MUNKAALKOTMÁNY. Előszó

Átírás

1 MUNKAALKOTMÁNY A Nyilaskeresztes Párt törvényjavaslatainak ismertetése Törvényjavaslat a közérdekű pénzügyi rendszer és hitelszervezet megalkotásáról Beterjesztetett a Képviselőház okt. 20.-i ülésén Előszó A Nyilaskeresztes Párt soha sem felejtett célja: megtalálni és megteremteni azt a magyar életformát, amely a magyar nemzetet a történelem ítélőszéke előtt, az 1000 éves hagyaték örökösévé avatja. A történelmi örökség jogcíme: erő! A legnagyobb nemzeti erőkifejtés életformája pedig a nemzeti öncélúság és a szociális igazság összhangja. Az antimilitarista zsidó szellemiséggel vezérelt szociáldemokrácia legvégzetesebb tévedése volt a szociális gondolatnak és a katonás szellemnek szembeállítása, mert a kettő nemcsak, hogy nem ellentétes, hanem ugyanazon, a sorsközösség bajtársiasságában egybeforrott szellemnek megnyilatkozása a honvédelemben és a nemzeti munkában. A XX. század totális háborúja bebizonyította, hogy a kettő elválaszthatatlan! Aki hisz a Mindenható örök bölcsességében és jóságában, annak tudnia kell, hogy önmagáért semmi rossz nem történik e világon, mert csak a föld porából felemelkedni képtelen szellemi rokkantak nem látják a rosszban az örök jó tanúságait. Éppen azoknak, akik a szociális elesettség következtében és a társadalom helytelen teherelosztásából rájuk hárult kereszt súlya alatt nyögnek, kell tudniuk, hogy az emberi nem az örök béke állapotában az osztályönzés hierarchiájában haladni képtelen kőbálvánnyá merevednék. Évezredeknek a múlt ködébe vesző sorozatán át, ameddig az ember útját követni tudjuk, a háború volt a Gondviselés ítéletének megnyilatkozása, amely éppen azokat az erényeket jutalmazta, amelyek végső fokon minden szociális gondolat kútforrásai: a közösségért vállalt önfeláldozást, a bátorságot, hűséget és szervezőképességet. Az a felismerés, hogy a XX. század totális háborújában az a nép kerekedik felül, amely a szociális bajok megoldásával a nemzetnek testben-lélekben ép legszélesebb tömegeit képes a honvédelem szolgálatába állítani, ez volt a több-kevesebb világossággal látott indító felismerése az 1930-as évek elején megindult, a nemzeti erőkifejtés teljességét kereső nyilas mozgalmaknak is. Szemben a pacifizmus lágy párnáin alvókkal, az elkerülhetetlen új mérkőzés ösztönös megérzése és az erre való felkészülés, ez volt a nyilas mozgalmaknak is voltaképpeni terjesztő ereje, ez szabta meg eszmevilágát, ez határozta, meg jelszavát és külső megjelenésében is katonás alakiságokra való törekvését. Az események teljesen igazolták e törekvések helyességét. Nevezzük ezeket fasizmusnak, nemzetiszocializmusnak, vagy fallangizmusnak: elnevezések ezek csupán, lényegükben ugyanazon történelmi jelenségnek, a nemzet életakaratának a XX. századbeli eszmék megnyilatkozási formái, amelyek legmélyebb tartalma a néperőknek egy történelmi korszakváltó küszöbén az áldozatos nemzeti lelkesedésben jelentkező kiteljesedése. Új hajtása az egy évszázad előtti korszakváltó, a dicsőséges emlékezetű 1848-as idők nemzeti lelkesedésének. Nem idegen eszmék ezek, hanem minden szabadságvágyó és élni hivatott nép örök értékű közkincsei, és csak a zsidó szellem behatásából fakadó tragikus társadalmi meghasonlás eredménye, ha a magyar közvélemény ezt a kérdést nem ebből a világtörténelmi perspektívából ítéli meg, hanem a gondolatokat egy kicsinyes pártviszály céltáblájául dobja

2 oda, amelynek értékrombolásában hitelüket vesztik azon eszmények is, amelyek arra hivatottak, hogy a magyarság általuk találja meg a XX. századnak a legnagyobb nemzeti erőkifejtésre képesítő életformáit. A mi feladatunk a mozgalom jelen válságosnak nevezett pillanatában sem lehet más, mint folytatni azt a ténykedést, amely a nyilasmozgalom lényege volt és marad: a mozgalom, örök értékű eszményeinek és erényeinek ápolása saját áldozatos példánkkal! A mi történelmi feladatunk minden idők államalkotó erényének, az önfeláldozás, a kitartás és bátorság erényeinek átültetése a társadalom legszélesebb rétegeibe, és ha ez ma nem sikerül oly mértékben, aminő mértékben a történelmi helyzet ezt megkívánja, ezért nemcsak mi vagyunk felelősek, hanem azok is, akik ilyen irányú törekvésünket megbénítják. Szeretném azok megnyugvását osztani, akik ma a látható nyilas tömegek eltűntével a nyilas mozgalmat temetik. Akik ezt a kérdést a belügyi kormányzat feladatkörén túlemelkedő szemszögből figyelik, azok számára kevésbé megnyugtató, hogy a ma küszöbön álló nagy történelmi erőpróbák előtt az elparentált nyilasmozgalom helyén nem jelentkezik újabb, a 48-as idők fergeteges lelkesedésével és önkéntes áldozatkészségével a nemzet minden rétegét magával ragadó mozgalom. A nyilasmozgalom válságán túl, sajnos, sokkal súlyosabb válság tüneteit látjuk: az ideálok áldozatos szolgálata elől bölcs óvatossággal kitérő, a gyors elhatározásokra képtelen, túlságosan materialista szellemű magyar társadalom válságát. A mi sorsunkat nem apró hitvány cselvetések, iparszerűen űzött rágalmazások és hazudozások, hanem az európai történelem alakulása dönti el. Aminthogy nem állhatott meg egy pogány Magyarország a kereszténnyé lett Európában, nem lesz fenntartható a magyar társadalomnak idejét múlt, az egyetemes fejlődés tempóját bénító, a nemzet egybeforrását gátló gazdasági struktúrája sem egy nemzetiszocialista győzelem jegyében újjárendezendő Európában. A hazugságokban fogant párizs-környéki békék ellen megnyilatkozott világtörténelmi tiltakozásként született meg az igazság, bátorság és hűség erényeiből a nemzetiszocialista gondolat. Világos, hogy egy ilyen lényegében erkölcsi mozgalom csakis a lényegét képező erkölcsi elvek példaadó szolgálata által győzhet. A bátorságnak azonban nem fenegyerekeskedésben, amely önmagában semmit sem bizonyít, hanem cáfolhatatlan érvekkel alátámasztott igazságunk bátor hirdetésében és minden áltekintéllyel szemben való megvédelmezésében kell megnyilatkoznia. A bátorság abban nyilatkozzék meg, hogy azoknak, akik majd erre a súlyos szerepre vállalkoznak, legyen meg a bátorságuk a szegénység és mellőzés vállalására. És ha az igazságunkat hirdetjük, nem állhatunk meg az örök és terméketlen kritikánál, hanem megdönthetetlen okfejtéssel meg kell határozni azokat a törvényes rendszabályokat, amelyek foganatosításával fennálló bajok megszűntethetők. Ha a kormány, amint azt joggal kifogásolhatjuk, nem áll elő azokkal a sokat sürgetett, a fennálló szociális bajokat gyökerükben orvosló átfogó törvényjavaslatokkal, akkor fogalmazzuk meg magunk ezeket! Egy új emelkedettebb, az ideálokért áldozni kész közszellemnek példaadó ápolása és azon alkotmányos rendszabályok megfogalmazása és köztudatosítása, amelyek törvényerőre emelésével a XX. századnak mindnyájunk által keresett, a nemzeti erőkifejtés teljességét biztosító magyar életformája megvalósítható, ebben és csakis ebben áll a Nyilaskeresztes Párt feladata. A kétszer kettő a világ minden szuronya ellenére is négy marad, és ha pártunk kizáróan az igazság és az emelkedettebb erkölcsi szemlélet fizikai eszközökkel legyőzhetetlen fegyvereivel száll harcba, akkor maga is győzhetetlen marad!

3 A magyar munkaalkotmány két alapvető törvénye A legnagyobb nemzeti erőkifejtést biztosító, a XX. század magyar életformáját meghatározó törvényes rendelkezések összessége a magyar munkaalkotmány. A magyar munkaalkotmány két alapvető törvényen épül fel, amelyek szakítást jelentenek a liberális gazdasági rend klasszikusnak tekintett két dogmájával: 1. a gazdasági élet korlátlan szabadságával és 2. a gazdasági életet irányító Pénzhatalomnak magánérdekeltségek előnyére történt kisajátításával. A magyar fasiszta nevezhetném ősnemzettársi felfogást hirdető Nyilaskeresztes Párt a liberális gazdasági renddel ellentétben a gazdasági élet egészét közügynek nyilvánítja és annak korlátlan szabadsága helyére az állami tervgazdasággal irányított magángazdaság rendszerét kívánja felépíteni. Ez a célkitűzés a világháborút követő történelmi fejlődési folyamat logikus következménye. Az állam életében vannak olyan funkciók, amelyek az átütő, gyors cselekvőképességet tételezik fel. Ilyen funkciót kell betöltenie a honvédelem érdekében gyorsan cselekedni képes hadseregnek. A liberális állam is számolni volt kénytelen ezzel, amidőn a hadsereget kivonta a törvényhozó testület, a parlament hatásköre alól és egyetlen fizikai személy, államfő, illetve a legfelsőbb Hadúr felségjoga alá rendelte. De éppen a világháború mutatta meg, hogy az egész gazdasági élet a hadsereg tevékenységét szervesen kiegészítő funkció, a gazdasági élet minden termelő szerve a teljesítőképes hadsereg kiegészítő része. De ettől eltekintve az egész gazdasági élet természeténél fogva is kötött időrendben, késedelem nélkül végrehajtandó központos irányító ténykedések egész sorozatát tételezi fel, amelyek hiánya, mint például az 1939-es rendkívül bő gyümölcstermés értékesítésénél, vagy ennek fordítottjánál: elemi csapások, vagy a világkonjunktúra változásaiból származó behatások elhárításánál helyrehozhatatlan károkat okozhat. A nemzetközi fejlődés a magyar államot is akarva, nem akarva a gazdasági élet irányításának egyre nagyobb területen történő foganatosítására kényszeríti. A kötött devizagazdálkodás, a clearing-egyezményekkel kontingentált áruforgalom, az ezek lebonyolítására életrehívott Külkereskedelmi Hivatal, a Gazdasági tanulmányi osztály, az Árkormánybiztosság létesítése stb. egy-egy a fejlődés kényszerítő hatása alatt ötletszerűen megtett lépést jelentenek azon egyetemes átfogó terv felé, amelynek logikus végeredménye a Nyilaskeresztes Párt nevében október 20-án benyújtott Korszerű országépítésről: a munkanélküliség intézményes megszüntetéséről szóló törvényjavaslatban van lefektetve. A Nyilaskeresztes Párt ezen törvényjavaslatának általános indokolásában kimutattam, hogy a magyar közélet szociális alapproblémája, a munkanélküliség és az agrárproletáriátus megszüntetése és az ezzel kapcsolatos földkérdés intézményes megoldása csakis a politikai és gazdasági kormányzat kettéválasztása által és a gazdasági életnek ily módon intézményesített irányításával foganatosítható. A gazdasági élet állami irányításának elvét a világháború, illetőleg a háborús kényszergazdálkodás tapasztalatai alapján úgy Olaszország, mint Németország, Portugália és a Szovjetunió is megvalósították. Amíg azonban az állami tervgazdálkodás az első három esetben kitűnő eredményekkel járt, a Szovjetunióban mutatkozó tapasztalatok sok tekintetben a tervgazdálkodás gondolatának teljes kompromittálására alkalmasak. A szakirodalom egybehangzó megállapítása szerint (lásd Ráttkay R. Kálmán számos eredeti szovjet kútforrásra támaszkodó, valamint K. I. Albrecht der Verratene Socializmus c. kitűnő művét) ma már megállapíthatjuk a szovjet tervgazdálkodás több vonatkozásban kiderült eredménytelenségének okait.

