Philosophiae Doctores. A sorozatban megjelent kötetek listája a kötet végén található

Átírás

1

2 Philosophiae Doctores A sorozatban megjelent kötetek listája a kötet végén található 2

3 Gécseg Zsuzsanna A francia nyelvû argumentum pozíciójú NP determinánsainak szintaxisa és szemantikája AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST 3

4 Ez a kiadvány az MTA Nyelvtudományi Intézet által PhD-értekezések publikálására kiírt országos pályázaton elnyert támogatás segítségével jelent meg Témavezetõ Dr. Giampaolo Salvi Kiadja az Akadémiai Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztõk Egyesülésének tagja 1117 Budapest, Prielle Kornélia u Elsõ magyar nyelvû kiadás: 2006 Gécseg Zsuzsanna, 2006 Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános elõadás, a rádió- és televízióadás, valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetõen is. 4

5 TARTALOM Köszönetnyilvánítás... Általános bevezetõ... I. fejezet. Az NP-tõl a DP-ig: a francia névszói csoport szintaxisának lehetséges megközelítései... II. fejezet. A névszói szerkezetek referálásának módjai... III. fejezet. A francia determinánsok lehetséges szintaktikai pozíciói IV. fejezet. A DP kiterjesztés a francia nyelvben... Általános konklúzió Irodalom

6 6

7 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Ezúton kívánok köszönetet mondani témavezetõmnek, Giampaolo Salvinak, aki a kezdetektõl fogva figyelemmel kísérte ennek a disszertációnak a megszületését, és tanácsaival, ötleteivel, kritikai megjegyzéseivel, szakirodalommal segítette a végleges változat kialakítását. Köszönettel tartozom Kenesei Istvánnak és Maleczki Mártának, akiknek az SZTE Nyelvtudományi Doktori Iskola keretében tartott szintaxisés szemantikakurzusán számos olyan elméleti ismeretet sajátíthattam el, amelyeket közvetlenül hasznosíthattam kutatómunkám során. Mindkettejüknek köszönöm a szakirodalmat, amelyet rendelkezésemre bocsátottak, és amelyhez nélkülük nem juthattam volna hozzá. Külön köszönet illeti Maleczki Mártát, aki átolvasta a dolgozat második fejezetének elsõ változatát, és tanácsokkal, útmutatóval szolgált a végleges változat elkészítéséhez. Köszönetet kívánok mondani Marie-Josephe Gouesse-nek, akivel az SZTE Francia Nyelvészet Doktori Program keretében személyes konzultációkat folytathattam Szegeden és Párizsban, és aki igen értékes francia szakirodalommal látott el kutatási témámban. Végül, de nem utolsósorban köszönetet szeretnék mondani családomnak, barátaimnak, kollégáimnak, hogy mellettem álltak, és mindvégig bátorítottak alkotómunkámban. 7

8 8

9 ÁLTALÁNOS BEVEZETÕ Ennek a dolgozatnak a fõ célja az argumentumként funkcionáló francia névszói kifejezések belsõ rétegzõdésének feltárása, egészen pontosan azon funkcionális szintek meghatározása, amelyeken a különféle típusú determinánsok strukturális pozícióit találjuk, és amelyek összhangba hozhatók a determinánsok lehetséges értelmezéseivel. A választott elméleti keret a transzformációs-generatív grammatika Minimalista Program néven ismert verziója, az elemzések hátterében pedig a Szabolcsi és Abney nevéhez fûzõdõ DP-hipotézis áll, amely szerint egy argumentum szerepû fõnévi kifejezés (minimálisan) nem más, mint egy NP lexikális kategória DP (Determiner Phrase) nevû funkcionális kiterjesztése. A fõnévi résszel kombinálódó determináns vagy annak egy bizonyos fajtája a DP fejében található, és ez az elem komplementumként szelektálja a fõnévi kifejezést. A helyzetet erõsen bonyolítja az a tény, hogy determinánsból több is elõfordulhat a fõnév környezetében, és ezek erõs sorrendi megkötéseknek engedelmeskednek. Ez, valamint magába az elméleti keretbe is beépített korlátozások tették szükségessé egy még több lépcsõbõl álló hierarchia felállítását. A különféle nyelveken végzett vizsgálatok eltérõ eredményekhez vezettek a névszói kifejezések belsõ felépítését illetõen. Magának a DP elnevezésû funkcionális kiterjesztésnek a pontos helyérõl, státuszáról és a benne található elemek természetérõl is megoszlanak a vélemények. Másfelõl, a névszói szerkezetek a bennük található determinánsok egyedi tulajdonságaiktól, valamint szintaktikai környezetüktõl függõen különféle típusú szemantikai objektumokra referálhatnak. Ugyanaz a kifejezés ráadásul a környezetétõl függõen, de akár attól függetlenül is többféle olvasattal rendelkezhet. Felmerül a kérdés, hogy milyen szinten kódoljuk ezeket a szemantikai információkat: egy adott szintaktikai pozícióhoz kell rendelni õket, vagy lexikális tulajdonságoknak tekintendõk, amelyekkel bizonyos elemek összeférhetetlensége is magyarázható? 9

