VIKTOR PELEVIN Empire,V ELBESZÉLÉS A VALÓDI FELSİBBRENDŐ EMBERRİL

Átírás

1

2 Fordította: GORETITY JÓZSEF VIKTOR PELEVIN Empire,V ELBESZÉLÉS A VALÓDI FELSİBBRENDŐ EMBERRİL EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2008 A fordítás alapjául szolgáló kiadás: BHKTOP ПEJIEBИH Empire,V ПobectЬ ο Hactoящem Cbepxчenobeke 3KCMO, Mockba, 2007 Copyright V. Pelevin, 2006 Hungárián translation Goretity József, 2007 A szerzıtıl az Európa Könyvkiadónál megjelent: A METAMOR SZENT KÖNYVE A SÁRGA NYÍL AZ AGYAG GÉPPUSKA GENERATION P SZÁMOK

3 A gızmozdony célszerően van felépítve, csak ı ezt nem tudja, és mi célja lenne gızmozdonyt alkotni, ha nem lenne rajta masiniszta? Mitrofan Szrebrjanszkij atya BRAHMA Amikor magamhoz tértem, hatalmas, régi bútorral berendezett szobában találtam magam. A berendezést akár antiknak is mondhatnám: egy metszett csillagokkal díszített tükrös szekrény, egy különös szekreter, két, meztelen nıt ábrázoló festmény meg egy kis kép a csata füstjében a lovát ugrató Napóleonról. Az egyik falat karéliai nyírfából készült, míves kartoték foglalta el. Fiókjaira különbözı színő feliratokat és jeleket írtak, mellette pedig kétágú létra állt. Rájöttem, hogy nem fekszem, amint az egy éppen magához tért emberhez illenék, hanem állok. Nem estem el, mert kezem és lábam szorosan egy bordásfalhoz volt kötözve. Akkor jöttem rá, hogy bordásfal, amikor kitapogattam az egyik keresztlécét. A többi borda nyomta a hátamat. Szemben velem, a fal mellett egy kis vörös díványon ült valaki. Vörös köntöst és fekete álarcot viselt. Az álarc formája vállig lehúzott cilinderre vagy a Jégmezık lovagja címő filmbıl a kutya-lovag kartonsisakjára emlékeztetett. Az orra környékén éles kitüremkedés, a szeme helyén két ovális lyuk, a szája helyén téglalap alakú kivágás volt, melyet fekete kendı takart. Körülbelül így néztek ki azok a középkori doktorok, akiket az európai pestisjárvány idejébıl származó rézkarcokon ábrázoltak. Még csak meg sem ijedtem. Jó napot mondta az álarcos. Jó napot válaszoltam, bár alig tudtam kinyitni a számat. Hogy hívnak? Romannak feleltem. Hány éves vagy? Tizenkilenc. Miért nem vagy a seregben? Erre nem válaszoltam, mert úgy gondoltam, csak viccel. Elnézésed kérem a helyzet meglehetıs színpadiasságáért folytatta az álarcos. Ha fáj a fejed, az mindjárt elmúlik. Speciális gázzal fújtalak le. Miféle gázzal? Amilyet a terroristák ellen szoktak bevetni. De semmi gond, már túl vagy mindenen. És figyelmeztetlek, ne kiabálj. Nincs semmi értelme. Nem segít. Egyetlen következménye lesz, hogy beléáll a fejembe a migrén, és tönkreteszi a beszélgetésünket. Az idegennek magabiztos, mély hangja volt. A száját takaró kendı ide-oda lengedezett, amikor beszélt. Ki maga? Brahmának hívnak. És miért van magán álarc? Sok oka van annak mondta Brahma. De neked így a jobb. Ha nem alakulna jól a kapcsolatunk, minden veszély nélkül elengedhetlek, mert nem fogod tudni, hogy nézek ki. Nagy megkönnyebbülés volt hallani, hogy elengednek. Persze ezek a szavak csapdát is rejthettek. Mit akar tılem? kérdeztem. Azt szeretném, ha a testem és egyben a lelkem egy igen fontos részében élénk érdeklıdés ébredne irántad. Csak, tudod, ez kizárólag abban az esetben következhet be, ha

4 tiszta arisztokrata család sarja vagy... Egy perverz alak gondoltam. A legfontosabb, hogy ne izgassam fel magam... El kell terelni beszélgetéssel a figyelmét... Miért feltétlenül tiszta arisztokrata családé? Fontos szerepet játszik ebben az ereidben folyó vörös folyadék. De nem túl nagy az esély. És mit jelent az élénk érdeklıdés? kérdeztem. Úgy érti, amíg életben vagyok? Nevetséges mondta Brahma. S szavakkal persze aligha megyek bármire is. Be kell mutatnom. Azzal felállt a díványról, odajött hozzám, félrelebbentette a száját takaró kendıt, és a jobb fülemhez hajolt. Amint megéreztem arcomban egy idegen ember leheletét, összegörnyedtem: nyilván valami undorító dolognak kell következnie. És én képes voltam magamtól idejönni gondoltam. Kellett ez nekem? De semmi sem történt: miután a fülembe lehelt, Brahma megfordult, és visszament a díványra. Megharaphattam volna a kezedet is mondta aztán. De a kezed sajnos össze van kötözve és el van zsibbadva. Ezért az élvezet nem ugyanaz lett volna. De hiszen maga kötözte össze a kezem. Hát igen sóhajtott fel Brahma. Nyilván elnézést kell kérnem azért, amit tettem. Bizonyára furcsának és visszataszítónak találod. De mindjárt minden világos lesz. Miután kényelmesen elhelyezkedett a díványon, rám meredt, mintha csak a tévét nézné, majd a nyelvével csettintgetve néhány másodpercen át tanulmányozott. Ne izgulj mondta, nem vagyok perverz. Efelıl nyugodt lehetsz. Hát akkor kicsoda? Vámpír vagyok. Márpedig a vámpírok nem szoktak perverzek lenni. Bár néha annak adják ki magukat. De egészen mások az érdekeik és a céljaik. Nem, ez nem szimplán perverz gondoltam magamban. Ez egy ırült perverz. Folyamatosan beszélni kell hozzá, hogy eltereljem a figyelmét... Vámpír? Vagyis vért iszik? Azt nem mondanám, hogy pohárszámra felelte Brahma, és nem mondanám, hogy erre épül az identitásom... De elıfordul néha. És miért iszik vért? Ez a legmegfelelıbb módja annak, hogy egy másik embert megismerjek. Hogyan csinálja? Kipislantott néhányszor az álarc ovális lyukából, fekete kendıvel eltakart szája pedig ezt mondta: Valamikor a falon nıtt két fa, az egyik citrom, a másik narancs, és nem egyszerően csak fák voltak ezek, hanem egy csodás és titokzatos világ kapuja is. Aztán történt valami. A kapu eltőnt, a helyén pedig nem maradt más, csak két téglalap alakú rongydarab. És nemcsak a kapu tőnt el, hanem az a világ is, ahová vezetett. És még az a szárnyas kutya is, amelyik e világ bejáratát ırizte, egy trópusi üdülıbıl származó egyszerő legyezı lett... Ha azt mondom, hogy meg voltam döbbenve, akkor semmit se mondtam. Le voltam taglózva. Ε szavak, amelyek bármely normális ember számára csupa zagyvaságnak tőntek volna, gyermekkorom legtitkosabb kódját jelentették. A legelképesztıbb az volt, hogy hasonló módon mindezt egyetlen ember lett volna képes megfogalmazni az egész világon: én magam. Hosszú ideig hallgattam. Aztán nem bírtam tovább. Nem értem szóltam. Tegyük fel, hogy amikor eszméletlen voltam, beszéltem a képekrıl. De a kapun túli csodás világról nem beszélhettem. Mert sohasem neveztem így meg. Habár most, hogy maga beszélt róla, látom, hogy így igaz. Igen, így volt... És tudod, miért történt így? kérdezte Brahma.