4 Ezek: 1. A gazdasági életet uraló szakértelem nélküli politikai despotizmus, 2. a gazdasági életet uraló kommunista pártnak a magántulajdon elvét tagadó, az emberi természettel ellenkező merev dogmatizmusa és a világ forradalmasításának agyréme kedvéért az emberi munkaerővel és természeti kincsekkel űzött rablógazdálkodása, 3. a kommunista földreformnak a fenti okokból származó csődje. Ezt a csődöt, amely az orosz birodalom létalapjait veszélyezteti, a munkája gyümölcsétől megfosztott parasztság józan ésszel előrelátható passzív ellenállása, illetőleg munkakedvének közömbösítése eredményezte. A magántulajdon elvének tagadására épített szovjet földreform tudvalevőleg homlokegyenest ellenkezik az általunk is hirdetett és a fasiszta államrendben megvalósított földreformmal; amelynek alapja a nemzeti földvagyonnak túlnyomó részben az egészséges családi gazdálkodást biztosító, az elaprózódástól a törzsörökléssel védett parasztbirtokká alakítása. A szovjet a józan ész fejetetejére állított marxi dogmatikájához híven a nemzetiszocialista földreformmal ellentétesen a magántulajdonban lévő parasztbirtokokat azok kisajátítása és kényszertársítása által kollektív üzemekké: kolchozokká egyesítette. Az állami nagy gazdaságok: a szovhoszok az azok kezelésében a gyakorlati észszerűség, a szakértelem helyett érvényesülő dogmatizmus miatt ugyancsak minimális terméseredményeket értek el. A szerves fejlődést átugró, a lelkiismeretes gyakorlati próbákat mellőző beavatkozás vezetett a mezőgazdasági termelés katasztrofális csökkenéséhez, az orosz birodalom lakosságát megtizedelő, egyszersmind az orosz ipari munkás teljesítőképességét is nagymértékben korlátozó állandósult éhínséghez. Az olasz hivatásrendi állam szervezete A ragyogó történelmi sikerekben gazdag fasiszta állam gazdaságpolitikája ezzel szemben teljesen ellentétes elveken nyugszik. A hivatásrendi államforma megalkotásával Mussolini zsenije tökéletesen biztosította a gazdasági élet kormányzatának politikamentességét. A dolgozó tömegeknek az állami életbe való cselekvő bekapcsolása, ezáltal az osztályharc kiküszöbölése volt a legnagyobb jelentőségű esemény, amelyet a kultúrtörténelem a XIX. századbeli liberális állam kialakulása óta feljegyezhet. A gazdasági élet politikamentes és kizáróan a szakszerűségi szempontok alapján foganatosított kormányzására a közigazgatási hatáskörrel felruházott termelésrendi testületek: a korporációk szolgálnak. Az azonos foglalkozású embereknek hivatásszervezetekben való összefogása nemcsak a munkaviszonynak új szabályozását, hanem az egyén és állam kapcsolatának új rendjét jelenti. Azok a szellemi és fizikai munkások, akiket az állam eddig csak ötévenként egyszer, a parlamenti választások alkalmával érdekel, a munka új szervezete útján az állam állandó aktív részeivé lesznek, aminek napról-napra állandóan tudatában vannak és így a kívülállók hozzátartozókká lettek. A hivatásrendek szervezeti forma tekintetében testületi önkormányzatok. Amint vannak kerületi önkormányzatok, nálunk a községek és törvényhatóságok, úgy vannak testületi önkormányzatok is, amelyekhez való hozzátartozás az emberek egzisztenciális alapját nyújtó foglalkozás, tehát az el nem homályosítható legerősebb érdek. Az új államnak ez egyik nagyfontosságú pszichológiai előnye, hogy a nagy tömegek sokkal inkább a magukénak tekintik, mint az eddigi parlamentáris államot. (lásd Magyary Zoltán: Államéletünk válsága.) A hivatásrendi állam teljes joggal vehette ki a

5 szakszervezetek kezéből az osztályharc fegyverét, a sztrájk jogát, mert a dolgozó osztályok védelméről a megfelelő alkotmányos szerv a munkaadók és munkavállalók szakegyesületeit összekötő közigazgatási hatáskörrel felruházott testületeknek létesítésével, és az államnak az ezen testületekben betöltött döntőbírói hatáskörével gondoskodott. Vitán felül áll, hogy a magyar munkaállam megteremtésénél az egyszerűbb felépítésénél fogva is a magyar viszonyokra könnyebben alkalmazható fasiszta hivatásrendi államformát kell mintának vennünk. A magyar hivatásrendi állam A korszerű országépítésről, a munkanélküliség intézményes megszüntetéséről szóló már említett törvényjavaslatot a fennálló szociális kérdések átfogó, intézményes megoldására a magyar közigazgatásnak a fasiszta olasz munkaalkotmányhoz hasonló, de a hazai viszonyoknak megfelelően leegyszerűsített és a parlamentáris felelősségével összeegyeztetett átszervezését célozza. E törvényjavaslat a magyar gazdasági élet irányítását egy fellebbezhetetlen hatáskörű közigazgatási szaktestületre, a gazdasági vezérkar szerepét betöltő Országépítő Minisztériumra kívánja bízni. E gazdasági vezérkar tagjai a négy gazdasági miniszteren: a mezőgazdasági, ipari, kereskedelmi és pénzügyminiszteren kívül az egészségügyi miniszter, a hivatásrendi testületek kamarák titkos szavazattal kiküldött képviselői és az állami jegybank elnöke. E testület véleményező hatáskörrel működik a végrehajtás jogkörével felruházott, de parlamenti felelősséggel terhelt országépítő vagy csúcsminiszter alatt. A munka alkotmányának alapvető rendelkezése szerint az országépítő miniszter a törvényhozó testülettel szemben alkotmányjogi felelősséggel terhelt feladatköre hármas irányú: 1.) Minden rendelkezésre álló munkáskéz foglalkoztatásával beváltani tartozik a munkaállam abbeli kötelezettségét, hogy minden munkaképes fiának munkát adva, de a nem termelő foglalkoztatottságot lehetően csökkentve a nemzeti termelés csúcsértékét biztosítsa. 2.) A termelés költségeinek ellenőrzésével és a vállalati haszonnak országos kulcsszerinti meghatározásával az ipari, mezőgazdasági és kereskedelmi árakat összhangba hozva tartozik megszüntetni az agrár-ollót és bizonyos foglalkozási ágak (kisipar) az országos átlaghoz viszonyított kedvezőtlen helyzetét. 3.) A munkás és a munkaadó érdekellentéteinek kiegyenlítésével: az igazságos munkabér megállapításával tartozik betölteni a békebíró feladatát a termelés rendjének biztosításában. Az igazságos munkabér biztosítása Az igazságos munkabér biztosítása céljából a munkaalkotmány az üzemek és a gazdaságok által bármely címen kifizethető legnagyobb javadalmazása és az ugyanazon üzemben illetve gazdaságban kifizetett legkisebb átlagkereset között át nem léphető maximális arányszámot fog megállapítani. Javaslatunk szerint valamely üzem legnagyobb javadalmazást élvező vezetőjének bármily címen élvezett jövedelemösszege csak az esetben haladhatja meg az