10 Dolgozatunkban megkísérlünk olyan strukturális leírást rendelni a francia determinánsokhoz, amely megfelel a választott elméleti keret által támasztott univerzálisnak mondható elvárásoknak, ugyanakkor számot ad az elemzés tárgyát képezõ szerkezetek nyelv-specifikus tulajdonságairól is. A vizsgálatok hátterében mindvégig a következõ kérdés áll: ha többféle funkcionális vagy lexikális kiterjesztést is megfeleltethetünk az argumentum pozíciójú névszói szerkezeteknek, akkor mi a francia DP specifikuma, vagyis mi az a tulajdonság, amelyen az összes francia DP osztozik, és amely megkülönbözteti ezeket a többi argumentumként funkcionáló névszói kiterjesztéstõl? A dolgozat négy fõ részre tagolódik. Az elsõben nyomon követjük a névszói szerkezet, elsõsorban a francia NP lehetséges megközelítéseit a transzformációs-generatív elmélet megszületésétõl kezdve. Rávilágítunk, melyek azok az elméleti és empirikus megfontolások, amelyek a DP-hipotézis kialakulásához vezettek, és milyen elvárásokat támaszt a Minimalista Program a lehetséges megközelítésekkel szemben. A második részben bemutatjuk a névszói szerkezetek azon szemantikai tulajdonságait, amelyekrõl egy generatív nyelvleírásnak mindenképpen számot kell adnia. Ismertetjük a releváns fogalmak lehetséges definícióit, és megkíséreljük összhangba hozni õket egymással. A harmadik rész empirikus, elmélettõl független determináns-osztályozást tartalmaz, valamint azokat az elméleti megfontolásokat, amelyek döntõen befolyásolják a determinánsokhoz rendelendõ strukturális pozíciók meghatározását. Végül a negyedik részben az elõzõ fejezetekbõl leszûrhetõ tanulságok alapján strukturális leírást rendelünk a különféle determinánsokat tartalmazó francia névszói kifejezésekhez, valamint megadjuk ezek szemantikai értelmezését. Itt próbálunk meg választ adni a francia DP státuszának kérdésére, és meghatározzuk azt az elemzési szintet, amelyen feltételezésünk szerint a francia DP egyértelmûen elkülöníthetõ a többi francia névszói kiterjesztéstõl. 10

11 I. fejezet AZ NP-TÕL A DP-IG: A FRANCIA NÉVSZÓI CSOPORT SZINTAXISÁNAK LEHETSÉGES MEGKÖZELÍTÉSEI Bevezetõ A generatív grammatika fejlõdése során a determináns szintaktikai státuszát nagyban befolyásolta az, hogy az elmélet éppen érvényben lévõ változata milyen belsõ szerkezetet tulajdonított a névszói csoportnak. Ebben a fejezetben sorra vesszük a generatív nyelvelmélet fejlõdésének fõbb szakaszait, és arra a kérdésre keressük a választ, hogy melyek azok az empirikus és elméleti problémák, amelyek a névszói csoportról alkotott koncepció megváltozásához vezettek. Chomsky generatív grammatikája korai szakaszában kizárólag az angol nyelv sajátságaiból indult ki, bár alapvetõen univerzális szabályok (vagy inkább szabálytípusok) megfogalmazására törekedett. A generatív program kiszélesedésével aztán célként fogalmazódott meg, hogy más nyelvekre is alkalmazhatóak legyenek az elméleti általánosítások, ami szükségszerûen ahhoz vezetett, hogy az egyes nyelvek leírására konstruált szabályrendszerek ütköztek egymással. Ami az angol nyelv sajátosságait illetõen gyümölcsözõ és általánosítható megközelítésnek tûnt, az más nyelveknél nem feltétlenül tükrözte adekvát módon a nyelvi adatokat. Tekintve, hogy a generatív grammatika elsõsorban a lehetõleg minden nyelvre érvényes szabályszerûségeket kutatja, különös jelentõséggel bírt, ha kiderült, hogy egy adott konkrét nyelv valamely jelenségének leírásához radikálisan módosítani kell az addig érvényben lévõ álláspontot. Amint látni fogjuk, éppen ez történt a névszói csoport esetében: a magyar nyelv birtokos szerkezetének sajátos vonásai arra engedtek következtetni (lásd Szabolcsi 1981 és 1984), hogy a determináns szerepe korántsem olyan alárendelt a fõnévéhez képest, mint ahogy azt az addigi szerkezeti leírások tükrözték. Az elmélet fejlõdésével párhuzamosan változott a francia névszói csoport szintaktikai szerkezetének megítélése is. Mint minden konkrét nyelv tanulmányozásakor, itt is figyelembe kellett venni azt a tényt, hogy egy adott szerkezettípus a franciában egyszerre bír (többé-kevésbé) univerzális 11

