Doktori (PhD) értekezés

Átírás

1 Török Emőke A munka. Szociológiai jelentések, társadalmi változások Doktori (PhD) értekezés Eötvös Loránd Tudományegyetem Társadalomtudományi Kar Szociológia Doktori Iskola Témavezető: Dr. Somlai Péter DSc 2011

2 Tartalom 1. BEVEZETÉS 3 2. A MUNKA CSELEKVÉSELMÉLETI MEGKÖZELÍTÉSBEN Hannah Arendt: Munka, készítés, cselekvés Munka versus interakció: Jürgen Habermas Egy másik lehetőség a marxista kritika A munka meghatározása A MUNKA JELENTÉSTÖRTÉNETE Szabadság versus szükségszerűség Az antikvitás viszonya a munkához Vita contemplativa simpliciter melior est A kereszténység és a munka Isten ezt és csakis ezt akarja A hivatásgondolat a reformációban Arbeit ist des Bürgers Zierde A munka újkori felértékelődésének kiteljesedése Európa felveszi a munkásruhát A bérmunka társadalma A MUNKA ÉRTELMEZÉSE A FEMINISTA-NŐÜGYI DISKURZUSBAN, A MUNKA JELENTÉSE A NŐK SZÁMÁRA Balszerencse és szégyen A háziasszonyszerep mint általános érvényűvé váló polgári norma Feltárultak az otthonok ajtajai. A női munkavállalás szerepe az egyenjogúságért folytatott küzdelemben Fényesen pirkad már egy szebb kor hajnala A dolgozó nő mint ténylegesen egyenrangú női szerep ígérete a korai szocialista eszmékben Korlátlan lehetőségek és kettős terhelés A dolgozó nő a szocialista Magyarországon A MUNKA TÁRSADALMÁNAK VÉGE? Változások a munka világában és az értékrendben Munkanélküliség Atipikus munkaformák, a bérmunka átalakulása Értékváltozás Marginalizálódás vagy a munka szubjektivizálódása? a változások értelmezése Egy új korszak elméletei A munka marginalizálódása: az élet más területeken zajlik? Marginalizálódás helyett felértékelődés? a munka szubjektivizálódása Nők és munka a posztindusztriális társadalomban A MUNKA ÚJ TÁRSADALMA A HATÁROK BIZONYTALANNÁ VÁLÁSA ÖSSZEGZÉS 143 FÜGGELÉK FÜGGELÉK FELHASZNÁLT IRODALOM 156 2

3 1. BEVEZETÉS A nyugati kultúra a normális életet a tevékeny élettel azonosítja, és ma magától értetődőnek tűnik, hogy ennek a tevékenységnek a legfontosabb kerete a társadalom meghatározó többsége számára a fizetett munka. Bár a társadalom minden felnőtt tagjára kiterjedő, szerepként elkülönült és intézményesült munka az emberi civilizáció több ezer éves történetének csak rövidke utolsó szakaszára jellemző, a 20. századra az éppen a modernizáció problémája körül kialakult szociológiatudomány egyik axiómájává vált, hogy a modern társadalmak a munka társadalmai. (Offe 1984) Az utóbbi néhány évtized elméleti útkeresései nyomán azonban egyértelműnek tűnik, hogy a modern társadalmak szakaszhatárhoz érkeztek, és ez a munka problémáját is új módon veti fel. Ennek a feltételezett új korszaknak az egymással versengő elnevezéseiben (a szabadidő társadalma, élménytársadalom, kockázattársadalom és mások) a munkával már véletlenül sem találkozunk: a munka mintha kikerült volna a társadalomelmélet érdeklődésének homlokteréből. Ugyanebben az időszakban azonban a fizetett munka szinte felismerhetetlenségig átalakult, aminek természetesen áttekinthetetlen mennyiségű közgazdasági, politikai, szociológiai, menedzsment és egyéb irodalma van. Ezek a változások nem csak a munkavégzés formai és tartalmi jellemzőit, hanem a munkához való viszonyt, a munka társadalmi szerepét és jelentését is érintik. Nem tűnik tehát érdektelennek tisztázni, hová jutott a szociológiaelmélet a munka fogalmának tisztázásában. Elvezettek-e az utóbbi évtizedek kiterjedt vitái egy korszerűbb jelentéstartalommal bíró fogalomhoz, amely a megváltozott helyzetben képes a munkának nevezett tevékenységek pontos megragadására, és a radikálisan átalakult fizetett munka szerepének és jelentésének tisztázására? Disszertációm ennek a kérdéskörnek kívánja, ha megnyugtató lezárását természetesen nem is, de legalább elemző áttekintését nyújtani. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a munkához kapcsolódó magátólértetődőségek felbomlása az utóbbi évtizedek egyik legfontosabb változási folyamata. A munka változásai olyan égető fontosságú társadalmi problémákkal vannak szoros összefüggésben, mint a munkanélküliség és az összes belőle következő további probléma, a férfiak és nők társadalmi szerepének kérdése, a család szerepének és a családon belüli viszonyoknak az átalakulása. A változások kezelésében, esetleges pozitív kiaknázásában biztosan nem segít, ha reflektálatlanul magától értetődőnek tekintjük a munkának a bérmunka társadalma virágkorában kialakult és megszilárdult értelmezését. Fontos fogalmaink értelmezése és újraértelmezése nem csak játék a szavakkal: Az alapszavak történetiek. Ez nemcsak azt 3

4 jelenti: a számunkra történetileg múltjukat illetően áttekinthető korszakokban mindig más és más jelentésük volt, hanem azt is: most és a jövőben is történelmet alapoznak meg, aszerint, hogy milyen értelmezésük válik meghatározóvá. (Heideggert idézi D. Kiss 1994:65, kiemelés nem az eredetiben) Nem kétséges, hogy a modern társadalom ilyen alapszava, központi fogalma (volt?) a munka. Mai átértelmeződésében a jelenleg zajló társadalmi változások kulcsfontosságú folyamatai érhetők tetten, és ami talán még fontosabb: maguk ezek az átértelmezések is meghatározóan formálják a társadalmat. A munkának nevezett emberi tevékenység értelmezése, jelentése a társadalom tagjai számára, illetve a szerep, amit az egyes egyének életében és a társadalom működésében betölt, a nyugati társadalmak története során folyamatosan, több hullámban és radikálisan változott. Abból indulok ki, hogy ebben az átértelmeződési folyamatban jelenleg is újabb fordulópontot, vagy inkább átalakulási szakaszt élnek át ezek a társadalmak. Ez az átalakulás azonban nem illeszthető bele a munka társadalmának vége (Offe 1984, Beck 2000, Gorz 2000) koncepció által kijelölt értelmezési keretbe, amelynek legfontosabb elemei a fizetett munka fontosságának, központi szerepének egyéni és társadalmi szintű csökkenése, fokozódó mértékben instrumentális munkaattitűd kialakulása, a munkatevékenység csökkenő hatása az élet más területeire. A változás egyrészt kevésbé látványos, másrészt azonban nem kevésbé mélyreható: egyértelműen gyengül a modern ipari társadalmakra korábban jellemző éles elhatárolás munka és más tevékenységek között. Ezzel összefüggésben erősödik a munkának mint személyesen fontos tevékenységnek az értelmezése. Ez az értelmezés az újkortól kezdve jelen van, de a 20.század közepétől sok jel mutatott arra és ezek a várakozások megjelentek az elméletalkotásban is, hogy a személyesen fontos tevékenységeket inkább a szabadidő, a fogyasztás, esetleg az önkéntesség területén kell majd keresni: a fizetett munka egy tevékenységgé válik a sok közül, és mind időráfordításban, mind jelentőségben, mind identitásformáló erő tekintetében a munka súlyának csökkenése várható. Az utóbbi évtizedek rácáfolni látszanak ezekre a várakozásokra. A munka éles kontúrjainak elvesztésével a tevékenységek minden korábbinál szélesebb köre vált munkaként értelmezhetővé, és a pénzkereső munka minden korábbinál egyértelműbben vált a hasznos, értelmes, fontos tevékenység szinonimájává, miközben a munka értelmezése egyre jobban eltávolodik a termelő tevékenység klasszikus meghatározásától. Az, hogy ez az értelmezés válik meghatározóvá, egyszersmind a korábbinál egyértelműbben ketté is szakítja a társadalmat: a munka általi identitás a nyertesek privilégiumává válik (Bauman 2005:225), a leszakadók számára pedig megmaradnak a korábbi értelmezések: a munka mint kényszer, kötelesség, 4

