PASSUTH LÁSZLÓ SÁRKÁNYFOG REGÉNY SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ BUDAPEST HARMADIK KIADÁS ISBN PASSUTH LÁSZLÓ 1960

Átírás

1

2 PASSUTH LÁSZLÓ SÁRKÁNYFOG REGÉNY SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ BUDAPEST HARMADIK KIADÁS ISBN PASSUTH LÁSZLÓ A kisfiú megindult a kék árnyékok között, bátran s mégis rettegve: a vetemedett, foghíjas falépcső nappal s éjszaka egyformán félelmes volt a réseken át betörő, port keverő szelekben, de ez a grádics mégiscsak az övé volt, övében a kulcsa, ha lenne egyáltalán kulcsra járó ajtó a palotában, amit még nem őrölt meg a szú s a korhadás. Táncosan, szökellve lépeget, hogy így kergesse el a szorongást, amikor hirtelen reccsen a lépcső, melyet még a hajdani püspökök ácsoltattak, hogy ne kelljen lekerülniük a várudvarra, ha megindulnak teljes ornátusban a székesegyház felé. A kisfiú úgy érzi: saját tetszése szerint igazítja a világot. Ha kedve tartja, elkergeti a preceptorokat, nyergeltet, rikkant inasának, ha keze haragosan int: elnémul minden tiltakozás. Ha messziről hírhozó legény vágtat be a fejedelmi palotába, ő maga kapja ki kezéből a pecsétes írást, feltöri: enyém. Amikor Szebenből megjön a frissen vert dukátokkal a kamaraispán, külön kis zacskónyi, képére vert aranyat kap, bár nem tudja, mit lehet vele kezdeni. Neve a talléron, övében a fejedelmi grádics kulcsa, csak neki lehet gyóntatót tartani Erdélyországban. Így szabta meg a távoli nagybácsi, a félelmes, Lengyelországban uralkodó István király. De milyen ország ez valójában, ahol nem ér semmit a kulcs, mert nincs zár, ami fogná, mire jó, hogy neki van csak papja, de annak is csak a belsőbbik kisszobában szabad vasárnaponként misét mondania, a szőnyegekkel eltakart oltár előtt. Ilyenkor egyetlen tanácsúr sem teszi be hozzá a lábát, tudják, nála van az atya. Ma vágyakozott arra, hogy lemenjen a püspöki kislépcsőn a nagytemplomba, melybe akkor költöztek be a kálvinisták, amikor János Zsigmond kivonult hadaival Gyulafehérvárról, hogy megkergesse a császár seregét. Akkor határozta el, hogy nekiindul ennek a titkos, rejtélyes útnak, amikor különös hangokat hallott a dóm felől. A szél kócolta az októberi fákat, az éneket is elsodorta a száraz levelekkel együtt, de a hang erősebb volt, fel-feléledt, mintha angyalok zendítettek volna rá a dicséretre, újuló buzgalommal. Vár, lépcső, óriástemplom egybeolvadt az angyalhanggal, földöntúli köd borult mindenre, ebben az útvesztőben bolyongott, melynek nincs semmi köze az udvartartás mindennapi világához, testőrökhöz, tanácsurakhoz, örökösen perlekedő cselédséghez. A hang a dóm felől gyürkőzött a szelekkel, meg-megszakadt, új erővel kezdte, kicsit céltalan volt, mint ahogy a felhők szoktak kóborolni az égboltozat alatt. Mert nem először jár titkosabbik kisebb birodalmában, tudta, valamerről, a Lászay-kápolna felől ered ez az ének, melynek forrását meg kell lesnie. Ilyenkor, hétköznapi alkonyatban a katedrális óriásvilág volt, aki nem ismerte, eltévedt oszloprendje, hajói, kápolnái között. De a kisfiú tudta, hogy előbb az egykori Várady püspök nevét viselő kápolnába kell belépnie, innen lehet feljutni a másikba, melyet különösen szeret. Itt már különkülön országokat hasított magának, s mert szeme, mint a sólyomé, ismeri az oszlopfőkön guggoló kőszenteket, szörnyeket, mesebeli sárkánykígyókat, tudja, hol rejtegetnek a falak hasadékaiban hatszirmú kőrózsát, máshol szívet, fogat, tojást. Ugyanúgy számolja már a címereket, melyekkel

3 megtisztelték a rég porladók emlékét különösen azt szereti, amelyiknek közepén szép koszorúval körülölelt ökörfej díszeleg. Két grádicsot lépett egyszerre a csendben, amikor halk sípszót hallott, s utána rázendült az ének; azért ismerte meg latin szövegét, mert benne volt a szó: Babylon, tudta, sóhajtozva zokogtak a távoli bibliai népek, akiknek emlékére fújják a zsoltárt. Hat fiú ült a Lászay-kápolna öreg padjában, tizenkét-tizenhárom évesek lehettek, olyan köntösben, melyet még nem látott soha. Pipaszár lábszárukon sárga és piros harisnyanadrág kúszik fel, kunkori sárga cipellőkben a lábuk, hasított ujjú köntösben, könyökön alul kibuggyan a fodrozott ingujj, hátracsapott kis bőrsipka rövidre vágott hajukon. A hatodik nagyobb legény, bajusza serked, pálcával vezeti a kórust, de inkább úgy, hogy ide-oda csapdos vele, kézre, körömre, fültőre, majd inkább szelídebben, mester módjára, inkább ilyenkor maga is beleadja a hangot, de ettől megzavarodik a kórus, mintha pocséta vizet locsolnának tiszta pohárba, Belzebub furakodnék az angyalhangúak közé. Úgy áll a lépcsőhajlásban, hogy nem láthatják, csak ő lesheti meg minden szavukat s mozdulatukat most egyszerre lesuhintja pálcájával a nagyfiú a babiloni zsoltárt, ugrik egyet, feldobja bőrsipkáját, majmolja magát, ide-oda hajlong, s mintha csak zümmögne, úgy hozza elő az éneket, más nyelven, másféle szavakkal, csak éppen sokkal lágyabban, mint az istenes énekben Annyit ért belőle: virág s szerelem, de mire a harmadik szólam harap bele, már ő is vele dúdolná: I vaghi fiori e l amorose fronde Mintha vízerek törnének fel a lágy földből, s ezüstcsillogón ölelkeznének össze, úgy szalad egy hangba, s válik el újból az ének, már nem hajlanak a fiúk semmiféle szövegre, szemük csillog, játékosan imbolyognak a padban, az egyik könyökkel hátba vágja szomszédját, az ráölti nyelvét, s mégis folyik az ének, melynek utolsó sorát mintha visszafognák, csupa rövid szó van benne, melyet váltakozva, alig neszelve, majd harsogva ismételnek, ahogy egymásba kapnak a szólamok, s hallja: Fior, frond, erb, aria, antr, ond, arm, arch, ombra, aura S mintha erre is a mester adna jelt pálcájával, egyszerre kiugranak a padból, táncolni kezdenek, a százados por ködébe fullasztva Lászay János címerét. Már szélednének is az örök mozgó énekesek, ha nem állana szemben ott a lépcső felső fokán az idegen kisfiú: zsinóros dolmányban, csizmásan, hátul csimbókba kötött sötét hajával, gyanakodva s dacosan. A szőke hajú, szeplős angyalhangú hirtelen elkacagja magát kicsit úgy, mintha ez is hozzátartoznék a második, illetlenebb zsoltárhoz, mind kacagni kezdenek, ez is inkább ének, fel-le, fel-le fut a hang, megint a kép: kis vízerek szaladnak, s játékosan, ezüstösen omlanak egybe. Ha nem kacagtak volna rajta, s tovább vinnék a kórust, talán megbújt volna, kiválasztva a homályos sarkot, melyet a vaskos pillér formál a fallal, de így dac s harag keveredik benne, legyűri a félszet, s előlép, ujjával megcélozva a nagyobbik, serkenő bajuszos fiút, s harsányan mondja, ahogy tanulta a mesterektől Krisztus népének nyelvén: Quis es? Nyurgán, kunkorodó orrú cipellőjében táncoló lábbal, nyakba fésült hajával, billegő csípővel, kicsit vásottan mórikálja magát közelebb, egyre közelebb a fiú, mintha zümmögne, most átveszi a quis es -t, orrhangon, majd tele szájjal, a többi menten játékos szólamot formál, a nagyfiú ájtatos-papos mozdulattal lengeti denevérszárnyú köpenyében a ritmust, a másik öt körülugrálja, egyszerre füzérben forognak, ujjongva, kacagva, énekelve a quis es témájára ó, de csak egy percig angyalhangon, mert menten megszakítja a dörmögő medvebrummogás: quis es quis es quis es A kisfiú, Erdélyország fejedelemségébe született Zsigmond úr, úgy érzi, valamilyen idegen varázslat sodrába szédült, tépné is a körláncot, menekülne s csapkodna, ha vele lenne kis tőre, már húzná is hüvelyéből, de így nincs más, csak a nyelve, s a súlyos latin, melyre napközben oktatja