12 és sajátos, kizárólag arra a nyelvre jellemzõ szintaktikai tulajdonságokkal. Az elemzés tehát két ellentétes elvárásnak kell hogy eleget tegyen: egyrészrõl magába kell olvasztania mindazokat az eredményeket, amelyek más nyelvekre (elsõsorban a hozzá viszonylag közel álló angolra és olaszra) születtek, másrészrõl pedig koherens magyarázatot kell adnia a franciának a többi nyelvtõl eltérõ sajátosságaira. E kétféle jellemzõnek, az univerzális és nyelvspecifikus tulajdonságoknak az összhangba hozását tûzte ki célul a generatív grammatika úgynevezett Alapelvek és paraméterek (Principles and Parameters lásd Chomsky 1981) elnevezésû irányzata. Ennek továbbfejlesztett változata, a Minimalista Hipotézis elnevezésû program (lásd Chomsky 1995) aztán a funkcionális kiterjesztések számának jelentõs megnövelésével és a szerkezettípusok optimalizálásával oly módon törekszik univerzalitásra, hogy minden nyelvhez többé-kevésbé egységes mondatszerkezet-készletet rendel, a parametrikus tulajdonságokat pedig úgy jeleníti meg, hogy az egyes csomópontokhoz rendelt elemek nyelvenként eltérõek lehetnek, az összetevõk egyik csomóponttól a másikig történõ mozgását pedig nyelvspecifikus morfológiai kényszerek vezérlik. 1. A generatív grammatika megszületése: a Prestandard Elmélet A generatív elmélet elsõ változata, a prestandard elmélet (Chomsky 1957) elsõsorban arra a kérdésre keresi a választ, hogy milyen típusú szabályrendszerrel írhatók le a természetes nyelvek. Ennek illusztrálásául az angol nyelv egy igen egyszerû töredékét használja fel. Ebben a töredékben kétféle névszói szerkezetre találunk példát: bázisban generált és a transzformációs komponensben elõállított NP-re A bázisban generált NP A bázisban generált NP az alábbi kontextusfüggetlen újraíró szabállyal állítható elõ: (1) NP T + N + (PP) Ez a szemlátomást kontextustól független szabály jól illusztrálja azt az intuitív felfogást, mely szerint a szerkezet legfõbb összetevõje a fõnév, amit mintegy kiegészít a névelõ egy ilyen típusú szabályban. A nyíl jobb olda- 12