5 megélhetés. Ezek a fejlemények joggal kelthetik azt a benyomást, mintha a feltételezett szabadidőtársadalom helyett egyre inkább egy globális munkatársadalom felé haladnánk. Az alábbiakban a munkának ezt a jelenleg is zajló átértelmeződési folyamatát kísérlem meg a szociológiaelmélet szempontjából áttekinteni és elméletileg megragadni. A tárgyalt témának nagyon fontos összefüggéseivel foglalkozott és foglalkozik ma is a filozófia, a közgazdaságtan és a jogtudomány is. Ezekre az összefüggésekre azonban csak elvétve és részlegesen, szinte kizárólag a fogalomtörténet kapcsán térhetek ki. Ugyancsak nem tudom, és nem is állt szándékomban a munkaszociológia egész kérdéskörét áttekinteni. Azok a problémák és összefüggések foglalkoztatnak, amelyek a munka szociológiaelméleti problémaköréhez tartoznak. Ehhez első lépésként mindenekelőtt megpróbálom definiálni azt, amiről az alábbi elmélkedések szólni fognak: a munkát (2. fejezet). Mint látni fogjuk, ez nem is olyan röviden elintézhető kérdés. A munkához való viszony, a munka szerepe és jelentése óriási változásokon ment keresztül az évszázadok folyamán, és változik ma is. Második lépésként ezért megkísérlem megragadni ennek a változási folyamatnak a legfontosabb fordulópontjait, egészen a modern bérmunkás társadalmakig (3. fejezet). Ezután egy rövid kitérő következik, amely azonban, mint a továbbiakból remélhetőleg kiderül, kulcsfontosságú a munka mai változásainak megértéséhez: a nők és a munka kapcsolatáról, a női munkaértelmezésekről lesz szó (4. fejezet). Az utolsó részben pedig annak körüljárására teszek kísérletet, mit jelentenek a jelenleg zajló változások a munka szerepe és értelmezése szempontjából (5-6. fejezet). 5

6 2. A MUNKA CSELEKVÉSELMÉLETI MEGKÖZELÍTÉSBEN A szociológia által használt munkafogalom pontos megértéséhez az alábbiakban elsősorban cselekvéselméleti megközelítésben fogom vizsgálni a munkát. A fogalom teljes körű megértése szempontjából azonban cseppet sem érdektelen a munkának a hétköznapi szóhasználatban való értelmezése, illetve annak vizsgálata, vajon összeérnek -e és milyen pontokon a hétköznapi, illetve a cselekvéselméleti munkaértelmezések. A munka hétköznapi szóhasználatban való értelmezését könnyen rövidre zárhatnánk azzal, hogy a munka és a dolgozni szavak arra a tevékenységre vonatkoznak, amiért pénzt kapunk. Ez még akkor is így van, ha tudjuk, hogy munka rengetegféle lehet. Formális és informális, háztartási, fekete, önellátó és még sok egyéb és nyilvánvalóan nem mindegyikért kapunk pénzt. Mégis, mint látni fogjuk, a modern társadalmak munkaértelmezése mintha afelé haladna, hogy igazzá váljon a fenti leegyszerűsítés. A modern ipari társadalmakban a munka (a tevékenység tartalmától függetlenül) alapvetően a foglalkozásszerűen végzett pénzkereső munkával, azaz a bérmunkával azonosítódik, és az így értelmezett munka egyfelől a társadalmi identitás alapjaként, a társadalmi helyzet legfontosabb meghatározójaként és a társadalmi részvétel elsődleges formájaként, másfelől az önmegvalósítás és a személyes kibontakozás legfontosabb terepeként, az értelmes élet szinonimájaként értelmeződik. Bérmunka helyett azonban pontosabb lenne minden esetben mondjuk a német Erwerbsarbeit mintájára pénzkereső munkáról vagy fizetett munkáról beszélni, hiszen az általam vizsgált szempontból egyelőre nincs lényeges különbség a függő foglalkoztatás és az önálló kereső tevékenység között. A pénzkereső / fizetett munka természetesen nem kizárólagos értelmezése a munkának a modern társadalmakban sem, de minden kétséget kizáróan ez vált a munka kulturális alapértelmezésévé. A munka/dolgozik szó jelentésnek ezt a beszűkülését szépen mutatja be Emilio Reyneri olasz szociológus példázata már a hetvenes években, amit Simonyi Ágnes idéz (1996: 295): Az asszonyom, Ön dolgozik? kérdésre a láthatólag éppen többféle munkával is foglalatoskodó asszony magától értetődő nemmel felel a kérdezőbiztosnak, hiszen nincs állása, a társadalom által elismert, fizetett munkája. A fizetséggel a társadalom ugyanis azt hozza az érintett tudomására, hogy az, amit csinál, hivatalosan is munkának, a társadalom számára hasznosnak és így honorálandónak minősül. A többi (esetleg ugyanolyan megerőltető) tevékenység státusza ebből a szempontból legalábbis bizonytalan. 6

