azt tehettem, amit már gyerekként elhatároztam, majd mindemellett egyre jobban sikerült kiforrasztanom és elfogadtatnom egy országos vidravédelmi terv megvalósítását is. Teltek az évek. Így érkeztünk el az említett 1990-es nyári vasárnaphoz. Beérve az Állatkertbe, az állatápolói szobába siettem, majd miután átöltöztem, ellenőriztem a felügyeletemre bízott állatokat, hogy nem történt e valamelyikükkel valami az éjjel, kiváltképp azokkal, akik állatorvosi kezelés alatt álltak. De minden rendben volt, így visszatértem az állatápolói szobába. Kávét főztem, aminek ekkoriban még igencsak nagynagy élvezője, mondhatni rabja voltam, miközben arra gondoltam, hogy amíg elkortyolgatom, addig átnézem a vasárnapi újságot. Lapozni kezdtem hát, mígnem az egyik belső oldalon megakadt a szemem egy rövidke cikken. Ez arról tájékoztatta az olvasót, hogy a napokban a Ferihegyi repülőtéren (amit ekkor még így hívtak) az erre illetékes szakmai hatóság elkobzott száztíz mongol farkaskölyköt, akiket egy vállalkozó hozatott be az országba azért, hogy felnevelve, majd egy elzárt területen kiengedve erre kapható bel- és külföldi vadászokkal agyonlövesse őket. Az állatokat, tekintettel a létszámukra, azon a községi szálláson helyezték el, remélhetően csak ideig-óráig, amit a vállalkozó épített számukra. Igaz, az intézkedő hatóság illetékesei előbb azonnal vissza akarták küldeni őket Mongóliába, amit a Washingtoni Egyezmény (CITES) lehetővé tesz, de látva az utazástól megviselt alig két-háromhónapos farkaskölyköket, hozzájárultak ahhoz, hogy Magyarországon maradjanak. És az is döntő érvnek bizonyult, hogy Mongóliában a farkas nem védett, ezért félő volt, ha visszakerülnek, azonnal, még a reptéren elpusztítják őket. Később megtudtam, hogy a mongolok vissza se fogadták volna őket, amiről a magyar hatóságok megkeresésére hivatalos válaszukban külön ki is tértek. Nem akartam hinni a szememnek, többször is elolvastam a cikket és csak hitetlenkedve hümmögtem-hammogtam magamban. Ekkor kopogtak, de meg sem várva a válaszomat, máris belépett Zsolt kollégám és barátom. Mondhatni, akkoriban a legjobb cimborám volt mind az Állatkertben, mind a vidravédelemben a segítőm és elszakíthatatlan társam. Amint belépett, észrevette az asztalra tett újságot. - Olvastad? kérdezte. - Igen feleltem. - Szerinted igaz lehet? - Valószínű rántottam meg a vállamat. Különben miért írták volna meg? - Ki tudja? tárta szét a kezét Zsolt. Képtelenségnek tűnik az egész. - Annak bólintottam. Éppen ezért tűnik lehetségesnek. - Ugyan, ne süketelj! mérgesen mordult rám. Száztíz mongol farkaskölyök. Nem semmi! De hogyan képzelhette a fickó, aki behozta őket, hogy ezt megteheti, sőt, még idővel le is vadásztathatja valamennyiüket egy körbezárt területen? - Nem tudom. Mindig akadnak fura alakok beteges gondolatokkal. 6

7 - Hát igen, ez igaz hagyta rám Zsolt. Itt nálunk, Magyarországon sőt, mondhatni, egész Európában sosem tudott gyökeret verni az effajta vadászat, holott az ilyen természetű állattartásnak, szaporításnak sajnos már nagy hagyománya volt ekkoriban. Mégpedig az Amerikai Egyesült Államok déli államaiban, főleg Texasban, Arizonában, Atlantában és Illinoisban. Ott mind a mai napig megszokott, hogy több száz, vagy alkalmasint több ezer hektár területet elkerítenek, ahová a trópusokról szállíttatnak vadászható madarakat és emlősöket. Példaként említhetők: a strucc, növényevő- és ragadozó emlősök: zebrák, gazellák, gnúk, kafferbivalyok, zsiráfok, varacskos disznók, oroszlánok, leopárdok, sakálok, hiénák stb. Igaz, ma már az ilyen céllal be- és megfogott állatfajokat, azok számát szigorú nemzetközi természetvédelmi és állatvédelmi egyezmények szabályozzák, korlátozzák, nagyon sok faj esetében pedig, határozottan tiltják. Már a befogás során, majd az utazás ideje alatt is százával, ezrével pusztulnak el a csapdával, hálóval fogságba ejtett állatok. Vannak aztán olyan állattelepek, amelyek kizárólag ragadozó emlősökre szakosodtak, itt farkasokat, hiúzokat, nyérceket, vidrákat, medvéket tartanak. Külön tenyésztelepeket is kialakítanak, ahol megpróbálják szaporítani a birtokukba került jószágokat, hogy ezekkel is pótolják a veszteségeket. Céljuk az, hogy az általuk tulajdonolt vagy bérelt területen minél sokszínűbb állatsokaságot alakítsanak ki, amire aztán az arra kapható bel- és külföldi vadászok számára, tetemes költségek mellett, vadászexpedíciókat szerveznek. Ami persze már önmagában ellentmondásos, hiszen az állatok mozgástere behatárolt, lévén a területhatárokat erős kerítésekkel, nem egyszer még villanydróttal ellátott élő sövénnyel is védik. Így és ezt bárki beláthatja nem nagy kunszt, sikeres vadászexpedíciókat útjukra indítani. Mégis, arrafelé nagyon népszerű ez a fajta vadászat, amit alátámaszt, hogy bár napjainkban, az USA-ban is a természetvédelmi- és állatvédelmi elvárások sokkal elfogadottabbak a társadalom részéről, ennek ellenére a vadászatban érdekelt üzleti, gazdasági világ, no és a kapcsolódó politikai érintettség is rendre felülírja, felülíratja azokat a kezdeményezéseket, hogy véglegesen beszüntessék ezeket a vadirtásokat. (Nálunk, ha nem is külhonból betelepített állatokkal, hanem a vaddisznóval ugyanez a helyzet. Úgynevezett disznós-kertekben szaporítják, nevelik és tartják őket, mígnem eljön a téli időszak, amikor a bezárt területen halomra gyilkolják őket. A szó legszorosabb értelmében: ezek nem mások, mint tömegmészárlások, minek során hatalmas tíz- és tízmillió forintos, eurós haszonra tesznek szert. Cinikusan ezt nevezik természetszerű vadgazdálkodásnak). Csak a magukért beszélő, egyértelmű, félre nem magyarázható tények miatt, idézek néhány számadatot, amit jelenleg e fent említett USA-beli telepeken a szerencsés Nimród fizetni köteles. És, erre külön felhívom a figyelmet, ez még csak az egy-egy állat agyonlövésének költsége, nincs benne a telepre történő eljutás utazási, majd visszautazási kiadása, a trófea készre készíttetése, az eltöltött napok vendégéjszakája, az elfogyasztott enniés innivalók, valamint a kínálkozó szabadon választható programok ára. Tehát alább egy 2011-es brosúrából citálok, hiszen ezek a telepek az úgynevezett PRmunkára is sok-sok energiát fordítanak, minek során elárasztják a Földet színes, kedvderítőnek szánt kiadványaikkal, amelyek rendre fellelhetők a különféle vadászati rendezvényeken, no és napjainkban az Internet adta lehetőségeket is felhasználva, a világhálón szintén kelletik magukat. Nevezett brosúrában három texasi telepen 59 trópusi és mérsékelt övi állatfaj elejtésének a költségei szerepeltek. Nos, a nevezett időpontban az említett amerikai államban egy zebra elejtéséért , a gazellákért , a gnúért , az amerikai 7