5 Miért? Azt a csodás világot, amelyben korábban éltél, a főben megbújó tücsök gondolta ki. Aztán jött egy béka, és megette. És máris nem volt hol tovább élned, bár a szobádban minden maradt a régiben. Igen mondtam zavartan. És ez is így igaz... Nagyon pontosan fejezi ki magát. Gondolj valamire szólt Brahma, amirıl egyedül csak te tudsz. Bármire. És tegyél fel nekem egy kérdést, amire szintén csak te tudod a választ. Rendben mondtam, és elgondolkodtam. Itt van például ez... Otthon, a szobám falán volt egy legyezı, az, amirıl az imént beszélt. Hogyan volt ez a legyezı a falra rögzítve? Brahma lehunyta az álarc résében rejtızı szemét. Fel volt ragasztva. És a ragasztó X alakban volt rákenve. Szóval, nem egyszerően kereszt formában, hanem éppen X alakban. És ez alatt azt a helyet értetted, ahová anyádat kívántad, aki az ágyad fölé tette a legyezıt. De hát hogyan... Brahma felemelte a tenyerét. Várj. És azért ragasztottad oda, mert a legyezıt kutya-vámpírnak kezdted érezni, amelyik éjszakánként megharap. Ez persze tiszta badarság. És sértı is az igazi vámpírokra nézve. Honnan tudja mindezt? Brahma felállt a díványról, és odajött hozzám. Ujjával ellebbentette szája elıl a fekete kendıt, és kitátotta a száját. Fekete, agyondohányzott fogai erısek és hatalmasak voltak. Semmi különöset nem láttam bennük, hacsak azt nem, hogy a szemfogai egy kicsivel fehérebbek, mint a többi. Brahma hátrahajtotta a fejét, s így a szájpadlását is láthattam. Valami furcsa, narancsszínő, recés membrán tárult elém, mintha csak a hidalás egy darabja ragadt volna fel az ínyére. Mi ez? kérdeztem. Ez a nyelv mondta Brahma, erısen hangsúlyozva a szót. A nyelv? kérdeztem vissza. Ez nem emberi nyelv. Ez a vámpír lelke és lényege. És ezzel ismer meg mindent? Igen. És hogyan lehet megismerni a nyelvvel? Hiába is magyaráznám. Ha meg akarod érteni, neked magadnak is vámpírrá kell válnod. Nem vagyok biztos benne, hogy akarom. Brahma visszament a díványára. Tudod, Roma mondta aztán, mindannyian a sors kezében vagyunk. Te magadtól jöttél ide. Nekem pedig nagyon kevés idım van. Tanítani akar engem? Én nem. Tanító nem a vámpír személyisége, hanem a természete lehet. A tanítás pedig abban áll, hogy a vámpír megharapja a tanítványát. De ez nem jelenti azt, hogy bárki, akit egy vámpír megharap, maga is vámpír lesz. Ahogy azt a rossz filmekben szokták mondani, ilyesmi, hehe, csak a rossz filmekben fordul elı... Nevetni kezdett a saját tréfáján. Én is igyekeztem elmosolyodni, de elég rosszul sikerült. Létezik egy különleges harapás folytatta, amelyre a vámpír csak egyszer képes életében. És akkor is csak abban az esetben, ha a nyelv akarja. A hagyomány szerint ez a nyári napéjegyenlıség idején megy végbe. Te megfelelsz. A nyelvem átmegy beléd. Hogyhogy átmegy? A szó szoros értelmében. Fizikailag. Figyelmeztetni szeretnélek, hogy fájni fog. Akkor rögtön is, meg utána is. Rosszul fogod érezni magad. Mint egy mérges kígyó harapása után. De aztán szép lassan minden elmúlik. És nem tudna egy másik tanítványt találni magának? Brahma rám se hederített.

6 Egy idıre akár eszméletedet is vesztheted. A tested megmerevedik. Talán még hallucinálni is fogsz. De az is lehet, hogy nem. Egy valami azonban feltétlenül bekövetkezik. Mi az? Fel fog idézıdni az egész életed. A nyelv meg fogja ismerni a múltadat: tudnia kell rólad mindent. Azt mondják, ilyesmi zajlik le akkor is, amikor az ember éppen vízbe fullad. De te még nagyon fiatal vagy, nem sokáig tart a fulladozás. És maga közben mit fog csinálni? Brahma valahogy furcsán hümmentett egyet. Ne izgulj. Jól átgondolt cselekvési tervem van. Ε szavak kíséretében odalépett hozzám, megmarkolta az üstökömet, és fejemet oldalra, a vállamhoz nyomta. Azt vártam, hogy megharap, de ehelyett magát harapta meg, az ujján. Kezét azonnal vér öntötte el. Ne mozdulj mondta, jobban fogsz járni. A vér látványa megrémített, ezért engedelmeskedtem. Véres ujját a homlokomhoz nyomta, és ráírt vele valamit. Aztán minden figyelmeztetés nélkül belemélyesztette fogait a nyakamba. Felkiáltottam, pontosabban felnyögtem abban a pózban, ahogy a fejemet tartotta, nem tudtam kinyitni a számat. A nyakamba nyilalló fájdalom elviselhetetlen volt: mintha valami ırült fogorvos az állkapcsom alá nyomta volna a villanyfúróját. Volt egy olyan pillanat, amikor azt hittem, itt a halál, és beletörıdtem. Aztán hirtelen minden abbamaradt: az álarcos elengedett, és hátraugrott. Ereztem, ahogy végigfut arcomon és nyakamon a vér, amely összekente Brahma álarcát és a száját takaró kendıt is. Rájöttem, hogy ez nem az én vérem, hanem az övé a szájából ömlött, és végigfutott a nyakán, a mellén, a vörös köntösén, és sőrő cseppekben a padlóra hullott. Valami történt vele: azt lehetett volna gondolni, hogy nem engem, hanem ıt harapdálták össze. Imbolyogva visszatért vörös díványához, leült, és lába gyors ütemben rángatózni kezdett elıre-hátra a parketten. Eszembe jutott Tarkovszkij Andrej Rubljov címő filmjébıl egy furcsa kivégzés: egy szerzetesnek olvasztott fémet öntöttek a szájába. A kínzás elıtt a szerzetes vég nélkül, rettentı szitkokat szórt a kínzóira, de amikor a torkába öntötték az olvasztott fémet, többé nem adott ki hangot, csak egész testében rángatózott. A legfélelmetesebb pedig éppen a némasága volt. Ugyanilyen félelmetesnek tőnt beszélgetıtársam hallgatása is. Miközben egyre rángatta a lábát, kezét a köntöse zsebébe csúsztatta, ahonnan elıvett egy kis mérető, nikkelezett pisztolyt, és valahová a cilinder alakú álarc oldalához tartva sietve fıbe lıtte magát. Feje egyik oldalról a másikra billent, pisztolyt tartó keze a díványra hanyatlott, és Brahma mozdulatlanná dermedt. Ekkor a nyakamban, valahol az állkapcsom alatt, gyenge mozgást érzékeltem. Fájni nem fájt mintha csak érzéstelenítı injekciót kaptam volna, de rettenetes érzés volt. Lassan eszméletemet vesztettem, és mindazt, ami történt, egyre halványabban érzékeltem. Feltartóztathatatlanul álomba merültem. Brahma igazat mondott. Álmomban megjelent a múltam mintha a fejemben egy kellemes kis mozira leltem volna, ahol éppen elkezdıdött a gyermekkoromról szóló dokumentumfilm vetítése. Milyen furcsa, gondoltam, hiszen kezdettıl fogva éppen a vámpíroktól féltem...

