A bolond farkas. Almási Ágnes Mikepércs

Átírás

1

2 A bolond farkas Hová ment a kis malac, azt én nem tudom, de az az egy biztos, hogy az ő kurta farkán túl a környező hegyeken is túl volt egy Rontom bontom tudni - mondom erdő. Ebben az erdőben volt egy farkas. Ezt a farkast aki meglátta, az abban a minutumban nevetve táncolni kezdett. Tudjátok mért? Azért, mert kancsi volt, lógott a nyelve és mindig azt hajtotta: - Jaj, jaj rám szállt egy pillangó! Egyszer egy orvos arra járt, ő is találkozott a farkassal, de ő nem kezdett el táncolva nevetni. Kérdezi tőle: - Önnek mi a baja? A farkas csak azt mondta: - Jaj, jaj, rám szállt egy pillangó! - Elnézést, megvizsgáljam? kérdezi az orvos De a farkas csak a pillangó miatt kiabált. Erre megbotlott egy kőben és elájult. Az orvos eközben megvizsgálta és adott neki egy gyógyszert. A farkasnak nem lógott a nyelve, és nem mondott semmi mást csak azt, hogy: - Jó napot uram! Ezzel az orvost ott hagyta és továbbment. Ahogy ment meglátott egy gyönyörű szép farkas lányt, és feleségül vette azonnal. Két év múlva lett tíz víg farkaskölyök. Boldogan éltek, amíg nem jött arrafelé egy doktor. De nehogy azt higgyétek, hogy vége! Azért éltek boldogan addig amíg nem jött egy doki, mert a gyerekek is gyagyák voltak, de ők ezt nem vették észre, a gyerekeket is megnézte egy orvos és azt mondta, olyan betegségük van, aminek a gyógyszere a szeretet. Ezentúl a nagyszülők és a többi családtag, barát, mindenki sokat segített azzal, hogy okosan szerették őket. Egy év múlva a gyerekek nevükön szólítva: Rontom, Bontom, Tudni, Mondom, Ordas, Orkas, Pomkom, Csetlik, Foltos, Pannoel mind a tízen meggyógyultak. Attól fogva, hogyha valaki beteg volt a rokonságból, mindenki segített mindenkinek. Ha te is beteg vagy, és azt hiszed, hogy nincs tovább, higgy a szeretetben! Almási Ágnes Mikepércs 1

3 A kisfiú mosolya A mentőautó szirénázva fordult be a kórház kapuján. Egy súlyos beteg kisfiút étkezett. Felvitték a második emeletre, ahol hozzá hasonló gyerekek várták kíváncsian. De ez a kisfiú más volt. Arca csupa derű és mosoly szeméből meleg fény sugárzott. A többiek ámulva tekintettek felé, mikor egy fekete borítású könyvet vett elő. A könyvön ez állt Szentírás. Lapozta nézegette utána hangosan olvasni kezdte Én vagyok az út, az igazság és az élet. Kövessétek tanításom. Egyik nap, amikor a gyerekek éppen beszélgettek, az orvosok kétségbeesett szaladgálására lettek figyelmesek. Egy kislány állapota rosszra fordult. Egész éjjel a műtőben voltak, küzdöttek a kislány életéért. Eközben a kórteremben furcsa dolog történt. A kisfiú, összegyűjtötte társait és a kis fekete könyvet ismét kinyitotta, majd olvasni kezdte. Megőrzi Őt az Úr és életben tartja. Boldoggá teszi itt a földön és nem adja ellensége hatalmába. Betegágyához segítséget hoz, az úr fekhelyét kényelmesre cseréli. Eközben a műtőben csodálatos dolog történt. A gyerekek hangjára, a kislány szeme egyre jobban kinyílt és széles mosoly ült ki arcára. Az orvosok tátott szájjal tekintettek hol a kislányra hol pedig a megmentőkre. A kislányt, vissza- vitték a gyerek kórtermében. Másnap a kisfiúnak látogatója érkezett. A férfi barna papi ruhát viseltkezében egy Biblia volt. Kedvesen mosolyogva nyújtott kezet minden gyereknek majd bemutatkozott. Józsefnek hívták. Ahogy beszélt egyre jobban kipirultak a gyerekarcok s fájdalmat feledve mosolygott minden kis beteg. József mesélt Jézusról az ő szenvedéséről, feltámadásáról. Mesélt a hitről, a reményről és a szeretetről. Szavai nyomán lassan megértették mi a titka, kisfiú mosolyának. Az Úr szeret s ha nehéz és fáj mond Te is: Szeretlek Uram. Almássy Anna Miskolc 2

4 Töpszli manó gyógyulása Ez ám a mese gyerekek, jól nyissátok ki a fületek! Kényelmesen dőljél hátra, de vigyázz a pici szádra! Tátva ne maradjon, míg a mesém mondom. A mese lebben szárnyra, mint pillangó s madárka. Hopp! Kapd el, neked szánom, kisbarátom. Egyszer régen, nagyon messzi vidéken, túl csoda ország határán élt Töpszli, a kismanó. Sajnos egyszer nagyon megbetegedett. Súlyos eset, kórházi ápolásra szorulsz, és lehet, hogy sokáig bent kell maradnod. mondta a doktor néni. A hír nagyon elszomorította a mi kis manónkat és családját. Akkor én most nem tudok iskolába menni és a barátaimmal játszani! panaszolta szomorúan. De most az a fontos, hogy meggyógyulj! vigasztalta anyukája. Ezt persze Töpszli is megértette, hiszen okos kismanó volt, és maga is nagyon akarta a gyógyulást. Mindennél jobban. Este nehezen jött álom a szemére, de mikor végre elaludt, nagyon furcsát álmodott. Álmában megjelent egy öreg, rőtszakállú, rémséges törpe, és így szólt: Ide figyelj, kis manóka! Készülj fel egy hosszú útra! Nem lesz könnyű, már mondom, az egészségnek nagy az ára, de kitartó manó megtalálja! A világ végén él a Minden álmot látó Tündér. Ő segít majd a betegségen De hited, erőd és kitartásod legyen! Azzal hipp-hopp, el is tűnt a törpe az álom ködében. Elindult hát Töpszli manó a világ végére, hogy megkeresse a Minden álmot látó Tündért. Nagyon bízott a gyógyulásban és nem akarta az időt vesztegetni. Ahogy mendegélt, megérkezett egy hatalmas réthez. Nekivágott az útnak a réten át, de az út nagyon nehéznek bizonyult. Már jó ideje ment, mindene fájt, éhes és szomjas volt. Elkezdte teljesen feladni a reményt, mikor szembe jött vele egy óriás. Szervusz, kismanó, mi járatban vagy itt, az Ameddig a szem ellát Réten? Töpszli részletesen elmesélte, mi is történt vele, és hogy hová kell mennie a gyógyulásért. Átérzem a bajodat. szólt az óriás Én majd segítek neked. De csak akkor, ha bebizonyítod, milyen erős vagy! Mássz fel a vállamra, a segítségem nélkül, és átviszlek a réten. Hozzálátott a mászáshoz Töpszli és bizony, nagyon nehéz volt neki felérnie olyan magasra. De mivel elég erős volt, csak sikerült. No lám, elég erős vagy, hogy segítsek neked. Kapaszkodj, indulunk! szólt az óriás. Mikor kiértek a rét szélére, letette és így búcsúzott Töpszlitől az óriás: 3

5 Innen egyedül kell tovább menned, sok szerencsét, kisbarátom! Azzal megfordult és már tovább is állt. Mikor magára maradt a mi kis manónk, akkor látta csak, hogy most egy hatalmas víz előtt áll. Mi tévő legyek? Sehol egy lélek. Hogyan fogok én itt átjutni? Alig gondolkodott, mikor nagy szél kerekedett. Szervusz, kismanó! Én vagyok Szél úrfi. Hol jársz itt a Csupa víz Óceánnál? Töpszli megint elmesélte a történetét. Nos, Töpszli, én szívesen segítek neked, de bizonyítanod kell, hogy elég kitartó vagy! Ide fújok egy csónakot, és te félig átevezel. Ha ez sikerül egyedül, én is segítek! Így is lett! Töpszli kitartóan evezett nagyon sokáig, közben pedig az járt az eszében, hogy egyre közelebb kerül a gyógyuláshoz. Már nagyon elfáradt, amikor észrevette, hogy egyre gyorsabban halad, Szél úrfi fújja a csónakot a part felé. Mikor megérkeztek, illedelmesen megköszönte a segítséget, és sietett tovább a célja felé. Mikor látta ám, hogy egy sűrű, sötét erdőhöz ért. Ekkor valaki megkopogtatta a vállát. Én vagyok a Napsugár. Ha elég bátor vagy, és eljutsz a feléig a Sötétebb mint az éjszaka Erdőnek, akkor a további utadat kivilágítom. Nekiindult hát Töpszli, bizony, sokszor eltévedt a sötétben, de igen bátor volt. Látta ezt Napsugár, és segített neki, így hamarosan átért. Ekkor érkezett meg a Nagyhűhó Hegyhez. Megijedt Töpszli, hogy hiába tette meg ezt a nagy utat, nem fog meggyógyulni, nem jut el a világ végére. Kicsordult egy könnycsepp a szeméből, és láss csodát, szivárvánnyá változott. Ekkor egy hangot hallott. Ha bebizonyítod, hogy elég erős a hited, akkor ülj fel a szivárványra és megérkezel a célodhoz! Így is tett a kis manó, és mert elég erős volt a hite, megérkezett a Minden álmot látó Tündét gyöngykastélyába. Már vártalak nagyon, kis Töpszli! szólt a tündér. De az igazságot el kell mondjam. A gyógyulásod nem nálam van, hanem nálad. És már bizonyítottál, hogy elég erős, bátor, kitartó vagy, van hited a gyógyuláshoz és ez mind nagyon fontos. Megjártad a hosszú utat, most menned kell. Mire felébredsz, már sokkal jobban leszel. Tényleg így is lett. Ebből az álomból Töpszli nagyon sok erőt gyűjtött és bátran szállt szembe a betegséggel. A jutalma pedig, hogy hamarosan egészségesen mehetett haza. Ambrus Noémi Anna Szeghalom 4

6 Remény Nagyon beteg voltam. Kórházi kezelésekre szorultam. Mindig orvosok hada volt körülöttem, aminek viszont nem örültem. Azt azonban nem is sértettem, hogy fájdalmat kicsit sem éreztem. Azt mondták, hogy muszáj itt maradnom. Hiába, egyáltalán nem akarom. Az a sok gyógyszer, kezelés! Meddig tart még ez az egész?! Azt hittem, javult az állapotom. És ezt a helyet nem sokára elhagyom! Mondtam az orvosnak: haza indulhatok? Látni lehetett rajtam az indulatot. Nagyon menni akartam már, De kiderült: még vizsgálatok hada vár rám! Hiszen az állapotom egyre csak romlott, De nekem erről semmit sem mondott. Aztán rájöttem, hogy tényleg nagy a gond, Mert, ha kérdeztem, bágyadtan vállat vont. A szüleim próbálták tartani magukat, Hogy amíg látogatnak, ne sírjanak. De aztán tényleg eltörött a mécses. Mosolyogni egyikük sem volt képes. Szóltam hozzájuk: Ne adjátok fel a reményt! Adjatok a szerencsének még egy esélyt! Meglátjátok: hamarosan felépülök, És majd a boldogságtól "örömködök". Erre felcsillant a szemük, És sokkal jobb lett a kedvük! Hogyha én is optimista vagyok, Akkor, legyenek ők is azok! Sok idő telt még el a kórházban, Már megszoktam az ágyat a szobában. Míg egy nap a doktor közölte velem: Véget ért minden gyötrelem! Ha nem reménykedtünk volna a szüleimmel, A gyógyulás sem jött volna el! Ezért te se add fel a reményt, Mert csak akkor kapod meg az új esélyt! Akármilyen beteg az állapotod, A remény, a szeretet segít, ezt te is jól tudod! Andirkó Noémi Penészlek 5

7 Életem értéke Életem eddig úgy éltem, Hogy ábránd volt mindenem, Álmodozás, kalandozás, Csupa rejtély és varázs. De ez mégsem van így, Ez mindörökre csak remény marad, Mégsem siránkozom, Hanem inkább hálát adok. Örülök a tehetségnek, a gondolatnak, Szeretetnek, bánatnak. Ezek lelkem csordultig megtöltik Élettel, emlékkel, vággyal, küzdelemmel. Nem mondom, hogy mi az, Hisz ezt csak nekem kell tudnom, Így meghagyom titoknak, S majd ha kérdezik, én válaszolok. Angyal Olivia Nagyvárad 6

8 Szeretet, remény, gyógyulás Minden gyermek álma, Egészséges család, s annak háza. De van, akinek nem jutott ebből, Mert a betegség jött egyből. Tél volt, didergés, Megfázás és tüsszentés. Magas láz, fájdalom, Hópihe az ablakon. Karácsonyra semmi mást, Meleg teát, gyógyulást. Hóviharban kabátot, Nagy ölelő családot. Anyát, apát, nagypapát, Egészséges nagypapát. Esti mesét, forró csokit, Nagypapától jó éjt puszit! Antonivici Felícia Keszthely 7

9 Remény és szeretet Remény és szeretet, Ez adja az életet. Reménysugár, öröm, mámor. Reménysugár, Öröm, mámor. Szeretet az életem, Szeretet a végzetem. Boldogságom nem lesz álom. Halálomat sosem várom, Álmaimba menekülök, Halál hátára fel nem ülök! Feladni a reményt? Nem most fogom! Feladni a szeretetet? Nem most fogom! Feladni nem fogom, Életemet nem adom. Szívemben a szeretet, Imádom az életet. Szeretet a szívemben, Remények a lelkemben, Míg a világ létezik, Addig remény nem veszik. Álmaimat nem feledem, Mert ez adja lényegem. Remény, mi mindig bennem él, Én vagyok, ki a sorstol sose fél! A remény nem vész el soha, A szeretet nem vész el soha, Míg ember él a világon, Megvan a kis világom! Barátaim velem vannak. Bánataim mind elhalnak. Nincs más csak a boldogság, Sose nyomhat el az álmosság. Szívemben a remény lángja lobog Van cél, miért szívem is dobog. Barátaim sose adom, Életemet fel nem adom! Életem, mint egy múló álom, Életem sose lesz károm. Álomvilág, miben élek, Rémálmoktól sose félek! Mosolygok a világra, A világ ezernyi bajára. Még van remény a világon! Remény mindig van s szeretet! Remény... Szeretet... Boldogság,.. Barátok... A REMÉNYT SOSE ADD! ÉLETEDET FEL NE ADD! SZERETETET MINDIG KAPSZ! SZERETETET TE IS ADJ! Aschner Dóra, Élesd 8

10 Szeretet, Remény, Gyógyulás!!! Mindenki életében vannak, olyan negatív dolgok amit lehet ha ő maga írta volna meg élete történéseit egy szem pillantás alatt kiradírozott volna. De ha jobban bele gondolunk a boldogság önmagában a szomorúság nélkül nem létezik. Viszont mindenkinek más és más gondjaik vannak, más okoz nekik örömöt! Életünk legnagyobb nehézsége lehet, hogy elveszíthetjük legdrágább kincsünket, és ezzel szembesülni, majd ezt az akadályt legyőzni, nagy erőfeszítésünkbe kerül. Viszont azt is tudhatjuk, hogy semmi sem lehetetlen, minden akartat és elhatározás kérdése. Nem egy ismerősöm küzd a rákkal, vagy vallhatja magát egészségesnek, egy nehéz csata győztesének! A célra vezető úton számtalan segítséget és támogatást kapunk család tagjainktól, barátainktól, ismerőseinktől. Ők szeretetükkel, megértésükkel gondoskodásukkal segítenek bennünket. Orvosaink pedig szakértelmükkel motiváló szavaikkal irányítanak minket a gyógyuláshoz vezető úton. Ilyenkor figyelembe vehetünk olyan eszközöket is amik boldogságot, optimista gondolkodást sugároznak, például: zenéket, olvasmányokat, filmeket, gyógyult betegek alapos beszámolóit. Pár motivációs videót megtekintettem, és ezekben voltak számomra olyan hasznos mondatok amelyeket megosztanák veletek is: Fogjátok meg, és ne eresszétek el a pillanatot, mert ha egyszer el kell majd számolnotok velük, akkor tudjátok meg majd, hogy győztesek voltatok, vagy vesztesek, hogy éltetek vagy haltatok! Legyen szó bármilyen harcról, mindig az győz, aki mindent bele ad! Ha akarsz valamit tegyél érte, ennyi! Az élet minden terültén a legfontosabb dolog a szeretet és a remény!!! Ezek nélkül hiába vannak céljaink nem érünk el velük semmit. A szeretet és a remény, egy olyan tulajdonság ami mindenkibe benne van, csak engedni kell, hogy a felszínre törjenek, és meg kell őket tanulni használni. Ha ez sikerül akkor már nem lehet számunkra olyan, hogy lehetetlen, minden értelmet nyer, és mindig lesz erőnk újra kezdeni, küzdeni, harcolni valami olyanért ami a legfontosabb számunkra. Az orvosok bebizonyították, hogy a nevetésnek gyógyító hatása van, és mellesleg nem kerül semmibe, gyönyörködtet, és boldogabbá tesz bennünket. Küzdeni kell, harcolni azért, hogy egyszer majd, ti is újra egészséges életet élhessetek, és mi tudjuk, hogy mindannyian képesek vagytok rá, csak reményt és erőt kell adnunk hozzá. Ti mindannyian kis katonák vagytok akik, életük talán egyik legnagyobb csatáját vívjátok, és győztesen kerültök ki belőle. Merítsetek erőt a pozitív, boldog pillanatokból, emlékezzetek a régi szép időkre, és legyen az a célotok, hogy visszanyerjétek azokat a szép emlékeket. Sokkal értékesebb emberek lesztek 9

11 majd, hiszen tisztába lesztek azzal, hogy mi mennyit ér a világban, mi mennyire fontos. A pályázatnak az a célja, hogy motiváljunk benneteket, most láthatjátok mennyi ember érdeke, hogy ti gyógyultak legyek. Lezárásként pedig, a gyógyuláshoz Sok Sikert, Erőt és Kitartást Kívánok!!! Balatoni Zsuzsanna Zalaapáti Hegymászás a nappaliban Bár sokan mondják "Nem szabad!", S az idő csak-csak nem szalad, No meg hát csábít a tiltás, Rosszalkodom, ha nincs más! Bizony! Bevallom, csalódtam volna, Ha le nem veszekedtem volna! Így utólag őrültség szekrényre mászni, De ki gondol arra, hogy rá lehet fázni?! A fehér úgyis divat lesz a nyáron, Nem lesz ciki gipszben járnom! "Ebcsont beforr!" szólok vidáman, Égés lenne beismerni: hibáztam! Barátoknak majd mesélem: "Hegyre másztam, nem féltem! Ám megcsúszott a lábam, Amint gyenge polcra álltam. Egy karcolással megúsztam, Ennél már nagyobbat is zúgtam!" És amikor meggyógyulok végre, Jobb leszek! Becs' szóra ígérem. Balogh Edina Veszprém 10