7 A hétköznapi életben általában teljes egyértelműséggel tekintünk bizonyos tevékenységeket munkának, másokat pedig nem. Kevés kivételtől eltekintve pontosan meg tudjuk mondani, hogy mikor dolgozunk, és mikor nem. Közelebbről megnézve vannak azonban kétes esetek. Ha gyerek(ek)kel megyek a játszótérre, arról a pártatlan szemlélőnek esetleg elsőre nem a munka kifejezés jut eszébe. Pedig lehet, hogy az. Legegyértelműbben akkor, ha ezt mint óvónő teszem, hivatalos munkaszerződéssel alátámasztott kötelességemet gyakorolva, havi fix fizetésért. Ez mindenki számára egyértelműen munka, akkor is, ha (esetleg) az idő nagy részében a padon ülve csevegtem a kolléganőkkel, és így este azzal a megnyugtató tudattal mehetek haza, hogy nem kell külön megindokolnom, mitől vagyok fáradt. A másik, általában egyértelműnek tekintett eset, ha ugyanezt a saját gyermekeimmel teszem. Itt fel sem merül, hogy ez munka lenne, pedig elképzelhető, hogy ebben is nagyon elfáradok, és még a padon csevegés is kimaradhat. Munkából hazaérkező párom, vagy környezetem más tagjai szemében azonban ez nem feltétlenül legitim indok arra, hogy fáradt legyek, esetleg ne végezzek el más, a háztartásban adódó munkákat. Vannak aztán nehezebben kategorizálható esetek is. Lehet például, hogy bébiszitterként, órabér fejében mások gyerekeivel vagyok a játszótéren, ami megint csak egyértelműen munkának tűnik, de azért ha egy adóellenőr kérdezné, biztosan nem ezt válaszolnám. Még egy lépéssel bonyolultabb a helyzet, ha nem kapok érte pénzt, vagyis nem dolgozom, csak segítek, mondjuk a szomszédasszonyomnak, aminek fejében majd számíthatok rá, hogy megcsinálja az adóbevallásomat, vagy szólhatok a férjének, ha csöpög a csap. Ez a kölcsönös segítő kapcsolat számomra adott esetben ugyanolyan létszükséglet és kényszerűség lehet, mint a fizetett munkavállalás, a tevékenység és az elfáradás mértéke ugyanaz, társadalmi hasznosságom a környezetem számára azonban már feltehetőleg korántsem ugyanolyan egyértelmű, mint az első esetben volt. És akkor már ne is beszéljünk arról az esetről, amikor nincs semmilyen kézzelfogható ellenszolgáltatás, puszta altruizmusból segítettem az elfoglalt, sokgyerekes szomszédasszonynak. Hiába fáradok el megint ugyanúgy, biztos lehetek benne, hogy a külvilág ezt már végképp privát hobbinak fogja tekinteni. Értetlenséget váltana ki, ha munkának nevezném, amit csináltam, és nem is számíthatok arra a megbecsülésre és elismerésre, ami a munkát végzőknek kijár. A fenti példából egy dolog mindenképpen világos: egy tevékenység munka mivolta semmiképpen sem magában a tevékenység jellegében rejlik (a tevékenység tartalma a szó legszorosabb értelmében bármi lehet), hanem abban, ahogyan ezt a társadalom értelmezi - és 7

8 ebben az értelmezésben a hétköznapokban mindenképpen döntő szerepe van a (pénzbeni) ellenszolgáltatás meglétének vagy hiányának. Még bonyolultabbá válik a helyzet, ha érdeklődésünket történetileg kiterjesztjük: akkor már az ellenszolgáltatás, mint fogódzó is eltűnik, vagy legalábbis nehezebben megragadhatóvá válik. Ha általánosságban szeretnénk meghatározni a munkának nevezett emberi tevékenységet, akkor első megközelítésként jó ötletnek tűnik felütni néhány (hagyományos és on-line) értelmező szótárat a munka címszónál. 1 Érdeklődésünket a legkönnyebben elérhető, és leginkább közkézen forgó forrásokra korlátozva a következőket találjuk: Az embernek szükségletei kielégítésére irányuló tudatos, célszerű (termelő)tevékenysége; ; valamire fordított erőkifejtés; tennivaló, feladat; kenyérkereset, állás (Magyar Értelmező Kéziszótár) Valamilyen cél elérése érdekében kifejtett fizikai vagy mentális erőfeszítés (Oxford English Dictionary 2 ) tevékenység, tevékenykedés, foglalatosság, foglalkozásbeli tevékenység;.; fáradság, vesződség, erőfeszítés (Bertelsmann Wörterbuch) Az embernek a létfenntartás biztosítására végzett, célirányos cselekvése. (wissen.de) 3 Munkának nevezzük az ember (és/vagy gép) által energia (erőfeszítés) kifejtése révén hasznos, rendszerint ellenszolgáltatásért elvégzett különböző tartalmú tevékenységeket. A munka célirányos tevékenység: valaminek a létrehozására, átalakítására, megváltoztatására szolgál azért, hogy a keletkező javakat az ember használni, hasznosítani, elfogyasztani tudja. (Wikipédia) 4 A munka az ember tudatos, célszerű tevékenysége, amellyel a természetet, a tárgyakat szükségleteinek kielégítése érdekében átalakítja. (Benedek András, kislexikon.hu) 5 1 Az itt következő felsorolásban csak a tevékenység értelmében vett jelentéseket vettem figyelembe, tehát kihagytam a munkának azokat a jelentéseit, ahol az a tevékenység eredményére vonatkozik ( jól sikerült munka ). 2 Egy alaposabb vizsgálatnak természetesen ki kellene terjednie az egyes nyelvek közötti jelentésbeli különbségek elemzésére is. Ettől most eltekintek. Az angol értelmező szótár esetében a WORK, a német esetében pedig az ARBEIT szót tekintettem a magyar MUNKA szóval ekvivalensnek

9 A munka szó jelentésének megmagyarázására leggyakrabban használt szavak tehát a célra irányultság, szükségletkielégítés, erőkifejtés. Többször felmerül a tudatosság is: munkát végezni nem lehet véletlenül vagy öntudatlanul, mindenképpen valamilyen tudatos, célra irányuló (ellenszolgáltatás, szükséglet kielégítése) tevékenység értendő munka alatt. Alapvetően két jelentés látszik elkülönülni a fentiekből: a munka mint tudatos, meghatározott célból végzett erőkifejtés és a munka mint pénzkereset / foglalkozás, de ez a két jelentés nem minden definícióban különül el egyértelműen. A mindennapi szóhasználathoz leginkább illeszkedni látszó munkadefiníciót nem túl meglepő módon a legfelhasználóközelibb forrás, a Wikipédia adja: a munka valami olyasmi, ami erőfeszítést igényel, és ezt az erőfeszítést valamilyen ellenszolgáltatás fejében tesszük meg. Sajátos módon a szociológiainak szánt definíciók nem sokat tesznek hozzá ezekhez az általános értelmezésekhez. Ebben az esetben is a legmagátólértetődőbb forrásokra, a bevezetés, alapfogalmak jellegű művekre támaszkodunk, illetve támaszkodnánk. Felütve a Magyarországon legáltalánosabban és legszélesebb körben használt tankönyvet, az Andorka Rudolf féle Bevezetést, mindjárt azzal kell szembesülnünk, hogy a munka nem tartozik a szociológia alapfogalmai közé: A tárgymutató útbaigazít ugyan hét különböző, a munka szóból képzett vagy összetételben azt tartalmazó fogalom ügyében (Andorka 1997:660), és ezekből kettőt az Alapfogalmak, szakkifejezések rész is megmagyaráz (Andorka 1997:642), maga a munka kifejezés azonban sem itt, sem a főszövegben nem szerepel, így definícióját is hiába keressük. Hasznosabbnak bizonyul ebből a szempontból Anthony Giddens Szociológiá -ja. A tárgymutató 11 különböző szöveghelyre irányít a munka fogalommal kapcsolatban (Giddens 1995:762), amelyet A munka és a gazdasági élet című fejezet részletesen is tárgyal, illetve a szerző beemelte az Alapfogalmak jegyzéké -be is, az alábbi definícióval: Az a tevékenység, amelynek során az ember a természeti világból termékeket állít elő saját megélhetése érdekében. A fogalommagyarázat további része külön hangsúlyozza, hogy a munka nem kizárólagosan a fizetett foglalkoztatást jelenti (Giddens 1995: 689). A főszöveg kicsit finomítja és kitágítja a munka fenti definícióját, és egyben kísértetiesen hasonlóvá teszi az értelmező szótárak fentebb felsorolt meghatározásaihoz: A munka olyan szellemi és fizikai erőfeszítéssel járó célszerű tevékenység, amelynek célja emberi szükségletek kielégítését szolgáló javak vagy szolgáltatások előállítása. Tehát ismét eljutottunk az erőfeszítés, célrairányultság és szükségletkielégítés hármasához. Johannes Kopp és Bernhard Schäfers A szociológia alapfogalmai című kötetébe a téma elismert szakértője, G Günter Voß írt hosszú és részletes munka címszót, amely az alábbi 9

