DERÛRE BORÚ SZOLIDARITÁSI NYILATKOZAT AZ UDVARHELYI MUNICÍPIUMI KÖNYVTÁRRAL

Átírás

1 DERÛRE BORÚ Alig fél esztendeje azon örvendeztünk, hogy talán ismét ráterelôdik a figyelem a nyomtatott betûk világában ôrzött értékekre. Az olvasás évében sokat beszélünk és írunk arról, hogy fogynak a szépirodalom olvasói, pedig a gondolkodásfejlesztés, de még a választékos, értelmes beszédmodor kifejlesztéséhez is elengedhetetlen a jó szövegek, a választékos értekezô próza és a versek olvasása is. Mert úgy tûnik, hogy az információszerzô olvasás akár hagyományos papírhordozón, akár elektronikus közvetítôkön jelenjenek meg a tudásgyarapítás elemei talán nincs akkora bajban, sôt emelkedô a mutatója, egyre nô a könyvtáraink szolgáltatásainak száma e téren. A közkönyvtárak ha lépést akarnak tartani a korral, elôbb-utóbb számítógépes klubokat is szerveznek, közvetlen rácsatlakozást kínálnak a világhálóra, gyors és állandó hozzáférhetést a világ nagy elektronikus könyvtárainak adatbázisaihoz. Az Illyés Gyula-centenárium talán hozzásegít, hogy a szellemi táplálék hagyományos fogyasztását is népszerûsítsük, el- vagy befogadják az ismeretlentôl való ódzkodásukat legyôzve olyanok is, akik nem, vagy még nem kerültek közelebbi kapcsolatba az írott betûk világával, legfennebb reklámokon vagy talmi értékeket népszerûsítô képes pletykamagazinok és áruházi árjegyzékek lapozgatása közben. Lehet, hogy egy kicsit az egykori könyvtáros berzenkedik bennem akkor, amikor gazdasági válság ide, gazdasági válság oda nem kis meglepetéssel olvasom a lapokban, hallom a rádióban vagy nézem a képernyôn, hogy megyei, városi vagy községi önkormányzatok a költségvetési kereteket nyirbálva elôszeretettel faragnak le a kultúrára szánt összegekbôl. Különösen rosszul esett, amikor tudomást szereztem anyaszékünk nemrégen fölavatott új könyvtárának ellehetetlenülésérôl, hiszen Székelyudvarhely közvetlen közelében apai fölmenôim nemzedékeken keresztül jó két évszázadon át próbálták betûvetésre tanítani, olvasásra buzdítani a falusi gyermekeket, megszerettetni velük a klasszikus és kortárs írók mûveit. A Romániai Magyar Könyvtárosok szolidaritási nyilatkozatát alább közöljük is, mert talán el kellene gondolkodniuk a város gazdáinak, akár választották ôket, akár a privatizáció vagy a Fennvaló kegyelmébôl ôk választották a várost, hogy a harmadik évezred küszöbén, az immár egyetemi központtá (is) elôlépett városban, éppen az olvasás évében mégsem a könyvtár az, amely a legkevésbé hatékony befektetés hosszabb távon, még ha pillanatnyilag meg is lehet takarítani rajta egy-két milliócskát (igaz csak mai lejben). Az Erdélyi Magyar Közmûvelôdési Egyesület külön kiemelve életmû díjban részesítette a kultúra e nemes hajléka megálmodóját-kivitelezôjét, Györfi Józsefet, az errôl szóló értékelést néhány lappal o- débb szintén közöljük. Általában a Könyvesház legújabb számában is kiindulva a hazai magyar könyvtáros társadalom néhány eseményébôl, a könyv- és olvasástörténet néhány jeles eseményét, személyiségét, intézményét járjuk körül. Szomorú kötelességünknek teszünk eleget, amikor a szinte Kossuth-díjas Bálint Tibortól búcsúzunk a Kriterion-napokon felolvasott humoros kis írásával, amelyben legnépszerûbb regénye, a Zokogó majom utóéletérôl elevenít fel egy kedves történetet. Szólunk a kétszáz esztendôs Teleki Téka történetét bemutató kiállításról, olvasótáborokról, fejet hajtunk Apáczai egyetemteremtô víziói elôtt. Folytatjuk a Dante-évforduló jegyében a világirodalom remekmûvének, az Isteni színjáték újabb fordításának közlését Lôrinczi László tolmácsolásában. Tallózunk régi és új lapjaink között, világiak és egyháziak egyaránt sorra kerülnek. A kezünkbe jutott könyvekbôl néhány tucatot ismertetünk s a lehetôségekhez mérten az idehaza megjelenteket foglaljuk kataszterbe, óvatos becslésünk szerint sem többet, mint kétharmadát. De hiába a kötelespéldányok beadását szabályozó törvény, a kolozsvári egyetemi könyvtárba a fele sem jut el, még a megyei könyvtárak sem tartják számon a szomszéd városban kiadott könyveket, sôt gyakran a helyben megjelenteket sem mindet. Ha olvasóink kezébe jut 2001-es esztendôben idehaza megjelent könyv, amirôl sem az 1-es, sem a 2-es Könyvesházban nem vettünk tudomást, természetesen örömmel fogadjuk kiegészítéseiket, következô lapszámunkban sort kerítünk rájuk. SZABÓ ZSOLT SZOLIDARITÁSI NYILATKOZAT AZ UDVARHELYI MUNICÍPIUMI KÖNYVTÁRRAL Az RMKE aggódva figyeli a romániai könyvtári szolgáltatások helyzetének alakulását. A változás utáni évek felívelése után nemcsak a magyarországi könyvadományok mennyisége csökkent, hanem a decentralizációhoz fûzött remények is felemás módon valósultak meg. A székelyföldi önkormányzatok csak részben értették meg, hogy a könyvtár az amúgy unalomig emlegetett információs társadalom kialakulásának nélkülözhetetlen része. Bár a nagyobb könyvtárak számítógépesítése, internet-elérése valamilyen szinten megtörtént, a könyvbeszerzésre fordított összegek minden könyvtárban folyamatosan csökkentek, a községi könyvtárak jelentôs hányadában pedig lassan emlékké váltak. Lelkesítô és reménykeltô volt az Udvarhelyi Városi Könyvtár reprezentatív, felújított épületbe való költöztetése. Reméltük, hogy e példaértékû tett jótékony hatással lesz a többi könyvtár sorsára is. Épp ezért megdöbbenten és szomorúan értesültünk arról, hogy Udvarhely Municípium közkönyvtárának léte veszélybe került a es elégtelen költségvetés miatt. Kérünk minden székelyföldi önkormányzatot, hogy viszonyuljon felelôsebben a könyvtárakhoz, hisz egy elszegényedô társadalomban a közkönyvtár biztosíthatja egyedül a választó polgárok információ szükségletének demokratikus kielégítését. Kiss Jenô, Kopacz Katalin, elnök alelnök 1

2 KÍVÁNCSI LETTEM MAGAMRA A Kriterion-napok alkalmára Jól mondják, hogy vannak könyvcímek, amelyek szüntelen visszaütnek az íróra. Így szelídültem én is emberszabású majommá annyi suhintás után, de amikor elpanaszoltam Domokos Gézának, a Kriterion akkori igazgatójának, hogy reám ragadt családregényem, nagyot nevetett: Ne búsulj pajtás! Ma így is te vagy nálunk a legjobban megfizetett majom! Igen, igen, de mutogatnak is! 2 Bálint Ferenc kônyomata védekeztem tréfásan; ahogy aztán telt az idô, már egy csimpánz beletörôdô pislogásával bólintgattam, ha például Benczédi Sándor így mutatott be mûtermében a nála nyüzsgô belföldi és külföldi vendégeknek: Megjött a Majom! lendítette felém a karját ilyenkor. Itt a Majom! Ô a Majom! Hát ha a sikernek az az ára, hogy már életemben egy alacsonyabbrendû lénybe kell elkülönböznie a lelkemnek, legyek pávián vagy akár lajhár is! morfondíroztam egy-egy pohár csiger mellett, s ilyenkor az a fajta érzés járt át, amelyet manapság sikerélménynek neveznek. És valóban sikerem volt: ez a könyvem a kiadó jóvoltából és a sors kegyébôl hamarosan két utánnyomást ért meg, ami manapság elképzelhetetlen; de a siker fái se nônek oly magasra, hogy a tetejébôl egy majom elérhesse az eget, s volt ismerôsöm, aki minden találkozásunk alkalmával eldicsekedte elôttem, hogy ô a kezébe se vette a regényemet, épp a zajos reklám miatt, amelyet a sajtó csapott a könyvem körül. No végre egy egészséges ízlésû ember! gondoltam mosolyogva, s csak azon mulattam még jobban, amikor egy másik nyájtalan olvasót a cím tévútra vezetett, és krajcároskodó fölindultságában visszavitte a kötetet az eladóhoz; mégpedig azzal az indoklással, hogy becsapták, mert azt hitte, hogy a történet a híresmúltú kisvendéglôrôl szól, ahol egykor ô is gyakran megfordult, és tessék, a szerzô alig ír ötven-hatvan sort Androvics úr legendás kocsmájáról A legsértôbb eset mégis akkor esett meg velem, amikor a borpince asztalánál, amelynek lapja önállóan billegett a könyökünk súlyától, az egyik vendég a szerzôségemet is kétségbe vonta azok elôtt, akik felhívták rám a figyelmét. A jelenet persze a megszokott módon kezdôdött, mert megint így mutattak be: Tudja, ki ez? Ô írta a Zokogó majmot! A kétkedô bizonyára megvetette az olcsó tréfálkozást, mert Árkossy István rézkarca miután rövid csuklásba fulladt a kacagása, ki se nyújtotta felém a kezét; csak nézett egyre szigorúbban, elutasítón, majd cigarettára gyújtott, és kissé megenyhülten csóválta a fejét: Talán elhinném, hogy valóban maga Bálint Tibor, ha nem ismerném ôt, ha nem találkoztam volna vele többször is! Most már én is kíváncsi lettem saját személyemre, amelyet így sosem fogok megismerni. Le tudná írni, hogyan néz ki az igazi szerzô? tapogatóztam, és hiúságomban átvillant bennem, hogy esetleg létezik egy hasonmásom, egy alteregóm miként Hitlernek, Leninnek, Sztálinnak, sôt állítólag Ceaušescunak is volt, és engem is meg akar védeni valamelyik hûséges olvasóm mindenféle támadástól A makacs gyanakvó azonban válasz helyett a fejem fölé fújta a füstöt, és csak késôbb válaszolt: Mindenesetre magasabb önnél, és a haja sokkal dúsabb Ha óhajtja, holnap idehozom magának! Körülöttünk több asztalnál is fölzengett a kacagás, de az én Tamásom félreérthette a magasra csapó vidámságot, mert ezúttal a szemembe nézve sajnálkozón elmosolyodott: Én komoly embernek nézem magát, miért tûri, hogy ezek a részeges trógerek csúfot ûzzenek magából?! BÁLINT TIBOR

3 Könyvtárosok laudációja Birck Edit Ismert tény Erdély-szerte, hogy a Petôfi Irodalmi Múzeum számos irodalmi emlékhely felújításában, létrehozásában vett részt. Olyan események ezek, amelyeket az erdélyi mûvelôdési intézmények, egyesületek önerôbôl mivel sem anyagi, sem szellemi erejük nem volt elégséges nem is tudtak volna megvalósítani. Természetesen az intézmények hatékonyságát, teljesítményét munkatársaik képességei, tevékenysége határozza meg. Birck Edit, a Petôfi Irodalmi Múzeum fôtanácsosa azok közé a meghatározó személyiségek közé tartozik, akik megadják a Petôfi Irodalmi Múzeum súlyát a magyar mûvelôdési életben, aki az intézet utazó nagykövete a külfölddé vált, Magyarországgal szomszédos államokban élô magyarság körében, aki olyan jelentôs munkát fejtett ki itt nálunk, Erdélyben is, hogy munkássága nem maradhatott nyilvános elismerés nélkül. Engem ért az a megtiszteltetés, hogy néhány szóban felidézzem Birck Edit gazdag munkásságának néhány fontosabb erdélyi vonatkozását, mert több éve együtt dolgozunk irodalmi emlékhelyek kialakításában. Háromszéken Birck Edit vezetésével egy magyarországi és erdélyi szakemberekbôl álló lelkes társaság létrehozta Illyefalván a Jókai és Mikszáth állandó emlékkiállítást, szobrot is állítva a tájainkhoz személyes kapcsolatok révén is kötôdô nemzeti klasszikusainknak. A Kovászna Megyei Képtár által biztosított teremben Benedek Elek állandó-kiállítás, Nagyajtán pedig idén szeptemberben Krizaemlékkiállítás jött létre, szintén Birck Edit vezetésével. Kiemelném annak fontosságát, hogy ezeken a kiállításokon eredetei anyag alig van és mégis rendkívül gazdag a tartalmuk, tanulóknak és felnôtteknek egyaránt élményt nyújtanak. Ez a tény nagyon fontos módszertanilag is, hisz megmutatja a lehetôségét annak, hogy bármelyik településen, még akkor is, ha nagyon kevés saját anyag áll rendelkezésre, létre lehet hozni emlékkiállítást a településhez kötôdô alkotásokról. És nem is akármilyent! A Háromszéki kiállítások például már bekerültek a turisztikai vállalatok propagandakiadványaiba, mert már ezek a vállalkozások is fontos látnivalóként tartják nyilván ôket. Birck Edit leleményessége kifogyhatatlan. Ennek tárgyi bizonyítékai nemcsak a háromszéki állandó emlékkiállításokon, hanem szerte Erdélyben láthatók. Birck Edit részt vett a fehéregyházi Petôfi-emlékmúzeum valamint a farkaslaki Tamási-emlékház felújításában. Szakmai támpontokat nyújtott a koltói Jókai-kiállítás frissítéséhez, és máris egy újabb terven dolgozik, az érmindszenti Ady-kiállítás felújításán, amivel a következôkben támogatni fogja az erdélyi irodalmi emlékek megôrzését. Az EMKE elismerése az erdélyi magyarság köszönetét és háláját fejezi ki Birck Editnek önzetlen és nagyon eredményes munkájáért. Köszönjük és kívánjuk, hogy minél többet lehessen körünkben! KISS JENÔ Birck Edit Kiss Jenô 3

