V"f, y i J i. i i 3. A 2 - sg«- f ' Í P f -

Átírás

1 smeretelméleti közhely, hogy egyes dolgok nemlétét nem lehet bizonyítani. Az alábbi sorok sem a cáfolat igényével íródtak. íi Megvizsgálva egyes trianoni legendákat, 11 hí ÜL i i 3 i Mint minden legendateremtési kísérletre, erre is születtek ellenlegendák: számosán kiemelték, hogy Apponyi beszéde minden ízében korszerűtlen volt, alkalmatlan az antant rokonszenvének V"f, 3 rr y i J i f ' Í P f - ván - azt a nézetet képviselték, hogy késleltetni kell a kiutazást, mert részben a világpolitikai kapcsolatok módosulása (az Egyesült Államok kivonulása a békekonferenciáról), részben a regionális erővivt A 2 - sg«- xadimagyar történelem J, t i egyik legtragikusabb esemé- nye a trianoni békeszerződés. A magyar WmmS : közvéleménynek hatalmas szellemi terhet je lentet f á s idegen megszállással és a béke szerző* déssei kapcsolatos megaláztatás és az odáig vezető út-feldolgozást A magyarok viszonyulását Trianonhoz nem az önvizsgáló magatartás Jellemezte*. A sokk öly mértékű volt, hogy kiirthatatlanul terjedték a gyakran önfelmerttést is magukban foglaló mítoszok, legendák és tévhitek. inkább keletkezésük forrásvidéke volt érdekes. Az e történetek utáni nyomozás szükséges a történeti igazság megismeréséhez - már ha van ilyen egyáltalán. fiz flpponyi-legendárium Apponyi Albert - az 1920-ban már hetvennegyedik évében járó kitűnő szónok, volt miniszter, házelnök - a magyar békedelegáció vezetőjeként Párizsban kifejtett működése révén a legismertebb. A legendárium szerint január 16- án három nyelven (franciául, angolul, olaszul) elmondott beszéde kiemelkedő csúcspontja volt a történeti Magyarország védelmének. Apponyi bravúrosan képviselte a magyar álláspontot. Francia ármánykodásra azonban e tényeket minden különösebb reflexió nélkül lesöpörték az asztalról. Ez a történet ősváltozata. megnyerésére, sőt egyes feldolgozások szerint Apponyi és Teleki Pál között alapvető ellentét feszült a képviselendő magyar álláspontot illetően. A magyar álláspont kialakítása korántsem egyetlen ember műve volt. A szakértői munkálatokat már 1918 októberében elindította Teleki Pál. A hamarosan több tucat térképész, rajzoló és statisztikus bevonásával készülő anyagok gyártása - mélyülő koncepcionális viták közepette - a Károlyi-féle polgári demokratikus kormányzat működése idején is folytatódott augusztusától új lendületet vett a munka. Georges Clemenceau, a békekonferencia elnöke december 1-jén felszólította a magyar kormányt, hogy küldje el megbízottait Párizsba. A meghívással kapcsolatban kétféle álláspont alakult ki a kormánytagok és a delegáció vezetésével megbízott politikusok között. Egyesek - például Apponyi vagy Bethlen Istszonyok változása (Gyenyikin fehér hadseregének 1920 tavaszára prognosztizált megerősödése) az antantot rövidesen kiiktatja az erőtényezők közül. Ezzel szemben például Horthy Miklós a mielőbbi kiutazás mellett tört lándzsát. Jellemző adalék, hogy a Budapesten nagyon aktív csehszlovák hírszerzés révén a párizsi döntéshozók gyakorlatilag azonnal értesültek a magyar minisztertanácsban kialakult álláspontokról. A delegáció január 5-én kelt útra. A január 16-án, előzetes jegyzékváltások után elmondott híres Apponyi-beszéd valójában egy nyelven - franciául - hangzott el, amelynek egyes fejezeteit az idős politikus röviden összefoglalta angolul, majd a végén néhány mondatot szólt olaszul. Ez természetesen nem kisebbíti a gróf nyelvtudását, mindössze árnyalja a képet. Apponyi kiemelte a Kárpát-medence történelmi egységét, és álláspontját gazdasági, természetföldrajzi