7 A NAPVÁROS Születésemtıl fogva kettesben éltem anyámmal, Moszkvában, a Szokol metróállomás mellett, a drámaírók szakszervezeti bizottságának házában. Szovjet fogalmak szerint ez igazi elitház volt: bézs színő, sokemeletes téglaépület, amely nyugati stílusúnak akart látszani. Ilyen házakban lakott akkoriban a KB nomenklatúrája meg a szellemi elit kiváltságos rétegei; a közelben mindig sok fekete, villogó lámpás Volga állt, a lépcsıfordulókban pedig jó minıségő amerikai cigaretták csikkjei voltak eldobálva. Anyámmal egy kis, kétszobás lakásban laktunk, olyasmiben, amit a lenyugvó nap országaiban one bedroom -nak szokás nevezni. Éppen ebben a bizonyos bedroom -ban nıttem fel. Az építész a szobámat eredetileg hálószobának tervezte: szők és hosszú volt, picinyke ablakkal, amelybıl egy parkolóra nyílott kilátás. A szobát nem rendezhettem be a saját ízlésem szerint: anyám választotta ki a tapéta színét, döntötte el, hol álljon az ágy és hol az asztal, és még azt is meghatározta, mi legyen a falon. Mindez veszekedésekbe torkollt, egyszer kis szovjethatalomnak neveztem, ami után egy hétig nem beszéltünk. Ennél sértıbbet ki sem lehetett volna találni. Anyám, egy magas, vékony, hervatag arcú nı, amint egy alkalommal a szomszéd drámaíró a körzeti rendırnek leírta, valaha a disszidens körökhöz tartozott. Ezt felidézendı gyakran lejátszott egy magnófelvételt, amelyen a rendszer egyik ismert ellenségének baritonján leleplezı versek hangzottak el, anyám hangján pedig a háttérbıl éles kirohanások hallatszottak. A bariton így szavalt: Metróval ha éppen utazol Két civilruhás máris ott lohol, Vodkáért ha közértbe lemész, Lesnek ott is, míg a pulthoz érsz. Mondd el azt a másikat is, amelyik a sőrő szemöldökő faszról meg Szolzsenyicinrıl szól! szólt közbe anyám fiatal hangja. Így hallottam életemben elıször obszcén kifejezést, amelyet a peresztrojka idejének szerencsésebb sorsú gyermekei kuncogó társaiktól hallhattak az óvodában, csendes pihenı idején. Minden alkalommal, amikor a felvételt meghallgattuk, anyám elmagyarázta, hogy a szitokszót itt a mővészi kontextus igazolja és teszi szükségessé. A kontextus számomra még titokzatosabb szónak tőnt, mint a fasz, mert mögötte a felnıttek titokzatos és fenyegetı világát sejtettem, amely felé a változások tévébıl áradó szele sodort. A jogvédık magnófelvételét sok évvel a születésem elıtt készítették; s ebbıl arra kellett következtetnem, hogy anyám az aktív politikai küzdelemtıl férjhezmenetele miatt vonult vissza, amelynek betetızése különben az én születésem lett. De anyámnak a demokráciáért vívott forradalmi harcát, amely nyugtalan fénnyel világította be egész gyermekkoromat, úgy tőnik, a szenilitásba süppedt szovjet hatalom észre sem vette. Az ágyamtól jobbra lévı falat két kis kép díszítette. Egyforma méretőek voltak (negyven centi széles, ötven centi magas az elsı, amit megmértem az elsı osztályos tanszercsomagban kapott vonalzóval). Az egyik egy dézsában álló citromfát ábrázolt, a másik egy ugyanilyen narancsfát. Csupán a gyümölcsök formája és színe volt más: az egyiké hosszúkás és sárga, a másiké kerek és narancsszínő. Közvetlenül az ágyam fölött pedig egy szív alakú, fonott legyezı lógott. Túl nagy volt ahhoz, hogy az ember legyezhesse magát vele. A szív két fele közötti horpadásban volt egy gömbölyded fogantyú, amitıl a legyezı gigantikus mérető, de kis fejő bıregérnek hatott. A

8 közepe piros lakkfestékkel volt kifestve. Úgy véltem, nem más ez, mint egy szárnyas kutya-vámpír (ilyenekrıl az Ország-Világ címő folyóiratban olvastam), amelyik éjszakánként életre kel, napközben pedig a falon pihen. A magába szívott vér átütött a bırén, mint a szúnyog potrohán, ezért is volt ott a legyezı közepén az a piros folt. Amint akkoriban gondoltam, a vér belılem származott. Tudtam, hogy a félelmeim azoknak a történeteknek a visszhangjai, amelyeket a nyári táborokban hallottam (ezeket turnusról turnusra minden változtatás nélkül mesélték egymásnak a gyerekek), s mégis rendszeresen hideg verítékben fürödve riadtam fel e szörnyő rémálmokból. A végén odáig jutottam, hogy félni kezdtem a sötétben: a falon elterpeszkedı kutya-vámpír jelenlétét fizikailag érzékeltem, és elég volt csak felgyújtanom a villanyt, hogy megint pálmalevelekbıl font legyezı legyen belıle. Anyámnak teljesen fölösleges lett volna panaszkodnoin. Ezért beértem azzal, hogy pillanatragasztóval titokban odaragasztottam a legyezıt a falhoz. A félelmem ekkor megszőnt. Elsı, vázlatos világképre is a nyári táborokban leltem. Az egyik ilyen nyári táborban láttam egy elképesztı freskót: a föld lapos korongja három, a sápadt-kék óceánban úszó bálna hátán terült el. A földbıl fák nıttek, telefonoszlopok meredeztek, sıt az egyforma fehér házak garmadája között egy vidám kis piros villamos is futott. A föld korongjának kérgére rá volt írva, hogy CCCP. Tudtam, hogy ebben a CCCP-ben születtem, ami aztán szétesett. Mindezt nehéz volt felfogni. Úgy festett, hogy a házak, a fák és a villamosok a helyükön maradtak, a talaj viszont, amelyen álltak, eltőnt... De akkor még kicsi voltam, és az elmém megbékélt ezzel a paradoxonnal ugyanúgy, mint ahogyan a több száz másikkal is. Annál is inkább, mert a szovjet katasztrófa gazdasági okait már lassacskán felfogtam: egy olyan ország, amelyik két civil ruhás tisztet küld oda, ahol normális társadalmakban munkanélküli segéllyel intézik el a dolgot, nem is végezhette másként. De ezek csak gyermekkorom elmosódó árnyai voltak. Valójában attól a pillanattól fogva emlékszem magamra, amikor a gyermekkorom elmúlt. Ez akkor következett be, amikor a tévében láttam egy régi rajzfilmet: a képernyın pöttöm emberkék, egy szovjet képregénybıl való boldog gyermekek hosszú sora masírozott. Közben vidáman integettek, és a következı dalt énekelték: De jött akkor, brekeke, Zöld hasú, nagy béka, Zöld hasú, nagy béka, S a tücsköt lenyelte. Hej, a szegény tücsök Sehogyan se hitte, Sehogyan se hitte, Hogy ez lesz a vége... Eszembe jutott egy másik szovjet rajzfilm, amelyben a tücsök daliás kovácsot alakított, s rögtön tudtam, hogy itt is róla van szó: az új világnak arról az izmos építıjérıl, aki meglóbálta hatalmas kalapácsát a régi plakátokon, a fali naptárak letéphetı lapjain és a postabélyegeken. A vidám pöttömök búcsúzóul még intettek egyet a Szovjetuniónak a Napvárosból, ahová az emberek nem találták az utat. Amint néztem a pöttömök vonulását, elsírtam magam. De nem nosztalgiából, hiszen a Szovjetunióra nem emlékeztem. A pöttömök hatalmas, testméretüknél másfélszer magasabb harangvirágok között masíroztak. Ezek a hatalmas harangvirágok hirtelen eszembe juttattak valami nagyon egyszerő és nagyon fontos dolgot, amit közben elfelejtettem. Rájöttem, hogy a kedves gyermeki világ, amelyben minden tárgy olyan nagynak hatott,

9 mint ezek a virágok, és boldog, napfényben fürdı út is annyi volt, mint amennyi ebben a rajzfilmben, örökre a múlté lett. Odaveszett a főben, ahol a tücsök is ült, és nyilvánvaló volt, hogy nekem késıbb majd a békával lesz dolgom minél elırébb haladok, annál konkrétabb békával... A békának valóban zöld volt a hasa, a háta meg fekete, és minden sarkon mőködött egy kis páncélozott követsége, az úgynevezett valutaváltó hely. A felnıttek csak a békának hittek, én viszont rájöttem, hogy egyszer a béka is be fogja ıket csapni, a tücsköt pedig már nem fogja visszaadni... A rajzfilmbéli pöttömökön kívül normálisan senki sem köszönt el attól a képtelen országtól, amelyben születtem. Az a három bálna is, amelyeken az ország állt, úgy tett, mintha a dologhoz semmi köze se lenne, és nyitott egy bútoráruházat (a reklámját mutatták a tévében: három bálna áruháza, itt az álmát megtalálja... ). Családom történetérıl semmit sem tudtam. De a környezetemben lévı tárgyak közül néhány valami sötét, titokzatos esemény nyomát hordozta magán. Elıször is volt egy ódon, fekete-fehér metszet, amely félig nıt, félig oroszlánt ábrázolt, vágyakozón hátravetett fejjel, meztelen mellekkel és erıs, karmos mancsokkal. A metszet a folyosó falán lógott egy mécsesre hasonlító kis falikar alatt. A falikar csak gyér fénnyel szolgált, és a félhomályban ez a kép mágikusnak és félelmetesnek hatott. Úgy sejtettem, hogy ilyesféle lény várja az embereket a síron túl. Ezt a kifejezést, amelyet anyám gyakran használt, hamarabb az agyamba véstem, semmint felfogtam volna az értelmét (olyasféle bonyolult absztrakcióra, mint a létezés megszőnése, képtelen voltam: úgy képzeltem, hogy a halál nem más, mint átköltözés olyan helyre, ahová a szfinx mancsai közötti ösvény vezet). A múlt másik híradásául a címeres ezüstkések és villák szolgáltak; a címer felajzott nyilat és három repülı darut ábrázolt. A tálalószekrényben találtam rájuk, amelyet anyám egyébként általában zárva tartott. Miután anyám jól összeszidott a kíváncsiskodásomért, elmondta, hogy a címer a Baltikumból származó von Storkwinckel báróké volt. Apám az ı leszármazottjuk. De az én családnevem már kevéssé arisztokratikusán hangzik: Storkin. Anyám elmagyarázta, hogy a nevek ilyesfajta átalakítása a hadikommunizmus idıszakában szokásos társadalmi rejtızködés módja volt. Apám rögtön a születésem után elhagyta a családot; semmi más információt nem sikerült róla szereznem, bármennyire is igyekeztem. Elég volt csak szóba hoznom ezt a témát, anyám mindjárt elsápadt, cigarettára gyújtott, és minden alkalommal ugyanazt mondta, halkan, majd fokozatosan kiabálássá erısödı hangon: Tőnj a szemem elıl. Hallod? Tőnj a szemem elıl, te gazember! Tőnj a szemem elıl, te aljas! Arra jutottam, hogy mindez valami sötét, romantikus titokkal áll összefüggésben. De amikor nyolcadikos lettem, és anyám átíratta a lakcímbejelentıt, én is többet megtudtam az apámról. Egy jelentıs napilapnál dolgozott mint újságíró; meg is találtam az Interneten az egyik cikkét. A hasáb fölötti fényképrıl barátságosan tekintett rám egy kopasz, drótkeretes szemüveget viselı férfi, a cikk pedig azt taglalta, hogy Oroszország addig nem fog normális országgá válni, amíg a nép és a hatalom meg nem tanulja a magántulajdont tisztelni. A gondolat helyénvaló volt, valami miatt azonban a cikk nem érintett meg. Lehet, hogy amiatt, mert apám gyakran használt olyan kifejezéseket, amelyeket akkor még nem értettem ( plebsz, a józan gondolkodású elit ). Az apám ajkán bujkáló mosoly pedig féltékenységet és bosszúságot váltott ki belılem: a mosoly nyilvánvalóan nem nekem szólt, hanem annak az elitnek, amelynek a tulajdonát meg kell tanulnom tisztelni. Az iskola befejezéséhez közeledve el kellett gondolkodnom a pályaválasztásról is. A színes