4 Györfi József Úgy érzem, azért osztották rám a méltatás feladatát, mert úgy vélték nem teljesen alaptalanul, hogy én tudhatom a legjobban, mivel érdemelte ki Györfi József ezt a megtiszteltetést. Annyi bizonyos és ezt azok is sejthetik, akik nem, vagy alig ismerik, hogy nem elméleti munkásságával hívta fel magára a figyelmet. Valóban, ô az értékteremtésnek egy egészen más, amúgy göröngyöktôl és buktatóktól korántsem mentes útját járta. Györfi József 1990-tôl lett az udvarhelyi könyvtár igazgatója. A Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár akkori székhelye a Kossuth utca 23. szám alatt volt, egy régi banképület földszintjén. A hirtelen megnövekedett könyvállomány tárolása, az olvasók kiszolgálása szinte képtelen körülmények között folyt: olvasóterem gyakorlatilag nem létezett, roskadozó könyvespolcok a folyosókon, a jéghideg dohos raktárakban, zsúfoltság, a szûk járatokon folyton egymásnak ütközô tolongó emberek röviden így írható le az intézmény 2001 elôtti állapota. Úton útfélen lehetett hallani: a könyvtár méltatlan az iskolavároshoz, a Székely Athénhez, ahogyan fennkölten becézgették a lokálpatrióták ezt a valóban szép mûvelôdési hagyományokkal rendelkezô kisvárost. A megoldás felé vezetô út viszont egyre-másra elakadt a kérdés buzgó felvetése szintjén. Ebben a helyzetben Györfi József volt az, aki eltökélte, hogy nem éri be a kérdés átlag-megoldásával. Az ügy civil hátterének biztosítására létrehozta a Bibliofil Alapítványt, melynek segítségével színvonalas mûszaki és audiovizuális berendezéseket, anyagi segítséget biztosított az állandó költségvetési gondokkal küszködô intézmény számára. Székház ügyében pedig kitartó volt és következetes: nem engedte ígéretekkel lefegyverezni magát, a városvezetôk elôszobáinak kényelmetlen lakója lett, naponta bizonyítgatva ha egyáltalán valaki még kételkedett benne, hogy a megoldás nem tûr halasztást. Hat éven keresztül folyt ez így, míg végre a helyi önkormányzat a kiválóan alkalmas helyen fekvô, de igen leromlott állapotban leledzô, volt Szabó Károly vendéglô könyvtárrá való átépítése mellett döntött. Következhetett megint a harc az átlag megoldások ellen: meggyôzni az illetékeseket arról, hogy ha már jelentôs beruházás történik, az új székhely valóban korszerû, a követelmények európai színvonalán álló legyen. Újonnan épült magyarországi hasonló intézmények tervrajzait szerezte be, anyaországi szakemberek tanácsát kérte ki arra, miképpen egyeztethetôk ezek a felajánlott épület adottságaival. A tervezés és építkezés több mint négy évet vett igénybe. A gondok, a kivitelezés körüli huzavona, a folyamatos feszültség a célegyenesben törték meg: betegsége megakadályozta abban, hogy igazgatóként érhesse meg az intézmény felavatását. A megbízatást Györfi József munkásságának méltatását, a díjazott tisztségbeli utódjaként örömmel és büszkén vállaltam. Az EMKE-díj kuratóriumának döntése teljesen indokolt: ezt mi tudjuk a leghitelesebben igazolni, akik Székelyudvarhely új könyvtárát belakjuk: könyvtárosok és olvasók. HERMANN GUSZTÁV 4 A Harmadik Nemzetközi Kisgrafikai Biennáléról Bevallom: amikor Ovidiu Petca kolozsvári grafikusmûvész a múlt év végén megajándékozott a kolozsvári Nemzetközi Grafikai Fesztivál keretében megrendezett III. Kisgrafikai Biennále szemnek is tetszetôs, valóban bibliofil igénnyel szerkesztett és kivitelezett katalógusával, s azon nyomban átpergettem a lapokat, magamban ezt gondoltam: talán kevesebb több lett volna. Ám amikor elmélyedten tanulmányoztam a közölt reprók alapján a kiállított mûveket mert a tárlat anyagát annak idején csak nagyon futólag tudtam megtekinteni önkéntelenül is Vörösmarty Mihály hallatlan szépségû bölcselmi költeményének zárómondata jutott eszembe: Köszönjük élet! áldomásidat, Ez jó mulatság, férfimunka volt! *** A Pozsonyban született, Ságon élô szlovák mûvész, Vladimir Gazovic három sötét tónusú litográfiájáért (A halak jegyében; Fényûzô mohóság; Tér és idô) vitathatatlanul megérdemelten ítélte oda a tíz jeles mûvészbôl és mûkritikusból álló nemzetközi zsûri a biennále nagydíját. Hiszen ha csupán a katalógusban reprodukált alkotásokat szemléljük is ami természe- Karl Georg Hirsch: Lotte Hansweiller exlibrise fametszet

5 Szabó Vilmos: Nemzedékek (2000) linómetszet tesen messze elmarad az eredeti, kiállításon láthatott alkotások kínálta mûélvezettôl, a raszteres klisék természetesen nem nyújthatják a nemes technikával, nagy mûgonddal kivitelezett mûalkotások esztétikai élményét, mégis megállapítható, hogy mindhárom grafikája a mûfaj sajátos lehetôségeinek magasiskolájába való betekintésre ad alkalmat, ízelítôt nyújt abból, hogy az alkalmazott technikák értô variálásával, avatott mûvész kezén milyen lehetôségek nyíl(hat)nak alkotó és befogadó számára egyaránt. A hat aequo-díjas listavezetôje, a Borgó néven szerepeltetett titokzatosan kor nélküli, inkognitóba burkolózó százhalombattai mûvész szitanyomatai alaposan próbára teszik a szemlélô intellektusát, fantáziáját is, hiszen a felvonultatott mikró- és makróvilág jelzésszerû, vázlatosan ábrázolt színes kavalkádja bizony nem könnyen értelmezhetô. Van ott minden; ha akarom a létezés in statu nascendi állapotában, ha pedig nekiiramodik a fantázia, a tárlatlátogató valahol a futurológia sejtelmesen kibontakozó világában érezheti magát. Ám egy biztos: lehet fölötte meditálni. Az ôt követô másik öt aequodíjas mûvész a szlovák Zdenek Bugán, a budapesti Haász Éva, a Brassó melletti Kissinken élô Cristian Opriš, meg a japán Kyoto Sato és a svéd Jukka Vanttinen ki-ki a maga univerzumát nyújtja, hol (többnyire) elvontan, hol nagyon is egyértelmûen. Tizennégy érdemdiplomával kitüntetett grafikusmûvész egy-egy repróját kínálja aztán a katalógus, a szemlélôre bízva a mérlegelést. Itt már nemcsak parttalan kisgrafikákat, hanem valódi exlibriseket is látunk, mint amilyenek az orosz Jevgenyij Bortnyikov, a lipcsei német Karl Georg Hirsch gyönyörû fametszetei. De anélkül, hogy teljesen névsorolvasást tartanánk, meg kell állapítanunk, hogy alkotásaik kivétel nélkül méltóak a kitüntetésre. A felsorolásban (is) elsô helyre került Ábrahám Jakabot nem csupán azért kell kiemelnünk, mert neve az ábécé elsô betûjével kezdôdik, még csak azért sem, mert az elsô (1997) és a második (1999) biennálén szerepelt, hanem elsôsorban grafikáinak önértékéért tól számos hazai és külföldi egyéni kiállítása mellett rangos közös megmérettetésen is szerepelt, nagy erkölcsi értékû díjakat is elnyert, így vélhetôen a mostani érdemdiploma is csupán egy útjelzô állomás további kiteljesedése felé haladtában. Ugyanez elmondható a német Karl Georg Hirschnek csak a legmagasabb mércével minôsíthetô, remek fametszeteirôl. Nem csodálkozhatunk persze ezen, hiszen utóbbi már a nagyhírû Wojciech Jakubowski nevével fémjelzett, tekintélyes Malborki Nemzetközi Biennálékon (VII. 1975; VIII. 1977) is méltóan képviselte hazája kisgrafika-alkotóit, s itt nyújtott teljesítménye ha lehet még a korábbiakat is felülmúlta. Érdemes egy kis összegzô statisztikát is elvégezni. Ötvenkilenc országból 362 mûvésztôl hétszáznál több kisgrafika volt kiállítva. Természetszerûen Románia mûvészei képviselték a legnépesebb mezônyt: ötvenhat grafikusmûvész száznál több alkotásával, közöttük tizenöt magyar alkotóval. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy egytôl egyig rangos alkotásokat küldtek be a résztvevôk, így a nagyvilág elôtt sincsen restelkedni valónk. Románia után az argentin mûvészek létszáma volt a legnagyobb: épp félszáz alkotójuk mutatkozott be, többnyire figyelemre méltó kisgrafikákkal. Kár, hogy közülük egyetlen egy sem exlibris. Ennyi a katalógus elsô 120 lapjának a kisgrafikákat tükrözô kvintesszenciája. A fennmaradó mintegy hatvan oldal egy ukrán és egy lengyel mûvész (Oleg Denisenko; Lukasz Milosz Cywicki, valamint a Lemberg-Ilyvó-Lwow város grafikusainak) alkotásait mutatja be, záradékul egy mail art kiállításról nyújt ízelítôt, melynek otthont az Erdélyi Néprajzi Múzeum biztosított. Vitathatatlan: ezek a rendezvények is figyelemreméltó kulturális események voltak szinte egy idôben a kisgrafikai biennáléval, de mostani érdeklôdésünk terén kívül esnek, ezért (no meg a térhiány miatt is) ismertetésüktôl eltekintünk. A katalógus címlapja GÁBOR DÉNES 5

6 ARS TYPOGRAPHICA (Kiállítás a Teleki Tékában) ben fennállásának kétszázadik évfordulóját ünnepli a marosvásárhelyi Teleki Téka. Az ünnepi év során reprezentatív anyagunkból válogatott idôszakos kiállítások ismertetik a régi könyv- és könyvtártörténet egy-egy fontos fejezetét. A Teleki-évet december 8-án az Ars typographica címû kiállítás nyitotta meg: a nyomdászat mûvészetét, a szép könyv történetét mutatja be a nyomtatás kezdeteitôl a 19. századig, amikor megindul a könyvek nagyüzemi termelése ez a kézisajtóval történô nyomtatás végét, egyben a régi könyvek hagyományosan elfogadott korszakhatárát jelzi. A könyvtáralapító gróf széki Teleki Sámuel gyûjteményének jelentôs részét is a 19. századig megjelent kiadványok alkotják. A nálunk ôrzött könyvtári állományok közül csaknem kizárólag a Teleki-gyûjteménybôl válogattunk, a ránk hagyott örökség szellemében. Bár az erdélyi kancellár közmûvelôdési szempontok szerint igyekezett átfogni minden tudományterületet és a szépmûvészeteket is felölelô Tékájának gazdagítása során, képzett bibliofilként vásárláskor a szép, ép, ritka, különleges kiadványokat részesítette elônyben. Gyûjteménye védelmének érdekében tett intézkedései mai napig szabályozzák a könyvek kezelését; ennek köszönhetôen ôrzôdtek meg régi pompájukban. Albert Kapr szavaival támasztanók alá elgondolásunkat: Szép könyv az, amelyet szívesen veszünk kézbe, és szívesen olvasunk. Elrendezése legyen célszerû, és közvetítse a tartalmát. Ám a szép könyvet korántsem csak gazdagsága, a felhasznált színek száma, a könyv mérete, drága anyagai vagy a ráfordított szakmai munka mennyisége jellemzi. A könyv használatra készüljön. A papírnak, a betûnek, a tipográfiának, az illusztrációknak és a kötésnek alkalmazkodnia kell az olvasóréteghez, amelynek a könyvet szánjuk. Csak a célszerûségen keresztül jutunk el a széphez. Minden kor és minden társadalom magában hordja a mércét, amellyel a tárgyakat és a szépet értékeli A könyv külseje alá van vetve a koráramlatoknak és a stílusváltozásoknak. (Kapr, Albert: Könyvtervezés, könyvmûvészet. Bp., Mûszaki Könyvkiadó, 1971, ) Az európai könyvnyomtatás megteremtése, ipari-mûvészi rangra emelése Johannes Gutenberg nevéhez fûzôdik. Találmányának lényege a kézi öntôkészülék, amely lehetôvé tette számára, hogy nagy mennyiségben, olcsón, gyorsan állíthassa elô a technikailag kifogástalan betûket; szándéka szerint a legjobb kézírásos könyveket akarta utánozni. Az 1455 és 1500 között nyomtatásban megjelent könyvek, az ún. ôsnyomtatványok közül 52 címet sikerült alapítónknak is megszereznie. Ezekbôl választottunk ki három példányt: egy gót betûs jogi szótárt, amelynek iniciáléit (kezdôbetûit) utólag kézzel rajzolták be és festették ki; (Vocabularius iuris utrisque. Nürnberg, Antonius Koberger, 1481). Az Etymologicum magnum Graecum 1499-ben készült a krétai származású Zacharias Calliergi velencei mûhelyében. Különleges szépségét az élénk piros festékkel hangsúlyozott iniciálék és sordíszek adják. A harmadik inkunábulum egy fametszetekkel díszített jellegzetes firenzei nyomtatvány. Külön érdekessége, hogy a gyönyörû metszetek a puritanizmusra törekvô Savonarola prédikációihoz szolgálnak illusztráció gyanánt (Trattato ovvero sermone 1495). A tárlók többségébe a 16. században tevékenykedô neves nyomdászok mûhelyeibôl származó könyvek kerültek. Aldus Manutius ( ) velencei mester több területen is forradalmasítja a tipográfia mûvészetét. A nehezen olvasható, sok rövidítést használó, a kódexeket idézô fraktúr betûk helyett egy új, könnyed betûtípust tervezett, amelyet Francesco da Bologna metszett számára. Az aldinát vagy itáliai kurzívát a számítógépen is megtaláljuk ez a dôlt betû, az ún. italic. A ma használatos legfontosabb betûfajta, a reneszánsz antikva Aldus mûhelyében készült a római ókorban kialakult majuszkula és a karoling minuszkula egybeolvasztásával. A nagyméretû kódexek mintájára készült nyomtatványok helyett Aldus bevezette a nyolcados formátumú, ma is használatos szokott könyvalakot. A libri portabili (hordozható könyv) feloldja az olvasás addigi helyhez kötöttségét. Az ugyancsak velencei Giunta-dinasztia (1482 kb. 1657), bár visszatért a gótikus könyvtípushoz, sikeresebb vállalkozást vezetett, mert kiadványaival a kor legnagyobb fogyasztójának számító egyházi réteget célozta meg. A család mûhelyébôl származó kiállított két misekönyvet a mikházi ferences szerzetesek napi rendszerességgel forgatták. A bázeli Johann Frobenius legkorábbi példája a sokoldalúan mûvelt nyomdásznak, kiadónak. Baráti köréhez tartozott ifjabb Hans Holbein és Rotterdami Erasmus, aki Froben házában lakott és elsô fiának a keresztapja is volt. A kiadó sikerkönyvei is e két ember nevéhez fûzôdnek. Ezek egyike a tudós humanistának a Vulgata alapján fordított Újtestamentuma. A Holbein rajzaival díszített, A balgaság dicsérete címû másik Erasmus-mûvet már Teleki Sámuel is ritka könyvként jegyzi katalógusában. Hans Holbein még baráti felkérésre dolgozott, ám hamar általános gyakorlattá vált, hogy a kiadók címlapokat vagy a szerzô portréját rendelik meg a mûvészektôl honorárium ellenében. Peter Paul Rubens az antwerpeni Plantin nyomdász- és kiadó család felkérésére, Nicolas Poussin a francia Királyi Nyomda megrendelésére dolgozott. Munkáik mellett tárlatunkon megtekinthetô Lucas Cranach rajzaival díszített címlap és Albrecht Dürer által készített arckép. A francia Étienne (Stephanus) nyomdászdinasztia tagjai tudós mesteremberek voltak, mûhelyeik Párizsban, Lyonban és Genfben mûködtek. Elegáns, jó minôségû kiadványaikban a tartalom és forma harmonikus egységet alkot. Közülük a legjelentôsebb Robert Étienne ( ) humanista mûveltségû filológus és lexikográfus. Tizenegy Ó- és tizenkét Újtestamentum-kiadása a legfôbb franciaországi bibliakiadóvá avatta. Ô tördelte elôször a Szentírás versbeosztását a mindmáig használt formába, és ugyancsak tôle származik a kiadócsalád nyomdászjelvénye, az olajfa.

