Judith McNaught ÁLOMKIRÁLYSÁG

Átírás

1 Judith McNaught ÁLOMKIRÁLYSÁG

2 Elsı fejezet - Claymore hercegére és menyasszonyára! Rendes körülmények között ez az esküvıi pohárköszöntı vidám nevetést és hangos éljenzést váltott volna ki a Merrickek kastélyának nagytermébe zsúfolódott, fényőzıen elegáns hölgyekbıl és urakból. Boros serlegek emelkedtek volna a magasba, és még több tószt hangzik el egy olyan nagy és nemes menyegzıt ünnepelve, mint amilyen elıtt most álltak itt, Dél-Skóciában. Ma azonban nem csendült fel az éljenzés. Ezen az esküvın nem. Ezen az esküvın senki sem ünnepelt, és senki sem emelte magasba serlegét. A násznép tagjai gyanakvó szemmel méregették egymást, mindenki arcán feszültség ült. A menyasszony családja ideges volt. A vılegény családja szintén. A vendégek, a szolgák, de még a teremben lévı vadászkutyák is feszültek voltak. Még Merrick elsı grófja is ellenségesen nézett le az egybegyőltekre a kandalló fölé akasztott portréjáról. - Köszöntsük Claymore hercegét és menyasszonyát! -jelentette ki újra a vılegény öccse, hangja mennydörgésként zúgott a zsúfolt terem természetellenes, sírkamra hangulatára emlékeztetı csendjében. - Hadd legyen hosszú és termékeny a közös életük! Az efféle ısi köszöntı általában kiszámítható reakciókat vált ki. A vılegény büszkén mosolyog, mert meggyızıdése, hogy maga a Szépség szegıdött társául. A menyasszony is vidám, mert sikerült ezt elhitetnie vele. A vendégek örülnek, mert a nemességen belül kötött házasság két fontos család kapcsolatát erısíti meg, két nagy vagyont egyesít - ami már önmagában is alapos ok az ünneplésre és a kitörı jókedvre. De nem ma. Nem október 14-én. A köszöntı elhangzása után a vılegény öccse magasba emelte serlegét, és eltökélten bátyjára mosolygott. A vılegény barátai mind felemelték serlegeiket, és mereven mosolyogtak a menyasszony családjára. A menyasszony rokonai is felemelték serlegeiket, és jegesen egymásra mosolyogtak. A vılegény, látszólag az egyedüli a teremben, aki nem vett tudomást az ellenséges hangulatról, magasba tartotta kupáját, és a menyasszonyra mosolygott. Szeme azonban nem nevetett. A menyasszony nem bajlódott azzal, hogy bárkire is mosolyogjon. Dühösnek látszott, és lázongónak. Valójában Jennifer annyira kétségbeesett volt, hogy szinte el sem jutott a tudatáig, van-e egyáltalán valaki a teremben. Ezekben az utolsó percekben minden idegszálával Istenhez küldött elkeseredett fohászára összpontosított, de úgy tőnt, İ vagy nem figyelt oda, vagy nem érdekelte a dolog, mert nem mentette meg siralmas helyzetébıl. Uram - sírta némán, miközben megpróbálta lenyelni a rettegés gombócát a torkából -, ha szándékodban áll bármit is tenni, hogy megakadályozd ezt a házasságot, gyorsan kell cselekedned, öt percen belül, máskülönben túl késı lesz! Biztosan jobbat érdemlek, mint ezt a rám erıltetett házasságot azzal a férfival, aki elrabolta a szüzességemet! Nem önként adtam neki, te is tudod!" Felismerve, micsoda dıreség megdorgálni a Mindenhatót, sietve mentegetızni kezdett. Hát nem próbáltalak mindig kifogástalanul szolgálni? - súgta hangtalanul. - Nem voltam mindig engedelmes?" NEM MINDIG, JENNIFER" - dörgött az Úr hangja elméjében. Majdnem mindig - helyesbített Jennifer kétségbeesetten. - Mindennap elmentem a misére, kivéve, amikor beteg voltam, ami ritkán fordult elı. Minden reggel és minden este imádkoztam. Majdnem minden este - javította ki magát gyorsan, mielıtt a lelkiismerete újra ellentmondott volna neki -, kivéve, amikor elaludtam, mielıtt a végére értem volna. És megpróbáltam, igazán mindent megpróbáltam megtenni, amit a nıvérek kértek tılem a zárdában. Te tudod, milyen keményen próbáltam! Uram - fejezte be elszántan -, ha segítesz, hogy megmeneküljek ebbıl a helyzetbıl, soha többé nem leszek akaratos, sem indulatos."

3 EZT NEM HISZEM, JENNIFER" - dörögte az Úr kétkedın. Esküszöm, Uram! - ígérte elszántan, mintha alkut próbálna kötni. - Mindent megteszek, amit kívánsz tılem. Most azonnal visszamegyek a kolostorba, és egész életemet az imádságnak szentelem, és... - A házassági szerzıdést a megfelelı módon aláírták. Jöjjön be a pap - rendelkezett Lord Balfour. Jennifer vadul kapkodni kezdte a levegıt, és minden lehetséges áldozat gondolata elillant az elméjébıl. Istenem - könyörgött némán -, miért teszed ezt velem? Nem engedheted, hogy megtörténjen, ugye nem?" A hatalmas teremre néma csend telepedett, miközben az ajtószárnyak kitárultak. DE BIZONY, JENNIFER, MEGENGEDEM." A tömeg kettényílt, hogy utat engedjen a papnak, Jennifer pedig úgy érezte, ütött az utolsó órája. Vılegénye a hivatalos ceremóniának megfelelıen mellé lépett. Jennifer egy arasznyit távolabb húzódott, és gyomra felkavarodott a tiltakozástól és a megaláztatástól, hogy el kell viselnie a közelségét. Bárcsak tudta volna, mekkora katasztrófához és szégyenhez vezet egyetlen meggondolatlan cselekedet! Bárcsak ne lett volna ilyen felelıtlen és indulatos! Lehunyta szemeit, hogy kizárja tudatából az angolok ellenséges tekintetét és saját skót rokonsága gyilkos ábrázatát, és szívében szembenézett a fájdalmas igazsággal: lobbanékonysága és könnyelmősége, két legnagyobb hibája juttatta erre az irtózatos végre. E két gyarlóság volt a felelıs élete minden kudarcáért. Na meg az elkeseredett vágy, hogy elnyerje apja szeretetét, és az legalább annyira rajongjon ıérte, mint amennyire a mostohafiaiért. Amikor Jennifer tizenöt éves volt, e két tulajdonsága vette rá, hogy bosszút álljon gonosz és alattomos mostohafivérén. Módszere számára helyesnek és becsületesnek tőnt: titkon páncélruhát öltött, és tisztességgel kiállt a fiú ellen a lovagi tornán. Ezzel a nagyszabású bolondsággal kivívta, hogy ott helyben, a becsület mezején alapos verést kapjon az apjától - és emellett csak egészen parányi elégtételt jelentett számára, hogy gonosz mostohabátyját kiütötte lova nyergébıl! Tavaly ugyanez a két vonása vezetett ahhoz a viselkedéshez, amely miatt az öreg Lord Balder visszavonta a leánykérést, és ezzel szétzúzta apjának a két család egyesítésérıl dédelgetett álmát. S végül ezeknek a tulajdonságoknak köszönhette, hogy számőzték a Belkirkkolostorba, ahol hét héttel ezelıtt könnyő prédájául esett a Fekete Farkas portyázó seregének. Most pedig mindezek miatt kényszerítették, hogy házasságot kössön ellenségével, egy brutális angol harcossal, akinek a serege rettegésben és elnyomásban tartja hazáját, Skóciát. Egy férfival, aki elfogatta, rabságban tartotta, megfosztotta szüzességétıl és jó hírétıl. De már túl késı volt az imádságokhoz és a fogadalmakhoz. Sorsa már hét héttel ezelıtt megpecsételıdött, amikor a gıgös szörnyeteg lábai elé vetették, megkötözve, mint az ünnepi ebédnek szánt vadat. Jennifer nyelt egyet. Nem, még annál is korábban történt. Akkor lépett rá a romlásba vezetı ösvényre, amikor semmibe vette a figyelmeztetést, hogy a Fekete Farkas serege a közelben jár. De miért is kellett volna hinnie a szóbeszédnek? Az utóbbi öt évben szinte hetente felhangzott a rémületes hír: A Farkas felénk menetel." Csakhogy hét hete, azon a napon keserően igaznak bizonyult. A teremben lévı tömeg a pap megjelenésére várva nyugtalanul mozgolódott, de Jennifer teljesen elmerült az emlékeiben... Az évszakhoz képest szokatlanul szép nap volt, az égbolt ragyogó kék, a levegı balzsamos. A nap fényözönbe borította a kolostort, aranyban fürösztötte gótikus csúcsait és kecses boltíveit, és kegyesen tekintett le Belkirk álmos kis falujára. A település a rendház mellett két bolttal és