6 ugyanazon üzemben alkalmazott legrosszabbul javadalmazott 20 éves férfimunkás keresetének húszszorosát, ha az illető üzemvezető közérdekű különleges képességeivel az üzem gazdaságosságának európai mértékét éri el, amely szerint képes világpiaci árakon termelni, noha az üzemében kifizeti keresetek átlaga eléri a haladottabb iparállamok átlagos munkabéreit. A vámvédelem egyoldalú kiváltságával biztosított az a gyakorlat, mely szerint a legtöbb iparvállalat kitűnő üzleti eredményeit a világpiaci szintet meghaladó árszabással éri el a magyar fogyasztóközönség egyszerű megadóztatása által, a munkaállamban nem jogcím szokatlanul nagy és az igazságosság erkölcsi normáját sértő jövedelmek élvezetére. Utóvégre a fizikai hatalom eszközeivel, a közérdek rovására minden gengszter képes nagyjövedelmet elérni; a munkaállam azonban csak közérdekű teljesítményeket fog rendkívüli mértékben jutalmazni. Az előadott elvekből önként következik, hogy a munka alkotmánya a dolgozók számára a gyakorlatilag elérhető legnagyobb keresetet fogja biztosítani. Ez önként következik abból, hogy az ország teljes foglalkoztatottságának biztosításával az országos termelés csúcsértéket éri el, és gondoskodik arról, hogy a nemzeti jövedelem a hivatásrendi szervezetek által is ellenőrzötten és arányosan osztassék el. A termelés ugyanis sohasem lehet öncél. Olyan ország, amilyen a munkaállam lesz, amely nem külföldi kölcsönökből, hanem saját munkaszolgálatának erejéből gyarapszik, tehát munkám eredményét nem kell részben külföldre kifizetnie kamatszolgálat alakjában, kénytelen a nemzeti termelés eredményeit maga elfogyasztani. Más szóval az ilyen külföldi adóssági kamatokkal nem terhelt ország gazdasági egyensúlya csak akkor biztosítható, ha a dolgozóknak a csúcsminiszter akkora bért biztosít, hogy azok képesek legyenek az országban termelt javakat elfogyasztani. Az ilyen gazdasági rendben a dolgozok jövedelmét a közélet terméketlen (újabb értéket nem termelő) funkciói (bonyolult adminisztráció, túltengő bürokrácia) a törvényellenesen külföldre csempészett, vagy háborús célokra fordított jövedelmek csökkenthetik csupán. Az ilyen természetű bajok azonban nem elvi jelentőségűek, vagyis nem a munkaalkotmány ideológiai hibáiból, hanem a munkatörvények végrehajtásával megbízott szervek szellemi és erkölcsi fogyatékosságaiból fakadnak. E bajok nem a törvényhozás, hanem a nemzetnevelés útján csökkenthetők, rajtuk nem a parlament, hanem az ideálok áldozatos szolgálatát felfokozó mozgalom segíthet. Ebben áll a Nyilas Párt feladata az új államban. A munkaalkotmánynak a munkanélküliség megszüntetésére, a termelés felfokozására és a keresetek arányosítására vonatkozó intézkedésein kívül döntő erővel fogja a dolgozók életszintjét emelni a munkaállamnak a jelen törvényjavaslatban ismertetett pénzpolitikája, amelynek sarkalatos célkitűzése a kamatláb leszállítása a pénzintézetek önköltségének fedezéséhez szükséges határig. A kamat ugyanis a legnagyobb árdrágító. Minden piaci árban a kamat annyiszor foglaltatik, ahányszor az áru termelése és forgalmazása tőkebefektetéssel kapcsolatos. Kamatot fizetünk tehát mindnyájan még akkor is, ha pénzt nem veszünk kölcsön; az államfő éppen úgy, mint a napszámos, mert mindnyájan fogyasztunk. Másrészt minden munkaszolgálat hasznának az a hányada, amelyet kamat, vagy tőkeszolgálat alakjában kell a pénz urainak beszolgáltatnunk, a munka hasznából fog hiányozni. Ha a munkás önálló vállalkozó, akkor a vállalkozás hasznából hiányzik a kölcsönvett pénz kamatterhe, ha pedig alkalmazott, akkor a kifizethető munkabérből fog hiányozni. A Magyar Szentkorona Jegybankjának megalapítása által tehát, a dolgozók életszintjét két vonatkozásban is meg fogja javítani: azzal, hogy olcsó hitelnyújtással mérsékeli az árakat és egyszersmind felfokozza a kifizethető bérek szintjét.

7 A munkaállam hitele Az országépítő miniszter a munka alkotmányában megjelölt azon alapvető feladatának, hogy az ország összes munkáskezeit foglalkoztassa, csak az esetben felelhet meg, ha van felhatalmazása arra, hogy hitelnyújtással az ehhez szükséges oly munkaalkalmakról gondoskodjék, amelyeknek a közbevételek emelkedésében is jelentkező haszna elégséges az e célból nyújtott közhitelek törlesztésére. Ezzel elérkeztünk a munkaalkotmánynak második alapvető és a jelen füzetben ismertetett törvényjavaslatához, amelynek lényeges intézkedése a pénzkibocsátás felségjogának, mint a nemzet egyetemes hitelforrásának igénybevétele az irányított gazdálkodás haszonszerző beruházási tevékenységének biztosítására. Ezen állampolitikai célkitűzés megvalósítására alkotandó közérdekű pénzrendszer és hitelszervezet a következő elvi felismeréseken épül fel. A pénz értékét, még az aranyét is, az érte kapható áru, pontosabban az a munkaszolgálat határozza meg, amely szükséges volt, hogy az árut előállítsa és a fizetést teljesítő vásárlóhoz juttassa. A papírpénz értékét pedig a nemzet termelőtevékenységén kívül az állam végrehajtó hatalmának az a gyakorlata biztosítja, amellyel a pénzt kibocsátó intézet szabadalmat megvédi. A papírpénz értéke tehát a nemzeti munkaszolgálat és az állam felségjogai gyakorlatának kettős tövéből fakad. A papírpénz kibocsátásának gyakorlata ezért vitán felül a nemzet tulajdonát képező hitelforrás és így erkölcsileg tarthatatlan helyzet az, hogy ez a természeténél fogva köztulajdont képező hitelforrás magánérdekeltségek nyerészkedését is szolgáló intézet szabadalmát képezze. De nem indokolható ez az állapot gazdasági célszerűségi szempontokkal sem. A kamatláb mérséklése elsőrendű gazdasági és szociálpolitikai érdek. A munkaállam alapvető szociális problémája, a foglalkoztatottság maximumának biztosítása oly haszonszerző munkalehetőségek teremtése által, amelyek célja a jövő nemzedék életfeltételeinek biztosítása, aminő például a talajjavítás, vagy a földreform, túlnyomóan olyan feladatokból áll, amelyek csakis hosszúlejáratra nyújtott olcsó hitellel oldhatók meg. E felismerésből származik a javasolt banktörvény első kardinális tétele: - A papírpénz kibocsátásának felségjogait gyakorló közérdekű hitelintézet a közcélokra nyújtott hitel kamatlábát nem szabhatja nagyobbra az intézet önköltségének fedezésére elégséges kamatláb nagyságánál. Minden más megoldás logikátlan és erkölcstelen. A magyar nemzetnek egyetemes, osztatlan és örökös tulajdonát képező ezen jegybank a magángazdaság hitelezéséből fakadó nyereségeit pedig szolgáltassa vissza ismét közcélokra, pl. az állam erkölcsi kötelezettségeinek teljesítésére; a hadikölcsönjegyzők, a hadi gondozottak és árvák érdekei megvédésének elhanyagolásából származó hitelrombolás jóvátételére! Ha erre azt mondja valaki, hogy ilyen rendszabályokra a külföldi intézetek alapszabályaiban nincsen példa, erre azt válaszolom, hogy a hungarizmus az egyedüli magyar politikai és társadalmi mozgalom, amely ellentétben a liberális gyakorlattal, nem idegen eszméken épül fel. Ha nem is idegen eszméken épül fel, világnézete tökéletes összhangban áll a keresztény felfogással. A kánonjog tudvalevőleg tagadja a kamatszedés jogosultságát. Idézem Prohászka Ottokár ragyogó értekezésének Produktív-e a pénz? következő szakaszát: Ez a radikális thézis, hogy a pénz nem hoz pénzt, és éppen így az érték nem hoz értéket, képezi a kánonjog uzsoratilalmának alapját. Hogy aztán ezt az elvet mennyire s mily következetességgel vitte keresztül, ez a kérdés már más lapra tartozik. Kimutattam már, hogy

8 a praxis áttörte az uzsoratilalom gátjait és egy más elvet léptetett a világba, azt tudniillik, hogy a pénzért kamat jár, vagyis a pénz tőke. Ezáltal egy új világot állított a létbe: a nyomorúság világát, mint amely igazságtalanságon épül. Ennek az új világnak uralkodó hatalma már nem a munka, hanem a pénz. A termelésnek ura, királya és lelke a pénz. A kereszténységet nem azzal visszük át a gyakorlatba, ha azt úton-útfélen jelszóként használva lejáratjuk, hanem ha az állam törvényes rendjét a keresztény erkölcstannal hozzuk összhangba. Más kérdés, hogy a magángazdaság gyakorlata a kikölcsönzött pénzért a kamatszolgáltatást ki fogja-e küszöbölni? Kétségtelen azonban, hogy egy magát kereszténynek valló állam és társadalmi rend pénz és hitelforrása: a pénzkibocsátás felségjogát gyakorló állami jegyintézet a kezelési költségeken felül nem szedhet kamatot, mert ezt egyaránt tiltja a keresztény erkölcs és a gazdasági észszerűség. A pénz fedezete a produktív munka Az országépítő eszmék nagy temetőjének minden sírkeresztjén ez a sivár mondat áll: nincs pénz! A liberális állam immár több, mint 70 esztendeje folyó költségvetési vitáin vörös fonálként fut végig a korszerű, sürgős gyakorlati feladatok végrehajtására nyújtható fedezet elégtelensége. Az állam, közületek, városok és magánosok legsürgetőbb hasznos munkafeladatai maradtak végrehajtatlanul, az egyébként hasznosítható munkaórák megszámlálhatatlan milliói vesztek el és múltak el sorvasztó tétlenségben, mert ezek hasznosítására nem volt fedezet! Mint a sors megváltozhatatlan rendelését vettük tudomásul a nemzetsorvasztó folyamat ezen állandó pusztítását abban a lelki gátlássá fajult rögeszmében, hogy a nemzet pénze valami fix összeg, amelynek nagysága csakis a nemzet tulajdonában levő fizetőeszközök mennyiségétől és annak anyagi tulajdonságaitól függ. Úgy képzeltük, hogy a nemzeti munka céljaira forgalmazható pénz végeredményben a nemzet tulajdonában levő, külföldi viszonylatban is elfogadható arany, vagy aranyfedezetű fizetőeszközök mennyisége által van meghatározva, úgy képzeltük tehát, hogy a nemzet pénze valami előre meghatározott korlátolt összeg és minden gyakorlati munka, amely ebbe a korlátolt összegbe nem illeszthető bele, előre is halálra van ítélve ezzel a szólammal: nincs pénz! Hogy a nemzeti haszonszerző munka céljaira rendelkezésre álló pénz, illetőleg a nemzeti hitel, tehát az e célból igénybe vehető fedezet nem a nemzet tulajdonában levő fizetőeszközök mennyiségétől függ, és nem is az ezen fizetőeszközök tulajdonságától függ, tehát nem attól függ, hogy egy nemzet tulajdonában mennyi arany, vagy aranyértékű devizaérték van, hanem lényegében a nemzet gazdasági tevékenységétől függ, könnyen megérthető abból, hogyha a nemzetnek és a Nemzeti Banknak minden aranyát és aranyértékű devizáját a Góbi sivatag közepére helyeznénk, ahol egy liter vizet sem kapnánk érte és nem akadna munkáskéz, amely érte bárminemű szolgálatra hajlandó, akkor ily körülmények között az arany értékét veszítené és a színaranynak sem volna több értéke a sivatag homokjánál. A pénz tehát önmagában nem jelent semmiféle a pénzhez tapadó értéket a gazdasági élet termékeny folyamata nélkül. Még az arany értékét is az érte kapható áru, pontosabban az a munkaszolgálat határozza meg, mely szükséges volt, hogy az árut előállítsa, és a fizetést teljesítő vásárlóhoz juttassa. A pénz tehát lényegében munkaszolgálatra szóló utalvány (munkavaluta) és ezért minden nemzetnek annyi