7 Igaz ugyan, hogy már az ôsnyomdászok is használnak jelvényt, ám ezt a gyakorlatot csak I. Ferenc francia király ( ) tette kötelezôvé, az elterjedt kalózkiadások visszaszorítása érdekében. A kiadók azonban maguk választhatták meg jelvényeiket, jelmondataikat. A kiállítás fali segédtábláin megszemlélhetôk a bemutatott nyomdászmûhelyek által használt jelvények és díszes iniciálék. Robert Étienne kora legjelesebb könyv- és betûmûvészeivel dolgozott együtt: Claude Garamond kifinomította Aldus antikváját és az antikvához illô kurzívát alkotott. Garamond személyében a betûmetszô és -öntô elvált a könyvnyomtatástól és kialakult az önálló betûöntô mesterség. A 16. század legnépszerûbb és egyben legbíráltabb könyve a Henricus Petri mûhelyében megjelent Sebastian Münster Cosmographiája (Bázel, 1550). A kritikusok felrótták a szerzônek pontatlanságát, például az égtájakat felcserélve közli Európa térképét. Mindezek ellenére a könyv 46 kiadást ért meg és 6 nyelvre fordították le. A Teleki bibliotékájában fellelhetô latin nyelvû Korán igazi csemege; Luther és Melanchton elôszavazta, a bázeli Johannes Oporinus 1542-ben a hatóságok tiltása ellenére megjelentette; az igényes német reneszánsz kötésû példányt a tulajdonosjegy szerint egy bécsi katolikus püspök birtokolta. A nagy földrajzi felfedezések kora az Újvilág felé fordította az olvasóközönség figyelmét. Ezt aknázza ki a Theodor de Bry ( ) alapította frankfurti kiadó, amikor egzotikus útleírásokra szakosodik. Legjelentôsebb az 1590 és 1634 között kiadott 24 kötetes Collectiones peregrinationum in Indiam orientalem et Indiam occidentalem. Kongói életképpel találkozhat a látogató a felnyitott kötet lapjain. A de Bry nyomdászcsalád tagjai jeles mûvészek voltak, kiadványaikat gyakran saját rézmetszeteikkel is illusztrálták. Könyveik szépségét nemcsak a rendkívül gazdag képanyag adja, hanem a szövegelrendezés esztétikája is. A könyvnyomtatás történetében a 17. századot a holland Elzevir kiadó- és nyomdászcsalád neve fémjelzi. Több mint 125 éven át tevékenykedtek Leidenben, Amszterdamban, Franekerben és Utrechtben. A korabeli társadalom megváltozott olvasásigénye új stílus bevezetését sürgeti, könnyen kezelhetô, jó papírra, igényesen nyomtatott, nem túl drága könyvek elôállítását. A különbözô országok történelmét és földrajzát tárgyaló kismonográfiák a külföldi viszonyok iránt érdeklôdô polgárság igényeit szolgálják. Az immár egészen kisméretû, akár zsebben is hordozható könyvek elegáns betûit Christoph van Dyck metszette. A legtöbb kötet címlapját az illetô ország történelmi eseményeit, földrajzi adottságait jellemzô illusztrációk díszítik. A nyomdászleleményesség ékes példáját Lodewijk Elsevir ( ) szolgáltatja, aki az elsô antikvárius volt: gyûjteményeket vásárolt fel és a könyveket egyenként árusította. A 17. század Hollandiájában született meg az elsô pontos, mûvészi kivitelezésû díszatlasz, amely nemcsak a szárazföld, hanem a tengerek és óceánok térképeit is tartalmazza. A mû tizenegy kötetét a szerzô, Willem Jansonius saját nyomdájában jelentette meg, amely az elsô hivatalos kartográfiai vállalkozás lett. A Teleki-gyûjteményben a kézzel színezett, teljes Atlas Maior-sorozat megtalálható. Christoph Plantin ( ) híres németalföldi humanista könyvkiadó 1555-ben alapította nyomdáját Antwerpenben. Teológiai, tudományos valamint klasszikus munkákat adott ki, a szövegeket neves szakértôkkel ellenôriztette. A kor szellemi nagyjait (Justus Lipsius, Abraham Ortelius, Zsámboki János, Arias Montanus) maga köré gyûjtve dolgozott. Könyvei nemcsak hibátlan szövegükkel, hanem szép betûikkel és mûvészi megformálásukkal is kitûntek. Ô volt az elsô, aki rendszeresen használta a mélynyomás-technikát, bevezette a rézmetszetek alkalmazását és az allegorikus kompozíciókkal való címlapdíszítést, amely utóbb a barokk könyvek jellemzôjévé vált. Korának legügyesebb kezû betûkészítôit (Garamond, Granjon, La Bé) foglalkoztatta. Az illusztrációkat neves mûvészek készítették, gyakran láthatjuk közöttük Rubens rajzait. Christoph Plantin kiterjesztett vállalkozását örökösei további kétszáz évig mûködtették. Antwerpen város 1876-ban megvásárolta a mûhelyt, amely azóta nyomdatörténeti múzeum. A francia Királyi Nyomdát XIII. Lajos alapította 1640-ben az elsô állami nyomdaként Richelieu ösztönzésére. A bíboros felismerte a nyomtatás hatékony és olcsó propagandaeszköz szerepét az abszolutizmus megszilárdításában. Ugyanakkor belevágtak a monumentális, költséges munkák kiadásába is, még abban az esetben is, ha a nyomdaköltségek csak hosszabb idô után térültek meg. A Királyi Nyomdában született meg a klasszicista stílusú könyv, melyet egy Horatius-kötettel mutatunk be: díszcímlapjához Claude Mellan metszette rézbe Nicolas Poussin rajzát (Párizs, 1642.). A klasszicizmus korában a nyomdászok mellôzik a reneszánsz és a barokk stílus által kedvelt díszcímlapokat, iniciálékat, sordíszeket, a terjengôs ajánlásokat. Ezáltal funkcionális lesz a könyv, a szép betûk (a klasszicista antikva) ízléses tipográfiai elrendezése uralkodik. A 18. század nemzeti irányzatai minden országban saját betûtípus megalkotására késztették a nyomdászokat. A korstílus legjelentôsebb képviselôi John Baskerville (Anglia), a Didot-család (Franciaország) és Gianbattista Bodoni (Itália). John Baskerville ( ) birminghami mûhelyében 1757-ben készült el az a kötet, amely Benjamin Franklin kijelentése szerint a világ legszebben nyomtatott könyve. Ez a Vergilius-kiadás új távlatokat nyitott, a 18. századi polgári ízléshez alkalmazkodva megszületett az egyszerûség, szimmetria, mértani arányosság jegyében tervezett klaszszicista könyv. Baskerville új, erôteljes antikvát metszett, lapjain a szedés ritkított sorú, nyomdai díszt nem használt. Sok energiát fordított papírjai szatinálására (papír tükörfényesre simítása horganylemezek és hengerek között), a minôségi festék elôállítására és beszerzésére. Saját papírgyárat és betûöntôdét tartott fenn. A francia klasszicista könyvkultúra legjobb teljesítményét a Didot kiadó- és nyomdászcsalád nyújtotta. A könyv méretének megváltoztatása korkövetelmény volt: a felvilágosodás eszméit jobban szolgálta a díszítetlen, kisméretû könyv. A tipográfia több újítása fûzôdik a Didot névhez: Firmin Didot klasszicista antikvát metszett, Francois Ambroise vezette be a tipográfiai pontot, azt a mértékrendszert, melyet ma is használ a nyomdászat. A családi papírgyárban találták fel 1799-ben a papírgépet. 7

8 A didot-i eszmék legtehetségesebb folytatója Gianbattista Bodoni ( ), a pármai herceg udvari tipográfusa volt. Gyakran kritizálták hiányos irodalmi képzettsége és helyesírási hibái miatt a szerzô és a nyomdász stílusának különbözôsége kiadványai kárára vált. Inkább tökéletes kézmûvesként és mûvészként tett szert hírnévre. Elegáns és vonzó nyomatai még a franciák teljesítményeit is felülmúlták. A könyv a 18. században olyanná válik, amilyennek ma ismerjük. Lezárul egy korszak, amelyet a Téka gyûjteménye reprezentál. A szép könyv története azonban itt nem ér véget, az ünnepi év során a közönség találkozhat a tulajdonjegyek (exlibrisek), könyvkötések és a kézzel színezett könyvek mûvészetével is. BÁNYAI RÉKA KIMPIÁN ANNAMÁRIA Valójában miért is rombolták le a Behringer-kastélyt? 8 Amikor még azzal sem voltam tisztában, hogy fogok-e írni egyáltalán, és ha igen mirôl fogok szólni, azt már akkor is tudtam, hogy az eljövendô írásom, majd ezzel a mondattal kezdôdik: Az Úristen a világ megteremtésekor egész biztos, hogy igénybe vette Beszédes István tanácsait, aki végig ott állt a Teremtô egész alkotása idején valahol a háta mögött és besegített a mûveletbe, csak ezt a krónikások, a mérhetetlen hízelgésvágytól vezérelve, elhallgatták eddig. De hát az igazságot nem lehet véka alá rejteni, mint a gyertyát, mert az igazságra valamilyen módon mindig fény derül, mint ahogy arra is természetesen, hogy ebben az írásban is benne van Beszédes István keze, hiszen nélküle holtbiztos, hogy nem született volna meg. Beszédes Istvánnal a vajdasági Kanizsán hozott össze a véletlen, vagy a sors, és aztán szerepet cseréltek, Beszédes folyatatta azt, amit a sors megkezdett. A 49. Kanizsai Írótáborba én tulajdonképpen visszaesôként tértem vissze, ugyanis két évvel ezelôtt, 1999-ben, közvetlen a háború után már részt vettem a táborban, akkor, amikor még javában gôzölögtek a bombakráterek és az indulatok, fegyvert és mindenféle szovjet és jugoszláv kitüntetéseket árultak a piacokon, amikor a közalkalmazottak és a nyugdíjasok már kilenc hónapja nem kaptak fizetést, nyugdíjat, és a piacon éppen úgy nézegették csak a kirakott élelmet, mint mi a kitüntetéseket, a hevenyészett pult alól felkínált fegyvereket, és köztünk mindössze az volt a különbség, hogy nekik nem jutott rá pénzük, nekünk meg nem kellett a fegyver. Már a megnyitó ünnepségen szembejött velünk a leplezetlen éhség. Az ünnepi beszédek után a meghívott nyugdíjasok gyors szuronyrohammal vetették magukat a pénz és áruhiány miatt szegényes svédasztalra, s befelé csorgó könnyekkel falták, csak falták a béke oly régóta áhított gyümölcsét, kenyeret, tésztát, a már örökre elfelejtettnek vélt déli gyümölcsöket. Szíven talált a látvány, mert ebben a gyors falásban, a feneketlen gyomorrá válásban, nem a mohóságot láttam, hanem azt az éhséget, amit hazám fénykorszakának köszönhetôen, én is megéltem valamikor, így aztán nem is a kanizsaiak kiéhezett, az állandó éjszakai bombázás miatt örökös álmatlanságban szenvedô nyugdíjasait láttam az asztal körül, hanem a mi gyerekeinket, ahogy körülállják a turistabuszokat, és kóbor kutya módra, csak szemmel kunyerálnak egy darabka csokoládét, rágógumit. Éhes voltam, de a torkom annyira összeszorult, hogy egyetlen falat sem ment le rajta. Már estefele, a parkban, az elhunyt írók emlékoszlopának a megkoszorúzásakor éreztem, hogy itt valami nagyon-nagyon mélygyökerû dolognak vagyok a szemtanúja, és hálásan kerestem Albert Ernô tekintetét, amiért engem is beválasztott a delegációba. De ez a mélység igazán itt tárulkozott ki elôttem, a kanizsai tanácsterem melletti protokollteremben, ahol az örökösen újra kezdôdô és soha véget nem érô háborúk során ráéheztek az emberi világra, kenyérre, süteményre, déli gyümölcsre, borra, emberi szóra. Ezt az éhséget, ahogy néztem az arcukat, nem a mostani háború hozta. Ez az éhség talán itt munkál bennük, idôtlen idôk óta. Lehet, hogy közös még a Rózsa Sándoréval is, aki Röszkét elhagyva, csak úgy csendben, egyedül az én szememnek, kilovagolt a szamosújvári börtönbôl, és ott vágtázott még egyszer a szentgyörgyi önkormányzat Dacia Novaja mellett, egészen Kanizsáig. Micsoda éhség Istenem! Ezen a gazdag vidéken, ahol úgy sorjáznak egymás után a szebbnél szebb házak és telkek, mintha nem távolodnánk a tartós béke világából, hanem éppenséggel a felé tartanánk. Gondold el, kommentálta Ernô, jövet a bámulásom, ámulásom láttán, az itt élôk valamikor zsebszámra hozták a német márkát haza, és manapság hónapok óta nem láttak pénzt. Istenem, mi lett volna velünk? Mi egyetlen hónapig sem bírtuk volna ki, nyugdíj és fizetés nélkül. Micsoda tartalékok vannak itt! Micsoda tartalékok És micsoda éhség! Mert hiszen Nem! Most sem találom a szavakat, mert egyszerûen megszöknek elôlem, akár a levegô ott, amíg magamba szívtam a látványt. Közvetlen a háború után, amikor még a kilôtt golyó süvítve szállt a cél felé, a fegyver csövén még ott vigyorgott fogatlan szájával a másik fölötti diadal, még bombák és aknák állnak lesben alattomban a tavalyi gaz között, és mi itt a teremben már a 47. Írótábor megnyitásán veszünk részt. Kimondani is sok, hát még ténnyé varázsolni?! Negyvenhetedik alkalommal kerül sor a tábor szervezésére! Ez pedig negyvenhét évet jelent, idestova egy lepergett teljes emberöltôt És azt a mérhetetlen éhséget, meg azt a halhatatlan, konok, a világnak neki- és szembefeszülô kitartást, ami ezt a kis közösséget, Kanizsát, ilyen fantasztikus, erôn felüli vállalkozásba és kitartásba kergette. Kanizsának nincs ipara, az egy kerámiai gyárat leszámítva, ami most a háború után még csip-