4 harmincnégy házzal dicsekedhetett, valamint egy kıbıl épített közkúttal a falu közepén, amelynél vasárnap délutánonként összegyőlhetett a falu népe. Ezen a napon is így történt. Egy távolabbi dombon juhász ırizte a nyájat, a kút közelében lévı tisztáson pedig Jennifer szembekötısdit játszott az árvákkal, akiket a zárda fınöknıje a felügyeletére bízott. A nevetés és pihenés eme idilli környezetében vette kezdetét a csúfos história. Mintha pusztán azáltal, hogy gondolatban újraéli a dolgokat, megváltoztathatná a történteket, Jennifer behunyta a szemét. Ismét a tisztáson volt a gyerekekkel, szemét eltakarta a fogó csuklyája... - Merre vagy, Tom MacGivern? - kiáltotta. Kinyújtott kezeivel tapogatózott, tettetve, mintha fogalma sem lenne arról, hol lapul a kuncogó kilencéves kisfiú, bár fülei elárulták, hogy tıle jobbra, alig néhány lábnyira áll. Mosolygott a csuklya alatt, miközben a hagyományos szörnyetegpózban karjait magasba emelte, ujjait szétfeszítette és begörbítette, mintha karmai nıttek volna, lábaival ide-oda dobbantott, és mély, baljóslatú hangon kiáltotta: - Nem szökhetsz meg elılem, Tom MacGivern. - Haha! - kiáltott vissza a fiúcska. - Nem találsz meg, csuklyás ember! - Ohó, dehogynem - fenyegette Jenny. Szándékosan balra fordult, mire nevetés hullámzott végig a fák és bokrok ágai mögött rejtızı gyerekseregen. - Elkaptalak! - kiáltott fel Jenny néhány pillanattal késıbb gyızedelmesen, amikor lecsapott egy menekülı, kuncogó gyerekre, kezével fogva át az apró kis csuklót. Kifulladva és kacagva kapta le fejérıl a csuklyát, hogy szemügyre vegye zsákmányát, nem törıdve vállára omló vörös-arany hajzuhatagával. - Maryt kaptad el! - zengték a gyerekek vidám kórusban. - Most Mary lesz a csuklyás ember! Az ötéves pici lány tágra nyílt, aggódó szemekkel nézett fel Jennyre, kis teste csak úgy reszketett a félelemtıl. - Kérlek! - suttogta, miközben Jenny lábába csimpaszkodott. - Én... én nem akarom felvenni a csuklyát. Olyan sötét van alatta. Muszáj felvennem? Jenny bátorítóan mosolygott, és gyengéden kisimított egy tincset a kicsi vékonyka arcából. - Nem, nem muszáj, ha nem szeretnéd. - Félek a sötétben - vallotta be Mary, igen fölöslegesen, törékeny vállait lejjebb ejtve szégyenében. Jenny a karjaiba kapta, és szorosan átölelte. - Mindenki fél valamitıl - mondta, majd incselkedve hozzátette: - Én például félek... a békáktól! A kislány kuncogni kezdett Jenny füllentett beismerése hallatán. - A békáktól? - ismételte. - Én szeretem a békákat! Egy kicsit sem félek tılük! - Na, látod - mondta Jenny, miközben letette a kislányt. - Nagyon bátor vagy. Bátrabb, mint én! - Lady Jennifer fél a buta békáktól - újságolta a kicsi a többieknek, akik addigra hozzájuk szaladtak. - Nem igaz, nem is fél - jelentette ki a kis Tom. Rögvest a szépséges Lady Jenny védelmére kelt, aki magas rangja ellenére mindig mindenben benne volt. Még abban is, hogy szoknyáját felhúzva átgázoljon a tavon, és segítsen neki megfogni egy kecskebékát, vagy hogy egy macska gyorsaságával kússzon fel a fára, és megmentse a kis Willt, aki nem mert lemászni. Jenny esdeklı pillantása láttán viszont azonnal elhallgatott, és egy szót sem ejtett többé állítólagos félelmérıl a békáktól. - Majd én felveszem a csuklyát - vállalkozott önként, miközben imádattal bámulta a tizenhét éves lányt. Jenny, bár az apácanövendékek komor köpenyét viselte, nem volt közülük való, és távolról sem viselkedett úgy, mint egy leendı nıvér. Múlt vasárnap például az atya hosszú prédikációja alatt Lady Jenny feje elırebiccent. Csak a mögötte lévı padsorban ülı Tom

5 hangos mőköhögésének köszönhette, hogy még idejében felébredt, és így megúszta, hogy észrevegye az éles szemő rendfınöknı. - Most Tomon a sor - fogadta el Jenny azonnal a felajánlást, és a fiú felé nyújtotta a csuklyát. Mosolyogva nézte, ahogy a gyerekek eliramodtak kedvenc búvóhelyeik irányába, majd felvette a földrıl a fityuláját és a rövid gyapjúfátyolt, amit levetett, amikor ı lett a csuklyás ember. Épp a fejére akarta tenni, mert a kúthoz készült, ahol a falubeliek a Belkirkön áthaladó idegeneket faggatták az angolokkal vívott cornwalli csatáról. - Lady Jennifer! - kiáltotta felé hirtelen az egyik falubeli férfi. - Gyere gyorsan! Híreket kaptunk a földesúrról. Fátyollal és fityulával a kezében Jenny szaladni kezdett, a gyerekek pedig megérezve izgatottságát, abbahagyták a játékot, és a nyomába eredtek. - Milyen híreket? - kérdezte a lány kifulladva, miközben tekintetével a klán tagjainak egykedvő arcát fürkészte. Egyikük elırelépett, tiszteletteljesen levette sisakját, és begörbített karjára fektette. - Te volnál Merrick urának leánya? Merrick nevének hallatán a kút körül sürgölıdı emberek közül két férfi azonnal félbehagyta munkáját, és döbbent pillantást váltottak. Aztán gyorsan lehajtották a fejüket, ügyelve, hogy az arcuk árnyékban maradjon. - Igen - felelte Jennifer buzgón. - Híreket hoztál apámról? - Igen, úrnım. Errefelé tart, nem messze mögöttünk, számos emberével. - Hála Istennek - sóhajtotta Jenny. - Hogy áll a csata Cornwallnál? - kérdezte egy pillanatnyi szünet után, készen arra, hogy személyes ügyeit félretegye. A skótok Cornwallnál Jakab király mellett harcoltak, hogy megszerezzék Anglia trónját V. Edward számára. A férfi arckifejezése elıbb válaszolt, mint a szavai. - Amikor eljöttünk, már mindennek vége volt. Corknál és Tauntonnál is úgy tőnt, gyızni fogunk, és ugyanez volt a helyzet Cornwallnál is, míg meg nem jelent maga az ördög, hogy átvegye VII. Henrik seregének parancsnokságát. - Az ördög? - ismételte Jennifer. A férfi arcát győlölet torzította el, és nagyot köpött a földre. - Igen, az ördög. A Fekete Farkas, hogy pörkölıdjön a pokolban, ahonnan származik. A Fekete Farkasnak, Skócia leggyőlöltebb, legrettegettebb ellenségének említésére két parasztasszony keresztet vetett, mintha a gonoszt akarnák elhárítani. A férfi következı szavai hallatán tátva maradt a szájuk a félelemtıl. - A Farkas visszatér Skóciába. VII. Henrik király új sereg élén küldi ellenünk, hogy eltiporjon minket, amiért Edward királyt támogattuk. Gyilkolás és vérözön kíséri majd, mint amikor legutóbb itt járt, és én mondom, most még könyörtelenebb lesz. A klánok sietve hazaindultak, hogy felkészüljenek a csatára. Azt hiszem, a Farkas elıször Merricket támadja majd meg, mielıtt a többiek sorra kerülnének, mert Cornwallnál a ti klánotok oltotta ki a legtöbb angol életet. Azzal a férfi udvariasan biccentett, majd feltette a sisakját, és felpattant a lovára. A kút körül álldogáló csoportok lassan szétszéledtek, és az út felé vették az irányt, amely az ingoványon át felvezetett a dombokhoz. Két férfi azonban a kanyarulat után letért az útról. Amint eltőntek a falubeliek szeme elıl, jobbra fordultak, és lovaikat óvatos galoppban az erdı sőrője felé hajtották. Ha Jenny figyelt volna, talán észreveszi, amint az erdın át titokban megfordulnak, és visszatérnek az úthoz, éppen az ı háta mögé kerülve. De a lányt az a rettegéssel teli zőrzavar foglalta le, amely Belkirk polgárai között tört ki. A falucska történetesen épp az Anglia és Merrick között húzódó úton terült el. -Jön a Farkas! - kiabálta egy nı, szorosan magához szorítva gyermekét, mintha a még láthatatlan veszedelemtıl akarná megóvni. - Isten irgalmazzon nekünk.

6 - Merricket akarja megtámadni - kiáltotta egy férfi, hangja magasra kúszott a félelemtıl. - Merrick urát próbálja a karmai közé kapni, de útközben Belkirköt pusztítja majd el. Hirtelenjében tőz, halál és mészárlás hátborzongató elıszelével lett terhes a levegı, a gyerekek Jenny köré győltek, és néma rémülettel csüggtek rajta. A skótok - a vagyonos nemesek és az alacsony származású falusiak egyaránt - magánál az ördögnél is gonoszabbnak és veszedelmesebbnek tartották a Fekete Farkast, minthogy az ördög csak egy szellem, a Farkas azonban hús-vér ember volt. A Gonosz eleven Lordja. Egy irtóztató lény, aki most az életüket fenyegette. İ volt az a rosszindulatú rém, akinek fenyegetı nevével a skótok csemetéiket igyekeztek rábírni a helyes viselkedésre. Elvisz a Farkas" -hangzott a figyelmeztetés, amellyel megpróbálták távol tartani a gyerekeket az erdıtıl, megakadályozni, hogy éjjel kimásszanak az ágyukból, vagy egyszerően elérni, hogy szót fogadjanak az idısebbeknek. Jennyt türelmetlenné tette az elharapózó hisztéria, ami szerinte inkább egy mítosznak, mintsem egy embernek szólt. Felemelte hát a hangját, hogy a lármán keresztül is meghallják. - Sokkal valószínőbb - kezdte, átkarolva a megrémült gyerekeket, akik a Farkas nevének elsı említésére köré tömörültek -, hogy visszatér ahhoz a pogány királyához, hogy nyalogassa a sebeit, amelyeket Cornwallnál kapott tılünk, és hazugságokat meséljen saját gyızelmérıl. Ha mégsem ezt teszi, Merricknél akkor is gyengébb várat választ majd támadása célpontjául. Olyat, ahol esélye is lehet. Önmagát is megnyugtató, megvetést kifejezı szavai hallatán döbbent pillantások tapadtak az arcára, de Jenny korántsem hısködésbıl beszélt. Igazi Merrick volt, és egy Merrick sosem ismerte volna be, hogy félne bárki emberfiától. Többszázszor is hallotta ezt, amikor apja a mostohafivéreihez beszélt, és ı is azonosult ezzel a hitvallással. Ráadásul a falusiak megijesztették a gyerekeket, a riadalmuknak pedig véget kellett vetnie. Mary megrángatta Jenny szoknyáját, hogy magára vonja figyelmét, és vékony, remegı hangon megkérdezte: - Te nem félsz a Fekete Farkastól, Lady Jenny? - Hát persze hogy nem! - felelte Jenny egy bátorító mosoly kíséretében. - Azt mondják - szólt közbe a kis Tom tiszteletteljes hangon -, hogy a Farkas olyan magas, mint egy fa! - Egy fa! - nevetett Jenny, és megpróbált viccet csinálni a Farkasból és az ıt övezı szóbeszédbıl. - Ha tényleg olyan magas, szívesen megnézném, amint megpróbál felülni a lovára! Legalább négy lovagra lenne szükség ahhoz, hogy a nyeregbe emeljék! A képtelenség hallatán néhány gyerek kuncogni kezdett, ami pont megfelelt Jenny szándékának. - Azt hallottam - mondta a kis Will borzongva -, hogy puszta kézzel dönti le a falakat, és vért iszik. - Fúj! - mondta Jenny, sőrőn pislogva hozzá. - Akkor emésztési zavarai vannak, azért olyan alávaló. Ha Belkirkbe jön, majd jó kis skót sörrel kínáljuk. - Az apám azt mondta - tette hozzá az egyik gyerek -, hogy mindig egy Arik nevezető óriás lovagol a háta mögött, aki harci bárdot visel, és felaprítja a gyerekeket. - Én meg azt hallottam - szólt közbe baljóslatú hangon egy újabb apróság -, hogy... Jenny gyorsan félbeszakította. - Hadd mondjam el, hogy én mit hallottam. Ragyogó mosollyal az arcán a gyerekeket a kolostor felé kezdte terelni, amely látótávolságon kívül, az útkanyarulat mögött állt. - Én azt hallottam - rögtönzött vidáman -, hogy olyan nagyon öreg, hogy így kell hunyorognia ahhoz, hogy lásson valamit. Tántorgó, majdnem vak embert utánozva összevissza tekingetett körbe, és annyira eltúlzott grimaszt vágott, hogy minden gyerek kacagni kezdett.