9 pénze van, amennyi termelőmunkát szolgáltat. Nincsenek gazdag és szegény népek, csak életrevaló és tehetetlen népek. Minden reszelővonással, minden kapavágással, amely értéket termel, pénz keletkezett és minden fogyasztó folyamattal, amely árut semmisít meg, pénz semmisül meg. A nemzet termelő munkájához szükséges pénz fedezete tehát magában a termelőmunkában van adva. A pénz vásárlóértékét, tehát nem anyagi sajátságai, nem az a körülmény határozza meg, hogy aranyból, vagy papírosból készült-e, hanem Kossuth Lajos szavai szerint: a papírospénznek értéke, vagyis inkább forgalmi elfogadása függ azon hiteltől, amellyel a közvéleményben találkozik. Ezen hitel pedig függ azon garanciától, amellyel annak értéke a törvényhozás által biztosíttatik. Az a csoda, hogy a Nemzeti Bank nyomdájában, mondjuk 10 fillér nyomdaköltséggel előállított bankjegy átlényegül az előállítási költségének ezerszeres értékét képviselő száz aranypengős bankjeggyé, nem a bank pincéjében őrzött, senki által sem ismert hányadrész fedezet varázsán alapszik, hanem azon a tényen, hogy a magyar állam végrehajtó hatalmának erejével a pénzkibocsátás felségjogát gyakorló Nemzeti Bank törvényes kiváltságát megvédi a pénzjegyek hamisításának üldözésével és hogy az ezen korlátolt mennyiségben kibocsátott pénzt teljes értékű fizetőeszköz gyanánt úgy a közpénztáraknál elfogadja, mint a magánforgalomban teljesített fizetéseknél elfogadtatja. A pénz vásárlóereje végeredményben tehát az állam azon felségjogának gyakorlatából fakad, amellyel az állam a pénzt, mint az államháztartás terhére kibocsátott hiteljegyet fizetési eszközül elfogadja és mások által történő elfogadásáról is gondoskodik. Ugyanúgy, mint az állam felségjogai erejével képes a papírpénz értékét biztosítani hacsak gondoskodik arról, hogy a piacon kapható árumennyiség és a kibocsátott pénzmennyiség között észszerű állandó arány álljon fenn ugyanígy módjában áll az államnak felségjogai erejével, későbbi időpontban teljesítendő pénz fizetésére szóló hiteljegyeket is kibocsátani. Így felségjogai erejével módjában áll az államnak haszonszerző munkák elvégzésére újabb pénzkibocsátás, tehát az infláció veszélye nélkül és fedezet hiányában újabb adóemelés, tehát defláció veszélye nélkül is az ezen munkák hitelszükségletei fedezésére az állam által későbbi időpontban beváltandó munkaszerző váltókat is kibocsátani és a haszonszerző munkálatok végzésével megbízott vállalkozókat nem pénzzel, hanem ilyen munkaszerző váltókkal fizetni ki. E korszerű módszer által történik annak a nemzetépítő munkának a hitelezése, amellyel a tengelyhatalmak gazdaságpolitikája a világpolitikát kiforgatta a sarkaiból. Ennek a nemzetépítő hitelnyújtásnak lényege, hogy az állam felségjogait gyakorolva maga nyújt hitelt azon többlet adóbevételei terhére, amelyek a termelést fokozó munkák eredményeként az állam háztartásában a közszolgáltatások és adók növekményében jelentkeznek. A gyakorlat bebizonyította, hogy ezek a munkaszerző váltók fennakadás nélkül alkalmasak a vállalkozók fizetési kötelezettségeinek lebonyolítására, ha az állam a pénzintézetek központi hitelszervezetét egyrészt kötelezi ezen váltók leszámítolására, másrészt azonban ugyanezen hitelszervezetekkel szemben jót áll az ezen váltóknak a később jelentkező adóbevételek többleteiből meghatározott lejáratra történő beváltásáért. A gyakorlat bebizonyította azt is, hogy ez a módszer alkalmas nagyszabású milliárdos hitelakciók inflációmentes lebonyolítására is, ha gondoskodunk arról, hogy a pénzforgalom a piacon megjelenő áruforgalommal maradjon arányos. Ez az alapjában véve igen egyszerű felismerés a titka a

10 tengelyhatalmak páratlan gazdasági fellendülésének és végső fokon katonai és politikai erőgyarapodásának. A korszerű nemzetépítő munka feladatait csakis hitelnyújtás jogkörével felruházott erős végrehajtó hatalom oldhatja meg A korszerű országépítésről és a munkanélküliség megszüntetéséről szóló törvényjavaslatom általános indokolásában kifejtettem, hogy a magyar állam a XX. század gazdasági fejlődésével felszínre vetett feladatoknak csak abban az esetben lesz képes a történelmi fejlődés ránk kényszerített ütemében megfelelni, ha a politikai és gazdasági kormányzatot kettéválasztva az ország gazdasági életének egységes irányítását erélyes, a gazdasági élet szaktestületeinek bevonásával megalkotott exekutiva hatáskörébe utalja. Ez az exekutiva azonban csak az esetben felelhet meg a feladatának, ha a gazdasági élet ellenőrzésén és irányításán kívül a hitelnyújtás hatáskörével is felruháztatik. A gazdasági életet végső fokon szabályozó hatalom a hitel. Valakinek hitelt nyújtani annyi, mint valakit bizonyos gazdasági feladat végrehajtásához szükséges hatalommal felruházni. Hitelt elvonni annyi, mint a gazdasági élet lehetőségeit vonni meg. Ezért az egész nemzeti életünk életadó talaját képező gazdasági tevékenységünk kielégítő mértéke, vagy elégtelen volta és a gazdasági tevékenység termékeny, vagy terméketlen volta végeredményben azon a kérdésen fordul meg, hogy megkapja-e és minő feltételek mellett kapja meg a nemzet a gazdasági élet vérkeringéséhez szükséges hitelt. A hitelélet irányítása tehát vitán felül közérdekű feladat és így annak foganatosítására az államhatalom hivatott. A hitelélet irányítása, aranyfedezet-mentes munkahitel nyújtása a nemzeti munkakifejtés teljességének biztosítása céljából a XX. század államának nemcsak joga, hanem kötelessége is, amire az államnak felségjogai birtokában mint rámutattam módja, és lehetősége van. A javasolt hitelrendszer nemzeti öncélúságunkat kifejező 1848-as alkotmányunkban gyökerezik E megállapítás nem újdonság a magyar alkotmányos élet fejlődésében. Ez a felismerés, hogy az állam felségjogainak gyakorlásával előteremtheti a nemzet történelmi feladatainak megoldásához szükséges hitelt, csodálatos világossággal él Magyarország első pénzügyminiszterének, Kossuth Lajosnak lelkében és az általa életre keltett pénzügyi törvényekben. Ezért ma, amidőn a tengelyhatalmak világpolitikai síkereiben is ezen eszmék diadalait látjuk, nem idegen eszméket hirdetünk, amidőn a nemzeti munkaszolgálatra alakított pénzrendszerre való áttérést javasoljuk, hanem egy, a haza felbecsülhetetlen kárára feledésbe merült ősi szellemi jussunkat követeljük vissza. Az 1848-as törvények szentesítése után pénzügyminiszterré kinevezett Kossuth Lajos erélyes lépésre, magyar papírpénzek kibocsátására határozta el magát i május 19-én kelt felhívásával papírpénzalapnak közadakozás útján való megteremtésére hívta fel a nemzetet. Egyben elrendelte a magyar bankjegynyomdának felállítását, amiről a mai történelmi távlatból megállapítható, hogy hősköltemény-szerű szabadságharcunknak a nemzet