9 kerózsika álmát alussza. De Kanizsa lakói igazán mély gyökeret eresztve állnak a Rózsa Sándor lovának és más nála jóval nagyobb betyárok lovának patkója által barázdálta földön, gyökerük olyan mélyre ereszkedett, hogy háború, éhség és nincstelenség dacára is táplálni, éltetni tudják az írótábort, s benne a meleg emberi szóért, összecsukott tenyér rejtekében didergô szívdobogást. Milyen az ember, azt árulja el, amit félt, és amit szeret. És éppen ez a szívdobogás árult el, éppen ezt a szívdobogást árultam el! A megnyitó másnapján aztán, amikor az iskolaigazgató, hadd ne mondjam ki, írjam le a nevét, az elôzetes megbeszélés ellenére sem, valószínû, hogy a kormányhoz hû, nálunkfele prefektusnak nevezett, ott kormánymegbízottként szidott despota utasítására nem engedte, hogy az iskolájába látogató népes íróküldöttség szerbek, magyarok egy rövid irodalmi délelôttön találkozzanak iskolája tanulóival. Áruló mivoltát úgy akarta megoldani, hogy igyekezett szívbôl igazán gyûlölni bennünket, annyira, hogy még a protokollum elemi szabályának, a kézfogásnak sem tett eleget. Pedig hát neves szerb írók és költôk is voltak a csapatban, de ô ragaszkodott a merev parancshoz: nem! Így csak a macskát tették ki valamikor, lámpaoltás elôtt. A hirtelen, nagyívben felpörgetett kezdés után, ez már meredek folytatás volt. Ott álltunk a küszöb elôtt, az éjszakában, és úgy éreztük, nem múlt el a háború, csôre töltött indulatok lapulnak a mélyárnyékban, a Balkán minden titokzatossága, veszedelme itt ólálkodik körülöttünk, mert hiszen abban a percben, amíg a nemeit lôtte ránk apró sorozatokban, a direktor úr tekintete helyett, amibe percig sem láthattunk be, mindazt beleképzeltük, ami rettegésként járta be a világot a háborús évek alatt, és hajlandóak lettünk volna a legkisebb kétely nélkül hitelt adni bármilyen rémhírnek. És akkor a hátunk mögött értünk is szégyenkezô szerb írók közül egy szabadkai rádiós hozza át a hírt, miszerint van a csoportban egy kikindai fiatal szerb költô, aki És amikor odafordulok, akkor derül ki, hogy nem kikindai fiatal szerb költô, hanem brassói fiatal román író! De én képtelen vagyok átmenni a szivárvány alatt, ami igazából nem is szivárvány, hanem egy szivárvány színûre pingált vasfüggöny, amit a háttérben örökösen meglapuló nálunk prefektus, náluk kormánymegbízott engedett le közénk. És nem tudom, talán, mert hirtelen otthon éreztem magam, talán, mert hirtelen a még régi rendszerben élô Szerbia magyar kisebbségének véltem magam, nem mentem oda a brassói fiatal román prózaíróhoz, csak bólintottam neki, és hagytam, hogy maradjon meg ezután már fiatal kikindai szerb költônek. És ô is, csak bólintott, mert képtelen volt átlépni a szivárvány-falon, felelôsnek érezte magát az elvetélt délelôttért, és az árnyékfelfalta barátságért. És mit ad a sors? Alig két év múlva újra a Kanizsai Írótábor meghívottja vagyok. Azóta megtörtént a rendszerváltás, és az iskolaigazgató iskolájába írókat küldenek. Hiába kérem, hogy én is mehessek oda, a szervezôk félnek, pedig teljes szobatisztaságot ígérek, szólni sem fogok, csupán csak szeme közé szeretnék most már nézni a direktornak. Nem lehet! Megértem ôket, hiszen még mindig olyan törékeny a béke, hogy ki tudja, elég csak egy szemvillanás, és a vékony kéreg elolvad alólunk, s mi máris ott fortyogunk egy új háború, vagy a régi, kiújult háború bugyrában. A Balkánon minden lehetséges Helyette az oromi Kis Ferenc partizánhôsrôl elnevezett iskolába visznek el, ahol az 1945-ben a Tiszába lôtt áldozatok dédunokáinak arról kellene beszélnem, hogy milyenek is voltak az ötvenes évek. De képtelen vagyok rá. Igazából nem ez, ami megbénítja a szám, csomót köt a nyelvemre, hanem az iskolaigazgató hátát és gerincét melengetô, biztosító könyvtár. Csupa pirosbetûs könyv, ahogy nálunkfele mondtuk valamikor, klasszikusok: Marxék, néhány Lenin és Miloseviè. Nem állom meg, és a hosszú asztal mellôl odabattyogok, hogy közelrôl lássam ezeket a ritkaságokat, mire az igazgató a nagyon elfoglalt emberek apró szégyenkezésével torpan meg a mondat közepén: Jaj, a könyveket nézi? Sajnos, még nem volt idôm, hogy egy kicsi rendet teremtsek közöttük. És azt hiszem, ebbôl mindenki érti, hogy miért nem találják Szerbia-szerte a keresett háborús bûnösöket, Karadjicot, Mladicot és a többieket. Visszatérve a bázisra, a könyvtárba, Tolnai Ottó remek elôadása, az ablakról, már-már kiver minden szürkét és szomorút belôlem. Csak azt sajnálom, hogy a szerb kollégák egyetlen szavát sem értem. Alig teszem szóvá, máris tolmács szegôdik mellém, és ettôl aztán vérszemet kapva, mint a vak, aki rájön, hogy még sem vesz el a világban, mert ô is lát valamit, s a többit, meg a biztonságos közlekedéshez szükségest kiegészíti a közösség segítô jóindulata, meglátom, hogy hiszen a téma számomra ismerôs! Az ablak! Hát persze! Ott a dolgozó szobám ablaka, ahonnan éppen a sokat vitatott, épülô csendôrlaktanyára látok, a fejünk fölé tornyosuló erôszakra, a mindennapunkba beköltözô félelemre, bizalmatlanságra, és hogy én ezt megírtam már. De igazából csak most veszem észre, hogy rémálmaimba nem a mindig dojnát fütyörészô katona les be, hanem még ott áll mögötte valaki, csak eddig nem tudtam ki, de most már tovább látok, és sejtem: Gavrilo Princip. Szólok a frusztrációról, amit ez a panoráma vált ki bennem reggelente. Arról, hogy sokszor hosszú percekre megszöknek a szavak, és úgy is van, hogy csak másnap, vagy harmadnap térnek vissza, mintha közben mi sem történt volna. Aztán elhallgatok, mert nem vagyok biztos benne, hogy szerb barátaim értik, amit mondok. És ezzel, azt hiszem, önként vonom kétségbe a saját állításomat: hogy higgyen nekem más, amikor én sem akarom elhinni, hogy milyen rettenet szakad rám nap mint nap, és aztán ebben az önsajnálatban, magamra szabadított bizonytalanságban már szinte érdektelenül siklok el Beszédes István kihívása mellett, aki éppen arra biztatja az írókat, hogy még mindig nem késô feliratkozni a prózai megmérettetésre, és sûrûn osztogatja Magritte jelképesen felvágott festményének darabjait a vállalkozó kedvûeknek. Éppen már ki akarok térni a felkérés elôl, amikor váratlanul a kezem önálló lesz, és elvesz egy képtöredéket, amirôl írnom kell majd. Mi a határidô? kérdem Beszédes Istvántól. Ma délután öt órakor fel kell olvasni a mûvet. Nézem az órát, még vagy másfél óra ebédig, délután még amennyit hozzá lehet lopni a sziesztából. Ez összesen sincs három óra. Hm, kihívásnak nem rossz. Itt a másik teremben vannak számítógépek. 9

10 10 Máris le lehet ülni dolgozni. Kiterítem a képet, és egybôl összezavarodik elôttem a világ, nem látok mást csak egy gomolygó, nagy szürke káoszt. Istenem, mi lesz ebbôl? Aztán, mint az asszonyok szokták a guzsalyon, kiválasztok egy szálat ebbôl a nagy összekuszált szürkeségbôl, és kezdem pörgetni az ujjaim közt, mintha orsó lenne, és csodák csodája, csendben és szaporán tekeredik le róla a szál. Arcok, alakok, mozdulatok, illatok, tekintetek villannak fel. És mire rögzíteném ôket, két szerb költô csak úgy otthonosan, panyókára vett etikettel, akárha itthon nálunk történne, jól bevált balkáni szokás szerint, elkezd teleszájjal beszélgetni, majd vitázni, a többivel, persze, mit sem törôdve. Az a vékony fonál, amit az imént megtaláltam, és olyan büszkén már-már világgá is kürtöltem, most egybôl elszakad, és én ott maradok felajzott idegekkel, egy alig-alig elkezdett történettel, amibôl már képtelen vagyok kilépni, mert csak egy kicsi kellett volna még hozzá, és ô kezd el engem írni. Így viszont se kint, se bent, se fent, se lent De a történet nem hagy! Délután hamarabb lopom vissza magam, és még marad másfél oldalra idôm. Ennyi! Kezdôdik a felolvasás. Felolvasás után, már a vacsoránál, de még mielôtt a költôk híg lére eresztett verseikkel merényletet követnének el a pompás halászlé ellen, odajön hozzám egy filmszínész kinézésû úriember: Bosko Krstic mutatkozik be és gratulálok a felolvasott íráshoz. Én pedig máris segélykérôen pislogok Beszédes István felé, aki odajön ugyan, de különösebben nem izgatja magát sem miattam, sem Boskoért, mert tudja, amit tud, történetesen azt, ha én nem is beszélek sem szerbül, sem horvátul, Bosko, újdonsült barátom, ha kissé törve, aprózva is, de meg tudja magyarul értetni magát. És el is mondja, hogy Erdély nagy szerelmesének vallja magát, járt Kolozsváron, Tusnádon, és mi több, járt Sepsiszentgyörgyön is, amit nagyon a szívébe zárt, annyira, hogy most mindazt, amit Erdélyben és Szentgyörgyben megszeretett, bennem látja megtestesülni, és hát mindezért cserébe fogadjam el magyarul megjelent könyvének, A Behringer-kastélynak (Bosko Krstic: A Behringerkastély. Regény, Forum Könyvkiadó) egy dedikált példányát. Bosko Krstic személyében a mai szerb próza élvonalbeli képviselôjével hozott össze a Beszédes István ujjmozdulatára engedelmeskedô Sors. Röviden, néhány szóban, hadd mondjam el, ki is Bosko Krstic: szabadkai újságíró, irodalmár november 1-jén született Miholjacki Martincen (Horvátország). Gyermekéveit olyan bácskai földbirtokon töltötte, amelyek egykor Fernbach, Ungár és Szepes(i) családok tulajdonában voltak. Általános és középiskolai tanulmányait Szabadkán fejezte be. Szerbhorvát(?) nyelvbôl és jugoszláv irodalomból szerzett oklevelet a belgrádi Filológiai Fakultáson. Esszékötete, a Suboticke senke (Szabadkai árnyak) két kiadásban jelent meg: 1992-ben, majd 1994-ben. A Szabadka címû, gazdag kivitelezésû monográfiája 1996-ban látott napvilágot. A Behringer-kastély címû regénye 1996-ban helyet kapott a Nin címû belgrádi hetilap hagyományos és rangos válogatásában az év öt legjobb regénye között. Bányai János a kis kötet (mindössze 160 oldal) utószavában ezt írja: Bosko Krstic szavait, mondatait, a regény bekezdéseit és fejezeteit, mindvégig áthatja valami furcsa, talán éppen Csehovra utaló nosztalgikus és egyben ironikus melegség. A nosztalgia itt e beláthatatlan távolság, a visszavehetetlen múlt megnevezése, az irónia pedig a távolság fenntartása, az elmúlás tényének némileg érzelmes elfogadása. Két egymásnak feszülô tényezôje Krstic narrációjának. Minthogy történeteit, formateremtô írásmódját egészében áthatja ez a különleges érzelmi többlet, Krstic regénye valóban kilép a szerb regénynek a fantasztikumot, a történelmi fikciót, a posztmodern gyakorlatot hirdetô kánonjából Én azt hiszem anélkül, hogy bármiben is ellent mondanék Bányai Jánosnak, a mai szerb irodalom, és Bosko Krstic alapos ismerôjének, hogy számomra, ha közvetetten is, de ez a csehovi világ mégis inkább ajtmatovi közvetítéssel dereng fel, és ez az ajtmatovi couleur közelebbivé és természetesebbé teszi számomra. Mert hiszen maga Bosko Krstic is hatalmas vargabetûkkel közelít a történet magjához, ami, valljuk be töredelmesen, hogy mint olyan nem is létezik. Nincs történet, csak táj van, egy lerombolt kastély a mélyben meghúzódó világával, a rá és köréje feszülô indulatokkal, amelyeket jócskán megszépít az idô, és a köréjük szövôdô, térben, idôben és témában ide-oda ugráló mese. Bosko Krstic egyetemességében látja az idôt, képtelen egyetlen szegmentumot kiragadni belôle, nála a múlt visszajár a jelenbe, hiszen rég halott polgármesterek és annak szülei árulják portékáikat a szabadkai bolhapiacon, nosztalgia villamosok döcögnek olyan utcákon, amelyeket soha nem érintett villamos kereke. Ez maga az ôrület, mondja ki Bosko, de ha egy lapot fordítasz a könyvben, már újra egy másik múltban találod magad, a felidézhetetlen múltban, a megfoghatatlan múltban, ami talán csak bennünk él igazán, akik hiába keressük például a Behringer-kastély igazi képét, mert nem találjuk, hiszen ahány emlékezô, annyiféleképpen emlékszik, és magyarázza. Nem létezik, csak az emlék, ami a miénk. A Behringer-kastély maga az elveszett, az értelmetlenül elkótyavetyélt múlt, ami után mégis lázas kitartással kutat az ifjú Aldin, akit kezdetben még alig ismerünk, aztán mind közelebb és közelebb kerül hozzánk, majd lassan kiderül róla, hogy köze van a vidékhez, köze van a kastélyhoz, köze van a múlthoz, hiszen az apja, az öreg Aldin kellett volna kiássa valamikor a kastély kútját. A dolgok valahol a mélyben mégis összefüggnek. Ezt Bosko hangosan sehol nem mondja ki, de érzik az örökös csapongásban, amivel váratlan helyzetekben hagyja abba a jelen történetét, és csap át a múltba, vagy történetesen éppen fordítva. Valójában miért is rombolták le a Behringerkastélyt? Ez a kérdés, mint valami gyanú ébredt fel hirtelen az ifjú Aldinban, sok évvel késôbb, amikor már nyoma sem volt a régi kastélynak, amikor újrakezdôdött a falvak, városok, emberek nagy pusztítása. Aldint meglepte a kérdés, mert elôször nyíltak meg elôtte eszmélésének távoli titkai, és kényszeredett, ám megmásíthatatlan vágya támadt, hogy visszatérjen hozzájuk. A régmúltra vonatkozó adatként jelent meg emlékezetében a Behringer-kastély, teljesen váratlanul, amikor a szabadkai bolhapiacon tíz doboz amerikai cigarettát vásárolt egy feketézôtôl, mert abban az idôben a trafikokban nem dohányt árultak, hanem alkoholt. Szóba elegyedett az

