új ifjúsáki szemle II. ÉVFOLYAM 2. SZÁM

Átírás

1 szemle II. ÉVFOLYAM 2. SZÁM IFJÚSÁGELMÉLETI FOLYÓIRAT 2004 NYÁR

2 Szerkesztõbizottság Bíró Endre Bodor Tibor Földes György Gábor Kálmán Gazsó Ferenc Hunyady György Kozma Tamás Spéder Zsolt Stumpf István Kiadja az Új Mandátum Kiadó Lapterv E számunkat Petrovics Iván Pecsics Mária fotói díszítik. Társfõszerkesztõk Lapigazgató Szerkesztõség Bauer Béla Nagy Ádám Németh István Rovatok Ifjúsági közélet Beke Márton Garas Ildikó Komássy Ákos Kucsera Tamás Gergely Ifjúság és társadalom Beke Pál Nagy Marianna Nyitrai Imre Szentirmai Judit Ifjúság és környezet Csata Zsombor Diósi Pál Kölcseyné Balázs Mária Életmód-élethelyzet Kovács Szilvia Szabó András Tibori Timea Vajda Zsuzsa Kitekintés Bíró Edith On-line szerkesztõ Demeter Bence Felelõs kiadó Németh István Olvasószerkesztõ Nemeskéry Artúr Szerkesztõség: 1149 Budapest, Fráter György tér 11. Tel./fax: (+36 1) , szerkesztoseg@uisz.hu A lappal kapcsolatos észrevételeket a velemeny@uisz.hu címre várjuk. ISSN Támogatóink Szabad Sajtó Alapítvány

3 Tartalom Körkérdés Milyen lesz unokáink Európája / 3 Ifjúsági közélet Földi László Nemzetközi ifjúsági kapcsolatok Életmód élethelyzet Petri Gábor Verdes Tamás Az ifjúságpolitika és a súlyosan, halmozottan fogyatékos fiatalok / 121 Fábián Róbert Az állami gondoskodásban élõ fiatalok szerhasználata és egészségmagatartása / 132 Magyarországon a rendszerváltás óta / 35 Rácz Gábor Nemzetközi ifjúsági kapcsolatok a rendszerváltás hajnalán / 44 Ifjúság és társadalom Kálmán Miklós Gyermekek és fiatalok az európai Budapesten / 51 Molnár Péter Nováky Erzsébet Vass Zoltán Európai fiatalok lehetõségei és kihívásai az egységes Európában / 70 Ifjúság és környezet Susánszky Éva Szántó Zsuzsa Kitekintés Lendvai Dóra Ne szeresd a túlságosan gyors sikert Interjú Halász Judittal / 153 Balogh Lídia A bolognai folyamat Recenzió / 159 Bacsák Nóra Molnár Zsuzsanna Az osztrák ifjúság értékvizsgálat ( között) összefoglalója / 161 Olvasói tükör Barna Viktor A települési gyermek- és ifjúsági önkormányzat mint az ifjúság helyi politizálásának egy lehetséges színtere / 167 Fiatalok egészség-jövõképe / 91 Lampl Zsuzsanna A magyar és szlovák fiatalok Szerzõink / 178 egészségkárosító és egészségvédõ szokásai / 100 Szabó Béla Az erdélyi középiskolások egészségi állapotáról / 108 Diósi Pál Kockázatvállalás a Zuglóban élõ fiatal felnõttek életmódjában / 112

4 Lapunk két részbõl áll. Az állandó rovatok mellett minden számban tematikus kérdést teszünk fel az ifjúságügyben érdekelt véleményformálóknak (amennyiben Ön is kíván a következõ kérdésre válszolni, kérjük jelezze ezt a oldalon, ahol megtalálja már a következõ számban megjelenõ, megfogalmazott tematikus kérdést is). E számunkban felvetett probléma így hangzott: Milyen lesz unokáink Európája? A válasz mûfaja, stílusa, terjedelme, nem volt kötött (a pár sortól a tanulmányig vártuk és közöljük azokat), ahogy a kérdést tartalmilag, tematikusan sem szûkítettük tovább: kifejezetten azt kértük válaszadóinktól, hogy engedjék szabadon képzelõerejüket. Kérjük az Olvasót: kezelje olyan befogadóan a válaszokat, amilyen kreatívan és sokszínûen a reflexiók közelítik meg a témát. A szerkesztõk Véleménynyilvánítók 1. Hiller István, a nemzeti kulturális örökség minisztere 2. Árvai Mara 3. Juhász Lilla, politológus 4. Ligeti György Fellegi Borbála 5. Szelényi Lajos, képzõmûvész 6. Fábián Dalma Gáspár Miklós 7. Farkas Éva, programfelelõs, Kamaszparlament 8. Büki Péter, szociálpolitikus 9. Dabis Balázs Silvius 10. Szelényi Zoltán 11. Rapi István, igazgató, XIII. kerületi Iránytû Ifjúsági Információs és Tanácsadó Iroda 12. Schlapay János, publicista 13. Kulcsár-Szabó Zoltán, adjunktus, ELTE Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszék 14. Juhász Balázs, ügyvezetõ, Napfolt Mûvek 15. Görgey Gábor, volt kulturális miniszter szemle / nyár

5 Körkérdés Milyen lesz unokáink Európája? Hiller István a nemzeti kulturális örökség minisztere Az európai kultúra nem állítható be úgy, mint egy fénykép, mint egy statikus állapot, hanem kizárólag mozgásában, ívében, változásában és fejlõdésében ragadható meg. És ebben rejlik a lényege! A szerves fejlõdésben, állandó változásban és formálódásban tér el minden más, a világ civilizációját meghatározó kultúrától. Nem szakítható el mindattól, amit most már velünk együtt az uniót alkotó valamennyi nemzet vall a jelenben, attól a folyamattól, ami évszázados, évezredes múlt, ami kulturális örökség. Nincs jövõ múlt nélkül. Régi- történelmünk során a gondolatainkban és a kultúránkban mindig is Európa része voltunk, mostantól pedig már szervezetileg és politikailag is idetartozunk. Helyes gondolat, hogy az Európai Unión belül a tagok a kultúra ügyét nemzeti hatáskörben hagyják, ugyanakkor több gondot kell fordítanunk az európai kultúra egységének feltárására és ápolására. Ennek feltárása és továbbvitele éppúgy történhet az anyanyelv ápolása révén, mint ahogy történhet a legmodernebb technikával, például a filmmûvészet vagy a digitalizáció segítségével. Rendelkezünk egy sajátos közép-európai, egy sajátos magyar gondolkodásmóddal, tehetséggel és szorgalommal és ezt bevinni a közösségbe, úgy gondolom érték és haszon. Az Európai Unió akkor gazdagodik velünk és mi akkor leszünk gazdagabbak az unió tagjaként, ha egyik oldalról azonosság képességünket és alkalmazkodó képességünket, másik oldalról az alakító erõt és kreativitást együtt tudjuk alkalmazni és gyakorolni. Az az évszázados siker, amely Magyarország történetében csak akkor tudott megvalósulni, ha európaiság és magyarság egysége nemcsak az eszmék, hanem a gyakorlat síkján is teret nyert, most az unión belül lehetõséget és kereteket kap. Kihívást és lehetõségeket látok abban a sokszínûségben, amivel a bõvítés során valamennyien gazdagodunk. Úgy gondolom, jól kell élni vele. Ennek felismerésében a kultúra nem egyszerûen csak fénykép, nem egyszerûen csak rögzült állókép, hanem egy színes mozi, ahol a padsorokban ülõk közül kiemelt felelõsség hárul a szigorúan kritikus, tehetséges és haladó magyar ifjúságra.