11 lelkesedésével, a névtelen félisteneknek hősiességével szinte egyenrangú tényezője volt. Kossuth Lajos június 17-én megkötötte a nádorkirályi helytartó által jóváhagyott szerződést a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankkal 1 és 2 forintos papírpénzjegyeknek kibocsátására. A szerződésnek leglényegesebb pontjai a következők: A Bank kormányhatósági ellenőrzés mellett kibocsát összesen 12 és fél millió forint névértékű papírpénzt 1 és 2 forintos bankjegyekben. Ennek fedezetéül a kormány átadta, a Bank pedig átvette és megőrzi a nemzeti áldozatkészségből összegyűlt 5 millió forint értékű nemzeti kincset. További fedezet: A közállomány, vagyis a nemzeti vagyon és ennek jövedelme, végül az a tény, hogy az állami és közpénztárak ezeket a bankjegyeket ezüstpénz helyett, köztartozás teljesítéseként elfogadják. További részletes feltételek: A status szükségleteire a Bank kifizet a kormánynak 9 millió forintot, az ipar és kereskedelem fellendítésére 1 millió forintot kamat nélkül, 2 és fél millió forintot pedig 3%-os kamat ellenében hitelez, végül a Bank a papírpénzt bárkinek kívánságára ezüstpénzre azonnal beváltani köteles. Ezekből a feltételekből látható, hogy Kossuth a papírpénz kibocsátását az első pillanatban annyira, mint nemzeti felségjogot gyakorolta, hogy a Bank a kibocsátásnak csak az u. n. banktechnikai részét és az 5 millió forint értékű fedezetnek őrzését teljesítette. Bizonyára ennek ellenszolgáltatásaként volt joga a Banknak 2 és fél millió forint után 3% kamatot szedni. A fenti feltételekből bizonyos az is, hogy Kossuth Lajos nem szakított azonnal az u. n. ércfedezeti rendszerrel. A szakítás ténye az ércfedezet illúzióját megszokott társadalomban bizonyára visszatetszést szült volna. Sőt e részben az 5 millió forint értékű ércfedezet és a 12 és fél millió forint papírpénz névértéke közötti arányt tekintve, 45%-os fedezeti arányt állandósít. Ez az arány jóval meghaladta az Angol Banknak ⅓-ad rész fedezeti arányát, nem is szólva az Osztrák Nemzeti Banknak fedezeti arányáról, amiről talán még a Bank vezetőségének sem volt, az osztrák, vagy éppen a magyar társadalomnak pedig sohasem volt biztos tudomása. Abban a tényben pedig, hogy Kossuth kezdeményezésére a kormány a közállományt, az egész nemzeti vagyont és ennek jövedelmét is lekötötte fedezetül: már világosan felismerhető a nemzeti felségjoggal szemben álló nemzeti kötelességnek a viszonylata. Ez, az ismertetett módon fedezett papírpénz volt az egyik féle Kossuth-bankó, amivel a kormánynak csak az volt a célja, hogy elsősorban az ország kormányzásának költségeit fedezhesse, másodsorban pedig az, hogy az áruforgalmat, forgalmi eszközöknek bankszerű módon rendelkezésre bocsátásával biztos mederbe terelje, az áruforgalomban ONB papírpénze miatt támadt anarchiának véget vessen. Sem az osztrák kormánynak, sem pedig a nemzet tiltakozása ellenére Magyarországra is kiterjesztett szabadalmára féltékeny ONB-nak tiltakozása nem térítették el a magyar kormányt a pénzügy gyökeres, de nem ellenséges szándékú rendezésétől. Azonban az március 3-i határozattal Bécsben elindított események már dübörögve közeledtek felénk. Mire a népképviseleti alapon megválasztott országgyűlés július 5-én összeült volna, már Jellasich betörési szándéka annyira köztudomású volt, a nemzetiségek fellázításának kétségtelen tényei annyira közismertek voltak, hogy a magyar kormány egészen új feladat előtt állott. Most már a kormányzás költségei fedezésének, az ipar és kereskedelem forgalmi eszközökkel ellátásának bármily nagyjelentőségű kérdései háttérbe szorultak az április 11-én szentesített törvények megvédelmezésével és a nemzetiségek Bécsből szított lázadásával szemben a haza megmentésének gigantikus méretű feladatai előtt. Kossuth Lajos, a Kossuth-hírlapja című lapnak július 1-i számában megjelent, a mindenfelől megtámadott nemzetet védekezésére lelkesítő írását azzal végezte, hogy: a haza

12 megmentésére van pénz, lesz pénz!, mert nem hagy el a nemzet, és ha elhagyna; teremtünk az egekből, és ha az ég elhagy, a pokolból is! A bizonytalanságnak nyomasztó érzetével, képzelhetően izgatott lelkiállapotban ült össze július 5-én az országgyűlés. Az ünnepélyes megnyitás és megalakulás után azonnal, július 11- én a felirati vita előtt betegen a szószékre lépett Kossuth Lajos és az iskolai olvasmányainkból jól ismert szónoklatával a haza megmentésére honvédnek és 42 millió forintnak megszavazását kérte. És miután a kérelemre az egyhangú megadjuk! volt a válasz, Kossuth Lajos a nemzeti akarat eme fenséges megnyilatkozásának hatása alatt leborult a nemzet nagysága előtt. Könnyebb volt azonban a haza megmentésére a főnyi honvéd hadseregnek összetoborzása, mint felfegyverzésére, ruházatára, élelmezésére a pénzbeli fedezetnek az előteremtése. Külföldi kölcsönről szó sem lehetett, a nemzeti áldozatkészség ismételt igénybevételének megkísérlése sem mutatkozott tanácsosnak. Súlyos adóknak kivetése, de még inkább behajtása éppen, nem vezethetett célra. A hadiszereket, a ruházatot azonban már megrendelték. A hadifelszerelési munkát abbahagyni nem lehetett, a hadsereget állandóan élelmezni, tiszteket, legénységet fizetni kellett. De miből? Honnan? Az egekből? Vagy éppen a poklokból? Kossuth a drámai gyorsasággal összetorlódott és sürgős követelményeknek irtózatos súlya ellenére is ura maradt a helyzetnek. Az év első felére beterjesztett költségvetési javaslatában 61 millió forint névértékű papírpénznek kibocsátására kért országgyűlési törvényes felhatalmazást. A képviselőház tagjai közül sokan nem voltak következetesek a július 11-i megadjuk -hoz. A költségvetési javaslat igen élénk, sőt szenvedélyes vitát váltott ki. Minthogy Kossuth a 61 millió forint papírpénznek ércfedezet nélküli, kizárólag a közállományi vagyonnal és ennek jövedelmével fedezetten kibocsátását kívánta, a tervezet annyira újszerű és a papírpénz történetében annyira szokatlan volt, hogy egyenesen mint a jegybank-tudománnyal ellenkezőt támadták. Ezt a támadást Kossuth könnyűszerrel elhárította, mondván: bármit javasoljon is a tudomány, a percnek kénytelensége praktikus lépéseket igényel. Most már egyesek ennek az ércfedezet nélküli papírpénznek a forgalomképességét vonták kétségbe, amely ellenvetéssel szemben Kossuth a papírpénznek a forgalomképességét következőleg határozta meg: papírospénznek értéke, vagyis inkább forgalmi elfogadása függ azon hiteltől, mellyel a közvéleményben találkozik. Ezen hitel pedig függ azon garanciától, mellyel annak értéké a törvényhozás által biztosíttatik. Annak kimondását kérte tehát, hogy: ezen kamatlan pénzjegyeknek teljes névszerinti értékét a közállomány minden mostani és jövendő közjövedelmeivel biztosítja, hogy ezek minden országos és készpénztárakban teljes névszerinti ezüstpénz helyett elfogadtassanak. Az ellenkezés azonban csak nem szűnt meg. Egy elhangzott felszólalás magát a papírpénzt, de még élesebben az ércfedezet nélküli papírpénzt kifogásolta, mert az a forgalomnak nem megbízható eszköze; a névérték csak külső formaság, mely azt a belső értéket, ami a forgalomnak, az árucserének a lényege, egyáltalán nem tartalmazza. Kossuth Lajos a fenti valutáris ellenvetésre és a reformot ellenző jegybanktudósok és bankvezéreknek okulására az 1848-as képviselőházi vita hevében, tehát valószínűen nagyobb előkészület nélkül következő szavakkal válaszolt: Én azt gondolom, hogy el kell az időnek következnie, mikor a csereeszköz nem nehéz forgású és nehéz vitelű ércpénz, hanem oly biztosítékokban fog állani, melyek szinte annyit, vagy többet nyomjanak.

13 Minek nevezzük Kossuthnak ezeket a szavait, ha nem látomásnak? A világtörténelem nagy Pantheonjában eltemetett emberi nagyságok között is egyik legnagyobbnak: Kossuth Lajos látomásának, aki amerikai útja közben Hegedűs Lóránt szerint megjövendölte bámuló hallgatóinak azt, hogy Amerika talán már egy fél évszázad múlva döntően fog beavatkozni Európa sorsába. Aki a 67-es kiegyezés alkalmából megírta Deák Ferencnek, hogy a már akkor is történelmi anakronizmus, a roskatag osztrák császárság összedültében romjai alá temeti Magyarországot. Az 1848-as országgyűlés elfogadta Kossuthnak költségvetési javaslatát. A bankjegynyomdát üzembe helyezték és most már forgalomba jött a másikféle, a haza megmentése érdekében kibocsátott 5, 10, 50 és 100 forintos Kossuth-bankó is. Mivel ezeknek a papírpénzeknek nem volt ércfedezete, természetesen szövegükben nem is tartalmazták az ezüstpénzre beváltásnak ígéretét. Ellenben az országgyűlési határozatnak, de meg a valóságnak is megfelelően azt tartalmazták, hogy fedezi a közállomány és ennek minden jövedelme. Továbbá tartalmazták azt, hogy minden közpénztár által teljes névértékben köztartozás teljesítéseként elfogadtatnak. A fedezetnek akként megjelölése fejezte ki azt a garanciát, amellyel a törvényhozó hatalom ennek a papírpénz jegynek a hitelét, hitele folytán pedig forgalomképességét biztosította. A közpénztárak általi elfogadásnak ténye pedig egymagában tökéletesen egyenlősítette a névértéket a belső értékkel, ami által a magánüzleti forgalomban abszolút biztos csereeszközzé vált. Mindkét féle Kossuth-bankó fennakadás nélkül alkalmasnak bizonyult a forgalom lebonyolítására. Aminthogy mindkettőnek erejével pénzügyileg is kiszabadította Kossuth Lajos Magyarországot a kétfejű sasnak karmai közül, azonképpen mindkettőnek pályafutása is a nemzeti gyászban ért véget. Az ércfedezetet előbb Windischgrätz, mint hadi zsákmányt elrabolta, a papírpénzjegyeket pedig a bécsi zsarnokság elégette. Ellenben az március 22-én kelt császári rendelet alapján ugyancsak Magyarország vagyonára és jövedelmére a szabadságharc leverésének indokával, fokozatosan kibocsátott Almássy -féle kényszerforgalmú papírpénzjegyek egész ápr. 30-ig továbbra is forgalomban maradtak, amely idő alatt azoknak 70 millió forint névérték-összegük a koldussá nyomorított magyar nemzetnek jövedelmeiből könyörtelenül be is hajtatott. De csak a papírosanyag hamvadt el! Az a szellem, mely ezeket a papírpénzjegyeket megteremtette (amely pénzjegyeknek forgalomképességét egyébként is Windischgrätznek az a ténye is cinikus hitelességgel bizonyítja, hogy eleinte a saját ellenséges hadseregének a prófuntját és egyéb szükségleteit is általuk szerezte be), az a szellem a hamvakból feltámadt. Itt ég naponta erősödő lánggal annak a tudata, hogy a haza megmentésének érdekében csakugyan elérkezett annak az időnek teljessége, amikor Kossuth Lajos látomásának, a papírpénz valutáris elméletét illetően is teljesednie kell. Különösen ma meg kell fogadnunk azokat a szavakat, hogy bármit javasol is a (jegybank) tudomány, a perceknek kénytelensége praktikus lépeseket igényel. (Lásd Varga Lajos: Pénzügyi rendszer és hitelszervezeti reformtervezet.)