10 magazinokból meg a reklámokból világos volt az az irány, amely felé az életemet terelnem kellett, ám a módszerek, amelyekkel a sikert el lehet érni, szigorúan titkosítva voltak. Ha a folyadék mennyisége, amely egységnyi idı alatt a csövön átfolyik, nem változik vagy csak lineárisan nı mondogatta a fizikatanárunk, logikusan feltételezhetjük, hogy új emberek e csı mellett hosszú ideig nem jelennek meg. A teoréma meggyızıen hangzott, én pedig olyan messzire akartam kerülni ettıl a csıtıl, amennyire csak lehet ahelyett, hogy a többiekkel együtt arrafelé törekedjek. Úgy döntöttem tehát, hogy jelentkezem az Ázsiai és Afrikai Országok Fıiskolájára, megtanulok valami egzotikus nyelvet, és elmegyek a trópusokra dolgozni. A felkészítés azonban sokba került volna, és anyám kerek perec megtagadta, hogy a különtanárokat fizesse. Tudtam, hogy a dolog nem a zsugoriságán múlik, hanem a családi költségvetés szőkösségén, ezért aztán nem zúgolódtam. Az a kísérlet pedig, hogy szóba hozzam az apámat, a szokásos veszekedéssel zárult. Anyám azt mondta, hogy egy igazi férfinak a kezdetektıl fogva magának kell kitaposnia az utat. Én persze nagyon szívesen kitapostam volna ezt az utat, csak tudtam volna, hová és hogyan. Az a zavaros köd, ami körbevett, semmiféle ellenállást nem tanúsított, de rálelni benne arra az útra, amelyik a pénzhez és a fénybe vezet, kevés reményem maradt. Már rögtön az elsı vizsgán elcsúsztam; fogalmazás volt, amelyet valamiért az MGU fizikai karán írtunk. A fogalmazás témája: A Haza képe a szívemben. Arról a rajzfilmrıl írtam, amelyben a pöttömök a tücsökrıl énekeltek, a félbevágott korongról, amelyre rá volt írva, hogy CCCP, meg az összefonódott bálnákról... Arra persze rájöttem, hogy ha az ember jelentkezik egy ilyen tekintélyes fıiskolára, akkor nem szabad az igazat mondana, de nem volt más választásom. Amint közölték velem, a következı mondat miatt véreztem el: És én mégis igazi hazafi vagyok szeretem a mi kegyetlen, igazságtalan társadalmunkat amely az örök fagy körülményei között él. A társadalmunkat szó után ugyanis vesszıt kellett volna tennem. Amikor utoljára jártam bent a felvételi bizottságnál, megláttam az ajtón egy rajzot, amely egy vidám csigát ábrázolt (ı is, mint apám az internetes fényképen, nyilvánvalóan valaki másra mosolygott). A rajz alatt egy régi japán költı versikéje állt: Ó, te Csiga! Amikor a Fudzsi tetejére kapaszkodsz fel, nem kell sietned... Elıvettem a tollam, és hozzáírtam egy sort: Ott, a Fudzsi tetején van éppen elég csiga így is. Ez volt az elsı komoly vereségem az életben. Azzal feleltem a sorsnak, hogy elhelyezkedtem a házunk melletti áruházban rakodónak. Az elsı néhány napon úgy éreztem, hogy lemerültem az élet legmélyebb rétegeibe, és elérhetetlenné váltam a szociáldarwinizmus törvényei számára. Aztán gyorsan megértettem, hogy semmiféle mélység, semmiféle gettó nem menti meg az embert ezektıl a törvényektıl, mert a társadalom szervezetének bármely sejtecskéje ugyanazon elvek szerint mőködik, mint a társadalom egésze. Még arra is emlékszem, milyen körülmények között jöttem erre rá (abban a pillanatban a jövıbe látás határán egyensúlyoztam de ez csak jóval késıbb derült ki). Néztem egy angol filmet, a Dőné-t, amelyben a csillagközi utazást az úgynevezett navigátorok biztosították, vagyis olyan lények, akik állandóan főszert, vagyis valami speciális narkotikumot szedtek, és ettıl az ember és a pterodaktylus közötti valamivé váltak. A navigátor széttárta hártyás szárnyát, felgöngyölte a teret, és az őrhajóflotta átsuhant a kozmosz egyik részébıl a másikba... Úgy képzeltem, hogy Moszkvában szintén van egy ilyen félelmetes lény, amely hártyás szárnyát szétterpeszti a világ felett. Az emberek persze semmit sem vesznek észre, és mint a hangyák, rohangásznak a dolgaik után, miközben semmi dolguk nincsen már. Nincs róla fogalmuk, hogy egy másik világegyetem veszi ıket körbe, amelyben másfajta törvények uralkodnak.