8 hiúzért és a kanadai farkasért , a fekete medvéért 25000, a szürke medvéért dollárt kellett az asztalra letenniük azoknak, akik erre hajlandók voltak. Egyszóval van kiforrott hagyománya az ilyen jellegű vállalkozói ábrándoknak, csakhogy nem nálunk, és mint említettem Európa szerte sem tudott meghonosodni, mert olyan nagy volt a társadalmi és szakmai ellenszenv, hogy a felszínre bukó vállalkozások rendre becsődöltek. (Pikáns érdekesség: még Spanyolországban is így történt, ahol azonban a bikaviadalok beszüntetésére tett kezdeményezéseket a lakosság elsöprő többsége mind a mai napig elutasítja). De hát mindig akadnak ügyeskedők, olyanok, akik úgy vélik, talán itt az ideje annak, hogy éppen ők legyenek azok, akik sikeresen elkezdhetik az effajta üzletelést. A remélt haszon betegesen furcsa csodadolgokra képes. A félreértések elkerülése végett: napjainkra a Föld ökoszisztémáit már annyira átalakítottuk, felborítva természetes működési rendjüket, hogy elkerülhetetlen az ember szakszerű munkája is, értsd alatta, a tervszerű vadgazdálkodás. Hiszen, leginkább a nagyvadfajok és a ragadozók éppen a megváltozott, szegényesebbé és szűkösebbé vált élőhelyeik miatt visszafordíthatatlan kárt is okozhatnak. Paradox dolog ám ez: mind erre azért van szükség, mert mi, emberek tönkretettük, beszűkítettük az élőhelyeket, ahol aztán az oda beszorított állatfajok létszámát kénytelenek vagyunk szabályozni. De ezek a természetes élőhelyükön, szabadon élő állatokra kidolgozott tervszerű, fenntartható vadgazdálkodás részeit képezik, nem kerítések közé zárt állatfajok módszeres irtását, mészárlását jelentik. Nagy ám a különbség! - Tenni kéne valamit! túrt előbb a szakállába, majd a hajába Zsolt, de elakadt, látszott, szeretne valami találót mondani, csak nem találja a szavakat. - Mit? néztem rá csodálkozva és értetlenkedve, mert el nem tudtam képzelni, hogy mi, egyszerű állatkerti szakik bármire is képesek lennénk. - Mit tudom én! legyintett indulatosan. Először is utána kéne nézni annak, hogy mi igaz a cikkből, és ha valóban úgy van, ahogyan írják, segíteni kellene elhozni a mostani telepről a farkasokat. - Ne butáskodj, Zsolt szóltam rá elhűlve. Száztíz farkas, az ország tíz állatkertje, talán ha néhányat tud befogadni, ha egyáltalán vannak szabad kifutóik. A többivel mi lesz? - Hát ez az. Erre céloztam az előbb. Tudod mit? csapta össze a kezeit, mint akinek hirtelen eszébe ötlött a megoldás. Akár külföldön is körbe lehetne nézni, hátha akadnak ott is olyan állatkertek, amelyek hajlandók néhányat átvenni. - Ezt hogyan képzeled? - Hát úgy, hogy nagyon sok állatkerttel kapcsolatban vagyunk, így ezen a vonalon akár még eredménnyel is járhatnánk. - Ehhez azért engedélyt kellene kérnünk a főigazgató úrtól bólintottam lemondóan. De ha most odaállunk elé és elmondjuk neki, mit olvastunk az újságban, biztosan nem engedi, annyira bizonytalan és kétséges az egész hír. Végtére is csak egy megbízhatatlan forrású újságcikkről van szó! Talán még ki is nevet! - Igen, igazad van csüggedt el. Mégsem maradhatunk tétlenek! - Jó, jó nyugtattam. Viszont ez nem a mi dolgunk, tudod jól! Az ilyen ügyekkel Katalinék foglalkoznak a minisztériumban válaszoltam. De tudod mit? lelkesedtem fel. Holnap reggel felhívom és érdeklődök nála. Ha sikerül elérnem, akkor megtudjuk az igazságot. - Nagyon jó csapott a vállamra Zsolt. Ha beszéltél vele, légy szíves, keress meg. Piszokul érdekel! Katalin az akkori tárca, a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium (KTM) 8

9 Természetvédelmi Hivatalában dolgozott. Ő felügyelte az úgynevezett Washingtoni Egyezmény magyarországi betartatását. Így többek között az ő engedélye kellett az állatkerteknek, és mindenki másnak is, ha valahová külföldre akartak védett állatokat, vagy azok származékát, pl. preparátumát kiutaztatni vagy onnét behozni az országba. Ennek révén ismertük meg már évekkel korábban. A Washingtoni Egyezmény, amely 1973-ban született meg 21 ország aláírásával, a veszélyeztetett vadon élő állat- és növényfajok nemzetközi kereskedelmét szabályozza, amit röviden angol nevének kezdőbetűiből alkotott mozaikszóval egyszerűen csak CITES-nek hívnak (Convention on International Trade in Endangered Species of Wild Fauna and Flora). Hazánk 1985-ben csatlakozott hozzá, amit 1986-ban egy minisztériumi rendelet is megerősített. Ez a hatálya eső állat- és növényfajokat három kategóriába sorolja: Az elsőbe azon állat- és növényfajok tartoznak, amelyek állományait a nemzetközi kereskedelem a kipusztulás szélére sodorta. A második csoportba azok az állat- és növényfajok kerültek, amelyek az állományukat felmérő információkból leszűrhető adatok alapján még nem állnak a kipusztulás szélén, de ahhoz, hogy ezt elkerüljék, elengedhetetlen kereskedelmük nemzetközi szabályozása: a mongol farkasok is ide tartoznak. A harmadik kategóriába azokat az állat- és növényfajokat sorolták be, amelyek az előfordulási helyükön védettek ugyan, de az illető ország csak nemzetközi segítséggel képes biztosítani a fennmaradásukat. (A Washingtoni Egyezményről, annak magyarországi betartatásáról Katalinnak mind a mai napig egyedülállóan értékes, szakmai körökben osztatlan elismerést kiváltó könyve jelent meg 1995-ben Gyilkos Üzlet címmel, amely a KTM Természetvédelmi Hivatalának Tanulmánykötetei sorában látott napvilágot). II. Aznap, bevallom, sehogy sem ment a munka. Akarva-akaratlanul az újságcikkre gondoltam, és ha valamiért be kellett mennem az állatápolói szobába, és ekkor a szokottnál többször is arra vitt az utam, mindig elolvastam. Olyan sokszor, hogy délután már betéve tudtam az egészet. Másnap alig vártam már, hogy kilenc óra legyen. Úgy tudtam, hogy Katalin ez idő tájt érkezik a munkahelyére, így, okoskodtam magamban, ekkor lehet esélyem arra, hogy beszélhessek vele. De hiába a reménykedés, aznap, mint megtudtam, már kora reggel vidékre utazott, és ha bemegy a hivatalába, akkor is csak valamikor délután. Mindenesetre a munkatársa, akivel beszéltem megerősítette az újságcikkben írtakat. - Lehetetlen! szaladt ki a számon. A közlése váratlanul ért, annak ellenére, hogy valami belső megérzés mindvégig azt súgta, igaz a hír, de mégis egyfajta gyenge remény élt bennem: mindez nem lehet valóság a huszadik század végi Magyarországán. És most kiderült, tévedtem. És mi lesz a sorsuk? kérdeztem. - Nem tudom. Ilyen még nem volt, ráadásul ennyi állatot elhelyezni egyik napról a másikra egyszerűen lehetetlen. - Az állatkertekkel beszéltetek? - Egy részükkel már igen, a többiekkel, pedig rövid időn belül. De semmi bíztató. A számításaink szerint, talán ha tizenöt-húsz farkast tudnak majd befogadni, bár lehet, hogy még ennyit sem. - Milyen az a telep, ahová kerültek? - Fogalmam sincs, én még nem jártam ott, de úgy hallottam, hogy förtelmes. Ha 9