14 Az aranyfedezetes jegybankpolitika eredete A pénz vásárlóereje végeredményben az állami felségjogok és a nemzeti munkaszolgáltatás kettős tövéből fakad. Ezért a pénzkibocsátás felségjoga a nemzet egyetlen, de ki nem apadó hitelforrása. E hitelforrás tőkésített értéke Eszményi Tőke, amely vitán felül a nemzet tulajdona: közvagyon. Ebben az álláspontban rejlik a fasciszta világszemlélettel egyező magyar nemzeti nyilas felfogásnak és a liberális pénzkapitalista felfogásnak alapvető és feloldhatatlan ellentéte. A liberális plutokráciák által uralt demokráciák egész gazdasági rendszere a pénzuralom alapját képező szabadalmon épül fel, amelynek értelmében a pénzkibocsátás és a kamatláb megszabásának jogát, bár állami felügyelet alatt álló, de olyan jegybank gyakorolja, amely magánvállalat jellegű, sőt részvénytársaság formájában működik. A liberális demokráciák e berendezését a történelmi fejlődés, nevezetesen az a körülmény magyarázza, hogy ezek az államok pénzügyi rendszerük kialakításánál részben a szerencsés gazdasági helyzetben levő angol pénzügyi berendezéssel szemben táplált bizalomból indíttatva, de részben a gazdasági függés áltál kényszerítve is saját pénzügyi és hitelrendszerük kiépítésénél az angol példát vették alapul. Angliában pedig a pénzkibocsátás és a kibocsátott pénz kamatlába megszabásának jogát az Angol Bank 1694-ből származó: Angol Bank Társasága és önkormányzata című szabadalma alapján, kizárólagossággal gyakorolja. III. Vilmos angol királynak ugyanis, hogy háborút folytathasson XIV. Lajos francia királlyal, a háború költségeinek fedezésére egymillió-kétszázezer font sterlingre volt szüksége és pedig nemzetközi viszonylatban elfogadott ércpénzben. Ezt az összeget az angol bankárok és ékszerkereskedők kölcsönözték, de annak a pénz történetében korszakot jelentő feltételnek ellenében, hogy a király megadja nekik az Angol Bank Társasága és Kormányzata elnevezéssel a kizárólagos jogot arra, hogy a bank birtokában levő arany háromszoros értekének megfelelő bankjegyet, illetve papírpénzt bocsáthassanak ki és tarthassanak forgalomban egyenesen és kimondottan forgalmi eszköz gyanánt. Az 1694-ben megadott szabadalom ellenében a hitelező bankárcsoport vállalta ugyan azt a kötelességet, hogy a papírpénzt bárkinek kívánatra aranypénzre azonnal beváltja, de arra számított és nem is csalódott, hogyha a papírpénzzel köztartozást, adót fizetni lehet, akkor a közönség ezt a forgalmi eszközt megszokja és úgy megkedveli, hogy a magángazdasági forgalmat is általa bonyolítja le és csak kevesen lesznek azok az aggodalmaskodók, akik a beváltást követelik. A kevesekkel szemben aztán az azonnali beváltásnak ténye, a papírpénz és az Angol Bank iránti bizalmat csak megszilárdítja. Ily módon született meg a papírpénz, mint a nemesércből vert valóságos pénzt helyettesítő forgalmi eszköz. De mert e bankjegyeket a jegykibocsátó bank szabad megítélése szerinti kamatra kölcsönözték ki, ezért nekik ez a háromszor annyi ércpénzt helyettesítő papíros éppen úgy jövedelmezett, mintha csupa ércpénzt adtak volna kölcsön. Jövedelmezett azért, mert a banknak volt kizárólagos hatalma (kiváltsága) a papírpénz kibocsátására. Ez a jövedelemtöbblet azonban, amely a banknak csupán eszményi, de a valóságban meg nem lévő háromszoros aranypénz tőkéjéből származik, a valóságban nem a bank vagyonából, hanem abból az eszményi tőkéből fakadt, amelyet az állam hatalmával biztosított szabadalom adott hozzá és így vitán felül áll, hogy ennek a többlettőkének a jövedelme igazság szerint nem a bankot, hanem az államot illette volna meg. Ebből a gyakorlatból származott az a világ pénzgazdaságát egészen az 1933-i londoni világgazdasági konferenciáig irányító, megdönthetetlennek hitt dogma, mely szerint a papírpénz értékét a rendelkezésre álló aranyfedezet biztosítja. A nemzetközi pénzpolitikát

15 irányító azt a felfogást, hogy a papírpénz elveszti értékét, ha a forgalomban levő papírpénz névértékösszege a rendelkezésre álló aranyfedezet bizonyos többszörösét meghaladja, Ricardo és az őt követő metallistáknak az az elmélete népszerűsítette, hogy valóságos pénzértéke csak nemesfémből vert érmének, illetve nemesfémérme beváltására jogosító utalványnak van. Ebből Ricardo iskolája azt a következtetést vonta le, hogy a papírpénz forgalom növelésével, valamely ország hitelvolumenét növelni nem lehet, mert az arany termelése oly csekély, hogy a világ aranykészlete huzamos időn át gyakorlatilag állandónak tekinthető és így a papírpénz forgalmának például 2-szeres növelése a papírpénz értékének felére csökkenését eredményezné és így a forgalomban levő pénz értéke semmivel sem változnék. Ez a dogma alapjában véve hamis volt, mert a pénz értékét egyetlen áruhoz, az aranyhoz kötötte, holott a pénz értékét, amint ezt pl. Irving Fischer A pénz illúziója címen írt értekezése bizonyítja, az érette kapható áruk nagykereskedelmi indexének középértéke határozza meg. Ennek az indexvalutának legalább is belföldi forgalomban lehetséges megvalósítását a legutóbbi évek során a német márka igazolta. A közvélemény azonban szívesen ragaszkodik hamis tanokhoz is, különösén, ha ezek egy befolyásos csoport érdekének kedveznek és a közvélemény előtt a hamis tan kára rejtve marad. Az aranyfedezetes pénzrendszer pedig kedvező volt Anglia gazdasági imperializmusa, illetve a világgazdaságot irányító angol és az aranyban gazdag államok plutokráciája szempontjából. A világ népei az aranyat tényleg csak az 1867-es párizsi nemzetközi valutakongresszuson, Anglia hatalmi szavának súlya alatt fogadták el, mert Anglia csak olyan nemzetközi valutáris egyezményekhez volt hajlandó hozzájárulni, amely az aranyat fogadta el a valuta alapjául. Ennek az egyezménynek káros következménye a világkereskedelem szabadságának állapotában a világ gazdasági életét irányító nagy demokráciák gazdasági életében, főképp Franciaország és az Egyesült Államok életében, amelyek maguk is bőséges aranytartalékokkal rendelkeztek, nem jelentkezett. Ezek egyrészt gazdag arany lelőhelyek birtokában voltak, másrészt, mert az arany mindig a nagyobb biztonságot keresvén, az erősebb államokba vándorol és így ezek gazdasági életében az aranyfedezet hiánya sohasem vált oly méretűvé, hogy ezek gazdasági életében függő viszonyt eredményezhetett volna. Az arannyal nem rendelkező és kisebb államok gazdasági függésének azonban éppen ez az aranyfedezetes, az aranyban gazdag államok számára kedvező és tudományosan helyt nem álló tan volt a tulajdonképpeni oka. Ez a körülmény azonban csak a világháborút követő parancsbékék hatására tűnt ki, amidőn a jóvátételek és az ezzel felidézett pánik Németországot úgyszólván összes aranyától megfosztotta és így Németország, ha élni akart, kénytelen volt aranyfedezetmentes pénzügyi és hitelrendszerre berendezkedni. E kényszergazdálkodás gyakorlati eredményei megmutatták, hogy a gazdasági életben az aranyat attól a pillanattól lehet nélkülözni, mihelyt megtagadjuk tőle azt a kiváltságot, amelyet neki tulajdonítottunk. Az arany uralma valóban egy kényszerképzeten, egy fikción alapult csupán és ezt a fikciót oszlatta szét az aranyfedezet-mentes nemzeti szocialista gazdasági rend. Ez a gazdasági rend valóban az arany uralmára felépített angol érdekeltségű liberális plutokrácia uralmát veszélyezteti és ez a tény a tulajdonképpeni magyarázata a fasciszta, nemzetiszocialista gazdasági renddel szemben táplált liberális gyűlölködésnek.