11 Ezek a törvények érvényesültek a rakodómunkások világában is: ebben a világban elvárták, hogy helyesen lopj (se többet, se kevesebbet a meghatározott normánál), elvárták, hogy legyen dugipénzed, elvárták, hogy küzdj a helyért, amely közelebb van a láthatatlan naphoz, ráadásul ne úgy, ahogy éppen sikerül, hanem a szokások által szentesített testmozgás segítségével. Egyszóval a maguk hányadék és nem is túl magas Fudzsija ezeknek is csak megvolt. Szükséges-e mondanom, hogy megint csak lemaradtam a felfelé vivı úton? Elkezdtek állandóan éjszakai mőszakba beosztani, meg a fınökök elé bőnbaknak állítani. Lúzernek lenni a rakodók között elviselhetetlennek tőnt számomra, és amikor eljött az iskola befejezését követı második nyár, otthagytam ıket. Amíg volt pénzem abból, amit az áruházban kerestem (a lopottal együtt ez nem is volt olyan kevés), meg tudtam ırizni viszonylagos függetlenségemet az anyámtól, és az érintkezést a minimumra korlátoztam vele. Ez az érintkezés tulajdonképpen egyetlen rituálé elvégzését jelentette: idınként anyám megállított a folyosón, és azt mondta: Na, nézz csak a szemembe! Meg volt gyızıdve róla, hogy narkózok, és képesnek hitte magát arra, hogy meg tudja állapítani, mikor vagyok betépve és mikor nem. Nem használtam semmilyen anyagot, de ebbıl anyám arra következtetett, hogy mindennap van bennem egy adag, néha pedig azt, hogy egyszerre a legkülönfélébb kábítószerek egész arzenáljának hatása alatt állok. A verdikt kimondásához nem a pupilla nagyságát vagy a szemfehére pirosságát nézte, hanem valami különleges jellemzıket, amelyeket anyám titokban tartott, hogy ne tudjam álcázni magam éppen ezért anyám vizsgálatával szembeszállni már csak elvbıl sem lehetett. Nem is vitatkoztam vele, mert világos volt, hogy ez csupán igazának egy újabb bizonyítéka lehetne ( hogy milyen agresszív leszel a kábítószertıl, ez egyszerően szörnyő! ). Anyám ezen felül kiváló hipnotikus képességgel is rendelkezett: elég volt például csak annyit mondania, hogy De hiszen még a szavaid is ugrálnak!, és máris tényleg ugrálni kezdtek a szavaim, habár elıtte azt se igen tudtam volna megmondani, mit jelenthet ez a kifejezés. Ha már nagyon elegem lett belıle, szó nélkül összeszedelızködtem, és néhány órára elmentem otthonról. Egy nyári napon megint kitört a szokásos, narkós balhénk. Ez alkalommal kimondottan viharosra sikeredett; nem volt otthon maradásom. Amikor mentem kifelé a lakásból, nem állhattam meg, és odaszóltam neki: Ennyi. Nem fogok tovább itt lakni. Ez jó hír felelte anyám a konyhából. Persze sem én, sem ı nem gondoltuk komolyan. A városközpontban jól éreztem magam: minden csendes és kihalt volt. A Tverszkoj bulvár és a Szadovoje kolco közötti kis utcákban bolyongtam, és valami zavaros, szavakba csak nehezen önthetı dologra gondoltam: hogy a nyári Moszkva nem is a házai meg az utcái miatt jó, hanem azokra a titokzatos, elképzelhetetlen helyekre tett utalásai miatt, ahová el lehetne innen utazni. Ez az utalás benne volt mindenben: a szélben, a könnyő fellegekben, a nyárfák szöszében (a nyárfák korán virágoztak azon a nyáron). Hirtelen figyelmes lettem egy nyílra. Zöld krétával rajzolták a járdára. A nyíl mellett ugyanolyan színő felirat állt: Reális esély bekerülni az elitbe Második esély nem lesz Az órám háromnegyed hetet mutatott. Ráadásul éppen június 22. volt, a nyári napforduló napja. A nyilat már félig-meddig eltörölték a cipıtalpak. Világos volt, hogy ez vicc. Nekem

12 azonban kedvem támadt hozzá, hogy belevágjak ebbe a fene tudja, ki által felkínált játékba. Körbenéztem. A ritkán felbukkanó járókelık mentek a dolguk után, ügyet se vetettek rám. A környékbéli ablakokban szintén nem volt semmi érdekes. A nyíl egy kapualj felé mutatott. Bementem a boltíves kapubejárón, és az aszfalton újabb zöld nyilat pillantottam meg ez az udvar mélye felé mutatott. Szöveget ehhez már nem írtak. Tettem néhány lépést, és megláttam egy kis, komor udvart: két régi autó, egy szemetes konténer meg egy hátsó bejárati ajtó a festett téglafalban. Az ajtó elıtt az aszfalton újabb zöld nyíl fogadott. Ugyanilyenekkel találkoztam a lépcsın is. Az utolsó nyilat a negyedik emeleten találtam: egy nagymérető lakás hátsó bejáratának vasajtajára mutatott. Az ajtó félig nyitva állt. Lélegzetemet visszafojtva belestem a résen, és ijedtemben azonnal visszahıköltem. Az ajtón túli félhomályban egy ember állt. A kezében valami furcsa, a forrasztólámpához hasonló tárgyat tartott. De nem volt idım rá, hogy mindent megnézzek. Ez az ember valami olyat tett, amitıl sötét lett. Ekkor a múlt felidézése olyannyira közel került a jelenhez, hogy eszembe jutott, hol is vagyok, és magamhoz tértem.

13 MITRÁSZ Ugyanannál a bordásfalnál álltam. Nagyon kellett vécére mennem. Ráadásul valami nem volt rendben a számmal sem. Miután körbetapogattam a nyelvemmel, rájöttem, hogy a szemfogaim kifordultak az ínyembıl, helyükön most egy-egy lyuk tátongott. A fogaimat valószínőleg kiköptem álmomban, mert a számban nem voltak. Úgy tetszett, valaki megjelent a szobában, de képtelen voltam fókuszálni a tekintetemet, így csak valami zavaros foltot láttam magam elıtt. A folt megpróbálta magára vonni a figyelmemet azzal, hogy halk hangokat hallatott és egyforma mozdulatokat végzett. A szemem hirtelen kitisztult, és egy ismeretlen, feketébe öltözött embert láttam meg. Kezét elelhúzta az arcom elıtt, azt próbálgatva, reagálok-e a fényre. Miután észrevette, hogy magamhoz tértem, az ismeretlen üdvözletképpen felém biccentett, és azt mondta: Mitrász. Rájöttem, hogy ez egy név. Mitrász magas, szikár fiatalember volt, szúrós pillantással, kis kecskeszakállal és serkenı bajuszkával. Volt benne valami mefisztói, de bizonyos upgrade-del: olyan elıléptetett ördögre hasonlított, aki ahelyett hogy a hagyománynak megfelelıen a gonosz szolgálatában állt volna, a pragmatizmus útjára lépett, és nem veti meg a jót sem, ha azzal hamarabb célhoz ér. Roman szóltam rekedten, és a fal mellett álló díványra néztem. A holttest már nem volt ott. És vér sem a padlón. Hol van... Elvitték mondta Mitrász. Ez a tragikus esemény sajnos váratlanul ért bennünket. És miért volt rajta álarc? Az elhunyt arca egy szerencsétlenség következtében elcsúfult. Emiatt lıtte fejbe magát? Mitrász megvonta a vállát. Senki sem tudja. Az elhunyt hagyott egy búcsúlevelet, amelybıl az következik, hogy te leszel az örököse... Figyelmesen végigmért. Úgy látom, valóban ez a helyzet. Én ezt nem akarom mondtam csöndesen. Nem akaro-o-d? nyújtotta el a szót Mitrász. Tagadólag megráztam a fejem. Nem értem mondta. Szerintem boldognak kellene lenned. Hiszen éles esző fiú vagy. Másként Brahma nem választott volna ki. Márpedig egy éles esző fiú elıtt ebben az országban egyetlen perspektíva áll: hogy bohóc legyen a buziknál. Azt hiszem, van még néhány más lehetıség is feleltem. Van. Aki nem akar bohóc lenni a buziknál, az lehet buzi a bohócoknál. Ugyanazért a végtelenül kicsi price-ért. Nem kezdtem vitatkozni vele. Érzıdött, hogy Mitrász nem csak hallomásból ismeri az életet. És te most vámpír vagy folytatta. Csak még nem fogtad fel, mekkora szerencséd volt. Hagyd a kétségeidet. Annál is inkább, mert visszaút úgysincs... Azt mondd meg inkább, hogy érzed magad. Rosszul válaszoltam. Nagyon fáj a fejem. És vécére kell mennem. Még valami? Kiestek a fogaim. A szemfogaim. Mindjárt megnézzük mondta Mitrász. Egy pillanat. Elıvett egy fekete dugaszos rövid kémcsövet. Félig volt valami áttetszı folyadékkal. Ebben az edényben egy ember vénájából származó vörös folyadék vizes oldata található. A keverési arány egy a százhoz... És ki ez az ember?