7 Egész úton ontotta magából a hasonló megjegyzéseket, és a kicsiket annyira magával ragadta a játék, hogy ık is hasonló ötletekkel álltak elı. Végül a Farkas egy nevetséges, lehetetlen figurává alakult át. A látszólagos vidámság ellenére azonban az ég hirtelen elsötétedett, nehéz felhık takarták el a napot, a levegı csípısen hideggé vált, és a szél belekapaszkodott Jenny köpenyébe. Mintha maga a természet is megborzongott volna a gonosz nevének említésére. Jenny épp egy újabb viccet akart elsütni a Farkas rovására, de hirtelen elharapta a mondanivalóját. Egy csapat lovast pillantott meg, akik a kolostor felé vezetı útkanyarulat irányából feléjük tartottak. Egy gyönyörő lány lovagolt a nemesek vezetıje elıtt, ugyanolyan komor, szürke köpenybe burkolózva, mint Jenny, a novíciusok fehér fityuiájában és rövid gyapjúfátylában. Illedelmesen oldalt ült a nyeregben. Szégyenlıs mosolyával megerısítette azt, amit Jenny már úgyis tudott. Az öröm apró kis sikolya hagyta el az ajkát, és rohanni kezdett, de aztán hirtelen leküzdötte hölgyhöz méltatlan viselkedését, és megállt ott, ahol volt. Szemei az apján csüggtek. Futó pillantást vetett klánjuk tagjaira, akik ugyanazzal az elítélı arckifejezéssel néztek keresztül rajta, mint az elmúlt évek alatt mindig - amióta csak mostohafivére elhitette velük rettenetes meséjét. A gyerekeket szigorú figyelmeztetéssel elıreküldte a kolostorba, aztán csak állt az út közepén. Egy örökkévalóságnak tőnt, mire a csoport végre odaért. Apja, aki nyilvánvalóan a zárdában járt elıször, ahol Jennyvel együtt mostohatestvére, Brenna is együtt élt. Most lepattant a nyeregbıl, aztán megfordult, hogy Brennát is lesegítse. A nagy ember kínos aprólékossággal adózott az udvariasságnak. Jenny magában háborgott a kényszerő várakozás miatt, de annyira ismerıs volt a jelenet, hogy végül egy ferde kis mosoly jelent meg a szája szögletében. A férfi végre felé fordult, szélesre tárva karjait, és Jenny az ölelésébe vetette magát. Hevesen megszorította, és szinte gügyögött izgalmában: -Apám, annyira hiányoztál! Már majdnem két éve, hogy utoljára láttalak. Jól nézel ki. Semmit sem változtál. Lord Merrick finoman lefejtette lánya karjait a nyakáról, majd kissé eltartva magától alaposan szemügyre vette. Tekintete végigpásztázta kócos haját, rózsás arcát és alaposan meggyőrıdött köpenyét. Jenny alig bírta leküzdeni a hosszadalmas szemrevételezés miatti belsı nyugtalanságát, és csendben imádkozott, hogy apja elégedett legyen a látványával. Minthogy nyilvánvalóan járt már a kolostorban, Jenny reménykedett, hogy a fınöknı beszámolója kedvére való volt. Két évvel ezelıtt rossz magaviselete volt az oka annak, hogy kolostorba küldték. Brenna egy év múlva követte, hogy biztonságban legyen, amíg a családfı a háborúban jár. A rendfınöknı szigorú felügyelete alatt Jenny megtanulta értékelni saját erejét, és mindent elkövetett, hogy úrrá legyen hibáin. Most azonban, mialatt apja a feje búbjától a lába ujjáig alaposan szemügyre vette, azon tőnıdött, vajon az ifjú ladyt látja-e benne, akivé vált, vagy még mindig az engedetlen kislányt, aki két évvel ezelıtt volt. A férfi kék szemei végül Jenny arcába néztek, és ajkaira mosoly ült: - Nıvé lettél, Jennifer. Jenny szíve szárnyalt. Szőkszavú apja szájából nagy értéke volt ennek a megjegyzésnek. - Más vonatkozásban is megváltoztam, apám - jelentette ki csillogó szemmel. - Sokat változtam. - No, azért nem annyira sokat, lányom - mondta a férfi, és bozontos, ısz szemöldökét ráncolva pillantását az elfelejtett fátyolra és a fityulára szegezte, amelyek még mindig Jenny kezében voltak.

8 - Ó! - nevetett Jenny, és sietett magyarázatot adni. -Szembekötısdit játszottunk... ööö... a gyerekekkel, és ez nem fért a csuklya alá. Találkoztál a fınöknıvel? Mit mondott neked Ambrose anyánk? Apja máskor oly komor tekintetében most nevetés bujkált. - Azt mondta - felelte szárazon -, hogy szeretsz a dombokon ülve a semmibe merengeni és álmodozni, ami ismerısen hangzott, leányka. Azt is mondta, hogy hajlamos vagy elbóbiskolni a mise közben, ha úgy gondolod, hogy hosszabbra nyúlik a prédikáció, mint kellene, ami szintén ismerıs. Jenny a fınökasszony árulásának hírére, akit pedig annyira csodált, a magasságokból azonnal a földre pottyant. Bizonyos értelemben Ambrose anya maga is úr volt saját nemesi birtokán, ellenırzése alatt tartva a pompás zárda minden jövedelmét, a birtokukban lévı földeket és állatokat. Maga felügyelte a kiszolgálást, ha vendégeik voltak, és mindenen rajta tartotta a szemét, ami kapcsolatban állt a kolostor földjein dolgozó világi emberekkel és az égbe nyúló falakon belül élı apácákkal. Brenna rettegett az erélyes asszonytól, de Jenny imádta, ezért látszólagos árulása mély sebet ejtett rajta. Apja következı szavai azonban eloszlatták csalódottságát. - Ambrose anya azt is elmondta - ismerte be büszkeséggel a hangjában -, hogy olyan agyad van, ami egy fınöknınek is becsületére válna. Azt mondta, tetıtıl talpig Merrick vagy, annyi bátorsággal megáldva, hogy akár a saját klánodat is vezethetnéd. Ez persze nem történhet meg - tette hozzá, összetörve ezzel a lány legtitkosabb álmát. Jenny igyekezett megırizni az arcán ülı mosolyt. Nem akart tudomást venni a fájdalomról, amit jogfosztottsága miatt érzett. Ezt a jogot ugyanis neki ígérték, míg apja feleségül nem vette Brenna megözvegyült anyját, aki három fiút hozott új házasságába. A jog, amely korábban Jennyt illette, Alexanderra, a három fivér legidısebbjére szállt át. Ez korántsem lett volna annyira szörnyő, ha Alexander kedves vagy legalább tisztességes. De hitszegı, ármánykodó hazug volt, és Jenny tudta ezt, ám apja és klánjuk tagjai nem. Merrickbe költözésük után mindenféle történeteket kezdett terjeszteni róla, olyan becsületsértı, rettenetes, mégis ügyesen kieszelt históriákat, hogy egy éven belül az egész klánt Jenny ellen fordította. Klánja szeretetének elvesztését Jenny még mindig elviselhetetlenül fájdalmasnak érezte. Még most is, amikor keresztülnéztek rajta, mintha nem is létezne számukra, vissza kellett fognia magát, hogy el ne kezdjen könyörögni nekik, a megbocsátásukért esedezve olyan dolgok miatt, amiket el sem követett. William, a középsı fivér kedves és igen félénk volt, mint Brenna, míg Malcolm, a legkisebb fiú majdnem olyan gonosz és alattomos, mint Alexander. - Még azt is mondta a fınökasszony - folytatta apja -, hogy kedves vagy és gyengéd, de van benned tőz is... - Mindezeket mondta? - kérdezte Jenny, megfeledkezve mostohafivérével kapcsolatos szomorú gondolatairól. - Igazán? - Bizony. Rendes körülmények között ez a válasz megörvendeztette volna Jennyt, de apja arcát figyelve feltőnt neki, hogy az egyre zordabb és feszültebb, még inkább, mint amilyennek valaha is látta. Még a hangja is erıltetettnek tőnt, miközben azt mondta: - Helyes, hogy felhagytál pogány viselkedéseddel, és azzá váltál, aki most vagy, Jennifer. Szünetet tartott, mintha képtelen lenne vagy nem akarná folytatni mondanivalóját. - Mit akar ez jelenteni, apám? - nógatta finoman Jenny. - Azt - mondta apja egy hosszú, hangos sóhajtás után -, hogy klánunk jövıje a te kezedben van. Szavai úgy hangzottak Jenny elméjében, mintha harsonákat fújtak volna meg. Izgalmat és örömteli várakozást érzett. Klánunk jövıje tıled függ..." Olyan boldog volt, alig mert hinni a füleinek. Mintha a kolostor fölött lévı dombtetın állva legkedvesebb ábrándjain merengene,