11 olcsó kínai kabátok garmadája mögött megbúvó árussal, a volt polgármesterrel, akit egy menôbb feketézô odaengedett asztala sarkára, hogy kirakhassa saját áruját: némi macedóniai és amerikai cigarettát, német öngyújtókat, magyar villanyégôket, lengyel csavarhúzókat és két üveg orosz vodkát. Amikor Aldin az álcázás ellenére felismerte, a volt polgármester tragikusan alacsony nyugdíjára panaszkodott, mintegy magyarázkodva, amiért kénytelen a bolhapiacon feketézni. Bosko Krsticnél a múlt nem elveszett édenkert, noha az idô ráncokat elsimító hatása nála is érvényesül, miközben, ha nem is idilli világban, de a jelennél kézzelfoghatóan emberibbnek látszó világban felépül a kastély Behringer Jakab, de legfôképpen felesége, Krisztina szeszélyes elképzelése alapján. Csakhogy a kastély, a titokzatos kastély sorsa már eleve elrendeltetett azáltal íme egy másik módja a múlthoz való kötôdésnek, hogy maga a kastély is a múltra és a múltban elkövetett pusztításra épült: Behringer Jakab maga választotta ki a kastély helyét, több kilométerre a fôúttól, valahol a birtok közepén. Egy völgy fölötti dûlôt választott, a völgyben a Krivaja folyócska csordogált, tavasszal vadvizek fakadtak a környéken és kis tóba gyûltek. A környékbeliek szerint hajdanában egy falucska állt itt, templommal, de a régmúlt háborúban mindent leromboltak, a föld és a homok pedig betemette a nyomokat. A közeli réteken legeltetô disznó- és marhapásztorok azt állították, hogy azon a helyen, valahonnan a föld mélyébôl, idônként harangzúgás hallik, de ez valószínûleg csak a közeli falu harangjainak visszhangja lehetett, a szelíd dombháton visszaverôdve, szétszóródott a pusztában és ezt a csalóka hangjátékot játszotta az arra járókkal. Bosko Krstic anélkül, hogy a múltat vagy a múltbéli állapotokat idealizálná, szán néhány erôteljes tollvonást a kastélybeli gazdálkodásra, a kastély és környezet viszonyára: Mi itt a faluban nem szerettük a Behringerkastélyt állapította meg a bölcs öreg, akit az egymást sûrûn váltogató elnökök mellett továbbra is vezetôjükként tiszteltek a falubeliek. Ott minden másként volt, mint nálunk. A faluban a barmok szinte a házba is bejártak, istállóbûz érzôdött lépten-nyomon ott az istállók a háztól távol álltak, és mégis mindig tiszták voltak, a kastély teraszán pedig virág illatozott és puszpángsövény zöldellt. Még az állatok is másmilyenek voltak: a mi marháink és lovaink soványak, betegesek voltak, a kancák nehezen maradtak viselôsek, talán a nehéz munka miatt, a tehenek pedig, ha egyáltalán leborjaztak, kevés tejet adtak. A disznók a birtokon kétszer annyi malacot fiadztak, mint a mieink. A legjobb falubeli lovak sem tudtak lépést tartani a kastély csikóival, ha kocsiba fogták ôket. A gyümölcs is másfajta volt, nagyobb, édesebb: a facsemetéket az úr messze földrôl hozatta. Volt olyan ôsz, amikor nálunk semmi nem termett, ott meg roskadoztak a fák. A mi pálinkánk zavaros és gyönge volt, az övék áttetszô és méregerôs. De ott az emberek is mások voltak. Mindannyian tudtuk, hogy Márta úrnô nem szereti az urat. És ebbôl a világból mindössze annyit tudunk meg, hogy Márta asszony nem szereti az urát, s hogy ez ne tûnjön fel, azt a látszatot igyekszik megôrizni, hogy harmonikus házasságban élnek, hiszen a férje Andreas is, megtesz mindent a látszat megôrzéséért. És az is könnyen megtörténhet, hogy a játékot mindketten olyannyira komolyan veszik, hogy az maga egy adott pillanatban az intézô vad szerelmi kitörése ellenére is, valósággá válik, a színlelés váratlanul átmegy valóságba, ami mögött mélyen dúló érzések lapulnak. De akkor már késô, mert a kastély fölött szétterjeszti árnyait a predesztinált jövô: rövidesen meghal Márta asszony, és kitör a háború. Innen már rohamléptekkel közeleg a pusztulás. Az úr is és az intézô is, mint bármelyik férfiember a környékrôl, bevonul katonának. Érdekes módon a Behringer-kastély pusztulása felülrôl érkezik, nem alulról, ahogy a baljós elôjelek miatt várná ez ember. Ezen mindenképpen jó volna elgondolkozni, és alaposan fontolóra venni a dolgot. Elôször az esô lemosta a tetôrôl a port meg a ráhullott leveleket és ettôl eldugultak az ereszek. A csatornák kilazultak, és amikor a bennük rothadó avar súlya letépte ôket, magukkal sodortak néhány cserepet is. A lyukakon a galambok kezdtek bejárni a padlásra, elszórt magok után kutatva, majd oda is fészkelve, és mindent összepiszkítva ürülékükkel. Esô áztatta a gerendákat, és az egyre nagyobbodó nyílásokon át besütô nap tüzétôl szétszáradt, megrepedezett a fa. Amikor ismét esôs idô járta, a száraz gerendák szivacsként szívták magukba a nedvességet, korhadni kezdtek, gyöngült a tetôszerkezet. A tetô megroggyant, a színes kerámiacserép mintái szétcsúsztak, a víz egyre több helyen talált utat magának, lassan a tartóoszlopok is megereszkedtek, helyenként eltörtek. Aztán véget ér a háború, és lassan-lassan újraindul az élet, de a világ már többet soha nem lesz olyan, mint amilyen volt, mint ahogy a széttört kôkorsót is nehéz teljesen épnek összeragasztani. A háború alatt a Behringer-ménesbôl szétlopkodták a lovakat, a világnak mind a négy tája felé jutott belôlük. A legtöbb elpusztult a harcokban. Néhányat a környezô falvak parasztjai vittek el még az elsô napokban, többre késôbb akadtak rá a határban, eltépett kötôfékkel, ezek maguk szöktek meg a sorsára hagyott ménesbôl. A legjobb ügetôlovak pedig nyomtalanul eltûntek. A háború után a birtokra elôször a kiszolgált katona- és rendôrlovak kerültek, ezekhez társultak a Kolar intézô által a falusi istállókból visszaszerezettek, de ezek többnyire öreg, kiéhezett és tönkrement állatok voltak. Noha inkább mezôgazdasági munkára alkalmas lovakkal, de a ménes ismét föléledt. Az igazgatóság egy távoli vidékrôl származó embert, egy bizonyos Iliját nevezett ki fôlovásznak, aki a háború alatt tanult meg ezt-azt a lovakról. A féltékeny parasztok megalapozatlannak tartották ezt a kinevezést, és az ezzel járó, alig észrevehetô, de mindenképpen kedvezményezett helyzetet, és ezért senki nem kedvelte a férfit. Hát ez már az új világ, ami olyan észrevétlen szivárog be a vidékre és telepszik rá az emberek, a táj és állatok sorsára, hogy alig érhetni tetten. És érdekes módon Bosko Krstic nagyon is tetten éri. Telitalálat, ahogy ezt ábrázolja. Nem hosszas felvezetéssel meséli el a szép, új világ meghonosodását, hanem egyszerûen közli a tényt, hogy váratlanul, egyik napról a másikra, a birtokra hazakerült és munkáját újrakezdô Kolar intézô által feltámasztott birtokon fegyenctelepet létesítenek. És ott, ahol valamikor szervezett élet, gazdálkodás folyt, ott mostantól far- 11

12 Vén Zoltán kisgrafikája 12 kastörvények uralkodnak. És ezt nem képletesen, átvitt értelemben mondja Bosko Krstic, hanem nyílt, egyenes beszédben. A parasztok hozták a hírt, hogy a nagy orosz sztyeppékrôl és a Kárpátokból éhes farkascsordák érkeznek, leölik az állatokat és megtámadják az embereket is. És egy jeges éjszakán, a drótkerítés keleti felénél felvonyítottak az elsô farkasok. A lovak megbokrosodtak, az emberek pedig félni kezdtek. Félelmük, amit késôbb, sorsukba bepillantva kiderül (Ilija a lovász, hivatásos besúgó, a kulákgyilkolásért enyhe fogságra ítélt rendôr, Radulo a háború alatt eltûnt, majd egyenruhában tért vissza, valami alacsonyabb rendfokozattal, sôt, kitüntetéssel. Senki sem tudta, mivel érdemelte ki ), nem is volt alaptalan, ha ilyen emberektôl függött a sorsuk. És egy nap bekövetkezik a gyilkosság, aminek jeges szele mindvégig ott kísértett a levegôben, érzôdött, hogy csak az alkalomra vár. Nyomozók váltják egymást, nagy ügyet kerekítve a banális balesetnek látszó gyilkosságból, hiszen az örökösen bizalmatlan és ezért minden irányba szimatoló hatalom önmagát látja veszélyben, és nagy, széles alapokra kiterjedô leleplezést szeretne produkálni. S mivel ez elmarad, egy ideig még folyik a nyomozás, s közben lassan megszûnik a tábor, magára marad a kastély is, hiszen Aldin, a kútásó, képtelen bô forrásra akadni, pedig érzi, hallja a mélyben zubogó vizet, de nem tud utat nyitni neki. A kastély darabig még áll a lábán, szövetkezet, ilyen-olyan intézmény székel benne, aztán egy szép nap egyenlôvé lesz a föld színével, eltûnik nyomtalanul, s akár a megfejthetetlen gyilkosság, csak néhány nagyon öreg ember véli ismerni a titkát. És az ifjú Aldin megtalálja azt. Kiderül, hogy kisgyermekként mindvégig ott élt a titok közelében: a lovászt, Iliját, a birtokra visszakerült Dragon, a híres Dragon nevû ló rúgta agyon, mert a Márta asszonyba szerelmes intézô, Kolar szaga eszébe juttatta azt a délutánt, amikor szeretett asszonyával a kocsi felborult, és a rájuk találó intézô ki nem mondott szerelmének minden dühével agyba-fôbe verte. De maga Kolar intézô sem maradt életben, miután egy éjszaka felismeri a hazatérésben is bujkáló gazdáját, öngyilkos lesz, felakasztja magát, mert nincs bátorsága urával, aki sejti, tudja, hogy milyen érzelmeket táplált valamikor Márta asszony iránt, szembenézni. Ebben a százflekkes regényben ahogy Bosko Krstic nevezi a kisregényt, tulajdonképpen egy trilógia van összezsugorítva, csupán egy keskeny kis nyílást hagyva szabadon, ahonnan elszabaduljon a világ fölé szétterülô kérdés: És vajon mi történt volna, ha az ifjú Gavrilo Princip az elôtt a bizonyos 1914-beli június elôtt járt volna a konopištei kastélyban: Vajon minden úgy történt volna, mint eredetileg? Vagy nem, Princip megváltoztatta volna a véleményét, talán ott marad, beleszeret egy szép udvarhölgybe, vagy elvesz egy vidám cseh kisasszonyt? Vagy ha Ferenc Ferdinánd a végzetes nap elôtt legalább egyszer betért volna Szarajevóba egy baklavára, nem hadgyakorlatra? Így viszont valószínûleg egy vonatban, megbilincselve és betegen, Princip elutazott ugyan Konopište mellett, sors szabta útját járva, de ez a Terezin vára, börtöne és halálzárkája felé tartó út az utolsó útja volt. Ferdiandnak és Principnek a halála találkozott, nem az életük. Ezen a vidéken ezek a leggyakoribb találkozások. És mindezek után az ifjú Aldin a szabadkai bolhapiacon továbbra is ott marad a megválaszolatlan kérdéssel: Valójában kik is rombolták le Behringerkastélyt? Bosko Krstic kérdése tulajdonképpen már elsô vajdasági utamon, még mielôtt ismertem volna a százflekkes regényét felmerült bennem, mint ahogy idehaza is számtalanszor felmerül, ahányszor megállok dolgozószobám ablaka elôtt, és próbálok kilesni, tetten érni a félelmeimet. Van, amikor a kérdésre ijesztô kép felel: zöld asztalnál ingujjra vetkôzött komoly urak játszanak. Elôttük felhalmozott zsetonok, azokat taszigálja a krupié hangos vezényszavak kíséretében, amelyek idôkön és korokon áttörve úgy hatnak a fülemben, mintha rég megavasodott parancsszavak volnának. Aztán meg azt is látni vélem, hogy a fényes zsetonok, tulajdonképpen kis népek századokon kínban, verejtékben megôrzött sorsa, ami végül itt a nagyjátékban úgy cserél gazdát, hogy ôk talán nem is tudnak róla, hogy egy borús éjszaka fejük fölött elvándorolt a határ, és ami eddig saját birtokuk volt, a történelem, reggelre már tiltott zónává változott. BALOGH LÁSZLÓ

