TUDOMÁNYOS MOZAIK 6. kötet Második rész

Átírás

1 Tomori Pál Fıiskola TUDOMÁNYOS MOZAIK 6. kötet Második rész 2009

2 ISBN Ö ISBN Kiadó: Tomori Pál Fıiskola Felelıs vezetı: Dr. Meszlényi Rózsa

3 Tomori Pál Fıiskola TUDOMÁNYOS MOZAIK 6. kötet Második rész Tudomány-területek találkozása Kalocsa, 2009

4

5 Lektorálta: Dr. Szőcs Olga Dr. habil Horváth Attila Szerkesztıbizottság: Tompáné Dr. Daubner Katalin Dr. Miklós György Miklósné Zakar Andrea Balázs Judit

6

7 Tartalomjegyzék Elıszó... 9 Dr. Menyhárt Ferenc MAGYAR NYELVŐ ELİADÁSOK Bologna és Kalocsa Menyhártné dr. Zsiros Mária A vállalatok társadalmi felelısségvállalásáról Dr. Mezei István A magyar határ menti kapcsolatok változatai Dr. Miklós György Mit jelent tudós-demokratának lenni? Miklósné Zakar Andrea A belsı önrendelkezés dilemmái Rédei Csaba Az életmód-sportok társadalmi jellemzıi Dr. habil Suhányi Erzsébet A számvitel szabályozása és a pénzügyi válság negatív hatásai a szlovák vállalkozások beszámolójára Szabó Matild A pénzügyi válság folyamatai Dr. habil Szántó Zoltán Dr. Tóth István János Korrupcióellenes kormányzati lépések és közpolitikai reformok néhány tapasztalata Dr. Szőcs Olga A mővészet-gazdaságtan dilemmái

8 Tokodi Bence Az ókori egyházszervezet hivatali struktúrájában rejlı lehetıségek a paphiány okozta jelenkori problémák orvoslására Tompáné Dr. Daubner Katalin A transznacionális társaságok napjainkban Dr. Uzzoli Annamária Az egészségügyi egyenlıtlenségek egészségföldrajzi értelmezése Magyarországon Dr. Horváth Attila ANGOL NYELVŐ ELİADÁSOK The terror-threat characteristics of critical ground traffic infrastructure Emília Spisáková The compasison of research and development expenditure in V4 countries with the average of European Union Ladislav Suhányi The environment of public private partnership in the Slovak Republic and the cases of Presov Self-governing region Abstracts

9 Elıszó Elıszó Fennállása óta a Tomori Pál Fıiskola minden év novemberében megrendezi a Magyar Tudományos Akadémia által kezdeményezett, a Magyar Tudomány Ünnepéhez kapcsolódó konferenciáját. Ennek köszönhetıen az idén immár hatodik alkalommal kerülhetett sor erre az ünnepi eseményre jeles magyar, illetve külföldi oktatók és kutatók együttmőködésével. Konferenciánk már az elmúlt évek folyamán túllépte a hazai kereteket, így külföldi, romániai és szlovákiai vendégeink emelik eseményük színvonalát. A jelen kiadvány a konferencia szerkesztett anyagát tartalmazza, és a három kötet is jelzi az elıadók hatalmas, az eddigi éveket felülmúló érdeklıdését az esemény iránt. Egy ilyen ünnepi együttlét mindig jó jelzés egy intézmény számára, hogy lemérhesse tudományos munkájának bizonyos eredményeit és vonzerejét. Kétségtelen, hogy ez a kiadványunk is jól mutatja, a Tomori Pál Fıiskola rövid fennállása óta mekkora fejlıdésen ment keresztül a tudományos élet területén, bekapcsolódva a nemzetközi vérkeringésbe is. Ezeket számba véve és ismerve a kötetek gazdagságát, jó szívvel ajánlom minden érdeklıdınek idei sokszínő kiadványunkat. Dr. Meszlényi Rózsa PhD. fıiskolai tanár rektor Kalocsa, november