9 és azok egyszerre valóra válnának. Az az álom, amelyben apja így szól hozzá: Jennifer, klánunk jövıje tıled függ. Nem a mostohafivéredtıl. Tıled." Ez volt az a lehetıség, amelyrıl egész életében álmodott, hogy bebizonyíthassa bátorságát a klán elıtt, és visszanyerje elvesztett szeretetüket. Ebben az álomban mindig lehetısége nyílt rá, hogy véghezvigyen egy rendkívüli bátorságot igénylı cselekedetet, egy bátor és veszélyes hıstettet, például azt, hogy megmássza a Fekete Farkas várfalát, és teljesen egyedül elfogja ıt. Nem számított, milyen rémisztı feladatot kap, hiszen mindig habozás nélkül elvállalta a kihívást. Apja arcát kutatta. - Mit kívánsz tılem? - kérdezte buzgón. - Mondd, és én megteszek bár... - Hozzámész Edric MacPhersonhoz? - Miii? Jennifer ábrándjának döbbent hısnıje levegı után kapkodott. Edric MacPherson idısebb volt, mint saját apja; egy aszott, ijesztı ember, aki, amióta csak kislányból nagylánnyá érett, mindig úgy nézett rá, hogy megborzongott tıle. - Hozzámész vagy sem? Jenny finom ívő, aranybarna szemöldökei összeszaladtak. - Miért? - kérdezte a hısnı, aki sosem tett fel kérdést a feladattal kapcsolatban. Apja arcát furcsa, izgatott pillantás sötétítette el. - Kikaptunk Cornwallnál, leányom. Az embereink fele odaveszett. A csatában Alexander is az életét vesztette. Úgy halt meg, mint egy Merrick - tette hozzá komor büszkeséggel -, harcolt a végsıkig. - Örülök, hogy te élsz, apám - mondta Jenny. Képtelen volt rá, hogy a bánat röpke nyilallásánál többet érezzen mostohabátyja halála miatt, aki pokollá tette az életét. Most, ahogy a múltban gyakran megtörtént, egyszerően csak azt kívánta, bárcsak ı is tehetne valamit, amivel kivívhatná, hogy apja büszke legyen rá. - Tudom, hogy úgy szeretted ıt, mintha csak az édesgyermeked lett volna - tette hozzá. Apja egy rövid biccentéssel fogadta Jenny együttérzését, majd visszatért szóban forgó témájukhoz. - Sok klán ellenezte, hogy harcoljunk Cornwallnál Jakab király ügyéért, de azért követtek engem. Az angolok elıtt sem titok, hogy a klánok az én befolyásomra győltek össze Cornwall alatt, és az angol király most bosszút akar állni. Skóciába küldi a Farkast, hogy megtámadja Merrick várát. Mély hangjában fájdalom csendült, amikor elismerte: - Nem álljuk ki az ostromot, hacsak a MacPherson klán nem támogat harcunkban. MacPherson elég befolyással rendelkezik ahhoz, hogy tucatnyi további klánt vegyen rá a csatlakozásra. Jenny úgy érezte, beleszédül a hallottakba. Alexander halott, a Farkas pedig otthona ostromára készül. Kábulatából apja éles hangja szakította ki. - Jennifer! Megértetted, amit mondtam? MacPherson megígérte, hogy csatlakozik hozzánk, de csak abban az esetben, ha hozzáadlak feleségül. Anyja révén Jenny grófnı volt, és egy akkora birtok örököse, amely felért MacPhersonéval. -A földemet akarja? - kérdezte szinte reménykedve. Eszébe jutott, milyen rettenetes volt, amikor egy évvel korábban Edric MacPherson a kolostorban járt, hogy tiszteletét tegye nála, és pillantása végigpásztázta a testét. - Igen. - Nem adhatnánk neki oda egyszerően a földet, cserébe a támogatásáért? - javasolta kétségbeesetten, készen arra, hogy feláldozza pompás ısi birtokát klánja érdekében. - Abba nem egyezne bele - csattant fel apja dühösen. -A rokonságért tisztességbıl muszáj harcolni, de nem küldheti az embereit olyan csatába, amely nem az ı ügyük, hogy aztán késıbb ı megkapja fizetség gyanánt a birtokodat.

10 - De ha annyira szeretné a földjeimet, biztosan lenne valamilyen lehetıség, hogy... - İ téged akar. Üzenetet küldött nekem Cornwallba. Apja újra szemügyre vette Jenny arcát, számba véve a szinte döbbenetes változásokat, amelyeknek köszönhetıen a kislányos, szeplıs, csúnyácska ábrázat egzotikus szépséggé alakult át. - Anyád arcát viseled, lányka, és ez felkeltette egy öregember vágyát. Nem kérnék tıled ilyesmit, ha volna más lehetıség. Régebben könyörögtél, hogy téged nevezzelek meg a birtok uraként. Esküdöztél, hogy semmi nincs, amit meg ne tennél a klánodért - emlékeztette nyersen. Jenny gyomra görcsbe rándult a gondolattól, hogy a testét, az egész életét egy olyan embernek adja, akitıl ösztönösen iszonyodik, mégis felemelte a fejét, és bátran nézett apja szemébe. - Igen, apám - felelte halkan. - Már most veled menjek? Az apja arcán megjelenı büszkeség és megkönnyebbülés látványa szinte önmagában is megérte az áldozatot. De Merrick ura tagadólag rázta a fejét. - Az a legjobb, ha most itt maradsz Brennával. Nincsenek tartalék lovaink. Alig várjuk, hogy Merrickbe érjünk, és nekilássunk a csata elıkészületeinek. Megüzenem MacPhersonnak, hogy elfogadtad az ajánlatát, aztán küldök majd valakit, aki elvisz hozzá. Amikor apja megfordult, hogy felüljön a lovára, Jenny nem tudott tovább ellenállni a kísértésnek. Ahelyett, hogy félreállt volna, a távolabb álló, lovakon ülı klántagok közé lépett, akik egykor barátai és játszótársai voltak. Azt remélve, meghallották, hogy beleegyezett a MacPhersonnal kötendı házasságba, és ez talán semlegesíti az iránta érzett megvetésüket, megállt egy pirospozsgás, vörös ember elıtt. -Jó napot neked, Renald Garvin - mosolygott tétován a lovag szúrós szemeibe. - Hogy van a feleséged? A férfi állkapcsa megfeszült, pillái megrebbentek. - Elég jól, gondolom - vetette oda. Jenny nagyot nyelt, látván, hogy félreérthetetlenül visszautasítják, ráadásul éppen az, aki halászni tanította, és együtt nevetett vele, amikor belepottyant a patakba. Megfordult, és esdeklın nézett egy másik férfira a Renald mögötti sorban. - Hát te, Michael MacCleod? Fáj-e még a lábad? Hideg kék szemek néztek rá válaszul, aztán a férfi elfordult, és egyenesen elırebámult. Jenny a mögötte álló lovas felé tartott, akinek győlölet ült az arcán. A lány könyörögve nyújtotta ki felé a kezeit, hangja védekezın csengett. - Garrick Carmichael, négy éve annak, hogy Becky megfulladt. Esküszöm neked, ahogy megesküdtem akkor is, nem én löktem a folyóba. Nem veszekedtünk, ez hazugság volt, amit Alexander eszelt ki, hogy... Garrick Carmichael gránitkemény arccal megsarkantyúzta a lovát, és az egész csapat nekiindult. Egy pillantásra sem méltatták a lányt, miközben elvágtattak mellette. Egyedül az öreg Josh, a klán fegyverkovácsa rántotta meg kantárját, megállítva ısöreg lovát, és hagyta, hogy a többiek elhaladjanak mellette. Elırehajolt, és kérges tenyerét Jenny fejére tette. - Én tudom, hogy igazat beszélsz, leány - mondta. Állhatatossága könnyeket csalt Jenny szemébe, úgy nézett az öreg meleg, barna szemeibe. - Igen temperamentumos teremtés vagy, ezen nincs mit tagadni, de már pöttömnyi korodban is meg tudtad zabolázni az indulataidat. Alexander angyali ábrázata bolonddá tehette Garrick Carmichaelt és a többieket, de az öreg Josht soha. Engem nem látsz majd szomorkodni az elvesztése miatt! A klánnak is sokkal jobb lesz a fiatal William vezetése alatt. Carmichael és a többiek is meg fogják gondolni magukat veled kapcsolatban - tette hozzá biztatóan -, ha megtudják, hogy hozzámész MacPhersonhoz a klán és apád kedvéért. - Hol vannak a mostohafivéreim? - kérdezte Jenny rekedten, témát váltva, mert különben nem tudta volna tovább visszatartani a könnyeit.