10 meghatározással kezdődik: A munkát szociológiailag általánosan az emberek célirányos, tudatos tevékenységeként definiálhatjuk, amelyet fizikai erő és pszicho-fizikai képességek és készségek bevetésével végeznek. Voß a továbbiakban hangsúlyozza, hogy a munka a történetileg legváltozékonyabb szociológiai fogalmak közé tartozik, illetve hogy éppen a legutóbbi időben alakultak ki messze ható viták arról, mi is pontosan a munka. (Voß 2010:26, kiemelés nem az eredetiben) Voß definíciójában az előbbi hármasból hiányzik a szükségletkielégítés: az eddigiek fényében érdekes kérdés, hogy tekinthető-e munkának olyan tevékenység, amely a lehető legtágabb értelemben sem irányul semmilyen létező, akár anyagi, akár szellemi értelemben vett szükségletre. Munka-e Szüsziphosz örök büntetése, esetleg a testgyakorlás vagy bármi más céljából végzett (mégoly tudatos és célirányos) erőfeszítés? Marx, akit a szociológia legfontosabb előfutárai között tartunk számon, minden bizonnyal nemmel felelt volna erre a kérdésre, hiszen a Tőke első könyvében, az érték fogalmának tisztázása során a munkát egyértelműen a hasznossághoz köti: Végül semmilyen dolog sem lehet érték anélkül, hogy használati tárgy ne lenne. Ha haszontalan, a benne foglalt munka is haszontalan, nem számít munkának, és ezért nem képez értéket. (Marx 1967:47, kiemelés nem az eredetiben) A szociológiai szempontból definiált munkafogalom tehát összességében nem sokban látszik különbözni szó általános értelmezésétől. A fentieket összegezve azt mondhatjuk, hogy a legfontosabb definíciós kritériumoknak a célra irányultság, a tudatosság, az erőfeszítés és a szükségletkielégítés látszanak. Ez a négy kritérium tulajdonképpen két állításba sűríthető össze: Egyrészt tehát akkor értelmezünk egy tevékenységet munkaként függetlenül annak tényleges tartalmától ha azt tudatosan a tevékenységhez képest külsődleges célra (létfenntartás, szükségletkielégítés, megélhetés) irányulva végezzük. Másrészt ahhoz, hogy munkának tekintsünk valamit, feltétlenül szükséges, hogy az erőfeszítést igényeljen, vagyis valamilyen értelemben nehézséget jelentsen, ne legyen kellemes. A munka alapértelmezésében ezzel mintha annak az archaikus jelentésnek 6 a továbbélése tükröződne, amely a fizikai erőfeszítéshez, arcunk verejtékéhez kötődik elsősorban, amit a létfenntartás kényszerít ki 7. Pedig a mai társadalmakban munkaként végzett tevékenységek egy jelentős 6 Ezt támasztja alá a szavak etimológiája is: munka szavunk eredetileg egy szenvedés -t jelentő ószláv szótőre vezethető vissza, míg a dolgozik ige ugyancsak ószláv szótöve tartozás -t, kötelezettség -et jelentett. (Brandt 2001:20 sk). A szó eredete a magyarhoz hasonlóan a németben is eredetileg a szükség, fáradság, büntetés jelentésekhez kötődik. ( 7 Így aztán nem csoda, ha elmennénk a munka temetésére, ha a megélhetésünket máshogyan is meg lehetne oldani. Másfelől érdekes, hogy a fentitől eltekintve a munkával kapcsolatos szólások, közmondások (amikben 10

11 részének már igen kevés köze van a verejtékhez, a fizikai erőkifejtéshez. A modernizáció sok különböző, további jelentésréteget rakott a munkára (vö. később), és az érdekes éppen az, hogy ezek nem felváltják egymást, hanem egymásra épülnek, variálódnak. Miközben a munka ma már inkább egy komplex önmenedzselési tevékenység (Voswinkel-Kocyba 2007), sokak számára továbbra is jelen van (és befolyásolja az általános értelmezést) a puszta létfenntartás kényszerét szolgáló fizikai erőfeszítés mivolta is. Bár a fenti meghatározásokból mintha viszonylag egységes kép bontakozna ki a munkáról, a fogalom fentebb bemutatott általános és szociológiai meghatározásai egyáltalán nem problémamentesek. Némelyik túl szűknek tűnik, és a hétköznapi értelemben munkának tekintett tevékenységek jelentős részét nem foglalná magában. Például a Giddenstől elsőként idézett, termelést hangsúlyozó meghatározás alapján nem minősülne munkának a tanár vagy az orvos tevékenysége ami egyébként hosszú századokon keresztül egyezett az általános munkafelfogással. Némelyik viszont szinte kezelhetetlenül tág: Voß célirányosságot és erőfeszítést hangsúlyozó definíciójához szó szerint ragaszkodva a sport, hobbi és hasonló jellegű tevékenységek széles köre lenne munkaként értelmezhető. A szociológiai meghatározásokban szinte sehol sem merül fel definíciós kritériumként az ellenszolgáltatás vagy fizetség kérdése 8, pedig a hétköznapi életben, mint láttuk, nyilvánvalóan ez az, ami elsődlegesen orientál a tekintetben, hogy egy tevékenységet a társadalom munkának tekint-e vagy sem. A munka kulturális alapértelmezése a modern ugyebár valamiféle generációk során felhalmozódott népi bölcsesség tükröződne) között nem nagyon találunk olyanokat, amelyek a munkával kapcsolatos negatív attitűdöket mutatnának (és az előbb idézett is inkább a lusta embernek szóló dorgálás). Inkább a jól végzett munka dicsőségéről és elismeréséről szólnak: A jó munka dicséri a mestert. Kifejezetten sok olyat találunk, amelyik annak a meggyőződésnek ad hangot, hogy az elért eredmény arányban van a belefektetett munkával, és a szorgalmas munka eredményt hoz: A jó munkának jó a gyümölcse. Amilyen a munka, olyan a jutalom. Jól végzett munka minden gyarapodás talpköve. Munkával a vad is megszelídül. Ezután nem meglepő, ha a munka az emberek megítélésének alapja is lehet: Kinek-kinek munkája mutatja mivoltát. Meglepően sokszor találkozunk az elvégzett munka okozta elégedettséggel, örömmel, jó közérzettel: A munka után édes a pihenés. Munka után ízes az étel. Olyan is akad, ami azt hangsúlyozza, hogy a munka nem csak eszköz, hanem önmagában is értéket ad a dolgoknak: Jobb ízű, amihez munkával jutsz. A munka és a boldogság egy úton jár. Némelyik kifejezetten elítéli a munkátlanságot ( Aki kerüli a munkát, nehezen tölti meg a gyomrát ), sőt olyan is akad, amely a munka áldásos önfegyelmező hatására hívja fel a figyelmet, amit például a középkor oly fontosnak tartott : Szorgos munka felejteti a bujaságot. A szenvedés és a kényszer sajátos módon nem jelenik meg a közmondásokban. (Forrás: O. Nagy Gábor Magyar szólások és közmondások, Talentum Kiadó, 1999). A népi bölcsességeken kívül közhelyeink sorát gyarapítja és egyben állandó élcelődés tárgya az a mondás, mely szerint a munka nemesít ; továbbá közös gondolkodásunk egyik sokszor reflektálatlan - talpkövévé nőtte ki magát Pál mondása, miszerint aki nem dolgozik, ne is egyék, és a szocializmus bukása sem tudta magával rántani egyik kedvelt jelmondatát, amely különböző formákban azóta is gyakran felbukkan a politikai közbeszédben: A munka becsület és dicsőség dolga. 8 Az általános értelmezéseknél felmerül, mint többedik jelentés: kenyérkereset, állás, berufliche Tätigkeit, de a szociológiaiaknál nem. 11