12 A gyógyító varázsló és az utcagyerek Nagyon réget történt. Egy gyermek lebetegedett. Minden orvos próbálkozott, de senki sem tudta meggyógyítani. Történt egyszer, hogy egy varázsló érkezett a környékre, aki minden tájról ahol járt hozott egy értékes gyógyfüvet. Már éppen készíteni akarta a beteg gyermeknek a főzetet, mikor észrevette, hogy a legfontosabb gyógyfű elveszett. Az a gyógyfű valószínű az ördögnél van mondta a varázsló s meghallotta Szilárd, egy másik gyermek, aki barátja volt a betegnek. Sajnos én már öreg vagyok ahhoz, hogy utána menjek. Most mit tegyek? Én majd visszahozom mondta a barát. Ha tényleg megpróbálod visszaszerezni, akkor erre az útra vidd magaddal ezt a három pénzérmét ajánlotta a varázsló. Az érméket odaadta Szilárdnak, akinek nem voltak szülei, utcagyerekként tengette életét. Nagyon ragaszkodott a barátjához, szíve tele volt szeretettel és segítőkészséggel, csak arra várt, hogy kimutathassa. Másnap pakolt neki a varázsló ételt, vizet és útnak indult. Hét éjjelen keresztül ment míg végül oda nem ért az ördög kapuja elé. Nem tudta kinyítani a kaput, mert be volt zárva. Eszébe jutott a három pénzérme. Elővette, de nem látott rajtuk semmi különöset. Mikor jobban megfigyelte, vette észre, hogy mind a három pénzérmén egy-egy rajz van, az egyiken egy griff madár, a másikon egy fekete kulcs, a harmadikon pedig egy páncélzat és egy kard. Az a pénzérme amelyiken a fekete kulcs volt hirtelen beporosodott. Hát uramfia!, miután Szilárd háromszor megérintette, hogy letörülje a port, kijött belőle egy kulcs. A kulcsot beleillesztette a zárba, a kapu kinyílt és máris szembe találta magát az ördöggel. Kérlek, add vissza a gyógyfüvet amit a varázslótól vettél el. Nem magamnak kérem, egy beteg barátomnak van nagy szüksége rá. próbálkozott szép szóval Szilárd. Nem adom én, csak akkor ha kiállod azt a három próbát amit én adok neked! Jól van. Megteszem. Melyik az első próba? Először is menj fel a tetőre és seperd meg a kéményem, mert a füsttől nehezen lélegzem. Tudod, asztmás beteg vagyok, friss levegőre van szükségem. Szilárd megérintette háromszor azt az érmét amelyiken a griff madár volt. Az azon nyomban madárrá változott. A fiú felült a hátára, felrepültek a tetőre, ahol percek alatt elvégezte a munkát és máris jelentkezett az ördögnél a második próbára. Az ördög mérgelődött és előállt a második próbával. A második próba az, hogy le kell győznöd a sárkányomat! mondta ördögi vigyorgással. 11

13 A fiú előkapta a harmadik érmét, megérintette háromszor és máris magán érezte a pehelykönnyű páncélzatot és kezében egy kardot. Így sem volt könnyű dolga, de végül legyőzte a sárkányt. Neee! mondta az ördög. Lássuk az utólsó próbát kiállod-e? A tizenkettedik lábam harmadik lábujján van egy tyúkszem. Azt akartam kezelni a gyógyfűvel. Ha azt nekem úgy kivágod, hogy semmi fájdalmat nem érzek, viheted a füvet. Szilárdnak már nem volt több érméje. Magától kellett kitalálnia a megoldást. Három nap és három éjjel áztatta az ördög lábát. A harmadik nap vége fele az ördög belefáradt és elaludt. Ekkor a fiú nagy körültekintéssel vette a kését és kivágta a tyúkszemet. Ébredéskor csodálkozott is az ördög, hogy az ördögbe nem fáj a lába. Ezt meg hogy az ördögbe csináltad? kérdezte most már boldogan az ördög. Az ember legnagyobb fegyvere az önbizalma meg a baráti szeretet. Nekem ezek segítettek felelte Szilárd. Azzal fogta a gyógyfüvet és rohant haza ahogy csak a lábai bírták, hogy még idejében érkezzen. Végre itt vagy! lelkendezett a varázsló. Már kész a főzet, csak a gyógyfű hiányzott. Gyorsan belekavarták a főzetbe a gyógyfüvet és megitatták a beteg gyerekkel. S hát csodákcsodája, már másnap jobban érezte magát. Kitartóan itta a főzetet továbbra is nagy rendszerességgel és teljesen felépült. Élete végéig tartó barátságot fogadott Szilárdnak. Szilárdot örökbe fogadta a varázsló és megtanította neki a gyógyítás mesterségét, hogy többen is segíthessenek a szenvedőknek. A fiúk azóta is jó barátok. Tudják, hogy nagy igazság van a mondásban, miszerint szükségben ismered meg a jó barátot Bálint Gergely Sepsiszentgyörgy 12

14 Tetőpont A napvilágra kerülsz, A játékba belemerülsz. Itt indul a szüntelen móka, Az élet egy nagy mászóka. Addig annyi minden vár rád, Még oly sok imádság, Álmok, vágyak, emberek, Barátok, tudás, szerelmek. Az a sok plüssmaci, A véget nem érő foci, Életed el nem dobhatod! Az élvezetet fel nem adhatod! Rád talál a gyötrő, de igaz szeretet, A pap titeket az oltár előtt megesket. Kedveseddel házat kerestek, S majd gyerekeket nemzetek. Megtanulsz, írni, olvasni, Iskolában, beilleszkedni. Tűrni, szabadon élni. Bajban is nyugodtan lélegezni. Éget a vágy a mesés létre, Élvezd hát egy kicsit végre. Hív a megszelídíthetetlen sors, Tiéd, lehet a hűséges korcs. Ábrándozni, gondolkodni, Emlékezni, dolgozni. Ha a sors úgy hozza, odébb állni. Képzeletedből kisétálni. Kezdet és végzet, Lélegezz most mélyet. Enyhül majd a gond, Ruhádon lesz újabb gomb. Küzdened kell a célodért, Ki kell állnod magadért. Szép lassan felnősz, Hajad nemsokára ősz. Egyszer majd a tiéd, lehet, Minden mi kecsegtet. De addig állnod kell a sarat, Tűrnöd kell minden rosszat. De míg nem vénülsz, S a metróra felülsz, Van út Rómába számodra. Piros kört festhetsz orrodra. Álmod lehet keserű, Életed lehet nyomorú, De mindig tovább kell menned, Ez el kell nekem hinned! Balogh Viktória Budapest 13

15 Nem adtam fel A habos, hófehér felhők között ugrálva éreztem igazán boldognak magam. Mintha puha pamacsokon tehettem volna mindezt, mikor a lábam a felhő tetején landolt. Jó kedélyű, fiatal gyermeknek tapasztaltam magam akkor. Jól esett néha kizökkenni a mindennapok fájdalmas tengeréből. Két évvel ezelőtt, május 5-én diagnosztizálták nálam a leukémiát. Tisztán emlékszem az orvos szavaira; - Rossz hírt kell Önökkel közölnöm megköszörülte a torkát, majd folytatta. Lányuk kezdeti fázisban lévő vérrákban szenved. A kemoterápiát, a sugárkezelést, valamint a csontvelő átültetést javaslom. Gréta adatait már elküldtük, amint találnak megfelelő donort, azonnal értesítenek minket. - Elnézést, de nem tudok megszólalni. Édesanyám a gombócokat nyelte. Szörnyű volt látni azt a szenvedést, amit átélt az orvos szavai közben. - A kemoterápiával kezdenénk, majd a csontvelő átültetés következne megfelelő donor esetében. Reményt látok, mivel elég gyakori vértípusa van. Nehéz hónapok elé néztünk. Vizsgálat, vizsgálat hátán. Vérvételek és miegyéb. De végig kitartottunk, bár a testem elég nehezen bírta a kiképzést. Aztán egyszer csak orvosom ragyogó szemekkel rohant be a szobámba. - Megvan a donor, Gréta! Az állam támogatja a műtétet. Holnap már el is végezzük. Meg fogsz gyógyulni! Úgy éreztem, álmodom. Pedig ez nem álom volt, hanem a puszta valóság. Másnap reggel boldogan ébredtem azzal a tudattal, hogy van esély a gyógyulásomra június 8-án, délelőtt 10 óra, 55 perckor toltak be a műtőbe. Szüleim fájdalmas órákat töltöttek el rám várakozva. - Sikerült a műtét. Hamarosan felébred, és bemehetnek hozzá közölte velük a doktor úr. És most, három évvel később a tengerparton, naplementét nézve írom ezeket a sorokat. Tizenhét éves fejjel döbbentem rá igazán, hogy mennyit köszönhetek az orvosomnak, a szüleimnek, de legfőképp magamnak, mivel végig hittem abban, hogy meggyógyulhatok. Elkezdtem újra nőni, mára már 170 centiméterrel büszkélkedhetem. Hajam visszanőtt, dús barna lombkoronát viselek, és királykék szemeim újra felélénkültek. Köszönöm a barátaimnak, hogy végig mellettem álltak, és betegségem ellenére sem távolodtak el tőlem. Bánszki Zsuzsanna, Budapest 14

16 Remény Sokszor fordult meg a fejemben egy kérdés: igazságos-e az élet? Néha van egy olyan érzésünk, hogy nem. De mindennek kell legyen egy oka, egy magyarázata. Sokszor nem az van, amit szeretnénk, hogy legyen. Sokszor nem úgy sikerülnek a dolgok, ahogyan elképzeltük. De a hibák és az akadályok csak erősítik az embert. Egy buta kis tett, egy rossz kimondott szó, csak pár dolog a sok közül, amivel élnünk kell. Néha jó lenne kiszabadulni a mindennapokból, csak érezni, hogy mások vagyunk, és, hogy senki és semmi nem állhat a boldogságunk elé. Végülis, az élet nem mindig igazságos. De talán mi sem vagyunk igazságosak vele, vagy talán másokkal szemben. Sokszor követünk el hibákat, aminek következményei vannak, vagy lesznek. Sokszor mondunk olyat, amit később megbánunk, de ez, késő bánattá válik. De mi akkor sem adjuk fel. Addig próbáljuk jóvátenni a dolgot, amíg sikerül. Talán az élet is ezt cselekszi velünk Ad egy olyan dolgot számunkra, amit később "megbán", és valami mással próbálja ezt kárpótolni. Egy betegség, egy testrész hiánya, és még millió más dolog, ami miatt egy ember szenvedhet. De ha jobban belegondolunk, az élet, mindezt kárpótolja valamivel. Olyan tehetséget ad egyesek számára, amit elképzelni sem tudnánk. Ezen a földön senki sem egy átlagos ember. Mindenkiben van valami különleges. Mindenkinek van egy jó, és egy rossz oldala. Mindenkinek van egy vagy több jó és rossz tulajdonsága. Persze, senki sem tökéletes, de lehet pont ez a dolog az, amiért szeretnek minket a körülöttünk levők. Ezért találunk magunknak barátokat, embertársakat, és egy olyan személyt az életben, aki a támaszunkká válik. Vannak rossz napjaink. Vannak rossz heteink, vagy akár egy olyan időszak az életünkben, amit nem hogy magunknak, még ellenségeinknek sem kívánunk. De a remény hal meg utoljára. A remény az, ami sokszor minket életben tud tartani. Ez az, ami erőt ad nekünk legrosszabb napjainkban is. Amiben megbízhatunk, mert mindig ott van. Ez az egyetlen dolog, ami mindenkit bátorít. Gyakran érezhetjük, hogy értelmetlen az életünk. De nem, ez nem így van! Ha az élet megvan adva, bármilyen körülmények között is ki kell használjuk az utolsó cseppig. Ne gondolj arra mi volt tegnap, úgy sem tudsz rajta változtatni. Ne törődj azzal, mi lesz ma, csak tedd azt, amit jónak érzel. A holnapot meg úgysem tudhatod. Az a lényeg, hogy érezd jól magad. Tedd azt, amit szeretsz, használd ki, hogy "vagy"! Szabadidődben, ha úgy van rá alkalmad, tedd azt, amit a legjobban szeretsz. Ismerkedj, barátkozz, nevess, és a legfontosabb, hogy szeresd az életet! Bárth Jázmin Boglárka Zilah 15

17 Szeretet, Remény, Gyógyulás Volt egyszer, egy távoli város kórházában egy kis rákos gyermek. Nagyon szomorú volt. Nem játszhatott soha, nem kellett iskolába járnia és nem sétálhatott barátaival, mint egy rendes, egészséges gyermek. A szegény gyermek minden nap imádkozott, hogy bárcsak meggyógyulna. Egy este, mikor imádkozott, a tudta nélkül lehullott az égről egy csillag. Az Isten végre meghallgatta imáját. Másnap, mikor felkelt, sokkal jobban érezte magát. Elhatározta, hogy elmegy a mozsdóba és megmossa az arcát. Mikor odaért belenézett a tükörbe. Csodák csodájára szép barna haja ott virult a feje búbján. El sem tudta hinni. Hívta az orvosokat. Mikor azok beléptek az ajtón, majd elájultak. A beteg, akinek valószínű, hogy már csak két hét volt hátra az életéből, meggyógyult. Felhívták a kis beteg szüleit, hogy jöjjenek, mert meggyógyult gyermekük. Mikor odaért a kis beteg anyukája és apukája, majd kiszöktek a bőrükből. Össze-vissza csókolták gyermeküket. A kis gyermek is örült, hogy újra láthatja szüleit. A csókok és ölelések hozták be az öröm érzetét újra a lelkébe. Család, remény, szeretet Család, remény, szeretet, Az életben e szavak Nélkülözhetetlenek. E három szót el ne felejtsétek, Ha nehézséget ad elétek E kegyetlen élet. Viduljatok csak fel, Mert ez három varázsszó. Család, remény, szeretet, Nincs ezeknél szebb szó. Basa Laura Székelykocsárd 16

18 I. Ezernyi arany gyöngyszem a gyepen Kelti fel a figyelmedet, Hogy éjjel sírt a Hold. Könny áztatta szemét fenn az égen. II. Nem megyek veled. Még idetartozom. Még enyém az élet. Majd elkárhozom Siratta a régmúltat, a gyönyörűt. Siratta a meg nem történt csodát. S most könnyei ragyognak a fényben Megtörve a Nap aranysugarát. Visszaóhajtja a nyarat Minden szerelmes percével. Ő már csak ilyen, Mindent sirat, mit múlónak észlel. De most még maradok, S élvezem míg élek. Ne hidd, hogy Veled tartok, Mert akkor tévedsz. Kedvem sincs még, Hogy elinduljak arra, Még akkor sem, ha olykor A szívemet bú marja. Hiába vigasztalja őt a Nap. Nem elég az már neki. Nem elég már az ég sem, A csillagokkal teli. Pedig illene tudnia, Hogy vár még a következő, Talán sokkal csodásabb Nyáréji mennyegző. Mert jó még itt lenni, Van sok, aki szeret, Sokan számítnak rám. Nem mehetek Veled. Majd gyere vissza később, Jó pár év múlva, S majd akkor elvihetsz A hosszú vándorútra. Becskereki Zsuzsanna Hajnalka Debrecen 17

19 Szeretet, remény, gyógyulás Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy házaspár. Egy erdőszéli kis faházban éltek, csodaszép helyen. Reggelente madárcsicsergésre ébredtek, nyugalom és béke honolt mindenütt. Idővel született egy kislányuk, akit Csillának neveztek el. Ahogy nőtt, növekedett, egy-re többször ment ki az erdőbe sétálgatni, játszani. Mivel kedves, szeretetre méltó leányka volt, sok kis állatbarátra lelt az erdőben, mint például Misire, a mókusra, Sárira, a sünre, Csiripre a rigóra és sok más kis állatkára. Voltak barátai az iskolában is, de ő jobban szerette a kis állatait, akik mindig kedveskedtek neki virágokkal és erdei gyümölcsökkel. Ő nevezte el a kis barátait, így akarta viszonozni kedvességüket. A szülei féltették nagyon, mivel egyetlen gyermekük volt, és ezért az erdő mélyébe egyedül nem mehetett. Nagyon kíváncsi volt, és szentül meg volt győződve arról, hogy ha egyszer bemehetne, ő biztos el tudna igazodni, és nem történne semmi baja. Viszont pár nappal később álmodott. Azt álmodta, hogy az erdő mélyén szépséges és bűbájos tündérkék laknak és minden teliholdkor, szép ruhácskákban eljárják a híres tündértáncot. Másnap ettől nagy izgalomba jött és elhatározta, hogy este éjfél után, persze titokban elmegy és megnézi a tündértáncot. Egyáltalán nem volt félelmetes az út, és kis barátai is elkísérték, viszont egy tündért sem láttak. Ezért hamar visszafordultak, csak sajnos Csilla figyelmetlenségből a sárban elcsúszott és beleesett egy pocsolyába, tiszta víz lett mindene és nagyon fázott. Másnapra ebből nagy betegség lett és kénytelen volt elmondani szüleinek mi történt azon az estén. Sajnos nagyon belázasodott, szipogott és köhécselt. Nagyon rosszul érezte magát. Szerencsére szülei gondviselő szeretete, a barátai, akik reményt adtak azzal, hogy mindig mondogatták:,,meg fogsz gyógyulni, csak bízz ebben a dologban!, hamar meggyógyult és élhetett tovább boldogan. Örült, hogy ilyen szerető szülei és barátai vannak, akik hittek és,,segítettek neki a gyógyulásban. Mindig jól jön a segítség és a jó barátok, akik táplálják bennünk a reményt. Mese és rajz: Bittenbinder Éva Nagvárad 18

20 Álom Kórházban a betegágyon, Ott feküdtem, Volt egy álmom. Az én álmom az volt csupán, Hogy meggyógyuljak, Édesanyám. Otthon újra Veled legyek, Iskolába fürgén menjek. Jött az orvos, jött a nővér, Mindenki csak engem dicsér. Ügyes ez a kicsi lányka, Meggyógyul majd hamarjába! Megettem a gyógyszereket, Szót fogadtam mindenkinek. Betartottam minden szabályt, Legyőztem a súlyos járványt. Most már újra itthon vagyok, Mindig tudtam, meggyógyulok. Ne búsulj hát te se koma, Meggyógyultan mehetsz haza! Bódi Kitti Jászkisér 19

21 Bogdanescu Viorel Olthévíz 20

22 A remény hal meg utoljára! Szombat reggel van. Nyolc óra. A Szivárvány utcán kellemes reggeli szellő söpör végig, játszadozik a porszemekkel és simogatja az utcán fekvő, olykor a nap sugarára megcsillanó kavicsokat. Csend van, ami furcsa, hiszen a Szivárvány utca mindig zsibong az éneklő, hangosan felnevetgélő, labdázó, bicikliző, kiabáló gyerekektől. Pistikéék házánál, Vakkancs, aki folyton-folyvást ugat, most az ajtóküszöbön fekszik, csak az ajtót bámulja és vár. Jön Lajika, a postás. Benyit a kis rozsdabarnára festett kertkapun és átlép a földön heverő kék színű, kontrás, kétkerekű és egy kis csengővel felszerelt biciklin. Csönget az ajtónál. Vakkancs, rá nem jellemző módon, meg sem moccan a küszöbről, de tekintetét Lajikán tartja. Nyílik az ajtó. Marika néni, Pistike édesanyja egy erőltetett mosollyal üdvözli Lajikát. - Jó szombatot Lajos! - Önnek is, hogy van a kicsi barátom? - hallottam baleset érte a kis virgoncot. - Jaj, Lajos! Hát ne is csodálkozzon, én mindig is mondtam a drágámnak, hogy túl sok, amit vállal De nem, neki mindenbe részt kell venni és tessék mi lett a vége! Most ott van fent az ágyban, nem tud moccanni sem, és az orvosok azt mondták, hogy nem fog többet lábra állni - könnybe lábadt szemmell mesélte- Hát hol van az Isten Lajos? Kérdem én, hol van? Hogy engedhet meg ilyet egy jóakaratú gyermekkel? kérdezte, az eddig minden nehéz körülmények között rendíthetetlen, de most kételkedő és kimerült Marika. Lajos nem felelt, hiszen eddig abban a tudatban élt, hogy a Szivárvány utca leghívebb családja a Boros Marika családja, mert ők nem csak szóval, hanem tettel is megmutatták, hogy érdemes hinni Istenben. Mindig azt mondták: Isten feltétel nélkül szereti minden egyes gyermekét, mert ő képtelen nem szeretni! Bármi történjen, amit akkor abban a helyzetben, vagy pillanatban nem értünk, akkor is higgyünk benne, mert ő vezeti az utunkat. És most, tessék, itt egy kétségbeesett asszony, aki megrendült hitében fia, Pistike biciklibalesete miatt. Pistike egy nagyon aktív, élnivágyó, mozgékony, tizenhat éves fiú, akinek rövid barna haja és gesztenyeszínű szeme mindig ragyogott. Mindig hálás volt az Istennek, hogy lábakat adott neki. Pistike nagyon szeretett focizni, mert úgy érezte, hogy a sporttal nem csak a teste fejlődik, hanem a csapatszellemre is neveli. Minden útjára, - akár a suliba, akár a barátaival 21