11 - İk más úton indultak haza. Nem tudhattuk biztosan, hogy nem próbál-e megtámadni minket a Fekete Farkas útban hazafelé, úgyhogy kétfelé váltunk, miután elhagytuk Cornwallt. Még egyszer megsimogatta Jenny fejét, majd megsarkantyúzta a lovát, és a többiek után eredt. Jenny kábán, mozdulatlanul állt az út közepén, mint egy darab fa, és csak bámult a csapat után, ahogy a lovasok eltőntek az út kanyarulatában. - Sötétedik - szólalt meg mellette Brenna, lágy hangja tele volt együttérzéssel. - Vissza kellene már mennünk a kolostorba. A kolostor. Három rövid órával ezelıtt Jenny vidáman futott ki a zárdából. Most úgy érezte magát, mintha meghalt volna. - Menj csak elıre, nélkülem. Én... én nem tudok visszamenni. Még nem. Azt hiszem, felmegyek a dombtetıre, és üldögélek ott egy keveset. - A fınökasszony megharagszik, ha nem érünk vissza sötétedés elıtt, és lassan már nem is látni - mondta Brenna félénken. Mindig így volt ez a két lány között: Jenny áthágta a szabályokat, a másik pedig emiatt halálra vált a félelemtıl. Brenna kedves volt, engedelmes és gyönyörő, szıke hajjal, párás tekintettel és olyan alkattal, ami Jenny szemében maga volt a megtestesült nıiesség, annak legtökéletesebb formájában. Mindig annyira szerény és alázatos volt, amennyire indulatos és vakmerı Jenny. Nélküle soha egyetlenegy kalandban sem lett volna része - még egy enyhe összeszidásban sem. Brenna aggodalma és óvása nélkül pedig Jenny vadult volna meg, még több kalandot - és ugyanannyival több szidást - élt volna át. Teljesen odáig voltak egymásért, próbálták megvédeni egymást a másik hibáiból adódó elkerülhetetlen következményektıl, amennyire csak lehetséges volt. Brenna tétovázott kicsit, aztán alig észrevehetı remegéssel a hangjában önként ajánlotta: - Veled maradok. Ha egyedül hagylak, megfeledkezel az idırıl, és a végén még megtámad egy... egy medve a sötétben. Az a lehetıség, hogy egy medve mancsai közt lelje halálát, pillanatnyilag meglehetısen vonzónak tőnt Jenny szemében. Egész eljövendı életét sötétnek látta. Igazán szükségét érezte volna, hogy a szabadban maradjon, és megpróbálja összeszedni a gondolatait, ennek ellenére tagadólag rázta meg a fejét. Tudta, hogy Brenna halálosan retteg majd attól, hogy a rendfınöknı szeme elé kerüljön, ha elkésnek. - Nem, visszamegyünk. Brenna azonban figyelmen kívül hagyta Jenny szavait. Kézen fogta testvérét, és balra fordult, a kolostor fölé magasodó dombra vezetı emelkedı irányába. Elsı alkalommal fordult elı, hogy Brenna vezette Jennyt, aki engedelmesen követte ıt. Az út melletti erdıben két árnyalak mozdult lopva. A lányokkal párhuzamosan haladtak elıre, a dombtetı felé. Mire a meredek lejtın félútra értek, Jennynek már elege lett saját önsajnálatából, és hısies erıfeszítést tett, hogy visszanyerje lobogó életkedvét. - Ha jobban belegondolunk - kezdte lassan, Brennára pillantva-, tulajdonképpen nagy és nemes tettre kaptam lehetıséget azzal, hogy férjhez kell mennem MacPherson-hoz a klánom érdekében. - Pont olyan vagy, mint Jeanne d'arc - csodálta Brenna -, amint gyızelemre vezeti az embereit! - Azt leszámítva, hogy én MacPhersonhoz megyek feleségül. - De ezzel szörnyőbb sorsot vállalsz, mint ı! - tette hozzá bátorítólag a másik. Ettıl a megjegyzéstıl Jennynek nevetnie kellett, kacagásában jó szándékú húga is lelkesen osztozott.

12 Felbátorodva azon, hogy Jenny ismét képes nevetni, Brenna olyan téma után kutatott elméjében, amivel szórakoztathatná és tovább vidíthatná Jennyt. Amint a sőrő erdı borította dombtetı közelébe értek, hirtelen így szólt: - Mit értett apánk az alatt, hogy anyád arcát viseled"? - Nem tudom... - kezdte Jenny. Hirtelen kellemetlen érzés fogta el, mintha figyelték volna ıket az egyre sőrősödı homályban. Megfordult, és lenézett a falura, a kút felé. Látta, hogy a helybeliek már mind visszatértek tőzhelyeik melegéhez. Megborzongott a harapóssá váló szélben, szorosabbra húzta össze magán köpenyét, majd folytatta. - Ambrose anya azt mondta, a tekintetem szemtelenül hetyke, és olyan hatással leszek a férfiakra, hogy nem árt vigyáznom magamra, ha elhagyom a kolostort. - Mit akar ez jelenteni? Jenny nemtörıdöm módon vállat vont. - Nem tudom - mondta, azzal újra megfordult, és elindult elıre. Közben eszébe jutott, hogy fityuláját és fátylát még mindig a kezében tartja, és nekilátott, hogy feltegye ıket a fejére. - Szerinted hogy nézek ki? - kérdezte, tőnıdı pillantást vetve Brennára. - Már két éve nem láttam az arcomat, legfeljebb a víz tükrében. Sokat változtam? - Ó, igen - nevetett Brenna. - Még Alexander sem nevezhetne többé véznának és jellegtelennek, és azt sem mondhatná, hogy olyan a hajad színe, mint a répáé. - Brenna - szakította félbe hirtelen Jenny, megdöbbenve saját érzéketlenségén. - Nagyon lesújtott Alexander halála? Hiszen a bátyád volt, és... - Ne is beszéljünk többet róla - kérte Brenna remegve. - Megsirattam, amikor apánk közölte velem a hírt, de hamar elapadtak a könnyeim. Szégyellem magam, amiért nem szerettem annyira, amennyire kellett volna. Akkor sem, most sem. Képtelen voltam rá. Olyan... gonosz lelkő volt. Nem szép, hogy rosszat mondok róla, hiszen meghalt, de jó dolog nemigen jut eszembe. A hangja elhalkult. Összehúzta magán köpönyegét a nyirkos szélben, és néma könyörgéssel nézett Jennyre, hogy váltsanak témát. - Na, mondd el, hogy nézek ki? - kérte gyorsan Jenny, miután szorosan átölelte húgát. Megálltak. Útjukat sőrő erdı állta, amely beborította a domb többi részét. Töprengı mosoly terült el Brenna gyönyörő arcán, miközben mostohanıvérét tanulmányozta. Párás tekintetét Jenny kifejezı arcán jártatta, amelyen a hatalmas kék szemek - tiszták, akár a kristály - és az aranybarna szemöldökök voltak a legfeltőnıbbek. - Nos, igencsak... igencsak csinos arcocska! - Jó, jó, de látsz rajtam valami szokatlant? - kérdezte Jenny Ambrose anya szavaira gondolva, miközben fejére tette fityuláját, és hozzátőzte a rövid gyapjúfátylat. - Bármit, amitıl egy férfi furcsán viselkedhet? - Nem - állapította meg Brenna, aki egy fiatal lány ártatlan tekintetével nézett nıvérére. - Egyáltalán semmit. Egy férfi egészen másként válaszolt volna. Jennifer Merrick nem volt hagyományos értelemben vett szépség, de megjelenése egyszerre volt feltőnı és kihívó. Telt ajkai csókra csábítottak, szemei, mint az áttetszı zafír hívogattak, haja olyan volt, mint a dús, aranybarna szatén, karcsú, érzéki testét mintha csak egy férfi kezeinek érintésére teremtették volna. - A szemed kék - igyekezett segíteni Brenna, leírni próbálva a külsejét. Jenny kuncogni kezdett. - Két évvel ezelıtt is kék volt - nevetett. Brenna kinyitni készült a száját, hogy válaszoljon, szavak helyett azonban egy elfojtott sikoly hagyta el az ajkát. Erıs férfikéz fogta be a száját, és húzni kezdte hátrafelé, be a sőrő erdı takarásába.

13 Jenny gyorsan lehajolt, támadásra számítva hátulról, de elkésett. Hiába rugdosott és kiabált, egy kesztyős kéz megragadta, felemelte a földrıl, és behurcolta az erdıbe. Brennát elrablója úgy dobta fel lova hátára, mint egy liszteszsákot. Lecsüngı végtagjai elárulták, hogy a lány elájult. Jenny azonban nem hagyta magát ilyen egyszerően legyızni. Amint arc nélküli ellensége megpróbálta feltenni a lovára, a másik oldalon legurult róla. A sárba és az avarba pottyant, négykézláb mászott a ló hasa alatt, majd küszködve talpra állt. Amikor a férfi újra elkapta, Jenny végigszántotta az arcát a körmeivel, és megpróbált kiszabadulni szorításából. - Az istenfáját! - sziszegte a támadója, és megpróbálta leszorítani Jenny kapálózó karjait. A lány vérfagyasztó sikolyt hallatott, és ugyanabban a pillanatban teljes erıbıl sípcsonton rúgta bántalmazóját az apácanövendékek hagyományos, erıs, fekete csizmájával. A szıke férfi felmordult a fájdalomtól, és egy pillanatra elengedte Jennyt. İ nekilódult, és talán több méter elınyre is szert tett volna, ha csizmás lába be nem akad egy vastag fa gyökereibe. Arcra zuhant, és beverte a fejét egy sziklába. - Add a kötelet - mondta a Farkas fivére, és arcán zord mosoly futott át, amint társára nézett. Felrántotta foglya köpönyegét, és úgy tekerte rajta körbe, hogy a fejét is beborítsa, de a karjait se hagyja szabadon. Azután elvette társától a kötelet, és jó erısen Jenny dereka köré kötötte. Amikor ezzel elkészült, felkapta az emberi csomagot, és a lovára vetette, hátsójával az ég felé, aztán felpattant mögé a nyeregbe. Második fejezet - Royce el sem hiszi majd, mekkora szerencse pottyant az ölünkbe - kiáltott hátra Stefan a mögötte haladó lovasnak, Thomasnak, akinek megkötözött foglya szintén a nyergén átvetve lógott. - Gondold csak el... A Merrick lányok úgy pottyantak az ölünkbe, mint az érett almák az ágról. Most már nem is kell felderítenünk Merrick védelmi rendszerét, harc nélkül megadja magát. A Royce név hallatán Jenny ereiben megfagyott a vér. Gyapjúbörtönének sötétjében feje a ló minden lépésénél ide-oda himbálózott, hasa pedig neki-nekiütıdött az állat hátának. Royce Westmoreland, Claymore grófja, vagyis a Farkas. A róla hallott rémisztı történetek már korántsem tőntek annyira valószínőtlennek. Brenna és ı olyan férfiak áldozatául estek, akik a leghalványabb tiszteletet sem tanúsították a Szent Albán Rend egyenruhája iránt, amely novícia voltukat mutatta - vagyis azt, hogy ık apácanövendékek, akik még nem tették le esküjüket. Milyen alakok azok, gondolta Jenny dühösen, akik apácákra emelnek kezet, vagy majdnem apácákra, anélkül hogy lelkifurdalásuk lenne, vagy büntetéstıl félnének, legyen az emberi vagy isteni. Ember nem tesz ilyet. Ilyesmire csakis az ördög vagy az ı szolgái vetemednek. - Ez úgy elájult, mintha már nem is lenne benne élet -mondta Thomas egy pajzán kacaj kíséretében. - Milyen kár, hogy nincs idınk alaposabban szemügyre venni a zsákmányt! Bár ami engem illet, jobban izgat az a finom darab, amelyik a te takaródban rejtızik, Stefan. - A kettı közül a tied a szépség - válaszolta hővösen Stefan -, és addig különben sem veszel szemügyre senkit, míg Royce el nem döntötte, mit akar kezdeni velük. Jennyt félelem fojtogatta. Tiltakozásképpen egy önkéntelen, apró sikoly hagyta el a torkát, de senkinek nem tőnt fel. Fohászkodni kezdett Istenhez, hogy sújtsa halálra elrablóit, de úgy látszott, még Isten sem hallja meg. A lovak csak trappoltak tovább, mindig csak tovább. Szökési lehetıségért imádkozott, de gondolatait lefoglalták a rettenetes Fekete Farkasról szóló hátborzongató történetek. Nem ejt foglyokat, hacsak nem akarja megkínozni ıket. Nevetve hallgatja, ha áldozatai ordítanak a fájdalomtól. Megissza a vérüket...