4 Szamosközy mester s Kovacsóczy Farkas úr, a kancellár. De megzavarodik egyszerre, mert ezeknek a fiúknak a nyelve ismerős is, nem is, s ahogy próbálja valamilyen nehezebb ut -os szerkezettel, s a többes második személy passzív formájával akarna ripakodni, a fiúk egyszerre ezt is elkapják, most már mini a rag, ez lesz a refrén, semmi sem fékezi többé gonoszságukat, körbeszökellnek, nekinekilendülnek, mintha el akarnák tiporni, s közben a vásott angyalok kara macskanyávogómagasan s medvebrummogó mélyen variálja a mini -t, pontosan úgy, mintha gonosz démonok bújtak volna bele a kis szeráfokba. S mintha egyszerre lejárt volna a gépezet rugója, lecsillapodnak, lecsuklanak a kezek, kialszik a szemekből a tűz, ők is csak kíváncsi s riadt kisfiúk lesznek, kórusgyerekek, akiket a napfényes Itáliából eladtak ide, messzi tájra, valamerre Tatárország peremére, így jöttek át a hegyeken, októberben, amikor Erdélyországban már lekergetik a szelek a hegyek sipkájáról a zúzmarát s a ködöt. Ahogy megállnak, csendesen, kicsit riadtan a kisfiú körül, Zsigmond már tudja, hogy ezek a mantuai s ferrarai fiúk, akiket hercegeik verbuváltak, s ide küldtek énekeseknek, akikről Gyulai Pál úr mondta a napokban, hogy megérkeztek az ország határára, s két kocsit kell értük küldeni. Ha nem énekelnek, nem táncolnak, ugyanolyan hősködő vagy riadt kisfiúk, mint ő, csak itt idegenben vannak, s ezért vezetőjük is engedelmesen követi őt, amikor int, menjenek utána át a Várady-kápolnába, itt Zsigmond hirtelen letérdel, keresztet vet, ez a határ, a két kápolna az övé, rítusa szerint is, ami innen túlesik, mind protestáns. Ez az első, amit Erdélyország kicsiny fővárosában meg kell tanulnia a fejedelemnek. Leugrálnak a Lászay-kápolna előtti lépcsőkön, mind a heten, s a kisfiú felkapja fejét, mert újból olvasni akarja a kopott arányú írást a hajdani püspök dicséretére, melynek leghosszabb szava ennyi: Benemerentium, s ahogy elfordítja a díszes faragott kapuról tekintetét, már nem köti sem őt, sem a többieket a templomi illendőség, itt áll közöttük, olyan, mint a többi, mint ezek a nyitott gallérú, barna vagy selymesen szőke hajú fiúk, s vadul, mohón szeretne beszélni az idegen gyerekekkel, kapdossa latinul a szavakat, s közbe-közbe a néhány taliánt is, ami ráragadt a páduaiak nyelvéből, akik a kancelláriában ez még Báthory István hagyománya szívesen beszélnek így egymás közt, már csak fölényük csillogtatására s azért is, hogy ne értsék az idevaló kancellisták olaszul. A fiúk kíváncsian nézik az első, idevaló fiút, aki eljött hozzájuk, még nem tudják, kicsoda, mit akar: éppoly idegen, mint a kacsák a várudvar pocsolyáiban, nyers állatszag, palotaalja, a széljárta szállás, mely hatalmas, de riasztó szobák rendje: ma vannak itt másodnapja, soványak, félnek, de játszanak, hogy melengessék s áltassák magukat: jó fészek lesz Gyulafehérvár. Énekeljetek, mondja dacosan s kíváncsian. Nyáron járt Somlyón, az ősi várban, s ott szabad volt a templomban pápista szólammal dicsérni az Urat: ez az ő hajlékuk, a Báthoryaké, akik megmaradtak a régi hit mellett. De miféle ének volt az, inkább úgy, vecsernyekor, amikor a vén kulcsárné s a lányok zendítettek rá, sipítósan, cselédhangon, s a páter torkát már rekedtre koptatta a somlyói bor. Úgy sejti, diáknóta, amibe belekezdenek: milyen vézna, sovány fiúk, itt kint, a nappali fényben, s mégis úgy tör fel torkukból, talán mellükből inkább az ének, s így, öten együtt felvernék az álmodó palotahajlást, s bizonyosan ide is csődülnének a várnépek s a fehérváriak, ha ilyenkor már nem húzódnék be ki-ki vackára, ez a korai vacsoraidő. Az idősebb vállára teszi kezét, kicsit atyásan s nagyfiúsan, ahogy a többiekkel beszél, mélyen szemébe néz Zsigmondnak, fejemeli állát (egy fejjel magasabb nála, nyurga kamasz), s úgy kérdi, olaszba olvadó latinjával te pedig ki lennél?, s Zsigmondban buggyan a titulus, ahogy százszor olvasta az oklevelekben tulajdonképpen ő nem is egy, hanem több ember egyszerre, mert címe szerint nos, s mindjárt a mi után, hogy ezt meg is erősítse, jön már az Úr Kegyelméből, s a Dei Gratia ebben a pillanatban

5 mégis olyan furcsa, ide nem való s az is, hogy sorolja összes rangjait princeps Transsylvaniae et Sicolorum comes et S így csak annyit mond: Sigismundus Secundus merthogy volt már itt egy Zsigmond, bár saját magát inkább Jánosnak címeztette, királynak mondták, apja után Másodiknak. S a fiúk most már tudják, hogy a fejedelemmel állnak szembe, nekik kell majd az ifjú fenséget gyönyörködtetni, énekre s hazai szóra oktatni, ezért jöttek a hosszú, keserves úton, örökös szélfúvásban, ezért kell küszködniük nehéz ételekkel s sovány, karcos borokkal, hogy idelopjanak egy kis Itáliát. Ferrara hercege mosolytalan, komoly nagyúr volt, az ágyúk s a spanyolos szertartásrend szerelmese. Mantuában a púpos fejedelem kincsestornyába gyűlt a világ aranya, míg ő ravasz mosollyal szonetteket írt s madrigálokat komponált. Fejedelem-e a kisfiú, aki megrázza csimbókba fésült, sötét haját, lerúgja sárga csizmájáról a trágyával keveredett sarat, rikkant egyet, már szalad inasa, de nem áll előtte sehogy sem tisztelettel, kézzel-lábbal magyaráz, amiből az olasz fiúk csak annyit értenek, hogy mindenütt kereste, rosszallja, miért csavargott el, nem is tudja, merre szökhetett. Az olasz fiúkat udvari templom kórusáról szedték össze, s Alfonso és Guglielmo hercegek cserélték hat nemes arabs telivérért, a fiúk alapjában véve nem kerültek így semmibe, legfeljebb felöltöztették őket levetett apródruhákba, s útnak indították, hozzácsapva egy Bécsbe induló követséghez, néhány aranyat kaptak, hogy jól-rosszul vergődjenek majd el a magyar végeken s Kassán át az erdélyi határig. Az inas hozza Zsigmond úrnak a dolmányát, s a kisfiú tudja: ennek belső zsebébe süllyesztette a Szebenből jött aranyakat. Elhiszik-e? Ha inti a nagyfiút, s ráparancsol, mondván palmam, s ráfektet egy szép, friss, fénylő-sárga dukátot, s utána a szőke, nyitott nyakúnak s a pörsenésesnek, s a harmadiknak, aki mintha egy kicsit bicegne, a kis tömzsi, mindig mosolyos, arcán lányos gödröcskékkel, kék szemű, ez a legszebb kisfiú, ő is kap egyet, a gyanakodó, félénk, nyápic, pedig ennek volt legszebb angyalhangja s marad a hatodik fiú, akinek nincs más jele, csak annyi, hogy válláról zeneszerszám csüng le, s amikor a többiek táncoltak, bolondoztak, ő úgy pengette gitárját, mintha különös nyestállatok szaladnának fürge testtel a fákon, olyan volt egészen az ujja most mindegyik tenyerébe számolt egy-egy tallért, s az inas szomjas szemmel nézi prédáló kisurát, s elfutja az indulat, mert egy-egy ilyen arany teheneket, talán falun kisházat jelent, s Zsigmond ma kegyelmes, inasának is odavet egy pengő sárgát, de neki dobja, míg a többi palmam egyenként kapja tenyerébe, s amint felkapják, láthatják a képet s a remekbe kivert SIGISMUNDUS-t, melyet követ a D. G. Pr. Tr s mindaz a betű, amit megértenek, akik olvasni tudnak, s a többiek előtt sem titok, hogy az arany nyelvén zengi Erdély urának dicsőségét. A kis szeplős szemébe felszökik a könny. Mantuában, nagymisék után ha maga Ingegnieri mester orgonált rendesen kaptak három dénárt, ha legjobb tanítványa, a Monteverdi fiú vezényelt, valamivel kevesebbet. Arany amivel kápráztatták őket, ahogy mondta özvegy anyjának a hercegi tiszt, utazásuk előtt: aranyos Transsylvaniában számlálatlanul szórja majd a bolond uraság a dukátokat. A kis zacskó összelöttyedt, fenekén már aligha maradt több három aranynál, s Zsigmond mégis boldog, páváskodik, illegeti magát, ahogy látta, amikor apja, Kristóf fejedelem ünnepi vonuláskor Kolozsvár piacán rézpoltúrákat s halpikkelyvékony ezüstdénárokat szórt szerte a polgároknak. A nagyfiú csontos tenyere kibújik a köpeny szárából, ahol rejtezkedett, egyet int, a szőke, szeplős, a göndör arcú s a másik kettő félholdformába rendeződik, hirtelen megtelik dallal a templomeleje térség, Lászay püspök falai visszaverik a hangot, a húroshangszer pendül egyet, de most már gazdája előrekapja, s a szólamok Zsigmond elbűvölten, önfeledten hallgatja egymásba türemlenek, szeszélyesen szétkígyóznak, fenekednek egymásra, mórikálnak, hogy engedelmesen összeolvadjanak, s

6 tiszta ezüstpatakban csobogjanak az októberi árnyékok alatt. 2 Alcalà de Henarest karácsony délutánra ritkán látott vendég látogatta meg: a Sierrákról nagy hófellegek ereszkedtek le, s ünnep vigiliáján fehér kendőjükkel borították le a spanyol kisvárost, diákok metropolisát. Kályhának, szobatűzhelynek legtöbb helyen híre-nyoma sem volt, cseréptálban parazsat tettek a gazda asztalára, takarókba burkolózva a csípős füstű parázs felett dörzsölték össze vörösre fagyott kezüket. Juan Carillo, az egyháztudományok doktora is így fogta szorosabbra otthoni, nyűttebb köpenyének szárnyát, özvegyemberhez nem illett, hogy kimenjen a konyhára, cselédek közt melegedni. Ünnep előestéje volt, ilyenkor már nem mélyedt munkájába, egy-egy oldalt olvasott valamelyik jámbor könyvből, kinézett az ablakon. Valójában unatkozott. A szél befújt a ház eresztékein. A házat az egyetem, az Alma Mater adta a tudós professzornak. Néhány szobát, tágas pitvart, lovak számára helyet az istállóban, de ennél többet alig juttatott neki a király. Egyetlen fia, aki itt maradt a háznál, Alfonz, koraérett, nyurga legényke volt, egyike azoknak a kisnemesfiúknak, akik kora ifjúságukban már megismerkedtek a betűvel, s ha kitanulták iskoláikat, döntenek apjukkal együtt sorsuk felett: belépnek-e az egyházi rendbe, keresnek maguknak valamilyen világi patrónust, vagy fegyvert s lovat vásárolnak, s elindulnak a többi közé, a távoli, mesés Indiákba. A kánonjog professzorának háza rideg otthon volt, Juan Carillo ifjúkorában felvette a kisebb rendeket, így szaporította tudományát, de a test gyarlóságai visszaszólították a világi életbe, gyermekei születtek, felnőttek, a lányok férjhez mentek, felesége meghalt, ő itt maradt Alfonzóval. Alcalà de Henares főiskoláját hírben csak Salamanca szárnyalta túl. De azóta, hogy Fülöp király elsőszülötte, Hispánia infánsa, Don Carlos is idejár, ez a kis északspanyol város valóságos udvarrá változott, a legnagyobb nemzetségek fiait ideküldik, hogy magukba szívjanak valamit a töménytelen tudományokból, melyeknek az egyetem a hazája. Igen, gondolja Carillo doktor, mióta megtelt ez a város ennyi cifra néppel, kengyelfutókkal, hintókkal, inasokkal, egyszerre se vége, se hossza a tivornyáknak, s a szegény diákok is feladják a tiszteletre méltó koplalás erényét, tányérnyalóknak szegődnek hatalmas, főrangú tanulótársaikhoz. S így van bent a teremben is, széket hoznak a fiatal herceg számára, míg a többi kuporogva ül a szalmán, lába közé fogva viasztábláját, melyre felrója a tudós mondatokat. A nagyúri fiúk pergament használnak, minden kusza jegyzetüket ilyen drága matériára írják. S míg Carillo professzor igyekszik ékes latin szavakkal megvilágítani a kánonjog kettős arcát, Carlos percenként tízszer is elrángatja a száját, körmét ráspolyozza, lökdösi nevelőjét, az aszott dominikánust, s egyszerre csak integet neki, a mesternek, a homokórára bökdösve: fejezze be az előadást, mehetnékje akadt. Ünnepre elcsendesedik a város, a hatalmas, háromárkádos Aula, amit itt Paraninfónak neveznek, üresen tátong a mórcsipkés erezet alatt. Az egyetem mindenkié, kapuja soha nincs berekesztve, a professzorok lakását sem őrzi semmiféle védett folyosó. Juan Carillo ismeri a ház zörejeit, a lábak sűrűsödő zaját, ha diák, tanár, szerzetes, pedellus közelít. Mert minden emberben Hispániában a lélek mélyén ott szorong a félsz. Nem nyílik-e hirtelen ki az ajtó, kopogás nélkül nem áll-e a sötét folyosóhajlásban a dominikánus, mögötte a Szent Hivatal fegyveresei, a pap mondja: Üdvözlégy, Testvérem, s a poroszló ráteszi kezét Már annyi ideje sem marad, hogy megölelje fiát, végszót mondjon világi dolgaihoz, vagy magára kapja melegebb köpenyét. A hang félelmesen közelít, nem hasonlít semmire, amit megszokott Fegyveresé-e valóban? Jöhet az inkvizíció szolgája karácsony legszentebb ünnepén? A menet megáll az ajtaja előtt, Juan