13 lán elvileg bármennyi elem állhat; a sor hosszúságának csak az szab határt, hogy az újraíró szabályok a mondat összetevõs szerkezetét hivatottak modellálni. Bebizonyítható, hogy minél kevesebb összetevõbõl áll a nyíl bal oldalán szereplõ szimbólum (vagyis minél hierarchikusabbnak tételezzük fel a mondat szerkezetét), annál egyszerûbb lesz a szabályrendszerünk. Az elméletnek ebben a szakaszában azonban még nem álltak rendelkezésre olyan tesztek, amelyekkel viszonylag egyértelmûen eldönthetõ lett volna, mely elemek alkotnak egy összetevõt. A hierarchikus tagolást az is korlátozta, hogy a Prestandard (és a Standard) Elmélet csak két szintaktikai kategóriatípust különített el: a preterminális szimbólumokat (pl. V, N, P stb.) és ezek frazális kiterjesztéseit (VP, NP, PP stb.). Az elõbbiek azonban nem mindig állíthatók kapcsolatba az utóbbiakkal: olyan preterminális szimbólumokkal is találkozunk, amelyeknek sehol nem szerepel frazális kiterjesztésük, ilyen például a számunkra nagy jelentõséggel bíró T szimbólum, amely elvileg a determinánsok csoportját jelöli, ám a Chomsky által elemzett nyelvtöredékben csak a határozott és a határozatlan névelõ tartozik bele. A vizsgált nyelvi elemek körének kiszélesítésével problémák jelentkeznek az empirikus tények kezelésével kapcsolatban is: ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a fõnevet nemcsak névelõvel kombinálhatjuk ahhoz, hogy eljussunk az NP kiterjesztéshez, hanem más elemekkel is, akkor tovább bonyolódik a helyzet. Hogyan kezeljük például a számneveket, amelyek számos nyelvben névelõvel, de anélkül is elõfordulhatnak? Mivel fog egy összetevõt alkotni a fõnév, ha egyszerre több determináns is megelõzi? Mennyire lesz hierarchikus az összetevõs szerkezetünk? Ami a fõnévi csoport morfológiai tulajdonságait illeti, Chomsky (1957) ezeket az angolban az (1) szabály módosításával kezeli: 1 { } (1 ) NP sing NP NP pl NP sing T + N + 0 NP pl T + N + S Tekintve, hogy a megfelelõ igealak kiválasztását az alany grammatikai száma is befolyásolja, az ige generálásához szükséges kontextusfüggõ sza- 1 A generatív elméletnek ebben a szakaszában még erõsen megfigyelhetõ a strukturalizmus, elsõsorban Harris koncepciójának hatása. Harris (1946, 1965) és Chomsky prestandard elmélete közti összefüggést többek között Ruwet (1967) és Berrendonner (1983) elemzi. 13

14 bály csak úgy fogalmazható meg, ha külön szintaktikai kategóriaként kezeljük az egyes és a többes számú NP-t, ami nyilvánvalóan növeli a nemterminális szimbólumok és a hozzájuk kapcsolódó újraíró szabályok számát. Az is megfigyelhetõ, hogy a grammatikai szám fogalma nem valamelyik preterminális elemen, hanem magán a frazális kiterjesztésen értelmezett: önálló összetevõként jelenik meg, amely majd a morfo-fonemikai komponensben elõállítja a megfelelõ végzõdéseket az NP tagjain A transzformációs komponensben elõállított NP A transzformáció segítségével elõálló NP az úgynevezett nominalizáció révén jön létre. Chomsky (1957) a jelzõs szerkezeteket, a (névszói csoportnak tekintett) fõnévi igeneves és az úgynevezett ing-es szerkezeteket kezeli ilyen módon. Eljárását most az elsõ típusú transzformációval illusztráljuk. A jelzõs szerkezeteket az elmélet a kopula után álló (predikatív) melléknevet tartalmazó mondatból vezeti le: (2) T adj nominalizációs transzformáció: Strukturális elemzés: S 1 : T N is A X 1 X 2 X 3 X 4 S 2 : X NP Y (X vagy Y lehet zéró) X 5 X 6 X 7 Strukturális változás: X 5 X 1 + X 4 + X 2 X 7 Ez a megoldás arra a feltételezésre épül, hogy minden jelzõi melléknév elõfordulhat a kopula után is, vagy legalábbis minden jelzõi melléknévnek lehetséges predikatív értelmezése. Ez utóbbi azonban csak az úgynevezett interszektív 2 melléknevek esetében képzelhetõ el, vagyis ahol a melléknév és a fõnév kombinálódása egy olyan halmazra referál, amely nem más, mint a fõnév és a melléknév által denotált halmaz metszete. A piros alma kifejezés ennek megfelelõen egy olyan halmazra utal, amely a piros dolgok és az almának tekinthetõ dolgok közös halmazának közös része, az a kijelentés pedig, hogy egy alma piros, akkor és csakis akkor lehet igaz, ha az almák és a piros dolgok halmazának metszete nem üres. A nem interszektív mellékneveknél, amilyen például a former ( elõzõ ), ez a fajta értelmezés 2 Kamp (1975) szemantikai alapú melléknév-tipológiájában az interszektív melléknév helyett a predikatív melléknév terminust használja. 14