16 Aranybilincsbe vert kisnépek. Hogy az aranyfedezetes pénzrendszer szükségszerűen az arannyal nem rendelkező államok eladósodásához, illetve gazdasági függéséhez vezetetett, azt a következő meggondolás bizonyítja. Az aranyfedezetes pénzkibocsátó jegyintézeteknek alapszabályai a pénz értékállóságának megóvása végett kimondták, hogy a forgalomban levő bankjegyek összege a bank birtokában levő aranyfedezet bizonyos többszörösét át nem lépheti. A pénzforgalom ezen kívánt mértékű szabályozását a jegybankoknak úgynevezett diszkontkamat politikája biztosítja. A jegybank ugyanis a pénzt az általa meghatározott leszámítoló vagy diszkont kamatlábon váltó ellenében kölcsönzi ügyfeleinek, a nagy bankoknak. A pénz a nagybankok elosztó szervezetein át jut a gazdasági életbe és ott feladatát, az áruforgalom szolgálatát elvégezvén, a váltó lejáratával ismét visszajut túlnyomóan a nagybankokon át az eredeti pénzkibocsátó intézetnek, a jegybanknak pénztárába. És mert a pénz, illetőleg a hitel a gazdasági életnek éppoly nélkülözhetetlen eleme, akár a vér a szervezetben, a jegybank ezen szerepénél fogva a nemzet gazdasági életének tulajdonképpeni hitelforrása, a nemzet gazdasági életének szíve. Ha a jegybank csökkenteni akarja a pénzforgalmat, akkor felemeli a váltó leszámítoló kamatlábát, vagyis drágábban adja a pénzt. Ha a pénz drága, akkor kevesebben veszik igénybe a bank váltóhitelét, mert drága hitellel versenyképesen dolgozni nem tudnak és azok is, akiknek váltótartozásuk van, igyekeznek pénzüket az üzletből kivonva azt visszajuttatni a bankba. Viszont, ha a pénz olcsóbb, úgy többen lesznek, akiket az olcsóbb hitel vállalkozásra ösztönöz, tehát többen veszik igénybe a bank hitelét és a pénzforgalom nő. Látható tehát, hogy a nagy leszámítoló kamatláb mindenképpen káros a gazdasági életre, mert csökkenti a vállalkozó kedvet és így csökkenti a munkaalkalmakat. A kamatláb nagysága tehát döntő tényező a szociális nyomorúság felidézésében. A kamat ugyanis a legnagyobb árdrágító gazdasági tényező. A kamatláb annyiszor foglaltatik minden piaci árban, ahányszor az áru előállítása és forgalmazása tőkebefektetéssel kapcsolatos. Másrészt pedig az üzleti haszonnak az a hányada, amelyet a vállakozásnak tőkeszolgálat címen kell a pénz urainak visszaszolgáltatnia, a munkabérekből, illetve a munka hasznából fog hiányozni. Nagy kamat eredménye tehát nagy drágaság, növekvő munkanélküliség, csökkent munkabérek, tehát a tömegek vásárlóképességének hanyatlása, pangás és ezzel kapcsolatban további kereseti lehetőségek, munkaalkalmak megszűnése. Az aranyfedezetes jegybankpolitika tehát saját aranyforrással vagy aranytartalékkal nem rendelkező államok számára azzal a veszéllyel jár, hogy a jegybank aranykészletének bármely okból történő lecsökkenése a pénzforgalom kényszerű korlátozása következtében megbéníthatja az egész ország gazdasági életét. A gazdasági világválságnak Magyarországon az 1930-as éveket követő rendkívüli kimélyülése tényleg erre az okra vezethető vissza. A világgazdasági krízis elsősorban a mezőgazdasági terményárak katasztrofális árzuhanásában jelentkezett. A 32 P-ős búza ára máról-holnapra 6 P-re, az egy pengőn felüli bor ára 16 fillérre és így tovább zuhantak. A gazda nem volt képes terményeit értékesíteni és így nem volt képes adót fizetni. Az állam az adóbevételek hiányában kijelentette, hogy nincs pénze, tehát takarékoskodnia kell. Beszüntette az amúgy is vérszegényen adagolt közmunkákat, szélnek eresztette a munkásnép ezreit, leszállította a tisztviselők illetményeit, és ezáltal tovább csökkentette a mezőgazdaság fogyasztóinak vásárlóképességét. Takarékoskodott tehát azzal, aminek eladhatatlansága szerencsétlensége volt a termelőnek, a gazdának és iparosnak, és pocsékolta a nemzeti termelés pótolhatatlan tőkéjét, a nemzet munkaerejét. Az egyik oldalon ott állottak a mezőgazdasági termények, az élelem eladhatatlan garmadái, a másik oldalon az éhezők, és nem volt szabad az éhezőkkel az élelmet megetetni, hogy az éhezők az

17 elfogyasztott élelemmel szemben közhasznú munkát teljesítsenek, utakat, épületeket, öntözőberendezéseket létesítsenek, amely létesítmények eredményezte közszolgálati bevételtöbblet ezek létesítési költségeit azóta már fedezhette volna is. Mindez nem volt lehetséges, mert pénzintézeteink megállapítása szerint az ilyen, a magyar társadalom számos tényezője részéről sürgetett közhasznú munkákra nem volt pénz, nem volt hitel. Nem volt pedig hitel, mert a mezőgazdasági exportunk devizaértékének a világpiaci árak zuhanása következtében beállott csökkenése miatt nem tudtuk megszerezni a magyar gazdasági életet a 30-as évek elején terhelő két és fél milliárd pengőre becsülhető külföldi tartozásaink tőkeszolgálatához szükséges devizákat. A fennálló nemzetközi kötelezettségek miatt kénytelenek voltunk a bankzárlat elrendeléséig a külföldi tőkeszolgálatot a magyar pénzintézetek arany és devizakészleteiből fizetni. Emiatt csökkent a Magyar Nemzeti Bank június 30-i P értékű aranyfedezete június 30-ig P-re, tehát rövid hat év alatt 66%-al. Emiatt természetesen csökkent ugyanilyen arányban az alapszabályszerű bankjegy-kibocsátási képesség is. Emiatt állott elő a pénznek, mint forgalmi eszköznek hiánya. Emiatt majd hogy teljesen eldugult az egyetlen szabadalmazott pénzforrás. Emiatt nőtt a törvény által sem üldözött kamatláb az elviselhetetlen 15 20%-ig. Emiatt alakult át az ország egyetlen egy nagy árverési csarnokká, emiatt maradtak el a beruházások, emiatt harapódzott el a munkanélküliség és annak minden erkölcsi és vagyoni káros következménye. Emiatt maradtak hátralékba az adók, az illetékek és az adósságok kamatai. Jegybanktudósaink azután a bankvezérekkel együtt minden pénzügyi reformtervezettel szemben mégis ezt a rendszert, mint régen kipróbált és bevált rendszert, az eddigi jól kitaposott utat és az immár az egész világon csődöt mondott aranyfedezetes jegybanktudományt, mint a pénzgazdaságnak klasszikus tételeit védelmezték. Védelmezték gr. Széchenyi Istvánnal szemben, akire közgazdászaink naponként esküsznek, védelmezték Kossuth Lajossal szemben, akit elfeledtek. Lássuk, minő gazdaságpolitika volt az, amely az 1930-as évek elején a magyar gazdasági válságot olyan rendkívüli módon kimélyítő külföldi eladósodáshoz vezetett? Ezt a súlyos helyzetet lényegében nagybankjaink azon gyakorlata idézte fel, amellyel belföldi haszonszerző vállalkozásokra is csak akkor folyósítottak pénzt, ha arra külföldi fedezetet találtak. Nagybankjaink felfogása szerint pl. építkezésre nem lehetett hosszúlejáratú kölcsönt folyósítani, mert erre a célra nem lehetett sem a betevők pénzéből, sem a Jegybank hiteléből folyósításokat eszközölni. A betevők pénzéből azért nem, mert ezek a pénzüket elvben bármikor visszakövetelhették, a Jegybank pedig azért nem adhatott pénzt, mert az épületet nem tekinthette aranyfedezetnek. Ezért hosszúlejáratú hiteleket az akkori bankgyakorlat csak akkor volt képes folyósítani, ha a folyósítandó összegekre kisebb címletekben zálogleveleket nyomatott, amelyeket valamely külföldi bankintézet megfelelő jutalék ellenében saját ügyfeleinek adott el. Az ottani külföldi kistőkés pedig megvette zálogleveleinket, ha ezekért nagyobb kamatot kapott, mintha valamely ottani komoly pénzintézet kötvényét vette volna meg. A zálogleveleket kihelyező külföldi bank jóváírása azonban aranyfedezetet jelentett a mi Jegybankunk számára, amelyre most már az alapszabályok értelmében megkönnyebbült lelkiismerettel folyósíthatta a hazai építkezés számára szükséges jegybankhitelt. A külföldi kihelyezéseknek ez a rendszere a pénzintézeteink felelőssége és likviditása szempontjából talán lehetett megnyugtató, de az országnak elviselhetetlen megterhelésével járt. Az ilyen tranzakciókat lebonyolító pénzintézetek a kinevezés sikerét szerették a külföldi tőke jóindulatának tulajdonítani. Azonban a külföldi bankárnak és kistőkésnek irányunkban tanúsított ezen jótékonyságáért Magyarország igen súlyos pénzeket fizetett. A külföldi adósságok után a külföldi pénzintézeteknek és hitelezőknek fizetett tőkeszolgálat Fellner Frigyes számítása szerint

18 évenként több, mint 200 millió pengőre rúgott. Ez az összeg magyar állampolgár átlagos évi keresetének felelt meg. Budapest lakosságának ⅓-át kitevő magyar dolgozó tömeg végzett egész éven át ingyenmunkát a külföldnek, hogy a Nemzeti Banktól megszerezze az aranyfedezet címén járó engedélyt a magyar munka folytonosságát biztosító jegybankmennyiség kibocsátására. Az aranyfedezetes fikció alkotmányjogi következményei Az aranyalapú pénzrendszernek mélyebb kritika nélkül történt bevezetése, nemcsak gazdaságpolitikai, hanem alkotmányjogi tekintetben is a magyar öncélúság korlátozásához vezetett. Az aranyfedezetes doktrina alkotmányjogi következménye volt a Nemzeti Bank létesítéséről szóló, a Népszövetség nyomására létrejött V. t.c. is, amely a kihirdetését követő 15 éven át a magyar gazdasági életben a nemzetközi zsidószellemű pénzuralom befolyását intézményesítette. Abból a felfogásból kiindulva, hogy pénzünk értékállóságát csakis aranyalapon lehet biztosítani, az 1920-as évek elején tomboló, jóvátételek és a nemzetközi spekuláció által felidézett infláció leküzdése végett a Bethlen kormány az akkori pénzügyi szakértők tanácsára elhatározta, hogy pénzrendszerünk biztosítására aranykölcsönt fog felvenni a külföldi pénzpiacokon. Miután a trianoni békeparancs a magyar államnak külföldi kölcsön felvételét csak a Népszövetség tanácsának egyhangú hozzájárulásával engedte meg, a Népszövetségnek a magyar állam részéről kezdeményezett ez a arany pengős úgynevezett stabilizációs kölcsönigénylése módot nyújtott a kölcsön feltételeinek megszabásán keresztül a magyar gazdasági életbe való érzékeny beavatkozásra. A nevezetesebb feltételek a következők voltak: a kölcsönnek fedezetéül (magyarul zálogul) le kellett kötnünk többféle nemzeti, pénzügyi felségjogunkat, mint nemzeti bevételi forrásokat, úgymint a vámbevételeket. Aztán a cukoradót és kincstári részesedést, továbbá a dohány és sójövedéknek bevételeit. Másik feltétel: a nemzeti jegybanknak záros határidőn belül megszervezése és üzembe helyezése. További feltétel: a Nemzeti Bank alapszabályait a Népszövetség által kiküldendő bizottság közbejöttével kellett elkészítenünk. Továbbá: állandó ellenőrzési jognak gyakorolhatása aziránt, hogy a zálogként lekötött pénzügyi felségjogainknak bevételei a kölcsön fedezetére nyitott külön pénztárba fizettetnek-e. A kölcsön kamata pedig az államkölcsönök történetében példátlanul magas, 7 és fél % volt! Így jött létre a győztes hatalmak pénzuralmát szolgáló csúcsszervezetnek, a Népszövetségnek nyomására a Nemzeti Bank alapításáról szóló említett törvénycikk, amely szerint a magyar állam a pénzkibocsátásának felségjogát és a kamatláb megszabásának kiváltságát erre a részvénytársaság formájában működő pénzintézetre ruházta át. A Népszövetség zsidó érdekeltségét pedig vitán felül bizonyítja az a tény, hogy a Népszövetség abban a pillanatban, amelyben a magyar törvényhozás a kormánynak a felhatalmazást a külföldi kölcsön felvételére megadta, a Népszövetségi tanács meglepetésszerűen napirendre tűzte a magyar zsidósérelmek tárgyalását és a tárgyalásokat csak akkor függesztette fel, amidőn a magyar kormány megbízottja: gr. Klebelsberg Kuno a szuverén magyar törvényhozás nevében ígéretet tett a numerus clausus enyhítésére. Miután a Jegybank aranytartaléka maga is külföldi adósság, amely után kamatot kell fizetni, nyilvánvaló, hogy a kölcsön formájában biztosított aranyfedezetes rendszer a magyar állam egész hitelgazdaságát megdrágítja, mert hiszen gazdasági életünk egyetlen pénzforrása, a