7 Carillo ösztönösen kihúzza magát, szeme szétszalad az özvegyi kuszaságban elterülő szobán: fekhelyre vetett medvebőr, tegnapi pohár, szanaszét heverő kötetek, levetett ujjasa. A kéz kívülről kopogtat, illendően, a bencések szomszédos kolostorjának priorja jelenik meg, aki eddig soha nem tisztelte még meg hajlékát. Fehér köntösének szegélyébe dugja kezét, meghajlik, amikor a szobába érve belekezd beszédébe: Nagy tudományú uram s szent hitünk doktora, bocsásson meg, hogy a legszentebb ünnep vigiliáján háborgatom, épp csendes ájtatoskodása közepette. Rövid szóval, Juan Carillo uram, bajban vagyunk, s kegyelmedhez most nemcsak mint tudós, de mint világi dolgokban járatos emberhez fordulunk Nem tudom (szeme Alfonzóra téved), fiam, rád tartozik-e egészen, amit most apáddal beszélünk nem akarlak kiűzni innen, talán okosabb is, ha mindent hallasz, miattam maradhatsz. Súlyos testével leereszkedett a székbe, amit a fiú tolt elébe, s Juan mester némán töltött a pohárba, nyugodtabb lélekkel, hogy nem jelenik meg a prior mögött semmiféle fegyveres. igen, igen, nem könnyű mindebbe így belekezdeni Professzor uram, ma alkonyatkor, szent karácsony előünnepén tudja, ki jött Alcalàba, egy szolgával, lovát hajszolva Madridból, egyenesen az udvarból? Spanyolország infánsa, uram, saját személyében, Don Carlos. Cseppet sem ünnepi öltözékben, inkább űzötten, úti köntösben, mint aki valaki elől menekül. A ferencesek kolostora elé érkezett. Ilyenkor, amit Szent Ferenc alázatos szolgái begyűjtöttek s a hívek elhoztak a vacsorára, feltálalják na, mindegy, fiam, apád tudja, mit akarok mondani: minden rend a maga tisztes hagyományait követi Kinyitották a kaput. A herceg az első odaért páternek mondja: gyónni akarok. Akármilyen hihetetlen az egész, ez történt. Az idős Placidus atya volt ott, ezzel az együgyű páterrel mennek ketten a kápolnába. Úgy számították, Placidus atyának félóra sem kell, amíg végez, utána áldozik majd a fenség, s a barátok nem engedik tovább a vacsoráról. Igen ám, uram, de csak nem jönnek elő sem öreg Placidus, sem a herceg, s kezdett úgy panaszolta a konyhafráter a fazékban szétfőni a hal. A fenség csatlósa türelmetlen, félti urát, hát benyit a kápolnába, s látja, amint csak egyedül Placidus térdel az oltár előtt, s panaszos szóval mond olyasmit Én Uram, miért hagytál el engem meg ilyenfélét, öregesen beszél, a hercegnek habzik szája, áll, kezében vasgyertyatartó, ezt nézi mereven. A csatlós nem tudja, most mit kell tennie, menne az atyához, de az felemeli ujját, mondja: silentium, majd karon fogja a fenséget, viszi magával a folyosón a gvardiánhoz. Amerre mennek, mindenki tudja, ilyen eset emberemlékezet óta nem történt a kolostorban: nincs feloldozás! Na lám, az öreg, sírhoz közel álló Placidus atya ezt tette. Volt persze, aki mondta: ilyen szégyen Mindenki az öreget okolja a bajért, miért éppen a herceggel teszi ezt: De váratlanul megszólal Don Carlos: Ezt kellett néki cselekednie, s erre mindenki elhallgat. Annyit megengedett a herceg, mindenkinek elmondják: Placidus atya nem adta meg a feloldozást. Elöljáróban kellett ezt elmondanom, másként nem értette volna, mi célból zavarom. A herceg felmentést adott, behívták az idős pátereket, a gvardián tanácsot kért tőlük, amire emberemlékezet óta nem nagyon akadt példa. Mondták recte, öreg Placidus nem cselekedhetett mást. Ezt hallva, kiáltozni kezdett a herceg: hívjatok nagy tudósokat, szentegyházunk törvényeinek bölcseit, hallgassátok meg őket is, légyen szavuk oldozásban vagy megkötésben. Én Spanyolország hercege vagyok. Ezen a karácsonyéjen mondjátok ki szavatokat, mert én sóvárgok az abszolúció után, de nem másítom meg, ami megmondatott Így jőve estéli órán hozzám a gvardián, s átlépte a határt Szent Ferenc és Szent Benedek házai között, nem hánytorgatta a régi civódásokat, hanem mondta: recte, testvérem, ám te is iszol majd a keserű pohárból, s így kérlek, hallasd tanácsunkban szavad. Így ültünk össze, mi, alázatos fogadalmas

8 testvérek, s választottunk három tiszta életű magisztert, aki nehéz óránkban bölcsességével támaszunk lehet. Így neveztük meg kegyelmedet egyiknek, Carillo mester. Szedelőzködjék hát, testvérem, kerítsen magára vastagabb köpenyeget, mert ordas szél fúj, veri a havat. Mit tud minderről a felség? Fülöp király? Ami itt, Alcalàban történik karácsony éjszakáján? Mindeddig semmit. Majd eldöntjük, meddig lebbenthetjük fel a titoktartás fátyolát. Kegyelmednek meghallgatjuk tanácsát ebben a nehéz kérdésben is. Juan Carillo ismerte a bencés atyát, megfontolt ember, most oktalanul szaporítja a szót, arca veres, kézmozdulata elárulja: lelke riadt. Hol gyülekezünk, atyám? Feláll, minden erejével küzd azellen, hogy ne szisszenjen fel, ne legyen rajta úrrá a térde körül szétsugárzó fájdalom. Szemével fiát keresi, aki előjön az árnyékos sarokból, apjára teríti köpenyét. Így jönnek a karácsonyi ünnepre terített refektóriumba. Sötét köpenyek, pislogó olajlámpák derengésében, a nehéz tölgyfa asztalra karos gyertyatartó kerül, fiatal pap fóliánskötetet hoz, kánonokat tereget szét. A ferences az asztalfőn, mondja: jöjjön a herceg! Mint amikor bírák ítélnek földi halandó felett. Don Carlos még húzta a lábát. Egy esztendeje, talán még régebben történt, hogy itt, éppen itt, Alcalàban megbotlott, s lezuhant a lépcsőn, mely egy pincegádorba vezetett. Mindenki tudja, hogy a pince alján a kapus tizenhét éves lányával kellett volna találkoznia. A herceg elvétette a lépést összevissza törte magát, gerincére zuhant, s néhány napig élet és halál között imbolygott. Fülöp király maga rendelte: adják fel rá az utolsó kenetet. Mégis felgyógyult de milyen áron? Húzza lábát, szemébe kegyetlen fény költözött, ajka fittyedt, vállát leengedi, nyurga teste előrenyúlik, arca krétafehér, keze remeg. Az apát elkísérte a hófúvásos éjben serdülő fia: vitte előtte az olajlámpát, s kitapogatta, merre biztosabb a városbeli macskakövek között a kolostorig az út. A gvardián megengedte, kint, a folyosón várakozzék, míg be nem rekesztik a tanácskozást. Három serpenyőt osztanak el parazsakkal, mert a ferences refektóriumba is betört a tél hidege. Minden érkező bólint a házfőnök felé, majd ájtatos arccal imádságba mélyed, mint ahogy ez bírákhoz illik. Váratlanul öreg Placidus szólal meg: Kegyes atyák, elétek hozom, amit egyszerű elmémmel nem tudtam megoldani. Ti mondjátok meg, mit kellett volna cselekednem, ha már életem végén az Úr énrám mérte ezt a megpróbáltatást. Don Carlos az Úr legméltatlanabb szolgáját választotta ki arra, hogy általa nyerje el a lélek sóvárgott békéjét. Mert nem adhattam meg néki a feloldozást, ő kért arra: hívjam egybe a jámbor és tudós férfiak gyülekezetét, mely hivatva lészen helybenhagyni, vagy elvetni, amit, atyák, a ti gyarló szolgátok mondott az éjszaka kapujában. Megadja-e Spanyolország hercege előttünk az engedélyt Placidus atyának, hogy beszélhessen? A nyúlajkú Carlos gőgösen biccentett: megadom! Beszélj, Placidus! Az egyházi férfiakat nem kell figyelmeztetnem, mindnyájan tudják, mit jelent e pillanattól kezdve a titok. Ám felettébb szokatlan egyházunk rendjében, hogy világi férfiak is jelen vannak. Véges elmém szerint őket is éppúgy köti a gyónás titka, mint bennünket. amikor Carlos úr vallani kezdé vétkeit, egyszerre ezt mondja nekem: Atya, halálosan gyűlölök egy bizonyos személyt, halálát kívánom s minden rosszat neki. Négy és fél évtizede viselem Szent Ferenc köntösét. Hány ezer lélek súgta titkát gyarló fülembe? Gyermekek, aggok, paráznák, jámborok, gyilkosok, betegek, elsőáldozók, kufárok, rendtársaim. De még senki ilyen keményen nem beszélt előttem a gyűlöletről. Mintha maga a démon szállta volna meg,