15 nem lehetséges. Így például a the former minister ( az elõzõ miniszter ) kifejezés nem vezethetõ le abból a mondatból, hogy *The minister is former ( A miniszter elõzõ ), mint ahogy a the prime minister ( a miniszterelnök ) NP-hez sem rendelhetõ az az állítás, hogy *The minister is prime ( A miniszter elnök ). Másfelõl, a transzformáció a fenti megfogalmazásban nem képes számot adni arról, hogy egy fõnévhez több melléknév is kapcsolódhat rekurzívan, hiszen bármi is legyen a kiinduló NP belsõ szerkezete, a strukturális változás során automatikusan törlõdik az egész, és a helyébe a T N A sor íródik 3. További technikai nehézségekbe ütközik, és csak újabb transzformációk bevezetése árán oldható meg azoknak a szerkezeteknek a generálása, ahol a jelzõ még az angolban is a jelzett szó után áll (pl. a man proud of his son a fiára büszke férfi ). A fenti példákból is kitûnik, hogy a Prestandard Elmélet szabály formájában megjelenõ általánosításai még igen kisszámú, prototípusszerû adathalmaz lefedését teszik lehetõvé. Amennyiben növelni akarjuk a generálható szerkezettípusok számát, akkor nem csupán a szabályok számát kell növelni, de az addig megfogalmazott szabályok módosítására is szükség van. Tekintve, hogy a bõvítések és módosítások elvileg korlátlan lehetõségként jelennek meg ebben a keretben, a Prestandard Elmélet grammatikájának végtelen a generatív kapacitása, magyarázó ereje pedig minimális. Ahhoz, hogy növekedjen a magyarázó ereje, jelentõs elméleti korlátozások bevezetésére volt szükség. 2. A Standard Elmélet A névszói csoport belsõ felépítését illetõen a Standard Elmélet (Chomsky 1965) nem sok újítást hozott, inkább finomította az elemzést az újabb nyelvi adatok bevonásával, és koherensebbé tette az elméletet. Továbbra is hangsúlyozni kell azonban, hogy Chomsky 1965-ös munkája az 1957-eshez hasonlóan nem egy konkrét nyelvi jelenség részletes elemzését tûzi ki célul, hanem általános irányelveket kíván megfogalmazni arról, hogy milyen komponenseket kell tartalmaznia egy természetes nyelveket leíró adekvát grammatikának. Maga a Standard Elmélet viszont már olyan munkák számára 3 A transzformációba az az alapvetõ feltétel sem építhetõ be, hogy az elsõ lánc strukturális leírásában szereplõ NP-ben ugyanazt a fõnevet és névelõt találjuk, mint a második láncéban, hiszen a transzformáció nem lát bele az NP belsejébe. 15

16 szolgál keretül, amelyek konkrét nyelvek leírását célozzák. A francia mondat összetevõinek és típusainak legrészletesebb elemzését Dubois és Dubois- Charlier (1970) munkájában találjuk, bár más szerzõk is kezeltek francia nyelvi jelenségeket pre-standard illetve standard keretben (pl. Ruwet 1967, Nique 1974 és Berrendonner 1983), ám a konkrét elemzések ezekben csak példaként szolgáltak az elméleti háttér bemutatásához. Ebben a részben Dubois és Dubois-Charlier (1970) NP-elemzését ismertetjük, rámutatva megközelítésük néhány problematikus pontjára, amelyek egyben a Standard Elmélet korlátait is jelentik A névszói csoportot elõállító újraíró szabály Dubois és Dubois-Charlier grammatikájának bázisrészében jól megfigyelhetõ az a törekvés, hogy a mondat szerkezetében minél több szintet lehessen elkülöníteni, bár erre a Standard Elmélet még nem nyújt sok lehetõséget. Élesen elválasztják egymástól a SN (névszói szintagma) és a GN (névszói csoport) fogalmát, és ezt az elkülönítést megpróbálják a többi kiterjesztett kategóriára is alkalmazni, de amint látni fogjuk ez az alkalmazás nem mindig következetes. A SN és a GN szimbólumokkal jelölt szerkezetek abban térnek el egymástól, hogy az utóbbiakon még nincsen értelmezve a grammatikai szám fogalma: (3) a SN No + GN b GN D + N c D (PréArt) + (Dém) + Art + (PostArt) + (Dénotatif) 4 A fenti szabály értelmében a determináns egy elvont szinten mindig jelen van a névszói csoportban 5. Ez a tulajdonság furcsa módon egyedivé teszi a GN-t a többi hasonló kiterjesztéshez képest: ez az egyetlen GX, amelyet sohasem reprezentálhat kizárólag egy X elem, hanem mindig van 4 Egészen pontosan a PostArt olyan alkategóriákra oszlik, amelyek közül nem mindegyik áll kiegészítõ disztribúcióban a másikkal. Maguk a szerzõk is megengedik azt a jelölési változatot, amelyben a PostArt egyik alosztálya, a Dénotatif szimbólummal jelölt csoport külön alkategóriaként szerepel a determináns újraíró szabályában. 5 Ezen a ponton a fenti megközelítés eltér a klasszikus standard elmélet (lásd Chomsky 1965) felfogásától, amely bizonyos esetekben (például a generikus NP-nél vagy a tulajdonneveknél) külön szabállyal generálja a determináns nélküli fõnevet. Ez a megoldás több problémát is felvet, amelyekrõl bõvebben Stowell 1991-nél olvashatunk. 16