6 Körkérdés Árvai Mara Az Unió országainak összefogásával megszüntetik és végképp eltörlik a terrorizmust. hangzott el március 20-án, a Szegedi Ifjúsági Ház Helyi Ifjúsági Szolgáltató Irodája által szervezett Interkulturális tréningen. Természetesen azonnal érkezett egy cáfolat, miszerint Spanyolország most is az Európai Unió tagja, mégis Madridban robbant az a bomba! A tréning célja az Ifjúság programjai közül az elsõ három alprogram, a Fiatalok Európáért, az Európai Önkéntes Szolgálat és az Ifjúsági kezdeményezések bemutatása volt. A tréning két napja alatt önismereti, kommunikációs, konfliktuskezelési és interkulturális játékok segítségével a 15 és 25 év közötti résztvevõk jobb önismerettel közelebb kerültek az Európai Uniós eszmék megértéséhez és lehetõségeik kihasználásához. Az elméleti tudnivalók mellett nagy hangsúlyt kapott a gyakorlati képzés, ahol a fiatalok kreativitására, kezdeményezõkészségére, ötleteire, és fantáziájára volt a legnagyobb szükség. A nagyon is aktuális vitát az az interkulturális játék váltotta ki, melynek keretében a 16 fiatal kiscsoportokban arra a kérdésre kereste a választ, hogy Milyen lesz unokáink európai uniója. Negyed órát kaptak, hogy megvitassák egymás között ezt a kérdést, mindenki elmondhassa a véleményét, meglátását, reményeit. Mind a négy csoport kapott tollakat, ceruzát, zsírkrétát, papírokat, és nekiálltak a közös alkotásnak. Az idõ leteltével minden csoport egyik tagja kiragasztotta a mûvet, és elmondta a közösen meghozott döntést, a választ. Az elsõ csoport két részre osztotta a véleményét. A témát pozitív és negatív oldalról is körüljárták. Úgy vélték, hogy hazánkban a gazdaság unokáink életében már végre stabil lesz, az életszínvonal emelkedik, a külföldi lehetõségek, úgymint munkavállalás és egyetemek már természetes velejárói lesznek az életnek. Elég pesszimistán álltak hozzá viszont a magyar identitástudathoz, ami szerintük az idõ múlásával egyre jobban csökkenni fog. A csoporton belül egy vita is kialakult. Néhányan úgy gondolták, hogy az oktatás színvonala jobb lesz, mivel a taneszközök ja- 6 szemle 2004 / nyár vulni fognak. A csoport másik fele viszont úgy vélekedett, Magyarországon már most csökken az oktatás színvonala, és ez csak romlani fog. Így két oszlopot rajzoltak, amin feltüntették az ellentmondást. A második csoport két variációt tudott elképzelni, mivel a tagok nem tudták teljes mértékben meggyõzni egymást. Az egyik vélemény szerint kezdeti nehézségek biztosan lesznek a csatlakozás után, de az unokáik talán sokkal jobban fogják érezni ennek a pozitív oldalát, mint õk. A másik fél szerint minden gördülékenyen fog mûködni már a kezdetekkor és az unokáik ebbe születnek bele. Azonban õk sem voltak túl biztosak ebben a kijelentésükben, így halkan hozzátették, hogy igazán nem hisznek ebben. A csoport mégis konszenzusra jutott, összegzésük úgy hangzott, hogy az unokáiknak mindenképp már csak jobb lehet, hála az elõdeiknek. Ahogy a fiatalok fogalmaztak: Tehát a mi kezünkben van a jövõjük. A harmadik csoport képviselõje kiforrott véleményt tudott prezentálni. Szerintük kevesebb lesz a munkanélküliség, a gazdaság fejlõdik, megszûnik a terrorizmus, elõtérbe kerül a környezetvédelem, egységes, magas színtû oktatás lesz, erõs lesz az euró, színes lesz a kultúra, és minõségi egészségügyünk lesz. Miután a bemutatás elhangzott, az elsõ kérdés azonnal a terrorizmus megszûnésére vonatkozott. Mivel a madridi vonatmerénylet visszhangja még mindenkiben elég erõteljesen élt, így a téma nagyon aktuálissá vált. A többség sajnos nem értett egyet a csoport derûlátó kijelentésével, hiszen Madrid egy európai uniós tagállam fõvárosa, viszont némi reményt azért láttak a béke kialakulására. Hiszen az EU egyik alappillére a tolerancia, esélyegyenlõség, egymás kultúrájának megismerése, és tisztelete. Ha ezek az alapfogalmak unokáink korára már nem csak szépen csengõ szavak lesznek, hanem valós tartalmuk, és gyakorlati jelentésük is, akkor talán beszélhetünk a terrorizmus megszûnésérõl. Viszont ez egy nagyon hosszú és göröngyös út, ami még néhol aknákat rejt. Mostanában a világbéke szónak már nagyon távoli, sõt szinte éteri jelentése van. A résztvevõk bíznak benne, hogy legalább unokáik életében az eu-

7 rópai unió polgárai számára a béke szónak valós jelentése lesz. Az utolsó csoport meglátásai szinkronban álltak az elõttük lévõvel. Szerintük megszûnnek az elõítéletek, csökken a munkanélküliség, unokáik számára tényleg a lehetõségek tág köre vár, talán a környezetvédelem is nagyobb hangsúlyt kap, a fõ pénznem az euró lesz és erõsödik a nemzeti öntudat. A nemzeti identitástudat körül szintén kisebb vita alakult ki. Az elsõ csoport tagjai ehhez a kijelentéshez pesszimistán álltak hozzá. Végül sikerült megállapodniuk abban, hogy a nemzeti öntudat erõsebb lesz, mint manapság. A fiatalok szerint a hazai társadalom nagy része semmi jelentõséget nem tulajdonít a hazafias érzelmeknek, egy kisebb része pedig túlzásba viszi azt. A vitát egy abb játékkal oldottuk meg. A feladat az volt, hogy mindenki rajzolja le, mit jelent számára magyarnak lenni. A rajzok bemutatása és magyarázata után, a fiatalok rájöttek, mennyire mélyen van bennük a nemzeti öntudat még a legkisebb megnyilvánulásukban is. Hiszen magyarnak születtek, itt nõttek fel, ennek a társadalomnak az írott és íratlan szabályai szerint élik az életüket. Nekik ez a természetes, mint ahogy egy olasznak az olasz, egy finnek a finn és egy franciának a francia életstílus. Ezért vagyunk mind egyformák, és mégis mások. Minden nemzet számára fontos az identitástudat és minden nemzet számára fontos, hogy ezt mások tiszteletben tartsák. Errõl szólt március án Szegeden az Interkulturális tréning. A résztvevõ fiatalok azzal fejezték be, hogy nem csak az unokáik számára lesz jobb az Európai Unióban, hanem õk is a lehetõ legjobbá akarják tenni saját maguk számára. s Juhász Lilla politológus Unokáink már érteni fogják? A június 13-ra kitûzött választáson döntést hozunk arról, kik képviselik Magyarországot az Európai Parlamentben. Felmerül a kérdés: értjük-e a csatlakozással lezajlott folyamatokat, tudjuk-e milyen jelentõsége van annak, 7 Körkérdés hogy kiket választunk Európai Parlamenti képviselõnek? Érezzük-e minden porcikánkkal, hogy itt és most nem pusztán saját sorsunk felett döntünk, hanem meghatározzuk azt is, hol fog a jövõ nemzedéke helyet foglalni az egységes Európában. Az alábbiakban a jelenlegi közélet bemutatása mellett a jövõ nemzedék szempontjából várható forgatókönyvek meghatározására is kísérletet teszek. Rövid távú érdekeket hajszoló, egymással szemben bizalmatlan, éppen ezért összefogásra képtelen, jelentéktelen viták mocsarában megfeneklett, utat tévesztett, fragmentált politikai elit két nagy blokkra osztható: a múltba révedõ, a trianoni sokkot kiheverni nem tudó, az utcai politizálástól sem visszariadó, sokszor antidemokratikus éllel jellemezhetõ ellenzékre, valamint a Janus-arcú, egyszerre cselekvõképtelen, arctalan és egyszerre durván beavatkozó mindenható kormányzópártra. A politika pontosan leképezi a társadalomban zajló folyamatokat: egyszerre kiált az állampolgárok többsége szolgáltató és paternalista államért, elfogadja a beruházás-csökkenésre irányuló Draskovics-csomagot, a kormányzat erõszakos beavatkozását a gyógyszerpiac folyamataiba, ahogyan legfõbb diskurzusnak tartja, a mibõl van a hadügyminiszter úrnak háza? - típusú kérdéseket. Nem kizárólag magyar sajátosság azonban a késõbbi generációk érdekeinek figyelmen kívül hagyása, a nemzeti összefogást igénylõ vagy több országot érintõ ügyek belpolitikai vitává zsugorítása. Valamennyi Visegrádi ország elutasította a közép-kelet európai régió együttes fellépésének lehetõségét, inkább a nacionalista és sérelmi politizálást választva, az egymásra licitálást tûzték zászlajukra. Az összefogás hiánya természetesen lényegesen rosszabb alkupozíciót eredményezett valamennyi ország számára Brüsszellel szemben. A leginkább kínzó kérdés tehát, lehet-e a szocializmusban nevelkedett, a kiskapuk és szélsõséges individualizmus jegyeit és értékrendjeit magunkban hordozó, az autoriter rendszer által kiskorúságba taszított polgárokkal államot alapítani. Megérthetik-e a szellemi tõke egyesítése, az összefogás gondolatát közvetítõ Európai Közösség üzenetét. Popper Péter pszichológus gondolatával élve / nyár szemle

8 Körkérdés és továbbfûzve azt, talán Mózesnek volt igaza, aki 40 évig bolyongott a sivatagban az egyiptomi rabszolgasorból kiszakított zsidókkal az állam megalapítása elõtt. Ez a gondolat egyszerre jelent igen -t és nem -et a feltett kérdésre, hiszen két, egymással ellentétes tartalmú üzenetet közvetít. Egyrészt az ország képtelen a szemléletváltásra, rajtunk már csak generációváltás segíthet. Másrészt, elegendõ lehet a szemléletváltás, hiszen az Európai Unió által is támogatott mobilizáció, a kultúrák közötti párbeszédet, a legjobb gyakorlatok megismerését, fajta szemléletmód, nyelv elsajátítását jelenti, amit kiszakadva a megszokott környezetbõl külföldi utak alatt sajátíthat el az állampolgár. Hazatérve tehát egy versenyképesebb gazdaság, társadalom kialakításának tevékeny szereplõjévé válhat, ahogy azt Széchenyi István szerepvállalása is példázza az 1830-as évek elején. Egyetlen képletbe rendezve a negatív örökség meghatározó szerepét, az útválasztásokat, a 2004-re kialakult közállapotot, több lehetséges forgatókönyv képe is felvetõdik: A negatív forgatókönyv szerint, a nemzeti összefogás minimumára sem törekvõ politikai pártok hatására a jövõ generációit még inkább a politikai apátia, a közéleti nihilizmus és a befelé fordulás jellemzi majd. A vészjósló jelek már napjainkban jelentkeznek: a társadalom politikai élet iránti érdektelensége folyamatosan növekszik, elutasítja azt a politikát amely csak a feketét és a fehéret ismeri, egyik oldalról információözönt zúdít az állampolgárokra, ám lényeges kérdésekben mélyen hallgat, ami növeli a bizonytalanság, tanácstalanság, kiszolgáltatottság érzetét az emberekben. Hiszem azonban, hogy a pozitív irányba történõ elmozdulás valósul majd meg, így Friedrich Dürrenmatt kijelentését tartom helytállónak: Soha ne adjuk föl a világot olyannak elképzelni, ahogyan az a legértelmesebb volna. A jelenlegi mélypont tehát csak átmeneti állapot, unokáink tanulnak hibáinkból. A mindenáron múltba révedés helyett pedig a negatív példákból igyekeznek tanulni, megértik a máig érvénnyel bíró pozitív üzenetek, például a klebelsbergi hagyományok fontosságát, mely arra tanít, hogy a 8 szemle 2004 / nyár prioritások meghatározásakor a következõ nemzedékek igényeit kell figyelembe venni, és a jövõ felé tekintve, hosszú távú stratégiákban gondolkodnak majd, ra tartalommal megtöltve a közérdek, közjó és bizalom fogalmát. A mai éves korosztályt számos elõjel arra predesztinálja, hogy képes lesz meghaladni elõdei partikuláris, negatív tradíciókra épülõ felfogását, ezáltal pozitív örökséget is hátrahagyva majd a késõbbi generációk számára. Az információs és kommunikációs eszközök rendszeres használatával, online közösségek létrehozásával már jócskán megelõzték a pedagógusokat, akik még mindig nem nyitottak az információs és kommunikációs eszközökön alapuló oktatás bevezetésére. Ez nagy segítség lehet a nyelvtanulásban is, különösen az angol elsajátításában, mely egyre nagyobb szerepet játszik az Európai Közösség életében. A fejlõdés, amit a éves korosztály bejár napjainkban azt sejteteti, hogy unokáink és a késõbbi generációk már érteni fogják, hogy egy kis állam, mint Magyarország egyetlen lehetõsége tudásának kiaknázásában rejlik. Az Európai Unió által kínálta lehetõségeket másképp hasyn lta fel Görögország és másképp Írország, a fejlettség, versenyképesség jelenleg két ellentétes pólusán álló állam. A magyar társdalom, a politikai elit eddig a görög utat választotta. Az uniós politika immelámmal való teljesítése, a közpénzek elszórása, a versenyképesség zálogát jelentõ kulcságazatok mögül hiányzó politikai prioritás, a problémák mint roma kérdés, agrárszektor puszta felszíni kezelése is ezt példázza. A görög út hosszú távon zsákutcába vezet, az ír példa választása értékrend melletti elkötelezettséget is sugall: egy ásványkincsekben szegény, földrajzilag nem a centrumhoz tartozó ország is válhat hatalommá, méghozzá tudáshatalommá. Irányt váltani soha nem késõ és a közérdek szempontjából elkerülhetetlen fontosságú is. Ez azonban még hosszú tanulási folyamatot, szemléletváltást feltételez és a képesség elsajátítását a kínálkozó lehetõségek felhasználására. Csak remélhetjük, hogy az elsõ lépéseket nem unokáink fogják megtenni. s