14 Jenny torkát keserő epe íze öntötte el. Már nem imádkozott, hiszen a szíve mélyén jól tudta, nem menekülhet. Csak gyors és könyörületes halálért könyörgött, hogy ne kelljen szégyent hoznia büszke családja nevére. Ismét apja hangját hallotta, amint Merrick várának csarnokában mostohabátyját figyelmeztette: Ha az az Úr akarata, hogy az ellenség keze által leld halálod, halj meg bátran. Úgy halj meg, harc közben, mint egy hıs. Mint egy Merrick! Harc közben érjen a halál..." Szavai makacsul dübörögtek Jenny elméjében, újra meg újra. Egyik óra telt a másik után. Végre lassítottak, és Jenny fülét egy hatalmas katonai tábor félreismerhetetlen zajai ütötték meg. Ebben a pillanatban a dühe túlnıtt félelmén. Túl fiatal még a halálhoz, gondolta, ez egyszerően nem lenne tisztességes a sorstól! A drága Brennának is meg kell halnia, és ez is az ı, Jenny hibája lenne. Lelkében ezzel a bőnnel kellene az Úr színe elé állnia. És mindez csak azért, mert egy vérszomjas szörnyeteg kószál az országban, elpusztítva mindent, ami az útjába kerül. Hangosan dübörgı szíve megkettızte ritmusát, amikor a lovak végre fújtatva megálltak. Körülötte minden irányból fémes zörgés hangzott, mint amikor vas ütıdik vashoz, ahogy a katonák mászkáltak a táborban. Hirtelen rabok könyörgı hangját hallotta: -Könyörülj, Farkas... Kegyelem, Farkas... Az iszonyú kántálás kiabálássá erısödött. Jennyt eközben minden teketória nélkül lerántották a lóról. - Royce - kiáltott elrablója -, ne menj el, hoztunk neked valamit! Jenny teljesen vak volt, minthogy a köpeny még mindig ráborult a fejére, karjait pedig a törzséhez kötözték. Elrablója a vállára dobta. Hallotta, hogy a háta mögött Brenna az ı nevét sikoltotta, amint a férfiak megindultak velük. - Légy bátor, Brenna - kiáltotta Jenny, de a fejét borító köpeny elfojtotta a hangját, és tudta, hogy megrémült húga nem hallotta. Jennyt hirtelen a földre tették, majd elırelökték. Teljesen elgémberedett lábaival megbotlott, és keményen a térdére esett. Úgy halj meg, mint egy Merrick. Halj meg bátran. Harc közben érjen a halál." A szavak egyre ott visszhangzottak fülében, miközben megpróbált lábra állni, de hiába. Fölötte felzendült a Farkas hangja. Bár Jenny most hallotta elıször, tudta, hogy ez csakis az övé lehet. Érdes volt és tüzes, mintha egyenesen a pokol mélységes bugyraiból szólt volna. - Mi ez? Remélem, valami ennivaló. Azt mondják, eszik az áldozatai húsából, jutottak eszébe Jennynek a kis Thomas szavai, aztán Brenna kiáltásának és a foglyok könyörgı hangjának emlékétıl elborította a harag. Karjáról hirtelen leoldozták a kötelet. Két démona, a félelem és a düh hajtotta Jennyt, ahogy ügyetlenül talpra állt. Hadonászó karjaival megpróbálta letépni magáról a köpenyt, amitıl úgy festett, mint egy felbıszült szellem, aki szabadulni akar leplétıl. Abban a pillanatban, amikor a köpeny lehullott róla, Jenny ökölbe szorította a kezét, minden erejét latba vetve a fölébe magasodó, hatalmas, démonian sötét árnyalak felé lendült, és állon vágta. Brenna elájult. - Szörnyeteg! - kiáltotta Jenny. - Barbár! Ismét elırelendült, de most öklét fájdalmas szorítás fogta satuba, és kezét magasan kitartották a feje fölé. - Ördög! - kiáltotta, miközben testét dobálva próbálta kiszabadítani magát, majd hirtelen hatalmasat rúgott ellensége sípcsontjába. - Sátánfattya! Ártatlanok megron... - Mi a...! - mordult fel Royce Westmoreland. Elırenyúlva derékon ragadta támadóját, felemelte a levegıbe, és kartávolságnyira tartotta magától. Ez hiba volt. Jenny csizmás lába újra nekilendült, és úgy ágyékon találta Royce-ot, hogy az szinte kétrét görnyedt. - Te kis szuka! - mennydörögte a férfi, a meglepetéstıl, a fájdalomtól és a haragtól egy pillanatra elengedve a lányt, majd megragadva a fátylát és vele egy maroknyi hajat is, hátrarántotta a fejét. - Maradj nyugton! - mordult rá.

15 A rabok kórusa elhallgatott, a fémcsörgés elhalt, és szörnyő, földöntúli csend ereszkedett a hatalmas tisztásra. Jenny pulzusa egyre gyorsult, fejbıre sajgott. Lehunyta a szemét, és felkészült arra, hogy a férfi hatalmas öklének egyetlen, rettentı csapásával halálra sújtja. De a csapás elmaradt. Félelmében és valami beteges kíváncsiságtól hajtva lassan kinyitotta a szemét, és akkor elıször valóban meglátta a Farkas arcát. Ijedtében majdnem felkiáltott az elıtte tornyosuló démon láttán. A férfi hatalmas volt. Óriás. Fekete volt a haja, és fekete köpenye hátborzongatón hullámzott mögötte a szélben, mintha önálló életre kelt volna. A tőz fénye napégette, ragadozó madárra emlékeztetı arcvonásain táncolt, a rávetülı árnyak sátáni külsıt kölcsönöztek neki. Tekintete lángolt, különös, ezüstös szemei izzó parázsként világítottak szakállas, vad arcában. Masszív vállai voltak, hihetetlenül széles mellkasa, karjain pedig csak úgy dagadtak az izmok. Jenny csak egyetlen pillantást vetett rá, és tudta, ez az ember minden gonoszságra képes, amit neki tulajdonítottak. Halj meg bátran! Halj meg gyorsan!" Elfordította a fejét, majd fogait hirtelen a Farkas vastag csuklójába mélyesztette. Látta, hogy a lángoló szemek tágra nyílnak. Egy pillanattal késıbb a férfi felemelte a kezét, aztán ütése olyan erıvel csattant Jenny arcán, hogy feje félrebillent, és a lány térdre esett. Védekezésül ösztönösen összegömbölyödött a földön, és összeszorított szemmel várta az elkerülhetetlen, halálos csapást. Reszketı testének minden sejtjét átjárta az iszonyat. Egyszerre meghallotta a fölötte tornyosuló óriás hangját. Ezúttal a szigorú önuralommal féken tartott izzó haragtól szinte sziszegesse halkult, ami még rettenetesebb volt. - Mi a fenét mőveltél? - nézett a férfi lesújtóan öccsére. - Nincs elég gondunk enélkül is? Az emberek kimerültek és éhesek, erre idehozol két nıt, hogy tovább fokozd a kínjaikat? Mielıtt Stefan egy szót is szólhatott volna, Royce elfordult, és megparancsolta a többieknek, hogy menjenek a dolgukra. Azután éles pillantást vetett a földön fekvı nıkre. Egyikük mozdulatlan ájultságban hevert, a másik labdává gömbölyödve reszketett, mintha haláltusáját vívná. A reszketı lány sokkal jobban dühítette, mint öntudatlan társa. - Kelj fel! - kiáltott Jennyre, és megbökdöste csizmája orrával. - Egy perce még igen bátor voltál, hát állj talpra! Jenny lassan kiegyenesítette testét, majd kezével maga mellett a földet támasztva remegve és bizonytalanul felállt. Royce ismét az öccséhez fordult. - Várom a magyarázatodat, Stefan! - És én el is mondom, ha abbahagyod végre a dühöngést. Ezek a nık... -Apácák! - döbbent meg Royce, mert hirtelen felfedezte a Jenny nyakában lógó súlyos keresztet, aztán tekintete feljebb csúszott a beszennyezıdött fityulára és a félrecsúszott fátyolra. - Jóságos ég! Te apácákat hoztál ide kurvának? - Apácák? - hápogott Stefan döbbenten. - Kurvák? - károgott Jenny felháborodva. Annyira mélyre csak nem süllyedhetett az istentelenségben, hogy képes legyen odadobni ıket az embereinek, gondolta. - Meg tudnálak ölni ezért a baklövésedért, Stefan, úgyhogy légy szíves... - Mindjárt megváltozik a véleményed, ha megtudod, kik ık valójában - közölte Stefan, és igyekezett elfordítani döbbent tekintetét Jenny keresztjérıl és szürke viseletérıl. - Nem más áll elıtted, kedves bátyám - folytatta kissé élénkebben -, mint Lady Jennifer, Lord Merrick legidısebb leánya. Royce az öccsére bámult. Ökölbe szorított kezét kiengedte, majd megfordult, hogy alaposan szemügyre vegye Jenny maszatos arcát. - Vagy bolonddá tettek, Stefan, vagy nem igaz az egész országban terjengı szóbeszéd. Hisz azt mondják, Merrick lánya ritka szépség, a legszebb a birodalomban. - Nem. Nem tettek bolonddá. Tényleg ı az, a saját szájából hallottam.