12 társadalmakban minden kétséget kizáróan a pénzkereső munka, ez azonban a bemutatott definíciókban közvetlenül nem jelenik meg. Mintha két szálon futna a történet. Egyfelől van a hétköznapi szóhasználat, amely a munkát lényegében véve a fizetett munkával azonosítja. Másfelől, amikor definiálni próbáljuk a munkát, eltűnik ez a kulturális alapértelmezés: a célirányossággal, tudatossággal, szükségletkielégítéssel és az erőfeszítéssel definiáljuk elsősorban a munkának nevezett emberi tevékenységet. Közben azonban a szociológiai irodalom széles köre is magától értetődően használja a hétköznapi értelmezést: Amikor arról van szó, hogy valakinek van vagy nincs munkája, dolgozik-e, milyen a munkához való viszonya, vagy például munkaattitűdöket elemez akkor ezek természetesen a fizetett munkára vonatkoznak. A kétfajta megközelítés összekapcsolásának pedig éppen a munka jelenlegi átalakulásának vizsgálatában lenne jelentősége. Egy pontosabb definíció kidolgozása - vagy legalábbis a fenti meghatározások kicsit elmélyültebb cselekvéselméleti alátámasztása - érdekében az elméleti fogódzókat az alábbiakban Hannah Arendt és Jürgen Habermas cselekvéselméleti megközelítéseiben fogom keresni, akik a munkát olyan modernizációs kontextusba helyezték, amely támpontokat nyújthat a munka újraértelmezéséhez is. Arendt elmélete a munkafogalom olyan egyedi és érdekes megközelítését nyújtja, amely alkalmas arra, hogy újra vita tárgyává tegyük, és adott esetben felülvizsgáljuk a munkáról kialakított felfogásunkat és esetleges közhelyeinket, s éppen ezért lehet gyümölcsöző kiindulási alapja a munka mai szerepe vizsgálatának is. Jürgen Habermas pedig - Claus Offe megfogalmazásával élve - a Kommunikatív cselekvés elméleté -vel olyan elméleti paradigmát alkotott, amely alkalmas a munka utáni társadalom viszonyainak vizsgálatára. (Offe 1984:37) Éppen ezért zárójelbe téve egyelőre azt a kérdést, hogy mai társadalmunkat munka utáninak tarthatjuk-e vagy sem különösen fontos annak elemzése, milyen szerepet játszik Habermas társadalomelméletében a munkatevékenység. Ebből a két különböző elméleti megközelítésből szeretném kibontani a munkatevékenység egy olyan meghatározását, amely segítséget nyújthat azon változások és elmozdulások körvonalazásában, amelyek a munka társadalmi szerepében és értelmezésében az elmúlt évtizedekben bekövetkeztek. 2.1 Hannah Arendt: Munka, készítés, cselekvés Hannah Arendt cselekvéselméletének kiindulópontja az az Arisztotelészig visszavezethető meggyőződés, hogy az emberi tevékenységek lényegileg különbözőek, egymásra nem 12

13 visszavezethetők: A létrehozás más, mint a cselekvés ( ). Az egyik sem foglalhatja magában a másikat; sem a cselekvés nem tekinthető létrehozásnak, sem a létrehozás cselekvésnek. ( ) A létrehozásnak ugyanis önmagán kívül eső célja van, ellenben a cselekvésnek nem, hiszen a jó cselekvés maga a cél. (Arisztotelész 1987: 161 skk, 1140a-b) Ez a dichotóm felfogás a későbbi cselekvéselméleti megközelítések többségére is jellemző, több modern szerző, például a később részletesen elemzendő Jürgen Habermas is visszanyúlik erre a megkülönböztetésre. Arendt tipológiája azonban az arisztotelészi kiindulópont ellenére nem ezt a dichotóm sémát követi. A vita activa, azaz a tevékeny élet fogalomkörébe tartozó emberi tevékenységformákat három alapvető típusra osztja: ezek a munka (labor, Arbeit), a készítés (work, Herstellen) és a cselekvés (action, Handeln). (Arendt 1994) 9 Az életszükségletek kielégítésére irányul a munka; meghatározója az élet maga. Ez az a tevékenység, amellyel az ember bekapcsolódik a természet körforgásába: ilyen értelemben nem specifikusan emberi tevékenység. Az, amit Arendt munka alatt ért, joggal idézheti fel bennünk Marx kifejező metaforáját: a munka itt valóban pusztán az ember anyagcseréje a természettel ; célja nem több, mint az ember biológiai létének fenntartása. Ez olyan kényszerítő szükségszerűség, amelynek a munkatevékenység teljes mértékben alárendelődik: a munkában ezért nincs meg a szabadság momentuma. Ennek megfelelő a munka jellege is: ez a tevékenység nem egyenes vonalú, hanem a természeti folyamatokhoz hasonlóan körkörös, nincs egyértelmű kezdete vagy végpontja, a munka és a fogyasztás ciklusaiban állandóan ismétlődik. A hangsúly itt nem a létrehozott terméken, hanem magán a munkafolyamaton van: a munka nem az ember tárgyi világába beépülő tárgyakat hoz létre, hanem fogyasztási javakat, s ezek nem arra vannak szánva, hogy hosszan elidőzzenek a világban, hanem hogy nagyon rövid idő után (elfogyasztva vagy maguktól elpusztulva) visszatérjenek az élet körforgásába, azaz a munka által folyamatosan újra kitermelődjenek és elfogyasztódjanak. A készítés ezzel szemben olyan tevékenység, amelynek révén az ember létrehoz valamit, ami korábban nem volt; amelynek révén megteremti mesterséges tárgyi környezetét a számára igazi otthont nem nyújtó természeti környezeten belül. Olyan objektív-tárgyi környezetet hoz létre, amely bizonyos mértékig ellenáll a természetnek, bizonyos tartóssággal bír. Alapvető meghatározója a világ ( világiság Weltlichkeit), vagyis az emberi létezés ráutaltsága a tárgyiasságra és objektivitásra (Arendt 1994:14). Itt, szemben a munkával, kifejezetten a 9 A tevékenységtipológiát és ezen belül a munkafogalmat a The Human Condition / Vita Activa oder vom tätigen Leben c. mű alapján fejtem ki. A műből vett idézeteket a megadott német kiadás alapján készült saját fordításban közlöm. 13