13 KÖNYVPERNYE Néhány évvel ezelôtt hosszabb ideig Nagyenyeden tartózkodtam. Természetesen a kollégium könyvtárába jártam, ahol elévették a ritkaságokat, egyedi példányokat, amelyek után még Zwack úr is megnyalná unikumos szája szélit. Mutogattak ott egy fokos ôsnyomtatványt (1500 elôtt sajtolták Gutenberg receptje szerint), amelyet egykor Herepei tanár úr fedezett fel kiránduló diákjaival a Mócvidéken. Szelíd öreg néne ült a fejôszéknek kinevezett fatáblás köteten, kecskéjét tejeltette azon a könyvön, melynek még 1849-ben kelt lába Jánk ügyvéd úr vagy Axente nagyon Szever tudós úr forradalmi tevékenysége nyomán. Nem kellett még száz év sem, hogy az, ami akkor talán sajnálatos és ritkább kivételnek számított, általánossá váljék. A háborúnak még vége sem szakadt Ajrópában, midôn így tanították nekünk negyven-ötven esztendeje az RKP máris hozzálátott a tömegek nyomására a földosztáshoz. A parasztság önhatalmúan kezdte szétparcellázni minden falu határában a termôföldeket, amelyre évszázadok óta vágyott, igényt tartott. Jogosan, mondták és jött a kegyetlen kizsákmányolás címû kislemez A oldala. (B oldala az Államosítás nevet viselte.) Ezzel mintegy megszûnt a földesúri osztály osztálynak lenni, szétszakadtak a félfeudális viszonyok a mezôgazdaságban, ha jól emlékszem a sláger szövegére. Aztán eléadták a volt kizsákmányolók kényszerlakhelyre terelését, kit városra, kit megyeszékhelyre, kit a mostohahaza legszebb tájaira örömmunkára. (De kár gúnyolódni, szólok magamra, a fogatlan oroszlánnal.) Amirôl már csak meséltek, halkan, oldalra pillantgatva, soha sem a faluban lakók mondták nekünk (könyv)történész idegeneknek, hanem a leszármazottak, a régen elkerültek, az elûzöttek, a külföldön élôk, de mind szemtanúk, hogy ezzel a tulajdonossá válással egyszerre dúlták szét, barmolták szerte kegyetlenül a kastélyok, udvarházak, nemesi kúriák, papilakok berendezését, belvilágát. Eleinte azt mondták, hogy az átvonuló, kihátráló német csapatok, aztán aho- Walter Frigyes plasztikmetszete gyan az idôk vidámodtak Ceaušescu alatt, a szovjet csapatok, még késôbb az ôskommunisták, a városról küldött aktivisták, régiségkereskedôk, atommag-hasogatók, marslakók... Csak a helybeliek hallgattak mindenütt a falvakon. Az egykori jobbágyok leszármazottai, zsellérunokák, kisgazdák (nem politikai kategória, hanem gazdasági), szegényparasztok, földmunkások. Hiszen a tükrös szekrény és a vitrin, a porcelán és damaszt, a hajlított empire-szék, az ezüst, a festmény és gobelin hamar gazdára talált, majd továbbvándorolt élelmes régiségkereskedôk felé, szétbogározott az egész európai medencébe patrimonium-tövény ide vagy oda negyven-ötven év alatt. Minden házba jutott egy matrac vagy egy hímzett falvédô, régi pruszlik, párta, tányér. ôrzôdnek a ládák mélyén, mára már családi örökség, melynek eredetérôl a dédunokák semmit sem tudnak. Nem is világosítják fel ôket. Minek bolygatni a múltat? Hiszen sokan csak most nyerik vissza azt a darab földet, amit 45-ben kaptak azoktól a fránya kommunistáktól. Vagy akik korábban, az es földreformmal szerezték magyar földesuraiktól. Ebbôl az erdélyi magyar paraszt vajmi keveset látott akkor, noha a 45-ös máséból osztogatás neki is adott némi elégtételt. Eltûntek azok a bonchidaihoz hasonló fôúri, kisnemesi belsôk, házi múzeumok, zeneszobák, társalgók, szalonok, módos régi különleges konyhák, amelyek még ôrizték az Árva Bethlen Katák és Wesselényi Katák, Bánffy Jozefák és Teleki Sámuelnék receptjeit, ételeik ízét, edényeiket. Elporladtak nyomtalanul azok a székek, melyekben Kemény Zsigmond és Bölöni Farkas Sándor, Wesselényi Miklós és Széchenyi István, Bánffy Miklós, Bethlen Miklós és Kemény János báró és gróf író urakk üldögéltek egy délután, egy életen át. És persze nyomukat vesztettük visszahozhatatlanul, a helyreállítás reménye nélkül a magyar nemesi, erdélyi könyvtáraknak, könyvgyûjteményeknek. Ritkaságoknak és napi olvasmányoknak, jó lektûröknek és aláhúzott bölcselôknek, jegyzeteknek, feljegyzéseknek, naplóknak, leveleknek, szerelmes céduláknak és behajtott szélû névjegyeknek, melyen egyegy nagy név csillogott, miközben az Erdélyi Múzeumot szervezte, az Erdélyi Gazda-egyesület gondolatát fejtegette. Akirôl ma a dédunokák talán a Sapientiaegyetem valamelyik elôadásán újra hallhatnak. Hamuvá és pernyévé váltak. Nem 1849 vagy a középkor vörös kakasa szállt föl a kastély tékájára, hanem a szétosztogatott könyveket vitték haza, lapról lapra gyújtottak be vele, amíg a készlet tartott. Letették ôket ólhoz járdának, kôlap gyanánt, beragasztották vele a törött ablakokat, kitömték a ruha derekát. Leleményes az emberi elme latinul, németül, franciául, magyarul, angolul, görögül egyaránt. Elsô kiadásokkal, ritkaságokkal, aranyozott lapszéllel, bôrkötésben, pergamennel ugyanazon malôrök estek meg. Mily ritka a tûzbôl mentett könyv! S az a tanulni vágyó gyerek, öreg, ki megsejtette, értékek válnak füstté. Az emberek után. Erdély szellemiségének históriája azért lesz csonka mindörökké, mert egyszer-kétszer jót lehetett melegedni Platón és Arisztotelész, Balassi Bálint és Kemény Zsigmond lángjainál. SEBESTYÉN MIHÁLY 13

14 Könyvet összefogással 14 Jártak már jobb idôk is a könyvvásárlókra. Ha meg a vidéki iskola könyvtárának állománygyarapítására gondolunk, a nem éppen rózsástól a kétségbeejtôig terjed a skála. Így van ez Vajdaszentiványon is, ahol az iskolai könyvtárból már igencsak elfogytak az új könyvek, részint elrongyolódtak a használatban és le kellett ôket írni, részint meg a nebulók magánkönyvtárainak nem éppen szabályos bôvítési forrásául szolgáltak. Tény az, hogy alig van már háziolvasmány, és mivel a megyei könyvtár messze esik, az újabb diáknemzedék már nemzeti és a világirodalom klasszikus mûveinek ismerete nélkül fogja elhagyni az iskolát. E gond felismerésével látott neki Nagy Erika helybeli tanítónô a hiány pótlásának. A vásárhelyi könyvvásáron megkeresett néhány kiadót, könyvadomány reményében. Így érkezett az elsô adománycsomag a Pont, Apáczai és Lyra kiadók jóvoltából. Azonban az adományszervezésnek nem volt itt vége, mert ígéret született a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó és a csíkszeredai székhelyû Erdélyi Magyar Könyvklub részérôl, hogy nemcsak könyvekkel támogatnák a kezdeményezést, de egy találkozó keretében szívesen mesélnek a szentiványiaknak az intézmények tevékenységérôl, sôt írók, szerkesztôk és elôadómûvészek tolmácsolásában kis felolvasó-délutánt tarthatnának. Erre az eseményre végül február 16-án délután került sor a vajdaszentiványi Zichy Horváth Egyesület szervezésében, amikor a gyerekekkel és kisebb számban felnôttekkel zsúfolásig telt kultúrotthonban Fodor Sándor író, H. Szabó Gyula, a Kriterion igazgatója, Balogh Zoltán, az EMKK ügyvezetôje, Jászberényi Emese, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztôje, Györffy András színmûvész, valamint alulírott állhatott a közönség kíváncsi tekintete elé. Szentiványi származású lévén, nekem jutott a szerep, hogy házigazdaként a vendégeket köszöntsem, de a Mûvelôdés szerkesztôjeként a másik oldalról is megszólalhattam, ismertetve egyrészt a lapot, fôleg a szentiványi vonatkozásban közölt adatokat, és másrészt átadjam a szerkesztôség adományát. H. Szabó Gyula vette át a szót és mesélt arról a munkáról, amit a kiadó végez, aki középen áll a könyv készítési folyamatában, hisz az ô szerepe, hogy a szerzôvel, szerkesztôvel, nyomdával, terjesztôvel újabban a támogatóval is tartsa a kapcsolatot, tevékenységüket összehangolja, hogy végül az olvasó hozzájuthasson óhajtott szellemi táplálékához. Ahhoz, amibôl a Kriterion jóvoltából többpolcnyi jutott a szentiványiak tulajdonába. Balogh Zoltán az EMKK könyvterjesztési módjáról beszélt, kiemelve, hogy a profithozó könyveladás mellett szívügyüknek tekintik az erkölcsi hasznot hajtó adományozást is, fôleg a szórványban, meg az információforgalomtól elkerült helyeken. Adományuk száz fölé rúgó listáján a díszhelyet a Magyarok Krónikája impozáns kiadású lexikona foglalta el. Köszönet érte. Fodor Sándor felolvasására várt mindenki a legjobban. Mondjuk a gyerekek a valóságos hôssé vált óriásszívû törpe, Csipike kalandjait óhajtották inkább hallani, de amint az kiderült, már egyáltalán nem kapható a könyvesboltokban, így hát mutatóban sem volt nálunk. Ám Sándor bácsinak került más írása a Kriterionnál megjelenô életmû sorozatban, amit mind a felnôttek, mind a gyerekek élvezettel hallgathattak. Végül Csipikérôl is szó esett, de ez már a program hivatalos része után, kötetlen beszélgetés formájában, ami azért is volt jobb, mert az oldottabb légkörben a gyerekeknek is kinyílt a beszélôkéjük, és végül igazi minitalálkozó hangulata kerekedett a dolognak. Itt kell megjegyezni, hogy eljöttek a szentiványiakon kívül a marossárpataki, gernyeszegi és a marosszentgyörgyi iskola tanulói is, jelezve, hogy a jó gyermekkönyvre mily nagy igény van. Visszakanyarodva a történtek menetéhez, legvégül a Kriterion és a Marosvásárhelyi Rádió gondozásában megjelent, erdélyi magyar költök verseit tartalmazó lézerlemezt (CD-t) ismertette a szerkesztô, Jászberényi Emese. Mivel a verseket a vásárhelyi színmûvészek tolmácsolják, Györffy András ezúttal élôben adott elô néhányat a hangulat ünnepélyessé fokozásával Ȧ vendégfogadók köszönetük jeléül kis összeállítást mutattak be a falu tánchagyományából. Mi kell ahhoz, tehetnôk fel a kérdést, hogy a bevezetôben jelzett, vidékünkön oly gyakori iskolai olvasmányhiányt kisebbítsük? Elôször is kell egy lelkiismeretes helybeli személy, aki elindítja a folyamatot, kiadóknak, terjesztôknek ír, kilincsel. Aztán jó, ha van egy civil szervezet, aki átveheti, és felelôsen kezelheti az adományokat, esetenként még pályázatokon is képviselheti az ügyet. Aztán kell a kiadók jóindulata, az a felismerés, hogy az adományozás vagy rendkívüli árengedmény adott esetben jó reklámfogás is az erkölcsi haszon mellett. Végül minden könyv és könyvtár sorsának a beteljesítôje az olvasó, hát az kell, hogy a könyvet igényeljék, kérjék, követeljék. * A vajdaszentiványi Zichy Horváth Egyesület szívesen fogad további könyvadományokat könyvtárak, kiadók, civil szervezetek vagy magánszemélyek részérôl. Fôleg irodalmunk klasszikusainak mûveire lenne igény, továbbá minden olyan könyvre, amit általános iskolai tanulók haszonnal forgathatnak. A küldeményeket, esetleges kérdéseket a Mûvelôdés (Könyvesház) címére várjuk köszönettel. SÜTÔ FERENC

15 SIKERÜLT! Derûlátó alaptermészetem dacára azt hittem, nem sikerül. S ha kudarcba fullad a kezdeményezés, legfeljebb elkönyveljük: még egy dolog, ami nem sikerült. De mert az ember örökké látni akarja a jót, hát üsse kô, ha nem sikerül, hát akkor nem, de az ötlet mindenesetre ragyogónak bizonyult. Ilyes belsô morfondírral bandukoltam a volt megyeháza felé október huszonhatodikáról huszonhetedikére virradó éjszaka, midôn a Bazár toronyórája réges-rég elütötte az éjfelet. Gondolván, hogy éjnek idején a diáksereg, mármint a kisebbek otthon maradnak, a nagyobbak pedig a Bunkerbe menekülnek a hideg s a technoôrület elôl éjszakai olvasónak kértem magam. No nem azért, hogy mennél kevesebben halljátok, emberek földim, Benedek Elek könyörtelenül ôszinte és tiszta publicisztikája száz esztendô múltán is betûrôl betûre érvényes, hanem, hogy az elképzelt holtidôben legyen, aki vegye s vigye, tovább, tovább a váltást. Aztán az olvasóteremben kiderült: tévesnek bizonyult a morfondír. Felborult ott minden elôzetes beütemezés, jó fél s tán órákat várt mindenki sorára, tekintettel arra, hogy a diáksereg egyszerûen megszállta a könyvtárat. Bánta a fene, amikor az olvasmányok jobbnál jobbak valának, s hát még a jó kis Társaság! Kétezeregy október huszonhatodikától másnap délután öt óráig percre pontosan huszonnégy órán keresztül folyt a felolvasás a megyei könyvtárban. Százötven olvasó rótta Móricz Zsigmond, Hamvas Béla, Benedek Elek, Antoine de Saint Exupéry, Gabriel García Marqes, Mark Twain, Charlotte Bronte, Mikszáth Kálmán, Móra Ferenc, Illyés Gyula, Ion Luca Caragiale, Tamási Áron, Szabó Dezsô, Bodor Ádám, Mikes Kelemen, Rejtô Jenô, Kolozsvári Grandpierre Emil, Slawomir Mrozek, Faludy György és sok-sok jeles tollforgató sorait. Olvastunk-hallottunk regényrészleteket, novellákat, moldvai csángómagyar népmeséket és egyszerûen csak meséket, balladákat, történelmi tanulmányrészletet, rekeszizmot görcsbe rántó humort, komor-komoly publicisztikát, gyermekverseket. Olvasott polgármester, tanár, tanító, könyvtáros, színmûvész, színházigazgató, dramaturg, vámellenôr, néprajzkutató, újságíró, helytörténész, vállalkozó, képzômûvész, muzeológus, muzeográfus, megyei tanácselnök s alelnök, könyvtárigazgató, városi RMDSZ-elnök, múzeumigazgató, mérnök, szociális munkás, szerkesztô, lelkész, nôvér és diákok, diákok, diákok, sokan, sokan, nagyon sokan, kik valának az olvasótábor derékhada. S olvasott egy óvodás, kérem, tisztelettel, egy óvodás! Kelemen Fruzsina személyében, ki elhozta nekünk meséinek és hôseinek kedvencét, A csillagszemû juhászt. S nem volt megállás napnyugtától napnyugtáig. Elfogyott negyven liter almalé, ugyanannyi kávé s tea (felnôtteknek kupica pálinka). Ráment egy éjszaka, bekarikásodtak a szemek, de kit érdekelt mindez, amikor olvasni s felolvasni, róni a betûbarázdákat olyan öröm, hogy azt elmondani nem, csak érezni lehet. Ez volt öreg vármegyénk Háromszék történetében az elsô, de nem az utolsó olvasómaraton. Sikerült! BENKÔ LEVENTE KÖNYVTÁROSI MÚLTAM ÉS JELENEM Ha nem számítom azt, hogy fiatal legényke koromtól mint akinek a humán tudományok iránti érdeklôdése korán megnyilvánult a családi könyvtár rendben tartása az én feladatom volt, komolyabb formában 1939 ôszétôl lettem könyvtáros. Szép érettségi eredményemnek köszönhetôen egyetemistaként ingyen jutottam lakáshoz, koszthoz, de ennek fejében könyvtárosi szolgálatot kellett teljesítenem Kristóf György professzor oldalán a magyar nyelvészeti és irodalomtörténeti tanszék könyvtárában. Mondanom sem kell: igaz boldogságot jelentett az, hogy saját kulcsot kaptam a tanszékhez s bármikor bemehettem. Rendezgettem a könyveket, kiszolgáltam a könyvigénylôket, vagy csak leültem az egyik asztalhoz s olvasgattam. Kristóf professzor megbízott egy különleges feladattal is. Jancsó Elemér akivel ekkoriban ismerkedtem meg már elindította az Erdélyi Ritkaságok elnevezésû sorozatot. Ebben kellett megjelennie a professzor gondozásában Péterfi Károly A vizsgálódó filozófiának systemája harmadik részeként az Ízléstudomány vagy Esztétika címû kötetnek. Nos, abban az idôben még az írógép használata nem volt általános, a nyomdába a szó szoros értelmében vett kéziratot vittünk. Péterfi Károly elég nehezen olvasható, kéziratban maradt mûvét be kellett másolni. Ebbeli ténykedésemrôl a professzor nem feledkezett meg, mert az utolsó, 135. oldalon ez áll: A kéziratot a 23. lapig magam, onnan végig Szabó György hallgatóm másolta odaadással Kazinczy Gábor rézkarca és hûséggel. Különben Kristóf György közvetlen, jókedélyû ember volt. Egyik elôadásán, már nem tudnám megmondani, milyen apro- 15