23 találkára - biciklivel ment, mert szerette érezni, ahogy a lábaiban feszülnek az izmok, miközben a biciklipedált hajtja. Mindezek ellenére Pistike élete célját a táncban látta. A Tánc, igen. Ez volt az, amit bármikor, bárhol szívesen tett. Nagyon szerette a modern táncot: a csacsacsát - a temperamentumossága miatt, vagy a tangót - a tartása miatt, de mégis a szívéhez a legközelebb a hagyományos néptánc állt. Úgy érezte, hogy ezzel ősei életének egy fontos mozzanatát követi, éli meg és adja tovább. Kedvenc tánca a Mezőségi tánc volt. Úgy tudott figurázni, hogy a lába sem érte a földet, hát még mikor a leánykát pörgette Minden egyes próba és fellépés után hálát adott a Jóistennek. Pistike eldöntötte, hogy híres táncos fog lenni, hiszen a tánc neki- a sportot, az érzelmet, a szerelmet, a nevetést, a szomjúságot és a vágyódást jelentette. Mindig is szeretett küzdeni, de mintha, azon a csütörtöki napon, - amikor suli után, kimerülten biciklizet táncpróbára, a bicikli kerekét átszúrta egy hegyes szög, a kerék kipukkadt és a szembe lévő sávon érkező piros BMW-nek ütközött és mindkét lábát szétroncsolta, - feladta a reményt! Fekszik az ágyban, és azon töpreng, hogy miért nem halt meg inkább? Hiszen nem tud járni, focizni, biciklizni, de ami számára a legfontosabb: nem tud táncolni! Akkor mi értelme élni, ha nem teheti azt, amit szeret? Gondolatai teljesen kezdték megemészteni Pistikét, már nem imádkozott és nem nevetett osztálytársai viccein, akik, minden nap - egymás között beosztva - látogatták, mert nagyon szerették és hiányzott nekik. Furcsa volt Pistike nélkül az osztály, nem volt, akinek a focimeccseire elmenni délutánokét, a legjobb barátja egyedül kellett biciklizzen. Persze a lányok a táncpróbákról hiányolták a legjobban, hiszen Pistike volt a legjobb táncosuk, és vele élvezet volt táncolni Ezek ellenére, ő még is úgy érezte, hogy nem szereti senki, csak sajnálják. Újabb szombat reggel, már egy hónapja, hogy Pistike az ágyhoz van kötve, csak felülni tud, de a szobából kimenni egyedül nem, csak ha a szülei kiviszik. Ám ezen a reggelen, mintha a Szivárvány utcát fényesebben ragyogná be a napocska, a szellő, mintha kellemes éneket dalolna a táncoló porszemekkel. Vakkancs ugat, de nem úgy, mint, akitől el akarják venni a csontját, inkább, mintha táncra perdülne örömében. Csöngetnek. Marika ajtót nyit, és örömkönnyek gyűlnek a szemébe - kiáltván: Édesanyám, hazajöttél? Pistike! Megjött a nagyi! - megragadta a nagyi kezét és futott fel a 22

24 lépcsőn, olyan gyorsan, hogy szegyén nagyi még azt is elfelejtette, hogy mennyire fáj minden porcikája a hosszú úttól. Beléptek Pistike szobájába, amit a reggeli nap sugarai bevilágítottak és felmelegítettek. - Szerbusz egyetlen, drága kis unokám- mosolyogva, megcsókolván Pistike homlokát. - Édes nagymama, úgy vártalak- sírva fakadt Pistike. Marika kiment a szobából és becsukta az ajtót. Nagyi az ágyra ült Pistike mellé és összekulcsolt kézzel annyit mondott: imádkozzunk együtt! A nagyival mindig olyan jó imádkozni. Pistike, amikor a nagyinál volt a nyáron, mindig együtt imádkoztak, de nem akárhogy- teljes szívükből és saját szavaikkal! Így minden örömüket, bánatukat megoszthatták egymással és a Jóistennel. Ilyenkor mindig úgy érezte, hogy teljes összhang van közöttük. Pistike gesztenyebarna szeme újra felcsillant. A nagyi csak nézte és mosolygott. - Egyetlenem, van egy hírem, a számodra - mondta nagyi Pistike kíváncsiságát firtatva - Márton bácsi, emlékszel, aki évek óta táncot oktat, segédet keres maga mellé, de nem akármilyet: aktív, életvidám, a mozgástól nem félő, tapasztalt és buzdító szavakkal szólót. Pistike arcán, mint a lobogó tűz, oly izgalom volt. Csodálatos hír! - ez volt az arcára írva. - Elvállalod? Drága unokám, tényleg nagy szüksége van egy ilyen fiúra, mit te vagy, mert szegén Márton bácsi már nem bírja egyedül a kis lurkókkal. Nagyon boldoggá tennél vele, ha elvállalnád, tudom, hogy nem lesz könnyű, de te meg tudod tenni, hiszen lenyűgöző erővel áldott meg az Isten!- nézett reménykedő arccal Pistikére. Pistike szemeiben a küzdenivágyás látszott, a kihívás, hogy úgy táncolni, hogy nem is táncolsz! Igaz, hogy a test nem mindig tud táncra perdülni, de a lélek számára nincs olyan lépés, amit ne tudna megtenni. Hiszen mindig ott van: megpróbálom! Mert a remény hal meg utoljára! Bogos Boróka Székelyudvarhely 23

25 Szeretet, remény, gyógyulás Ki az aki segít? Ki az aki támogat? Ki az akiben bízol? Ki az aki végig melletted marad? Gondolj bele, mennyi mindenki melletted van! A szüleid, az orvosok, s mi is minduntalan. Meg fogod csinálni, Neked is sikerülhet! A terápia segíthet, Ne add fel a harcot! Maradj mindig pozitív, S VIDÁMNAK őrizd meg az arcod! Isten az, ki az égben él! Imádkozz hozzá, Keresd őt szüntelen, Ismerd meg őt, Hisz Isten SZERETET! A remény csak tőle jön, S mikor úgy érzed, nincs erőd és félsz, imádkozz! Fáztál már nagyon? Félni olyan, mint fázni. Ha fázol, felveszel egy pulóvert, vagy kettőt Vagy annyit, hogy már ne fázz. Ne keseredj, hisz hiába Meg tudod csinálni! Ha lelked vidám marad, Könnyebb lesz felállni! Ha félsz, csak imádkozz! Addig imádkozz, Míg elmúlik a félelem. Ez biztos használ, higyj bennem! Tudom, hogy nekem könnyű, Hisz nem tudom milyen helyzetbe vagy, De hidd el, van valaki Aki megért s mindig melletted marad! Hiszen Isten szelleme olyan, Mint a napsugár! Mindenhova elhatol, Hozzád is! Lehet, hogy hirtelen nem tudod ki az, Kire gondolj vajon? 3-mat gondolhatsz, s a végén megmondom én Szeretünk Téged! Gyógyulást Néked! Borbély Zsuzsa Priszcilla Nagyvárad 24

26 Angyalok Ne félj, valaki figyel Ő sohasem hagy el! Még, ha te nem is tudod, A legtöbbet kapod. Várja, hogy kérd, segítsen Vállaid terhén könnyítsen. Folyton őrzi léptedet, Gyógyítja lelkedet. Valaki fogja kezed, Te észre se veszed. De ő ott van melletted, Ezt biztosra veheted! Tengerkék szeme ragyog, Mint égen a csillagok. Mosolya átölel, Bátorsággal tölt el. Bármit is teszel, érzel Egy angyal vezérel. Ragyog, szépen, fehéren A csillagos égen. Aggódnod többé nem kell, Míg veled van, figyel, Csak menj, ne félj semmitől, Megváltást kapsz az élettől. Ha felnézel, nem látod, Ha fülelsz, nem hallod, Oda figyelsz, nem érzed, Kinyúlsz, nem érinted. Rímbe foglaltam szavamat, Lásd, mit ér az akarat. Érted írtam, reménykedve, Hogy művemmel meg leszel elégedve. Pedig ott van melletted, Ha a reményt elveszted, Vigyáz rád, megvéd, ha kell, A sötétből kiemel. Bősze Petra Nagyvárad 25

27 Cece Nagyközség Önkormányzatának Alapi Tagiskolája 2. osztály Alap 26

28 Megálmodott gyógyulás Egy ici-pici tücsök Nagyon beteg. Kórházban tölti éjszakáját s nappalát, De ha meglátja a királylányt, Máris otthon érzi magát. S elviszi gyönyörű helyekre, Hol játszadozhat kedvére. Álmában bejárja a világot, Sok gyönyörű országot. Mindenhol szerez új barátot, Élményt s tanácsot. A királylány olyan, min a testvére, Sose vesznek ők össze. Megosztják ők mindenüket, Megismernek új királynőket. Pici lányka üzeni, Tegyél te is ugyanígy! S ha megtelt már a bálterem, Énekelnek a gyermekek. Megjött már a királyfi, Pici lányka ezt szereti. Mosoly látszik az arcán, Örül ennek a királylány. Épp ez volt a célja, Szerezzen neki örömet nagyobbat Sajnos haj nélküli a királyfi, De pici lányt nem érdekli. Nem a külseje számít, A jótette csábít. Kinő neki majd a haja, Meggyógyulok én is hamar. Nézhetnek majd nagyot, Mert én leszek a jobb. Ha meggyógyulok, Mindent megcsinálok. Főzök, mosok, takarítok, A fiúkat elcsábítom. Én leszek a legjobb, Mert sportolni tudok. Az iskolában első leszek, Mert a tanulást ki nem felejtem. Írni helyesen fogok, Ha majd megtanulok. S nem lesz nálam hiba, Nem győz le a leukémia. Hamar meg fogok gyógyulni Mert mindezt véghez akarom vinni. Királyfival most táncolok, Hogy irigy legyen rám a tánccsoport. A királylány csak úgy nézte, S közben megéhezett. Bekapott pár falatot, S meglátta a jó doktort. Elvitte a királylány barátnőjét, Hogy gyógyítsa meg a betegségét. A pici lány szomorú volt, Mert újból nekilátott. De tudta, hogy így lesz jobb, Mert egészségesen ülhet lovon. Nem fél ő semmitől, Légy bátor te is, mint ő! Bátorsága jeléül kapott 27

29 Egy szuper vakációt. Elmehetett szüleivel, Látott szép helyeket. Csobbanás volt sok, Csúszdázni is volt. Kipróbált sok mindent, Élvezte az életet. S mikor kihozta a jó doktor Örülve várt őt mindenki ott. Plüssajándék halomra Indulhat a vakációra! Megálmodta az egészet, Kosarazik is eleget. Iskolába is jár, Megtanulta a szorzótáblát. Nevetgél sokat, Játszadozik napokat. Mindenből részét kiveszi, Barátokkal megy játszani. Bejárta a világot, Látott csodaszép virágot. Hitt magában, és felépült! S ezzel szerzett nagy örömöt! Chiral Alexandra Bianca Szatmárnémeti 28

30 Szeretet, Remény, Gyógyulás Egyszer volt, hol nem volt, a Négyszögletű Kerek Erdőn innen, a Bükk hegységen túl, játszódik az én mesém. Gyönyörű tavasz volt. Napanyó minden reggel korábban kelt, hogy elvégezze a dolgait. Meleg sugarú kezeivel előhúzogatta a növényeket a földből és napról-napra nagyobbra növesztette őket. A fákkal is sok tennivalója akadt. Csupasz ágaikra üde, zöld levelekből készített ruhát, amit virágokkal díszített. Időnként ráparancsolt a felhőgyerekekre, hogy gondosan locsolják meg az ébredő természetet. Bekukucskált a fák odvaiba, az avar alá, megcsiklandozta az alvó állatokat, hogy felébredjenek téli álmukból. Tudta ezt a fecskepár is, aki egy szép reggelen megérkezett a tavalyi fészkéhez. Nagyon megörültek, hogy nem sok javítani valójuk akad a házuk körül. Egy-két meglazult szalmaszálat megtapasztottak sárral, és az egészet kibélelték puha fűcsomóval. Estére, mikorra a család hazaérkezett, ők már békésen pihentek otthonukban. A gyerekek vették először észre őket és boldogan kiabáltak: - Anya! Apa! Megérkezett fecskeanyó és fecskeapó! Most már igazán tavasz van! Fecskemama nem tétlenkedett. Hamarosan elkezdte költögetni az öt tojáskáját. Néhány hét múlva már elő is bújtak a csivitelő, mindig éhes fiókák: Csivit, Csipegő, Csicseri, Csipogó és Csipike. A fecskeszülők reggeltől-estig a gyerekek gondozásával voltak elfoglalva. Meg is volt az eredménye. A fiókák napról-napra nagyobbak és ügyesebbek lettek. Egyedül Csipike maradt el a fejlődésben. Nem volt étvágya. Fecskeanyunak úgy kellett belecsipognia minden falatot: - Egyél madárkám! Nyár végére meg kell erősödnöd, mert hosszú út áll előttünk! A többiek folyton izegtek-mozogtak, alig várták, hogy megtanuljanak repülni. Eljött annak is az ideje. Fecskepapa gondosan elmagyarázta, hogyan tartsák a fejüket és miként mozgassák a szárnyaikat. Ezután repült néhány kört az udvaron. Az apróságok egyenként kiültek a fészek szélére, fecskemama pedig hangos bátorítással elindította őket. Hát olyan boldog csivitelést régen lehetett hallani, amit a fecskegyerekek csaptak repülés közben! Sajnos az örömük nem volt határtalan. Csipike hamar elfáradt röpködés közben, és szeretett volna megpihenni. Leszállt egy közeli fára, de nem tudott jól megkapaszkodni és lezuhant a földre. Egy éles kőre esett, meg sem tudott mozdulni. Fájdalmas hangon csipogni kezdett: - Csip, csirip. Gyertek ide, segítsetek! A szülők a négy fiókával a mentésére siettek. Ott röpködtek fölötte és bátorították: - Emelgesd a szárnyacskádat! Próbálj megmozdulni! 29

31 De a kicsi, vérző fecske mozdulatlan maradt. A fecskecsalád riadalmát mindenki meghallotta. Napanyó gyorsan átbújt a falevelek függönyén, és sugaraival melengette a tehetetlen beteget. Vau kutya is kinézett a házából, és a baleset színhelyére sietett. Látta a szenvedő madárkát, és hangos ugatásba kezdett. Bent a házban nem tudták mire vélni a nagy hangzavart, és Eszter a szüleivel a nagy fa alá futott. Látták a fecskék kétségbeesett tehetetlenségét és nagyon megsajnálták őket. Apa óvatosan megvizsgálta Csipikét és szomorúan mondta: - Ez a kismadár nagyon megsérült és gyenge, hamarosan el fog pusztulni. Eszter is látta ezt, mégis könyörgőre fogta a dolgot: - Kérlek, apukám, vigyük be az állatkórházba, hátha segítenek rajta! s már szaladt is egy dobozért. Anya gyorsan kibélelte vattával, beletette a sérült madárkát, és már indultak is autóval a kórház felé. Fecskepapa utánuk repült. A fecskecsalád tudta, hogy az emberek segíteni próbálnak. Bizakodva körözött fölöttük amikor megérkeztek, és az ablak előtti fáról figyelte az eseményeket. Látta, hogy két fehérköpenyes ember kiveszi a dobozból és gyógyítani kezdi gyerekét. Egy idő után egymásra néztek, mosolyogtak és kivitték a szobából. Már Holdapó tartotta lámpását és terelgette a csilagnyáját, amikor visszatért a családjához. Fecskemama már az ötödik mesét mondta el a saskirályról és cincérmanóról, de Csivitkéék csapata nem tudott elaludni. Fecskepapa elbeszélése megnyugtatta őket, és békésen elszenderedtek fészkükben. Másnap reggel első útjuk a kórház ablakához vezetett. Egy macska feküdt a műtőasztalon. Kicsit megijedtek, nehogy kárt tegyen fiókájukban, de látták, hogy a cica is mozdulatlanul fekszik. A másik ablakon benézve bekötözött lábú kutyákat láttak. Addig-addig röpködtek, míg egy nagyobb szobában felfedezték Csipikét. Egy törött szárnyú gólya és egy tarka papagáj pihent mellette. - Jó társaságban van! nyugodott meg fecskepapa. - Mégis szomorú! Vidítsuk fel gyerekek! kérlelte őket fecskemama és vidám táncba kezdett. A többiek csivitelve csatlakoztak hozzá. Ezentúl minden reggel a kórháznál kezdték a napot. A kis fecskegyerek pedig várta őket, és lassan gyógyulni kezdett. Nyár végére már lábra tudott állni, de még gyönge volt a repüléshez. Napanyó már egyre kevesebbet simogatta meleg kezével a tájat. Tudták, hogy indulniuk kell a messzi útra. Búcsút vettek otthonuktól és indultak a kórházhoz. Az orvosok már korábban is észrevették a fecskecsalád csicsergését és röpködését az ablak előtt, de ez most a szokásosnál hosszabbnak tűnt. Repülés közben igyekeztek szárnyukkal megérinteni az ablakot, búcsúztak Csipikétől. Az egyik gondozó tenyerébe vette a kis madárkát, aki szárnyacskájával erőtlenül integetett vissza. A család elindult a messzi délre, de gondolatban a kis beteggel maradtak. 30

32 Napanyó búcsúzóul még tarkára festette a fák ruháit, akik a szél zenéjére lassan levetkőztek és téli álomra készültek. Fecskék helyett hópelyhek táncoltak az ablak előtt, és zúzmara ült az ágakra. Sok minden változott, de az orvosok és az ápolók minden nap jöttek és gondoskodtak a kis madárról. Lassan meggyógyult és már repülni is tudott. Karácsonykor felröppent a feldíszített fenyőre és onnan csivitelt boldogan ünnepi köszöntőt. Hiányoztak szülei és testvérei, de a gyógyítóit is megszerette. Amikor munkába érkeztek boldogan körözött fölöttük, és ahova lehetett, elkísérte őket. Az orvosok is nagyon megszerették a csicsergő kisfecskét, és finom magvakkal kedveskedtek neki. Észre sem vették, de a hóemberrel együtt a tél is búcsút intett. Lépéseinek nyomában fehér hóvirágok csilingelték a tavasz közeledtét. Csipike egyre többet röpködhetett a friss levegőn, s csak késő délután ment vissza szobájába. Egyik délelőtt is a kórház kertjében figyelte a méhek szorgos munkáját a tarka tulipánok között, amikor ismerős hangokra lett figyelmes. A szülei érkeztek vissza testvéreivel. Alig ismertek rá, úgy megerősödött a kórházban. Boldogan üdvözölték egymást. Az orvosok a hangos csivitelésre lettek figyelmesek, hiszen annyi mindent kellet elmesélni egymásnak. Csipike ezután visszarepült a kórterembe, és rátelepedett az őt gondozók vállára. Fejecskéjét az arcukhoz nyomta és csőrével megsimogatta őket. Így köszönt el gyógyítóitól. A fecskecsalád együtt visszament a régi fészekhez, ahová még öt újat építettek. Időnként vissza-visszalátogatott még a kórházba, de egyre több időt töltött a saját családjával. Szeptember elején hangos csicsergéstől zengett a kórház ablaka. Az orvosok odamentek, és egy csapat távozó fecskét láttak. Az ablakpárkányon pedig néhány lecsippentett százszorszépet. Csányi Eszter Eger 31