14 tevékenység végtermékén van a hangsúly; a készítés a kész termékkel véget ér. A készítésre ennek megfelelően a cél-eszköz relációban való gondolkodás a jellemző; a kivitelezés alapjául egy előzetes modell szolgál. Míg a tevékenység fenti két típusa az ember és anyag közötti kölcsönhatáson alapul, a cselekvés kizárólag személyek közötti kapcsolatot jelent. Bármely formájában mások állandó jelenlétének a függvénye; személyek közötti interakció. Ennek megfelelően kondíciója a pluralitás, vagyis az az egyszerű tény, hogy nem az ember, hanem emberek élnek a Földön. (Arendt 1994:14) A cselekvés mindig valami újnak a kezdete: nem előre meghatározott célokhoz keresünk eszközöket, amikor cselekszünk, hanem spontán folyamatokat indítunk be. A cselekvés nem rendelődik alá semmiféle szükségszerűségnek vagy tervszerűségnek; a cselekvés a szabadság megmutatkozása. 10 Arendt munkadefiníciójának legérdekesebb és legeredetibb vonása, hogy szétválaszt két fogalmat, amelyet a legtöbb teoretikus előtte és utána is egyként kezelt: a munkát és a készítést. Ez a szokatlan megkülönböztetés olyan analitikus eszközt ad Arendt kezébe, amelynek segítségével újszerű módon tudja elemezni és értelmezni a modern társadalom általa kulcsfontosságúnak tartott jelenségeit. A szétválasztás tulajdonképpen egyetlen elméleti előzménye Locke megkülönböztetése testünk munkája és kezünk műve (Locke 1986:58) között, ezen kívül Arendt csak a nyelvi megjelölésekben találja meg azt a megkülönböztetést, amely a munka és a készítés szétválasztásában kifejeződik. (Arendt 1994:77) Olyan megkülönböztetésről van szó, amely mintegy rejtetten benne van ugyan a nyugati gondolkodás hagyományában, de amelyről ez a hagyomány nem vesz tudomást. Arendt ebből a tradícióból, és különösen a nyelvekben lerakódott nyomokból 11 bontja ki sok vitát kiváltott munka-készítés megkülönböztetését. Ennek elsősorban kordiagnózisa szempontjából van jelentősége: a fogyasztói társadalom kritikáját bontja ki belőle. (Mezei-Török 1996) Bár a készítésnek és a munkának sok közös vonása van nem-szabad tevékenység, a privát térhez köthető, ember és anyag kölcsönhatásán alapul, nem (feltétlenül) szükséges hozzá más 10 A cselekvés-értelmezésben különösen jól látható általában a görögök és különösen Arisztotelész hatása, különösen a szabadság és a cselekvés kizárólagos egymáshoz rendelésében. Arisztotelész három szabad emberhez méltó életformát különböztet meg: az az élet, amely a testi szépség élvezetében és fogyasztásában telik el; az az élet, amely a poliszon belül szép tetteket visz véghez; és a filozófus élete, aki a soha el nem múló dolgok szemlélésén és kutatásán keresztül az örökkétartó szépség birodalmában tartózkodik. (Arendt 1994:19.) Arendt cselekvésfogalma a második arisztotelészi koncepcióra támaszkodik; a harmadik lett befejezetlenül maradt utolsó művének, The Life of the Mind-nak a témája. 11 Szinte minden európai nyelvben létezett, és többnyire máig fennmaradt két, etimológiailag teljesen különböző szótő a munka jelölésére: arbeit - werk, lavoro opera, labor work, travailler - ouvrer. Vö. ehhez: Arendt, 1994:77. és a 333. oldalon a 3. jegyzet. 14

15 emberek jelenléte és a személyek közötti interakció, mégis vannak köztük olyan döntő különbségek, amelyek Arendt szerint indokolttá teszik ezt a megkülönböztetést. Ezek leghatározottabban két vonatkozásban ragadhatók meg: az egyik a világhoz való viszony, a másik a folyamatfogalom és a létezésfogalom, más szóval a hogyan és a mi egymáshoz való viszonya. A világ Arendt egész elméletének egyik legfontosabb kategóriája. Bár a Weltlichkeit a tevékenységtípusok és meghatározottságok egymáshoz rendelése szerint a készítés meghatározója, de a világhoz legalább ilyen szorosan kötődik a cselekvés is. A világ nemcsak a mesterséges-tárgyi környezetet jelenti, hanem az emberi kapcsolatok hálóját is, amely mintegy keretet szolgáltat az interaktív cselekvések számára. A világ dolgairól szóló diskurzusok töltik meg az emberi kapcsolatok hálóját; az emberek nyilvános cselekvései a világra irányulnak. Ez a világ mindannyiunk számára közös, és mint ilyen különbözik attól, ami magánemberekként a sajátunk, vagyis attól a helytől, amit magántulajdonunknak nevezünk. De ez a világi közös semmiképpen sem azonos a Földdel, vagy a természettel egészében, amelyek lehatárolt élettérként és organikus életének meghatározottságaként jutottak az emberi nem számára osztályrészül. A világ sokkal inkább emberi kéz műve, és egyben a csak emberek között lejátszódó ügyek összessége, amelyek ebben a létrehozott világban kézzelfoghatóan megjelennek. (Arendt, 1994:52., kiemelés nem az eredetiben) Az embereket ez a közös világ köti össze, ez jelenti számukra a közös interpretációs teret, s azért képesek megérteni egymást és interaktív módon kommunikálni, mert adottnak veszik a világot, az emberi kapcsolatok hálóját. Világ és cselekvés egymásra utaltak; a világ megadja a motivációt és a tartalmat a cselekvő emberek számára, a cselekvések pedig élettel telítik és megőrzik a világot. A világ jelenti tehát egyrészt tárgyi-objektív környezetünket, és ennyiben a készítéshez kapcsolódik, másrészt jelenti a cselekvésnek otthont adó közösnyilvános teret is; és ez a két aspektusa egymástól elválaszthatatlan. A készítés, bár nem-szabad nem spontán tevékenység, de hozzátartozik ahhoz, ami az embert elválasztja a természettől, az állatitól, míg a munka, az élet fenntartására való folytonos törekvés éppen hogy közös az élővilág minden tagjában. Ezért az a döntő lépés, ami Arendt szemében az újkori társadalmat elindítja afelé, amit modern tömegtársadalomnak vagy munkatársadalomnak nevezhetünk, az nem a tömegtermelés, az iparosodás vagy más hasonló jelenségek, hanem egy mélyebben fekvő jelenség: a készítés átalakulása munkává, és az emberiség ezzel kiteljesedő világvesztése. 15