16 Royce ujjai közé fogta Jenny remegı arcát, maszatos vonásaiba nézett, és összevont szemöldökkel tanulmányozta a tőz fényénél. Ajkai gonosz mosolyra húzódtak. - Hogy az ördögbe nevezhetett téged bárki is szépségnek? Meg Skócia gyöngyszemének? - kérdezte szándékosan sértı gúnnyal. Látta, hogy szavai a harag pírját csalták Jenny arcára, aki kirántotta magát a szorításából. A férfinak nem tetszett a lány bátorsága, inkább dühítette. Bármivel összefüggésben hangzott el a Merrick név, méregbe gurult. Bosszúvágy fortyogott benne. Ismét megragadta a sápadt, koszos arcot, és kényszerítette a lányt, hogy ránézzen. - Válaszolj! - parancsolta ijesztı hangon. Bármennyire közel állt is Brenna ahhoz, hogy idegei felmondják a szolgálatot, nem akarta, hogy Jenny tegye zsebre a gáncsot, amely ıt illette volna. Testvére köpenyébe kapaszkodva felküzdötte magát remegı lábaira, és teljesen nıvéréhez simult, mintha sziámi ikrek lennének. - Nem Jennyt nevezik így - szólalt meg rekedten, mert úgy tőnt, hogy Jenny makacs hallgatása szörnyő megtorlásra ösztönzi a rémisztı óriást. - Hanem... hanem engem. - Hát te meg ki az ördög vagy? - kérdezte a Farkas dühödten. - Senki - szakadt ki Jennybıl, semmibe véve a hazugságot tiltó nyolcadik parancsolatot, abban a reményben, hogy húga könnyebben szabadulhat, ha egyszerő apácának hiszik, mint ha Merricknek. - İ egyszerően Brenna nıvér a belkirki kolostorból. - Igaz ez? - kérdezte Royce Brennától. - Igen! - kiáltotta Jenny. - Nem - suttogta Brenna alázatosan. Royce Westmoreland egy pillanatra lehunyta a szemét, és ökölbe szorította mindkét kezét. Ez olyan, mint egy rémálom, gondolta. Egy hihetetlen rémálom. Erıltetett menet után, élelem nélkül, menedék nélkül, türelem nélkül. És most még ez is. Már arra sem képes, hogy értelmes, egyenes választ szedjen ki két halálra vált nıbıl. Fáradt, döbbent rá, kimerítette, hogy három nap és három éjszaka egy percre sem hunyta le a szemét. Elgyötört arcát és lángoló tekintetét Brenna felé fordította. - Ha a legcsekélyebb reményt akarod főzni ahhoz, hogy túléled a következı órát, elmondod nekem az igazat - kezdte, helyesen felismerve, hogy Brenna könnyebben megfélemlíthetı, tehát kevésbé valószínő, hogy hazudni fog - Metszı tekintetét egyenesen Brenna félelemtıl tágra nyílt, párás szemeibe fúrta, fogva tartva a lány pillantását. - Te vagy Lord Merrick lánya, vagy nem? Brenna nagyot nyelt, és megpróbált válaszolni, de egy hang sem jött ki a torkán. Lehorgasztotta a fejét, mint akit legyıztek, és alázatosan bólintott. Royce gyilkos pillantást vetett a két apácabırbe bújt boszorkányra, majd bátyjához fordult, és kiadta rövid parancsát: - Kössétek össze, és vigyétek ıket egy sátorba. Állítsd oda Arikot, hogy megvédje ıket a férfiaktól. Holnap mindkettıt élve akarom látni, hogy kikérdezhessem ıket. Mindkettıt élve akarom látni, hogy kikérdezhessem ıket..." A szavak ott visszhangzottak Jenny elgyötört elméjében. A sátortetın lévı lyukon át a felhıtlen, csillagos eget bámulta, miközben szegény Brenna mellett feküdt a földön. Csuklójukat és lábukat bırszíjjal kötözték össze. Vajon milyen vallatást forgat a fejében a Farkas, tőnıdött, míg a kimerültség rémeivel küzdött. Milyen kínzásokat tartogat a számukra, és vajon milyen válaszokat akarhat? Csak egyetlen dologban volt biztos: a holnapi lesz életük utolsó napja. -Jenny? - suttogta remegve Brenna. - Ugye nem gondolod, hogy holnap meg akar ölni minket? - Dehogy - hazudta nıvére bátorítón.

17 Harmadik fejezet A Farkas táborában már akkor nyüzsögni kezdett az élet, mielıtt az utolsó csillagok elhalványultak volna. Jenny egész éjjel nem aludt többet egy órácskánál. Vékony takarója alatt reszketve a tintakék eget bámulta. Hol Isten bocsánatát kérte számtalan dıreségéért, hol Brenna életéért könyörgött, hogy húga valahogy megmenekülhessen az elkerülhetetlentıl, hiszen csakis Jenny bolond ötlete miatt kell szenvednie, mert ı elızı nap alkonyatkor fel akart sétálni a dombra. - Brenna - suttogta, amikor a külsı mozgás már elég élénkké vált, tanúsítva, hogy a tábor lassan teljesen életre kel. - Ébren vagy? - Igen. - Ha majd a Farkas kikérdez minket, engedd, hogy én válaszoljak. - Igen - felelt ismét remegı hangon. -Nem tudom, mit akar megtudni tılünk, de biztos olyasmit, amit nem lenne szabad elmondanunk. Talán rájövök, miért tesz fel egy-egy kérdést, és akkor félre tudom vezetni. A hajnal még alig színezte rózsaszínre az eget, amikor két férfi érkezett. Kioldozták a lányok szíjait, és néhány percet engedélyeztek nekik szükségük elvégzésére a hatalmas tisztás szélén, a bokrokban. Azután Jennyt újra megkötözték, Brennát pedig a Farkas elé akarták vinni. - Várjatok! - kiáltotta Jenny, amikor rájött, mi a céljuk. -Engem vigyetek, kérlek. A húgom... ööö... nem érzi jól magát. Egyikük, egy jóval két méter feletti óriás, aki nem lehetett más, csakis a legendás kolosszus, Arik, vérfagyasztó pillantást vetett rá, aztán egy szó nélkül továbbindult. A másik elvezette szegény Brennát, és Jenny a sátorponyva nyílásán át látta, milyen buja pillantásokkal kísérték a férfiak, amint hátrakötözött csuklóval átvezették közöttük. Az a fél óra, amíg húga távol volt, egy örökkévalóságnak tőnt Jenny számára. Legnagyobb megkönnyebbülésére Brennán a bántalmazás legcsekélyebb nyomai sem látszódtak, amikor visszatért. - Jól vagy? - kérdezte Jenny aggódva, amint az ır magukra hagyta ıket. - Nem bántott, ugye? Brenna nyelt egyet, megrázta a fejét, majd minden átmenet nélkül könnyekben tört ki. - Nem - sírta hisztérikusan -, bár n-nagyon megdühödött, mert nem tudtam abbahagyni a s- sírást. Annyira féltem, Jenny, és ı olyan hatalmas és olyan rettenetes, hogy nem tudtam, cscsak s-sírni, amitıl m-még dühösebb lett. - Ne sírj - nyugtatta Jenny. - Most már vége - hazudta, és közben szomorúan arra gondolt, milyen jól belejött már a lódításba. Stefan félrecsapta Royce sátrának szárnyát, és besétált. - Tényleg igazi szépség - mondta Brennára utalva, aki épp elıtte lépett ki onnan. - Milyen kár, hogy apáca. - Nem az - horkant fel Royce bosszúsan. - Hatalmas könnyáradat közepette sikerült kinyögnie, hogy novícia. - Az meg mi? Royce Westmoreland sok csatában edzett harcos volt, jártassága vallási ügyekben gyakorlatilag a nullával volt egyenlı. Kisfiúkorától kezdve katonák között élt, ezért Brenna könnyek között adott magyarázatát is a saját nyelvére fordította le: - Úgy tőnik, a novícia olyan önkéntes, aki még nem fejezte be a kiképzést, és nem esküdött fel hőbérurának. - És elhiszed, hogy igazat mondott ezzel kapcsolatban? Royce fintorgott, és nyelt még néhány kortyot a sörébıl. - Túlságosan rémült ahhoz, hogy hazudjon. Ami azt illeti, még ahhoz is, hogy beszéljen.

18 Stefan szemei résnyire szőkültek. Talán féltékeny volt a lányra, de az is lehet, hogy egyszerően csalódott, mert bátyja nem tudott értékes információkat kiszedni Brennából. - És túl szép ahhoz, hogy túl keményen kérdezd? Royce gúnyos pillantást vetett öccsére, gondolatai azonban fontosabb ügyek körül jártak. - Ismerni akarom, mennyire erıs Merrick várának védelme, merre helyezkednek el a földjei. Mindent tudni akarok, amit csak lehet és ami segíthet, máskülönben mégiscsak meg kell tenned az utat Merrick várához, aminek tegnap nekiindultál. Kupáját határozott puffanással tette le a kecskelábú asztalra. - Hozasd ide a testvérét - mondta halálos eltökéltséggel. Brenna rémülten hátraugrott, amint Arik a sátrukba lépett. A föld mintha az óriás minden lépésénél megremegett volna. - Ne, kérlek - suttogta kétségbeesetten. - Ne vigyetek vissza elé! Brennát figyelembe sem véve Arik Jennyhez lépett, roppant kezével megragadta a karját, és felrántotta a földrıl. Jenny rémülten állapította meg, hogy a legendák nem túloztak Arik harci bárdjával kapcsolatban; a nyele tényleg olyan vastag volt, mint egy jól megtermett faág. A Farkas nyugtalanul járkált fel-alá hatalmas sátrában, de amikor a foglyot belökték hozzá, hirtelen megtorpant. Ezüst szemei Jenny arcát fürkészték. A lány büszkén, egyenesen állt elıtte, kezeit teste mögött hátrakötözték. Bár arca kifejezéstelen maszkhoz hasonlított, Royce meglepve fedezte fel a megvetést kék szemében, amellyel elszántan és egyenesen az övébe nézett. Megvetés, az látszott - de könnyeknek nyoma sem volt. Hirtelen eszébe jutott, mit hallott Merrick idısebb lányáról. A kisebbet valóban Skócia gyöngyszemeként emlegették, a nagyobbikról viszont azt beszélték, hogy hideg, büszke örökös, olyan gazdag hozománnyal és olyan nemes vérvonallal, hogy egyetlen kérı sem érhetett fel hozzá. Csúnyácska lánynak mondták, aki visszautasította a valószínőleg egyetlen házassági ajánlatot, amit egész életében kapott, és ami után apja kolostorba küldte. Minthogy arcát teljesen elfedte a kosz, lehetetlen volt megállapítani, mennyire csúnya valójában, de még így is bizonyos volt, hogy nincs olyan angyali arca és természete, mint a húgának. A másik lány szánalomra méltóan zokogott - ez viszont dühösen állta a Farkas pillantását. - Isten nevére, tényleg testvérek vagytok? Jenny álla magasabbra emelkedett. - Igen. - Megdöbbentı - mondta a férfi gúnyosan. - Édestestvérek? - kérdezte hirtelen, mintha csak barkochbázna. -Válaszolj! - kiáltott rá, mert a lány makacsul hallgatott. Jenny, aki sokkal jobban rettegett, mint mutatta, hirtelen kételkedni kezdett abban, hogy a Farkas meg akarná kínozni, vagy halálba küldené ıket a kihallgatás végeztével, ami a családfájukra vonatkozó ártatlan kérdésekkel kezdıdik. - A mostohatestvérem - ismerte be, és egyszerre dacos bátorság öntötte el, ami elfújta korábbi félelmét. - Igencsak megnehezíti számomra az összpontosítást, hogy megkötözték a csuklómat. Ez fájdalmas és szükségtelen. - Igazad van - felelte a férfi szándékosan nyersen, mert eszébe jutott a rúgás, amit az ágyékába kapott. - Inkább a lábaidat kellene összekötözni. Válasza olyan zsémbesen hangzott, hogy Jenny ajkai körül az elégedettség apró kis mosolya jelent meg. Royce észrevette, és nem akart hinni a szemének. Felnıtt férfiak, harcosok hunyászkodnak meg a pillantása elıtt, ez a fiatal lány pedig dölyfös testtartásban és makacsul elıreszegezett állal élvezi, hogy ellenszegül neki. Kíváncsiságának és türelmének azonban hirtelen vége szakadt. - Elég az udvarias fecsegésbıl - mondta élesen, és lassan Jenny felé közeledett. A lány mulatsága is semmivé foszlott, és önkéntelenül hátralépett, de aztán megálljt parancsolt magának, és ott maradt, egyenesen állva. - Fel akarok tenni néhány kérdést. Hány fegyveres férfit tart apád Merrick várában? - Nem tudom - felelte Jenny egykedvően, de hıstettének hatását rögtön le is rombolta azzal, hogy mégis hátrált egy lépést.