9 Ligeti György Fellegi Borbála Fegyelem az iskolában Írásunk egy olyan szociológiai kutatás összefoglalásának részlete, mely a hátrányos helyzetû tanulók és szüleik oktatási jogainak érvényesülését és sérülését volt hivatott feltárni. A kutatás az Oktatási Jogok Biztosának Hivatala megbízásából készült. A Kurt Lewin Alapítvány a as tanév során az egész országra kiterjedõ kutatást végzett Hátrányos helyzetûek a közoktatásban címmel. A vizsgálat célja az volt, hogy feltárásra kerüljenek a közoktatásban tapasztalható, a hátrányos helyzetû tanulókat érintõ jogalkalmazási visszásságok. A kutatás pillanatfelvételt kívánt készíteni a mai magyarországi oktatásról, a pedagógusok, iskolavezetõk, helyi döntéshozók, valamint szülõk helyzetérõl és attitûdjeirõl azzal a szándékkal, hogy ismertté váljanak olyan gyakorlatok is, melyek a hátrányos helyzetû tanulók iskolai integrációját, végeredményben pedig az oktatási intézmények jogszerû mûködését elõsegítik. A kutatás országos reprezentatív kérdõíves adatfelvételen, valamint interjúkon és résztvevõ-megfigyeléseken alapszik. A kérdõíves vizsgálat során általános iskolai pedagógust kérdeztünk meg személyesen. A körülbelül 110 interjú pedig a tanárokat, iskolaigazgatókat, szülõket, valamint polgármestereket, rendõröket, helyi egyházi vezetõket, a szociális szférában dolgozókat és a gyermekvédelem munkatársait érintette. Kutatásunk küldetésének azt tartjuk, hogy ne csak leírásra kerüljenek az oktatás terén tapasztalható jelenségek és visszásságok, hanem azok háttérokait is feltárjuk. A vizsgálati terepen dolgozó-tanuló-élõ emberek megközelítésekor azok motivációinak és helyzetének megértésére törekedtünk, ezért szembetalálkozva a jogszerûtlen gyakorlatokkal célunk nem valamiféle ellenség vagy bûnbak megnevezése volt. Azt akarjuk, hogy munkánk nyomán a közoktatás hétköznapjaiban dolgozó pedagógusok, a közoktatás irányításáért felelõs szakemberek minél szélesebb köre a hátrányos helyzetû tanulók társadalmi integrációja mellé álljon. Helyzetkép problémák Körkérdés Az alábbi fejezetben saját empirikus kutatásunk alapján bemutatjuk, milyen módon érvényesülnek a tanulók, pedagógusok és szülõk (röviden iskolapolgárok) jogai a közoktatásban, milyen okok húzódnak meg a jogsértések hátterében. A fejezet a hátrányos helyzetû tanulók szemszögébõl tekint a közoktatás világára. A magyarországi és nemzetközi kutatások az elmúlt években bõségesen rávilágítottak arra, milyen pedagógiai, intézményszervezési, szemléletbeli és más társadalmi problémák húzódnak meg az iskolai esélyegyenlõség megteremtése mögött, illetve miképpen játszik szerepet az oktatás a társadalmi integráció folyamatában. A kutatás tíz hónapja során nem állhatott módunkban az ország összes közoktatási intézményének, valamint az óvodákat-iskolákat körülölelõ intézmények meglátogatására, csak korlátozott számú helyen sikerült mélyfúrást végeznünk. Ettõl függetlenül úgy gondoljuk, az alábbiakban leírtak kisebb megkötésekkel igaznak tekinthetõek az egész magyarországi közoktatásra nézve. Vizsgálatunk során mindvégig folyamatosan tanúi lehettünk annak, hogy az iskola világára is igaz: az egyik társadalmi kényszer szüli a másikat, az egyik jogsértés eredménye egy másik jogsértés. Sokkal egyszerûbb lenne a helyzet, ha módunkban állna valamiféle hypertext segítségével hálózatszerûen összekapcsolni a különbözõ témákat, a felmerülõ kérdésekre és igényekre adott helyi válaszokat. Végül: akármilyen megállapításokra jusson is egy, a miénkhez hasonló zárótamulmány, már maga az a tény üzenettel bír, hogy kutatók az iskola világát a törvények szemszögébõl vizsgálják. Társadalmunk most kezd hozzászokni ahhoz, hogy a jogszabályok az iskolát tekintve is irányadóak, s azokat minden szereplõnek be kell tartania válogatás nélkül. A jogszabályok közül válogatni nem lehet aszerint, hogy valamely érintettnek annak rendelkezései megfelelõek vagy sem. Ahogyan a magyar intézményrendszer, úgy a közoktatás világa is ezekben az években tanulja, hogy a törvények így a Közoktatási Törvény mindenki joga. Kivétel nélkül / nyár szemle

10 Körkérdés Fegyelem, iskola- és óvodalátogatás, hiányzás Azért a társadalmi fegyelem nagyon fellazult az utóbbi idõkben: ez a munkanélküliség, ez a szabad élet. A gyerekekre is rávetíti. Ahol a szülõ fegyelmezetlen, ott a gyerek is az lesz. Sok iskola panaszkodik, hogy nagyon problémásak a gyerekek, nincs már az az álomosztály, hogy a kisgyerekek megülnek, szót fogadnak a tanító néninek, micsoda presztízse van. És ha még hozzájönnek azok, akik még ezt megnehezítik, akkor tényleg nehezen tudnak velük bánni. Tehát itt nem élezném ki arra, hogy cigányság, hanem a szociálisan lemaradó réteg az egy óriási gond. Mert õk nem kapják meg otthon azt a nevelést, amivel tudnának beilleszkedni. (Egy gyógypedagógiai szakértõi bizottság munkatársa) Interjúalanyunk mondatai jól megvilágítják sokak attitûdjeit, amikor burkoltan szembeállítja a kádári évtizedek viszonylagos biztonságát és tekintélyelvû társadalomszervezési módját a rendszerváltás óta megszületett liberális jogállammal és a piacgazdaság szülte létbizonytalansággal, illetve az alacsony szociális ellátással. A pedagógusok, illetve a közoktatást körülvevõ intézményrendszerben foglalkoztatottak egy része a fegyelmet, pontosabban a külsõségekben tapasztalható fegyelmet hiányolja: a kisgyerekek megülnek, szót fogadnak a tanító néninek nyilatkozza. Kt., 19. (7) A pedagógus alapvetõ feladata a rábízott gyermekek, tanulók nevelése, tanítása. Ezzel összefüggésben kötelessége különösen, hogy a) nevelõ és oktató tevékenysége keretében gondoskodjon a gyermek, tanuló testi épségének megóvásáról, erkölcsi védelmérõl, személyiségének fejlõdésérõl, továbbá az ismereteket tárgyilagosan és többoldalúan közvetítse. Vizsgálatunk során egyetlen olyan intézményben jártunk, ahol megbizonyosodhattunk arról, hogy a gyermekek testi fenyítése része a mûködõ pedagógiai gyakorlatnak. Ebben az intézményben a szemtanúi lehettünk annak, hogy az iskolaigazgató megpofozott egy tanulót szemle / nyár Zavar, ha nem törõdik a szülõ a gyerekkel, nagyon zavar, ha nem jön el szülõi értekezletre, kijelenthetem tanúk elõtt, hogy amíg elsõ osztályos a gyerek, addig törõdik, de már harmadik osztályos korában nem. Utána már nagyon-nagyon színesen kell a pedagógusnak kezelnie a gyereket is meg a szülõt is, hogy kézben tudja tartani. Nagyon nehéz, hogy jó, hogy a falu lámpása a pedagógus. A másik az, hogy ma a szülõk nem nevelik a gyerekeket, hanem majmolják. Ha valami probléma van, és akkor nekiesnek a pedagógusnak, ajtóstul A gyerek mond valamit otthon, ami neki elõnyös, és be az iskolába, és elkezd ordítani. De ez egész Magyarországon van így. Nem a gyereket veszik elõ, hanem a pedagógust. Kivettek a pedagógus kezébõl minden fegyvert. Jó, rendben van: tiltsák be a verést, de akkor ne adjanak a szülõ kezébe vérszemet. Ez mindig zavart. Jó, nem kell megverni a gyereket, de a törvények azért inkább szólhatnának a pedagógus mellett is. Jobban. Valami fegyvert adni a pedagógus kezébe is, hogy ha a gyerek nem úgy tanul, vagy viselkedik. (Diákot megpofozó iskolaigazgató) Nincsenek egyedül azon pedagógusok, akik a pedagógiailag helyeselhetõ pofont szívesen alkalmaznák, ha a törvény ezt külön nem tiltaná. Interjúalanyaink közül többen vannak olyanok, akik azt gondolják, hogy noha a törvény kifejezetten tiltja a testi fenyítést az iskolában, ha az pedagógiailag indokolható, meg kell tenni. Ez pedig interjúalanyaink jogtudatosságának hiányát és nem autoriter mivoltát jelzi. Már lassan van olyan gyerek, akit nem lehet fegyelmezni, hanem elõ kell venni a pszichológiát, kikotorni a kincsesládából, elõvenni olyat, hogy ne sértsem meg a gyereket, ne is verjem meg, ne is legyen abból baj se a gyereknek, se a pedagógusnak, se a szülõnek, de a gyerek úgy teljesítsen, ahogyan én akarom. Óriási energiát vesz el a pedagógustól ez az állapot. (Iskolaigazgató) Ez az interjúrészlet pedig a módszerek és eszközök hiányáról tanúskodik. Elõ kell venni a pszichológiát nyilatkozza ez az iskolaigazgató. Arról van szó tehát, hogy az társadalmi helyzet szakmai és lélektani kihí-