16 A másik fogalompár, amely mentén a munka elkülönül a készítéstől, a folyamat és a befejezettség. Természetesen a készítésnek is van folyamata : mégis, itt a végtermék, és nem a puszta termelékenység a meghatározó. A készítésnek egyértelmű kezdete és végpontja van; az elkészített tárggyal befejeződik, és bár ezután az előzetes modell alapján tetszőleges számú alkalommal megismételhető, ez nem feltétlen velejárója a készítés tevékenységének, nem tartozik lényegileg hozzá. Az élet folytonos fenntartását szolgáló munka azonban lényegileg, definíciója szerint végtelen. Nincs célja, amivel lezáródna, csupán folytonosan ismétlődik anélkül, hogy igazán újrakezdődne az aktivitás és a pihenés egymást váltó ciklusaiban. A munkánál annyira a folyamat, maga a tevékenykedés az alapvető, hogy a tárgyi dolog, amit a munkaerő kitermel, csupán mintegy mellékterméke [Abfallprodukt] magának a tevékenységnek, amely lényegében csak arra irányul, hogy saját újratermelésének eszközeit biztosítsa. (Arendt, 1994:82.) Amikor a készítés is átalakul munkává, és a munka válik az uralkodó tevékenységformává, akkor már nem tárgyakat készítenek: fogyasztási cikkeket állítanak elő, ahol nem a folyamat áll a kész végtermék szolgálatában, hanem a termék szolgálja a folyamat fenntartását: az egyedüli cél a termelékenység, a termelés rendszerének fenntartása: a tárgy ebben csupán Abfallprodukt. 12 Ha ez a folyamat kiteljesedne, akkor Arendt szerint... már egyáltalán nem egy világban laknánk, hanem világtalanul hányódnánk egy folyamatban, melynek köreiben a dolgok ugyan felbukkannak és eltűnnek, keletkeznek és elpusztulnak, de sohasem időznek elég sokáig nálunk és körülöttünk ahhoz, hogy a közöttük zajló életfolyamatnak akár csak környezetet is teremtsenek. (Arendt, 1994:292) A modern társadalom általa problematikusnak tekintett jelenségei (eltömegesedés, fogyasztásközpontúság) éppen azzal magyarázhatók Arendt szerint, hogy minden emberi tevékenység egyre inkább a munka jellemzőit mutatja: a cselekvés eltűnik, készítés pedig munkává alakul. Hannah Arendt hármas tevékenységtipológiája és azon belül sajátos munka-megközelítése, bár vitákat váltott ki, nem talált követőkre a társadalomelméletben. Az általa alkalmazott interszubjektív megközelítés azonban mostanra elég elterjedtnek mondható, mégpedig komoly részben Jürgen Habermas elméleti munkásságának köszönhetően. Nézzük meg, hogyan definiálódik Habermas társadalomelméletében a munka, hogyan illeszkedik a habermasi társadalomelméletbe, és milyen szerepet tölt be abban. 12 Tökéletes kifejeződése ennek a folyamatnak, hogy egyes használati tárgyainkat - ebbe az arendti megvilágításba helyezve kissé ironikus és önellentmondó módon tartós fogyasztási cikkeknek nevezzük, a tartós jelző odabiggyesztésével utalva arra, hogy a kenyér és a mosógép között ebből a szempontból csak fokozati különbség van. 16

17 2.2 Munka versus interakció: Jürgen Habermas Habermas társadalomelmélete, és azon belül az emberi tevékenységek (itt: cselekvések 13 ) felosztása is dichotóm 14 jellegű. Bár ezen a helyen nincs mód arra, hogy részletesen végigkövessem dichotóm társadalomelméletének kialakulását, mégis fontos utalni arra, már egészen korai műveitől kezdve megjelennek olyan ellentétpárok technikai / gazdasági és szociális racionalitás, instrumentális és szimbolikus habitus, 15 később munka és interakció, instrumentális és kommunikatív cselekvés amelyek, különböző szinteken és különböző kontextusokban, de megelőlegeznek valamit a később a Kommunikatív cselekvés elméleté - ben kifejtett, rendszer és életvilág, célracionalitás és kommunikatív racionalitás kettősségén alapuló dichotóm társadalomelméletből. Ebbe a keretbe illeszkedik Habermas cselekvéstipológiája is. Bár ez a tipológia az idők során változik, összetettebbé válik, mégis alapvetően két típus áll egymással szemben: munka és interakció, vagyis célracionális (instrumentális ill. stratégiai racionalitás) és kommunikatívan (normatívan) racionális cselekvés. A cselekvések osztályozása Habermasnál elsősorban a bennük megnyilvánuló racionalitásípusok szerint történik. Munka és interakció első szisztematikus megkülönböztetésekor, az Arbeit und Interaktion című 1967-es tanulmányban azonban még nem találkozunk racionalitáskritériumokkal: itt sokkal inkább filozófiatörténeti megalapozását adja a munka és interakció fogalmainak. Hegel jénai A szellem filozófiája című előadásának a bevettől eltérő interpretációjából bontja ki az én interszubjektív felépítettségének, az én-identitás kommunikatív interakciókon keresztüli fejlődésének egész további munkássága szempontjából kulcsfontosságú gondolatát, és különíti el egymástól itt a szellem struktúrájának szimbolikusan közvetített összetevőiként a munkát és az interakciót. Habermas értelmezése szerint nyelv, munka és interakció Hegelnek ebben a művében még nem fokozatok, hanem a szellem konstrukciójának különböző formái. Eszerint nem a szellem az, amely önreflexiójának abszolút mozgásában többek között nyelvben, 13 Arendt, mint láttuk, a 'cselekvés' kifejezést fenntartja egy bizonyos tevékenységforma számára. Habermas ezzel szemben minden 'tevékenységet' 'cselekvésnek' nevez; az arendti cselekvésfogalomnak nála a 'kommunikatív cselekvés' a megfelelője. Ezeket a fogalmakat A. Honneth (1980) is annyira hasonlóaknak találta, hogy egy helyen Arendttel kapcsolatban is 'kommunikatív cselekvés'-ről beszél. 14 A dichotóm megkülönböztetés alapjául szolgáló Arisztotelész értelmezést Habermas Felkai Gábor szerint is Arendtől veszi át. (Felkai 1993a, 1993b) 15 vö. Felkai, 1993a:

18 munkában és erkölcsi [sittlich] viszonyban is manifesztálódik, hanem éppen a nyelvi szimbolizálás, a munka és az interakció dialektikus viszonya határozza meg a szellem fogalmát. (Habermas 1968:10) A dichotóm társadalomelmélet alakulása és a cselekvéstípusok további elkülönítése szempontjából a három összetevő egymáshoz való viszonyának van döntő jelentősége. A nyelv mintegy előfeltétele, környezete a másik kettőnek: az interakció magától értetődő módon rá van utalva a nyelvi kommunikációra, hiszen csak a tradícióból meghatározódó, interszubjektíven érvényes és állandó jelentések teszik lehetővé a kölcsönösségre irányultságot, vagyis a komplementer viselkedéselvárásokat. (Habermas 1968:32) De a társadalmi munka formájában az instrumentális cselekvés sem lehetséges kommunikáció nélkül, sőt még a szerszámhasználat magányos aktusa is rá van utalva a szimbólumokra (Habermas 1968:32). Munka és interakció azonban és a továbbiak szempontjából ez a legérdekesebb és legfontosabb egymástól független és egymásra nem visszavezethető cselekvéstípusok. A normák által vezérelt kommunikatív cselekvés teljesen független az instrumentális cselekvéstől, amelyet a természet oksági törvényei irányítanak; és fordítva, bármennyire igénybe veszi a munka is a nyelvi kommunikációt, technikai szabályainak még sincs semmi közük az interakció szabályaihoz. Éppen ez a határozott szétválasztás ennek a Hegel-értelmezésnek a legfontosabb mondanivalója. Habermas ezt azért hangsúlyozza, mert úgy látja, hogy ma... kísérlet történik arra, hogy a kommunikatív összefüggéseket... a célracionális cselekvés technikailag előrehaladó rendszereinek mintája szerint szervezzék újra (Habermas 1968:46). Ez az az alapvető tapasztalat, amely Habermas egész kialakuló társadalomelméletének alapmotívumává válik, és amely bizonyos tekintetben ugyanaz a kordiagnózis, amelyre Arendtnek a Vita Activa-ban kifejtett elmélete is reflektál. Ez a közös alaptapasztalat tükröződik Axel Honneth alábbi megfogalmazásában is: a technológiai haladás és a társadalmi emancipáció közötti különbségnek a későkapitalista társadalmakra jellemző megszüntetése, a kommunikatívan társadalmasodott életviszonyok célracionálisan szervezett cselekvésrendszerek általi kiszárítása... globálisan veszélyezteti a jelenlegi társadalmi rendszert. (Honneth 1980:215) Ennek a fejlődési tendenciának az értelmezését szolgálja munka és interakció, instrumentális és kommunikatív cselekvés itt bevezetett megkülönböztetése. Habermas kritizálja azt a marxi elképzelést, amely minden emberi tevékenységet a munkára vezet vissza, és a termelőerők fejlődésétől az életviszonyok teljességének javulását várja; vagyis azt az újkortól datálódó, és a modern társadalomra sokáig általánosan jellemző meggyőződést, amely szerint a technikai-anyagi fejlődés azonos 18