33 Fifus életéből egy morzsányi 2001 áprilisában minden olyan volt, mint más hasonló korú gyermek életében. Élveztük az óvodai életet, és nem gondolkodtunk az élet nehéz dolgain. Vidáman készültem az óvodai ballagásra, és alig vártam, hogy hátizsákkal a hátamon büszkén elindulhassak az iskolába. Akkor még nem sejtettem, hogy valójában mi is vár rám, míg átléphetem az iskola kapuját. Egyik napról a másikra apró pöttyök jelentek meg rajtam most már tudom -, ezt bőr bevérzésnek hívják. Annyira érzékeny lett a bőröm, hogy pár perc alatt befeketedett. Elmentünk bőrgyógyászhoz, mert anyu azt hitte, hogy valamire allergiás vagyok. De nem A bőrgyógyász sürgősen javasolta, hogy keressük fel a gyermekorvost, aki a laborba küldött minket vérvételre, amit akkor nehezen viseltem, mivel utána rosszul lettem. Hazaértünk, és akkor még nem sejtettük, hogy egy óra múlva itt lesz a körzeti orvos, és a mentő. Életveszélyes állapotban szállítottak a veszprémi kórházba azóta is megrettenek a szirénázó mentőautótól. Veszprémbe érve ismét vérképet néztek, és alaposan megvizsgáltak. A kórteremben arra eszméltem, hogy az egyik kezembe infúzió, a másikban vérplazma folyik. Közben kiderült, mivel nem egyszerű infúzióról volt szó, a környéken sehol sem tudták beszerezni, ezért autót indítottak Dunaújvárosba, hogy mire az első infúzió lefolyik, legyen pótlás. Szerencsére egy palackkal volt, amit úgy állítottak be, hogy kitartson, míg az autó megérkezik. Napokig infúziót és vérplazmát kaptam, és nem mozoghattam. Az orvosok ettől a kezeléstől remélték, hogy helyrejövök. De ez csak részben sikerült, mert ahogyan abba hagyták az infúziós kezelést, rohamosan romlott az állapotom. Mivel nem tudtak velem mit kezdeni, így felajánlották, hogy vagy a budapesti, vagy a szombathelyi Kórházba szállítanak, az állapotom javulása érdekében. Szombathelyet választottuk, ahová már abban a napban átszállítottak bennünket. Ott az orvos az előzmények ismeretében úgy döntött, hogy csontvelő vizsgálatot végeznek, hogy kiderüljön a betegség háttere leukémiára utaló jeleket produkált a szervezetem. A csontvelővétel rossz élmény maradt számomra. Abban a napban csak tolókocsival közlekedhettem. Másnapra meglett az eredmény, ami teljesen kizárta a leukémiát, és kiderült, hogy egy ritka autoimmun betegségem van. ITP-s gyermek vagyok, vagyis a szervezetem ugyanúgy termelte a vérlemezkéket, mint egy egészséges embernél, de az én esetemben előbbiek felfalták egymást. 32

34 Akkor döntöttek úgy az orvosok, hogy nagy dózisban szteroidot kell szednem, melynek során folyamatosan éhes voltam, és a szteroid is megtette hatását. Természetellenesre meghíztam. Persze az állapotomon is sokat javított, ezt csak fokozatosan hagyhattam el. Eltelt a nyár mire abbahagyhattam a szteroidos kezelést. Az elején heti szinten kellett kontrollra járnom, ami az állapotom javulásával egyre inkább kitolódott. Most már csak éves szinten kell mennem. Végülis az óvodai ballagáson ott voltam, bár nem úgy, ahogyan szerettem volna, mivel a szteroid hatásának köszönhetően, szinte mindig szédültem, és rosszul éreztem magam. Ma már így belegondolva nagy szerencsém volt. Nagyon féltem, hogy visszaesek ebbe a szörnyű betegségbe, de a gondos orvosi segítségnek köszönhetően szép lassan meggyógyultam. A kezelő orvosomnak nagyon hálás vagyok azért, amit értem tett. A gyerekekhez való hozzáállása nagyon sokat segített a gyógyulásomban. Ő mindig derűsen, jókedvűen jött, és próbálta elmagyarázni, hogy soha nem szabad rosszkedvűnek lenni, mert a jókedv is sokat segít a gyógyulásban. Természetesen a nővérek is nagyon sokat foglalkoztak a beteg gyerekekkel, és próbálták a betegséget háttérbe szorítva mese olvasással, mese nézéssel, rajzolással és egyszerűbb játékokkal oldani, hogy valójában ne érezzük azt, hogy kórházban vagyunk. Most már tudom, hogy ha lelkileg helyre tesszük a dolgokat és úgy állunk hozzá mindenhez, hogy sikerülni fog, akkor az így is lesz. Azóta is optimistán állok hozzá az élet megpróbáltatásaihoz és kitartóan bízok abban, hogy minden jó lesz, csak nagyon erősen kell hinni benne. A hit és kitartás pedig meghozza gyümölcsét. Már hosszú évek óta tünetmentes vagyok, és a betegségem már a múlté. Tudtam, hogy meg kell gyógyulni, mert nem csak én, hanem a családom is ezt szerette volna. Azt is tudom, hogy érdemes volt. Előtte is szerető családban nőttem, de azóta még inkább összekovácsolódtunk. Lelkileg megerősödtem és nincs olyan élethelyzet, hogy feladjam. A hit a kitartás és a szeretet csodákra képes. Vagyis soha ne add fel, mert az élet számtalan csodát rejteget. A sok apró dolognak is tudni kell örülni, mert a sok apró dologból jön össze, amiért érdemes élni. A mai napig, ha elmesélem valakinek, van, aki kinevet, mert ő nem tudja mi mindenen estem át, és tudom, hogy ezt így sorokba foglalva egyszerűbb, mint valójában átélni. Csongrádi Zsófia Keszthely 33

35 Szia Kedves jó barátom! Szia! Az én nevem Csortán Dalma. Gyergyóremetén lakok és III. osztályos vagyok. Én csak annyit tudok mondani, hogy legyél vidám és örökké boldog és azzal töltsd az időt, amit a legjobban szeretsz csinálni és nagyon sok boldogságot kíván Csortán Dalma a fiuknak és a lányoknak. Lányok és fiúk, szeressetek sokat, boldogan játszatok és egyet nagyon szeressetek és sokat beszélgessetek egymással. Szeretettel: Csortán Dalma Kedves gyerekek Sziasztok! Kozma Boldizsár vagoyk, III. B osztályos tanuló. Gyergyóremetén lakom. Nagy Erzsébet a tanítónénim. 23-an vagyunk az osztályban. Ti hogy vagytok? Jártok-e iskolába? Mi a kedvenc sportotok? Én nagyon szeretem a focit és a biciklizést. A szabadidőmben szoktam olvasni és tévét nézni. Üdvözöllek titeket! Vigyázzatok magatokra! X. 8. Gyergyóremete. Kozma Boldizsár Kedves gyerekek! Sziasztok, az én nevem Péter Róbert és III. B. osztályos tanuló vagyok. Gyergyóremetén lakom. Én szeretek rajzolni, labdázni, írni és tanulni. Nekem van egy fiú testvérem, akit Balázsnak hívnak, 1 éves és 3 hónapos. A testvéremet nagyon szeretem és jókat játszunk. Ti hogy vagytok? Legyetek örökké boldogok és ne hagyjátok, hogy valami elszomorítson. Vigyázzatok magatokra és családjaitokra, szeressétek egymást. Sok szeretettel, Gyergyóremete Péter Róbert III. B osztályos tanuló. 34

36 Élni jó Szépek a nappalok, csendesek az éjszakák, Harcolni kell, hisz ez az igazság. Minden reggel arra ébredünk, hogy mindig van remény, Élni nagyszerű, de olykor a világ kemény. Újrakezdeni nehéz, de nincs visszaút, Fogadd el magad, hogy mások is elfogadjanak. Csorvási Bianka Szatmárnémeti Gyógyulj meg! Betegen az ágyban, Teámat kortyolva, Valakire várva, Természetem árva. Gyógyulj meg, te drága, Szívedet kitárva, Angyalok szállnak, Segítenek rajtad. Ne félj, te drága lélek, A segítséged siet. Sietenek, ahogy tudnak, Hogy téged meggyógyítsanak. Erőss Noémi Nagyvárad 35

37 Reménykedj! Bízz magadban, S hidd el, hogy van Remény! Nem azért lettünk a világra hozva, Hogy egész életünkben csak a fájdalom Legyen jelen a szívünkben. Tedd túl magad a múltadon És elmúlik a lelki fájdalom! Tartsd kezedben az életed, S ne engedd, hogy elfojtson a félelem, Mert nem ilyen életet érdemelsz! Küzdj az álmaidért, s a gyógyulásért. Mi hiszünk benned, hát te is higgy magadban! Ne higgy a csalódásnak, S ne láncold magad a hibákhoz! Gondolj a jóra, s minden szépre ami veled történt. Hidd el, hogy egyszer újra egészséges lehetsz, S a világ máris megváltozik. Újra mosolyogni fogsz, Boldog leszel, s ezzel boldoggá teszed a szeretteidet. Ezzel a verssel kívánok neked sok erőt, S reményt, hogy te is olyan boldog lehess, mint én! Csótka Dorottya Mezőcsát 36

38 Mire jó egy elásott csont? Volt egyszer egy kutya, aki sétálni indult az erdőbe. Nem azért sétált, hogy a friss levegőt szívjon, de még csak nem is sétált, hanem kereste az elásott csontját. Tudniillik ez a kutya elásott egyszer valahol egy csontot itt az erdőben, és most nem találja. Mindenhová beszimatolt. Addig szaglászott, ameddig egy lapulevél alatt valami jól megszúrta az orrát. Nagyon megijedt, de vette a bátorságot, hogy megnézze mi volt az. Hát látott egy kis gömböcöt, ami tele volt tüskével. Gyorsan ugatott is a cicának, hogy megkérdezze, mi az amit talált. A cica azt nyávogta neki: - Te oktondi! Te nem tudod, hogy mi ez? Nem tudom. Miért te tudod? mondta sértődötten a kutya. Hát ez egy egy labda! De hát a labdát gurítani kell. Hát mire vársz akkor, gurítsd ide! mondta a macska felcsillanó szemmel. De nem tudom, mert szúr! Hát akkor én sem tudom, hogy ez milyen labda mondta aztán a macska sajnálkozva de hívjuk ide az egeret! De ugye nem azért, hogy esetleg megebédelj? mondta gyanakvóan a kutya. Ugyan már! Igaz, hogy nem rossz ötlet, de nem ezért akarom idehívni. Ezzel nyávogott az egérnek, hogy hátha ő tudná, mi a csuda az a kis szúrós akármi. De nem jártak sikerrel. Sajnos az egérke sem tudta a választ. Bár volt neki egy ötlete, hogy esetleg vadgesztenye volna, de közösen megállapították, hogy ez nagyobb, mint egy vadgesztenye. Így az egér cincogott a lónak, mert azt tartja róla, hogy intelligens és tapasztalt állat, tehát biztos megmondja, hogy mire jó ez a valami. A ló azt mondta, hogy ilyennel szokta neki fésülni a gazdája a sörényét. Tehát minden kétséget kizáróan, ez egy fésű. De erre nagy meglepetésükre a fésű elindult. A ló tanácstalanul nyerített a verébnek, a veréb csipogott a tehénnek, a tehén bőgött a báránynak, és ez így ment tovább. Már mindannyian itt voltak: a kutya, a macska, az egér, a ló, a kakas, a tyúk meg a csibéi, a lúd a gúnárral együtt, de még mindig nem tudták, hogy mi ez a kicsi szúrós gombóc. A bagoly észrevette a nagy gyülekezetet, kíváncsi lévén rögtön odarepült, hogy megtudakolja, mi ez a nagy felhajtás. Meg is kérdezte tőlük: - Mi ez a nagy zűrzavar barátaim? 37

39 - Hát nem látod?! Itt ez a kis izé, és senki sem tudja mi ez, és hogy került ide! kiabálták izgatottan egymás szavába vágva. Hát mi sem egyszerűbb ennél! Nem tudjátok, hogy ez egy sün? mondta álmélkodva a bagoly. A többiek pedig kikerekedett szemmel kórusban rávágták: - Tényleg! Egy süni! és egy percre elhallgattak. Erre a kis szúrós bátortalanul kidugta az orrát a tüskéi alól, mert eddig a nagy ugatástól, nyávogástól, bőgéstől nem mert szegényke előbújni. Látjátok, mondtam, hogy tudom! mondta a macska okoskodva. Hát akkor miért nem mondtad már az elején macska koma? támadtak rá hitetlenkedve a többiek. Hiába volt a macska okoskodása, mert már mind tudták, hogy a bagoly a legokosabb állat az erdőben. Éljen a bagoly! ujjongtak az állatok.,és amennyire a tüskéitől tudták, barátságosan vállon veregették a sündisznót. A bagoly elégedetten elrepült, a többiek meg nagy egyetértésben, a sünnel az élen, vidáman indultak segíteni a kutyának csontot keresni. A kutya titokzatoson mosolygott, tudta, hogy az elásott csontnak köszönheti az új barátjait. Csuszner Ágnes Gyergyószentmiklós 38

40 Szeretet, remény, gyógyulás Szeretet, remény, gyógyulás, Nincs többé szomorkodás! Ne sírj többé barátom, Lovagolsz még szamáron! Boldog leszel, meglátod, Színes lesz a világod. Akarat kell, semmi más, Ez csupán a megoldás. Higgyél nekem, ne add fel, Mert a Jóisten figyel. Imádkozz és meglátod, Hamar lesz gyógyulásod. Meggyógyulsz te, s ne feledd, Mit tett Isten teérted! Ő segít majd teneked, Hogy vidám legyen életed. Szomorú sohase legyél, Csak gondolj arra, mi a cél. Ne hagyd magad, te kell nyerjél, Legyél bátor, s mindig merjél. Hidd el, hogy az emberek, Veled vannak, segítnek. Reménykedj és legvégül, Minden álom teljesül. Daróczi Boglárka Diószeg 39

41 Életem leukémiásként Tudod, másfél éve történt egy olyan dolog velem, amit senki sem kívánna az ellenségeinek sem. Ezt most nem nagyon akarom kifejteni, inkább kezdem a legelején: Ébredeztem. Műtöttek gerincvelőre. Erre nem emlékeztem, de amikor felébredtem hirtelen nem tudtam, hogy hol vagyok, és hogyan kerültem ide. Sok cső állt ki belőlem, és gépek zúgtak-búgtak. Nem is tudtam volna visszaaludni, mert nagyon hangos volt minden. Csoszogtak az emberek, csipogott minden körülöttem, és az a zöld monitor is mozgott. Nem tudom, mi volt az, de úgy mocorgott, ahogy a szívem dobbant. Félelmetes volt. Fáztam. Be voltam takarva, mégis rázott a hideg. Odakaptam a fejemhez. Hova lett a szép hosszú hajam?! Fogalmam sincsen, de nagyon dühös és csalódott voltam egyszerre. Nagyon régóta növesztettem, és most leborotválták. - Hol van Anya? - Kiáltottam. Semmi. Még egyszer. Semmi. Volt egy kis piros gomb az asztalon, az volt ráírva, hogy Nővérhívó. Gondoltam egyet, megnyomtam. Csak ennyit hallottam a folyosóról, hogy: A hármas szobából a leukémiás kislány, és Édesanyám ijedt hangját. Kiabáltam, hogy Anyát akarom! Erre berontott egy fehér ruhás nő. Mögötte Anya próbált kukucskálni, nem sok sikerrel. Megismételtem magam a Nővérnek: - Anyut akarom! - A végére már elcsuklott a hangom, és elkezdtem zokogni, mire Anya besurrant a Nővérke mellett. - Hol voltál?! Nem történt veled semmi ugye?! Miért vagyok itt? Nem emlékszem semmire. De miért van ez? - Mire kimondtam minden beugrott. - Műtöttek. Gerincvelőt adtak. Most ébredtem fel az altatásból. Ezért vagyok kába. A hajam nem leborotválták hanem, a kemoterápiától hullott ki. Azzal kezeltek, azt hitték, hogy segíteni fog, de nem lettem jobban. Mellékhatás. - Édesanyám csak hallgatott könnyes szemmel, majd mikor végeztem nyugodt, de remegő hangon elkezdte mondani: - Akármi lesz is veled én nagyon szeretni foglak a barátaid is és a barátod is. - Úristen eddig nem is gondoltam rá! Mit szólnak, ha meglátnak? Nem fognak felismerni, és elfogadni! - Ne mondj ilyet! Igen is szeretni fognak attól, hogy ez történt veled! - NEM! Nem! Nem! Sírógörcsöm lett. Anya vállára borulva zokogtam. Nem bírtam abba hagyni. Nem is tudom mennyi ideig, sírtam, de egyszer csak erőt vettem magamon és megszólaltam. - Szeretlek. Akármennyire is szoktam morcos lenni, vagy gonosz, attól nagyon szeretlek! És nem tudom, mi lenne velem nélküled! 40

42 - Én is kicsim! És tudom, hogy nem gondolod komolyan! Olyan jó volt így bevallani neki mindent, hosszú-hosszú percekig így ültünk mire a Nővér bekopogott. Kérdezte, hogy jöhetnek e hozzám most látogatók. Nem tudtam miért tette többes számba, de biztos voltam benne, hogy ki fog derülni, ha igent mondok. Ezért bólintottam. - Becsődült a fél osztályom. A takarót olyan gyorsan a fejemre húztam, ott ültem egyedül a sötétben és reménykedtem, hogy csak álmodom! Bárcsak így lett volna. A gondolatmenetembe belevágott Ági: - Bújj elő! Nem azért jöttünk, hogy a takaródat nézzük! - Anya! Add ide légy szíves a kendőmet! - Nem kell kendő! - Förmedt rám Ági. - Fel ne vedd, mert leszedjük rólad!- Kikukucskáltam a paplan alól, és rengeteg szempár meredt rám. Elpirultam. Nem mertem megszólalni. Csak néztem magam elé, majd elmosolyodtam, mire mindenki egy emberként lélegzett fel. Szerintem azt hitték, hogy ki fogom őket zavarni innen vagy valami hasonló. Egyszerre mindenki megindult az ágyam felé. Rögtön jobb lett a hangulata mindenkinek, nekem is. Nem feszengtem és nem éreztem, hogy valamiben kilógok a többiek közül; hogy más vagyok. * Nagyon rosszul kezdődött a napom, de igazság szerint nem is nagyon aludtam semmit. Egész éjszaka forgolódtam, nem bírtam aludni. Végig Ákoson jár az eszem. Mit fog szólni? Mi lesz, ha meglát és elutasít? Nem fogom kibírni, de el kell fogadnom, mert nem szeretne látni, vagy velem lenni. A gondolatmenetemet megszakították. A Nővér kopogott be megint. Kérdezte, hogy tudok-e fogadni még egy látogatót. Krákogás hallatszott ember közül is megismertem volna. Ákos volt. Nem tudtam, hogy igent mondjak-e vagy nem. Nem akartam, hogy így lásson, de bólintottam a nővérnek. Belépett. Megremegett a gyomrom, el akartam bújni a föld alá, hogy ne lásson; lesütöttem a szemem, de elmosolyodott mire elnevettem magam és megszólaltam: - Szeretnél te még így látni engem?! Mondd ki! Csak mondd nekem és beletörődök, hogy nem szeretnél így látni! Nem tudsz így elfogadni! TUDOM! - Amikor kimondtam már megbántam, mert ordítottam és bőgtem egyszerre. Odalépett, halkan és nyugodtan megszólalt: - Pontosan! Én nem szeretnélek így látni! Én így AKARLAK látni! Nem undorodok tőled, inkább még jobban szeretlek! Ezt TUDD meg! Én így is szeretlek! És nem érdekel másnak a véleménye! - Ahogyan ezt kimondta még jobban sírtam, próbáltam a könnyeimtől a szemébe nézni, de erre ő előrelépett és megcsókolt. * 41