10 délután bejön a Kati, vagy esetleg holnap reggel, akkor ő erről sokkal többet tud majd mondani. - Most ott van? - Persze, oda kellett utaznia. Elköszöntem, majd sebtiben megkerestem Zsoltot és töviről-hegyire elmeséltem neki a telefonbeszélgetést. Éreztem, láttam, hogy miután kiderült a sajtóhírben közöltek kétségbevonhatatlan valósága, mindkettőnket feszít a tennivágyás, de a tehetetlenség érzete nyomasztóan ránk sütötte a bélyegét. Szívünk szerint abban a percben elutaztunk volna megnézni ezt a furcsa farkastelepet, amelyről eddig még sosem hallottunk, de tudtuk jól, ez az utazás csak hagymázas álmainkban él. Furcsa volt persze, hogy egyszeriben így derül fény egy ilyen állattelep létére, hiszen annak megépítéséhez idő kellett, nem is kevés, sőt hatósági engedély is. Ezek szerint vagy hivatali hozzájárulással nem rendelkeztek a telep birtokosai, vagy ha mégis, akkor valaki, valaminek a tudatában azt jóváhagyta. De hát farkasokról volt szó, a nemzetközi természetvédelmi egyezmények által védett állatfajról, így Katiékon kívül más nem adhatta a hozzájárulását. Vagy mégis? (Később kiderült, hogy az akkori Mezőgazdasági Minisztérium adta a hozzájárulását a telep kialakításához, ami rávilágított arra, hogy az államigazgatáson belül sem minden egységes. Vélelmezett presztízsből fakadó érdekellentétek voltak ezek, amelyek befelhőzték a tárcák együttműködését, és mind a mai napig levetkőzhetetlen, ellentétekben kiütköző határt jelentenek). Aznap rövidnapos voltam, ugyanis az volt a szokás, hogy aki a hétvégén bent van az hétfőn vagy csak a délelőtt dolgozik, délig, vagy pedig szabadnapot vesz ki. Én, ha tehettem, nem vettem ki szabadnapot, annál sokkal jobban szerettem a kert hangulatát, no és a rám bízott állatokat. Ekkor azonban alig vártam már a műszakvéget, igaz nem tudtam, mihez is kezdek majd a délutánnal és az estével, mégis mehetnékem támadt. Lázasan gondolkodtam, azon törtem a fejem, hogy mit is tehetnénk a farkasokért. Úgy éreztem, hogy bent a kertben teljesen tehetetlen vagyok, el kell mennem, ha mást nem, akkor céltalanul lődörögni egyet a városban. Mielőtt azonban megtettem volna, megint megkerestem Zsoltot. Ő ekkor már az irodában dolgozott asszisztensként, előtte hosszú évekig állatápoló volt. Idővel azonban elsősorban kiváló angolnyelv tudása miatt munkakört váltott, ő intézte az állatok szállítását, leltározását, és az ő tiszte volt a kapcsolattartás mind a bel-, mind a külföldi állatkertekkel is. - Lelépsz? kérdezte, amikor utcai ruhába léptem be az irodájába. - Igen válaszoltam. A reggeli telefonbeszélgetés óta nem találom a helyemet. Képtelen vagyok nyugton lenni. - Én is így vagyok ezzel. Egyébként alig félórája telefonáltak a minisztériumból az igazgatóságra. Megkérdezték, hogy a kert hány farkast tudna befogadni nagyot sóhajtva rám nézett. A főigazgató úr azt mondta legfeljebb hármat-négyet, többet semmi esetre sem. - Ezen nem csodálkozom. Alig van szabad helyünk. - Így van. Ha megtörténik az elkobzás, akkor majd hozzátok kerülnek fel a Bagolyvárba. - Ott most a farkaskifutóban coyotok (amerikai prérifarkasok) vannak. - Tudom. Ők egyébként is hamarosan külföldre kerülnek, tudod jól. De nem kell kapkodni. Azt hiszem, hónapokba is beletelhet, mire jó magyar szokás szerint az ilyen-olyan jogi útvesztőkön túljut az ügy. Addig, pedig szinte biztos, hogy ott maradnak, ahol vannak. - Szerinted ilyen sokáig elhúzódhat? álmélkodtam meglepetésemben. - Persze, és ezen nem is lepődnék meg ismét nagyot sóhajtott, kinézett az íróasztala melletti ablakon, aztán visszafordult felém. Valami azt súgja, hogy nem lesz egy egyszerű, könnyen lezárható ügy. 10

11 Már akkoriban is aktívan részt vettem az alig-alig zászlót bontott hazai természetvédelmi szervezetek programjaiban. A nyolcvanas évek közepén, végén nyílt lehetőség arra, hogy ilyen egyesületek szabadon alakuljanak, aztán a rendszerváltozás után még inkább, egyre-másra létre is jöttek az egész országban. Szép álmokat szőttünk, tele voltunk akarattal azért, hogy tegyünk valami hasznosat, maradandót. Én a vidravédelmi munkán túl ekkoriban elsősorban a Szigetközbe jártam kirándulni, ahol velem egykorú fiatal lányokkal és fiúkkal együtt az ott található növény- és állatvilágot kutattuk, abban a reményben, hogy ez a cselekedetünk hozzájárul majd e gyönyörű tájegység megóvásához. A Bős-Nagymarosi vízierőmű-vita miatt veszélybe került a viszonylagos érintetlensége és holtágainak a vízutánpótlása a vita előbb a magyar és csehszlovák, majd től pedig a magyar és szlovák állam között alakult ki. Később olyannyira elmérgesedett, hogy a szlovákok 1992 októberében egy mesterségesen kialakított üzemvízcsatornába elterelték az Öreg-Duna vízfolyamát, ezzel még reménytelenebbé téve a Szigetköz megóvását. Ettől kezdve ugyanis tőlük függött és függ mind a mai napig, hogy mikor mennyi víz érkezhet a Szigetközbe. Az egyik, általam igen gyakran látogatott természetvédelmi szervezet irodája közel esett az Állatkerthez, ezért elsőként oda néztem be. Meglepetésemre bent találtam Balázst, aki talán még nálam is elkötelezettebb zöld volt, élt-halt a természetvédelemért. A tanuláson kívül akkoriban még elsőéves egyetemi hallgató volt a természetvédelmi munka kötötte le minden idejét. Nagyon jó szervező volt, és a tudásbeli ismerete is tiszteletet érdemelt. A kilencvenes évek elején, mások mellett, mi ketten is kezdeményeztük a KTM-nél, hogy a farkas és a hiúz kapjon természetvédelmi oltalmat, és amikor, oly sok hezitálás után 1993-ban az ebbéli javaslatunk értő fülekre talált, az örömünk határtalan volt. Persze nem csak a miénk, hanem mindazoké is, akik rajtunk kívül elérkezettnek látták mindkét állatfaj védetté nyilvánítását. Addig hazánkban kipusztultnak tekintették mindkét fajt, de időközben bebizonyosodott, hogy újra megjelentek, ezért vált fontossá, hogy oltalomban részesüljenek. - Hát te, hogyhogy bent vagy? kérdeztem tőle. - Sikerült lelépnem az egyetemről. Van néhány dolgom, amit szeretnék elintézni. - Hallottál a farkasokról? - Milyen farkasokról? nézett rám kikerekedett szemekkel. Elmeséltem neki a tegnapi újságcikket és az aznapi telefonbeszélgetésemet. Szó nélkül hallgatott végig. - Hát abszurdnak tűnik a dolog, már-már Kafkai látomásnak jegyezte meg végül. Ezért vagy olyan zaklatott? kissé váratlanul ért a kérdése, mert fogalmam sem volt, hogy ennyire meglátszik rajtam a tehetetlen belső feszültség. - Igen vallottam be. Szeretnék tenni valamit, csak éppen azt nem tudom, mit. Nyomaszt a cselekvőképtelenség. - Talán mégis tehetünk majd valamit mondta bátorítólag. Bár, fogalmam sincs, hogy mit, de idővel kitaláljuk. Mindenesetre előbb beszélni kell a Katival, ugye tudod? - Persze, én is így gondoltam. Remélem, hogy délután elérem. - Jó. Ha sikerül, akkor beszélünk arról, hogy hogyan tovább. Elköszöntem tőle, nekiindultam a városnak. Törtem a fejemet, de semmi épkézláb ötletem sem akadt. Tudtam jól, nem egyszerű az ügy és Zsoltnak abban feltétlenül igaza lehet, sőt, van, hogy akár hónapokba is telhet, amíg a történet végére pont kerül. Amit egyébiránt nemigen értettem, lévén, legalábbis számomra egyértelműen tiszta volt a dolog: a vállalkozó törvényt, sőt törvényeket sértett. Miért kell itt hónapokig elhúzni a döntést a farkasok elkobzásáról? Igaz, merült fel bennem váratlanul, hogy ha már holnap kihirdetnék a jogerős verdiktet, ugyan mit kezdhetne a minisztérium, de akár mi civil zöldek is száztíz farkassal? Céltalanul kószáltam, lázas türelmetlenséggel, kapkodva néztem az órámat. Az idő, amint az ilyen esetekben történni szokott ólomlábakon járt. Pedig alig vártam már, hogy 11