19 Jegyintézetünk kénytelen a leszámítoló kamatlábat annyira felemelni, hogy a leszámítoló üzlet jövedelméből a külföldi hitelezőket kielégíthesse. Ugyancsak megdrágítja a Jegybank által nyújtható hitelt a Jegybank részvénytársasági szerkezete és az alapszabályok szerint a részvényeseknek fizetett osztalék. Hogy minő eredménnyel hasznosította a Nemzeti Bank a papírpénz kibocsátásának reá adó és illetékmentesen átruházott gyakorlását, ezt a következő számadat bizonyítja. Az évenkénti számadások, mint közokiratoknak tartalma szerint az évi, tehát 12 évi tiszta nyereségeink összege P, ami a P alaptőkének 231%-a. Ebből a 231% tiszta nyereségből az ismeretlen bel- és külföldi részvényesek részvényosztalék címén és teljesen adómentesen P-őt kaptak kézhez. Ez az oka annak, hogy míg pl. az Egyesült Államok gazdasági életét tápláló pénzforrás a Federal Reserve Board 1%-os, a Bank of England 2%-os váltóhitelt ad, addig a Magyar Nemzeti Bank leszámítoló kamatlába az utolsó 10 év folyamán 4-9 % között mozgott. A magyar állam egész hitel gazdaságának ezen alapvető megdrágítása vezet a magyar életszint és kereseti lehetőségek lecsökkenéséhez és a munkanélküliség nagy mértékéhez. A leszámítoló kamatlábat már csak azért sem lehetett mérsékelni, mert az aranyfedezetes bankpolitikát visszatükröző alapszabályok tiltották a pénzforgalom nagyobb arányú növelését, ami a leszámítoló kamatláb csökkentését eredményezhette volna. E rendszabályok kritikanélküli alkalmazása vezetett azután a szegény ország és a gazdag ország megkülönböztető tévképzetéhez, holott az ezzel megnevezett országok szegénysége nem a reáltőkékben, nem a természeti javakban és munkaerőkben, hanem a gondolatokban jelentkező szegénység volt csupán, amellyel nem vették észre, hogy gazdasági függésük merő fikció csupán. Kamatrabszolgaság A leszámítolási és kölcsönüzletekre egységes kamatlábat, melynek nagysága, mint kimutattam, döntő tényező az ország gazdasági fejlődésében és szociális jólétében, nem az időjárás és nem a társadalom felett álló, emberi elhatározással meg nem változtatható konjunktúra, hanem a Nemzeti Bank alapszabályai 24-ik cikke szerint a 14 tagú főtanács, mint a törvény mondja: szabad megítélés alapján állapítja meg. És hogy semmi kétségünk ne maradjon aziránt, hogy a kamatláb megszabásának ez a szabadalma minden alkotmányos jogorvoslás felett álló és alkotmányos felelősséggel nem korlátozott uralom, az alapszabályok 112-ik cikke még külön kimondja, hogy a kamatláb nagyságát korlátozó akár meglevő, akár a jövőben alkotandó törvényes rendelkezések a Bankra nem nyernek alkalmazást. Az olcsó hitelnyújtáshoz fűződő egyetemes nemzeti érdekek kirívó ellentétben állanak azzal a korlátlan hatalommal, amellyel a kamatláb emelésében érdekelt részvényesek tulajdonát képező intézet a kamatláb megszabását gyakorolja. A Nemzeti Bank, amely a pénzkibocsátás felségjogait kizárólagossággal gyakorolja, az állam tulajdonképpeni hitelforrásának birtokosa. Ezzel szemben ugyanezen intézet, amelynek életlétét és ragyogó üzletmenetelét az ezen felségjogok adómentes gyakorlata biztosítja, az államot az XXV. t.c a értelmében elzárja saját hitelforrásának használatától. Az idézett cikk szóról-szóra a következőket mondja:

20 Az állam, a törvényhatóságok, a városok és a községek a bank eszközeit egyáltalán, tehát sem közvetve, sem közvetlenül nem vehetik igénybe saját céljaikra anélkül, hogy a felvett bankjegyek ellenértékét aranyban, vagy devizákban egyidejűleg be nem szolgáltatják. A munkanélküliség intézményes megszüntetéséről szóló törvényjavaslat általános indokolásában kimutattam azt is, hogy ezen tilalomnak eddig két ízben történt áttörése nem haszonszerző hitelműveletek, hanem könyvelési rendszabályok figyelembevételével történt és így semmiféle elvi jelentőséggel nem bír. Az idézett szakasz célja kétségkívül a következő: A Nemzeti Bank az ő kizárólagos jogával kibocsátott pénzt rövid lejáratra a főtanács által szuverén jogkörrel megállapított kamatláb ellenében váltóra adja tovább igénylőinek, a nagybankoknak. Magángazdaságunk csaknem kizárólag nagy bankjaink közvetítésével kap pénzt, ami a magyar termelők, iparvállalatok és mezőgazdasági üzemek igen gyakori és indokolt panaszának tárgya. Már pedig azt az úgynevezett klasszikus szabályt, amelynek értelmében beruházások céljára nem szabad a Jegybanknak hitelt folyósítania, indokolni nem lehet. A magyarázat a jegybankok keletkezésének történelmében rejlik. Tudjuk, hogy a jegybankok a magánvállalkozás alapításai, annak részvényeit a nagytőkések, a nagybankok jegyezték, igazgatóságában azok ülnek. Ha a Jegybank jogosítva volna fontos és szükséges beruházásokra közvetlenül hiteleket folyósítani, úgy versenyt támasztana a bankoknak, nagytőkéseknek, veszélyeztetné ezek rosszul értelmezett érdekét, a magas kamatot. Az igazság tehát az, hogy a Jegybank azért nem ad közvetlenül hiteleket beruházási célokra, mert nem akar a bankoknak, a hitelszervezeteknek versenyt támasztani Ez a mai tőkésegyezmény olyan írásban nem foglalt kartellmegállapodása, amelyen a liberális gazdaság egész rendszere alapszik. Értelme nem a logikában keresendő, hanem a gazdasági hatalom védelmében, mert nem más, mint megegyezés a nagy vagyonok között, azok érdekében (lásd: Homo Sapiens: A spekulációtól megtisztított gazdaság ) és a liberális gazdasági rend e modern fellegváraiban, a bankokban, hol világszerte döntő erővel érvényesül a zsidó befolyás. Ez a tulajdonképpeni titka a zsidóság rohamos térhódításának az iparban és kereskedelemben és nem az a bizonyos, a zsidó szellemű magyarok által tájékozatlanságból vagy a célzatos leplezés szándékával hangoztatott 5 ezer éves kultúrfölény és a dolgos magyarság látástól vakulásig görnyedő erőfeszítését meghaladó szorgalom. Az ismertetett és fennálló jogszabályok erejénél fogva tehát a liberális állam gazdasági életének alkotmányos felelősséggel korlátozott, a szó szoros értelmében vett diktátora a látható államhatalom mögött álló láthatatlan hatalom: a bankár. Nem felelős államférfiak, nem tudósok, nem gyakorlati vállalkozók, hanem végső fokon a bankár dönt afelett, hogy lángeszű feltalálók, vállalkozók, közgazdászok korszerű tervei az íróasztalokon porosodjanak-e vagy pedig milliók javára az ország történelmi feladatainak biztosítására megvalósuljanak-e? Joggal kérdezhetjük, hol vannak azok a történelmi sikerek, amelyek a gazdasági életben való szuverén uralkodás létjogosultságát igazolhatják? Mint köztudott tényt állapíthatjuk meg, hogy a liberális plutokrácia és az általuk sugalmazott kormányzatok sem nálunk, de még a világ leggazdagabb és a világ aranykincseit túlnyomóan birtokló államokban, Angliában, Franciaországban és az Egyesült Államokban sem voltak képesek a munkanélküliséget és a tömegnyomort intézményesen orvosolni és a nemzeti munkakifejtés csúcsértékét biztosítani. Ez a tény önmagában is elégséges annak megállapítására, hogy a gazdasági életnek ez az egyeduralma sem észszerűségi, sem gazdasági, sem erkölcsi okokkal nem igazolható. Elégséges a magyar gazdasági élet ismertetett megrázkódtatásaira emlékeztetni, minő szerencsétlen következményekkel járt hiteléletünknek észszerű rendszabályokkal elkerülhető megdrágítása. A nagy kamatlábbal biztosított aránytalanul nagy spekulatív haszon lehet talán a nagybankok rosszul értelmezett érdeke, de e bankérdek védelme semmi esetre sem