43 Az egyik nap erre a dalra ébredtem, ahogyan dúdolta: - A szeretet nem fogy el sosem, a szeretet átvisz az életen. Mindent elhisz és remél, a szeretet mindennél többet ér. - Meredt maga elé, de tudta, hogy ébren vagyok, de azért mégis megkérdezte: - Ébren vagy?! - Persze. És hallottam is, amit dúdoltál! Most eszembe jutott a régi idő. Hiányzik, de mégsem. Régen igaz, hogy más volt az életem, de most mintha mégis jobb lenne. De nem tudom. Mi lesz, ha meggyógyulok? Vajon így marad minden? Kettő lehetőségem van: vagy jobb lesz, vagy rosszabb. Én inkább azt szeretném, hogy jobb legyen. És úgy is lesz. Ezt megfogadom! Elgondolkoztam és visszaaludtam annak a vállán, akit nagyon szeretek és ő is engem! * Kettő hétig sikerült betartanom mindent. Elegem volt a bent létből! Nyúzottnak és kábának éreztem magam reggel. Eléggé nyűgös is voltam. Nem tudom miért, de kiabáltam a Nővérrel, nem ettem, nem ittam és nem aludtam. Altatót adtak. Mély álomba merültem; csak az én saját világomban voltam. Senki sem zavarhatott. Egyszer csak megjelent egy tündér és megszólalt: - Miért csinálod ezt? Ezzel csak magadnak ártasz! Azonnal hagyd abba! Az önsanyargatás nem vezet semmihez sem! És ha szót fogadnál az orvosnak, annál előbb meggyógyulnál és hazamehetnél! Újra úgy élhetnél, mint régen! HAGYD ABBA! FOGADJ SZÓT! CSINÁLD AZT, AMIT MONDANAK! - Visszanőhetne a hajam is?! - Még az is! Ha mindent előírás szerint csinálsz! De CSAK akkor! És ne feledd! : NE ellenkezz! És eltűnt Én meg visszaaludtam. * Fél nap múlva felébredtem. A tündér szavai még tisztán csengtek a fülemben: - Ártasz! Meggyógyulhatsz! Hazamehetsz! Megnőhet a hajad! Visszanőhet a hajam? VISSZANŐHET A HAJAM! És olyan lesz, mint régen. Még nem nyitottam ki a szemem, mert egyszerűen nem volt erőm, de összeszedtem magam és próbálkoztam. Sötét volt. Nagyon homályos volt minden. Csak annyit láttam, hogy Anyám a bal oldalamon ül egy fotelben, fogja a kezem; Ákos a jobb oldalamon éppen aludt, horkantott is néha. Olyan vicces volt. Láttam rajta, hogy boldog, hogy lesz mondanivalója a számomra, amikor felébred. Anya észrevette, hogy ébren vagyok. Halkan felsikkantott. - Jól vagy? 42

44 - Igen. Most már. Elmeséltem neki, hogy mit álmodtam és, hogy miket tehetek ez ellen, hogy még egyszer ilyen helyzetbe kerüljek. Anya is túlságosan boldog volt, de mikor megkérdeztem, hogy miért; erre ő csak mosolygott és mondta, hogy majd Ákos elmondja. Mire kifecsegtük magunkat, Ákos ébredezett. Majd kiugrott a bőréből, amikor meglátta, hogy ébren vagyok. Én is legszívesebben ugráltam volna, de ez a sok fránya cső nem engedte. Habozás nélkül megkérdeztem. - Miért ilyen boldog mindenki? És miért nem mondjátok el nekem is?! - Oké. Elmondom neked, de csak egy feltétellel! Amikor ezt mondta, hogy egy feltétellel, akkor már kezdtem félni attól, ami rám várt. Egy hónap múlva hazaengednek. Persze csak akkor, ha betartod, amit mondanak! - ÚRISTEN! Hazamehetek!? De jó lesz nekem! Haza. Ott ahol minden elkezdődött és most folytatódik tovább, mintha mi sem történt volna! * Ez az egy hónap nagyon lassan telt el, de minden egyes napot úgy számoltam, mintha kötelező lett volna. Amikor elérkezett az utolsó nap, levették rólam az összes csövet, gépet, tűt, kiscicát, nagykutyát. Bepakolhattam. Nagyon furcsa volt felállni úgy, hogy semmi nem lógott ki belőlem, vagy akadályozott a mozgásban. Pakoltam össze, és végig az járt a fejemben, hogy hazamehetek! Mikor végeztem Ákos rögtön elvette tőlem a bőröndöt, és nyomott egy puszit a fejemre, majd megkérdezte: - Indulhatunk, kisasszony?! És nyújtotta a kezét, hogy karoljam át, de megráztam a fejem. A saját lábamon akartam kimenni a kórházból. Ameddig mentünk ki a folyosón Anya ezerszer megkérdezte, hogy mindent bepakoltam-e. Persze hiába mondtam neki, hogy igen, nem hitte el Ahogy kiléptem a kórház ajtaján, megcsapott a hideg levegő. Nagyon furcsa volt, hogy ilyen gyorsan eltelt ez a másfél év. Ameddig úton voltunk, végig az járt a fejemben, hogy mindjárt otthon vagyok. Alig vártam már ezt a napot, és most eljött. Megálltunk a ház előtt, már majd kiugrottam a bőrömből. Kinyitottam az ajtómat, lehuppantam a fotelbe és Ákos leült mellém. - El sem hiszem. - Én sem, Ákos, én sem. Még most sem tudom felfogni, hogy végre hazajöhettem. Vége van mindennek. Itthon vagyok a csendben, gépzúgás, csövek, és a hangos Nővérke nélkül. * Most, hogy itt ülök 17 évesen, és leírtam a történetem. Nem tűnik olyan szörnyűnek, amilyen volt. Másfél év telt el az óta, amióta hazajöhettem, és betartottam mindent, amit mondtak. A hajam visszanőtt, és nagyon boldog vagyok, boldogabb, mint valaha is voltam. 43

45 Az a másfél év, amit a kórházban töltöttem, most már csak a múltban létezik. Most a jelennek élek, és próbálok mindent pozitívan felfogni, és minden adandó alkalmat kihasználni, hogy szebbé tegyem az életem. Dávid Kornélia Lili Szolnok, VKG Barátot szerez a kos Egyszer volt egy kos, aki magát tartotta a legszebbnek és a legügyesebbnek, ezért barátja nem volt. Azon gondolkodott, hogy vele senki sem játszik. Az iskolában elmondta a tanító néninek, és ő azt mondta: - Lehet azért van ez így, mert nem vagy kedves. - Mi az a kedves? kérdezte a kos. - Azt jelenti, - válaszolta a tanító néni-, hogy mással szépen beszélsz, és megdicséred, ha valami ügyeset csinál., meg egyebek. -Jó, akkor megpróbálom. Odament a nyuszihoz, és megdicsérte, milyen szép hosszú a füle, aztán odament a sünihez és őt is megdicsérte, milyen szép piros almákat szedett. Az udvaron megkérdezték a többiek a kost, hogy játszik e velük fogit. Ő azt mondta: - Játszok! És vígan fogócskáztak, míg haza nem indultak. Így lett barátja a kis kosnak. Itt a vége, fuss el véle. Dér Emese Mikepércs 44

46 A kórházi szoba Üveges szemekkel nézte a szemközti fehér falat. A gépek csipogása, az infúzióban lévő folyadék csepegése mennydörgésként hatott a csendben. Három hete feküdt a hatágyas kórteremben, ötödmagával. Olyan volt, mintha a világ kínos mozdulatlanságba kényszeredett volna. A távolban kattogó falióra mutatója alig-alig volt hajlandó arrébb mászni. Mintha még az égiek is azt akarták volna, hogy ott maradjon örökre mozdulatlanul. A karját le kellett kötni, mert túl sokat ficánkolt, és félő volt, hogy elmozdul az infúzió drainje. A többi gyerek valamivel jobban viselte az ottlétet. Volt még rajta kívül kisebbnagyobb gyerek, a hatévestől kezdve a tizenötig. A kisebbeket általában lekötötte a falon egymást kergető mesefigurák kavalkádjának nézegetése vagy a plüssállatok gyömöszölése, avagy az egymással való játék, a nagyobbak vagy beszélgettek, vagy pedig hozzá hasonlóan a falat bámulták. Most mégis csend borult a kis kórházi szobára. Itt-ott hallani lehetett egy kis mocorgást, azon kívül senki sem szólt. Feszülten várták a látogatókat, akik valamiért most nem jöttek, pedig már bőven benne voltak a látogatási időben. Izgatottan pillantgattak az ajtó felé, az egyre jobban eltelő idő csak még idegesebbé tette a kis társaságot. Ő is feszült volt. Hogyne lett volna? Elvégre már a harmadik napja nem jött látogató ideiglenes lakhelyükre. Egy járvány miatt látogatási tilalom volt, mégis ennek ellenére tűkön ülve várták a szüleiket. Hirtelen cipők kopogása hasított a súlyos csendbe. Akinek lehetett, egy emberként szaladt az ajtóhoz, hogy minél előbb megtudja, ki lehet az érkező. Még ő is gépiesen a falról az ajtó felé fordította tekintetét az infúzió és egyéb műszerek miatt nem volt lehetősége a többiekkel együtt a belépő elé rohannia. De mindenki legnagyobb sajnálatára csak az ügyeletes nővér jelent meg. Sajnálkozva végignézett a csalódott gyerekcsoporton, majd elindult felé, hogy végre leszedje róla az infúziót meg a gépeket. A nővér gyakorlott mozdulatokkal bíbelődött a gépekkel és a tűvel, s mire újra szabadnak érezte a kezét, megengedett magának egy megkönnyebbült sóhajt. Míg a nő vele foglalatoskodott a szeme sarkából látta, hogy a többiek visszabaktattak az ágyaikhoz, mint valami reményvesztett halálraítéltek. Csöndesen figyelték, ahogy a nővér aki ugyanannyira volt híres kedvességéről, mint szigorúságáról megint megtagadta tőle, hogy az udvaron sétáljon. - Nem, még túl gyenge vagy ehhez, és már túl hideg van, hogy odakint járkálj! Szabad sétálnod, de csak idebent. Senkinek sem hiányzik, hogy megfázz! 45

47 Sarkon fordult, hogy olyan hirtelen tűnjön el, ahogy megjelent, mikor szembetalálta magát a vádló tekintetekkel, mivel a gyerekek nála sokkal örvendetesebb látogatókra számítottak. Az egyik kislány talán olyan nyolcéves lehetett lefelé görbülő szájakkal azt mondta: - Az anyukámat akarom! A nővér sajnálkozva megcsóválta a fejét. - Ma még hivatalosan tart a látogatási tilalom, de az intenzív osztályt kivéve egy kis időre már be lehet jönni a szülőknek, mivel már nem tombol annyira a járvány. De tényleg csak egy kis időre, és fogalmam sincs hogy ezt a szüleitek tudják-e. És ha tudják is, nem tudom, hogy ennyi időre megéri-e a vidéki szülőknek bejönni. De még lehetséges pillantott a sarokban kattogó órára, még nem járt le az idő. Azzal vigasztalón megsimogatta a kislány kicsit felderülő arcát, és kiment. A kórterem ideiglenes lakosai visszasüppedtek a várakozás feszült csöndjébe. Ő most már az ágyban felülve fixírozta a parkettát. Három hete, hogy idekerült. Azóta nem focizhatott a többiekkel, nem biciklizhetett, és bár nem kellett iskolába mennie és tanulnia ami a legjobb volt az egészben, mégsem találkozhatott a barátaival, hacsak azok meg nem látogatták, de akkor sem játszhatott velük. A legrosszabb az volt, hogy nem hagyhatta el a kórtermet. Azt, hogy konkrétan mi baja, sohasem mondták el neki, nem is biztos, hogy egyáltalán értette volna. De nem kíváncsiskodott, bízott a szüleiben, akik úgy látták jónak, hogy nem terhelik ilyenekkel. Hisz ők mindig a legjobbat akarták neki, nyilván ezért nem mondták el, ő pedig bízott bennük, pedig ez akár aggasztó jel is lehetett volna. De egyáltalán nem törődött vele. Mikor idekerült, kicsit nehezen barátkozott meg azzal, hogy ennyire sokan vannak egy szobában, ráadásul lányok, fiúk vegyesen ki tudja miért, talán már csak így volt hely. Pedig szívesen lett volna korabeli fiúkkal. Bár volt egy nővére, akkor is mit tudott ő csinálni tizenkét évesen egy nyolcéves kislánnyal? Se megverni ami csak ritkán jutott eszébe, ha a lányka sokat nyafogott valami miatt, mert ugyebár a lányokat nem szabad bántani, ahogy a kisebbeket sem, se játszani nem tudott vele. De nem is ez volt az, ami a legjobban zavarta. Úgy érezte magát, mint egy kalitkába zárt madár, aki nem tud szabadulni. Igaz a szülei szinte mindennap meglátogatták, ahogy a barátai és a rokonai is sokszor benéztek hozzá. Mégsem volt az igazi. Az orvosok kedvesek voltak, mint a nővérek is. Igaz, a nővérek között volt egykét szigorúbb vagy mogorvább is, de ennek ellenére nem volt velük nagy probléma. A kórházi ételt is hamar megszokta, pedig a nagyapja keservest zengett neki az ehetetlen ételekről. De hát az idős emberek mindig is sokat panaszkodnak, és nehezen szokják meg az új dolgokat. Összességében semmire nem volt kimondott panasza, mindenki kedvesen bánt vele, több 46

48 édességet és játékot is kapott, de jobb időtöltést is el tudott képzelni, mint hogy a kórházban ücsörögjön. A betegsége amiről fogalma sem volt, hogy micsoda időnként eléggé megviselte. Volt, hogy játék közben azon kapta magát, hogy egyre kimerültebb, hogy olyan gyenge, mint a harmat, fogyott is, és mintha a haja is többet hullott volna, mint általában. Fogalma sem volt, hogy ez miért van, de az jó volt, hogy konkrét fájdalmai szinte nem is vagy csak ritkán voltak. Így eléggé elviselhető volt ez az állapot. A diagnózisról az orvosok általában csak a szüleinek számoltak be. Ez eléggé bosszantotta, de azok a részinformációk is kielégítették a kíváncsiságát, melyekből megtudta, hogy a doktor szerint éppen jól vagy rosszul van. Csak ezek az anyukájától elejtett kevéske, bizonytalan információk nem voltak mindig túl bíztatóak. Újra az ajtó felé pillantott. Most már mindenki - őt kivéve az ajtó melletti két ágyra telepedett. Körülbelül fél óra telt el a nővéri vizit óta. Lassan és kicsit talán szédelegve odatámolygott ő is az egyik ágyhoz, és leült egy tizenöt év körüli fiú mellé, aki talán a legidősebb volt közöttük, mégis ugyanolyan izgalommal várta a szüleit, mint a hatéves kislány. Teltek a percek, még mindig semmi. Halk hüppögésre lettek figyelmesek. Egy emberként fordultak a másik ágy legszélén ülő kisfiú felé. Hatalmas könnycseppek potyogtak a nagy barna szemeiből. Nem kellett semmit mondania, mindenki értette. Talán tényleg jobb lett volna sírni, de minek szomorítsa a szüleit azzal, hogy sírni látják? A kisfiú mellett ült egy pár évvel idősebb lány, aki átkarolta a vállát, és magához húzta. A mellette ülő kislány szemét is kezdték ellepni a könnyek. A szomorkás hangulat kezdett terjedni a kis társaság körében, végül őt is elérte. De ő nem akart sírni. Inkább arra gondolt, mit lehetne tenni, hogy a kislányt maga mellett megvigasztalja. Ő is karolja át? Hosszas belső küzdelmek árán tétován Niki vállára tette a kezét. A belső félsz kicsit elterelte a figyelmét a sírásról. A nagyobbak mind hasonló módszerrel lettek úrrá kitörni készülő érzéseiken, mely a kisebbeket némi vígasszal töltötte el. A kislány nagy kék szemeit ráemelte az érintés hatására, majd hozzábújt, és elkezdett sírni. Nem tudta, mit csináljon. Teljesen ellenkező hatást ért el, mint amit szeretett volna. Így tehát ott maradt hozzábújva a kicsi lány, miközben ő - jobb ötlet híján és úrrá léve nagy zavarán -, elkezdte a lányka hátát simogatni. Niki egyre csak sírt és sírt, ő pedig érezte hogy egyre ég az arca. Abban a pillanatban bármit képes lett volna megadni azért, hogy a lány abbahagyja a zokogást. Mintegy megváltásként érte a nyíló ajtó halk zaja. Az egyik fiú anyukája lépett be rajta annak legnagyobb örömére. Nem telt bele pár perc, jött a következő szülő, majd a következő 47

49 és az azt követő. A kis betegek pedig mind örömmámorban úsztak a szülőknek öltözött angyalok láttán. Reménykedve nézett az ajtó felé, hátha az ő szülei is megérkeznek, közben Niki is az ajtó felé fordult. Bár még mindig nem engedte el őt, de jövevények láttán újjá éledt benne a remény, hogy újra anyukája karjaiban lehet. Zokogása hüppögéssé szelídült az egyre feszültebb várakozásban. Már csak az ő szüleik nem voltak még ott. A félig nyitott ajtón keresztül kukucskáltak a néptelennek tűnő folyosóra. A távolból két pár cipősarok kopogása hallatszott és halk beszélgetés. Niki erősen markolta a pizsama felsőjét, amibe eddig kapaszkodott. Kezeik észrevétlenül szorították meg egymást. A hangok egyre közelebbről és közelebbről hallatszódtak, de az ajtó miatt nem láttak teljesen a folyosóra, viszont egyikükben sem volt annyi erő, hogy felálljon és teljesen kinyissa. Hallotta, hogy a lélegzete felgyorsul, érezte a másik egyre hevesebb szívdobogását. A jókedvű beszélgetés, kacarászás és cipőkopogás már csak pár méterre hallatszott. Legszívesebben összeszorította volna a szemét, hogy magában egy halk fohászt intézzen az égiek felé, de teljesen megbénult, a kislány mozdulni sem mert, nehogy lemaradjon valamiről. Ekkor valaki lendületesen sarkig tárta az ajtót, s belépett rajta a két hiányzó házaspár. Niki anyukája elszakította tőle az immár megnyugodni látszó lányát. Kedvesen megsimogatta a fejét, mintegy hálaképpen, miközben gyermeke arcáról letörölte a még rajta lévő könnycseppeket. Az édesanyja büszkén kihúzva magát nézett daliásan viselkedő fiára, de mikor látta annak még izgalomtól és zavartól kipirult arcát, rögtön a féltés hangjai erősödtek a fejében. - Sajnálom, kisfiam, beszélnünk kellett az orvossal, nem tudtunk előbb bejönni. Nagyon egyedül voltál? miközben az anyukája aggódva vizsgálta vonásait, az apukája az ölébe kapta, és visszavitte az ágyához. - Annyira nem válaszolta, miközben a már ragyogó arcú Niki felé pillantott. A szülei szeretetteljesen mosolyogtak rá, mindenfélét meséltek neki, hogy mi történt abban a három napban, amíg nem jöhettek el hozzá, és elhalmozták a szeretetükkel. Közben végignézett a többi vidám arcon, akik hozzá hasonlóan élvezték szüleik figyelmét és szeretetét. Megállapította magában, hogy bár nem tudja, meddig kell még ott maradnia, hogy meg fog-e gyógyulni vagy sem, a nap akkor is elő fog bújni még, ha sokáig borult is az ég. Mindig lesz, aki kedves hozzá, ha fáj vagy bántja valami, mindig lesz, aki vigasztalja, vagy akit ő vigasztalhat, és mindig lesznek szülei és társai, akik szeretni fogják. Sosem adja fel a reményt, hogy meggyógyul, s újra olyan egészséges lesz, mint régen. Dobi Frida, Debrecen 48