12 elérkezzen a délután három-négy óra, mert elhatároztam, hogy ez idő tájt hívom fel Katalint. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy a Blaha Lujza térre vetődtem. Ekkoriban még állt a Sajtópalota, itt dolgozott István az egyik igen népszerű és sokáig egyedüli délutáni napilapnál. Nagyon jó cimbora volt és akár csak Zsolt, ő is hosszú évekig állatápolóként dolgozott az Állatkertben Zsolttal egy körletben, de eljött az idő, amikor állást váltott. Újságíró lett. És a természetvédelem szakavatott elkötelezettje, később neki is köszönhettem, hogy a hazai vidravédelem végül országos hálózattá fejlődhetett. Szerencsém volt, bent találtam. Az íróasztalánál ült, írt valamit. Amikor meglátott, elmosolyodott, felállt, elém jött és kezet fogtunk. Ő már hallott a farkasokról, el is határozta, hogy újságíróként utánajár az ügynek, amiből aztán egy terjedelmesebb cikket kanyarít. Kiderült, egyelőre csak arra vár, hogy Katalinnal beszélhessen, utána elutazhasson vidékre, oda, ahol a farkasokat elszállásolták. Fényképeket akart készíteni, no meg abban is reménykedett, hogy sikerül a vállalkozóval beszélnie. - Mikor utazol? kérdeztem tőle. - Fogalmam sincs tárta szét a kezét. A főnökkel már beszéltem róla, részéről rendben van, jöhet a cikk. Csak azt nem tudom, hogy beengednek-e a telepre, és hogy a tulajdonos hajlandó lesz-e interjút adni. - Én később hívom a Katit, mert nagyon szeretnék vele beszélni. - Helyes. De tudod mit? Hívjuk együtt, jó? javasolta. Befejezem ezt a cikket, leadom, az cirka fél óra, utána meghívlak egy ebédre. Mire visszaérünk, meg is ejthetjük a telefont. Így tettünk. Beszélgettünk mindenféléről, de mindketten éreztük, hogy ez akkor nem volt felhőtlen, jókedvű társalgás, mert minduntalan visszakanyarodtunk a farkasokhoz, latolgattuk, hogy mégis mit tudnánk tenni értük. De csak verbális mókuskerékként folytonfolyvást ugyanazt hajtogattuk, aminek voltaképpen semmi értelme nem volt. Egyet bizonyított: velem együtt Pistát is hajtotta egy belső késztetés, de nem csak, mint vérbeli, témát szimatoló újságírót, aki cikket, esetleg figyelemfelkeltő történetet akar írni az ügyről, hanem a harcos természetvédőt, elkötelezett állatbarátot is, aki a cikken túl is kész bármit cselekedni. Eltöprengem Zsolton, Balázson, Pistán és saját magamon. Zsolt és én a húszas éveink közepén, végén jártunk ekkor, Pista épphogy betöltötte a harmincat, Balázs alig múlt húsz éves. Fiatalok voltunk, cselekvésre kész elkötelezettjei annak a célnak, hogy az élővilágot megóvjuk a pusztítástól. Magasztos, elragadó elképzelés volt, mégis hittünk benne. Még alig-alig tudtunk valamit a farkasokról, máris túlcsordult bennünk a tenniakarás késztető hajtóereje, és egyszeriben azon mesterkedünk, igaz egyelőre csak a szavak szintjén, hogy mit tehetnénk a szerencsétlen párákért. Hiszen, tudtuk jól, közel sem biztos, hogy bármit is tennünk kell, mégis ez az érzelmileg felpörgetett tennivágyás, ami valamennyiünket cselekvésre késztetett nem hagyott nyugton bennünket. Nem sokkal három óra után értünk vissza a szerkesztőségbe. Máris tárcsáztuk Kati telefonszámát, de lelkesedésünk hamarosan lelohadt. Megtudtuk, hogy nem sokkal előttünk ő is felhívta a munkatársát, akit arról tájékoztatott, hogy a vidéki kiszállása elhúzódik, így csak másnap reggel megy be a hivatalába; ekkoriban még a mobiltelefon csak egy merész ábrándkép volt, kizárólag vonalas, mondhatni: hagyományos készülékeken érhettük el egymást. Letörten ültünk egymással szemben, aztán Pista széttárta a karját, nagyot sóhajtott, és kelletlenül kibökte: - Nincs mit tenni, várnunk kell holnapig. III. 12

13 Végre sikerült! Másnap délelőtt elértem telefonon Katalint. Elmesélte, hogy a tegnapi napja teljesen ráment a vidéki kiruccanásra, egyben megköszönte a felajánlott segítséget. Arra kért, ha tudok, még aznap menjek be hozzá a hivatalába, közben szóljak a többieknek is, és akkor személyesen megbeszéljük majd, hogy mit lehet tenni a farkasokért. Örültem az eredménynek, úgy éreztem, végre megszabadulok a tehetetlenség bénító szorításától. Valami sejtelmes hang azt súgta, lehetőségem lesz mind nekem, mind a többieknek hathatósan tenni az ügy sikere érdekében. Bizonyára mindenki átélte már az életében azt a sejtelmes érzelemhullámot, amikor egy megmagyarázhatatlan belső sugallat azt vetítette előre, hogy bizonyos ügyben, történetben tevékeny szereplővé válik. Megérzés ez, érzékbeli látomás? Ki tudja? Így voltam vele én is, bár elgondolkodtam a feszítő lelki fellobbanáson, a hatása alól nem tudtam magam kiszabadítani. Azonnal körtelefont eresztettem meg, előbb, mivel bent voltam az Állatkertben a házitelefonon Zsoltot értesítettem, majd Pistát a szerkesztőségben. Zsolt nem tudott szabadidőt szakítani magának, Balázst nem értem el sem a lakásán, sem a természetvédelmi szervezet irodájában, lévén az egyetemen volt. Pistával viszont megállapodtam abban, hogy három órára az Állatkerthez jön autóval, aztán együtt megyünk fel a Költő utcába, ahol akkoriban még a Természetvédelmi Hivatal irodaháza működött. Alig múlt el háromnegyed három, amikor siettem az utcán a megbeszélt találkozóhelyre, de semmit nem kellett várnom, mert Pista, nem tagadva meg önmagát, már ott állt az autójával egy ütött-kopott, lestrapált Trabanttal. Alig húsz perc múlva felértünk a hivatalhoz, ahol Katalin már várt bennünket. Elnyűttnek tűnt, amit be is vallott. Azt mondta, hogy a lefoglalás óta alig tudott pihenni, minden idejét és erejét elvette abbéli igyekezete, hogy biztosítsa a farkasok biztonságát. - Tudjátok a vállalkozó nem egyszerű eset. Otromba és erőszakos. Ő és az ügyvédje már eddig is megmozgattak minden követ azért, hogy helyezzük hatályon kívül az átmeneti lefoglalási határozatot. Persze ezt nem tettük és nem is tesszük meg, ezért perrel fenyegetőznek, sőt még olyan támogatókat is keresnek, akik kiállnak mellettük mesélte fáradtan. - De hát kiket tudnak maguk mellett mozgósítani? szaladt ki belőlem a kérdés. - Üzlettársakat, jogászokat, esetleg újságírókat, akik aztán a maguk ismeretségi körében kilincselnek tovább. Talán még a minisztériumban vagy politikusok körében is találhatnak velük rokonszenvezőket. Nem tudhatni! - Ugyan, ki szimpatizálna azzal, hogy egy elkerített területen lemészároljanak száztíz farkast? horkantam fel mérgesen. Ez itt nem Amerika! - Naiv vagy, Pali mosolygott rám Katalin. Üzletről, személyes becsvágyakról és gazdasági érdekeltségekről van szó, ami, ha sikerül megvalósítaniuk a terveiket akár soksokmilliós hasznot is hozhat számukra. És ez már olyan vonzerő, ami sokakat csábíthat. - Ezt nem hiszem el értetlenkedtem. - Pedig így van bólintott Katalin. A vállalkozó csak egyike ennek a többszereplős történetnek eltöprengett. Valami azt súgja nekem, hogy küzdelmes hetek, hónapok állnak előttünk jegyezte meg csendesen. - Miért csak átmeneti lefoglalási határozatot adtatok ki? Hiszen egyértelmű, hogy megszegte a legfontosabb természetvédelmi előírásokat, vagyis törvényt sértett! kérdeztem témát váltva. - Azért, Pali, mert ez a dolgok kötelező közigazgatási és jogi rendje, amit be kell tartani. Előbb átmeneti határozat születik, ezt vizsgálat követi, lehet, hogy bírósági eljárás is, és csak azt követően születhet meg a végső, jogerős ítélet válaszolta. - Mégis hogyan gondolta az egészet ez a vállalkozó? Álmodott egy merészet, és úgy 13