16 póra, elmesélte, hogy egyetemi hallgató korában a török nyelv és irodalom kolozsvári professzora megkérdezte, mik a tervei az egyetem elvégzése után. Ô erre azt felelte, hogy talán akad neki is valahol egy tanári állás. Mire a professzor: Legyünk észnél! Kérjen ösztöndíjat, menjen ki Konstantinápolyba, két évig látogassa a kávéházakat, s amikor hazajön, állást kaphat az egyetemen, mint a török nyelv tanára. Itt az elbeszélô megállott, hatásos szünetet tartott és így folytatta: Hát, a dolgok nem így történtek. De nem történtek rosszul, ahogy történtek. Másodjára a marosvásárhelyi úri kaszinó könyvtárosa voltam 1945 ôszétôl 1947 ôszéig. Frissiben tértem haza a deportálásból, a szovjet paradicsomból s állásért folyamodtam a római katolikus fôgimnáziumban. Az állást meg is kaptam. Nemsokára igazgatóm, egyben volt francia tanárom, Gampe József megkérdezte, nem vállalnám-e az említett könyvtár vezetését, mert ô igazgatói elfoglaltságai miatt nem tudja folytatni ezt a munkát. Vállaltam. Igazgatóm bemutatott dr. Fekete Andornak, a kitûnô ügyvédnek, aki a kaszinó elnöki tisztét töltötte be. Megkaptam a megbízást; kényelmes és hasznos feladatnak bizonyult. Hetente kétszer tartottam nyitva, kiszolgáltam a jórészt hölgyekbôl álló olvasóközönséget, ugyanakkor magam is sok jó könyvet olvashattam, mert a könyvtár fôleg a színvonalas szórakoztató irodalom termékeibôl állott. Harmadik, egyben utolsó könyvtárosi munkám már csak családi könytárunk kezelésébôl, rendezgetésébôl áll. Ámde itt beszámolhatok egy korszakalkotó újításról. Mivel idôs korom folytán sokat gyengült a memóriám és több könyvet csak hosszas keresgélés után találtam meg, minden könyvemrôl cédulát készítettem. A cédulák jobb felsô sarkán jelzés olvasható, például SzJ 3h. Ez azt jelenti, hogy a háromrekeszes szekrény jobb oldalán, a harmadik sorban, hátul található a keresett könyv. Más példa: EK 1e, vagyis az elôszobai kispolcon az elsô sorban elöl. Három hétig dolgoztam ezen a topográfián, de megérte, bárkinek ajánlhatom. Kár, hogy életemnek ezt az egyetlen találmányát nem szabadalmaztattam, pedig ki tudja! talán még Nobeldíjat kaphattam volna érte. SZABÓ GYÖRGY Dante-mûhely 2. Ének a Pokolból A Könyvesház 2001/1-es számában közöltük Dante halálának 680. évfordulója alkalmából az Isteni színjáték újabb magyar tolmácsolását az Olaszországban élô Lôrinczi László tollából. Ezt folytatjuk alább két énekkel s a hozzá fûzött jegyzetekkel. Gy. Szabó Béla fametszete a Dante-sorozatból Tizenkettedik ének (A vérfolyam partján) 16 A hely, hová magasról mélyre tartva leértünk, köves volt, s attól, mi rajt ott 3 kitárult, bármely szempár megriadna. Miként a hegy, mely lerontá a partot az Adigén, Trentónál közelebbre, 6 mert rengés érte vagy csak megcsuszamlott, és sziklás csúcsa lentig hengeredve nagy tömegét a völgylapályra dobta, 9 s most oldalán bárki le is mehetne örvényünk így zuhant a mély torokba; s a messzi, csipkés vápaszélen 12 fönt terpeszkedett Kréta szörnylakója, ki áltehénben fogant vala régen; csak nézett, önmagát tépve-sebezve, 15 mint az, ki dühét rejti bensejében. De Bölcsem odakiáltotta: Nemde Athén vezérét sejted most elôtted, 18 honodban ki halálodat kereste? Lódulj, te bestefi! Ez itt a völgyet nem nôvéredtôl kitanítva járja, 21 csak kínját látni mind e szenvedôknek. Nézd a bikát, kinek lazul igája, mikor a gyilkos bárd lecsap a vadra, 24 de nem fordulhat, s szökdös rúgkapálva, ilyen volt Minotaurus haragja; az látta, s rámkiáltott: Fuss a mélybe!

17 27 Jobb lesz neked, míg dühét kiadja. Mentünk tehát, a dúlt kövekre lépve, melyek a lejtôn szerteszét hevertek 30 s inogtak lábam újult nehezére. Eltûnôdtem. Szólt: Tán eme kiterjedt romra gondolsz, s a szörnyre, aki ôre, 33 s dühét szavamnak fékeznie kellett. Tudd meg, hogy nemrég, amikor e völgybe jövék, s tovább, az alsó véghatárig, 36 a szikla akkor nem volt még ledöntve. De mielôtt ha elmém nem hibázik jött volna Az, hogy Dicstôl elragadja, 39 mint fönt nagy prédájának hitt e másik, a bûzös katlan repedve-hasadva megrendült; s azt hívém, a Mindenekre 42 ismét eljött a vonzás ôsi napja, mely mondják többször káoszba vezette; a régi szikla akkor tört szilánkra, 45 s kövét emitt és arrébb dobta szerte. De nézz a völgybe: közel már folyása a forró vérözönnek, hol örökre 48 ázik, ki másoknak erôvel árta. Ó vak harag, irigység kerge szörnye, mi rövid létünk gonosz izgatója, 51 s az örökösben eme kínba lök le! Egy roppant partot láték, körbe fonva a tért, hogy felsô peremét kerítse, 54 miként utam hû kísérôje mondta. S hol ösvényt vágott szegélye a szirtbe, egy sereg kentaur, mintha vadászna, 57 rohant sorban felénk, íját feszítve. Látván, hogy ereszkedünk, mind megálla, majd három közülük elôbbre lépett, 60 íját-nyílát felkészítve csatára. Egyik kiáltott: Mi a büntetéstek, hogy erre indultatok le az aljba? 63 Onnan beszélj, s ha nem, nyílam elérhet! De mesterem így válaszolt: Szavadra Kéronnak felelünk, közelre menve; 66 csak ártott lelked mohó indulatja. - Megérintett. Ez Nessus, kit szerelme mondá, szép Dejaníra vitt halálba, 69 de bosszúját ezért maga szerezte. S ki lehajtja fejét, középen állva, a nagy Kéron, Achilles jótevôje; 72 amaz Pholos, a legnagyobb garázda. De ezrivel vigyáznak még a völgyre, s nyilaznak, ha a vérbôl bármi lélek 75 a bûne szintjénél fentebbre törne. Elôttünk voltak már a fürge lények; Kéron egy nyilat vágatára fogva, 78 vele szakállát, mely arcán tenyészett, nagy szájától álla alá sodorta, s így szólt társaihoz: Föltûnt-e nektek, 81 hogy billeg, min a hátsó áll, ha nyomja? holtak lába ilyesmit nem tehet meg. De mesterem, ki már szügyéhez ére, 84 hol két természet átalakul egynek, így válaszolt: Hisz él! Az ám, szegényke! Be kell járnom vele e bús világot, 87 hová a szükség hozta, s nem a kénye. Aki a mennyekben hallelujázott, elhagyván ezt, küldte új feladatra; 90 nem lator ô, és én sem vagyok álnok. Az akarathoz, mely mindezt kiszabta, s nekem e sötét útra kelle térnem, 93 adj valakit, hogy mellettünk maradva a rejtett gázlókon majd átsegéljen, s ha kell, emezt a hátára emelje, 96 mert nem szellem, hogy repüljön a légben. Megfordult jobbkéz felé Kéron erre, s Nessushoz szólt: térülj, s vezesd vigyázva; 99 ne tûrd, ha más csapat kötôzni merne. Beálltunk így hû vezetônk nyomába, a vértôl habzó mocsarat kerülve, 102 hol messze szállt az ázók bôsz siráma. Volt ott, ki szemöldökéig merült le; s a nagy kentaur így szólt: Csupa zsarnok, 105 kiknek halál és rablás volt a bûne; most irgalomért könyörög a hangjok. Az Sándor, s Dionysos, ki zsarolta 108 Szicíliát, amíg uralma tartott; akinek ott sötét haja befonja fejét, Azzolino, s vele a szôke 111 Opizzo Esti-bôl; és ezt a monda igaz! a fogadott fia megölte. Költômhöz fordulék, de így feddett meg: 114 Az elsô ô, én második mögötte! A kentaur megállt, tövén a helynek, ahol a forró örvénybôl kiválva 117 nyakig magasodtak felénk a lelkek. Majd rámutatva egy magányos árnyra, így szólt: Úr színén döfte át a szívet, 120 mely Themze partján enyhét nem találja. És láték másokat amott, akiknek már szint fölé nyúlt feje és a melle; 123 többet felismerhetett a tekintet. Majd lassanként a vér apadni kezde és csak a lábakat égette habja; 126 jó helynek tûnt leszállni a mederbe. Látod, az innensô parton haladva, hogy folyása itt mennyivel sekélyebb 129 mondá a kentaur, alig takarja alját, de tudd, hogy túl majd újra mélyed, és szintje végül oly magasra megnô, 132 hogy nyöghetik a zsarnoki vezérek. Isteni igazságtól sújtva, elsô Attila, ki a Földet ostorozta, 135 majd Pirrhus, Sextus, s könnyeket eresztô a hôségtôl ezt örökre fokozva két Ranir: Corneto, s Pazzo, a párja, 138 kik háborút hoztak az utazókra. - Ezzel fordult, s belegázolt az árba. Jegyzet A Pokol Tizenkettedik éneke is egy nem könnyû behatolással kezdôdik Ti. az Égiek nem látták el Vergiliust pontos és határozott tartalmú laisserpasser -val esetleg jelszóval, hogy sok teketória nélkül leküzdhesse a különféle kapukat-bejáratokat ôrzô szörnyetegek, ördögök stb. ellenállását. Nem egyszer cselhez, vagy egyenesen új, azonnali égbeli segítséghez kell folyamodni, hogy védence, a Költô, megkapja a belépési engedélyt. De ebben az énekben elég a megfontolt, tréfásan is okos szó, s kitárul elôttük a Pokol Hetedik köre. Bántatlanul leérhetnek tehát a rettenetes bûzt árasztó vérfolyamhoz, amelyet Dante itt nem nevez meg, csak késôbb, a Tizennegyedik énekben (Phlegeton). Furcsa egy folyó ez! Görög elnevezésébôl tüstént kiderül, hogy tûzforró (ezért vörös is); de sok helyütt annyira elsekélyesedik, hogy tapicskolni lehetne benne, s már inkább lápnak vagy ingoványnak tetszik. Miért fontos ezt kihangsúlyozni? Azért, mert az ide beutalt bûnö- 17