11 vások elé állítja az iskolát. Amennyiben a pedagógusnak nincs lehetõsége a megfelelõ módszertani készségeket és ismereteket elsajátítania, akkor mások jogait sérti mindennapi gyakorlatával, vagy nem képes teljesíteni azon kötelességét, hogy Kt., 19. (7) A pedagógus alapvetõ feladata a rábízott gyermekek, tanulók nevelése, tanítása. Ezzel összefüggésben kötelessége különösen, hogy a) nevelõ és oktató tevékenysége keretében gondoskodjon a gyermek, tanuló testi épségének megóvásáról, erkölcsi védelmérõl, személyiségének fejlõdésérõl, továbbá az ismereteket tárgyilagosan és többoldalúan közvetítse, b) nevelõ és oktató tevékenysége során figyelembe vegye a gyermek, tanuló egyéni képességét, tehetségét, fejlõdésének ütemét, szociokulturális helyzetét és fejlettségét, fogyatékosságát, segítse a gyermek, tanuló képességének, tehetségének kibontakozását, illetve bármilyen oknál fogva hátrányos helyzetben lévõ gyermek, tanuló felzárkózását tanulótársaihoz. Egyik iskolaigazgató interjúalanyunk így nyilatkozik a fegyelmezésrõl: Van nekem egy jó módszerem arra, ha a gyerek õrjöng és már ketten sem tudják lefogni a kolléganõk a folyosón. Mert van, olyan, hogy õrjöng és beleveri magát a falba, meg nekimegy a társának... Kérdezem, mi van, hát azt mondja, azért, mert ideges. Én megértem: otthon feszültség van, apja-anyja iszik, éjjel megy a ramazuri. Az a módszerem, hogy megállítom a gyereket és azt mondom neki, hogy na, édes fiam, számoljál el tízig. Aztán megkérdezem, hogy megnyugodtál. Ha nem, akkor számoljál el megint tízig és akkor így tovább. És a gyerek megnyugszik. (Iskolaigazgató) Látszólag. A gyerekek otthoni életvilágától idegen tanulásszervezési és idõszervezési módok jellemzõek az iskolában. A tömegesen alkalmazott frontális munka 1 arra épít, hogy a gyerekek képességei, tudása, fejlettsége (közel) egységes. Azt feltételezi, hogy a teremben ülõ tanulók körülbelül ugyanolyan tudással bírnak, az adott témáról ugyanazt gondolják, mint a tanár, tehát ha õ beszél, akkor mindenki ugyanazt fogja az elhangzottak Körkérdés alatt érteni. Azonos haladási tempót vár el és azonos teljesítményt feltételez, végül azonos követelményet támasztva azonos mércével méri a gyerekek teljesítményét. A frontális munka mint módszer nem elvetendõ, hanem abban az esetben alkalmazandó, amikor teljesülnek a fent felsorolt feltételek. Az iskola eszköztelen akkor, amikor eltérõ háttérrel, eltérõ képességekkel érkeznek a gyerekek: a tanév végi egységes osztályozás során nem beszélhetünk arról, hogy az iskola figyelembe tudja venni az egyéni adottságokat. A gyerekek elégtelen teljesítménye pedig az iskola felõl úgy kerül megfogalmazásra, hogy a gyerekek nem készítenek házi feladatokat, nem készülnek fel eléggé, nem tanulnak, a család nem segít, a gyerekek nagy részét nem érdekli a tanulás. A fegyelmi kérdések mellett problematikus a gyerekek nagyfokú hiányzása az iskolából. A pedagógusok véleménye az, hogy a hátrányos helyzetû tanulók lemaradásnak és elmaradásnak elsõdleges oka a sok hiányzás. Ennek hátterében a család anyagi-társadalmi háttere mellett az áll, hogy a gyerekek sokszor nem szeretnek iskolába járni. Nem értik a tanító-tanár szavait, számukra idegenek az oktatási intézményben uralkodó szabályok, s legfõképpen nem látják annak okát, miért kell iskolába járniuk. Az iskolai hiányzás szerves és elválaszthatatlan oka az óvodai hiányzás. A hátrányos helyzetû gyerekek nagy része csak az utolsó évben jár óvodába, amikor kötelezõ részt venniük az óvodai nevelésben. Tapasztalat, hogy sok óvoda iskolai jelleggel mûködik. Ahelyett, hogy a gyerekek játszanának és készségeik, képességeik észrevétlenül alakulnának, tanulás-jellegû foglalkozásokon találják magukat. Vizsgálatunk során azonban azt tapasztaltuk, hogy mind több helyen szakítanak ezzel a gyakorlattal, s a gyerekeket magukra hagyva játszani engedik. Ennek eredménye az, hogy a gyerekeknek már kicsi korban komoly szociális kompetenciájuk kell, hogy kialakuljon, hiszen el kell fogadtatniuk magukat a csoportokban, ha valamelyik részeként játszani akarnak. Több általános iskolában is találkoztunk olyan gyakorlattal, hogy az alsóbb évfolyamokon nem a hagyományos iskolai fegyelem / nyár szemle

12 Körkérdés uralkodott, hanem az óvodában megszokott légkör volt a jellemzõ. Miért van itt az ágy a tanterem sarkában? Azért, mert ezek a gyerekek még elfáradnak. Ebben az életkorban húsz perc, amíg maximum figyelni tudnak, nem tovább. Húsz perc. Aztán fölállnak, átmennek egymáshoz, beszélgetnek és ra leülnek. Lehetetlenség a negyvenöt percet tartani. Most is itt fekszik a Janka, aki figyelje meg ki fogja magát pihenni és visszakapcsolódik az órára. A Janka nagyon értelmes egyébként és nagyon figyel, de otthon nincsen lehetõsége a pihenésre A valódi pihenésre, amilyenre egy ilyen gyereknek még nagyon szüksége van. (Gyógypedagógus tanár, falusi iskola, Borsod megye) A hiányzások, a fegyelmi problémák hátterében mindig megtalálhatóak a szülõkkel való kapcsolattartás nehézségei. Kt., 14. (1) A szülõ joga különösen, hogy a) megismerje a nevelési-oktatási intézmény nevelési, illetve pedagógiai programját, házirendjét, tájékoztatást kapjon az abban foglaltakról, b) gyermeke fejlõdésérõl, magaviseletérõl, tanulmányi elõmenetelérõl rendszeresen részletes és érdemi tájékoztatást, neveléséhez tanácsokat, segítséget kapjon. A kérdõíves adatfelvétel tanúsága alapján elmondhatjuk, hogy a szülõi értekezlet intézményét a tanárok 45%-a sorolta az elsõ helyre a kérdõív által felajánlott kilenc lehetõség közül a kapcsolattartás módjainak rangsorolásakor. 2 A szülõi jogok érvényesülését bemutató korábbi kutatási összefoglalónkban utaltunk arra, hogy a szülõi értekezlet, valamint a fogadóóra nem a legalkalmasabb módja napjainkban az iskola és a szülõk közötti kapcsolattartásnak. Különösen nem alkalmas módja a hátrányos helyzetû családok esetében. A szülõk nem járnak szülõi értekezletre az idõ hiánya miatt, sokaknak valóban a létfenntartás miatt többet kell dolgozniuk, mint nyolc óra, s nem tudnak eljutni a szülõi értekezletre, netán több gyermeküket egyedül nevelik, és nem ritka, hogy a szülõ több gyermekének egy idõben van más-más helyszínen a szülõi értekezlete. Az igazi ok azonban a szülõk olyanfajta hozzáállása az iskolához, 12 szemle 2004 / nyár melyet a pedagógus»érdektelenségnek«észlel, míg a szülõ tehetetlenségnek él meg. (Ligeti Márton, 2002.) Pedagógusaink 34%-a, tehát a minta harmada elsõ helyen a fogadóóra intézményét említette, 28%-a pedig egyéb megoldásokat preferál, úgy mint az ellenõrzõ használata, illetve az írásban való kapcsolattartás, közös rendezvények, hangversenyek szervezése. Ezen kívül számos pedagógus elsõként említette, hogy a szülõk bármikor megkereshetik õt. Megjegyzendõ, hogy az írásban való kommunikáció nem mindig a legalkalmasabb, hiszen a szülõk között találhatóak olyanok, akik számára gondot okoz az olvasás. A családlátogatást mint a szülõkkel való kapcsolattartás egyik formáját a pedagógusok 17%-a említette úgy, mint a legfontosabbat, 21%-a második, 25%-a a harmadik helyen. Elmondható tehát, hogy a tanároknak a 63%- a számára a családlátogatás a felsorolás legelején eszébe jut. Kialakult gyakorlat, hogy reggel vagy délután, amikor iskolába viszik, illetve onnan hozzák a szülõk a gyerekeket, váltanak a pedagógussal néhány szót. A tanárok 22%-a említette a kapcsolattartás számára legfontosabb módjaként ezt a formát. 1. táblázat Milyen módon tartja a pedagógus a kapcsolatot a családdal? Kapcsolattartási forma Az elsõ három helyen említi [%] Szülõi értekezleten 86,5 Fogadóórán 79,5 Összetalálkozik velük az utcán 64,2 Családlátogatások során 64,1 Telefonon felhívja a szülõt 61,1 Reggel vagy délután, amikor hozzák / viszik a gyereket 55,6 Behívatja õket 36,3 Feltûnõ a szülõi értekezlet és a fogadóóra magas aránya, emellett pedig elgondolkodtató, hogy a tanárok közel kétharmada (61,1%) elõnyben részesíti a telefonon való kommunikációt, mely valóban személyesebb, mint az elõzõ kettõ kapcsolattartási forma, ám koránt sem minden család érhetõ el telefonon. Az alsós tanítók elõszeretettel használják ki a