14 vélte, a jó üzlet reményében idővel mészárszékké változtatja a határt? Pista, aki eddig semmit sem szólt, még mindig hitetlenkedve csóválta a fejét. - Alapjában véve nem világosak a szándékai merengett Katalin. Nem hajlandó elárulni, hogy voltaképp mit is tervezett a farkasokkal. Lehet, hogy valóban vadásztatni akarta őket, de azt is hallottam, hogy nem. Miután elérnék a felnőttkort, akkor megölnék valamennyiüket, és a prémjüket dolgoznák fel elhallgatott, ránk nézett és kelletlenül elmosolyodott. Kétkedve hallgattam, hiszen jól tudtam, a farkas gereznája nem tekinthető olyannak, amit elsőrangúnak nevezhetnénk, sőt, kimondottan gyenge minőségű, ugyanakkor tisztában voltam azzal is, hogy nagy kereslete van a kikészített állatbőröknek, preparátumoknak. Farkasnak, medvének és sok-sok minden másnak, amelyek megvásárlására sokan szívesen költenek, hogy aztán lakásuk falát felékesítve mesélhessenek akár hősies vadászkalandjukról is. A múltban nem egyszer lefoglalt már a hatóság ilyen törvénytelenül árult farkasprémet valamelyik országút melletti piacon, vagy településeken tartott hétvégi vásárok idején. - Tudjátok, hogy milyen üzlet keretében kerültek hozzá a farkasok? kérdezte Katalin. Mindketten nemet intettünk. Nejlonharisnyát és gyertyát adott értük hát, bevallom sok mindenre számítottam, de erre nem. Pista is így volt ezzel, hangtalanul, szájtátva, tamáskodó arckifejezéssel és kikerekedő szemekkel néztünk Katalinra. - Ezt nem mondod komolyan suttogta Pista. Katalin bólintott. - De igen, ha hiszitek, ha nem, ez az igazság. Úgynevezett bartelüzlet keretében bonyolította le az adásvételt. - Szokatlan egy vállalkozói szellem jegyezte meg Pista. Egyébként, holt tart ennyi farkast? - Kint a falu határában, egy elhagyott és átalakított tsz telep volt tehénistállójában. - Tehénistállóban? egyszerre kiáltottunk fel Pistával. - Igen bólintott Katalin. No, persze, úgy-ahogy átépítették. Képzeljetek el egy hosszú hodályt, hosszanti oldalukon telis tele apró, alig háromszor-négy méter hosszú és cirka azonos szélességű ketreceket. Erős vasajtókat építtetett, a ketrecek oldalát és tetejét vastag drótsodronnyal szereltette fel. Az elmondása szerint felkészült a farkasok fogadására, mégis borzasztó az egész! Képzeljétek, takarítani csak úgy lehet a farkasok ketrecében, ha belép közéjük valaki, mert az egyik ketrecből a másikba nem lehet átzárni őket. Erre persze nincs vállalkozó, ezért azt találták ki, hogy minden nap reggel erős vízsugárral megpróbálják kimosni a felgyülemlett piszkot és ételmaradékot. Szörnyű! - Mennyi ketrec van? kérdeztem. - Pontosan nem tudom, de harminc vagy negyven. - És valóban azokban tartja a farkasokat? Pista hangjában kétely bujkált, látszott, még mindig nem tudja elfogadni mindazt, amit Katalin elmesélt. - Igen, kettesével és hármasával. Világítás, pedig jószerivel semmi. Négy vagy öt alig pislákoló csupasz villanykörte csügg alá a szembenálló ketrecek közötti úton, de alig adnak valami fényt. Igazából még félhomályt sem biztosítanak. Iszonyatos! - Máshol nem lehetett volna elhelyezni a farkasokat? kérdeztem ismét. - Hol? tárta szét a kezeit Katalin. Derült égből villámcsapásként ért a hír, amikor múlt héten telefonáltak a Ferihegyről és az iránt érdeklődtek, beengedhetik-e az országba a száztíz farkaskölyköt. Mert kölykökről van szó, alig két-három hónaposak. Előbb el sem akartam hinni a bejelentést, azt hittem valaki a bolondját járatja velem. Végül a vámtiszt meggyőzött arról, hogy eszében sincs humorizálni, így hát kimentem a reptérre. Nagyot sóhajtott. Órákon keresztül tárgyaltam a vállalkozóval és az ügyvédjével. Meggyőződéssel vallották, hogy joguk van a farkasokhoz, olyannyira, hogy még Mongóliában be is oltatták őket, bizonyítva ezzel, hogy legalább az állategészségügyi előírásokat tisztelik. De más 14

15 szabályos hivatalos papírjuk nem volt. Igaz, nem is lehetett. Ezért hivatalosan átmenetileg lefoglaltam a farkasokat, de mivel száztíz jószágról van szó, nem tehettem mást, engedélyeztem, hogy elvigyék őket a farkastelepre. - Egyáltalán hogyan tudtak ennyi farkaskölyökhöz hozzájutni? kérdeztem ismét. - Egyszerűen. A bartelüzlet keretében a mongolok felkutatták a farkasok kotorékait, a felnőtteket agyonlőtték, a kicsiket kiásták. Náluk ez bevett, elfogadott szokás. - Azt hallottam, felmerült az is, hogy azonnal visszakülditek őket az első Mongóliába tartó repülővel jegyzetem meg. Katalin újra bólintott. - Megtehettem volna, de mégis másképpen döntöttem. Először is azért, mert látva az elcsigázott és hullafáradt farkasokat megsajnáltam őket, másfelől pedig Mongóliában, ha csak nem tudja azt a vállalkozó megakadályozni, bizonyosan már az ottani reptéren elpusztították volna valamennyit. Arrafelé a farkas egész évben irtható dúvad, ezért is jöhetett létre ez az üzlet. A mongolok ezen csak nyertek. - A hazai állatkertek mennyit tudnak átvenni? érdeklődött Pista. - Ha jól emlékszem húszat vagy huszonkettőt. - Ez várható volt jelentettem ki. - Igen, én sem számítottam másra, sőt valamivel kevesebbre. Most azonban azt kellene kitalálni, hogy mi legyen a többivel. Mi itt a hivatalban már felvettük a kapcsolatot külföldi társintézményekkel, várjuk a visszajelzéseiket. Mindenhol azt ígérték, hogy utánanéznek az országaik állatkertjeiben, vadasparkjaiban és rezervátumaiban. Hátha akadnak majd olyanok, ahol befogadnak néhányat. - Rendben. Már tudom, hogy egyelőre miben lehetünk a segítségetekre mondtam szinte kapkodva, mert váratlanul eszembe villant egy lehetőség. Katalin és Pista érdeklődve figyelt. Én folytattam. Nos, a hazai természetvédelmi mozgalmon keresztül felvesszük a kapcsolatot külföldi zöldszervezetekkel, hátha ezen a vonalon is eredményesek lehetünk. És ha az Állatkertben sikerül megnyerni magunknak a főigazgató urat, akkor az Állatkert partnerintézményeit is értesíthetjük. Ezt Zsolt már tegnapelőtt is nagyon szorgalmazta. - Nagyon jó lelkesedett Katalin. Azt hiszem, hogy ennél többet jelenleg nem is tehetünk. Igaz, még hónapokig elhúzódhat az ügy a különféle jogi huzavonák miatt, de azért nem árthat, ha nem ülünk tétlenül. Ebben maradtunk. Pista megkérdezte, hogy újságíróként meglátogathatja-e a telepet. Katalin ennek nem látta az akadályát, de hozzátette, hogy ehhez a tulajdonos engedélye