14 Találd ki magad. Nem értettem, mire gondol Mitrász. Nyisd ki a szád szólt aztán. Nem veszélyes? Nem. A vámpír immúnis minden olyan betegségre, amely a vörös folyadék útján terjed. Engedelmeskedtem neki, Mitrász pedig gondosan rácseppentett a nyelvemre néhány cseppnyit a kémcsıbıl. A folyadék semmiben sem különbözött a közönséges víztıl: ha volt is benne valami idegen anyag, az ízén nem érzıdött. Most húzd végig a nyelved a felsı ínyeden. Látni fogsz valamit. Mi ezt a személyiség vonulásának nevezzük... Nyelvem hegyét hozzáérintettem a szájpadlásomhoz. Volt ott valami idegen dolog. De fájni nem fájt, mindössze enyhe csípést éreztem, olyasmit, mint gyenge áramütéstıl. Néhányszor végighúztam a nyelvem az ínyemen, és akkor hirtelen... Ha nem lettem volna hozzákötözve a bordásfalhoz, valószínőleg nem tudtam volna megtartani az egyensúlyomat. Hirtelen olyan éles és erıteljes élményben volt részem, amilyet korábban még sosem éltem át. Megláttam, vagy inkább megéreztem egy másik embert. Valahogy belülrıl láttam, mintha csak én magam lettem volna ı, ahogy az álomban szokott idınként elıfordulni. Az északi fényhez hasonló felhıben, amiként ez az ember megjelent elıttem, két zónát lehetett elkülöníteni: mintegy a taszítás és a vonzás, a sötétség és a világosság, a hideg és a meleg zónáit. Sok-sok paca és szigetecske kötötte össze ıket, úgyhogy a találkozásuk hol a jeges tengerben meghúzódó meleg szigetekre, hol a felmelegedett szárazföldön lévı hideg viző tavakra emlékeztetett. A taszítás zónája csupa kellemetlen és nyomasztó dologgal volt teli, mindazzal, amit ez az ember nem szeretett. A vonzás zónája éppen ellenkezıleg, azokat a dolgokat tartalmazta, amiért ez az ember élt. Megláttam azt, amit Mitrász a személyiség vonulásának nevezett. Valóban, mindkét zónán keresztül megfigyelhetı volt bizonyos nehezen leírható, láthatatlan vonulás, valami keréknyomféle, amelybe a figyelem maga magától beilleszkedett. Ez az agy megszokásainak nyomvonala, az ismétlıdı gondolatok szántotta barázda volt egy elmosódott útvonal, amelyen naponta végigszántott a figyelem. Követve a személyiség vonulását, néhány pillanat alatt meg lehetett tudni errıl az emberrıl a legfontosabbakat. Erre Mitrász további magyarázatai nélkül is rájöttem, mintha korábban is tudtam volna már. Ez az ember programkezelı volt egy moszkvai banknál. Nagyon sok titka volt, sıt nagyon sok szégyellni való titka is. A legfıbb gondja, szégyene és titka az volt, hogy nehezen ismerte ki magát a Windowsban. Győlölte ezt az operációs rendszert, mint sittes a gonosz fegyırt. A dolog egészen a nevetségességig fajult: például a Windows Vista puszta léte miatt elromlott a hangulata, ha a moziban meghallotta a spanyol hasta la vista kifejezést. Minden, ami a munkájához kapcsolódott, a taszítás zónájában helyezkedett el, középpontjában a Windows lengedezı zász-lócskájával. A vonzás zónájának középpontjában, amint kezdetben véltem, a szex állt, miután azonban alaposabban megnéztem, rájöttem, hogy ennek az embernek az életében a legfıbb örömöt a sör jelentette. Ha leegyszerősítem, azt mondhatom, hogy ez az ember azért élt, hogy rögtön a szexuális aktust követıen jó minıségő német sört ihasson és ennek érdekében a sors legszörnyőbb csapásait is kiállta. Lehet, hogy ı maga ezzel nem volt tisztában, számomra azonban nyilvánvaló volt. Nem mondanám, hogy ez az idegen élet teljesen föltárult elıttem. Mintha csak egy sötét szoba félig nyitott ajtajában álltam volna, és egy zseblámpával végigpásztáztam volna a falakon. Minden egyes kép, amelyre ráirányítottam a figyelmemet, közelebb került hozzám, sok-sok újabb képre bomlott szét, és így tovább a végtelenségig. Ilyen módon eljuthattam ugyan minden egyes emlékig, csakhogy túlságosan sok volt belılük. Aztán a képek

15 elhalványultak, mintha csak lemerült volna a zseblámpa eleme, aztán minden eltőnt. Láttad? kérdezte Mitrász. Rábólintottam. És mit? Egy programozót. írd le. Olyan volt, mint egy mérleg mondtam. -Az egyik serpenyıben a sör, a másikban a Windows. Mitrász nem csodálkozott ezen a furcsa mondaton. Belecsöppentett egy csöppet a szájába abból a folyadékból, majd pár másodpercig mozgatta az ajkait. Igen értett egyet velem. Windows h-r-r-r. Én sem csodálkoztam, amint ezt meghallottam: a programozó az utálatát oly módon fejezte ki az egyik program iránt, hogy a nevét, az XP-t oroszul ejtette ki: HR, amibıl halk horkanás született. Mit láttam? kérdeztem. Mi volt ez? Az elsı kóstolásod volt. A lehetı leglájtosabb formában. Ha tiszta preparátumot kapsz, elfelejtetted volna, ki is vagy valójában. És sokkal hosszabb ideig tartott volna. Mivel nem vagy hozzászokva, lelki traumát is okozhatott volna. De ilyen élesen csak kezdetben érezheted. Aztán majd hozzászoksz... Nos, hát gratulálok. Most már közénk tartozol. Majdnem közénk tartozol. Elnézést szóltam közbe, maga kicsoda? Mitrász elnevette magát. Elıször is javaslom, térjünk át a tegezésre. Rendben. Szóval, Mitrász, te ki vagy? Az idısebb társad vagyok. Igaz, nem sokkal vagyok nálad idısebb. Ugyanolyan lény, mint te vagy. Remélem, barátok leszünk. Ha már egyszer úgyis barátoknak kell lennünk szóltam, kérhetek tıled elılegben egy baráti szívességet? Mitrász elmosolyodott. Hát persze. Nem oldoznál el végre ettıl a bordásfaltól? Vécére kellene mennem. Ó, hogyne felelte Mitrász. Bocsáss meg, de meg kellett róla gyızıdnöm, hogy minden normálisan zajlott-e le. Amikor a zsinegek a földre estek, megpróbáltam tenni egy lépést elıre és el is zuhantam volna, ha Mitrász el nem kap. Óvatosan mondta aztán, lehet egy kis gond az egyensúlyérzékeddel. El kell telnie néhány hétnek, amíg a nyelv teljesen beépül... Tudsz járni? Vagy segítsek? Tudok feleltem. Hol a vécé? A folyosón balra. A konyha mellett. A vécé, amely ugyanolyan stílusú volt, mint a lakás egésze, gótikus szanitermúzeumra hasonlított. Leültem egy közepén lyukas, fekete gnosztikus trónra emlékeztetı valamire, és megpróbáltam összeszedni a gondolataim. De nem sikerült: a gondolataim sehogy se akartak egymáshoz illeszkedni. Egyáltalán, eltőntek valahová. Nem éreztem sem félelmet, sem izgatottságot, még csak nem is aggódtam, hogy mi lesz ezután. Amikor kijöttem a vécébıl, rájöttem, hogy senki sem ıriz. A folyosón nem volt senki. A konyhában sem. A hátsó bejárat ajtaja, amelyen bejöttem, alig néhány lépésnyire, a konyhában volt. De nem gondoltam szökésre és ez volt a legfurcsább. Tudtam, hogy mindjárt visszamegyek a szobába, és folytatom a beszélgetést Mitrásszal. Miért nem akarok elmenekülni? kérdeztem magamtól. Valahonnan tudtam, hogy ezt nem szabad megtennem. Megpróbáltam kitalálni, honnan és valami egészen furcsa dolgot fedeztem fel. Az agyamban mintha csak kialakult volna a nehézkedés központja, megjelent benne valami fekete golyó, olyan megingathatatlanul stabil,