2 em lékezzünk! érvekkel is alátámasztotta, továbbá kifejtette a magyar kultúrfölény mellett szóló érveket is. Beszéde végén megemlítette, hogy a magyar kormány előre elfogadja az elcsatolt területeken majdan tartandó népszavazás eredményét. Ezen elemek egyike sem volt meghökkentő az antant államférfiai számára. A csehszlovák delegáció - amelynek pedig lényegesen kevesebb oka volt rá - ugyanúgy élt történelmi típusú érvekkel, mint gazdaságiakkal vagy stratégiaiakkal. A kultúrfölény emlegetése pedig része volt a 19. század imperializmusának. Az antant és a későbbi kisantant diplomatái legfeljebb szembeszegezték vele azt, hogy a magyar állam valójában elnyomta nemzetiségeit. A magyar határok kérdése egyszerűen túlontúl régóta, legalább 1919 kora nyara óta lezárt ügynek számított. Apponyi beszéde később bevonult a legendák világába. A politikus halálakor még azt is javasolták, hogy törvénybe kellene iktatni február végétől olasz és brit döntéshozók körében felmerült, hogy a magyar határokat mégis módosítani kellene. Lloyd George brit miniszterelnök a januári meghallgatás alkalmával is nagyon megértőnek mutatkozott egyes magyar követelésekkel szemben. Valószínű, hogy a magyar békedelegáció által január-február folyamán átnyújtott, immár etnikai alapon is érvelő memorandumok valamelyike tette meg hatását. A Külügyminiszterek és Nagykövetek Tanácsa Londonban március 8-án ismét elővette a magyar határok ügyét. Az éles vita végén a házigazdák javaslatára született kompromisszum a szerződés végleges szövegét kísérő levélre tett javaslatot. E levélben a helyszíni határmegállapítás során végrehajtható területi módosításokra is lehetőség nyílott volna. Egy évvel később, a határmegállapító bizottságok létrejöttekor Franciaország már kizárt bármiféle jelentős határmódosítást, és egy külügyminisztériumi feljegyzés meg is erősítette: a kísérőlevélre csak azért volt szükség, hogy Magyarországnak megkönnyítsék a szerződés aláírását - vagyis lenyelessék vele a békát. A hirtelen brit retirálásnak oka lehetett az is, hogy Franciaország a világ más területein, jelesül Kis-Ázsiában kompenzálta Nagy-Britanniát. Valóban: bár a közvetlen kapcsolat nem bizonyított, A hűség városa. Sopron visszaadása, januári.

3 legalábbis szembeszökő, hogy az április 25-én aláírt San Remó-i egyezmény feltűnően előnyös volt Nagy-Britannia számára. Az aláíró nagyhatalmak újraosztották egymás között a kelet-európai és a közel-, valamint közép-keleti kőolajpiacokat, és határoztak az egyes német kőolaj-érdekeltségek átvételéről is. Az egybeesés azért is elgondolkodtató, mert az olasz diplomácia képviselői San Remóban akarták felvetni a magyar határok számukra nem megnyugtatóan rendezett kérdését. A fentiek fényében bajos tehát azt állítani, hogy a nagyhatalmak lesöpörték a magyar delegáció érveit; meghallgatták őket, de más, számukra akkor súlyosabbnak tűnő stratégiai, gazdasági megfontolások Magyarország ellen szóltak. Ez persze szemernyit sem enyhítette a magyarság traumáját. Sátoraljaújhely, folyója, a Ronyva patak A Magyarország és a Szövetséges és Társult Főhatalmak és Hatalmak közötti, első világháborút lezáró békeszerződést június 4-én látta el kézjegyével Drasche-Lázár Alfréd és Benárd Ágoston. Kezdetben úgy tűnt, hogy a bolgárhoz hasonlóan a magyar békeszerződést is Neuilly-ben írják majd alá. A Trianonpalota mint az aláírás helyszíne csak 1920 májusának végén bukkant fel. A Trianonpalotával kapcsolatban elképesztő tájékozatlanság jelent meg egyes magyar művek lapjain. Kézikönyvek egész sora - Akadémiai Kislexikon, Magyarország történeti kronológiája, A magyarok krónikája, Pannon Enciklopédia - közli hibásan