kell, aki nem feltétlenül lelkesedik majd ezért. Pista számolt erre, de azt mondta, egy próbát megér az egész. Már aznap megtelefonáltam a hírt Zsoltnak, aki még az Állatkertben volt, és Balázsnak, akit a természetvédelmi szervezet irodájában értem utol. Megállapodtunk abban, hogy másnap munka után találkozunk egymással és megpróbáljuk kitalálni, hogy mikor, milyen formában keressük meg a velünk kapcsolatban lévő külföldi zöldszervezeteket. És addig Zsolt beszél a főigazgatóval is, aki ha valóban nem látja akadályát annak, hogy az Állatkert bekapcsolódjon, akkor a külföldi állatkertek, vadasparkok értesítését majd ő intézi. Ettől azonban még nem volt nyugtom. Hajtott a cselekvésvágy, így még aznap kora este bementem a zöldszervezet irodájába Balázs már nem volt bent és mindazokat a hazai természetvédelmi, állatvédelmi egyesületeket, alapítványokat felhívtam, akiket személyesen ismertem. Volt, aki hallott már a farkasokról, akadt viszont, aki nem, így igen hosszúra sikeredett a telefonbeszélgetések sora. De nem bántam, éreztem, hogy a tenni akarás erőt ad, ami nagyon jó érzéssel töltött el. Másnap délután a természetvédelmi szervezet irodájában találkoztunk: Balázs, Zsolt és én, Pista váratlanul közbejött elfoglaltsága miatt nem tudott velünk lenni. Beszámoltam nekik az előző napi telefonjaimról, elmeséltem, hogy mely szervezeteket hívtam fel és melyikük mit mondott, ígért. Zsolt is jó hírrel szolgált, sikerült megszereznie a főigazgató engedélyét, így 15

16 semmi akadálya nem volt annak, hogy a tervbe vett állatkerti, vadasparki megkeresések hamarosan megtörténjenek. - Ez így jó értett egyet Balázs. De többet kell tenni! - Többet? kérdeztem hitetlenkedve. Mit? - Ezt Balázs a táskájába nyúlt és egy hevenyészett levélpiszkozatot halászott elő. Meglobogtatta. Sajtóközlemény. - Komolyan gondolod? kérdezte Zsolt. - Igen, komolyan, miért, mit hittél? felállt és az apróka szobában fel alá sétálva beszélt tovább. Tudjátok, az egy dolog, ha a szakmai vonalakon elindul valami, viszont közel sem biztos, hogy elég. A társadalmat is fel kell rázni. Ha a sajtó kapott volna az ügyön, mára már ettől lenne hangos a média, olyan botrányos az egész. De néma hallgatás van, egyszerűen a vasárnapi újságcikk nem érte el az újságírók ingerküszöbét. És a társadalomét sem, mert ezen a téren is beszédes a csend. - És ezen egy sajtóközleménnyel akarsz változtatni? kérdeztem. - Igen bólintott Balázs magától értetődően. Tájékoztatjuk a közt arról, hogy milyen úton és céllal érkeztek be a farkasok, valamint arról is, hogy milyen körülmények között tartják őket. Majd a szakmai szervezetekhez és a lakossághoz fordulunk, megkérve őket, hogy ha valakinek lehetősége van arra, hogy segítsen a farkasok biztonságos külföldi elhelyezésében, akkor tegye meg. Lehet, hogy semmi eredménye nem lesz, de lehet hogy igen. Főként akkor megállt és felemelte a kezét, miközben ujjával figyelmeztetően a levegőbe bökött, ha nem csak a magyar sajtónak küldjük el a sajtónyilatkozatot, hanem a külföldinek is, angolul. Tudjátok, érzem, tudom, hogy ezt meg kell tennünk. Végül is megállapodtunk, így alaposan kielemeztük és átfogalmaztuk a Balázs írta piszkozatot, majd amikor elkészült a végső szöveg, a faxgéphez siettünk; az Internet és az e- mail még csak sok-sok évvel később vált megismerhetővé, mindennapossá. Az irodaépületet más szervezetek is használták, előbb őket is felkerestük azzal a kéréssel, hogy segítsenek a sajtókapcsolataikhoz eljuttatni a nyilatkozatot. Hamarosan minden olyan szobában, ahol fax volt található, lázas munka kezdődött. A sajtónyilatkozat persze nem volt hosszú, hanem rövid, lényegre törő olyan, amit reméltük, bár semmi tapasztalatunk nem volt rövidsége és tartalmi mondanivalója miatt biztos elolvasnak. Hangzatos címet is adtunk neki: Farkascsempészet Magyarországon. Elérhetőségnek a magyar sajtóhoz az én nevemet, telefonszámaimat adtuk meg, míg az angol nyelvűéhez, lévén nem beszélek idegen nyelveket, Balázsét. És magától értetődően a Természetvédelmi Hivatal elérhetőségeit is felsoroltuk, hiszen hivatalosan ők jártak el az ügyben. Miután végeztünk, összeállítottunk egy másik rövidke levelet, amit Zsolt vett magához. Piszkozatunkban a külföldi állatkerteknek címzett hivatalos megkeresés szövegét vázoltuk fel, amit másnap Zsolt egyeztet az állatkerti feletteseivel, akik persze az én feljebbvalóim is voltak, és amint rábólintanak a jóváhagyott szövegre, azonnal munkához lát. Végül az általunk ismert külföldi természetvédelmi, állatvédelmi szervezeteknek írtunk egy figyelemfelhívó levelet, jobbadán a sajtónyilatkozat szövegét fazoníroztuk át, majd ismét a faxgéphez léptünk. Órákkal később, késő este a jól végzett munka édeskedves érzetével köszöntünk el egymástól. Más dolgunk már nem akadt: várnunk kellet és bízni Balázs igazának beteljesülésében, abban, hogy a bel- és külföldi sajtó vevő lesz a történetre, valamint abban, hogy az Állatkert is véglegesen rábólint a tervezett figyelemfelhívó, segítségkérő levélre. És hát nem utolsósorban nagyon sokat vártunk a külföldi zöldektől is. IV. 16

17 Sikerült! Hihetetlennek tűnt, de másnap a hazai írott sajtó, televízió és rádióadó majd minden csatornáján közölte a sajtónyilatkozatot, miután égtek a minisztériumi telefonvonalak is, se szeri, se száma nem volt a kilincselő, telefonáló újságíróknak. És ezzel együtt egyfajta sajátos újságírói népvándorlás indult vidékre is, megszemlélni a farkasokat. Vajon mi lehetett az oka annak, hogy a mi közleményük a szó legszorosabban vett értelmében hatalmas publicitást kapott, míg az azt megelőző vasárnapi újságcikk teljesen hatástalan maradt? tettük fel magunknak a kérdést. A választ persze nem találtuk meg, de hamar túltettük magunkat ezen, sokkal inkább azt foglalkoztatott bennünket, hogy a nem várt sikerrel kecsegtető akció valóban érzékelhető eredménnyel járjon. Pistán érződött a neheztelés. Úgy vélte, megkerültük őt, várnunk kellett volna a sajtónyilatkozattal egészen addig, amíg meg nem írja a cikkét. Egyfelől megértettük, magam bűntudatot is éreztem, mert hát való igaz, nagyon készült rá, de Balázs azzal érvelt: ettől még egyedi, különleges cikket is fabrikálhat, mélyebben utánanézve, megvizsgálva a történteket. Ezt, jegyezte meg a többi újságíró, nem teszi, nekik csupán egy-egy kép kell, majd az általuk izgalmasnak vélt pikáns részeket kiemelik a történtekből. Vagyis ők kizárólag a botrányos sztorira hajtanak, arra, aminek úgynevezett hírértéke van, amivel aztán a lapjaik eladott példányszámát is növelhetik, míg ezzel szemben Pista sokkal komolyabb, mélyrehatóbb elemzésre készül. Vagyis, szólt az okfejtés, ha a tervei szerint írja meg a cikkét, még mindig kivételeset cselekszik, olyat, amire a kollégái, a lakosság és a szakemberek is felkapják majd a fejüket. Pista bólogatott, látható kényszeredettséggel igazat adott Balázsnak, de szavai mögül csalhatatlanul kitetszett a nemtetszés keserűsége. Egyszerűen nem