9 mintha kérkednék vele Atyák, kimondom: a herceg szavában nem volt parányi megbánás sem. Kérleltem: oldja fel magában a gyűlöletet, törölje ki a haragot a karácsony szeretetével. Nem volt minderre a válasz. Kérdeztem tőle: meggondolta-e, mit tesz Amikor már nem áshattam mélyebbre lelkében, mert mindenütt sziklába ütközött szavam, megkérdeztem: ki az a személy, akit gyűlölsz? Hispánia infánsa ezt felelte: az apám! Akinek szívében gyűlölet él, oltár elé nem engedhetem. Sem karácsony éjszakáján, sem máskor. Az Úr rám mérte ezt a keresztet. Nem oldoztam fel Don Carlost. A folyosó falának mélyedésében homokóra áll, emlékeztetve arra: minden ember ballag sírja felé. Alfonzo, a fiú látja: rovátkáról rovátkára emelkedik a por, bent még mindig ülnek, tépelődnek az atyák. A gvardián szavára egy fráter lemegy a konyhára, a hercegnek levest hoznak fatálcán, ónpohárban vizet. A fráter Alfonzónak kínálja a tálcát: Vidd be te, fiam. Meghajlik a nyúlajkú előtt, aki talán még soha nem evett ilyen cseréptálból. Kinek vagy a fia? kérdi, s nem is várja meg Alfonzo válaszát. A fiú látja, a trónörökös bal keze remeg. Arra gondol, ha éjszaka az Úr elszólítaná Fülöp királyt, reggelre ez a nyúlajkú, riadt, zavaros tekintetű ifjú ember lenne Kasztilia, Leon, itáliai tartományok, Indiák királya s császára, ez a nehéz beszédű, dülledt szemű ember, aki nem tud uralkodni teste mozdulatain. Ilyenek hát a világ hatalmasai közelről? Bent a refektóriumban a professzorok kódexekben lapoznak, régi atyák idézeteiről fújják le az ezeresztendős porköntöst. Lehet-e: valaki gyűlölje nemzőapját, aki egyben az Úr olajával felkent, az ő kegyelméből uralkodó király? Sorban Carloshoz járulnak: mondjon valamit, ami elég ahhoz, hogy a könyörület megvesse lábát, csak annyit: bánom ne többet Kezdetben mindegyikük gondosan méri szavát, de elragadja őket is a mesterség heve, a disputa szépségében élnek, mint villámok cikáznak a citátumok. Carlos ott áll, nyúlajkát babrálja, néha ökölbe szorul keze, elmosolyodik, mintha gondolatai elszálltak volna. Az atyák támadásba lendülnek. Feltartóztathatatlan áradatban döngetik e gyenge, gyarló lélek ellenállásának sziklaperemét. A legsúlyosabb érv: az Úr akarata, hogy Fülöp király uralkodjék Hispániában mindaddig, míg őt élteti a Mindenható kegyelme. Ezért mindennél nagyobb vétek kívánni a király halálát, azt sóvárogni, hogy rá emelhessen kezet. Placidus, akivel már senki sem törődik a tudós férfiak disputájában, gyötrődik magában, miért nem áldotta meg az Úr nagyothallással, akkor mindenki nyugodtan alhatott volna karácsony éjszakáján. Öt egyházi férfi, három professzor birkózik a sápadt, megszállott fiúval. Mintha a tortúrák kamrájában ülnének, ahol érzik most enged a vádlott a szaggatott izmok, tördelt ízületek fájdalma olyan erős, hogy ellebben szájáról: nem bírom tovább vallani akarok így támadnak az atyák az egyetlen Carlos ellen hogy apróra törjék a gyűlölet kövét benne, mint ahogy az orvos teszi kis fakalapácsával a test szerveiben felgyűlt kövekkel. Don Carlos most sírni kezd. Mindenki csak erre a pillanatra várt, a zokogás hangja olyan erős, hogy a folyosón felrezzen, s riadt szemmel mered az olajmécses lángjába a kisfiú. Carlos áll a doktorok asztala előtt, megfogózik a faperemben. Ha nem tenné, talán beteg teste nem is tartaná. Ez az a pillanat, amikor a lélek viharát korbácsoló atyák úgy érzik, térdre kényszerítik a gyűlölködőt, és ezzel megnyerték az éjt! 3 A lengyel utak sem jobbak az erdélyieknél, gondolta Berzeviczy Márton kancellár, amikor bőrös útihintójának lovait hajszoltatta; mielőbb elérjen Grodnóba, Báthory István rezidenciájába, ahonnan riasztó hír jött: szélütés érte a királyt!

10 Keserű önvád fortyogott benne: Márton úr vagy esztendeje alig-alig járt uránál. Saját perpatvara dolgában civakodott a kulmi püspökkel. Márton úr új lengyel birtokában halastó volt, az ott nevelt potykák felére igényt tartott az egyházfejedelem. E nevezetes processzus ügyei lekötötték a kancellár kezét egész decemberig, épp a replika szerkesztése közben érte Grodnóból a hír, a hollószárnyú madár. Különösen hosszú volt ez a végébe fordult esztendő: Gergely pápa új kalendáriumot adott a keresztény világnak, melyben egyszerre rendezte Kronosszal szemben vagy másfélezer év felgyűlt adósságait. De a protestáns országok vonakodtak eltérni a régi, Julius Caesar szerkesztette naptártól, mások meg tanakodtak, mitévők legyenek, melyik oldalra álljanak. Berzeviczy lutheránus létére a szentatyának igazságát fogadta el, javaslatára Báthory is úgy döntött: Lengyelország vegye át az új kalendáriumot, húzzanak át jó néhány napokat az annalesekben; de ne légyen többé, hogy a föld népeinek időbeli számítása s a planéták mozgása között hatalmas rések keletkezzenek: év és holdfordulók másként menjenek végbe az égboltozaton, mint emberek közt, a papiroson. Márton kancellár ebbeli buzgóságát a pápai követ jelentette is Rómában, annál is inkább, mert Berzeviczy kihallgatásakor nyakában hordta a szentatya éremképét, amit római követsége alkalmával kapott. Míg vágtat a hintó a rossz, decemberi lengyel utakon, arra a tömérdek munkára gondol Márton, amit most íródeszkáján hagyott. Elsőnek a szászok készülő nagy törvénykönyve nyomja a lelkét. Amikor Albert királybíró Szebenből saját személyében elhozta István királyhoz régi szokásaik egybegyűjtött kötetét, Báthory kancellárjára bízta ő mondja ki az igent vagy a nemet. Őfelsége nem volt jogászember, így nem tudta, miféle szörnyű terhet zúdít rá ezzel hűséges emberére. Milyen rosszul fogalmaznak latinul ezek a bakszászok, mindenütt átüt tekervényes német nyelvük, amit Berzeviczy gyermekkorában Szepesben beszélt. Amikor halászgatni szeretett volna a niepolomieci tavaknál, nem tehette: éjszakákon keresztül kellett Erdély harmadik nemzetének textusait javítgatnia. Végre sikerült mindent szakaszokba szedni, ellátni bevezető, magyarázó artikulusokkal ezeket maga Berzeviczy Márton fogalmazta, s rendre kifényezte a fakó mondatokat. Mi lett a haszna belőle? A szászok csak felét fizették meg a kialkudott kétszáz aranynak, pedig még Fron Mátyásnak is, aki szerzője volt e gyenge pandektának, kiállíttatta a királlyal az erdélyi nemeslevelet. Az egész nagy halmaz szász törvény ott hever íródeszkáján. A textust már szedi is a szebeni nyomdász. Mi minden függőben marad, ha meghal a király. Lám, itt vagyon az a hatalmas határper, amit Rudolf császár mint magyar király folytat Báthory Istvánnal, magyar alattvalójával, Szatmár várának dolgában. Már megegyeztek volna, hogy István elcseréli Szatmárt Nagybányáért, s ez talán több és értékesebb is lett volna, mint amennyit Báthory remélt. De itt rejtőzködött az üröm a pohárban: Rudolf hűségesküt is kért a visszaadott uradalmakért cserébe, s ezenfelül annyit, jöjjön el a lengyel király magyar nemesi kvalitásában a császár udvarlására Prágába. Amikor elvitte Grodnóba, esztendeje, Rudolf levelét, István király ingerülten lökte félre a szépen cirkalmazott, kész szerződést. A császár néhány rágalmazó tanácsosának akaratából lopta bele ezt a passzust mondta ingerülten. Mi mindent kellett megmozgatni azért, még a nuncius is közbenjárt, hogy a király megbékéljen. Persze, Márton úrnak is kijárt a köszönet érte. Akkor festették meg a krakkói kancelláriában bárói címerét. De mindeneken túl nyomja Berzeviczyt az egész erdélyi kormányzás dolga. Egy ember tanácsa és gondja mondta István király kiváltképp efféle tisztnek viselésében ritkán szokott tökéletes lenni Míg Báthory Zsigmond felnevelkedik, szükség van az erős, egyetértő igazgatásra. Báthory sokféle országot ismer, s mindegyiknek kitapasztalta a javát. Kígyófészek, mondta, ha a gyulafehérvári udvarról szólt, s talán leginkább Velence járt eszében, ha a tökéletes kormányzásról beszélt. Végül is úgy döntött, hogy Erdélyt Kristóf halála után hármas kormányzótanácsra kell bízni,