13 reggeli és délutáni találkozást a szülõkkel (51,7%), míg a felsõs osztályfõnökök csak 30,8%-ban említi ezt a formát az elsõ három helyen. Összefoglalva Magyarországon nincs közmegegyezés arról, hogy mi a feladata az iskolának. A Közoktatási Törvény bevezetõje nem kevesebb, mint nyolc célt nevez meg a törvény megalkotásának alapjául. E célok csak látszólag divergensek, igazából elvileg feltételezik egymást az oktatási-nevelési folyamat során. A Magyar Köztársaság Alkotmányában meghatározott mûvelõdéshez való jog esélyegyenlõség alapján való gyakorlásának biztosítása, a lelkiismereti meggyõzõdés szabadságának és a vallásszabadságnak, a hazaszeretetre nevelésnek a közoktatásban való érvényesülése, a nemzeti és etnikai kisebbségek anyanyelvi oktatáshoz való jogának megvalósítása, a tanszabadság és a tanítás szabadságának érvényesítése, a gyermekek, tanulók, szülõk és a közoktatásban foglalkoztatottak jogainak és kötelességeinek meghatározása, továbbá korszerû tudást biztosító közoktatási rendszer irányítása és mûködtetése céljából az Országgyûlés a következõ törvényt alkotja: (...) (1993. évi LXXIX. törvény a közoktatásról) A felzárkóztatás és a tehetséggondozás fogalmai sok esetben egymással szembeállítva használatosak, noha azok éppen feltételei egymásnak. Az iskola számára a hátrányos helyzetû, az eltérõ nevelési igényû, sok esetben a roma tanuló mint pedagógiai probléma jelenik meg. Kezelésére általában nincsen eszköze és módszere az oktatási intézménynek. Megfelelõ módszer és eszköz híján az iskola nem képes kezelni a számára problémásnak mutatkozó tanulót. Az oktatási-nevelési intézmények a legtöbb esetben erejükön felül kísérlik meg kezelni a problémát, s nem tudják preventív módon végezni tevékenységüket. Jogsértéseket egymással szöges ellentétben álló gyakorlatok is eredményezhetnek. A tanulók erõltetett integrációja vagy indokolatlan elkülönítése minden esetben jogsértéssel jár. A pedagógusok jogai sok esetben nem tudnak érvényre jutni, mely körülmény általában a szülõk és a tanulók jogainak sérülésével jár. És Európában? Jegyzetek 1 A gyerekek egymás melletti padsorokban ülnek, a tanár velük szemben áll vagy ül és magyaráz, néha a táblára ír. A gyerekek csak akkor beszélnek, ha kérdezi õket a tanár, egymással nem kommunikálnak, nincs miért. 2 Lehetõség volt többek között a szülõi értekezlet, a fogadóóra, a telefonos beszélgetés, az ellenõrzõ könyvön keresztüli írásos üzenet, az utcán való összetalálkozás, a reggeli-délutáni találkozás a szülõkkel, valamint a családlátogatás. s Szelényi Lajos képzõmûvész, Svédország Körkérdés Nem kellene olyan messzire menni! Milyen a mostani Magyarország? Unokáink Magyarországa (Európája) most készül. Unokáink ahogy mi ma egy országban fognak élni, egy településen és nem Európában, úgy általában. (Magyarország természetesen Európában van, mindig is ott volt.) Nemcsak hamis illúzió, hanem természetellenes, emberellenes az az elképzelés, miszerint a jövõ európai polgára bárhol vállalhat és vállal majd munkát. Ez volna a teljes kiszolgáltatottság, távol lenni az otthontól, az ismert tájtól, barátoktól/ellenségektõl és rokonoktól, a hazai nyelvtõl és ízektõl. Senki nem érzi jól magát gyökértelenül, nem így vagyunk teremtve és ezen semmiféle bankár-politikus nem fog változtatni. Az európai szovjet (Európai Unió) nem az európai népek polgárainak találmánya, ahogy a többi szovjet sem az volt. Ezt mindeki tudja. Nem nekünk kell, hanem a nemzetközi fináncoligarchiának, s mint ilyen nem birodalmi koncepció, hanem gazdasági eszközökkel létrehozandó és irányítandó gyarmatosítási szándék. Különben miért kellene hozzá egy központi kormány és egy alkotmány egy pénznemmel? Együttmüködés mindig volt az európai országok között. Birodalom csak szel / nyár szemle

14 Körkérdés lemi alapokon teremthetõ, itt azonban csak pénzrõl, gazdaságról esik szó, ami az emberi test analógiáját tekintve az övön aluli testrésznek felel meg. Hamvas Béla írta valamelyik esszéjében ezzel kapcsolatban, hogy ha a gyomor van a fej helyén, akkor gyomor-gondolatok születnek. Egyik szovjet sem hozott mást, csak szenvedést, pusztítást. Európa az európai népek Európája, más Európa nincs, ez egy olyan mezõ, ahol sokféle virág van: európai virág. Más földrészekrõl nem kell erõszakkal ideimportálni abb virágokat. Azoknak ott(hon) a helyük, ahogy a mieinknek itt(hon), egyik sem érzi magát jól idegen talajban. S mit ér egy olyan mezõ látványa, ahol a színek összekeverése szürke színû virágot ad? Már most tapasztalhatók ijesztõ eredményei. Az élet minõsége nem azon múlik, hogy ki mennyire gazdag. Hallatlanul primitív az a civiliáció, amelyik állandóan fogyasztásban, nyereségben és gazdasági növekedésben gondolkozik, s barbár minden rezsim függetlenül attól, hogy milyen elõnevet használ, amely ezt a rágcsáló mentalitást kényszeríti/manipulálja polgáraiba. A nyereség különben sem a miénk. Végül csak szemét- és hullahegyek maradnak utána. Most Európa éppen ezt az utat választotta, s benne Magyarország is, ezért nem irigylem unokáinkat. (Ez a globális program egyébként már a Kommunista Kiáltvány teljes szövegében megtalálható. Érdemes elolvasni, mert a család- és nemzetellenességtõl az antikrisztianizmusig minden ami ma már megvalósult megfogalmazódott a nagy klasszikusok tollából!) Közismert, hogy minden európai országban növekszik a szegénység, a hontalanok száma, míg a másik oldalon egy vékony társadalmi réteg vagy klikk gyanúsan gazdag. Egyikük sem irigylésre méltó, mert a szakadék elmélyülése rossz jövõt sejtet, méghozzá globálisan. A rossz lelkiismeret nem zárható ki, legfeljebb elaltatható egy ideig fogyasztással, szexszel, kábítószerekkel, utazásal, erõszakkal, de aztán...? Különbözõ politikusok gyakran beszélnek európai értékek -rõl, de hogy mire gondolnak konkrétan, azt általában homály fedi. Ugyanígy elõkerülnek a keresztény értékek is, éppen most, amikor már a keresztény egy- 14 szemle 2004 / nyár házak modernizálásával az igazi evangéliumi üzenet teljesen kilúgozódott, s nem maradt más, mint valami szociális-szentimentális izé politikailag korrekt (korrupt) csomagolásban. Soha az emberiség történelmében nem volt annyi hazugság, ámítás, történelemhamisítás, hivatalos és szankcionált, megideologizált bûnözés, mint éppen a mi korunkban. A nemzetközi médiamonopólium szinte teljes mértékben irányítja, hogy mi lásson napvilágot múltról, jelenrõl és jövõrõl. Mindez vonatkozik nemcsak a nyomtatott és elektronikus sajtóra, hanem a könyv- és tankönyvkiadás nagy részére is. Világos kell legyen mindenki elõtt, hogy erre a hazugságözönre semmiféle pozitív jelen, vagy jövõ nem építhetõ sem Európában, sem Magyarországon. Ma már igen sokan tapasztalják, hogy az olasz tévé ugyanazt az amerikai szemetet közvetíti olaszul, mint a portugál, a német, vagy a magyar. Ez nem európai állapot. Viszont le lehet vonni belõle egy hasznos következtetést: tv-készülékre nincs szükség. Az élet minõségét nem az emeli, ha egyre szélesebb képernyõn egyre infernálisabb hülyeségeket és ízléstelenségeket néz az európai ember egyedül ülve egy szobában, hanem ha pl. kint ülhet egy padon a parkban, tóparton, vagy a háza elõtt és beszélget a szomszéddal, gyermekével, unokájával,vagy esetleg a kertben tevékenykedik. Tovább kell adni unokáinknak azt a tudást és technikát, amelyet súlyos áron szereztünk a bolsevik terror 40 éve alatt: megtanítani õket a sorok között olvasni, elválasztani a konkolyt a búzától, lehetõleg nem elhinni semmit elsõ látásra, hanem utánanézni mindennek. Az igazság minden idõben megtalálható. (A társadalmi helyzet ugyanis lényegileg nem sokat változott.) Nem bedõlni, ahogy akkoriban mondtuk. Elutasítani mindent ami a modernitás köntösében be akar csapni minket a tömegkommunikáció csinos-színes-szexes csomagolásában, popzenével aláfestve. Megtanulni csendben lenni önmagunkkal. Önmagunk életének, céljainak tisztázásával kezdõdik és végzõdik minden, ott ahol élünk, Magyarországon vagy Svédországban: Európában. Ehhez azonban vissza kell keresni önmagunk va-