akart vitát. A külföldi sajtó jelentős része is közlésre alkalmasnak találta a sajtónyilatkozatot, így akárcsak magyar kollégáik ők is először a minisztériumban, majd a vidéki helyszínen kutakodtak újabb hírek után. Balázst többen keresték és ő fáradhatatlan szorgalommal nyilatkozott, elmondva mindazt, amit tudtunk a történtekről, hozzátéve, hogy mi a várható segítség miatt kerestük meg a külhoni sajtót, lévén itt Magyarországon száztíz farkast, már ha a reményeink szerint sor kerül a jogerős elkobzásukra, nem leszünk képesek elhelyezni. És így, ha külföldi országok érdeklődő szakemberei, laikusai értesülnek a történtekről, akkor megnőhet az esélye annak, hogy a farkasok sorsa mielőbb és megnyugtatóan rendeződik. Közben a magyar újságok részéről engem is többen megkerestek. Ezt megelőzően persze Balázzsal megállapodtunk abban, hogy azon felül, ami a sajtónyilatkozatban szerepel, többet nem mondunk, semmit nem teszünk hozzá, hanem az érdeklődőket további részletekért Katalinhoz irányítjuk, amit persze Katival is előre megbeszéltünk. Ez így volt rendjén való, mégis ő képviselte a magyar államot, mi, civilként, mondhatni, fontoskodó kívülállóként csupán a magunk tevékeny módján igyekeztünk hozzájárulni ahhoz, hogy az ügy mielőbb lezáruljon. Zsolt is megkapta a végső engedélyt az Állatkertben, így hamarosan valamennyi olyan partnerintézmény fogadhatta a rövid, angol nyelvű faxot, amellyel akkoriban a Fővárosi Állatkert kapcsolatban állt. További, részletes információkért Zsolthoz fordulhattak, amit persze előtte szintén egyeztettünk Katalinnal. Elindult hát valami, csak azért szorítottunk, hogy kézzelfogható eredményt is hozzon számunkra. Abban is reménykedtünk, hogy a nem mindennapi eset miatt a sajtó és a közvélemény részéről nem háromnapos történet lesz, hanem olyasmi, ami további érdeklődésre is számot tart. Fontosnak tartottuk ezt, hiszen úgy véltük, ha folyamatosan a figyelem középpontjába kerül az esemény, akkor az meggyorsíthatja egyfelől a jogi huzavona lezárását a vállalkozóval, másfelől pedig hamarabb megfelelő szálláshelyet találunk a farkasoknak. (A jogi csűrés-csavarást aztán semmi nem befolyásolta, mert még hónapokig tartott a végső ítélet a kihirdetése). Úgy tűnt, valóban nagyobb a figyelem annál, hogy hamarjában feledésbe merüljön a történés, nap-nap után újabb cikkek láttak napvilágot. Igaz, ezek jó része, amint azt Balázs 17

18 megjósolta bulvárhírként kezelte a történetet, amit, mi tagadás, nem mindig vettünk kitörő lelkesedéssel tudomásul, de legalább a felszínen tartotta. A legzavaróbb az volt, hogy ki tudja miért? egyre többször kiszínezték az ügyet, olyan feltételezéseket, mellékzöngéket is felvetve, amelyeknek semmi valóságalapjuk nem volt. Magyarán, újabb és újabb kitalációkat, elméleteket dobtak be a köztudatba, olyanokat, amelyek izgalmasabbá és rejtélyesebbé tették a farkasok behozatalának, valamint a vállalkozó által tervezett felhasználásuknak a történetét. Időközben megérkeztek az első külföldi visszajelzések is. Előbb Katalinhoz, aki a minisztérium külföldi társintézményeitől kért támogatást, majd az Állatkertbe, ahová a külhoni állatkertek, vadasparkok válaszai futottak be. Sajnos ezek egyelőre nem kecsegtettek sok jóval, zömük arról adott számot, hogy már értesítették országaik farkas befogadásra alkalmasnak tartott intézményeit, de még kézzel fogható választ sehonnét sem kaptak. Mindenhol mindenki időt, türelmet kért. Valamivel később a külföldi zöldektől is hasonló hírek futottak be, de annak ellenére, hogy még semmi konkrétumot nem tartalmaztak, mégis jelezték számunkra: foglalkoznak az üggyel, vagyis az elmondásuk szerint, a legnagyobb megelégedésünkre nem tették ad acta. Ebben az is közrejátszott, hogy a sajtóközleményünk után több hazai zöldszervezet is felvette a kapcsolatot az általuk ismert külföldi egyesületekkel, alapítványokkal, így a hír ezen a vonalon is számos olyan helyre eljutott, amelyhez nekünk nem volt kapcsolatunk. A vállalkozó eleinte elhatárolódott attól, hogy bárkinek is nyilatkozzon, így amikor Pista meglátogatta, társaihoz, kollégáihoz hasonlóan hoppon maradt. A vállalkozó még azt sem engedte, hogy belépjenek a telepre, és fényképeket készítsenek a farkasokról. Végül aztán, talán a lankadatlan érdeklődés, vagy az addig megjelent cikkek rá nézve nem éppen előnyös volta miatt, mégis kötélnek állt, és interjút adott néhány újságírónak. Ebben azonban az addig ismertek tükrében semmi újat nem mondott: váltig azt hangoztatta, hogy joga van a farkasokhoz, vállalkozása keretében törvényesen jutott hozzájuk és abban, már minthogy nejlonharisnyáért és gyertyáért bartelüzlet keretében cserélte őket sem lát semmi kivetnivalót. És abban sem, hogy idővel hasznára fordítsa a már tulajdonába került jószágokat. Arra azonban kitérő választ adott, hogy ez végső soron mit jelent, azt hangoztatta, az elképzelései még nem kristályosodtak ki teljesen. A vadászatukat feszegető kérdésre sem adott egyértelmű feleletet, azt kérte, adjanak még neki időt, hogy átgondolja az egész ügyet, és különben is, tette hozzá, egyelőre az őt törvénytelenül meghurcoló hatósággal szemben kell jogi lépéseket tennie, úgy bizonyítania, elfogadtatnia a maga igazát. Alig egy héttel azt követően, hogy kiadtuk a sajtónyilatkozatot, megint megkerestek. Mégpedig a Szabad Európa Rádiótól. Meglepődtem. Persze ezt megelőzően is sokat hallottam erről az adóról, mégis váratlanul ért az érdeklődésük. Nem tudom, miért. Talán a rádióra aggatott és a múltban oly sokat felemlegetett címkék miatt, amit annak idején még a rendszerváltás előtt sokszor lehetett hallani; sorkatonai szolgálatom idején, főleg a kiképzés során elméleti különórát is szántak e rádióadóra, amely szólt a magyarázat ellenséges külföldi tőkésállamok és a zsoldjukban álló, disszidens magyar burzsoáosztály támogatásával áskálódik a fennálló rendszer ellen. Ráálltam az interjúra, csak azért is, mert be kellett mennem az ekkor már Budapest belvárosában működő stúdióba. Voltaképpen a kíváncsiság hajtott, egyszerűen látni akartam azokat az embereket, akik ott dolgoztak. Talán különlegesnek, másvalakiknek gondoltam őket a rendszerváltás hajnalán, mint amilyenek mi voltunk átlag itt élő magyarok? Nem tudnám megmondani, de azt igen, hogy amikor újságíróknak kellett nyilatkoznom, vagy nagyobb tömeg előtt előadást tartanom sosem éreztem lámpalázat talán a sors kegye ez, de most igen. Nyugtalan érdeklődés kerített hatalmába. A megbeszélt időben ott voltam hát a stúdióban, egy apró belvárosi szobában, nem 18