50 A bátor béka története Egyszer a száraz tónak nedves partján, a part széli pocsolyában született egy békacsalád. A legkisebb ivadék Breki Benő, már ebihalnak is nagyon picurka volt, de felnőtt korára sem változott a helyzet. A testvérei folyamatosan csúfolták, bántották. Egyik reggel, amikor felkelt, úgy döntött, hogy világgá megy. Útközben átküzdötte magát a mocsáron, és meglátta, hogy a gólyák éppen egy békalányt akartak elkapni. Breki Benő azonnal a segítségére sietett, és zajt csapva magára terelte a gólyák figyelmét, hogy el tudjon menekülni a békalány. Amikor a gólyák a zajt meghallották, odanéztek, és a békalánynak sikerült elbújni egy tavirózsa levele alá. A gólyák rárontottak a picurka békára. Breki Benő nem ijedt meg, hanem gyorsan nádszálról nádszálra ugrált, körbe-körbe ugra-bugrált, míg a gólyák el nem szédültek és eltámolyogtak. A békalány ezt a tavirózsa alól bámulva nézte végig. Mikor elcsendesült minden, Breki Benő odament a békalányhoz és látta, hogy milyen gyönyörű. A békalány, akit Breki Beának hívtak, azonnal beleszeretett a hős békába. Breki Benő megkérte Breki Bea kezét, aki azonnal igent mondott. Utána hazamentek Benő családjához, ahol az édesanyja nagy örömmel fogadta őket, a testvérei pedig irigykedve hallgatták a történetét. Dobos Dávid Mikepércs 49

51 Tudnál mondani 11 kutyanevet? Loretta vagyok. Egy Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kisvárosban, Szikszón élünk. Apa teherautó sofőr, anya otthon intézi családunk ügyes-bajos dolgait. Az öcsém, Áron 8, kishugom, Regina 4 éves. Gyakran mondják rokonok, barátok, hogy jó nálunk lenni, mert 1 nap se telik el eseménytelenül. Pont 1 éve történt az, amit elmesélnék nektek. éppen nagymamáékhoz tartottunk vendégségbe De kezdjük a legelején! Szóval mi Szikszón lakunk. Gyakran utazunk a nagysülőkhöz, akik szerencsére nincsenek túl messze tőlünk. Ha gagyvendégi mamáékhoz megyünk, pontosan a selyebi nagyiék előtt visz az utunk. Persze, hogy mindig megállunk megölelgetni őket is. Ezúttal azonban nagyon siettünk, mert eljött végre a nap: Búcsú van Vendégiben! Így Selyeben csak beköszöntünk és rohanás, hogy a miséről el ne késsünk. Két falu között félúton lehettünk, amikor apa lelassított, és kérdezte anyától: - Láttad? De láttad? Persze mi is tudtuk, hová kell nézni! Az út szélén 3 gyönyörű, bűbájos, barna kiskutya sétált. Jól megnéztük őket, de mivel már késésben voltunk, továbbmentünk. Amikor odaértünk, már nem is volt olyan fontos, hogy búcsú van, mert mi egész nap csak a kiskutyákról beszéltünk. Hová tudnánk őket tenni? Végülis 3 nem is olyan sok. Bár nekünk már van egy kutyánk, de annyi kedves barátunk, ismerősünk között majdcsak találunk nekik gazdát. Ha meg mégse, a menhelyre biztos elvihetjük őket. Izgatottan indultunk el hazafelé. Megálltunk a helyen, ahol láttuk őket. A kocsiból csak apa szállt ki, mivel szakadt az eső. Meg is találta őket egy bokor alatt, összekuporodva, bőrig ázva. - Itt van mind a három! nyugtatott meg minket is. Selyebi nagymamáéknál gyorsan elmeséltük, mit láttunk, nagyapa pedig már adta is a ládákat, amiben elhozhatjuk őket. - Kettőt vigyetek, mert akkor az egyikkel le tudjátok borítani a másikat! mondta. A rossz idő miatt anyáék nem engedték, hogy velük menjünk. Már egy jó ideje vártuk őket, amikor egyszer csak megállt az autó. Mind kiszaladtunk, apa felnyitotta a csomagtartót. nem akartunk hinni a szemünknek! Mind a két láda tele volt kiskutyákkal! Bár mi az út szélén csak hármat láttunk, a nyöszörgő hangok után, szakadó esőben bokrok alatt, fák tövében, fűben megbújva apáék összesen 11 ázott-fázott, gyönyörű apróságot szedtek össze. (Láttátok volna apa öltönynadrágját vagy anya magassarkú cipőjét!) 50

52 Bevittük megmelengetni őket. Apa a fejét csóválta, nagyiék próbálták megakadályozni, hogy vizesen kiszedjük őket, anya a menhely telefonszámát kereste. - Teljesen telítve vagyunk, egyetlen kutyát sem tudunk már befogadni! hangzott a válasz röviden, tömören a menhelyről. - Majdcsak megoldjuk valahogy! mondta nagymama. Így is lett. Megengedték, hogy kettő ott maradjon, már csak kilencet vittünk haza. A kerti játszóházat kipakoltuk, és abban szállásoltuk el őket. Másnap az állatorvos megállapította, hogy teljesen egészségesek, a gazdi kereséshez pedig sok szerencsét kívánt. Körülöttük forgott a világ, etettük, altattuk, babusgattuk mindig valamelyiket, és naponta érdeklődtünk a Selyeben maradt két kutya felől is. Eleinte az egyikről azt hittük, beteg, olyan nehézkesen ment. Később kiderült, ő a legfalánkabb, annyit evett, hogy nehezére esett megmozdulni. Megpróbáltunk nevet adni nekik. Volt Bohóc, Füles, Foltos, Zsömle, Kormos, de 5-6 név után mindig összekeveredtünk, 11-ig soha nem jutottunk el. Csak pár napig voltak meg mind, majd szépen fogyatkozni kezdett a létszám. Nagyapa mivel tehenet fej az ott maradt kiskutyákat finom tejecskével felhizlalta, és a faluba elajándékozta. Kapott házőrzőt a szomszéd bácsi, apa munkatársa, a helyi erdész, anya barátnője, Áron osztálytársa stb. Mi szinte mindegyiket megkönnyeztük. Nemrég telefonált gyagyvendégi nagymama, hogy a szomszéd öreg néni hűséges kutyája elpusztult, okos, barátságos jószág kellene a helyére. Így idén nyár végén az utolsó nálunk maradt kiskutyát aki jó nagyra nőtt egy év alatt is odaadtuk, hadd őrizze Klárika néni udvarát ezután. Kicsit nehéz szívvel, de az összes kutyától megváltunk, mert sikerült megbízható, gondoskodó gazdát találni nekik. Kívánjuk, hogy nektek is nagyon sok hasonló élményben legyen részetek, sokszor puszilunk titeket, sok szeretettel: Dsupin Loretta és családja Szikszóról Ui: Te milyen neveket adtál volna 11 kiskutyának? 51

53 Kedves Gyerekek! Engem Kittynek hívnak, IX. osztályos tanulója vagyok a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumnak. Nagyon örülök, hogy írhatok nektek, és elmesélhetem, hogy velem is mennyi minden kellemetlenség történt Hétéves koromban kerültem először kórházba, mivel egyik napról a másikra nem tudtam a nyakamat mozgatni. Anyukám egész végig ott volt velem, és vigyázott rám. És persze mesét olvasott, vagy kifestőkkel töltöttük játékosan az időt. Két hét után, amikor kiengedtek a kórházból, nagyon boldog voltam, hogy végre otthon lehetek. A kisebb, sportolással szerzett balesetek után tavaly nyáron újra megbetegedtem, gyógyszermérgezéssel kerültem ismét kórházba. Anyukám csak délután jöhetett be hozzám egy-két órára, de a barátaim minden nap felhívtak, és néha meg is látogattak. A legjobb barátnőm leveleket írt nekem, és könyveket hozott, hogy ne unatkozzam. A fájdalmaimat enyhítette a tudat, hogy van egy jó barátnőm, aki szeret, és akinek hiányzom. Ez volt a legrosszabb kórházi élményem, de sajnos nem az utolsó. Októberben sárgaságos lettem, tehát újra kórházba kellett mennem. Ez alatt az idő alatt nagyon sok barátot szereztem, akikkel még most is jóban vagyok. És iskolakezdés előtt újabb megpróbáltatás várt rám: vakbélműtétet hajtottak rajtam végre. Utólag mesélték, hogy eléggé veszélyes műtétem volt, és hogy az altatóból többet kaptam a kelleténél. Anyukám nagyon sokat aggódott miattam, etetett, sétáltatott, mindenben segített, amíg nagyon gyenge voltam. Most már szerencsére jól érzem magam, és boldog vagyok. Legyetek azok ti is! Sziasztok! Dulacsi Kitty Bettina Nagyvárad 52

54 Szeretet, Remény, Gyógyulás Miután részt vettem a 6 hónapos szakképzésen, sikerült Afrikába utaznom, mint elszánt és segíteni akaró önkéntes. Nigériában kötöttem ki, pontosabban Kwaraban, ahol mondhatni nem annyira nagy a nyomor, mint egyes más államban. Az emberek kedvesek és erős akaratúak, s amit a legjobban csodálok bennük, az a hitük, amely ha kell, csodákra képes. Példaképpen elmesélek nektek egy történetet, amely azóta is tisztán él az emlékezetemben. Mivel nagyon szeretem a gyermekeket, oktatónak mentem Afrikába, csupán 20 évesen. Én tanítottam a képzőművészeteket a különböző korosztályoknak. A gyermekek mindig vidáman jöttek az iskolába, és tiszteltek minket, tanáraikat. Igazán kreatívak voltak, de egy lány mégiscsak kitűnt a társai közül. Tizenhét volt, amikor elkezdtem tanítani, legalábbis hivatalosan, valójában ő tanított engem. A tanártársaim azért panaszkodtak, hogy állandón kezében van a ceruza, alkot szüntelenül, és nem figyel az órákon. Pedig mindig figyelt, a lehető legjobb jegyei voltak. S amellett, hogy okos és fantasztikusan tehetséges művész, még gyönyörű is volt. Sosem tetszettek a sötétbőrű lányok, de ő elbűvölt. Hosszú, fekete, göndör hajzuhatag keretezte törékenynek tűnő arcát, de a szeme, azok a világos barna szemek olyan erőt árasztottak, amelyet máshol keresve sem lehetne találni. Az ember azt érezte amikor ránézett, hogy a lelkébe lát. Alacsony termetű volt és csinos, de a tartása tiszteletet parancsoló. Egy idő után igencsak jó barátok lettünk. Gyakran kísértem haza, és elég sokat beszélgettünk. Senki sem nézte jó szemmel, de nem érdekelt minket. - Amalie! szólítottam meg, amikor tanítás után is ott ült egy fa alatt az udvaron, rajzfüzete és ceruzája egy méterrel előtte. Összekuporodva ült és keze csupa vér volt. A rajzfüzetét nézte, s csak akkor vettem észre, hogy az is csupa vér. Jézusom, Amalie, mi történt? kérdeztem, és segítettem felállni. Az arca is vörös volt. Amikor szótlanul rám nézett láttam, hogy nincs jól. Elviszlek a kórházba! jelentettem ki és terelgetni kezdtem az iskolának fenntartott terepjáróhoz, amit csak fontos célokra használtunk. - Nem kiáltott fel határozottan. Nincsen semmi bajom! mondta és kirántotta csuklóját a kezemből. - Már hogyne lenne, tiszta vér vagy és még azt sem tudjuk, hogy honnan ered! ellenkeztem. - Az orromból válaszolta. - Ez akkor sem helyénvaló. Ennyi vér nem folyhat az orrodból magyaráztam. - Akkor sem akarok kórházba menni. Értsd már meg William! csak akkor szólított így, ha mérges volt rám. Féltettem és nem akartam, hogy baja essen, de azért kissé megenyhültem. 53

55 - Jól van! Van egy barátom, aki szintén önkéntes itt az egyik környező faluban. Orvos, ő biztosan megmondja, hogy mi a bajod. Tudod, hogy nem akarok rosszat neked. Eljössz velem hozzá? kérdeztem könyörgő pillantást intézve felé. - De csak akkor, ha végig ott maradsz mellettem adta be a derekát. Igen makacs tudott lenni, ha akart, de ezt a csatát én nyertem meg. - Ez természetes! nyugtattam meg, így beszállt az autóba. Találtam pár rongyot és megkértem tartsa az orrához. Hamarosan megérkeztünk Matthez, aki igencsak meglepődött, amiért csak így hirtelen beállítottunk hozzá, de azért rögtön megvizsgálta Amaliet. - Mondd csak, fáradékony vagy? kérdezte. - Eléggé. Van hogy már egyszerűen arra sem tudok koncentrálni, hogy válaszoljak mondta a lány. - Vannak csont- vagy ízületi fájdalmaid este, amikor lefekszel? - Gyakran. - Sokszor vagy étvágytalan? - Szinte mindig válaszolta. Matt nagyot sóhajtott, amiből már tudtam, itt nagy baj lehet. - Húzd fel légy szíves a blúzod kérte az orvos barátom. Amikor a lány megtette, elkezdte nyomogatni a hasát, s egy ponton megállt. Ettől tartottam mondta. William, beszélni szeretnék veled! fordult hozzám és elkezdett az ajtó felé terelgetni. - Ha van valami bajom, azt inkább nekem mondja. Tudnom kell róla. Will a hangyából is elefántot csinál szólt utánunk Amalie. Matt kérdőn nézett rám, s én kénytelen voltam bólintani, mert éreztem a lány átható pillantását magamon. - Rendben. Azt hiszem, ez már startból elefánt. A tünetek mind azt mutatják, hogy leukémiás vagy, ami itt elég ritka betegség és nincsenek meg a gyógyuláshoz szükséges műszerek. - A leukémia egy fajta rák, nem? kérdezte Amalie rezzenéstelen arccal. A lábaim megremegtek, amikor felfogtam mit mondott Matt, de szerencsémre éppen ott volt egy szék a közelemben, amire leülhettem. - De igen! bólintott az orvos. - Ezek szerint meg fogok halni? kérdezte még mindig úgy, mintha egy régi jó dologról beszélne. Mindketten csodálkoztunk a lány reakcióján. - Ezt nem szeretném biztosan kijelenteni, de nagy a valószínűsége mondta Matt. - Badarság. Minden a fejben dől el. Pozitívan kell hozzáállni a legrosszabb dolgokhoz is mondta csodálatra méltó meggyőződéssel. Will! Ne vágj ilyen savanyú arcot, meg fogok gyógyulni, biztos vagyok benne. 54

56 - Amalie, tudod te, milyen ez a betegség? kérdezte Matt. - Teljes mértékben. Köszönöm doktor úr, hogy kivizsgált. Hazaviszel, Will? kérdezte. - De - álltam tátott szájjal. Csak ültem lefagyva, még akkor is amikor megfogta a kezemet és vonszolni kezdett kifelé. Viszlát Matt, köszönöm! köszöntem el és beszálltam a kocsiba. Amalie megmosdott, időközben elállt az orra vére is. Amikor megérkeztünk, mintha mi sem történt volna, az élet ment tovább. Lassacskán mindenki megtudta, mi a baja szegény lánynak, s az iránta érzett megvetés átalakult őszinte sajnálattá. Ő továbbra is mosolygott és rajzolt, egyre profibb módon. Ha kérdezték a betegségről, mindenki azt a választ kapta: - Majd meggyógyulok, ha eljön az ideje! s ezt mind mosolyogva és végtelen meggyőződéssel mondta. Egy napon aztán nem jött iskolába. Mindent otthagyva rohantam a szülei házához, ahol már nagyon vártak. Az anyja sírt, az apja pedig szomorúan ült az asztalnál és a fejét fogta. - A szobájában van mutatott az ajtó felé. Az anya egyre erősebben sírt, s én a legrosszabbra gondolva rohantam be a szobába. Az ágyban feküdt, lázasan és meggyötörten, de mosolygott. Olyan volt, mint egy pokol tüzén megkínzott angyal. Leültem az ágya szélére, s ő hálásan rám nézett. - Látod, drága Amalie, a gyógyulás nem ilyen egyszerű! mondtam neki csöndesen. Fájt, hogy ezt kellett mondanom, olyannak hangzott, mint egy szemrehányás. Ő csak erőtlenül felnevetett. - Hidd el Will, még nincs itt az ideje mondta még mindig törhetetlenül. Aznap ott maradtam az ágya mellett a kezét fogva, s néztem, ahogy végtelen nyugalommal alszik. Három napig virrasztottam mellette, de a fáradtság győzedelmet aratott rajtam. Amalie csak kevés ideig bírt fennmaradni, mert állandóan fáradt volt. A szörnyű három nap utolsó éjjelén én is elaludtam. Ceruzasercegésre ébredtem, s amikor kinyitottam a szememet, már senki sem volt az ágyban. Megijedtem, vajon mi történhetett a lánnyal, akibe időközben, azt hiszem, beleszerettem. Felkaptam a fejemet és végignéztem a szobán. Csakhamar megtaláltam az átható barna szemeket. Amalie az ablaknál ült és mosolygott. - Jó reggelt! tette le a kezéből a ceruzát, meg a füzetet és odasétált hozzám. Az arca ragyogott és teljesen pozitív aura lengte körül. Eljössz velem sétálni? Már olyan régen vágyom a levegőre kérte. - És ha megint rosszul leszel? kérdeztem és átkaroltam. - Nem leszek, ígérem nézett rám könyörgő szemekkel. - Hát jó, de csak akkor, ha megint eljössz velem Matthez mondtam ki a feltételem. 55