15 lódi eredetét, az Isten-képmás állapotot, és abból nem engedni, mert a modern tudomány, gazdaság, mûvészet és ideológia ma csak emberalatti mintákkal szolgál. Unokáinknak mindenesetre érdemes már most megtanítani azt a svéd közmondást, miszerint mindnyájan egy hajóban ülünk. Különös, hogy ezt a banális igazságot olyan gyakran elfelejtik a hatalom akarói és bitorlói. Pedig a globalizálók tudhatnák, hogy amit mással tesznek, azt tulajdonképpen önmagukkal teszik, ahogy egy indiai bölcs, Maharshi mondta. Másik hajó pedig nincs. A feltett kérdésre a válasz az, hogy az unokák Magyarországa (Európája) a mai és holnapi önmagunkra fog hasonlítani aszerint, hogy hazudunk-e nekik (önmagunknak), vagy az igazságot képviseljük. Az igazság keresése és kimondása pedig a legfontosabb emberi kötelesség. s Fábián Dalma Berzsenyi Dániel Fõiskola Gáspár Miklós Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem Körkérdés Dolgozatunk az európai identitás kialakulásának lehetõségeirõl szól. Bevezetõ részében az európai identitás szükségessége mellett érvelünk, hangsúlyozva, hogy az integráció továbbviteléhez már nem elegendõ a Közös Piac további egységesítése. A második részben néhány olyan tényezõt vizsgálunk meg, amely a közösségformálás, illetve a közösségi tudat kialakulásának fontos feltétele Európában. Áttekintjük a nyelvi és kulturális sokszínûség, illetve a közös európai kulturális hagyomány hatásait. Megvizsgáljuk az összeurópai szintû politikai részvétel lehetõségeit, az emberek növekvõ mobilitásának jelentõségét, végül pedig az ellenségkép fölállításának veszélyeit. Európa népeinek és országainak békés együttélése, prosperitása és az Európa gazdasági súlyának megfelelõ világpolitikai szerep betöltése érdekében szükség van a kontinens egységére. Az egységesülés hajtóerejeként a legutóbbi idõkig a közös piac kialakításának és a nyomában kibontakozó gazdasági fellendülés az igénye szolgált. Ez a hajtóerõ azonban mára kifulladt, nem mintha nem lett volna sikeres, hanem mert ezen a téren már minden lényegeset elértek. Az euró bevezetésével létrejött a Gazdasági és Monetáris Unió. Ezután már lényegében az eredmények hoszszú távú biztosítására és tökéletesítésére kell fordítani az energiákat. Ahhoz azonban, hogy a közös piac zavartalanul mûködjék és betölthesse funkcióját: a jólét európai térségének megteremtését, illetve kibõvítését, másrészt ahhoz, hogy az EU a világban is nagyobb szerepet játszhasson, további lépésekre van szükség a politikai integráció és koordináció területén. Ez viszont a nemzetállamok részérõl további hatáskörök európai szintre helyezését kívánja meg. Az elõrehaladott gazdasági integráció megfelelõ lépéseket kíván a politikai unió területén is. Az EU intézményeit fel kell ruházni azon képességekkel, amelyek lehetõvé teszik számára a szélesebb körû döntéshozatalt és végrehajtást. Az EU föderális jellegét tehát erõsíteni kell a jövõben. Mindez azonban nem lehetséges, amíg az Unió intézményei demokratikus és legitimációs deficittel küszködnek. Az uniós intézmények demokratizálása, az európaiak politikai látókörének kiszélesítése, nemzetek feletti szintre emelése, a sorsközösség érzésének kialakítása/kialakulása viszont feltételezi egy közösen vallott, erõs európai azonosságtudat meglétét. Az integrációs folyamat jövõje tehát nagyrészt azon áll vagy bukik, hogy létrejön-e valamiféle európai identitás vagy sem. Minden közösséget összetartó kollektív identitásnak egyik legfontosabb összetevõje a tagok egymás közti szolidaritása. A modern államok egyik legfontosabb sajátossága a kiterjedt társadalmi raelosztó rendszerek megléte, amelyek alapvetõ szerepet töltenek be a társadalmi egyenlõtlenségek és a belõlük származó feszültségek kezelésében. A társadalom egyik csoportjától elvont jövedelmek más csoportokhoz való áthelyezése azonban csupán akkor lehetséges, ha azt az egymásra utaltság és a kulturális összetartozás érzése legitimálja. A kollektív identitás és az annak részét képezõ szolidaritás létfontosságú a társadalmi kohézió szempontjából. Ezt a szolidaritást az európai országok esetében a nemzeti identitás biztosítja. Összeurópai szinten / nyár szemle

16 Körkérdés azonban a szolidaritási kötelék korántsem bizonyult eltéphetetlennek. Elég, ha az elmúlt év eseményeire gondolunk: a nyugat-európai országok többségének feltûnõ szûkmarkúságára a keleti bõvítés finanszírozását illetõen vagy az iraki háború nyomán a jelenlegi tagállamok között feléledõ feszültségekre. Vajon ha egy amerikai azt találja mondani egy franciára, hogy gyáva, sajtzabáló majom, akkor azt egy angol is a szívére veszi? Felmerül a kérdés, hogy lehetséges-e egyáltalán a kollektív identitás kialakítása? Szükséges-e annak többé-kevésbé mesterséges létrehozása, vagy pedig kialakul magától is? Martin Kohli tanulmányában több szempontot is bemutat, amelyek arra utalnak, hogy az EU esetében aligha szükséges egy közös identitás tudatos kialakítása. Egyrészt amíg az EU a tagállamok GDP-jének alig több mint 1 százalékát osztja ra, amíg nem követel extenzív és messzemenõ szolidáris magatartást az emberektõl, addig aligha van szükség kiterjedt kollektív identitásra. Ez drasztikusan megváltozna, amint az EU magas adók kivetésébe és a fõbb források elosztásába kezdene. Persze, az is könnyen belátható, hogy amíg egy ilyen kötelék legalább alapjaiban nem létezik, addig a fokozottabb raelosztás is komoly nehézségekbe ütközne. Másfelõl a neofunkcionalista érvelés szerint a kollektív identitás tekinthetõ az intézményi fejlõdés következményének, illetve melléktermékének is, amely a túlcsordulás (spill-over) mechanizmusán keresztül hat. Ez a mechanizmus fölöslegessé tenné az identitás tudatos megformálását. Ez ellen szól viszont Jiri Musil meggyõzõ érvelése Musil a volt Csehszlovákia példáján szemlélteti, hogy a pusztán politikai és gazdasági folyamatokra koncentráló politika könnyen kudarcot vallhat a közösségépítés terén nagyobb megrázkódtatások bekövetkeztekor, amennyiben nem fektet kellõ hangsúlyt a kulturális folyamatokra, a közös identitás és a szilárd alapokon nyugvó társadalmi szolidaritás kibontakoztatására. Míg a technikai és gazdasági modernizáció gyors ütemben haladt elõre, addig a szlovák társadalmi és kulturális rendszerek sokkal lassabban bontakoztak ki, feszültséget, gyökértelenséget és anómiát okoztak, megteremtették a nacionalista radikalizmus melegágyát, és in- 16 szemle 2004 / nyár gatag politikai kultúrát eredményeztek. (...) Csehszlovákia kudarcának legfontosabb tanulsága az, hogy sohasem bontakozott ki a valódi nemzetek feletti identitás megfelelõen erõs érzése. Maga Kohli is megjegyzi: Az hogy az intézmények képesek identitások kialakítására, és ezt meg is teszik, kétségtelen. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy az intézmények kialakítását nagyban megkönnyíti, ha már létezik valamilyen társadalmi közösség. A fentiek tükrében megállapítható, hogy a neofunkcionalista ihletettségû közösségépítés nem elegendõ. Az integráció mára elérte azt a szintet, ahol a politikai unió felé történõ továbblépéshez a túlcsordulás hatása már nem hoz megfelelõ eredményt, ezért szükség van valamilyen közös európai identitásra. A történeti-szociológiai kutatások fényében megállapítható, hogy a kollektív identitások formálódása nagyon összetett folyamat. A társadalmak önazonosság-tudata nem öröktõl fogva létezik. A népek kollektív identitásának nincs semmiféle, idõtõl és környezettõl független esszenciája. Mary Fulbrook történész a nemzetekrõl írva nagyon szabatosan határozza meg a csoportos identitást. Definíciója nemcsak a nemzetekre tanulságos és érvényes, hanem bármilyen egyéb társadalmi formára is: A nemzetek ( ) részben azért léteznek, mert az emberek hisznek bizonyos ismertetõjelek fontosságában, amelyek a saját csoportjukat a másokétól megkülönböztetik ( ); részben azért, mert azok az emberek hisznek benne, akik politikailag célravezetõ módon képesek meghatározni és népszerûsíteni a csoportba való tartozás vagy az abból való kizárás feltételeit, amelyek ennél fogva ( ) intézményesülni tudnak; részben pedig azért, mert bizonyos konstrukciók megfelelõ összhangban állnak a tapasztalt társadalmi valósággal, és ezek a változatok (és nem mások) a dolgok természetes rendjének mutatkoznak. Fulbrook meghatározásából az európai integráció tapasztalataival (is) összhangban az következik, hogy a fölülrõl kiinduló társadalmi konstrukció önmagában nem elég egy erõs kollektív identitás kifejlõdéséhez. Az ideológia vagy intézményépítés ehhez kevés. Szükség van arra is, hogy a politikai diskurzusban kibontakozó eszme az emberek széles