17 egy X-et kísérõ összetevõ, még ha ez utóbbi nem is feltétlenül rendelkezik fonetikai realizációval. Az N szimbólum lehetséges megvalósulásai a köznév, a tulajdonnév, illetve az elsõ és második személyû személyes névmás 6. A tulajdonnév esetében a szerzõk azért ragaszkodnak a determináns jelenlétéhez, mivel az bizonyos kontextusban még személynevek elõtt is megjelenhet (le petit Pierre a kis Péter, le Paris de mon enfance gyermekkorom Párizsa ). Kevésbé látszik viszont mindez indokoltnak a személyes névmásoknál, hiszen azokat sohasem elõzheti meg névelõ, mint ahogy jelzõjük és komplementumuk sem lehet: (4) *le (petit) je (de mon meilleur ami) * a (legjobb barátom) (kis) én-je A (3)-as szabály önmagában nem elegendõ a harmadik személyû személyes, birtokos vagy mutató névmás, a mellékneves vagy vonatkozó mondatos szerkezetek, valamint a (például birtokos szerkezeti) bõvítménnyel álló fõnevek generálásához: ezek különféle törlõ, illetve helyettesítõ transzformációk jóvoltából állnak elõ. A jelzõs szerkezetek alapja továbbra is a kopula utáni melléknevet tartalmazó mondat, pontosabban annak vonatkozó mellékmondat formájában történõ realizációja, bár maga az elméleti keret nem zárja ki azt, hogy a jelzõt a bázisban generáljuk a fõnév mellett. Így jár el Nique (1974) is, aki a predikatív értelmezést nem tûrõ mellékneveket közvetlenül az (5a) újraíró szabály segítségével, míg a kopula után is megjelenõket egy vonatkozómondat-redukáló transzformáció (5b) révén állítja elõ: (5) a GN Det + N + (Adj) b Det + N + qui + est + Adj Det + N + Adj Ez a megoldás azonban több empirikus problémát is felvet. Elõször is, a nem-predikatív értelmû melléknevek nagy része a francia nyelvben a fõnév elõtt áll 7. Semmi nem indokolja tehát, hogy a fõnév utáni pozícióban gene- 6 A harmadik személyû személyes névmás (il, elle, ils, elles) ebben a modellben egy teljes GN-t helyettesítõ transzformáció eredményeképpen jön létre. Ez viszont azt jelenti, hogy Dubois és Dubois-Charlier megközelítésében az elsõ és második személyû személyes névmás N kategóriájú, a harmadik személyû pedig GN kategóriájú. Amint a (4)-es példa is mutatja, nem támasztható alá szintaktikai érvekkel ez a disztribúciós megkülönböztetés. 7 Az, hogy a jelzõ számos nyelvben a magyart is beleértve rendszerint megelõzi a jelzett szót, nem jelenhet meg érvként egy szabály létjogosultságának alátámasztására, mivel a generatív elmélet ebben a szakaszában még nagyrészt nyelv- (és szerkezet-) specifikus elemzésekkel találkozunk. 17