19 messzire a Nyugati-tértől. Rajtam kívül mindössze hárman tartózkodtak a helyiségben, az egyik a riporter volt, a másik kettő műszakiak. Barátságosan, nevetve fogadtak kávéval, ásványvízzel kínáltak, miközben én lopva lestem őket. Igyekeztem megfejteni a magamba sulykolt rejtélyt: valóban különbek nálunk, hiszen eddig külföldön éltek, álnéven vezettek műsort. De semmi ilyesmit nem fedeztem fel, láthatóan semmiben nem különböztek tőlünk. Az, hogy politikai okokból azt tették a rendszerváltás előtt, amit cselekedtek, nem foglalkoztatott. Különben is, ekkor már a kilencvenes évek elején egészen más közélet folyt hazánkban, ülésezett az első szabadon választott Parlament, ment az adok-kapok, számos más politikai és jogvédő szerveződés is alakult, akik szintén fékezhetetlen erővel küzdöttek a maguk igaza mellett. Megszokottá váltak a tüntetések és a sztrájkok, melyek közül bizonyára a legemlékezetesebb az 1990 őszén kirobbant budapesti taxisblokád volt. Más világot jelentett mindez, mint egynéhány évvel ezt megelőzően is, amibe, lévén mást nem tehettünk bele kellett szokni. - Sokan hallgatnak bennünket mind itthon, mid külföldön magyarázta az interjú előtt a riporter. Reméljük, sikerül előrelendíteni az ügyüket. - Hát, jó lenne válaszoltam. Mi is azt szeretnénk, ha mielőbb megoldódna a farkasok helyzete. - Maga látta már őket? - Nem, még nem. Nem hiszem, hogy a tulajdonos a közelükbe engedne. - És nem is tervezi, hogy mégis odautazik? - De igen. Várok még, talán idővel szerencsém lesz. - Miben bízik? - Nem tudom. Talán abban, hogy előbb-utóbb a vállalkozó is megnyugszik, most még nagyon zaklatott. Az ő szempontjából igaza is van, ha teljesen elzárkózik, megértem őt. Csakhogy telnek a napok, és ez adja a reményt arra, hogy mégiscsak meglátogathatom a farkasokat. Bízom abban, hogy idővel a vállalkozó nyitottabbá válik. - Hát ez egy kicsit faramuci, nyögvenyelős elképzelés jegyezte meg mosolyogva. Nem szóltam semmit csak egyetértően bólintottam, végtére magam is éreztem, hogy igencsak egy erőltetett ábrándképben bízok. Elkezdtük a riportot. Tíz percig tartott. A riporter előbb a teljes sajtónyilatkozatot olvasta fel, majd ezt követték a kérdései. Most már valamivel többet mondhattam, mint eddig, hiszen a nyilatkozatnak hatása volt a sajtóra, a közvéleményre és a szakmai közösségekre is mind belföldön, mind külföldön. Elmeséltem, hogy a riport időpontjáig mennyi lehetséges segítség, felajánlás érkezett, de azt is elmondtam, hogy ez szerencsére nem lankad, mert egyre másra újabb és újabb kecsegtető megkeresések érkeznek az Állatkertbe, a civilekhez és a minisztériumba is. És ennek előbb-utóbb sikerre kell vezetnie tettem hozzá. Az interjú után elköszöntünk egymástól. Előtte még váltottunk néhány udvarias szót, és úgy láttam, sikerült megnyernem őket magunknak, mert kiéreztem belőlük a segíteni akarást és a rokonszenvet. Másnap egy kulturális havilap újságírója csörgött rám. Interjút kért ő is, bár el nem tudtam képzelni, hogy mi a közös a farkasmentésben és a kultúrában. Meg is kérdeztem tőle. - Tudja, a lapunk nem csak idehaza jelenik meg, hanem külföldön is. Ausztriában, Németországban németül és Franciaországban franciául. Előfordul, hogy a lapnak van egy különleges kétoldalú melléklete, amelyik kultúrán kívüli eseményekről számol be. Úgy véltük a szerkesztőségben, hogy a következő lapszámban a hazai természetvédelemről írunk, és ennek során megemlítjük a farkasokat is válaszolta egy szuszra. Még aznap délután találkoztunk bent a városban, egy kávézóban. Elhoztam magammal a sajtónyilatkozatot is, de kiderült, hogy az már a birtokában van. Így hát neki is azt mondtam el, amit előző nap a rádióban, hozzátéve, hogy bővebb és részletesebb hírekkel a minisztériumban tudnak szolgálni; ezt elkerülhetetlennek tartottam, így mindig kínosan 19

20 ügyeltem arra, hogy az interjúim során még véletlenül se maradjon említetlenül. Ennek ellenére jó órahosszat beszélgettünk, miközben bőszen jegyzetelt. Sok-sok kérdése volt, igazából az érdekelte, hogy mi motiválhatta a vállalkozót, amire nem tudtam neki választ adni, hiszen nem ismertem a valós hátteret. Ekkor elárulta, hogy már őt is megkereste, persze eredménytelenül. A vállalkozó azt felelte, hogy a sajtónak már eddig mindent, amit akart és fontosnak vélt elmondott, újabb közlései nincsenek, ezért nem hajlandó nyilatkozni. Az újságírót a farkasok is érdekelték, nem csak a mongol farkasok, hanem a farkasok általában. Kedvenc témám volt, így meséltem a farkasokról, az életükről, előfordulásukról a Földön, a rájuk leselkedő veszélyekről és a nemzetközi védelmükről. Közben azt is megemlítettem, hogy az elmúlt években, hazánkban ismét felbukkantak, akárcsak a hiúz, és úgy tűnik, nem állunk messze attól, hogy Magyarországon ismét tartósan éljenek. Valóban: a Gömör-Tornai karszton, a Zempléni-hegységben, a Börzsönyben, a Dél- Dunántúlon, a Bükkben, a Balaton-felvidéken ekkoriban már megfigyeltek farkasokat, sőt nem egy helyen hiúzokat is. Ezért több más szakemberrel és szakmai szervezettel egyetemben mi is indítványoztuk a természetvédelmi védelmüket, amit reményeink szerint el is rendel majd a szakhatóság, tettem hozzá, ami aztán, mint fentebb már említettem 1993-ban, hosszas habozás után, egyes érdekkörök ellenkezése ellenére meg is történt. (És csak így zárójelben jegyzem meg a következőket: sajnos, ennek ellenére mind a mai napig akadnak, akik úgy vélik az agyonlőtt farkas és hiúz a legjobb. Mert bizony nincs olyan év, amikor e fajok életének kutatásával foglalkozó kutatók ne értesülnének agyonlőtt farkasról, hiúzról. A ragadozóktól való félelem, valós életük ismeretének hiánya, no meg az irántuk érzett gyűlölet még sokáig vámot szed majd a soraikból). A magyarországi farkasok és hiúzok felbukkanása különösen érdekelte az újságírót, elképzelhetetlennek tartotta, hogy hazánk erdeiben ismét tanyát verjenek. - És ez nem veszélyes? kérdezte. - Mire gondol? - Hát arra, hogy az ott élő emberek és az állataik emiatt nincsenek veszélyben? - Nem, nincsenek válaszoltam. A farkas és a hiúz is kerüli az embert, ha tehetik, visszavonulnak, szinte láthatatlanná válnak. - De én azt hallottam, hogy a legelőre kivitt állatokat a farkas előszeretettel elpusztítja? - Alkalmasint megtörténhet ilyesmi, de ez csak a szabályt erősítő kivétel. Egyébként a farkas táplálékának a zömét apró rágcsálók teszik ki, nem a haszonállatok vagy a vadászok számára oly fontos vadfajok, mint a szarvas vagy az őz. - Biztos benne? - Nézze, az eddigi nemzetközi szakmai tapasztalat, de a szakirodalom is kétségbevonhatatlanul ezt igazolja. - Rendben, értem én ezt ráncolta össze a homlokát. De ez a papír, ami mindent kibír, bárki, bármit ráfirkanthat. - Nem kizárólag papírokról van szó, hanem hosszú kutatások bizonyított és ellenőrizhető eredményeiről vetettem ellen. - Hát jó dőlt hátra a székében. Ha ezt mondja, bizonyára így van, nem vonom kétségbe. Amikor elköszöntünk egymástól, nevetve fogott kezet. Már éppen elléptem mellőle, és a kijárat felé igyekeztem, amikor utánam szólt: - Gera úr, azért ezekkel a magyarországi farkasokkal mégiscsak csínján kellene bánni, mert hát az emberi érték és kultúra védelme mégiscsak elsődleges. Azokat állatok védelme mégsem írhatja felül. Nem így gondolja? Itt elkerülhetetlennek vélem, három rövid kitérő beiktatását a történetbe. Tehát: ember és 20