az aláírás helyét. A sokak tudatában megrögzült Kis Trianon-verzió ellen szól elsősorban az a tény, hogy ebben a palotában egyszerűen nincs akkora terem, amely befogadhatta volna az aláírásra összegyűlt diplomatákat és a megjelent nevesebb személyiségeket, összesen legalább hetven-nyolcvan embert. Legegyszerűbben a korabeli újsághírek alapján lehet igazságot tenni e kérdésben. A jobboldali Le Figaro tudósítása szerint az 1. utászezred adta a díszőrséget, a görög király zsakettet és keménykalapot öltött a nagy alkalomra, és az aláírásra kijelölt hatalmas terem távolról sem volt tele. A magyar delegáció délután negyed ötkor hagyta el szállását, a versailles-i Hotel des Réservoirs-t, és a magyar küldöttek negyedórával később szignálták a békeszerződést. A L Illustration című népszerű hetilap szintén foglalkozott a magyar békeszerződéssel, és fontosnak tartotta megjegyezni, hogy az esemény véget vetett 10 millió magyar mintegy 20 millió nemzetiségifeletti uralmának. Hangvételükben, hosszúságukban különböztek ezek a tudósítások, egyvalami azonban közös bennük: mindegyikük a Nagy Trianonpalotába helyezte az aláírást. Az épületet 1670 és 1687 között építették, egyszerű nyári pavilonnak, majd Jules Hardouin- Mansart építész tervei alapján ban átépítették, később XIV. Lajos kedvesének, Madame de Maintenon-aak ajándékozta a lakot. A magyar békeszerződést tehát a Nagy Trianon-palotában, az 52 méter hosszú és 7 méter széles Galérie des Cotelle-ben (Cotelle-csamokban) írták alá. A terem Jean Cotelle festőművész huszonegy, versailles-i életet megörökítő 17. századi festményéről kapta a nevét. A hatalmas csarnok a Nagy Trianont és az ún. Trianon-sous-Bois (nagyjából: Liget felőli Trianon )-számyat köti össze. A Trianonra emlékező publicisztikákban rendszeresen felbukkan, hogy az utódállamok képviselői, legfőképpen a csehek, alig észrevehető vízfolyásokat hajózható folyóként kívántak bemutatni, így akarták Trianonok 26

4 ciemenceflu A szóbeszéd szerint Georges Clemenceau azért volt oly elutasító, mert a magyarokat j okolta fia elrontott házasságáért. A magyar I meny szereplése elvitathatatlan, ám a képet j feltétlenül szükséges árnyalnunk. Clemenceau-nak amerikai feleségétől há- j I rom gyermeke született: két lány és egy fiú, [ I Michel, 1873-ban. A fiatalember mezőgazda- I sági tanulmányokat folytatott, majd Mai gyarországon, egy csallóközi cukorüzem vezetésében dolgozott. Magyarországi tartózkodása során ismerte meg Michnay Idát, egy [ hétgyermekes járásbíró csinos leányát, aki a visszaemlékezők szerint olyan szép volt, mint egy angyal. Összeházasodtak, majd az ifjú pár Magyarországon telepedett le. Esküvőjükre Clemenceau is Magyarországra látogatott. Két gyermekük született, Pierre és Georges. A házasság azonban hamar megi romlott. Michel elvált feleségétől, és ben visszatért Franciaországba, majd másodszor is megnősült. Jóval később ő is politikai pályára lépett és nemzetgyűlési képviselő lett. I Nem őrizhetett rettenetes élményeket Magyarországról, mert 1945 után néhány évig tagja volt a francia parlament magyarbarát képviselőcsoportjának. A Clemenceau család történetének nem ez az egyetlen monarchiabeli vonatkozása.! Georges Clemenceau Ady Endre szerint elsőrendű amatőr drámaíró volt, akinek A boldogság fátyola című darabját 1906 májusában I bemutatta a budapesti Nemzeti Színház. Ezenj felül a Tigris - ahogy politikustársai nevezték a francia államférfit-1891 és 1913 között i minden évben kúrára ment Karlsbadba. Nya-! ralóhelyéről élénken figyelte a Monarchia poj litikai életét. Kereste a kapcsolatot Rudolf trónörökös körével, sőt találkozott