57 - Rendben, menjünk bólintott. Eldöntöttük, hogy egyszer elmegyünk az orvos barátomhoz, azután pedig sétálunk egy nagyot. - Újra itt? Hogy vagy? kérdezte Amalietól. - Sose jobban! nevetett. Matt is izgatott lett, amikor megkértük, hogy vizsgálja meg újra. Vért vett és azonnal ki is elemeztette a kutató kollégáival. Amíg vártunk, elmeséltük neki az utóbbi pár nap szenvedéseit. Egyszer csak betoppant egy nő, aki odaadta Mattnek az eredményeket. - Örvendenénk doktor úr, ha az elkövetkezendőkben betegekre pazarolná a műszereket és a drága idejét! mondta zabosan azzal ki is lépett a szobából. Újra megdöbbenve ültem le ugyanarra a székre. Matt is elképedt arcot vágott, s háromszor is átnézte az eredményeket. - Ez lehetetlen - bökte ki végül. Igazi csoda! - Á, dehogy, doktor úr. Már mondtam, hogy minden tőlünk függ mosolygott Amalie. - Ezek szerint meggyógyultál? kérdeztem lélegzetet visszafogva. - Igen Will, eljött az ideje. És láthatod, a gyógyulás is lehet ilyen egyszerű! A mókusparty Ecsedy-Baumann Edina, Kolozsvár Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mókus. Ez a mókus nagyon kis ugri-bugri volt. Egyszer egy születésnapi buliba hívták. Ez állt a levélen: Kedves Peti mókus ( így hívták a mókust) Szeretettel meghívunk a királyi mókuscsalád bulijába. Most elmondom mi lesz a bulin: vízicsúzda, makkevő verseny, lufifújó verseny, ivó verseny, trambulin. A helyszín: Kéreg utca 5. Időpont: ig. Mókus Peti elindult, ment- mendegélt, és egyszer csak odaért. -Na végre! mondta mókus Peti. Aztán bement az ajtón. Egyből egy bohóc köszöntötte. A király is üdvözölte és ezt mondta: - Gyere az első versenyre! Az első verseny vízicsúzdázás volt. Mókus Peti egyből lecsúszott, és úgy ment a sas. Mikor becsobbant a vízbe vette csak észre, hogy milyen hideg a víz. A mókus nagyon megfázott. Elment a buliról haza. Majd elment az orvoshoz és az orvos meggyógyította. Amikor meggyógyult, boldogan ment vissza a buliba és tovább játszott. Itt a vége, fuss el véle. Erdei Bence, Mikepércs 56

58 Remény Ragaszkodj a reményhez, a hosszan tartó élethez! Ne félj melletted állunk, és rád mindig vigyázunk! Mutasd meg az embereknek, Akik még hitetlenek, hogy van miért élni, Látnunk kell a gyerekeinket felnőni! Tudjuk, hogy nemsokára vége, Hála Istennek meggyógyulsz végre! Mert erős vagy, erősebb, mint hiszed, Te magad irányítod a sorsod, az életed! Hisz nem adhatod fel a harcot, Még meg kell hódítanod a világot! Higgy abban, hogy sikerülhet, Mert ez bármikor megtörténhet! Sok mindent el kellett viselni, Mutasd, meg milyen erősnek kell lenni! Bíznod kell a szeretet erejében, a családi otthon melegében! Add meg az esélyt unokáidnak, Mutassanak utat a világnak! Hisz jogod van ehhez, ahogy mindenkinek, Tégy érte, küzdj, akard magad egészségesnek! De ne hidd, hogy ellened vagyunk, Mi mindig, mindenben támogatunk! S kívánjuk a gyógyulásodat, Az örökké tartó boldogságodat! Erdei Erzsébet Penészlek 57

59 Szeretet, Remény, Gyógyulás Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ház, s abban egy kicsi lyuk, amiben három inci-finci egérke élt: Cinci, Finci és Vinci. Szépen nőttek, növekedtek. Egy napon olyan sokat játszottak, hogy nagyon kifáradtak, és hamar el is aludtak. Mikor felkeltek, kitalálták, versenyezzenek abban, ki tud több sajtot megenni. Finci egy negyedet, Cinci egy felet, Vinci pedig egy egészet megevett. Kis idő múlva Vincinek nagyon megfájdult a hasa. A többiek masszírozták, finom vízzel kínálták, de nem segített rajta. Másnap reggelre a helyzet még rosszabb lett, Vinci bágyadtan ébredt, nem beszélgetett a többiekkel, csak nézett szomorúan maga elé. Elvitték Dr. Sajtos Elekhez, a leghíresebb egérspecialistához. A vizsgálat után kiderült, hogy a sajtban, amit megevett, valami nagyon kemény tárgy volt, amit csak műtéttel lehet a gyomrából eltávolítani. Így bekerült a Központi Egérkórházba. A családja folyamatosan mellette volt, esténként imádkoztak a kis betegért. A műtét napján mindenki aggodalmasan várakozott a folyosón. A csendet Dr. Sajtos Elek törte meg, amikor kijött a műtűből, és közölte a családdal, hogy minden rendben van, a műtét jól sikerült. Nagy volt az öröm és boldogság. Három nappal később a három kis csibész egérke már újból odahaza együtt játszadozott, és megfogadták, hogy soha többé nem fognak versenyben sajtot enni. Eszes Zsuzsanna Virág Jászkisér 58

60 Zsófi Isten azt mondta: "Legyenek állatok!" És így is lett. Megjelentek a hernyók, és mindenféle csúszómászók. Ennek már sok-sok, sőt sok-sok-sok éve. Ám egyszer, egy harmatos, szellős napon három kutyakölyök jött a világra. Alig lélegeztek és nagyon sokat prüszköltek és nyávogtak, mint a macskák. Egyikük nagyon elesettnek, ügyetlennek és butának látszott. A kiskutyák nőttek, növekedtek, míg végül kinyílt a szemük, és nem csak anyatejet, hanem az öreg néni által készített kenyeret is megették. Isten gondoskodott róluk, Isten, aki mindenen és mindenkin segít. A kis főhős, a barnás-feketés színű kutyus éppen az árnyékban feküdt, és várta a hamarosan érkező vizet a megszokott sárga tálból. A barna, faragott kapun, amin egy szőlőinda kúszott, egy idegen, komolyképű ember lépett be. A sovány, kis árva kutyákat megfogta, beletette egy fémládába és se szó, se beszéd, elillant velük. A nagy fémdoboz egy zöld és barnás színű teherautóba került. A kicsik féltek, és nem tudták, mi történik velük. A jó melegből most hideg "verembe" zárták őket, ami zötykölődik, és rázkódik. Kicsivel később a teherautó megállt egy zajos helyen, ahol rengeteg ember beszélt, zsibongott, és senki sem vette észre a három kis jövevényt. Aztán egy fölöttébb érdekes személy fogta meg őket, akinek vörös haja volt, hatalmas nagy szemüvege. Ő maga alacsony volt, és kissé kövér. Újabb fémketrecbe tette a kutyákat, akik reményt vesztve kuksoltak ott. Egy kis idő után egy kislány ment a ketrechez és kivett belőle két kutyát. El is vitte őket a mamájával. Örökbe fogadták őket. A két kiskutya szomorúan nézett vissza otthagyott társukra. Ő ott maradt... teljesen egyedül. Félt. Lassan-lassan eltelt az a délután, az a fájdalmas délután, és eljött az este. Az ég sötétfekete színű lett, és apró, sárga pöttyök jelentek meg rajta. Kis hősünk fázott és félt, de a hold leghalványabb sugarára nézve rájött, hogy egy apró mosoly a bánatban, egy halvány szikra a fekete éjben is reményt ad. Elaludt. A holdfény megvilágította sárgás-feketés bundáját. Apró kis szellő fújta meg a pofáját. Lassan-lassan újra kezdett kivilágosodni. Először a hajnal vöröses fénye látszott, aztán teljesen fényes lett az ég, és a felhők mögül kibújt a nap sárga feje, megvilágítva a tájat. A kiskutya felébredt. Éhes volt és szomjas. Kicsivel később embereke mentek a ketrechez, kivették őt és újra betették a zöld autóba. Most elvitték egy messzi, idegen helyre sok-sok másik kutya mellé. Itt kapott enni és inni. Ez a hely egy kutyakiállítás volt, ahol az ilyen gazdátlan kicsiket (mint a mi kis főszereplőnk) örökbe adják embereknek. 59

61 Aznap Anna ott volt a kiállításon, és sok nagyon szép kutyát látott. Sétáltak, és akkor egy ketrechez értek, amiben kicsi kölyökkutyák voltak. Nagyon megtetszettek neki. Kivett a ketrecből egy fekete-fehér foltos kiskutyát. Szeretgette, ölelgette, de akkor egy másik nézett rá, könyörgő szemekkel, szomorúan. Egy kicsi, édes, sárgás-feketés kiskutya. Akkor kivette őt, és melegség áradt a testében. Azonnal megszerette a kutyust. Örökbe fogadták. Ő lett Zsófi. Zsófi volt a legboldogabb kutya aznap. Szeretetet és családot kapott. Ma más vígan sétál minden nap gazdáival, Annával és Ilivel, és nagyon boldog, hogy igazi családja lehet. Zsófi az én kutyám, ő a világ legszebb, és legaranyosabb kutyája. A Remény Farkas Ágnes Anna Kolozsvár A Remény mindenkiben ott él, kiben nagyon, kiben kevésbé... Mégis az jár jobban, aki többet remél! Rideg estéken, mikor érezzük nyerhetünk, egy múló érzés nyomaszt, mely érzékelteti, hogy nyugodtak lehetünk. Érdemes nyitottnak lennünk ígynyerhetünk egy kis Reményt! A legjobb érzés, amit ismerhettekgyógyulásért reménykedtek! Óriási, hogy mi minden történik veletek, gyógyítgatnak és ápolgatnak benneteket. Utatokat bejárjátok, delegyetek mindig nagyon bátrak! Áldás szálljon mindig rátok, sikerben gazdag gyógyulást kívánok!!! Farkas Lilla, Debrecen 60

62 Árvácska, a kis szolgálóleány Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, de még az Üveghegyeken is túl, ahol a kurta farkú kismalac túr, volt egyszer egy hatalmas király, a Nap őfelsége. Húga, a Hold, temérdek gyerekkel büszkélkedhetett: a csillagokkal, közülük is a legkülönbbel és legfényesebbel, Délceggel. Egy csendes éjjelen Hold anya magához hívta kedvencét, Délceget és így szólt hozzá: - Édes fiam, Délceg! Csillagaim közül a legszikrázóbb! Talán életedet eldöntő, fontos ügyben hívatlak magamhoz. Mondd, szereted édesanyádat? - Jobban, mint a saját életemet, kedves édesanyám! - Helyes, ezért vagy a megfelelő személy a következő bízatás végrehajtására! Menj le a Földre, mert Burkus király, az Örömország parancsolója haldoklik, utódokkal pedig nem áldotta meg a Jóisten. Te leszel majd az új király, de vigyázz ám, hogyan viselkedsz alattvalóiddal! Légy útmutatójuk, példaképük és vezesd őket, segítsd őket. Vezéreljen téged ez a három kulcsszó: SZERETET, REMÉNY, GYÓGYULÁS! Délceg fejet hajtott édesanyja parancsa előtt, elbúcsúzott testvérbátyjaitól és testvérhúgaitól, majd leszállt a Földre. Magányosnak érezte magát, de a bú felhője arcáról eltűnt, mikor új népe oly nagy lelkesedéssel és örömmel fogadta őt. Ragyogó orcával nézett fel nagybátyjára, a Napra és ujjongva állt neki Örömország bajainak orvoslásának. Házakat építtetett az elhagyott gyerekeknek és a magányos, tehetetlen idős emberek számára, az iskolák részére új tankönyveket íratott és nyomtattatott, a szegényeket gazdagon eltartotta, a gazdagokat megtanította javaik szétosztására. Hirdette és oktatta a népet a három fontos jeligére: SZERETET, REMÉNY, GYÓGYULÁS! Már az összes beteg vigaszt nyert általuk, az egész nép hitét e három szóra alapozta, csak ő nem érezte meg ezeket. A szeszélyes Sors úr láthatatlan keze közbelépett, s a sokat dolgozó, de keveset pihenő Délceg megbetegedett. Szédülten feküdt több napon át az ágyban, a magányt kívánva, már-már azt hitték, hogy elveszítik, de egy csoda történt. Ugyanis a királyi udvarban volt egy árva kis szolgálóleány, mindenki Árvácskának becézte és csak neki volt bátorsága megszegni Délceg parancsát. Titokban beosont hozzá és ápolta őt a legnagyobb odaadással és szeretettel. Délceg csak a belsejében szétáradó melegséget érezte, főleg, ha a titkos ápolónő, kinek arcát kábult pillanataiban sem látta egyszer sem, a nép egy-egy szeretetjelét is becsempészte a királyi hálószobába: egy virágcsokrot, egy kiscsibét, egy meleg dunyhát, meleg kötött zoknikat 61

63 Délceg napról-napra jobban vágyott arra, hogy erejét visszanyerje és érezte, hogy az a nap, melyen boldogan lábra állhat, nincs is olyan messze. Ez volt a REMÉNY, mely Árvácska nélkül nem gyökerezett volna meg az ifjú király szívében. S mivel SZERETET vette őt körül nap, mint nap, s REMÉNY melengette lelkét, egy vidám hajnalon a kakasszóval együtt megjött a GYÓGYULÁS is: Délceg frissen, új erővel foglalta el újra trónját. Azonban az ország halaszthatatlan ügyei mellett folyton az a titokzatos személy járt az eszében, ki őt oly gondosan ápolta. Ezen törte a fejét a palotában való séta közben is, s oly annyira belemerült a képzelődésbe, hogy észre sem vette a vele szemben jövő szolgálóleányt és majdnem nekiment. Lélegzete hirtelen elakadt. Oly ismerős volt a kis ijedt arc, mintha látta volna már valahol! - Hogy hívnak, szolgálóleány? kérdezte, arcvonásait fürkészve. - Á-árvácska - hebegte az ijedt leány. Ez a csengő hang! Ezt is hallotta már! Talán ő lenne az!? Nem! Lehetetlen! Egy egyszerű szolga. S ha mégis?! Viaskodott magában, míg végre eldöntötte magában, hogy megkérdezte: - Árvácska, egy szolga oly gondosan ápolt engem, míg beteg voltam. Talán tudod, ki az? - I-igen - dadogott. É-én voltam Délceg arca sugárzott az örömtől. Azonnal megtetszett neki az oly egyszerű, de bájos és őszinte leány. Meg is kérte rögtön a kezét és hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak: a Nap őfelsége testvérhúgát, a Hold asszonyt táncoltatta meg és ezer fénylő csillagát. A boldog és szép pár pedig boldogan élt, míg az ásó, kapa s nagyharang el nem választotta őket. Te pedig, kis olvasó, ne feledd, amit most hallottál és vezéreljen téged is életedben e három fontos kulcsszó: SZERETET, REMÉNY, GYÓGYULÁS! Lakozzon mindig szeretet szívedben, vegyen körül téged mindig sok szeretet, és ne add fel soha a gyógyulás reményét szívedben, lelkedben. Fechita Lujza-Mária Gyulafehérvár 62

64 A varázslatos birodalom hercege Messze-messze mindentől, a sziklás vidéken és a sötét erdőn túl, feküdt egy kicsi varázslatos ország. Ezen a földön éltek a törpék, kiknek szakálla a földet súrolta, a hosszú fülű meseszép tündérek, a beszélő állatok, és más varázslatos lények is. Azonban történt egyszer, hogy egy hatalmas és gonosz sárkány támadt a birodalom népére. Tűzokádó szájával leégette a földeket, hosszú farkának suhintásával romba döntötte a kunyhókat, és megannyi gonosz cselekedettel rémisztgette az ott élőket. Nem volt hát mit tennie a birodalom öreg királyának, parancsba adta alattvalóinak, hogy találjanak egy harcost, aki megmenti a gonosz sárkánytól az országot. Hozták is sorba a vitézebbnél is vitézebb harcosokat, de egyik sem tudott elbánni a bestiával. Megelégelte egyszer csak a herceg a reménytelen próbálkozásokat és maga állt apja elé: Édesapám, én bizony kiállok e szörnyeteg ellen. Hiába kérlelte az öreg király fiát, a herceg rendítetlenül indult el harcára. Megmászta ő is az égig nyúló sziklákat, a sárkány barlangjáig. Felvette bátran a harcot a szörnyeteggel, de a sárkány éles karmaival súlyosan megsebesítette a herceget. Azonnal hívatta az öreg király a gyógyítóját egyetlen fiához. Vizsgálta a nagy tudású mester a herceget, majd éjjel-nappal kutatott, mígnem megtalálta a gyógymódot. Elmondta az öreg királynak, hogy fia sérüléseire csak egy gyógyír van, mégpedig az igen ritka főnix madár tojása. Nagy bánat borult a birodalomra, hiszen ilyen madarat sose látott még senki az országban. Egyszer csak az öreg király fülébe jutott egy hatalmas harcos híre. Számos történetet szólt bátor tetteiről, győzelmeiről, melyekben könnyűszerrel bánt el mindenféle rémisztő, óriási szörnyeteggel. Nem is tétlenkedett, azonnal hívatta, és kérte, hogy keressen meg egy ilyen ritka madarat. A harcos így felelt: Egy életem, egy halálom, a főnixet királyom én megtalálom. El is indult a bátor harcos, éjjel és nappal fáradtságot nem ismerve, hogy megtalálja e ritka lényt. Bejárta a sziklás vidéket, a messzi-messzi tájakat kérdezősködve a főnix után, mígnem elért a törpék kastélyához. Boldogan látták vendégül a törpék a hatalmas harcost, ellátták minden jóval, sőt még ünnepségükre is meghívták. Hálából a harcos részletesen mesélt kalandjairól a vacsora alatt, csatáiról, mindenről mit útjai során látott, és hallott. A törpéknek nagyon tetszettek ezek a történetek, így elmondták, hogy a főnix madárnak a fészke a sötét erdő közepén növő legmagasabb fának az ágai között van. El is indult hát a harcos a sötét erdő közepébe, a legmagasabb fához. Nap nap után mászott, mígnem elérte a főnix fészkét. Látta is benne a gyönyörű békésen pihenő tűzvörös madarat. Csöndben odalopózott, 63

65 és odaérve óvatosan kiemelte a gyógyírt jelentő csodatojást. Gyorsan visszatért birodalmába, ahol a gyógyító elkészítette a gyógyszert a hercegnek, ki csodálatos módon egy éjszaka alatt felgyógyult sérüléseiből, és így szólt: Országomért és népemért újból elindulok, de nem egyedül, társammá fogadom e vitéz harcost, hogy erőinket egyesítve arassunk győzelmet! Másnap felkerekedett hát a herceg és a hatalmas harcos a sárkány legyőzésére. Megmászták a sziklás vidék magas hegyeit, míg elértek a bestia barlangjáig. A gonosz sárkány azonnal rájuk támadt, amit a herceg és a harcos együttes erővel vert vissza, majd a bestia tüzes lehelete elöl időnként fedezékbe húzódva folytatták a küzdelmet. Hosszú, fárasztó harc után egyszer csak kicselezték a sárkányt, akire abban a pillanatban lesújtott a harcos kardja, így végezve vele. Az öreg király a harcosnak hálából óriási jutalmat adott, egyetlen fia és országa megmentéséért. Ezek után a herceg és a harcos örök és hű barátok lettek. Mindezek a kalandok után így a boldogság újból visszatérhetett ebbe a gyönyörű birodalomba. Fecsó Viktória Kazincbarcika A királylányok gyógyulása Egyszer volt, hol nem volt a Csillag óceánon túl, ahol az egyszarvú szökken, élt három tündér testvér. Ezek a leányzók nem szerették egymást. Egyszer súlyosan megbetegedtek és csak azt hajtogatták sose fogunk meggyógyulni, és ráadásul egymásra se néztek. Az apjuk (az az a király) kihirdette, hogy három daliás legény gyógyítsa meg a lányokat, és kiválaszthatják a nekik tetszőt. Teltek az évek a lányok egyre betegebbek lettek. Egyszer jött három tündér királyfi hófehér uniformisban és azt mondták, hogy a betegségük titka az, hogy nem szeretik egymást és nem bíznak abban, hogy meggyógyulnak. És másnapvetélkedőt rendeztek a fiúk nekik. S mi történt? A lányok észrevették egymás jó tulajdonságait és együtt hittek abban, hogy meggyógyulnak. És láss csodát, a lányok meggyógyultak, mindegyik fiú elvette a neki tetsző királylányt. Végre rájöttek, hogy csak jó barátokkal együtt bízni kell és meggyógyulnak. Fehér Kincső Mikepércs 64