18 ráljuk, majd onnan helyezzük elõre egy külön transzformáció segítségével. Másodszor, a még látszólag szabad pozíciójú melléknevek (pl. gentil kedves, admirable csodálatra méltó ) is bizonyos fokú szemantikai különbségeket mutatnak attól függõen, hogy a fõnév elõtt vagy után állnak. Márpedig a Standard Elmélet egyik alapelve az, hogy a mondat jelentése nem változhat a transzformációk alkalmazását követõen. Végül a vonatkozó mondatot elõállító rekurzív transzformáció tükrözi ugyan azt az intuíciót, hogy egy fõnévnek elvileg korlátlan számú jelzõje lehet, ezen utóbbiak megjelenési sorrendje viszont kötött, errõl pedig a transzformáció nem képes számot adni. Térjünk vissza Dubois és Dubois-Charlier (1970) grammatikájához. A (3c) szabály (mely nem más, mint Chomsky számú újraíró szabályának némileg módosított változata) hátterében az az elgondolás áll, hogy egy viszonylag nagy számú és eltérõ disztribúciójú elemekbõl álló csoportot tekinthetünk determinánsnak. Ezekben a szavakban feltehetõleg az a közös, hogy megelõzik a fõnevet (a mély- és a felszíni szerkezetben egyaránt, így nincs szükség a determinánst balra helyezõ transzformációra). Ha közelebbrõl megvizsgáljuk a (3c) szabályt, azt láthatjuk, hogy a PostArt és a Dénotatif elnevezésû elemek a névelõhöz való viszonyuk tekintetében nem térnek el a melléknevektõl, ugyanis mindkét kategóriára az jellemzõ, hogy kötelezõen névelõvel áll. Különbséget csak az jelent közöttük, hogy a melléknevek Dubois és Dubois-Charlier (1970) megközelítésében egy vonatkozó mondatot redukáló transzformáció eredményeképpen jönnek létre, majd bizonyos esetekben egy másik transzformációval a fõnév elé kerülnek. Tekintve azonban, hogy nem minden melléknév vezethetõ le egy vonatkozó mondatból, ezen az alapon a PostArt (és a Denotatif) kategóriájú elemeket akár a melléknevek egy speciális típusának is tekinthetnénk A determinánsok disztribúciós megkötései A determinánsokat a névelõhöz képest betöltött pozíciójuk különbözteti meg egymástól: vannak, amelyek megelõzik a névelõt, vannak, amelyek utána állnak. Egyikük, a mutató determináns (Dém) látszólag kiegészítõ disztribúcióban van vele, ennek ellenére vagy éppen ezért Dubois és Dubois-Charlier (1970) absztrakt mutató partikulaként (ce) külön pozícióba helyezi, és a felszíni ce, cette, cet és ces alakok a ce morféma és a határozott névelõ kombinálódásának eredményeképpen jönnek létre. A többi ige elõtti francia determináns a következõképpen oszlik el: 18

19 (6) { tout, tous, toutes } PréArt beaucoup de, trop de, peu de, assez de, moins de, plus de le, la, les Art { } un, une, des, 0 un, deux, trois PostArt { } quelque, quelconque, certain, chaque, divers, différents, maint, plusieurs, aucun, nul tel, telle, tels, telles même Dénotatif { } autre A (3c)-ben szereplõ szabály egészen lapos szerkezetben kapcsolja a különféle típusú determinánsokat a fõnévhez. Így elvileg akár egy hatfelé ágazó fa-diagramhoz is juthatnánk, ahol az öt egyszerre realizálódó determináns egy összetevõt alkot, vagyis egyiküket sem fûzi szorosabb viszony a fõnévhez, mint a másikat. Az alkategóriák konkrét lexikális megvalósulásai azonban számos (elsõsorban szemantikai okokkal magyarázható) összeférhetetlenséget mutatnak, és csak ötfelé ágazó névszói szerkezetre találunk példát: (7) GN D N PréArt Dém Art PostArt tous ce les autres garçons ces mind ez a többi fiú Vannak azonban érvek, amelyek arra utalnak, hogy ezek a determinánsok nem egy szinten állnak a hierarchiában. A francia nyelvben például a tous determináns nagyobb pozicionális függetlenséget élvez, mint a többi, és úgynevezett lebegõ összetevõként (lásd Kayne 1975) a mondat más részein is megjelenhet: (8) a Tous ces autres garçons ont admiré le spectacle. b Ces autres garçons ont tous admiré le spectacle. Ez a többi fiú mind csodálta az elõadást. 19