is a főherceggel. Clemenceau közvetítője a liberális, fran- I ciabarát körök felé Moritz Szeps újságíró, a Neues Wiener Tagblatt tulajdonosa volt. Szeps két lánya közül az egyiknek, Bertának állító- lag Clemenceau is tette a szépet, míg fivére, Paul elvette feleségül a másikat, Sophie-t. Clemenceau kapcsolata a Szeps családdal egészen! a háború előttig megmaradt, s csak akkor sza- kadt meg, amikor a IV. Károly-féle béketapo- 1gatózások során a Tigris nem volt hajlandó fo- I gadni korábbi hódolata tárgyát, Bertát, akit i Bécsből küldtek hozzá. Clemenceau 1906 és 1909 között, jóval túl élete delelőjén, a Dl. Köztársaság miniszter- elnöke lett. Magyarországon ekkor a komoly {alkotmányos válság után hatalomra jutott volt I függetlenségi és hatvanhetes politikai erőkből álló koalíció kormányzott. A dualizmus ellenzékének hatalomra jutása eleinte nagy reményekkel töltötte el a francia külpolitika iráj nyitóit. Abban bíztak, hogy a Monarchia szláv! nemzetiségeivel kibékülve a magyarok né- metellenes irányban befolyásolják a kettős bi- ; rodalom külpolitikáját. A nagy reményeket a függetlenségi, alkotmánypárti politikusok sem m n g y a r menve igyekeztek lelohasztani. Éppen ellenkezőleg. Az új magyar kabinet nemzetiségi politikája, Bosznia annexiója, a magyar agráriusok által buzgón szorgalmazott vámháború Szerbia ellen, a szerbiai francia fegyverrendelések elbuktatása azonban hamar felemésztette a francia szimpátiát. A francia miniszterelnök ekkor szerezhetett rossz tapasztalatokat a magyar politikai elitről. Clemenceau későbbi rossz véleménye emellett valószínűleg abból fakadt, hogy a magyar küldöttek a békekonferencián egy érdes modorú, arrogáns öregúrral találkoztak. Az 1920 elején megbukott francia miniszterelnöknek nem voltak álmatlan éjszakái a közép-európai rendezés miatt. A békekonferenciáról szóló emlékiratában nem vesztegetett sok szót a térségre. Fia másfél évtizeddel korábbi válása 1919-ben valószínűleg nem kavart benne mély indulatokat. Franciaország vélt vagy valós érdekei vezették, nem személyes sérelme... 27

5 elérni a határ számukra minél kedvezőbb megvonását. E történet mögött ott bujkál a vád is, hogy az antanthatalmak kellő tudás híján döntöttek a térség sorsáról. Ipoly-Ronyva-szindróm a Egybevetve az utódállamok területi követeléseit és az antant határjavaslatait, látható, hogy a kialakult határok a két álláspont közötti kompromisszum eredményei voltak. A határok megvonásánál elsődleges szempont az etnikai volt, majd ezt oly mértékben korrigálták a stratégiai elvvel, hogy az nyugodtan tekinthető az etnikai elv semmibevételének. A békekonferencia elé terjesztett cseh memorandumok egyike sem tartalmazott az Ipoly vagy a Ronyva hajózhatóságára vonatkozó állítást. Egyszerűen azért, mert a csehszlovák-magyar határt Benes és Masaryk ennél jóval délebbre képzelte el. E javaslatok értelmében még a Szentendrei-sziget északi csúcsán fekvő Kisoroszi is az új államhoz került volna, majd a vonal nagyjából folyamatosan az Északi-középhegység déli lejtőinek vonalát követve, a Sajó és a Hemád völgyében némileg északra kanyarodva, Miskolc alatt ismét délnek haladva a Tiszától északnyugatra fekvő összes területet leválasztotta volna Magyarországról. Eduard Benes csehszlovák külügyminiszter és Karéi Kramar miniszterelnök Párizsban, a Tízek Tanácsának február 5-ei ülésén terjesztette be és indokolta meg az új állam határjavaslatait. Beterjesztett követeléseiket a mértéktelenség és számtalan esetben a pirulás nélkül előadott hazugság jellemezte. Ezeket az igényeket azonban még az antant képviselői is túlzottnak találták. A csehszlovákok