11 melyben a páduás Kovacsóczy Farkas üljön, a törökös Kendy Sándor s Sombory László, aki a mérleg nyelve légyen kettőjük között. Grodno várát ködök ölelik a domboldalon, a kocsis nem látja a kanyarban, milyen zászló leng az öreg tornyon. Amikor közelebb jönnek, s az erős szél kergeti a párákat, a bakon ülő székely darabont lekapja süvegét, beszól: Gyászfekete, nagyságos uram. A vár magas sziklaháton épült, alatta híd öleli át a folyót, a hidat minden évben felszedik jégzajlás előtt. A kocsis feláll ültőhelyéről, s látja: áll még télvíz idején is a híd, lovas emberek, szekerek, gyalognép tülekszik át rajta, mind csak a vár felé, melynek leeresztették felvonóhídját. Egy óra múlva ott áll Márton fedetlen fővel a cinteremben, a király legkedvesebb embere, Wesselényi Ferenc könnyezve öleli át a kancellárt. Ki tudja, hányadszor meséli, hogyan is zajlott István úr tragédiája. Egy hete még templomban volt, végighallgatta a prédikációt. A várba visszatérve, hideglelés remegtette, utána lázt kapott. Éjszaka jött a szélütés. Ahogy összeesett, megsértette arcát, kezét, fájós lábát is. Az ágy végében találta magát, amikor ocsúdott, nem akart szolgájának csengetni, rettenetes akarattal feltápászkodott, de inasa ébredt, hallva a zajt, berohant. Az orvossal együtt fektette ágyba urát. Lábsebe másnapra már gennyedni kezdett, ez is szaporította lázas rohamait. Bucella doktor virrasztott mellette hűségesen, mégis szokás szerint azt suttogják, hogy az öreg orvos adott be a királynak italban vagy klistérben beléndeklevet. December tizenkettő volt, úgy déltájban, amikor István ajkáról még ellebbent a zsoltár: kezedre bízom, Uram, lelkemet. Oszt meghótt. Hogy megöregedett ezekben a napokban a híres-szép Wesselényi Ferkó. Ő volt az, aki ítélőmester létére nem tudta kimondani zokogás nélkül az ítéletet a kolozsvári nagy fővesztő perben, a szentpáli csata után. Milyen rég volt most ketten mennek át Berzeviczyvel a grodnói kancelláriába, hogy ország rendje szerint megtanácskozzák a végtisztességet. A szokás úgy kívánja, hogy háromnapos országgyűlésre jöjjenek össze a király ravatalánál. Lengyelországban soha nincs trónörökös. Ilyenkor erőre kap a respublika Poloniában, hónapokra, talán évekre is: míg megválasztják az új királyt a rendek, az urak. Most minden írástudót berendelnek a kancelláriára, estére vágtatnak a fekete köntösű lovas legények a szomorú hírrel, a világ négy tájéka felé. A ravatalnál már megkezdődik a torzsalkodás, a korteseknek elhangzik első szavuk. Báthory Kristóf leányának, Zsigmond nővérének, Grizeldisznek férje, Zamoyski János lengyel nagykancellár áll a kisnemesség élén. E pillanatban jelöltje a Báthory-ház ifjabb sarjadéka, Endre bíboros, a vármiai püspökség várományosa. A magas klérus s a nagymágnások viszont nem felejtették el, hogy tíz esztendeje ők a császár mellett álltak, és Báthory István kemény kézzel törte le ellenállásukat. Felhánytorgatják az elhunyt király mindenüvé magyarokat, erdélyieket ültetett, ők kapták az uradalmakat, rangot, báróságokat. De a főurak is megoszlanak. Van, aki Bécs, van, aki Stockholm felé tekint. Megindultak már az alkudozások. Úgy látszik, a svéd herceg pártja lesz az erősebb, Báthory örökébe Észak ura kerül. A grodnói várban ülnek az elárvult, hollószárnyú magyarok. Még erdélyi testőrök előttük, hazai étekfogók. De már láthatatlan fal emelkedik közöttük s eddigi lengyel osztályos társaik között. Gondolataik vissza-visszafordulnak Erdélybe, ahová talán egy szép napon el kell indulniuk. Megmarad nékünk Zsigmond. Kidőlt a nagy fa, csenevész csemete hoz-e gyümölcsöt? Hány éves a fiú? Tizennégy elmúlt. Mars napján született. Csúf híreket szajkóznak a bábák

12 Vénasszonybeszéd járta, amikor megszülte fiát Bocskay Erzsébet. Két keze össze vala fonva a magzatnak, vérrel teli, majd amikor elvágták a köldökzsinórt, s szokás szerint meleg vízbe tették, hogy megtisztítsák, egyszeriben a vízben hallá változott, s hátsó részével ide-oda fröcskölve locsolta a vizet. Mindenki, aki jelen vala, megrémüle ettől a látványtól, ahogyan ez már lenni szokott, s várták, mi lészen a vége. De félóra múlva a gyermek megint csak emberi alakot vett fel. A bábáknak fej vesztés terhe alatt megtiltották a híresztelést, mégiscsak kiszivárgott, ami történt. A bölcsebbek úgy magyarázzák: ha felserdül, vérengző ember lészen belőle, mert két keze telve volt vérrel. S mert halalakot vett magára, ez arra mutat, hogy telhetetlen s kóbor természetűnek ígérkezik, mint a halak, melyeknek nincs lakóhelyük a vízben, hanem ide-oda úszkálva követik állhatatlan természetük parancsolatjait. Elhallgatnak. Kint lovasok zaja csapja fel a kancellária csendjét. Magyar testőr szól be: küldött érkezett Erdélyországból. Elsőnek Kovacsóczy Farkas, a fehérvári kancellár. A decemberi lengyel szelekben már három szomorú magyar hajlik egymás felé. S mintha az előbbi dialógust folytatnák: Hiszed, te, Farkas, a Zsigmondról szóló meséket? Csak úgy, mint a horoszkópok állását. Én, megvallom, soha nem láttam, milyen a poronty s kit füröszt a bába, miattam akár mindje véres kézzel jöhet a világra. Valami magva akad azért a szóbeszédnek?! A kis fejedelem serdül. Kamasz, megüli a vad lovakat is, jól hadonászik a karddal, preceptorai dicsérik elméje ragyogását, ékesszóló beszédét, gondolatainak bölcs értelmét. Ha ezt a sok dicséretet summázod, Márton bátyám, azt hihetnéd, valóságos Alkibiadész nevelkedik a fehérvári palotában. S látod, mi, akik görnyedünk a kancelláriában, visszük az ország dolgát, telve vagyunk miatta aggodalommal. A békés Kristóf fia vad, szertelen fiú, nincs, aki kiismerné elméje járását. Vagyon már kedvence? Csak nem magyariak, bátyám. Recte csak a taliánok. Mi is, akik Páduának szent küszöbét koptattuk, telve vagyunk visszavágyó sóvárgással, de nincs akkora hályog szemünkön, hogy meg ne lássuk, mi a kevés fény s a sok árnyék, ami Itáliából hozzánk kerül. István korában egy sem volt belőlük. Most mifajták? Először kórusgyerekek jöttek, ezeket Kristóf úrnak küldte a ferrarai herceg. Ezek üzenhették titkon hazájukba: jó soruk van, mert aztán már mindnek volt rokona, sógora, aki Erdély felé vette vándorbotját. Érkeznek, meghúzzák magukat egy hétig, szereznek jobb gúnyát, egyik portálja a másikat, s mire a fejedelem elé kerülnek, mind lovag már, nemes, báró, magiszter. Egy hét múlva úgy pöffeszkednek, mintha övék lenne Fehérvár. Mivel lopják a pénzt? Csepűrágók, javából. Persze manapság a mesés Indiáktól Herkules oszlopaiig mindenütt találhattok ilyen talián jokulátorokat, mimusokat, kántálókat, muzsikusokat. Mindje doktor, s versben dicséri urát. De ha soványabb a falat, eltakarodnak. Nálunk még kövéren zsírozzák a tésztát Zsigmond hajlik feléjük? Legszívesebben ő maga is talián szóval él, s megpirongatja azokat az urakat, akik megmaradtak a deáknál. Ha látnátok, miként illegeti magát, olasz verset mond, énekel, citerázik, mintha ő maga is mimus lenne. Rendbe jött már a rezidenciája? Minden tele szőnyeggel ez a díszessége a palotának. Minden portai követség szőnyegeket hoz, küldik a vajdák is. Zsigmond végighever rajtuk, hallgatja a muzsikát. Dallal, lantpengetéssel kicsalhatod belőle az utolsó aranyat is. Arca kipirul, ölelgeti az olasz fiúkat, édes bort hozat, feledi,

13 mivel tartozik a fejedelemségnek. Napjában többször is köntöst cserél velük, tarka plundrát ölt, pirossárga harisnyanadrágot, ebben illegeti magát. Kesztyűbe bújtatja kezét is, hogy el ne veszítse szép fehérségét. Megérjük, hogy egy szép nap körmét is festegeti Valamit hallott erről István király is, ezért tette fölénk a fukar Géczy Jánost három tanácsnok után, egyetlen gubernátornak. Bucella, a király öreg orvosa lép be. Úgy érzi, ha itt van a magyar urak között, nem érheti bántódás. Míg a borbélyok elvégezték komor munkájukat a király holtteste körül, az olasz doktor izgatottan magyarázta: egyre terjed a rágalom ő mérgezte meg végbelén keresztül a királyt, így szívódott fel Báthory ereibe a métely. Nézzétek meg, magyar férfiak, ilyen lenne-e színe, ha méreg végzett volna vele? Holtában is barnapiros az arca, nincs is rajta a facies hyppocratica. A nadályok már nem segítettek, pedig erdélyi piócákat tettem a királyra, hogy befecskendezzék e beteg erekbe a nedvet, melytől nem alszik meg a vér De már késő volt, a teste elnehezedett. Nem segített már sem ír, sem köpülés. Talán más adott be mérget? Itáliában szereztem a doktorkalapot. Mi ott mindnyájan tudjuk, mifajták a mérgek, hogyan nyilvánul meg hatásuk. Ezt tudják minden olasz udvarban. Néha hónapokon keresztül is sorvasztanak, szagtalanok, íztelenek. Van olyan is, ami néhány csepp vagy fehér por formájában egyetlen szempillantás alatt öl. De az arcon a méreg hatása mindig meglátszik A gyakorlott orvos szeme menten felfedezi. Jöjjetek, magyar urak, nézzétek meg saját szemetekkel boldogult István királyt. Fekszik, hevenyészett ravatalán. Körös-körül őrt állók. Már elvégezték a bebalzsamozást, az ablakok kitárva a kemény lengyel télben. Úgy fekszik István, lengyeleknek e néven első királya, mint őseihez megtért magyar úr, ahogy ezt a fajtát megérinti a halál. Hiszen vérbő testüket már esztendők óta környékezi csúz s köszvény formájában, egy-egyszer megérinti szívüket is jeges kezével. Lábuk ernyed, lélegzetük zihál. Ha jobban lesznek, újból nehéz húsokat falnak, dohos hálókamrában hálnak, télvíz idején lóháton űzik a vadat. Ilyenkor kaszás szemű vénasszonyok is meglátják ajka szélén, homlokráncában a leselkedő halált. De méreg? Bucella doktor ingerülten kapja össze hollószárnyú magiszterköpenyét. Mintha önmagával disputálna, mintha a grodnói vár elárvult kísértete lenne, szobáról szobára magyarázza igazát. S a három magyar ott áll István teteme körül. Még élhetett volna tíz esztendeig Nagy Lajos király örökébe lépett volna. Sokszor forgatta elméjében, ki is mondta előttem is: megszabadítja s egyesíti régi Magyarországot. Némettől, töröktől egyaránt. Miként vala Mátyás birodalmában. A falak mintha összeszűkülnének a cinteremben, s zárt kárpitok közé ölelik az idegenbe szakadt magyarokat. Ha kinyitják az ajtót, hallatszik az egymást váltó barátok kórusa. Ha kinéznek az ablakon, látják, amint hetedhét országra szóló tort készítenek, máglyákat gyújtanak, ökröt taglóznak a végtisztességre gyűlt lengyel urak. Vidám országünnepre készülnek. Ha magyarokkal találkoznak, mintha elfordítanák tekintetüket. A király elárvult asztalának lapján könyvek hevernek. Olvasta-e őket Báthory István? Kovacsóczy kezébe veszi a legfelsőt. Barna bőrbe kötött imakönyv, különös nyelven nyomtatták, első szavában hasonlít az itáliaihoz. A címlapon ez áll: PALIA. Hercze István karánsebesi pap fordította az imádságokat románra. Ajánlásában dicséri Báthoryt. A váradi kapitány román népének nyomtatta ki Estván úr ezt a könyvet. Látjátok a címlap belső felén Báthory címer. Kovacsóczy halkan mondja:

14 Prágán át megyek vissza Erdélybe. Bocskai szavával járok ott. Kitudom, mire készül a császár Erdély dolgában, amikor az udvarban meghallják a lengyelek temetik István királyt. 4 A szőke kislány ott állt a díszruhások közepette, színes brokátokba öltöztetve, csúcsos fövegkalapban, mint a nagyok. A díszemelvényen az ő számára is készítettek kissé magasabb, trónszerű széket, s már napokkal ezelőtt tudta, hogy ezen a nevezetes ünnepségen alapítja majd meg fenséges atyja, a stájer főherceg sok régi pártfogó s a tudományok barátja mintájára a grazi egyetemet. Hogy mi az az egyetem a maga valójában, mely az universitas szóban oly különösen hangzik, nem tudta megmondani neki sem anyjának udvarhölgye, sem a főszakács, akitől kérdezte, de a testőrség őrmestere sem. Diákok és tanárok, mondták, de hogy mi az, ami minden más iskolánál magasabb helyet biztosít a tudomány világában nyilván ugyanolyan titok, mint amit nem illik feszegetni. Bécsből s Prágából jöttek nagyurak, a palotában is hetekkel előbb már készültek Mátyás és Ernő főhercegek fogadására. A császár, persze, nem hagyta el Prágát, de leküldte azt a kövér, fekete ruhás, vékony arcú embert, aki, úgy mondják, főminisztere. A papság teljes fényében vonult ki, legalább öt püspöki süveget számolt meg az első sorokban, hiszen ennyit már Mária Krisztierna is tud: a grazi egyetem megalapítása valójában jutalma annak, hogy a város kikergette falai közül a protestánsokat: az eretnekek ugyanis egy követ fújtak a törökökkel, akik napokig ostromolták Graz falait. Az Úr esztendejének nyara volt, olyan meleg, hogy a súlyos brokáton át a testet kiveri a veríték, s a kislánynak mégis mereven, istenes arccal kell állnia a fenségesek csoportjában: így kívánja az illem, mely pici gyermekkorától rákényszerítette vastörvényeit. A kacagás: ördög villanása, a kis főhercegnő ajkán legfeljebb mosoly lebbenhet el. Sírni még nagyobb vétek, ha makacs szenvedély korbácsol könnyet szemébe. Csak nagy ünnepeken, passiójátékokon, családi temetéseken vehet annyira erőt rajta a fájdalom, hogy csipkés kendőjével arcát végig kell simítania. Őrizkednie kell a torkosság incselkedésétől is: annak, aki az Úr akaratából a földi hatalmasok kiválasztott csoportjába született bele, sűrűbben kell böjtölnie, hogy kiérdemelje az égi kegyelmet. De a kislány élete mégsem volt kegyetlenül merev, szertartásokba ridegedett: a nap hosszú volt, néha ők is elszabadultak a Várhegy lejtőire, kegyesebb inast vagy testőrt vittek magukkal, nem pedig az örökösen példálózkodó tanárt vagy apácát. Volt egy fiatal bencés nevelőjük, aki holt nyelvekre tanította a főhercegnőket. Szeretett labdázni velük, kurjangatott, s távoli hazájának, Szicíliának dalait énekelte; ezekben bizony nem volt semmi istenes. Csúcsos süvegű diákok sorakoztak fel. A pedellusok alabárdokkal parádéztak, a városi milícia díszben vonult ki, privilégiumok tették, hogy az orvosok s borbélyok céhe a többi elé került az egyetemalapítás nagy ceremóniájában: ők ugyanis a tudomány szélső pereméhez tartoztak. Az uralkodó stájer főherceg Mária Krisztierna édesapja szőke szakállas, testes, dülledt szemű férfi volt, aki amikor megszületett, már elért mindent. Belőle nem lehet császár, német király, a fenséges Ausztriai Ház családi törvényei szerint. Stíriai herceg, haláláig ezt a címet viseli. A kislány tudja: apjának, az uralkodó főhercegnek alapjában nincs sok szava odahaza. Édesanyja a valódi uralkodó, s talán azok a bajor urak és hölgyek, akik valamikor anyjával jöttek el Münchenből, s örökösen oda vágyódnak vissza, a grazi Burgból. Az anyja irányítja a házat, diktálja leveleit, ő választja a nevelőket. Az apa vadászik, fogadja a kancelláriabelieket, gyűjti a drágaságokat, igyekszik pénzt szerezni, ha már azt jelenti a kancellária tanácsosa, hogy a kincstár egészen üres, pedig küldeni kellene az ígért hadisegélyt. Graz paradicsom lenne, a kereszténység egyik legkedvesebb városa sok tornyával, hegyével,

15 végtelen erdőségekkel, erős városfalával, sok ágyújával. Csak oly közel fekszik a magyar végekhez, a síkságok mind Pannónia felé lejtenek mintha valami kegyetlen hadiisten arra teremtette volna, hogy ezen a tájon vonuljanak át a seregek. Most nagyon hosszú évek óta csend van. Mária Krisztierna nem is élt még akkor, amikor a tűzoltótornyon az őr utoljára riasztotta a várost, mert messziről látta gomolyogni a tűzjeleket. A felség békéje terül a tájra, császár és szultán nincsenek háborúban, a magyarokat sikerült megfékezni, s messze keletre esnek a vidékek, melyeket a török szüntelen háborgat. Csak a szorongás marad meg: a lankák Magyarország felé lejtenek, a határt nem őrzi semmiféle hegytorok, folyó, a Mura sem akadály, ha idegen csapat idáig közelít. Vállán érzi egy kéz súlyát. Nem is kell megfordulnia, tudja: Mater Dolorosa inti ne jártassa körbe tekintetét, a kíváncsiság nem illik főhercegnőhöz, süsse le szemét, így kívánja az illendőség; szent szertartásokkal kezdődik az egyetem alapításának aktusa, még gondolatainak sem szabad elkalandozniuk, ha felemelkednek a vörös bársonnyal borított padsorban magasztos arccal ülő főpapok. Mária Krisztierna mégis megérti: a szavak, a parádék, mitológiai célzások mögött ott leselkedik a gond. Graz már régóta a tudományok hajléka, s a város falai közt béke honol, mióta sikerült csírájában is elfojtani a hitújítást, s mégis soha nem feledhetik el: a veszedelem torkában vannak, legkeletebbre a felség birodalmától, soha nem szűnhetnek meg őrködni nehogy a nyugtalan Magyarországról a békés Stíriába csapjon át a veszély. Mária Krisztierna eleget hallja a háborús híreket most ezeket figyeli a beszédekben. Akik messzebbről jöttek, Párizsból vagy Bolognából, hogy az ottani Alma Mater testvéri üdvözletét hozzák, a negyed évezreddel öregebb egyetemtestvérek elismerő szavát a most született grazi univerzitásnak, mindebből nem értenek semmit. Mária Krisztierna a labdajátékot kedvelő nevelő jóvoltából jól érti a latin beszédet, ha azt a birodalom vagy e tartomány szülöttje használja, de csak találgatja értelmét, ha itáliai, francia vagy spanyol úr szájából hangzik el. Ha Mater Dolorosa sejtené: Mária Krisztierna anélkül hogy arca megrándulna kacag a kunkori bajszú, hegyes szakállú, malomkerék-galléros spanyol őrgrófon, aki utolérhetetlen gőggel s fölénnyel ropogtatja a szavakat, s fogadni merne rá, azok, akik áhítattal hallgatják a távoli Madrid, az unica corte küldöttjét, maguk sem tudják, spanyol-e vagy latin, amit ez a kegyes úr beszél. A főnökasszony ajkáról a napokban furcsa mondat lebbent el: Amikor majd, fenség, te is ott leszel közöttünk. Fenséget mond, mégis te -nek hívja, mintha ott lenne a kolostor közelében, mintha egy hajszálnyit megszelídült volna a hangja s olyasvalamit is említ, ha majd fenséged átveszi a fejedelemasszony örökét. Míg szól a diákok kórusa, egymásba türemlenek a kegyes szólamok, a nyári nap heve inti a jelenlevőket: ideje lenne lassanként véget vetni a nagy ünnepségnek, Mária Krisztierna emlékében felmerülnek ezek a szavak: fejedelemasszony öröke miközöttünk klastromfalak. Lehet-e, hogy úgy határoztak bent, édesanyja legbenső szobájában, hogy Mária Krisztiernát Jézusnak áldozzák? Ma még brokátban, csúcsos kisasszonyfövegben kíséri apját a vadászatra de holnap talán egyre több árnyék hull rá udvartartására, s mondja egy reggel, mise előtt az anyja: Krisztina, elkészült az Úrban kolostori kelengyéd A kislány áll, mert felállt az érsek, az összes többiek követték. Így, talpon, erősebb a dac, az akarat, villanás szikráz szeméből: nem! Ha most tenné kezét a vállára a kedvesnővér, lerázná egyetlen rándítással. De hol keressen segítséget, ha anyja ezt akarja? Apja szelíden megsimogatná, s elnézne dülledt, kék szemével a messzeségbe, s simogatná szőke szakállát. S a testvérek? Segítene-e valamelyik fivére, a buzgó Ferdinánd talán? Mennyi diák jön mit csináltak ezek eddig, míg Grazban nem volt univerzitás? Hosszú sorban a klerikusok, akik a teológia díszei lesznek de jönnek azok is, akik nem kívánkoznak munkásnak az Úr szőlejébe, pörsenéses arcú, mosolygó studiózusok, csúcsos