16 hogy a léleknek, miután felszerelkezett vele, már semmi sem veszélyeztette az egyensúlyát. Éppen ebben a központban zajlott most minden cselekvési lehetıség értékelése, és e lehetıségek vagy elfogadtattak, vagy elutasíttattak. A szökés gondolata is ezen a mérlegen méretett meg, és találtatott könnyőnek. A golyó azt akarta, hogy visszamenjek. És mivel a golyó ezt akarta, ezt akartam én is. A golyó nem közölte velem, mit akar. Inkább csak a döntés megfelelı irányába gurult és vele együtt arra gurultam én is. Hát ezért engedett ki Mitrász a szobából jöttem rá végre. Tudta, hogy nem fogok megszökni. Megpróbáltam kitalálni, honnan tudta mindezt Mitrász. Nyilván neki is volt egy ugyanilyen golyója odabent. Ez meg micsoda? kérdeztem tıle, amikor visszamentem. Mire gondolsz? Mintha valami belsı mag lenne bennem. És minden, amire gondolok, mintha átmenne rajta. Mintha... elvesztettem volna a lelkemet. Elvesztetted a lelkedet? kérdezett vissza Mitrász. És mire kellene az neked? Az arcomon nyilván zavar látszott, mert Mitrász elnevette magát. A lélek te vagy, vagy nem te vagy? kérdezte. Milyen értelemben? Konkrét értelemben. Mit nevezel léleknek: magadat, vagy valami mást? Valószínőleg magamat... Vagy nem is, inkább valami mást... Próbáljunk meg logikusan gondolkodni. Ha a lélek nem te vagy, hanem valami más, akkor miért kellene izgulnod miatta? Ha viszont te vagy, akkor hogyan veszíthetted el, ha te magad itt vagy? Igen, okoskodni azt tudsz, látom mondtam. Majd téged is megtanítunk rá. De én tudom, miért heveskedsz. Na miért? A kultúrsokk miatt. Az emberi mitológiában úgy tartják, hogy az, aki vámpír lesz, elveszíti a lelkét. De ez badarság. Ez pontosan ugyanaz, mintha azt mondanák, hogy a csónak elveszíti a lelkét, amikor motort szerelnek rá. Semmit sem vesztettél el. Inkább szert tettél valamire. De olyan sok mindenre tettél szert, hogy mindaz, amit eddig ismertél, teljesen semmivé zsugorodott. Innen a veszteségérzet. Leültem a díványra, ahol nemrég még az álarcos holtteste hevert. Én valószínőleg rettenetesnek tartottam volna ezen a helyen ülni, de bensımben a nehéz, fekete golyónak mindegy volt. Nincsen veszteségérzetem mondtam. Még az az érzés sincs meg bennem, hogy én én vagyok. Pontosan így van felelte Mitrász. Te most valaki más vagy. Amit pedig magnak érzel, az nem más, mint a nyelv. Korábban Brahmában élt. Most pedig benned él tovább. Igen, emlékszem, Brahma azt mondta, hogy a nyelv átjön belém... Csak nehogy azt gondold, kérlek, hogy ez Brahma nyelve. Brahma volt a nyelv teste, nem pedig fordítva. De hát akkor kié ez a nyelv? Nem lehet azt mondani, hogy valakié. A nyelv önmagáé. A vámpír személyisége fejre és nyelvre tagolódik. A fej a vámpír emberi aspektusa. A társadalmi személyisége minden cókmókjával és piszkával együtt. A nyelv viszont a személyiség másik, a fontosabbik központja. İ tesz téged vámpírrá. De hát mi a csuda ez a nyelv? Egy másik élılény. Egy felsıbbrendő lény. A nyelv halhatatlan, és egyik vámpírról a másikra hagyományozódik pontosabban átnyergel egyik emberrıl a másikra, mint a lovas. De csak az emberi testtel szimbiózisban létezhet. így, nézd csak! Mitrász a lóháton ugrató Napóleonra mutatott. Napóleon olyan volt, mint egy pingvin, és

17 ha az ember akarta, a képen cirkuszi mutatványt láthatott: tőzijáték közepette pingvin lovagol... Én nem a testemmel érzem a nyelvet mondtam, hanem valahogy másként. Pontosan így van. A trükk az egészben az, hogy a nyelv tudata összeolvad az ember tudatával, amelybe beköltözik. Én az imént a vámpírt a lovashoz hasonlítottam, de pontosabb megfeleltetés lett volna a kentaur. Néhányan azt állítják, hogy a nyelv maga alá rendeli az emberi értelmet. Pontosabb lenne azonban azt mondani, hogy a nyelv felemeli az emberi értelmet a saját szintjére. Hogy felemeli? kérdeztem vissza. Éppen ellenkezıleg, inkább olyan érzésem van, mintha valami gödörbe estem volna. Ha ez a valami fent van, akkor miért érzem most ezt a... sötétséget? Mitrász hümmögött. Sötét van a föld alatt is, meg magasan az égben is. Tudom, mit érzel most. Nehéz idıszak ez neked is, a nyelvnek is. Úgy mondanám, ez a második születés. A te esetedben átvitt értelemben, a nyelv esetében a lehetı legkonkrétabban. A nyelv számára ez egy új inkarnáció, mivel az összes emberi emlék és tapasztalat, amit a vámpír felhalmozott, odavész, amikor a nyelv új testbe költözik. Te tiszta lap vagy. Egy újonnan született vámpír, akinek tanulni, tanulni, tanulni kell. Mit? Rövid idı alatt magas mőveltséggel rendelkezı, kifinomult személyiséggé kell válnod. Aki mind intellektuális, mind fizikai képességeiben jelentısen felülmúlja az emberek többségét. És hogyan érhetem ezt el rövid idın belül? Megvannak rá a hatékony és gyors módszereink. A legfontosabbra azonban a nyelv fog megtanítani. Egy idı után nem fogod úgy érezni, hogy a nyelv valami idegen test. Egységes egésszé olvadtok össze. Hogyhogy, a nyelv talán kirágja az agy egy bizonyos részét? Nem mondta Mitrász. Elfoglalja a mandulák helyét, és kapcsolatba lép a frontális lebennyel. Gyakorlatilag kap egy kiegészítı részt az agyad. És attól én még önmagam maradok? Mármint milyen értelemben? Hát, hogy nem leszek hirtelen valaki más? Bármilyen esetben úgy van, hogy a holnapi éned már nem ugyanaz lesz, mint a mai. Hogy a holnaputániról ne is beszéljünk. Ha pedig valaminek így is, úgy is be kell következnie, akkor legalább legyen valami haszna is. Nem így van? Felálltam a díványról, és tettem néhány lépést a lakásban. Minden lépés nehezemre esett, és ez zavart a gondolkodásban. Éreztem, hogy Mitrász egy kicsit csúsztat a beszélgetés során, vagy egész egyszerően csak ugrat. A jelenlegi állapotomban azonban képtelen voltam vitába szállni vele. És most mit tegyek? kérdeztem. Menjek haza? Mitrász a fejét rázta. Semmiképpen sem. Itt fogsz lakni ebben a lakásban. Az elhunyt személyes holmijait már elvitték. Minden, ami itt maradt, a te örökséged. Foglald el magad. Mivel? Tanárok fognak járni hozzád. Próbálj hozzászokni az új minıségedhez. Meg az új nevedhez. Miféle új nevemhez? Mitrász megfogta a vállamat, és arccal a tükör felé fordított. Rettenetesen néztem ki. Mitrász a homlokomra mutatott. Megszáradt, barnás színő írást pillantottam meg rajta, és eszembe jutott, hogy Brahma a halála elıtt vérrel felírt valamit a homlokomra.

18 A-M-A-Q olvastam egyesével a betőket, nem is, inkább A-M-A-O... Ráma javított ki Mitrász. A vámpírok, ısi szokás szerint, istenek nevét viselik. De minden isten másféle. Gondolkodj el a neved értelmén. Olyan lámpás ez, amely világítani fogja elıtted az utat. Elhallgatott, láthatóan valamilyen kérdésre várt. De kérdésem nem volt. Így szokás beszélni errıl, mármint hogy olyan, mint egy lámpás magyarázta Mitrász. - Ez is hagyomány. De ıszintén szólva lámpás nélkül sem fogsz eltévedni. Mert a vámpírok elıtt egyetlen út áll. És csak egy irányban lehet rajta haladni, akár lámpással, akár anélkül. És elnevette magát. Most mennem kell mondta aztán. Találkozunk a nagy bőnbeesés alkalmával. Azt gondoltam, Mitrász tréfál. Az meg micsoda? Ez olyan vizsgaféle, hogy elnyerd a jogot a vámpírlétre. Nem vagyok túl jó vizsgázó mondtam erre. Meg szoktam bukni a vizsgákon. Sose okold magad olyasmiért, amiben a rendszer a hibás. Nagyon jó kis fogalmazást írtál, ıszintét, friss szemléletőt. Sıt még azt is mutatja, hogy van irodalmi tehetséged. Egyszerően csak más csigákat vártak a Fudzsi tetejére. Te megharaptál engem? Bólintott, zsebre dugta a kezét, és elıvett belıle egy keskeny, cigaretta vastagságú üvegcsövet, amely mindkét végén mőanyag dugasszal volt bedugva. Néhány cseppnyi vér volt benne. Ez a te személyi aktád. A többiek is meg fognak ismerkedni vele. Az idısebb társaink is. És kifejezıen valahová felfelé nézett. Most pedig a hétköznapi élet kérdéseirıl. A szekreterben találsz pénzt, arra szükséged lehet. Ennivalót a lenti étterembıl hoznak fel neked. A bejárónı hetente kétszer fog takarítani. Ha szükséged lesz valamire, vedd meg. Hová mehetnék ilyen pofával? kérdeztem, és fejemmel a tükörképem felé biccentettem. Ez hamarosan elmúlik. Én pedig intézkedem, hogy idehozzanak neked mindent, ami kell. Ruhát és cipıt. Mondjam a méretet? Nem szükséges válaszolta Mitrász, és cuppantott a nyelvével. Tudom.