álláspontja a magyar határral kapcsolatban egyébként hosszas vitákra adott alkalmat, a magyar-csehszlovák határt megállapító szakértői antantbizottság március elejére alakított ki olyan konszenzusos álláspontot, amely többé-kevésbé a maival egyezően húzta meg a határt. A Tanácsköztársaság Vörös Hadserege által megindított északi hadjárat után a Clemenceau-jegyzék már az Ipolyon átnyúló vonalat állapított meg, azért, hogy biztosítsa Csehszlovákia számára a Csata-Ipolyság-Losonc vasútvonal használatát. A békeszerződés konzerválta ezt az állapotot. A helyszíni határmegállapítás során éppen a magyar fél elsődleges célkitűzése volt az, hogy a határt visszatolja a folyóig. A korszak helyi sajtójának áttekintése után nyilvánvaló, hogy a közéleti diskurzusban a húszas évek első felében nem szerepelt a hajózható folyó képe. A sérelmi típusú iratokban sem találunk erre utalást, és a helyi közigazgatás vagy a határmegállapító bizottság dokumentumaiban sem. A határmegállapító bizottságok manipulálásáról ekkoriban már nem lehetett szó, sem egyik, sem másik irány-

6 bán. Hiszen a bizottságoknak mindig voltak magyar tagjai is, másfelől a határt csak minimális mértékben módosították a helyszíni szemlék nyomán. Sátoraljaújhely és a Ronyva patak esete hasonló és ugyanígy dokumentálható. A helyi sajtó 1919 és 1927 között nem is említette a hajózható folyó ügyét, pedig ugyancsak sokat foglalkozott a határral. A szóbeszéd a Ronyva hajózhatóságáról 1927 táján indult meg: a Revíziós Liga idegen nyelvű fényképes brosúrában mutatta be a békeszerződés képtelenségeit. A történet első említése azonban csak 1927 végére datálható, amikor a korban ismert, megélhetési irredenta politikus, Urmánczy Nándor egyik cikkében utalt rá. A sátoraljaújhelyi sajtóban, helytörténeti munkákban nem szerepelt a kérdés. A Rothermere-kampány és a Revíziós Liga megalakulásának évében felbukkanó legendák azonban tartósaknak, sőt gyorsan terjedőknek bizonyultak. A harmincas évek közepén már Szegedtől délre is volt olyan időszaki vízfolyás, amelyet a köztudomás szerint hajózható folyónak állítottak be a szerbek. Mindkét helyszínen, ahol hajózásra nyilvánvalóan alkalmatlan vízfolyásokról születtek történetek, a határ valóban vitás volt egy darabig. De nem a víz, hanem a vasútvonalak miatt. A sátoraljaújhelyi vasúti delta is azért volt életbevágó Csehszlovákia számára, mert erre vezetett az egyetlen vasútvonal, amely a szlovák országrészt összekötötte Kárpátaljával. Kisebb geszták és legendák Az egyik legnehezebben ellenőrizhető történet arról szól, hogy az utódállamok némelyike (főként Románia) kéjnőket és/vagy hazafias szellemű bojárlányokat bocsátott az antant államférfiainak rendelkezésére. Ha létezett is ilyen hölgycsapat, működésük legalábbis kudarcként értékelendő. Mária román királyné - leggyakrabban az ő nevéhez kötik az akciót - valóban járt 1919 tavaszán Párizsban és Londonban, hogy a nyugati politikusokat megnyeije Románia ügyének. Küldetése azonban az udvarias fogadtatás ellenére sem volt sikeres: a Bánság Jugoszlávia és Románia közötti megosztását nem sikerült megakadályoznia, és a magyar-román határ kérdésében az illetékes albizottság nem minden román igényt támogatott: nem került Romániához sem a Nagykároly-Mátészalka-Csap, sem a Kötegyán-Békéscsaba-Lökösháza vasútvonal. A bukaresti titkos szerződéshez képest a románokat sérelmek érték, amelyeket Bratianu miniszterelnök nem is hagyott szó nélkül. A román fél elégedetlenségét csak növelte, hogy az antanthatalmak kisebbségi szerződés aláírására akarták rábírni Romániát. A trianoni békeszerződés igazságtalansága és a tarthatatlanságában