16 fövegükkel, talárokban, mely alól kivillan a színes harisnyanadrág. Nem. Mi lenne, ha apjának mondaná: ő is járni akar erre az univerzitásra, leülni a diákok mellé. Meghallgatná a nagy tudományoknak, a hét művészeteknek doktorait. Mi lenne, ha Mária Krisztierna lázadna ha megbontaná a rendet, mely hozzáköti a fenséges család örök szertartásaihoz? Motetták szólnak: az énekkarok kitesznek magukért. Milyen szép nap gondolja, míg megszólalnak a várbástyán az ünneplő ágyúk, kondul a harang, vége az ünnepeknek. Az érsek meghinti szenteltvízzel a dómmal szemben a nagy, sárga Alma Mater küszöbkövét, a rector magnificus elvágja a fenséges Ház színeit hordó selyemszalagot, megindulnak a lépcsőn, rector, dékánok, magiszterek, doktorok, hogy illő távolságra tőlük kövesse őket a diáki rend. Mária Krisztierna sóvárogva néz utánuk, mennek, szabadok az első fordulón az egyik, kurta lábú, gáncsot vet szomszédjának, aki elbotlik, könyökével bukdácsolva oldalba üti a gonosztevőt s kacagnak, a többi is rázendít, mire eltűnnek a fordulónál, már vígan fújják a clerici vagantes csípős, itt-ott parázna latin nótáját, melyet, szerencse, nem értenek az asszonyok. A kislány néz fel a magasságokba, most nincs mellette senki az apácarendből. Szabad 5 Fogarasról érkezett atyafilátogatóba Kendy Sándorékhoz, Kendilónára Báthory Boldizsár. A lengyel király-nagybácsi élete utolsó esztendejében olyan napon, amikor zakatoló szíve figyelmeztette a közeledő halálra a hatalmas fogarasi váruradalmat unokaöccsének, Boldizsárnak adományozta, s felhívta az erdélyi rendeket: annak rendje s módja szerint hajtsák végre a beiktatást. Nem hasonlít a Báthoryakra így mondta volna István király (legalább ezt híresztelték a kancelláriában), amikor nézegette Zsigmond elefántcsontra festett képét; talán nem is egyezett volna bele a fiú fejedelemmé választásába, ha nem szereti annyira bátyját, Kristófot. Ennek a kérésére járult hozzá ahhoz, hogy még Kristóf életében fejedelemmé válasszák fiát. Boldizsár annál inkább hasonlított a Guthkeled-nemzetség hajtására, ahogy az ősök arcát a régi táblaképek megőrizték. Délceg, sólyomarcú, magas növésű ifjú volt, néhány évvel idősebb a fejedelemnél, korán érett, nagyúri fajta, aki a külországokban töltött tanulóévek után megtért hazájába, várva, mikor üzennek érte, hogy elfoglalja megillető helyét. István király már életében hagyatkozott, amikor Boldizsárnak juttatta Fogarast. A vár Erdély déli kapuja volt, Várad az északi. István is csak csellel foglalta el Békés Gáspártól, amikor nem sikerült perrel kiűznie, s Gáspár úr igazával a királyhoz folyamodott. Mint a Báthoryak somlyói ága Boldizsár is a katolikus hitet vallotta. Az adománylevélben István király lelkére kötötte unokaöccsének: ápolja ősei hitét, s tegyen meg mindent uradalmában, hogy ott soha el ne aludhasson a vallás világító fáklyája. Akik olvasták István király donációját, ezt a mondatát kénytelen-kelletlen úgy értelmezték (járatosok lévén a kancelláriák titkos nyelvében), hogy István király úgy kívánja: Fogaras új birtokosa telepítsen a várba s városba egy klastromalja jezsuitát, akik majd elkezdenek ott is munkálkodni a maguk módján, mint a kolozsmonostoriak, akik egyetemet alapítottak, magukhoz csalogatják nemcsak a nemesfamíliák, de a polgárok fiúsarjait is, sőt, még a lányok részére is tartanak fenn iskolát. Kendy Sándor, a házigazda, tagja volt a hármastanácsnak, mely Kristóf vajda halála után, Zsigmond fiatalságában Erdélyország ügyeit vitte. A kancellár Kovacsóczy Farkas volt, a hármastanács legfiatalabbika Sombory László, de Kendy gyökerei fúródtak talán legmélyebben Erdély földjében. Ez a kevés beszédű ember jobban ismerte kicsiny országát, mint legtöbben a gyulafehérváriak közül. A maga csendes szavával sok olyan csomót metszett már át, melyet sokáig hiába bogozgatott három ország kancelláriája.

17 Kendy Sándor híreket kapott Lengyelből, s a hírek azt mondták: István király ereje rohamosan hanyatlik, gyötri a köszvény, érvágásnál fekete vért ereszt. Abban a korban van, amikor minden magyar úr számolni szokott a világ múlandóságaival. Ha meghal István, a fejedelmi tanács azonnal megoszlik: kinek is ítéljék oda Fogarast? Ha Boldizsár kapja, ahogy a nemzetség feje rendelte, mivel takarózna Zsigmond előtt, ha a fejedelem kezébe veszi a hatalmat. Ha sokáig haboznak, mindenképp gyűlölet támad Boldizsár és Zsigmond között s ennek megint csak Erdély vallhatja kárát. Gondolt-e már másra is Kendy Sándor, amikor szavával keresztülvitte, hogy Báthory István utolsó esztendejében a kormányzótanács áment mondjon arra, ami a király akarata. Légyen installáció, s ha Zsigmond felnő, mondhatják: István király kezében volt a hatalom, az erdélyi rendek csak térdet hajthattak. Amikor dörögtek a vár ágyúi, s Boldizsár bevonult a nevezetes termekbe, melyeknek falán az idő rajtahagyta százados tenyerét, átölelte Kendy Sándort, s csendesen mondta egy ablakmélyedésben, ahonnan leláttak a gyönyörű uradalom erdőkoszorús havasi legelőire: Megköszönni elmegyek bátyámuramhoz Kendilónára, ha nagyságod ott szívesen lát. Kendilóna, a Kendyek fészke csak amolyan ha-akarom vár volt, négy zömök, odabiggyesztett bástyácskával, melyből ki-kikandikált néhány szakállas, éppen csak annyi, hogy elkergessen futó portyázókat, ha erre vetődnek. Magyarországi szemmel inkább ősi családi fészek, melyet tataroztak, bővítettek aszerint, ahogy a nemzetség szaporodott. Ha latinosan beszéltek róla, triumvirként emlegették Kendyt, aki ilyen módon cím nélkül is fejedelemféle lett Erdélyben, esze s becsülete szerint. Kendy a kormányzótanács első ülésén esküvel fogadta: nem gyarapítja egy lánccal sem földjét, földi jószágát, míg a kormányzótanácsi székben ül, s azt kívánta Kovacsóczytól s Somborytól is: ők is tegyenek esküvést. Így kiszaladt fogadalmuk híre, s mindenki természete szerint mérlegelte, ahogy illik, de Kendynek ezzel is nőtt a tekintélye, nemcsak idehaza, de Sztambulban, a nagyvezér előtt is. A Kendy-rokonság nem nagyon örült a fogadalomnak, de Kendy Sándor portája ettől a naptól kezdve lett első ház Erdélyországban. Mindenki tudta: a triumvir most már nem szaporítja jószágát, megelégszik azzal, amit apja hagyott rá. Lányaira vigyáz: Krisztina és Zsuzsanna egymás után szökkentek virágba, úgy emlegették őket, mint Erdély legszebb két kisasszonyát. Krisztinának túl hamar bekötötték a fejét, ezért az apja jobban ügyelt a serdülő Zsuzsikára. Ha kimozdultak Kendilónáról, s mentek Kolozsvárra, bálra, nagyvásárra, vagy éppen diéta s tanácskozás kezdődött Fehérváron, feltűnt a szebbik Kendy lány, hosszú, gesztenyebarna hajával, tengermély, kékesszürke szemével, imbolygó-ringó járásával, melyet talán még a kendilónai réteken szokott meg, amikor a többi lányokkal együtt szaladva verte fel az erdőszélen az apróvadat. Háztűznézőbe hívta-e Kendilónára Sándor úr Báthory Boldizsárt? Ez lett volna-e az ára annak, hogy a hármastanács elfogadta István király végzését, s Fogaras bárójává, a legnagyobb erdélyi uradalom urává tette Boldizsárt? Nem úgy döntöttek maradjon csak a vár s rengeteg határvidékek fejedelmi birtok, ahogyan Báthory István formálta, amikor kitúrta Fogarasról Békés Gáspárt, nem éppen szépszerével? Dél elmúlt. A vendég hosszú út után pihenni szokott a medvebőrön. Így feküdt Boldizsár, félálom-félébrenlét közén. A zárt ablak mögül tört be a Kendy-porta zsongása. Horatiusra gondolt, csendes örömökre, ezt ígéri a kendilónai vendégeskedés. Fekszik nyitott szemmel, mintha cikázva keveredne benne egy-egy kép, egy külországbeli templomtorony, sikátor olajlámpájának ködös fénye, egy szőke firenzei lány int a homályos

18 kapubejáratból, egy portya, amikor száguldó tatárok számára vetettek csapdát a somlyai végeken, először vágtatott rá emberre, először használt fegyvert, először érezte a penge puha húsba szaladó sercenését, s ő, a tizenhat éves hőkölt lova hátán, látja, hogy a tatár végtelen tágra nyitja szemét, meginog, lehanyatlik mindkét kezével íját szorongatja, a nyílnak már nem volt ideje kiröppenni felé s újból asszonyok, nincs is más arcuk, csak a szájuk, mely újra és újra talián szavakat suttog, s a láz veri ki fekhelyén, s mindez ködösen, sejtelmesen bomlik ki a délutánban, míg meg nem embereli magát, s egy mozdulattal fel nem rántja pilledt testét a medvebőrről, nem támolyog a vizeskancsó felé, hogy rácsorgasson belőle két tenyerére, s locsolja vele képét. Kitárja az ablakot, nagyot szív a tiszta levegőből, inasát hívná, hogy vegye elő az útipoggyászból parádés ruháját, s kenje meg jószagú nárdussal haját, bodorítsa fel a kócosan, ziláltan csapzott üstökét. Hangok a bástyáról nem pattogtatnak a szakállasok, de kitódul a várnép, a Kendy-cselédség szalad, széttárja a kapukat, két kengyelfutó vágtat, mögötte egy bőrös, kényelmes útihintó, fedett teteje, még nem tudja, kit rejt, s kihajlik, hogy nyomon kövesse, ki lehet az, aki megzavarja az atyafiságos vendégjárást. Arca komor lesz, amikor lecsatolják a hintó kislépcsőjét, a fullajtár odaugrik, ládákat emelnek, s megjelenik a kocsi nyílásában Bocskai István fekete körszakállas arca. Mind atyafiak. A fejedelem édesanyja Bocskai testvére, de Boldizsár s a többi Báthoryak nem nagyon szívelik ezt a mindig komoly, tréfát nem ismerő kálvinistát, aki csak úgy lett testamentumos úr huszonnégy esztendős korában az elhunyt Kristóf fejedelem után, hogy ezt diktálta az atyafiság. Furcsa ember, gondolja Boldizsár, nem mond soha sem igent, sem nemet, mozdulatlan az arca, nem lehet tudni, mire gondol. Úgy mondják, pénze van, s a kis fejedelem tőle instál néhány aranyat, ha megszorul, s ha nem ad a triumvir-tanács, már csak azért sem, mert nincs semmi a kincstárban elvitt mindent a konstantinápolyi adó. Kihajlik, ördög az inasát, épp ilyenkor cselleng, amikor látja: Zsuzsika megy végig a virágoskerten, övénél feltűzte szoknyáját, még nincs parádéban, sárga szattyánbőr cipőcskéjét vette magára, virágot szed az estebédhez, vagy madarait látogatja. Kiáltana neki de megnőtt ez a lány, még csak hátulról látja, amint ringó járásával végiglebeg az ágyások között mikor is volt? Harmadéve amikor hazajött, a fehérvári diétán, ahová lehozta apja mondta neki, akkor még játékos kislány lehetett csak: kishúgom, jönnél-e bátyádhoz feleségül? S amikor ölelni próbálta, mint a kis vadmacska, karmolt, fújt, kacagott, még meg is pöködte volna, ha a fráj ki nem szabadítja Boldizsárt kemény kis gyermekkezéből Zsuzsika nem tudja: a vendég, ha kinyújtja nyakát az ablakon át, eléri tekintetével. Igaza lehet a fámának, Kendy Sándor otthon őrzi legnagyobb kincsét. Milyen szép így is, még süldő-gyermekesen s már kivirítva, dudorászva, két keze fellebben, feje felett összekulcsolja, mintha imádkoznék egy pillanatra, s utána már hívogat is kutyát, madarat? Már ott áll inasa a szobában; kegyesen hagyja, hogy nekiessék fésűvel, megdömöckölje hátát, italnyi erős szeszt töltsön, amit Havasalföldről küldött a vajda, ettől percek alatt fátyolosabb, ködösebb lesz a világ, békésen tűri, hogy friss inget adjon rá, skófiumos dolmányt, rákanyarítsa a meggyvörös mentét, melynek szára veri a csizma aranysujtását; ez a divat a pozsonyi diétán kardot nem köt, vendégségbe jöttek csak könnyű tőrt, hogy mégse legyen fegyvertelenül. Most már kémlelheti az ablaknyílást: Zsuzsi visszatáncolt-e tündérek országútjára? Senki csalódottan les, egy olasz madrigál két sorát dúdolja, melyet kóbor taliántól hallott, csupa halál, remegés, siralom inasa már ismeri ezt a ritornellót: ha ura ezt kántálja, óvakodnia kell a csizmaorrától. Mire lemegy az ebédlőházba, már hallja, csörömpölve teszik asztalra a tálakat, ezüst járja Kendyéknél, török ajándék, sztambuli munka, távoli virágok híme öleli át a hasas edényeket, melyek olyan mások, mint azok, amiket megszoktak a hazai kastélyokban. Zsuzsika felé fordul, kényeskedve,