17 rétegei számára váljék hihetõvé és elfogadhatóvá, továbbá arra, hogy az így megerõsödõ identitás a kommunikáció folyamata során megvalósuló társadalmi reprodukciójának feltételei adottak legyenek. A fölülrõl jövõ kezdeményezések egyik példája a Maastrichti Szerzõdés által létrehozott közös kulturális politika. Ennek célja egy közös kulturális identitás létrehozása. Ezen belül egy konkrét kezdeményezés az Európai Kultúra Városának intézménye, amely a közös kulturális örökségre és Európa sokszínûségére hivatott felhívni a figyelmet. A program azonban nem ért el átütõ sikereket, mivel az alsó szinten, a városok között hiányzott a tényleges együttmûködés. Az európai identitás létrejötte tehát mindenképpen szükséges, de annak konkrét megvalósulását illetõen több álláspont is létezik. Az egyik nevezhetõ föderalistának. Eszerint a távlati cél egy egységes európai nemzet létrehozása lenne, egységes gazdasággal, kultúrával, politikai rendszerrel. Az elképzelés egyik markáns képviselõje Richard Münch. Münch a globalizáció kontextusában szemléli és ítéli meg az európai integrációt. Világpolitikai szempontból Európa önálló érdekekkel rendelkezõ egységet alkot, mely versenyben áll az Egyesült Államokkal és Japánnal a gazdasági prosperitás, a világrend politikai szerkezetének alakítása, a világméretû együttmûködés és a globális kultúra terén. Az európaiakkal szemben az amerikaiak és a japánok számára elõnyt jelent, hogy politikailag központosított és történelmileg kialakult kollektív identitás alapján cselekedhetnek. Az európaiaknak (...) közös identitással rendelkezõ egységet kell teremteniük a nemzeti és regionális közösségek és identitások rendkívüli sokféleségébõl. Münch az európai nemzet felépítését (mert végsõ soron errõl van szó) egy olyan absztrakt modell keretein belül képzeli el, amely az európai nemzetállamok kialakulásának történelmi példáira épül. A modellben a nemzeti közösség létrejöttének három lényeges mozzanata van, amely minden nemzet fejlõdése során megjelenik: 1) a kifelé történõ elhatárolódás, 2) a belsõ homogenizáció és végül 3) a centrum és periféria differenciálódása. Az európai integrációban pedig négy szintet különböztet meg, amelyeken belül Körkérdés nyomon követhetõ a fenti három mozzanat: a gazdasági, a politikai, a kulturális integráció, valamint a szolidaritás kötelékének kialakulása. A négy területen végbemenõ folyamatok a nemzeti különbségek elhalványulása, az egységesülés irányába hatnak. Münch elképzelésében alapvetõen egy felülrõl irányított, illetve ösztönzött folyamatról van szó, amelyet az a felismerés ösztönöz, hogy Európának, ha nem akarja a másodhegedûs szerepét játszani a világban, versenyképes, egységes identitást kell kialakítania. Jürgen Habermas is egy politikailag egységesebb Európát tart szükségesnek, bár nem megy olyan messzire, mint Münch. Habermas is egy felülrõl kezdeményezett folyamatban gondolkodik. Érvelése szerint nem szükséges, hogy egy demokratikus keretek között mûködõ társadalom a demokratikus mûködési formák kialakulását megelõzõ kollektív identitással rendelkezzen. Ehelyett az EU-nak olyan politikai kereteket kell teremtenie, amelyek között kommunikatív módon kifejlõdhet és ratermelõdhet az állampolgárok etikai-politikai önértelmezése. Egy ilyen, demokratikus alapelveken és a közügyekért vállalt közös felelõsségen nyugvó kollektív identitás megléte az, ami megkülönbözteti az állampolgárok közösségén alapuló nemzetet a népnemzettõl (Volksnation). Az európai integráció pedig már zajlik egy ideje, és ráadásul közös kulturális háttérre és történelmi tapasztalatra támaszkodhat, úgyhogy amennyiben a politikai akarat adott, nincs olyan a priori tényezõ, amely megakadályozhatná egy ilyen kommunikatív keret létrehozását. Ezzel szemben Dieter Grimm szkeptikusabb álláspontja az emberek alulról kiinduló önszervezõdésére helyezi a hangsúlyt. Szerinte amíg nem létezik európai közszféra, közös politikai kultúra, civil társadalom, amíg az európaiak nem képesek összeurópai problematikával foglalkozó mozgalmakat megszervezni, amíg még az EP-választásokon is nemzeti programmal indulnak a pártok, illetve amíg nem jön létre egy európai média, addig az erõteljesebb politikai integráció csak a demokratikus deficit további növekedését eredményezné: a szupranacionális döntések elveszítenék a kapcsolatot a nemzeti keretek között szervezõdõ közvéleménnyel. Az európai / nyár szemle

18 Körkérdés szintû demokrácia végsõ akadálya Grimm szerint a nyelvek sokféleségében keresendõ. A kommunikáció ebbõl fakadó nehézségei lehetetlenné teszik egy olyan közvetítõ folyamat (mediation process) létrejöttét, amelynek megléte a demokráciát megkülönbözteti a puszta parlamentarizmustól. Az ún. nemzetek Európája-koncepció szerint Európa kulturális sokszínûsége érték, amely eleve lehetetlenné teszi egy homogén európai kultúra kialakulását (beleértve a politikai kultúrát is), és amelyet nem is szabad egységesítõ törekvéseknek alávetni. Európa ereje és lényege ugyanis éppen abban áll, hogy sokféle nemzetállama békés párbeszéd és együttmûködés során képes ügyeit intézni. Ralf Dahrendorf írja: Nem ábrándozom (...) semmiféle európai szuperhatalomról, amely az USA-val és Kínával vagy bárki mással egy asztalnál ül. (...) Egyébként ez lényegét tekintve tipikusan nacionalista álom. (...) Nem álmom olyan Európa sem, ahol Aberdeentõl Palermóig egyforma a pizza és az egytálétel, a korsó sör és a kisfröccs, na és természetesen az óvszer és a vízcsap. Ezzel szemben olyan Európát szeretnék, ahol nem jelent nehézséget Aberdeenbõl Palermóba utazni, ahol az aberdeeni egyetemen kiállított diplomát Palermóban is elismerik... Dahrendorf ugyanebben az írásában arra is felhívja a figyelmet (Musilhoz hasonlóan), hogy nem lehet az emberek megkerülésével, rosszabb esetben ellenükre, kerülõ úton európai egységet építeni. Azaz Münchhel vagy Habermasszal szemben õ is az alulról szervezõdõ, organikus civil társadalom kifejlõdését tartja elsõdlegesnek. Martin Kohli rámutat, hogy az európai identitással foglalkozó szakirodalom általában nem vesz tudomást az identitás szociológiai fogalmáról. Ezzel szemben a politikatudományban létrejött és alapvetõen a nemzetállamok kifejlõdésének történelmi vizsgálatán alapuló definíciót használ. Ez azért hátrány, mert eltekint attól a ténytõl, hogy a modern társadalmakban az egyének egy helyett egyszerre több kollektív identitással rendelkezõ csoporthoz kötõdnek, azaz hibrid identitásokat fejlesztenek ki. Ezek összetevõi akár konfliktusban is állhatnak egymással, mint pl. két különbözõ nemzeti vagy egy nemzeti és az európai identitás esetében. Az egyén azonban 18 szemle 2004 / nyár toleráns, a hibrid identitások iránt elfogadó társadalmi környezetben könnyedén össze tudja ezeket egyeztetni egymással. Mindez annak tükrében válik igen fontossá, hogy Európában nõ az ilyen kevert identitású lakosok száma, egyrészt a belsõ migráció, de fõleg a külsõ bevándorlás következtében. Mindez Martiniello szerint fölveti egy, az etnikai azonosságtudatot meghaladó identitás létrehozásának szükségességét. Multikulturális környezetben csak akkor tartható fenn valamely állam politikai egysége véli, ha a plurális multikulturalizmust (amelyben az egyén mindig csak egyetlen csoport tagja) ún. kozmopolita multikulturalizmus váltja föl, amelyben mindenkinek joga és lehetõsége van identitását szabadon megválasztani, beleértve a többes identitás kialakítását is. Nanz pedig a frankfurti olasz közösség körében végzett terepmunka tapasztalatait összegzõ tanulmányában többek között arra is fölhívja a figyelmet, hogy a kollektív identitás olyan definíciója, amely külsõ határok kijelölésén alapul, alkalmatlan egy gyorsan globalizálódó világban élõ társadalom problémáinak megoldására, mert manapság a külsõ határoknak mindig megtermelõdnek a belsõ megfelelõik, és a mások jellemzõen társadalmainkon belül, nem pedig azokon kívül jelennek meg. Egyes közép-európai szerzõk viszont azt hangsúlyozzák, hogy a sokat hangoztatott közös európai identitás helyett, amelynek az európai népek politikai és kulturális egyenjogúságán kellene alapulnia, a gyakorlatban inkább a régi nyugat-keleti határvonal továbbélésérõl van szó. Nem párbeszéd zajlik, hanem Európa 1 beszél, Európa 2 pedig rendszerint hallgatja ; nem a két régió kölcsönhatása figyelhetõ meg, hanem Nyugat- Európa kiterjesztése Kelet-Közép-Európára, az utóbbi fajtájú gyarmatosítása. Mindennek pedig az lesz a sajnálatos következménye, hogy a csatlakozás valószínûleg kulturális sokkal fog járni. Az EU tárgyalási stratégiája miatt a csatlakozóknak nem volt módjuk érvényesíteni szempontjaikat semmilyen lényeges kérdésben. Az EU nem kezdeményezett valódi párbeszédet, hanem tulajdonképpen ráerõszakolta az acquis communautaire-t Közép-Európára. Így az elfogadott szabályokat és értékeket a tárgyalóasztal má-