való hit miatt a békeszerződés érvényét sokan szerették volna lejártnak vagy legalábbis meghatározott időre szólónak tudni. így keletkeztek olyan tévhitek, hogy a békeszerződés huszonöt, ötven, hetven vagy nyolcvan évre szólt. A trianoni békeszerződés nem tartalmaz sem erre utaló mondatot, sem titkos záradékot, amely ezt a hiedelmet megerősítené. A békeszerződés 19. cikkelye a Nemzetek Szövetségéről szólva ugyan kijelentette: A Közgyűlés időnkint felhívhatja a Szövetség tagjait az alkalmazhatatlanná vált szerződéseknek és olyan nemzetközi állapotoknak újabb megvizsgálására, amelyeknekfennmaradása a világbékét veszélyeztetné. De ilyen értelmű határozatot a Nemzetek Szövetsége közgyűlésének egyhangúan kellett volna hoznia. És még egy ilyen, erősen valószínűtlen döntés után is legfeljebb mindenféle jogkövetkezmény nélküli felhívás kibocsátására lett volna felhatalmazása a genfi székhelyű szervezetnek. A trianoni békeszerződés egyébként hatályon kívül van: az 1947-es párizsi békeszerződés váltotta fel. A magyar revízió két világháború közötti képviselői számos esetben hivatkoztak arra, hogy az igazságtalan magyar 29

7 békeszerződésnek külföldön is számos ellenfele van. Ez így is volt; számos brit, amerikai, olasz, sőt francia politikus gondolta úgy, hogy a Magyarországra kényszerített béke állandó feszültségforrást teremtett a Duna völgyében. Mellettük azonban működött számos olyan publicista, politikus vagy egyszerű kókler, aki a magyar ügyön valószínűleg csak nyerészkedni akart. Meggazdagodni nem lehetett, de a Dísz téri Külügyminisztérium sajtóosztálya által folyósított apanázs sokakat segített ki átmeneti pénzzavarokból. Akadt francia politikus, aki olyan magyar kisebbségekről szóló könyvért vett fel pénzt, amelyet később nem írt meg, felesége pedig selyemharisnyákat hozhatott be illegálisan az országba, hogy azokat értékesítse. E figurák közül az egyik legismertebb Henri Pozzi, akinek a harmincas évek közepén két könyve is megjelent magyarul, számos kiadásban. A békeszerződés nyolcvanadik évfordulója óta emlékhely is hirdeti Pozzi harcát a magyar igazságért a budapesti Szabadság téren. Pozzi, a róla szóló méltatások közléseivel ellentétben, nem volt diplomata. A jogász végzettségű publicista a harmincas években kezdett serénykedni a magyar-francia kapcsolatok területén - jó okunk van feltételezni, hogy díjazás fejében. Itteni működése azonban sem Párizsban nem aratott elismerést (mert egy időben, egyszerre kétfelé dolgozott), sem Budapesten. Arról nem is szólva, hogy Magyarországról szóló cikkei néhol egészen elképesztő tájékozatlanságról tanúskodnak. Lényeges tehát, hogy különbség tétessék a racionálisan és távlatosan gondolkodó, a magyar határok megvonását elítélő külföldi politikusok, újságírók és azok között, akik anyagi vagy személyes érdekből álltak a magyar ügy mellé. Az elvszerűtlenül és igazságtalanul megvont határok vagy a határon túli magyar kisebbségek helyzete miatt a trianoni békeszerződés szelleme ma is kísért. Van hagyatéka a történeti tudatban is. Azonban nem mindegy, hogy a folklorizált történetek milyen mértékben és körben hatnak. Önmagukban akár mulatságosak is lehetnének, történeti tudatunk alkotóelemeként azonban kifejezetten kártékonyak: elterelik a figyelmet Magyarország felbomlásának valódi okairól, és teljességgel kiiktatják az önreflexiót. Azt a kritikus megközelítést, amelyet például Németh László vallott Erdéllyel kapcsolatban, de talán az egész Kárpát-medencére érvényesen: az elveszett Erdély nem csak terület. Erdély vizsga volt s az, hogy nem tudtuk megtartani: levizsgázás. f a ABLONCZY BALÁZS 30