19 ENLIL Gyermekkoromban gyakran vágytam valami csodára. Valószínőleg nem vetettem volna meg, ha lebegı tibeti jógivá válok, mint Milarepa, vagy egy varázsló tanítványává, mint Carlos Castaneda vagy Harry Potter. Egyszerőbb sorssal is megelégedtem volna: hogy hıs őrhajós legyek, aki új bolygót fedez fel, vagy hogy megírjam az egyik olyan nagy regényt, amely megrengeti az emberek szívét, a kritikusokat pedig fogcsikorgatásra készteti, meg arra, hogy odúik mélyébıl szarral dobálózzanak. De hogy vámpír legyen belılem... Hogy vért szopjak... Éjszaka lázálmok gyötörtek. Almomban láttam az ismerıseimet, akik elsiratták nyomorúságomat, és bocsánatomat kérték, hogy nem tudtak segíteni. Hajnaltájt anyám is megjelent. Szomorú volt és kedves rég nem láttam már ilyennek az életben. Miközben a Storkwinckel bárók címerével kivarrott zsebkendıjét a szeméhez nyomkodta, azt suttogta: Romocska, a lelkem az ágyad fölött ırizte az álmodat. De pillanatragasztóval odaragasztottál a falhoz, így nem tudtam segíteni neked! Nem tudtam, mit feleljek, de segítségemre sietett a nyelv, amely velem együtt figyelmesen szemlélte ezeket az álmokat (úgy tetszett, ı nem nagyon tett különbséget álom és valóság között). Elnézést, de maga nem az ı anyja mondta a nyelv az én hangomon. Az ı anyja azt mondta volna, hogy ı ezzel a ragasztóval szipózik. Aztán felébredtem. Egy aranybarna, hímzett baldachinos, hatalmas ágyban feküdtem. Ugyanilyen aranybarna függöny takarta el az ablakot is; a berendezés olyan volt, amit gótikusnak szokás mondani. Az ágy melletti éjjeliszekrényen a múlt század ötvenes éveit idézı stílusban készült fekete ebonittelefon állt. Felkeltem, és kivánszorogtam a fürdıbe. Amint megláttam magam a tükörben, hátrahıköltem. Szemem körül a fél arcomat olyan feketés-lilás foltok borították, amilyenek agyrázkódás után ütköznek ki. Ezek a foltok tegnap még nem voltak. Rettenetesen néztek ki. De minden más egészen rendben lévınek látszott. A vért még tegnap este lemostam; az állam alatt, a nyakamon már csak egy kis fekete, beszáradt lyuk maradt, olyan, mintha szög nyoma lett volna. Már nem vérzett és nem fájt sıt szinte hihetetlen volt, hogy ekkorka kis lyuk olyan rettenetes fájdalmat tudott okozni. A szám olyan volt, mint régen, kivéve azt, hogy felpüffedt szájpadlásomon sőrő, narancsszínő lepedék jelent meg. Az a terület, ahol ez kiütközött, enyhén zsibbadt. A kihullott szemfogaim helyén tátongó lyukak iszonyatosan viszkettek, és a fekete sebhelyben már látni lehetett az új fogak cukorfehér kezdeményeit: hihetetlenül gyorsan nıttek. Az a belsı mag már egyáltalán nem zavart, habár nem tőnt el sehová. Egyetlen éjszaka alatt szinte teljesen hozzászoktam. Egykedvőséget, elidegenedettségét éreztem, mintha mindez nem is velem történt volna meg, hanem valaki mással, akit valahonnan a negyedik dimenzióból figyeltek. Az eseményeknek ez kellemes bizonytalanságot adott, és a korábban ismeretlen szabadság zálogának tetszett ahhoz azonban túlságosan gyenge voltam még, semhogy önelemzésbe kezdjek. Miután lezuhanyoztam, körbejártam a lakást. Elképesztı méretei voltak, lenyőgözött komor fényőzésével. A hálószobán és a katalógustermen kívül volt még benne egy vetítıterem, falain egész álarcgyőjteménnyel (voltak ott velencei, afrikai, kínai meg számomra meghatározhatatlan eredető álarcok is) és egy nappaliszerő valami, kandallóval és karszékekkel, ahol a legkitüntetettebb helyen egy mahagónidobozos, régiségszámba menı rádiókészülék állt. Volt még egy olyan szoba is, amelynek rendeltetésére nem bírtam rájönni: nem is szoba volt ez, inkább valami hatalmas kamra, amelynek padlóján vastag, puha párnák hevertek. A

20 fala fekete bársonnyal volt bevonva, rajta csillagok, bolygók és a Nap (minden égitestnek kifürkészhetetlen, komor emberi arca volt). A kamra közepén olyan szerkezetet helyeztek el, amely hatalmas ezüstkengyelre emlékeztetett: egy keresztrúd hozzá volt erısítve egy meghajlított fémrúdhoz, amelyet a mennyezetrıl lógó láncra akasztottak. A falból kiállt egy fémkar, amelyet ha elfordítottak, lejjebb vagy feljebb lehetett vinni a rudat a párnák fölött. Hogy mire való egy ilyen szerkezet, elképzelni sem tudtam. Hacsak arra nem, hogy el lehessen itt helyezni egy hatalmas papagájt, amely szereti a magányt... Voltak még a kamra falán mindenféle, fehér színő, kis dobozok, amelyek riasztóberendezések foglalataira hasonlítottak. A kartotékterem, ahol Brahma fıbe lıtte magát, legalább valamelyest ismerıs volt már. Elég sok idıt eltöltöttem már itt, ezért úgy éreztem, jogom van alaposabban is megvizsgálni. Úgy tőnt, ez az elızı tulajdonos dolgozószobája volt, habár nehéz lett volna megmondani, miben is állhatott a munkája. Találomra kihúztam a kartoték néhány fiókját, és mőanyag kémcsıtárolókat találtam bennük, azokban pedig fekete gumidugaszokkal bedugaszolt kémcsöveket. Mindegyik két-három köbcenti áttetszı folyadékot tartalmazott. Rájöttem, mi lehet ez. (Mitrász hasonló kémcsıbıl adta nekem a Windows XP-HR preparátumot.) Alighanem ez valami vámpírkönyvtár. A kémcsöveket bető- és számjelzéssel látták el. A kartoték fiókjain szintén volt valami index: néhány betőbıl és számból álló kombináció. A könyvtárhoz nyilván kellett tartoznia egy katalógusnak is. A falon két, meztelen nıt ábrázoló kép lógott. Az elsın egy karszékben tizenkét év körüli meztelen kislány ült. Bizonyos mértékig elcsúfította az a különös megoldás, hogy a feje helyén a már nem éppen fiatal, kopasz Nabokov feje ült; a nyaka körül sejthetı varratot egy szigorú nagypolgári stílusú, pöttyös csokornyakkendı takarta el. A kép címe Lolita volt. A másik kép egy hasonló kislányt ábrázolt, csak ennek nagyon fehér volt a bıre, mellbimbója pedig egyáltalán nem volt. Ezen a képen Nabokov arca már nagyon öregnek és petyhüdtnek látszott, a varratot álcázó csokornyakkendı pedig képtelenül nagy és tarka volt, üstökösök, kakasok meg földrajzi szimbólumok tarkították. Ennek a képnek Ada volt a címe. A gyermektestek néhány fizikai jellemzıje különbözött ugyan egymástól, de a kislányokra nézni kellemetlen, sıt félelmetes volt amiatt, hogy a két Nabokov szemei figyelmesen és undorral fürkészték a nézıt; ezt a hatást egyébként az ismeretlen szerzınek mesterien sikerült elérnie. Hirtelen úgy éreztem, mintha a nyakamat lágy szellı érintette volna meg. Vlagyimir Vlagyimirovics Nabokov mint akarat és képzet szólalt meg a hátam mögött egy öblös basszus. Ijedten hátrafordultam. Egy méterre tılem köpcös férfi állt fekete zakóban, melyet egy sötét színő búvárruhára húzott fel. Szemét tükrözıdı fekete szemüveg takarta. Ránézésre úgy ötvenhatvan éves lehetett; sőrő szemöldöke, horgas orra és magas, kopasz homloka volt. Érted, mit akart kifejezni a mővész? kérdezte. Tagadólag megráztam a fejem. Nabokov Lolita és Ada címő regényei a Vlagyimir velünk van háromszemélyes ágy variációi. Ez az értelme. Elıbb megnéztem Lolitát, aztán Adat, és észrevettem, hogy ez utóbbinak a tejfehér bırét alaposan kidekorálták a legyek. Lolita? kérdeztem vissza. Ez a LOL-ból származik? Nem értem mondta az ismeretlen. Laughed out loud magyaráztam. Ez egy internetes kifejezés. Elröhögtem magam. Vagyis Lolita nem más, mint egy nagyon vidám kislány. Hát igen sóhajtott fel az ismeretlen, más idık, más kultúra. Idınként az ember valami múzeumi tárgynak érzi magát... Olvastad Nabokovot?