18 18 sök a vétkük súlyossága szerint merülnek alá a habjaiban, szemöldöktôl bokáig, különbözô fokozatokban. És a büntetésük az, hogy áznak! De ez annyira fájdalmas, hogy a szerencsétlenek sírása-üvöltözése messzire elhallatszik köztük például az Attiláé is El tudjuk-e képzelni a zokogó-jajgató Isten Ostorát? Hiába, a Pokolban ez is lehetséges Amint tudjuk, Babits címekkel látta el az Isteni Színjáték énekeit. Tették és íme teszik ezt mások is, fôként a népszerû kiadásokban. Vajon Dante helyeselné-e? Nem egy megjegyzésébôl az derül ki, hogy folyamatos elôadásra törekedett, s nagyon is egységesnek tartotta poémáját. A mi szemünkben minden inkább csak a Purgatóriumra és a Paradicsomra vonatkozhatik, mert a Pokol nem verses regényhez, hanem novellafüzérhez hasonlít, énekeit nem köti össze a líraiság bódító lehe, mint a második és harmadik részben. Mindegyik éneknek megvan a maga sajátságos cselekménye, sokféle szereplôvel (hogy ne mondjuk hôsöknek ôket). A Tizenkettedik éneknek Babits azt a címet adta, hogy A vérfürdô, ami megmagyarázhatatlan tévedés részérôl, hiszen a szó csakis tömeges mészárlást jelenthet. A 121. sorban fürdôzôket is emleget, mintha a szenvedô alanyok lubickolnának a vérben, holott amint már említettem csak áznak a nyomorultak. De az ének igazi érdekessége az, hogy a költô kevés szót pazarol reájuk (csak a 104. sortól kezdve), ellenben részletesen és nagyon érdekesen leírja Vergilius és Dante behatolásának körülményeit, majd a sétájukat a mocsaras folyam partján. Azt hiszem, a címnek éppen ezt kell kifejeznie. Más magyarázatot nem fûzök a szöveghez. Aki tanulmányozni akarja, amúgy is rákényszerül a részletek elemzésére. De (szigorúan csak pro domo jelleggel): viszolyogva írtam le a 13. sorban az áltehén szót. (Babits is használja, az eredetiben falsa vacca ). A tehén szónak van egy arcpirítóan sértô jelentése is, amit az Értelmezô Szótár így magyaráz meg: durva Testes (esetlen) nô. Ha sokat forgalmazzuk az áltehén szót, a közhasználat felkaphatja, az elôbbi külsejû, de kicicomázott, túlzott eleganciával kérkedô nôket véve célba Viszont azt se feledjük, hogy a mûfordításnak van nyelvgazdagító hatása is. (L. L.) Tizenharmadik ének (Az emberfák) Nessus még el sem érte túl a pástot, s mi beléptünk egy bozótos vadonba, 3 ahol csapásnak nyomdoka se látszott. És nem volt zöld, hanem sötét a lombja; szép vesszôk helyett bogos, görbe ága, 6 gyümölcsként mérges tüskével rakódva. Ily kusza sûrûséget nem találna Corneto s Cecina közt sem a féreg, 9 amely a mûvelt helyeket utálja. Rút hárpiák kerestek erre fészket, kik Sztrófádon a Trójait zavarva 12 útjáról gonosz jóslattal beszéltek. A szárnyuk nagy, nyakukon ember arca, dagadt hasuk dús tollazatba rejtve; 15 e raj a furcsa fákat sírva lakja. S jó mesterem: Míg utad elvezetne, tudd meg, hogy ez a második kör öble 18 így kezdete szavait, s tovább, le, messze, amíg kiérsz egy homokjárta földre; s nézz jól körül! Merthogy amott mi fényre 21 tárul, ahhoz szavam hitele gyönge. Hallám, hogy itt-ott jajszó száll a légbe, de senkit sem láttam a közelemben, 24 ezért zavartan álltam, mitsem értve. Azt hittem, azt hiszi, hogy azt hittem, a cserjésbôl jönnek felém a hangok, 27 hol bárki megbújhat, gallytól fedetten. De mesterem így szólt: Ha egy kihajtott sarjat kezed vaj egy fából letörne, 30 belátnád, hogy eszed ma megbicsaklott. Kezemet nyújtva, éppen csak elôbbre, egy ágról téptem is parányi hosszat. 33 Miért gyötörsz? kiáltott fel a törzse. S miközben vére barnás foltra olvadt, folytatta: Miért tépsz? S panasza nem szûnt: 36 Lelkedben nyoma sincs a szánalomnak? Emberek voltunk, s fává lett a testünk; kezed még akkor is kegyesb lehetne, 39 ha kígyók lelke lakott volna bennünk. Mint zöld husángból, mikor tûzre vetve egyik végén, süvöltôn száll nyögése 42 a másikon, hol levegôt ereszte, a sebzett rönkbôl együtt folyt elémbe a szó és vér; le is ejtvén a gallyat, 45 csak álltam ott, miként a gyáva, félve. Ha már kezdettôl is hitt volna annak felelte bölcs uram, ó árva lélek, 48 amit versembôl vélhetett igaznak, kezét nem nyújtotta vón felétek; csupán hitetlen elméje okozta, 51 hogy biztattam, miért bánatot érzek. Mondd el, ki vagy; s hogy bûnét helyrehozza, új híred elviszi a külvilágba, 54 hová megtérnie engedi sorsa. S a törzs: Oly édes szavadnak varázsa, hogy nem hallgathatok; rosszul ne essék 57 viszont, ha emlékem néha hibázna. Valék, kire Frigyes császári felség bízta szívét, két kulccsal; s én figyelve, 60 úgy zártam-nyitottam, hogy kedve teljék, és titkát emberfia meg se sejtse. Dicsô tisztemmel olyan híven éltem, 63 hogy álmomat s erômet tönkretette. A ringyó, ki az Udvar közelében lapul, kéjenc szemét Cézárra tártan 66 mi közhalál, avagy udvari szégyen, felszította a lelkeket irántam; a szítottak meg szították urunkat 69 s dicsôség helyett bánat lett a társam. Lelkem, mit szégyen kételyei dúltak, azt hitte, hogy halálom lesz a mentség. 72 s igaz valóm ellen megtett hazugnak. Az új gyökökre, mik e fát növelték, halld esküm, hogy uram hû hódolója 75 voltam, s dicsérem most is e nagy elmét. S ha egyikôtök visszatér a honba, ápolja híremet, melyet kegyetlen 78 csapásával az ármány sárba ronta. Várt egy kicsit, majd: Lám, hallgat a szellem mondá költôm, ne vesztegesd az órát,

19 81 figyelj, és kérdezd, bármi jár eszedben. És hozzá én: Jó lenne, ha te hoznád szóba, ami engem még érdekelne; 84 én nem tudnám, megrendített e fogság. Így újra szólt: Jól hatna emberedre, hogy örömest tegye, amire kérted, 87 bezárt szellem, ha kedvedtôl vezetve elmondanád, miként zárul a lélek ez ágbogokba; s azt is még, ha tudnád, 90 hogy tested innét szabadul-e végleg. A törzs lehet vadul kereste útját s ereje ki is tört eme szavakba: 93 Habár rövid lesz válaszom, de tudd hát: midôn testébôl önként kiszakadva a bûnös lélek indul végzetére, 96 Minos a hetedik gödörbe csapja. Lehull e fák közé, nincs más esélye, majd ott, hová a vakszerencse szórta, 99 csírába kap, akár ha tönköly érne; lehet vasfû, vagy felnô dús bozótba. A hárpiák jó legelôje lombjuk, 102 s ha fáj a seb, ablak a fájdalomra. Testünket majdan mi is idehozzuk, mint mások, ám nem ölthetjük fel újra; 105 csalás is volna, hisz egyszer ledobtuk. Behurcoljuk ez átokverte zugba, s itt lesz majd földi testünk felakasztva: 108 önnön árnyékfájának ága húzza. Mi nem mozdulunk, hátha még akarna beszélni ez a törzs, s vártuk a hangját, 111 de felfigyeltünk, lám, egy furcsa zajra, mint amikor a kant csaholva hajtják a bôsz ebek, az álláshoz közelre, 114 s törik a fákat-bokrokat, rohanvák. Valóban, balkézrôl betört a cserbe két meztelen, megtépett ember árnya, 117 s futott a tüskés ágak közt, lihegve. S az elsô így: Jöjj, jöjj, halál! kiálta. S a társa, aki elmaradt mögötte: 120 Lano, mikor Toppónál folyt a játszma, lábad nem ugrott, mi? emígy üvölte. De erejébôl többre nem futotta 123 s testét egy bokorral csomóba törte. Hátul rajzott az erdô minden odva, ontván a fekete, éhes szukákat, 126 mint vad agarakat, ha láncuk oldva. S valamennyi a lelankadtra támadt, acsargó foggal marcangolta-tépte 129 s a fájó tagokat dugta magának. Fogta uram most kezemet kezébe és a bokorhoz vitt, mely hôn siratta 132 hiába sok sebét, hol dôlt a vére. Giacomo da Sant Andrea, mi balga okból mondá használtál védelemre? 135 Nem én sok bûnöd hozott le e bajra. Midôn a Mester megállott felette, így szólt: ki voltál, hogy most annyi helyen 138 fújod ki bánatod, vérrel keverve? És hozzánk ô: Ó lelkek, ki kegyetlen kínom idetévedt tanúi vagytok, 141 s bús lombomat látjátok földre verten, tövemhez rakjatok belôle halmot. A városom, mely szült, Keresztelôre 144 váltotta védôjét: ezért e bajnok mûvészetével sok viszályba lökte; s az Arno partján ha nem lenne szobra, 147 mint hôsi emlékének néma ôre, a nép, mely várát újra alapozta a hûlt hamuból, Attila nyomában, 150 dolgát bizony hiába tette volna. Én bitófát a házamban találtam. Jegyzet Tudvalevô, hogy az Inferno énekei nem egyforma hosszúságúak; jóval száz soron felüli mindahány, de ilyen hosszúságú 151 soros még csak négy van közöttük (a negyedik, a huszonkettedik, a huszonnegyedik és a huszonötödik), a rekordot" a harmincharmadik ének viszi a maga 157 sorával. Bár a Pokol minden éneke tulajdonképpen önálló egység, Dante szerette bizonyos kis trükkök" segítségével kihangsúlyozni a Mû folyamatosságát. Például itt is, a Tizenharmadikban, az elsô sor visszautal a Tizenkettedik ének cselekményének a végére, arra a pillanatra, amikor hôseink a költô és Vergilius átkelnek a forró vérfolyamon; átérve a túlsó partra, a vezetôjük, Nessus kentaur, visszafordul, mint aki elvégezte a reábízott feladatot. (De búcsúról, elválásról, esetleg köszönetrôl nem esik szó.) Úgy látszik, az emberfákból álló erdô nem lehetett messze, mert a Költô és Vergilius már jól benne járt, amikor Nessus még a gôzölgô vérben kapkodta a lábait, visszatérôben a társaihoz. Az utolsó sor viszont nem fejezi be az éneket! Dante az igazi befejezést átvitte a következô, a Tizennegyedik ének elejére, mikoris a Költô teljesíti a firenzei származású megtiport, bokros emberfa kérését: Mivel szép szülôföldemért a bánat lesújtott, tépett lombját egybeszedve visszaadnám az immár néma fának. A Költô és vezetôje csak eme kegyes cselekedet után indul tovább a harmadik kör határa felé ahol elkezdôdik a Tizennegyedik ének igazi cselekménye Ȧz ének fordítását megnehezíti az a nem elhanyagolható körülmény, hogy sok benne a nem egyszer furcsa szemléletesség, néha csak célzásokba bújtatott kép, hasonlat, metafora; márpedig ezeket mindenképpen át kell menteni a magyar olvasó elé is. A rímelési nehézségekkel magyarázható, hogy Babits hat tercinában lemond a hendekaszillabusról, tíz szótagos, felütésben végzôdô (jambikus) sorral helyettesítve ôket. Ma ez már nem engedhetô meg, mert közben kiderült, hogy a hímrím alkalmazása (a nôrím helyett) megváltoztatja a szövegelôadás hangulatát. A szöveghûség szempontjából egyetlen kifogást emelnék Babits megoldásai ellen: a 149. sorban hôs"-nek nevezi Attilát (akinek a Költô talán tévesen Firenze felgyújtását is tulajdonítja), nyilván csak szótag-, illetve ütemkényszerbôl, ugyanis az eredetiben nincs semmiféle jelzô a név mellett; csakhogy az olasz fülben a hun király neve már önmagában is borzadályt kelt A figlio d'attila" (Attilafi) kifejezés pedig lókötô gazembert jelent Nagy fordítónk azzal sem törôdött, hogy az elôzô énekben Attila a zsarnokok között bukkan ki a forró vérbôl és hangosan siratja nyomorú sorsát Szokásomhoz híven nem fûztem magyarázatokat a homályosabb sorokhoz; helyes értelmüket, némi szellemi erôfeszítés árán, bárki megfejtheti. (L. L.) 19

20 Az elsô közmondásgyûjteményünkbôl 20 Természetesen az elsô ismert, Decsi-féle adagium-gyûjteményünkbôl csipegetünk itt. Tudunk épp Decsi 1598-as, Bártfán kiadott könyvének az elôszava nyomán egy korábbiról is, éspedig a Siklósi Miklóséról, de ez nem maradt fenn. Decsi János egy bázeli, 1574-es, jórészt erasmusi kötetbôl vett át mintegy 5000 latin és néhány görög mondást, megadva többé-kevésbé találó magyar változatukat is. Helyszûke miatt e változatoknak csak a negyedik ezerébôl adunk most egy válogatást (az ugrásainkat is jelzô számozással; mai helyesírással) Nincs az várásnál nehezb Hadat, pört soha ne kívánj Szegény embernek mindenkor vagyon nyavalyája Hadd morogjon varga Pál, csak jó talpat csináljon Az ki az latrok között jámbor, valóban jámbor az Az ki másnak gonoszát keresi, önmaga vész belé Még vén korában is megtetszik, ki minemû volt ifjúkorában Sokra megtanít az éhség Akkor lészen az, mikor az Duna visszafoly, a- vagy elszárad Igen nagy fába vágja az fejszét Szóval való megcsípés Az hitván edény nehezebben törik el Könnyebb azt a nyavalyát elszenvedni, az melyben többen is vadnak Az ki hamar hiszen, hamar csalatik Hamar költi, talám préda Reménség tartja az embert Három dolog egészséges: eleget nem enni; munkától nem futni; és nem bujálkodni Vert viszen veretlent Az csöbörbôl az viderbe hágni Minden botnak a végén vagyon a feje Szegénbôl lött gazdagnál soha nem lehet kevélb Nem lopta, csak elvötte Csácsogó ember Senki nem születik magának Megjött Antal Budáról, s zöld ágot hozott Az embernek élete ma virág, holnap hamu Egy babot nem adnék rajta Aki feleségét nem félti, nem is szereti az Tanuld meg elôbb az aprót, s úgy kezdj nagyobbhoz Jobb kevés hasznost tudni, hogynem sok haszontalant Az akarathoz tehetség is kívántatik Egy az út mennyországra, de sok pokolra Köz lónak túros az háta Ne hányj borsót az falra Jó az tréfa, de nem mindéltig Anyás gyermek Az szokás természetté válik Hosszú pecsenye jó s rövid szó Nincs oly rakott szekér, kire egy vella széna fel nem fér Nám (Lám) olyan, mint egy kompodi nömös asszony. (A hegeliánus Erdélyi János közmondásgyûjteményében ez így szól: Rátartja magát, mint a kompolti nemes asszony. Kompolt: helység Heves megyében.) Nyert benne, mint Birtók az csíkban Zsák meglelte foltját Ha nem csordul is, cseppen Parasztbölcsesség Csak annyi az embernek élete, mint egy mákszöm Ne pökj olyan fel Az ész jobb erônél Hamar legyen, ha meg kell lenni Nem szabad váras az, az kivel egy ember bír Mindenkor otthon ül, mint az kotlós tyúk Nem kell sietni az nagy dolgokban Ember kell az gátra Igen ficserezöd magad, mint az asszonyember Kevés ember vagyon, kit arannyal meg nem csalhatnak. A fenti mondásokról persze hosszan lehetne filologizálni. Ezúttal csak annyit jegyzünk meg, hogy a 60 mondásból többnyire szó szerint vett át 23-at Kis- Viczay Péter 1713-as könyve. Baranyai Decsi János 400 évvel ezelôtt hunyt el. Élete utolsó nyolc esztendejében a marosvásárhelyi református iskolában tanított. Mûvei által a 16. századi magyar kultúra kimagasló képviselôi közé számít. Havasi Tamás linómetszete HAJÓS JÓZSEF