20 Az együtt maradt összetevõk az ils ( õk ) személyes névmással helyettesíthetõk, vagyis a tous eredetileg egy teljes névszói szerkezethez (GNhez) kapcsolódott: (9) Ils ont tous admiré le spectacle. (Õk) mind csodálták az elõadást A beaucoup típusú és a partitívusi kifejezések Problémát vet fel a PréArt egy nagyszámú alcsoportjának szintaktikai státusza is: Dubois és Dubois-Charlier elemzésének értelmében a beaucoup ( sok ), trop ( túl sok ), peu ( kevés ), assez ( elég ) stb. elemek a determinánson belül az utánuk álló (prepozícióként elemzett) de morfémával alkotnak egy összetevõt. Ez ellentmond az intuíciónak, és a pronominalizáció tesztje is azt mutatja, hogy a prepozíció (ahogy az általában a prepozíciós szintagmára jellemzõ) mindig az utána következõ névszói csoporttal alkot egy szintagmát: (10) Pierre parle de ses expériences Pierre en parle. Péter az élményeirõl beszél. Péter azokról beszél. (11) Pierre a beaucoup de problèmes insolubles Pierre en a beaucoup. Péternek sok megoldhatatlan problémája van. Péternek sok van belõle. Ebben az esetben felvetõdik a kérdés, hogy hogyan elemezhetõ az ilyen de-vel bevezetett összetevõ. Amint Milner (1978) rámutat, bizonyos esetekben prepozíciós szerkezetnek tekinthetjük, de nem mindig. Ennek eldöntésére többek között a c est que szerkezettel történõ kiemelés tesztjét javasolja. Amint az alábbi példák mutatják, ilyen szerkezetekbe csak szintagma szintû (vagyis frazális kiterjesztésû) kifejezések emelhetõk: (12) a C est de Zola que j ai lu trois livres. Zolától olvastam három könyvet. b *C est de livres que j ai beaucoup. Könyvbõl van nekem sok. c C est de livres que j ai besoin. Könyvekre van szükségem. A (12a) mondat egy szokványos prepozíciós szerkezetet illusztrál, amely ennek megfelelõen kiemelhetõ a fókusz pozícióba. (12b)-ben a beaucoup 20

21 de livres ( sok könyv ) NP de livres tagja került a fókuszba, ami agrammatikus mondatot eredményezett. Végül (12c)-bõl az derül ki, hogy a (12b)- ben szereplõ de livres alakilag megegyezik egy teljesen szabályosan viselkedõ prepozíciós szerkezettel, amelynek mélyszerkezetében viszont egy többes számú határozatlan (des) névelõ jelenlétét feltételezhetjük 8. Így egyben a beaucoup de típusú determinánsok PréArt státusza is cáfolható: ha valódi hangalakkal bíró névelõvel kombinálódik egy ilyen determináns, akkor az utána álló de morféma már prepozícióként viselkedik, ellentétben azokkal az esetekkel, amikor egy névelõtlen (a szerzõk álláspontja szerint: hangalakkal nem bíró névelõvel bevezetett) köznévi elemmel kombinálódik. Ráadásul, amint majd Milner (1978) megközelítésében látni fogjuk, a beaucoup determinánshoz hasonló módon számos PostArt-nak minõsített összetevõ is bevezethet prepozíciós szerkezetet 9, vagyis PréArt-nak minõsíthetõ: (13) a deux enfants: PostArt + N deux de ces enfants: PréArt + Dém + Art + N két gyerek kettõ ezekbõl a gyerekekbõl b plusieurs livres: PostArt + N plusieurs des livres (de Pierre): Préart + Art + N több könyv több könyve Péternek Mindezekbõl kiderül tehát, hogy egyfelõl a PréArt után álló de + N szerkezet nem lehet szintagma szintû (legalábbis ebben az elméleti keretben nem), másfelõl szó szintûnek sem tekinthetjük, mert amint azt a (11)- es mondat is mutatja a fõnév tovább bõvíthetõ, és az így kapott szerkezet is pronominalizálható. Nyilvánvaló, hogy a Standard Elmélet kétszintes frázis-struktúra szabályai nem alkalmasak az ilyen determinánsok szintaktikai viselkedésének modellálására. A (6)-os szabályból nem derül ki a beaucoup, trop, peu stb. szavak grammatikai kategóriája sem. Mivel igét is képesek módosítani, adverbiumoknak szokás õket tekinteni, ám Dubois és Dubois-Charlier azt a hipotézist fogal- 8 Ismeretes, hogy a franciában a des határozatlan névelõ törlõdik, amennyiben a de prepozíció elõzi meg, így az alábbi két szerkezet szembeállítható egymással: (i) J ai acheté des livres. Vettem könyveket. (ii) J ai besoin de (*des) livres. Szükségem van könyvekre. 9 Az ilyen szerkezeteket a késõbbiekben valódi partitivusi szerkezet néven fogjuk elemezni. 21