66 A táborozás Egyszer volt, hol nem volt, de volt, ki tudja hol és mikor, egy tábor. Abban a táborban mindenki jól érezte magát, de egyszer egy esős napon egy fiú beteg lett. Ahogy felébredt, elkezdett fájni a feje meg a hasa. Szaladtak a tanítónénihez és ő bement a szobába, vitt egy lázmérőt és egy fájdalomcsillapítót. A tanító néni azt mondta a fiúnak: - Ez egy vitamin, mindenki kapott a táborban, tessék, nyeld le! Ezzel lenyelte a fájdalomcsillapítót és megnézte a lázát. - Látod, látod, nincs semmi bajod, lehet, hogy a tegnapi túra kicsit szokatlan volt neked. Egy félóra múlva már vidáman kint fogócskázott a többi gyerekkel. Vígan éltek tovább, de egyszer vége lett a tábornak. Minden gyerek csak ezt hajtogatta: - Óh, miért kell hazamenni? Olyan hamar eltelt az idő. Egyszer ezt kérdezi a fiú az egyik barátjától: - Tetszett neked a tábor? - Nekem igen, miért ne tetszett volna. És neked? - Nekem nagyon tetszett, de ha egyszer menni kell, hát menjünk. Ha a tábornak vége nem lett volna, az én mesém is tovább tartott volna. Fehér Napsugár Mikepércs 65

67 A sokszínű világ Olyan szép, hogy minden színes, Káprázatos és érdekes. Bármerre is nézek, látom, Minden más e nagyvilágon. Nem egyformák az emberek, Sőt, nagyon is különböznek. Nem egyforma bőrük színe, De még gondolataik se. Mindenki egy személyiség, Két egyformát nem lelhetnék. Kimegyek a természetbe, Körülnézek kicsit benne. Látom ott a madarakat, Verebeket és varjakat. Szétnézek a tágas réten, Szép virágok nyílnak éppen. Van ott sárga, kék és piros, Olyan is, mi nem átlagos. Ezért csodás ez a világ, Mindenhol új dolog vár rád. Óvjad inkább, mint bántanád, Őrizd meg e szép, nagy csodát! Fejér Eszter Gyergyószentmiklós 66

68 Az őrangyal Csend ült az egész szobán, csak a falióra kattogott. Az igazgató kényelmesen elhelyezkedett bőrhuzatos székében, köhintett egyet, majd hozzálátott mondókájához: - Kristóf, Kristóf! Ebben a félévben már harmadszor ülsz itt velem szemben. Apád halála óta mintha teljesen kicseréltek volna Mindig mondom, hogy az erőszak nem használ. - Kis hatásszünetet tartott, majd folytatta. A jegyeid is drasztikusan lecsökkentek, ezért szereztem melléd egy magántanárt, ezenkívül délutánonként be fogsz segíteni az iskolamunkába. Kopogás hallatszott, majd az ajtó óvatosan kinyílt. - Kristóf, szeretném neked bemutatni Evelint, ő fog korrepetálni. A fiú fesztelen arccal végigmérte a lányt, aki régi ruhákat viselt, melyek nem feleltek meg a mai divatos daraboknak. Néhányszor látta már a folyosón, az ebédlőben, amint a könyveit bújja. Soha egyetlen szót sem váltottak egymással. Kristóf volt az iskola menője, Evelin pedig pontosan az ellentéte, visszahúzódó lány, aki szívesen segít az iskolai teendőkben és jótékonykodik. Kristóf nem is sejtette, hogy ettől a naptól kezdve élete gyökeresen megváltozik. A folyosón megállította Evelint. Előtte körülnézett, nehogy valamelyik ismerőse észrevegye. - Csak azt szeretném kérdezni, hogy mikor tartjuk a különórát. - Nocsak, nocsak. A nagymenő Kristóf elfogadja a segítségemet. Szerdán és pénteken nálam órák után. De most tisztázzunk valamit. Nem fogsz belémszeretni! - Ugyan már! Te lennél az utolsó lány, akibe beleszeretnék. ezzel faképnél hagyta. Szerda és péntek délutánonként Evelinhez járt órára Eleinte szégyenkezett, haverjainak sohasem árulta el hová megy. Evelin megfejthetetlen lány volt számára, és éppen ezért érdeklődni kezdett iránta. Sokszor megjelent a képe gondolataiban. Egyre jobban kezdte megkedvelni, az órák pedig kellemesen teltek, elnyúltak a beszélgetésekkel.. Az év végi bálon nagy meglepetésére Evelin fellépett egy dallal. A térdig érő ruhában csinosabb volt, mint valaha, haja göndör fürtökben omlott vállára. Hangja pedig mesésen csengett. Ekkor kigyulladt az a szikra, mely oly sok hónapja motoszkált Kristóf szívében. Ezután jött a vallomás, és a szerelmük beteljesült. A fiú elhatározta, hogy meglepi Evelint, mégpedig elviszi vacsorázni. Ez alkalomból csak a lány kedvéért még táncolni is megtanult. Vidáman vezetett, azonban Evelin háza elé érve arca eltorzult. Az udvaron mentőautó állt, Evelint épp akkor tették be egy hordágyon. A mentőautó sebesen, szirénázva robogott el mellette. Egy pillanatra mintha sokk érte volna, azután elfordította a kulcsot és a mentőautó után iramodott. A kórház folyosóján idegesen járt 67

69 fel-alá. Végre kinyílt a kórterem ajtaja, az orvos gondterhelt arccal, sietősen távozott. Kristóf majdnem felborította, berohant a szobába, egyenesen Evelin ágya mellé. Megfogta a lány kezét, melybe infúziót kötöttek. - Evelin, mi történt? Nagyon aggódtam miattad. Óvatosan megsimogatta a lány arcát, de Evelin elfordította azt és könnyeivel küszködött. - Kérlek, nézz rám! Mondd el, mi történt! sürgette Kristóf. - Én már rég el szerettem volna mondani neked valamit. Nem lett volna szabad ennyit várnom vele. Szünetet tartott, hogy erőt gyűjtsön. Leukémiás vagyok. Négy éve derült ki, azóta csontvelődonorra várok. A ma esti ájulás annak a jele, hogy sokat romlott az állapotom, kezdek kifutni az időből. Annyira sajnálom! Az elején figyelmeztettelek, hogy ne szeress belém. Kristóf arca elkomorult, nem tudott szólni, úgy érezte, mintha egy tőrt döftek volna a szívébe. Ekkor belépett az orvos. - Hagyjuk pihenni a beteget. Kérem, jöjjön velem! - Doktor úr, nem sokat tudok a leukémiáról és a csontvelő átültetésről, de szeretném, ha megvizsgálna. Tudom, hogy kevés az esély, de talán én megfelelő donor lennék a számára. Tartozom neki ennyivel. - Nem is tudom. Tényleg minimális az esély, de egy próbát megér. Voltam már tanúja csodáknak. Ezt én, mint orvos mondom. Holnap reggel nyolcra várom. - Köszönöm, doki. Evelinnek, kérem, ne szóljon, egyelőre nem akarom hamis reményekkel táplálni, míg nem tudunk biztosat, és egyébként is valószínűleg tiltakozna. Kristóf egy hétig szorongva várta a laboreredményeket. Minden nap bejárt Evelinhez. Megpróbálta álcázni izgatottságát. Órákat beszélgettek, igyekezett elterelni a lány figyelmét a betegségről. Az eredményhirdetés napján az orvos széles mosollyal, szinte rohanva jött végig a folyosón. - Éppen a laborból jövök, megvannak az eredmények. Ön megfelelő donornak bizonyult. Most már csak azért kell drukkolni, hogy a szervezete befogadja az idegen csontvelőt. Elújságolom Evelinnek is a jó hírt. A donor nevét természetesen nem említem meg. Másnap reggel került sor a műtétre. Evelin szeretett volna elbúcsúzni barátjától, mielőtt betolják a műtőbe, de Kristóf nem jelent meg. Miután beadták neki az altatót, utolsó gondolata is Kristóf volt, hogy talán sohasem látja viszont. Amint álomba merült, Kristófot is betolták a műtőbe. Egy utolsó pillantást vetett a lányra, elmondott egy rövid imát, először életében, majd elszenderedett. Kezdetét vette a több órán át tartó operáció. Az orvosok 68

70 rendkívül precízek és óvatosak voltak. Evelin eközben nagyon furcsát álmodott. Egy sötét folyosón állt, de az egyik végén fényességet látott. Elindult abba az irányba, de ekkor egy ismerős hang szólította meg. Megfordult és Kristófot látta, amint felé nyújtja kezét. Furcsa álom volt, mivel Kristófnak angyalszárnyai voltak. A fiú ekkor ezt mondta lágy hangon: Bízz bennem! Egy pillanatig habozott, de aztán hátat fordított a fénynek, és megfogta a fiú kezét. Ekkor felébredt. Egy nővér épp az infúziót cserélte, egy másik jegyzőkönyvbe írt. A lány nem tudta egyből kinyitni a szemét, túl kimerültnek érezte magát. A nővérek azt hitték, hogy még mindig alszik, ezért halkan susmorogni kezdtek: - Ha a kisasszony tudná, hogy maga a szerelme adott neki csontvelőt Ezen a mondaton Evelin megütközött, továbbra is alvást színlelt, hátha szó esik az állapotáról is. - Szegény fiú, az éjjel felment a láza. Valószínűleg műtét utáni sebláz. - Pszt! Bármikor felébredhet! A doki azt mondta, hogy semmiképp sem szabad egyelőre megtudnia, hogy ki a donorja, lehet, hogy túlságosan felizgatná magát. A nővérek távoztak, Evelin pedig mélyen gondolataiba zuhant. Aggódott Kristóf állapota miatt, szeretett volna most mellette lenni. Közben pedig arra gondolt, hogy miatta került ilyen helyzetbe, s nem élné túl, ha Kristófot elveszítené. Az elkövetkezendő huszonnégy óra idegtépő volt. Kristóf eszméletlenül feküdt, lázát nem tudták levinni. Az orvos hiába próbálta megnyugtatni Evelint, hogy rendbe fog jönni, a műtét utáni sebláz gyakori. Evelin mindenáron látni akarta kedvesét, az orvos viszont ezt az óhajt teljességgel kizárta. A szombat reggel mindenkinek megnyugvást hozott. Kristóf végre magához tért, láza is fokozatosan csökkent. Mikor felébredt, a bent lévő nővértől rögön Evelin felől kérdezett. Az orvos nagyon megkedvelte őket, így elintézte, hogy egy kórterembe kerüljenek. A pár nagyon megörült egymásnak. Nagyon szerették volna szorosan átölelni egymást, de sajnos ágyhoz voltak kötve. Most megelégedtek azzal, hogy naphosszat lehetnek együtt. Mindketten érezték a szeretet, a hit és a remény csodálatos erejét. Miután az orvos alaposan megvizsgálta őket és mindent rendben talált, hazaengedte a fiatalokat. Evelin figyelmét pedig felhívta arra, hogy minden hónapban vissza kell jönnie kontrollra. Három hét telt el azóta. Kristóf elvitte Evelint az elmaradt vacsorára. Remélte, hogy az elmúlt két hónap kimaradása miatt nem felejtett el táncolni. A lassú tánc közben Evelin Kristóf mellkasán pihentette arcát. 69

71 - Hálásan köszönöm, hogy megmentetted az életemet. Ha te nem lettél volna, akkor én már nem élek. Csoda történt velem. - Ha kellene újból megtenném érted. Kötelességemnek éreztem segíteni. Te adtál értelmet az életemnek. Nagyon sajnálom, ha valaha megbántottalak. Érzem, hogy teáltalad újjászülettem. Evelin felemelte a fejét, és mélyen Kristóf szemébe nézett. - Valóra váltottad az álmomat. - Tényleg? Mi volt az? - Megismerhettem az őrangyalomat. Te vagy az. Fényes Andrea Anita A reményhez A szeretet szele Reményhez írom e pár sort, Így győzöm le a pokolt, Reményem nem lankad soha Gyógyulásom kész csoda. Hajnali susogás, Mi lehet vajon? Töprengek, töprengek, Rá jövök vajon? Reményem én várok majd rád, Elhozod majd a csodát, Felragyogok, mint kint a nap, S szállok, mint a madarak. A szeretet szele, Kezemet fogja, Megérinti lelkem, Hangom csitítja. Madár leszek, rigómadár, Szeretetem rátok száll, Szívem értetek dobog, s fáj, Reményem már nálatok jár. Nekem a szeretet, Örökké csoda, A szeretet szele, Lelkemet ápolja A remény soha el nem száll, A remény mindig rád vár, A remény a kezedben van, A remény határtalan. Filep Miklós Richárd, Székelyhíd 70

72 Érted van A kórház nagy és félelmetes világától minden kisgyermek tart egy kicsit. Előszörre tényleg félelmetesnek tűnik a fertőtlenítőszerek szaga és a rohangáló orvosok. Talán csak később jövünk rá, hogy valójában ez az a hely, ahol mindenki a gyógyításra törekszik és segíteni akar. Amikor egyedül fekszem a kórteremben, csak az infúzió csöppenését hallom dübörögni a szívem dobbanásával együtt, ebből tudom, hogy minden másodperccel közelebb kerülök a gyógyuláshoz. Az infúzió és az orvosok a legfőbb segítőim. Él bennem egy érzés, ami akkor is ott van, ha nem tudom még, mi az. Az esély és a remény a teljes gyógyulásra. Ez csendben kísér végig. Mindig vágyom az otthonra, a szabadságra. Csipp-csepp az infúzió lassan folydogál, s az óra is mintha visszafele járna, pedig tudom, hogy percről percre több esélyem van a gyógyulásra. Tudnom kell, ez nem tart örökké. A betegség csak egy átmeneti állapot. Mindenkinek lehet olyan erős szervezete, ami bármilyen betegséget le tud küzdeni. És nincs egyedül. Annyi módszer, fejlett technika, a magabiztos, nagy tudású orvosok, mind, mind a mi javainkat szolgálják. A kórház egy közösség. Még akkor is, ha olykor nagynak és félelmetesnek tűnik. Azért olyan furcsa minden, mert nagy erőfeszítés kell ahhoz, hogy minél előbb elhagyhassuk. Nem vagyok egyedül. Hamarosan nyílik az ajtó, és belépnek a szüleim. Felcsillan a szemem és még nagyobb biztonságban érzem magam. Ők nem bíznak másban, minthogy hamarosan együtt térünk haza. Már nem sok időt kell itt töltenem. Az orvosom is bíztat. Látom szemében az erőt és a tudást, amely továbblendít a félelmeimen. Mindenki azt mondja, hogy erős vagyok, és semmi nem állhat a gyógyulásom útjába. Magamhoz szorítom a plüssnyulamat, és érzem rajta a szobám illatát. Meg kell gyógyulnom. Otthon minden rám vár. Neked is bíznod kell abban, hogy meggyógyulsz, a hit segít abban, hogy te győzd le a betegséget. Hinned kell a gyógyulásban, mert csak akkor leszel elég erős, ha elhiszed, hogy te győzhetsz. Tűzz ki célokat! Tervezd el a következő néhány évet, hogy mi leszel, ha nagy leszel. Hunyd be a szemed, és repülj a képzeleteddel. Így láthatod magad, amint erősebb vagy, és csak előbbre jársz. Reménykedj és bízz abban, hogy minden és mindenki most érted van. Fodor Luca Hódmezővásárhely 71

73 Lóháton van a gyógyulás Gyönyörű nap volt. A nap sütött, a madarak csicseregtek és a lovak is jól érezték magukat. Kint szaladgáltak a legelőn. Az istállóban maradt paripák hangosan rágcsálták a szénát és a zabot. A leghátsó bokszban azonban egy öreg ló állt. Nem ropogtatott szénát, nem szaladgált. Csak állt. Helga egy szürke kanca volt. Régóta nem akarta már senki lovagolni, és az edzők sem akartak ráültetni senki, hogy kíméljék. Pedig lehet, hogy jó lett volna neki egy lovas *** Egy napon a tanyára beteg gyerekek érkeztek. Az edzőm megkért, hogy nyergeljem fel Szambát és Nádit. Úgy is tettem. Felraktam a szivacsot a hátukra, aztán a kantárt is, de volt egy kis baj. A gyerekek sokan voltak, és nem lett volna elég nekik két ló. Aliz ideges volt, hiszen ezen a két lovon kívül egyikre sem merte ráültetni őket. Ekkor nekem egy csodás ötletem támadt. - Mi lenne, ha Helgát vinnénk ki? Olyan régen ültek rajta. Biztos jó lenne neki. - Nem bánom. szólt Aliz. Elrohantam a nyergesbe, hogy hozzak még egy szivacsot. Helga jól tűrte, pedig nagyon régen volt már felnyergelve. Megsimogattam a fejét, azután ráraktam a kantárt, és kivezettem a bokszból. Kint már javában folyt az edzés. Bevezettem a pályára, és felültettem rá egy kisgyereket. Nagyon tetszett neki. Helgán pedig boldogságot láttam. Időközben megtudtam, hogy a kislány pszichológiai kezelésen volt, és az orvos javasolta neki ezt a sportot. A szülei elváltak, és Lili ezt nem tudta feldolgozni. A lovaglás végére a lánynak nagyon megtetszett a szürke kanca, ezért úgy határozott, hogy ide fog járni lovagolni. *** Öt hónap múlva már csodásan lovagolt, és mióta lovagolták, Helga is boldogabbnak tűnt. A kislánnyal elhatároztuk, hogy kimegyünk terepre. Ő a szürkét, én pedig a csodás Matyit nyergeltem fel. 72

74 Elindultunk. Kisvártatva egy mezőre értünk. - Vágtázzunk! kiáltott Lili. - Jól van - szóltam. de csak egy kicsit. Helga már öreg a nagy vágtákhoz. - Rendben! kiáltott. Gyerünk, Helga! - Előzzük meg őket, Matyi! Nyargaltunk a szélben. A lovak sörénye lebegett, Helga pedig újra fiatalnak érezhette magát. A mező végén felvettük a lovakat ügetésbe, majd megálltunk. - Nagyon jól lovagolsz ismertem el. - Köszönöm, de te sem vagy kezdő. Ezen mindketten nagyot nevettünk, s közben hazaindultunk. Hazaérve lenyergeltünk, s megetettük a lovakat. Ezek után Alizhoz rohantunk. - Aliz! kiabáltam. Nem fogod elhinni, milyen gyorsan ment a Szürke. - Komolyan? kérdezte. Nem gondoltam volna. Lili visszasietett az istállóba, és átölelte lova nyakát. - Ha te nem vagy, még mindig a pszichológusnál ülnék. Nagyon köszönöm, paripám. *** Ez a történet is mutatja, hogy a ló mennyire jó társ a bajban. Lili szülei a következő héten megvették Helgát, és ezután bármikor lovagolhattak együtt, amikor csak kedvük támadt hozzá. Így nagyon rövid időn belül meggyógyult a kislány, és mindenki legnagyobb csodálkozására megfiatalodott, meggyógyult Helga, a ló is.,, Nincs a világon olyan bensőséges titok, kötelék, barátság, szeretet, mint ami egy Ló és Lovasa közt alakul ki! Gara Bella Klára Nagyatád 73