19 sik oldalán ülõk nem internalizálták. Ezért a szabályok névleges elfogadására lehet csak számítani, és arra, hogy azokat, ahol csak lehet, kijátsszák. A kommunista uralom alatt egyébként is volt idõ ennek a viselkedésmódnak az elsajátítására. A kollektív identitás nem állandó. Az, hogy az emberek hogyan értelmezik magukat, milyen társadalmi csoportokkal vállalnak sorsközösséget, a politikai, gazdasági és kulturális folyamatok, a napról napra átélt hétköznapi tapasztalatok fényében változik. A kollektív identitás tehát megteremthetõ és raformálható. Másrészrõl viszont valamilyen, már meglévõ alap (legyen az kulturális rokonság, nyelvi hasonlóság, közös fenyegetettség, gazdasági egymásrautaltság vagy bármi más) nélkül roppant nehéz (ha nem lehetetlen) bármely embercsoportból képzelt közösséget létrehozni. Minden kultúra hosszú idõ alatt fejlõdik ki egy huzamosabb ideig együtt élõ csoport körében úgy, hogy bizonyos külsõ hatásokra, illetve a csoporton belüli társas ellentétek áthidalására közös stratégiákat hoznak létre, amelyek idõvel, a folyamatos interakció sodrában megszilárdulnak és intézményesülnek. Ezek a rögzült stratégiák aztán persze megváltozhatnak, és meg is változnak a szükségleteknek megfelelõen, de ilyen jellegû, spontán módon kifejlõdött alap nélkül nem hozható létre mesterséges identitás, hisz ebben a helyzetben tulajdonképpen nincs is mit formálni vagy átformálni. Néhány olyan tényezõt fogunk most megvizsgálni, amelyek a közösségformálás, illetve a közösségi tudat kialakulásának fontos feltételei és egyben eszközei Európában. Nyelv A közösen beszélt nyelv megléte nyilvánvalóan elõsegíti egy közösség kialakulását, annak hiánya pedig gátló tényezõ lehet. A közös nyelv mindenki által érthetõ kommunikációs csatornát jelent. A folyamatos kommunikáció, az emberek mindennapi érintkezése pedig elengedhetetlen feltétele egy közösség kialakulásának. Többnyelvû közegben is létrejöhetnek és fennmaradhatnak közös identitással rendelkezõ, sikeres csoportok (pl. Svájc vagy Belgium), ám a közös nyelv hiánya mindenképpen Körkérdés komoly akadályt jelent, amelyet nem minden társadalom képes leküzdeni (pl. a volt Csehszlovákia). Ugyanakkor az egy nyelvet beszélõ népek gyakran más államokban élnek (pl. angolok, amerikaiak és írek, németek és osztrákok stb.). A példákból kitûnik, hogy a nyelv különbözõsége nem feltétlenül akadálya egy közösség létrejöttének, mint ahogy a közös nyelv megléte sem garancia arra. Az EU esetében a nyelvi heterogenitás mindenképpen a kulturális integráció és a demokratizálódás egyik legfõbb akadályaként értelmezendõ. Míg mondjuk Svájcban néhány millió ember három különbözõ nyelvet beszél (ezek döntõ többsége is német anyanyelvû), addig a 25 tagú EU-nak közel félmilliárd lakosa, majdnem két tucatnyi hivatalos és még több beszélt nyelve lesz. A probléma tehát egész más dimenzióban vetõdik föl. Az Európában beszélt nyelvek rendkívül nagy száma nemcsak a politikai vagy kulturális párbeszédet, egymás mélyebb megismerését nehezítik meg. Az eltérõ nyelvek többé-kevésbé eltérõ gondolatvilágot is eredményeznek. Ez a heterogenitás értékes, megõrzésére törekednünk kell, azonban megnehezíti egy átfogó politikai közösség létrehozását. Dieter Grimm egyenesen odáig megy, hogy kijelenti: az EU demokratizálódásának legfõbb akadálya végsõ soron strukturálisan kódolt: a nyelvek kivételes sokfélesége lehetetlenné teszi a demokratikus deficit leküzdését. A probléma viszont sokak szerint megoldódna egy mindenki által beszélt második nyelv, egy lingua franca elterjedésével. Ma ezt a feladatot akarva-akaratlan az angol tölti be. Az európaiak közel fele beszél angolul, a nemzetközi tudományos, gazdasági, kulturális eszmecsere angolul zajlik, sõt, az Európai Unió munkanyelve is az angol a gyakorlatban. Az Eurobarometer 2001 tavaszi felmérése szerint az EU 15 tagállamának polgárai közül majdnem minden második (47%) beszél valamilyen idegen nyelven, többségük angolul. Angolul 48% tud (az angol anyanyelvûeket leszámítva ez a szám 32%). A második és a harmadik leggyakrabban beszélt nyelv (a német és a francia) jócskán lemarad: a németet 32% beszéli (az anyanyelvûeket leszámítva azonban csak 8%), a franciát összesen 26% (11% idegen nyelvként). (Eurobarometer, 2001 tavasz.) / nyár szemle

20 Körkérdés Azonban nem valószínû, hogy az angol valaha is az EU egyetlen hivatalos nyelve lesz. Ennek érzelmi háttere van. Ash szerint: A francia önérzet számára elképzelhetetlen, de így vannak evvel más nemzetek is, hogy egy kötekedõ és zsugori európai nagyhatalom (...) nyelve legyen a közös európai nyelv. Ash szerint ugyanakkor a jelenleg beszélt angol se nem brit angol, se nem amerikai, hanem ún. ELF (English as Lingua Franca), az angol egy sajátos, nemzetközileg használt nyelvjárása. Az egységes nyelv jelentõségét nem szabad túlbecsülni a kollektív identitás kialakításában. Az egységes nemzeti nyelvek ugyanis csak a század során létrejött konstrukciók, amelyek a tömegoktatás, a tömegsajtó és az integrált nemzetgazdaságok által támasztott funkcionális követelmények miatt jöttek létre, és fokozták le dialektusokká a helyi nyelvek sokaságát. Franciaországban pl ben a népesség fele beszélte csupán a standardizált franciát, és mindössze tízegynéhány százalék helyesen. A nyelv a kommunikációnak végsõ soron csupán eszköze, annak tartalmát nem határozza meg. Európában nincs se szükség, se lehetõség egy homogenizált európai nyelv kialakítására, annak azonban a fejlett oktatási rendszerek meglétébõl következõen elvileg nincs akadálya, hogy az angol egy szinte mindenki által beszélt második nyelvvé váljon. Közös értékek, hagyomány, kultúra Az európai kultúrák között a sokszínûség, a hagyományok sokfélesége ellenére létezik valamilyen kapcsolódási pont. Az európaiság mibenléte már a középkor kezdete óta foglalkoztatja az európai gondolkodókat. Közös, Európa-szerte osztott örökségünk részét képezik a görög filozófia, a római jog, a zsidó-keresztény vallási hagyomány, a humanizmus vagy a felvilágosodás, amelyek hatásukban közvetetten, számtalan intézményünkben tovább élnek. Gondoljunk pl. a jogrendszerünkre, a halálbüntetés intézményének eltörlésére vagy a demokratikus politikai berendezkedésre. Az egység ellen hatnak viszont a nemzeti kultúrák különbségei, a területi megosztottság, a vallási különbségek, a politikai rend- 20 szemle 2004 / nyár szerek eltérései; ráadásul a mind nagyobb számban jelen lévõ bevándorló népesség még a közös örökséget sem érzi feltétlenül a magáénak. Amikor célul tûzték ki egy európai alkotmány megalkotását, nyilvánvaló volt, hogy a közös örökségnek kitüntetett helye kell hogy legyen benne. Az alkotmánytervezet Preambuluma az, ahol helyet kaptak közös örökségünk azon vonatkozásai, amelyeket a tervezet megalkotói egy összeurópai párbeszéd alapján kiemelendõnek tekintettek a jelen értelmezésében és a közös jövõ irányának megszabásában. Véleményünk szerint az alkotmány szellemisége a jövõbe mutat, a Preambulumban hivatkozott értékek az európai társadalom egésze számára az azonosulás alapját képezhetik. A Preambulum egy Thuküdidésztõl vett idézettel kezdõdik: Államformánkat demokráciának nevezzük, mivel a hatalom nem egy kisebbség, hanem a nép teljességének a kezében van. Thuküdidész említése nyilván kultúránk antik gyökereit, annak õsi voltát hangsúlyozza. Az idézet azt is kifejezi, hogy az európaiak legnagyobb vívmányuknak a demokratikus államberendezkedést tartják. Ez a vívmány Európában született, és ma az egyik legfõbb köteléket jelenti Európa népei között. Az idézet egy program tömör megfogalmazásának is tekinthetõ. Hiszen miközben Európa államaiban ma már magától értetõdõ a demokratikus elkötelezettség, addig az Unió szintjén ún. demokratikus deficit tapasztalható. Az intézményrendszer, amely jelenleg az EU motorját alkotja, túlságosan bonyolult, a legtöbb európai egyszerûen nem érti. A szuverén, demokratikus nemzetállamokkal szemben az EU nem rendelkezik olyan mechanizmusokkal, amelyek révén folyamatosan legitimálhatja döntéseit, és nincsenek meg az eszközei ezeknek a döntéseknek a végrehajtására. Tehát az EU a demokrácia és a hatalom hiányától szenved. írja Musil. Ennek a már régóta kritizált hiányosságnak az orvoslása az egyik legfõbb érv volt az európai alkotmány bevezetése mellett. A Preambulum az európai kultúra lényegének a felvilágosodás értékeit: a szabadságot, az egyenlõséget, a tiszta észt, illetve a humanizmust, az emberközpontúságot tartja.