19 az emancipációval. Mivel azonban a technikai termelőerők felszabadítása... nem azonos a normák kialakulásával, munka és interakció fejlődése között nincs ilyen összefüggés: Az éhségtől és a fáradtságtól való megszabadulás nem konvergál szükségszerűen a szolgaságtól és a megalázottságtól való megszabadulással (Habermas 1968:46). Már ebben az esszében megtalálhatók tehát Habermas cselekvéselméletének alapvető összetevői: egyrészt a kényszermentes reciprocitáson alapuló uralommentes interakció (és az a gondolat, hogy a mindenki számára érvényes normák kialakulása szorosan kötődik ezekhez az interakciókhoz), azaz a kommunikatív cselekvés, másrészt a technikai szabályoknak engedelmeskedő instrumentális cselekvés, a munka; továbbá a kommunikatív összefüggések és a célracionális cselekvés rendszereinek szembeállítása formájában a későbbi életvilág és rendszer ellentéte is; illetve az a gondolat, amit később az életvilág gyarmatosításának nevez, vagyis a célracionalitás behatolása a kommunikatív racionalitás területére. A Munka és interakció -ban is felmerül a célracionalitás fogalma, illetve az, hogy a cselekvések egy része nem értelmezhető ennek segítségével. Ez a megfontolás képezi az alapját a továbbiakban a cselekvéstípusok racionalitástípusok szerinti megkülönböztetésének. Ezt a megkülönböztetést és az ebből adódó munka-fogalmat a következőkben elsősorban a Technika és tudomány mint ideológia és A cselekvésracionalitás aspektusai című tanulmányok illetve részben A kommunikatív cselekvés elmélete alapján szeretném rekonstruálni. Habermas a racionalitásprobléma vizsgálatához Max Weber racionalitáselméletéhez nyúlik vissza. Bár Weber szerinte társadalomelemzései során több racionalitásdimenziót is bevezet, a cselekvésfogalmat mégis kizárólag a célracionalitás paradigmájában vizsgálja, és az ő nyomán általánossá vált az a felfogás, amely a cselekvések racionalitását kizárólag a céleszköz reláció szerint ítéli meg. Habermas szerint viszont a célracionalitás csak az egyik szempont, ami alapján a cselekvések racionalizálhatók. (Habermas 1994b:223) A cselekvés azon racionalizálható aspektusai, amelyek nem illeszthetők bele egy teleologikus cselekvésmodellbe, egy másfajta, a kommunikatív cselekvésben megnyilvánuló racionalitással írhatók le. Ez a kétfajta racionalitás alapvetően a sikerre orientáltság / kölcsönös megértésre orientáltság mentén különül el egymástól. (Habermas 1994b:244) A célracionális cselekvés a sikerre irányultság vezérli; eszerint a modell szerint az aktor kizárólag értelmes és kielégítően pontosított céljainak elérésére orientált, s számot vet cselekvése minden más következményével mint a siker mellékes feltételével. Ezzel szemben a kommunikatív cselekvés esetében a résztvevők cselekvései nem egocentrikus 19

20 sikerkalkulusok, hanem a kölcsönös megértés segítségével kapcsolódnak össze. (Habermas 1994b:244) Célracionális illetve kommunikatív cselekvés megfelel munka és interakció megkülönböztetésének, bár az előbbi fogalompár Habermas szóhasználatában fokozatosan kiszorítja az utóbbit. Különösen igaz ez a munkára: ez a kifejezés Habermas későbbi írásaiban egyrészt egyre ritkábban fordul elő, másrészt úgy tűnik, a munka egyre kevésbé felel meg pontosan annak, amit célracionális cselekvésnek nevez; ez utóbbi a cselekvéseknek egyértelműen tágabb körét fedi le (vö. Habermas, 1994a:49). A munka két altípusra bomlik: instrumentális és stratégiai cselekvésre. Különösen a stratégiai cselekvés kategóriája távolodik el egyre inkább a munka fogalmától. Ezek az eltolódások azonban nem érintik azt az alapvető megállapítást, hogy a munka célracionális, azon belül elsődlegesen instrumentális cselekvés (vö. Felkai 1993a:67). Ezeket munkát és célracionális cselekvést egyelőre szinonimákként értelmezve a következőképpen definiálja: Munkán, illetőleg célracionális cselekvésen vagy instrumentális cselekvést, vagy racionális választást, vagy a kettő kombinációját értem. Az instrumentális cselekvés empirikus tudáson nyugvó technikai szabályokhoz igazodik; ezek minden esetben korlátozott előrejelzéseket implikálnak megfigyelhető fizikai vagy szociális eseményekkel kapcsolatban, amelyek bizonyulhatnak helyénvalónak vagy hamisnak. A racionális választás analitikus tudáson alapuló stratégiákhoz igazodik, amelyek preferencia-szabályok (értékrendszerek) és általános maximák levezetéseit implikálják. E tételek levezetése lehet vagy kifogástalan, vagy téves. (Habermas 1994a:24) A kommunikatív cselekvés ezzel szemben szimbolikusan közvetített interakció, amely kötelezően érvényben lévő normákhoz igazodik, amelyek kölcsönös legalább két cselekvő szubjektum által megértett és elismert viselkedési elvárásokat definiálnak. (Habermas 1994a:24) Az interakció társadalmi normákhoz, a munka technikai szabályokhoz igazodik; ezek megsértése ennek megfelelően eltérő következményekkel jár. A nem adekvát instrumentális vagy stratégiai cselekvés kudarcát a valósággal való konfrontálódás okozza, míg a normák megsértését a társadalom szankcionálja. A kommunikatívan cselekvő személyek azaz az interakciók résztvevői tehát konszenzus kialakítására törekszenek: magukat a célokat vitatják meg, míg az instrumentálisan cselekvők adott, nem vitatott célokhoz választanak ki eszközöket (a stratégiai cselekvés esetében pedig stratégiákat ). Ezen a ponton jól látszik a munka egyébként nagyon különböző arendti és habermasi meghatározásai mögött a közös arisztotelészi kiindulópont. Ez nem merül ki a tevékenységtípusok alapvető különbözőségének és egymásra nem visszavezethetőségének a feltételezésében, hanem megmutatkozik mindenekelőtt a célhoz való viszonyban is. A munka 20