19 mintha tegnap látta volna Ej, de epedt nagyságod az énekében, jó annak, akinek küldte hallottam, amikor futottam ablaka alatt hogy meg ne lásson, még jobbágylánynak tartott volna, s jaj nekem akkor mert tenagyságodnak igen nagy hír szerint az igézete Ahol elhagyta harmadéve, ott folytatja? Otthon van, apja házában, aki két szeme fényét adná Zsuzsikáért, mit tehetne vele, meg sem ölelheti, mint tette a diétán, amikor karmolt a kiscica, s már akkor érezte: felnőtt, holnap, hajnalhasadáskor ő lesz az első, aki meglesi S most itt a furcsa hajnal, Zsuzsika néz rá gúnyosan, mórikálva, s mégis mély a tekintete, mint Anna-tava a havasokban. Tudja-e Zsuzsika: ki az, akit most magához varázsol, hány asszony derekát törte le szemebogarával, hány lány hullt aléltan el a karjában s mindig más, mindig más: Zsuzsika, örökédes, ahogy ring, teszi a velencei talpas üvegpoharat a nagyasztalra, nem többet, mint hármat apjának, őneki, Bocskai Istvánnak? Így teszed-é, kishúgom? István bátyádnak tán csak nem néki a legszebbiket? S hogy is beszéljen vele? Mint a firenzei leányzóval, aki kibukott Or San Michele-temploma mellől, az álló olajlámpa ködében, esett az este, a lány szőke volt mosolyog, s mondja nem lakik messze, kevés pénzért is édes őnála a szerelem s megy, ekkora szépségtől igézetten Báthory Boldizsár, nem fél, hogy orgyilkosok csapdájába esik, talán nem is kívánja ezt a talián lányt. Leteszi az aranyat a szegény szoba asztalára. A lány ijedten nézi, külországi lehet, még meg se szólalt, mert szégyelli, hogy elárulja így magát az idegent s a lány látja, ahogy lebben a köpeny hollószárnya, a hímes köntöst, aranyláncot, gazdag tarsolyt, csipkés kézelőt s a sárga szattyánbőr cipőt, s zavartan, mentegetve próbálná mondani: nem nem tévedtem mert hátha mögötte betörnek a városporoszlók, s elviszik a szegény firenzei lányt, aki megigézni mert egy nagyurat Miért gondol erre a firenzei lányra, amikor meghajlik Zsuzsika előtt, s mondana neki valamit édesjátékos szóval, ahogy lánylélek mezsgyéjére lép a gavallér. De Zsuzsika fonja a beszéd fonalát, s Boldizsár áll, percekig nincs szava. A varázslat egy pillanatig tart csak, mert belép Zsuzsika nénje, az idősebbik Kendy lány, Krisztina, Géczy Péter felesége, aki apjához atyafilátogatóba jött. Róla csak annyit hallott Boldizsár, hogy férje beteges, nyűglődik, udvarházában, minden gondját az asszony viseli, bizonyára most is valami segítség kellett, ezért vette Kendilónára az utat. Öt esztendővel idősebb Zsuzsikánál, magas, karcsú alakú asszony, sápadt arccal, égő szemmel, piros szájjal, melyen lehet cseppnyi pirosító, zöld bársonyköntöst visel, nyakán mókusprémmel, két csuklóját beborítja az aranycsipke. Két Kendy lány áll szemben Boldizsárral, s olyan váratlan ez a találkozás, nem számított senki arra, hogy a nagyúr estebéd előtt lejön a vendégházból. Ha tudtam volna, két karbunkulus kincset rejt ez a ház, nem jöttem volna szégyenszemre üres kézzel nézze el, kegyelmed, ha csak férfinak való apró ajándékot hoztam. Ha visszatérek Fogarasról, pótolom, illendőséggel. Nagyságod tudja, én is csak vendég vagyok az apai házban. Vendég vendégnek sose szaporítsa jószágát, kishúgom még gyermek, hogysem nagyságod leányszámba vehesse A fiatalabb Kendy lány hirtelen lehajtotta fejét, érezte, elönti a vér, így alulról nézett fel, kérdőcsúfondárosan arra, aki egy perccel ezelőtt még udvarlására jött, s most megtorpant, Krisztina elmetszette szavát. Mondják, vagyon bátyámnak szolgája, aki verset mond s lanton is penget hozzá, s talán még bátyám is belezendít. Igaz-e, merthogy gyermeknek nem szoktak énekelni? Ha két talián összeáll, már nótáznak. Külországokban magam is megszoktam de férfi házában

20 elakad ám a nóta. Hol tiszteleghetnék apáduramnál? Olyan szárnyaszegett pillanat, minden tele nyugtalansággal, Boldizsár szeme, mint a sólyom, reppen, hol Krisztinát lesi, hol Zsuzsikát fogja be, egy perc csak, míg keresne egy szót, amivel mindkettőjüket varázsába vonná, de mintha két tilalomfa meredne elébe: hitves asszony, gyermeklány s Kendy Sándor portája; fékezi magát, sajnálja, miért nincs valamelyikkel egyedül? De most melyikkel? Melyikkel, a két Kendy lány közül, Báthory Boldizsár? Nyílik az ajtó, szemtől szembe Bocskai István, komoly, fekete szakállas, zömök úr, sose mosolyos, sose játékos, nem áll nyelve az olasz beszédre, gyermekkora óta megszokta a németek szavát, császár talpát nyalogató ember. Vagyon-e híred, Boldizsár, Krakkó várából? Ilyen ez a Bocskai István. Tekintete sincs a két szép virág felé, nem nézi az asztalt, melyet csillogóra varázsolnak az ezüsttálak, nem kívánja estebéd előtt a korty fűszeres-édes étvágyserkentőket, mint a többiek. Nem hord parádét, csak fekete dolmányt annyi aranyhímmel, amennyit az illendőség kíván. A két Kendy lány az ebédlőszoba távolibb sarkába vonul, Zsuzsi virágokat rendez, Krisztina szolgálólánnyal szól, válogatja a tálakat, kinek-kinek milyent is adjon. Két férfi az ablakmélyedésben. István bátyám, aligha koronáznának a lengyelek megint Báthoryt. Zamoyski kancellár örülne már annak, ha a svéd Zsigmondot választaná meg a kisnemesség, s nem valamelyik Habsburgot tennék királlyá. Öt főherceg is van már a kockaasztalnál csakhogy a svédnek több a pénze. Ennyi lenne István király akaratából, mihelyt nem él, amikor már in memóriam szól csak a szava? István megpróbálta, hogy egyengesse Lengyelben a királyságomat. De még Zamoyski sem tudta keresztülvinni A főpapok s nagyurak nem felejtették el, amikor a Báthoryak elbántak a császár pártjával. S most mi magunk, Báthoryak, nézzünk-e egymással farkasszemet. István bátyám engem szeretett volna utódának látni. Bátyám, a bíboros lassú ember, püspökségéből nem mozdul olyan könnyen. Mérlegre teszi: mi a több, egyház fejedelme, vagy a Lengyel Respublika ingatag királya? S harmadiknak te tudod, bátyám, beleszólt a fejedelem is Ti vagytok körülötte, én csak ezt a szóbeszédet hallottam Fogarasban. Ha valaki csak fejedelem, könnyen jár koronára az álma. Fiú forró a vére, azért kell zabolázni. Mikor hallotta, hogy István úr oda a sírban, máris nyergeltetett volna, feltörni Lengyelbe, elfoglalni talán a világ pereméig, tízezer katonával Hogy mit szólna a szultán, a császár, a lengyelek, svédek a pápa, Párizs az összes főhercegek, a spanyol király? Fiú, forró a vére: nyergeltetne. Tanácsurak dolga, hogy lehígítsák. Hogy látod, István, a világ sorját? Bocskai nehéz teste alatt reccsent az öreg szék. Nem hiszem, hogy fiatal húgaim mulatságukat lelnék abban, amit mondanék Krisztina felkapta fejét: Nagyságod hallhatta talán, hogy Kendy Sándor legénynek nevelte leányait. Ha jőve lovas legény Kendilónára, apámuram előttünk bontogatta a pecsétes írást. Ha kedve van István bátyámnak szólni, csak tisztelettel vesszük, amit mond, tudjuk jól, mindenki csak tanulhat belőle. Mintha parányi mosoly lebbent volna el Bocskai szája sarkában, előrehajolva, lassan, tempósan mondta: Aki először jár császár udvarában, Prágában, könnyen megtéved. Úgy látja: semmi dolognak nincs gazdája, csak a garázda inasok az urak. Mindenfék fortélyos embert, perpetuum mobilét fabrikáló, bölcsek kövét kurkászó garabonciást tart kövér kenyéren Rudolf imperátor, egyre ritkábban