19 - Számít-e apád arra, hogy megtámadom? - Nem tudom. - Próbára teszed a türelmemet - intette a férfi baljóslatú hangon. - Jobban szeretnéd, ha inkább a finom kis húgodat kérdezném? Ez a fenyegetés elérte a kívánt hatást; Jenny kihívó arckifejezése egyszeriben kétségbeesetté vált. - Miért ne számítana rá, hogy megtámadod? Évek óta az a hír járja, hogy erre készülsz. Most még ürügyed is van. Nem mintha szükséged lenne rá! - kiáltotta Jennifer félelme és a józan esze ellenére, miközben a férfi ismét megindult felé. - Te egy állat vagy! Élvezettel ölsz ártatlan embereket! Royce nem válaszolt. Jenny magába zuhant. - Nos, ha már ilyen sokat tudsz - szólalt meg a férfi ijesztıen lágy hangon -, megmondanád végre, hány fegyveres van apád várában? Jenny szélsebesen gondolkodott, és úgy számított, hogy legalább ötszáznak kell lennie. - Kétszáz - mondta végül. - Te ostoba, vakmerı kis bolond! - sziszegte Royce, majd megragadta és keményen megrázta Jenny karját. -A puszta kezemmel kettétörhetnélek, és mégis hazudsz nekem? - Mit vársz tılem? - kiáltotta Jenny egész testében reszketve, de még mindig makacsul. - Hogy eláruljam neked a saját apámat? - Mielıtt elhagyod ezt a sátrat, el fogod mondani, amit a terveirıl tudsz - ígérte a Farkas. - Vagy önszántadból, vagy némi segítséggel, ami nem lesz ínyedre. - Nem tudom, hány fegyverest győjtött össze - kiáltotta Jenny tehetetlenül. - Ez az igazság. Két éve nem láttam az apámat, egészen tegnapig, és azelıtt sem beszélt velem túl sokat. Ez a válasz annyira meglepte Royce-ot, hogy rábámult. - Miért nem? - Mert... mert elégedetlen volt velem - ismerte be a lány. - Meg tudom érteni - felelte kíméletlenül a Farkas. Magában azon töprengett, hogy ez a legengedetlenebb nıszemély, akivel rossz sorsa valaha is összehozta. Mindamellett, gondolta meglepve, mint aki most látja elıször, valószínőleg neki van a legpuhább, leghívogatóbb ajka, és minden bizonnyal a legeslegkékebb szeme. - Évek óta nem beszélt veled, sıt a legcsekélyebb érdeklıdést sem mutatta irántad, te mégis az életedet teszed kockára, hogy megmentsd ıt tılem? - Igen. - Miért? Jenny számos ıszinte, mégis biztonságos választ adhatott volna, de a harag és a fájdalom eltompították az agyát. - Azért - közölte egyszerően -, mert megvetlek, mindazzal együtt, amit képviselsz. Royce rábámult, a harag, a döbbenet és a lány dacos bátorsága iránt érzett csodálat érzéseivel viaskodva. Nem ölheti meg, és azzal amúgy sem jutna hozzá a keresett válaszokhoz. Hirtelen nem is tudta, mihez kezdjen vele. Bár pillanatnyilag elég vonzónak tőnt az eshetıség, hogy megfojtja, ez természetesen szóba sem jöhetett. Mindenesetre azáltal, hogy Merrick lányait fogságban tartja, fennáll az a lehetıség, hogy a gróf küzdelem nélkül megadja magát. - Kifelé - vetette oda kurtán. Jennynek nem kellett kétszer mondani, hogy végre megszabadulhat a győlölt férfitól. Sarkon fordult, és már menekült volna ki a sátorból, de a ponyva le volt eresztve, ezért megtorpant. - Azt mondtam, kifelé - figyelmeztette Royce baljóslatú an, mire a lány visszaperdült. - Semmit sem szeretnék jobban, de sajnos nem esik túl könnyő járás a ponyván keresztül. Royce egy szó nélkül kinyúlt, és fellebbentette a sátorponyvát, majd Jenny legnagyobb meglepetésére meghajolt, és gúnyosan azt mondta-.

20 - Szolgálatára, hölgyem. Ha bármit tehetek önért, amivel kellemesebbé tehetném az itttartózkodását, kérem, ne habozzon tudomásomra hozni. - Akkor oldozd el a kezeimet - követelte Jenny, állva Royce elképedt pillantását. - Nem - vetette oda a férfi, amikor magához tért. Egy mozdulattal visszacsapta a sátorlapot, és az hátba vágta Jennyt. A lány dühösen ugrott elıre, de hirtelen fojtottan felkiáltott, mert láthatatlan kezek ragadták meg a karját. Pedig csak egy ır volt az a tucatnyi közül, akik állandóan a Farkas sátra elıtt álldogáltak. Mire Jenny visszatért a sátrukba, Brenna már hamuszínővé vált a félelemtıl és az egyedülléttıl. - Tökéletesen jól vagyok, hidd el - jelentette ki Jenny, és ügyetlenül letelepedett a földre. Negyedik fejezet A völgyben, ahol aznap éjjel a Farkas emberei táboroztak, szabályos idıközönként kis tüzek gyulladtak. Jenny, akinek két kezét a háta mögött összekötötték, sátra nyitott bejáratában álldogálva figyelte a mozgást. - Ha meg akarunk szökni, Brenna... - kezdte. - Megszökni? - ismételte húga levegı után kapkodva. - A szeplıtelen Szőz nevében, hogyan lennénk erre képesek, Jenny? - Még nem tudom biztosan, de akárhogy csináljuk is, hamar kell cselekednünk. Azt vettem ki az emberek beszélgetésébıl, hogy általunk akarják megadásra kényszeríteni apát. - És megtenné? Jenny az ajkába harapott. - Nem tudom. Volt idı, mielıtt még Alexander Merrick-be jött volna, hogy a rokonságom inkább letette volna a fegyvert, mint hogy engem baj érjen. De ma már nem számítok nekik. Brenna hallotta ugyan, hogy Jenny hangja megbicsaklott, és szívesen megnyugtatta volna testvérét, de ı is jól tudta: Alexander annyira elidegenítette a többieket fiatal úrnıjüktıl, hogy ma már tényleg nem bánták, mi történik vele. - Téged viszont szeretnek - folytatta Jenny -, ezért nehéz megjósolni, miként döntenek, illetve, hogy milyen hatással lesz rájuk apa. De ha idıben megszökünk, eljuthatunk Merrickbe, mielıtt döntést hoznak. És pontosan ez az, amit tennünk kell. Az útjukban álló összes akadály közül Jennyt legjobban az aggasztotta, hogy a hazavezetı utat még lóháton is kétnaposra becsülte. Minden úton töltött óra veszélyt jelentett rájuk; banditák kóboroltak mindenfelé, és két magányos nı még a becsületes férfiak szemében is könnyő préda volt. Egyszerően nem voltak biztonságosak az utak. A szálláshelyek még kevésbé. Egyedül kolostorok és rendházak jöhettek szóba pihenıhelyként. - Az a gond - tőnıdött Jenny hangosan, miközben a tábort figyelte -, hogy semmi esélyünk a szökésre összekötözött kezekkel. Tehát vagy meg kell gyıznünk ıket arról, hogy oldozzanak el, vagy étkezés közben kell megszöknünk, mialatt szabad a kezünk. Ha azonban az utóbbit választjuk, azonnal felfedezik a távollétünket, amint a tányérokért jönnek, vagyis nem juthatunk túl messzire. Mégis, ha a következı egy-két napban semmilyen más esély nem kínálkozik, ezt kell tennünk - jelentette ki derősen. - Mit csinálunk, ha beérünk az erdıbe? - kérdezte Brenna bátran, elnyomva rettegését, pedig attól a gondolattól, hogy kettesben töltik az éjszakát az erdıben, még a gyomra is remegni kezdett. - Még nem tudom biztosan. Gondolom, elbújunk valahol, míg fel nem adják a keresést. Valamivel megpróbálhatjuk félrevezetni ıket, hogy azt higgyék, keletnek mentünk, mi pedig észak felé indulunk. Ha tudnánk lopni két lovat, sokkal jobbak lennének az esélyeink, hogy