10

11 MAGYAR NYELVŐ ELİADÁSOK

12

13 Tudományos Mozaik 6. TPF Bologna és Kalocsa Dr. Menyhárt Ferenc fıiskolai tanár, Tomori Pál Fıiskola Kimővelt emberfıkre a vidéknek is szüksége van! A szerzı a Bolognában megfogalmazott négy alapelvbıl, az alapelvek megvalósítását célzó eszközökbıl, a bolognai szándékból kiindulva, azokkal teljes mértékben azonosulva veti fel a megvalósítás során, fıként a hazai rendszerben tapasztalható anomáliákat.. Az eredeti dokumentumokra támaszkodva mutat rá, hogy a rendszer kidolgozásában és bevezetésében elkövetett hibák hogyan generáltak, és tartanak fenn jelenleg is konfliktusokat a felsıoktatási intézmény rendszeren belül. Vázolja az új formai keretekhez nem illeszkedı tartalmi alapokban a reform megoldások hiányát,, a különbözı képzı intézmények közötti korrekt verseny helyett az adminisztratív eszközökkel történı különbségtételt, az intézményekkel kapcsolatos sematikus véleményalkotás okozta versenyhátrányok kialakulását, és bemutat egy jó példát, saját intézményének bolognafelfogását. Két város. Az elsıben Európa legrégebbi egyeteme mőködik, a másodikban, talán a legfiatalabb, mindössze 5 éves múltra visszatekintı dinamikusan fejlıdı fıiskola lelt otthont. Bologna nem-igen tudja, hogy Kalocsa létezik, Kalocsa viszont nagyon is tisztában van Bologna létével. A két város békésen megvan egymással, attól függetlenül, hogy a felsıoktatásban elindított, sokak által szidott reformokat Bologna neve fémjelzi. Kalocsa híve a reformoknak általában, a felsıoktatási reformnak is, és elkötelezetten támogatja az szeptember 18-án, az európai egyetemek rektorai által aláírt indító dokumentum, a Magna Charta Universitatumot. Kalocsa a Bolognában megfogalmazott négy alapelvvel, az alapelvek megvalósítását célzó négy eszközzel, és értelemszerően a bolognai szándékkal is teljes mértékben azonosul. Mindezt szükséges már az indításkor leszögezni, mivel ezen írás szándéka nem a Bolognában megfogalmazott célok megkérdıjelezése vagy elutasítása, hanem hozzájárulás e célok megvalósításához. Nem a visszalépés, hanem a problémák jó szándékú felvetése az elırejutás érdekében. Mindehhez szükség van egy rövid történeti visszatekintésre, az eddig megtett lépések bemutatására, a mai rendszer hiányosságainak vázolására. Történeti kitekintés A tudománytörténetét ismerı szakemberek szerint a magyar felsıoktatás modern kori rendszere a 19. század elején kibontakozó Humboldt-i polgári liberális egyetemi koncepció gyümölcse. A klasszikus magyar egyetem éppen úgy, mint a német vagy osztrák a tudományos kutatás és az oktatás fellegvára volt, szemben például a francia egyetemi szférával, amelyben a 19. századtól kezdve az utilitarista szakképzés dominált. Érdekes folyamat zajlott le nálunk a 19. század végén, amikor az addig zárt és autonóm egyetemi szférába kezdett behatolni a gyakorlati haszonra törı szakmai képzés szelleme. A professzorok oktatói munkájának korábban szinte teljesen kontroll nélküli szabadságát a középiskolai tanárképzı intézetek kialakulása mérsékelte. Ezek a bölcsészkar mellett mőködı intézetek megrendelıként léptek fel a rendszert alkotó szaktudás közvetítésében a tanárjelölt hallgatók számára. A magyar felsıoktatás klasszikus archetípusa azonban továbbra is az az autonóm tudósképzı egyetem maradt, amely sokáig viszonylag csekély figyelmet fordított a különféle életpályákra felkészítı szakképzésre. / Dr. Pukánszky Béla neveléstörténész/

14 Bologna és Kalocsa Dr. Menyhárt Ferenc A gazdasági rendszerváltás óta Magyarországon több, különbözı mélységő és jelentıségő koncepció látott napvilágot, több kísérlet történt a felsıoktatás átalakítására. Mindegyik ütött valamekkora rést a korábban erıs bástyának bizonyuló hagyományos képzési és szervezeti rendszer falán, de áttörni, alapjaiban megváltoztatni egyik sem tudta. Mivel szándékainak tisztessége, jövıbe mutató volta megkérdıjelezhetetlen, elıször a bolognai folyamatnak sikerült alapvetı fordulatot elıidéznie. Azt is mondhatjuk, hogy talán az elmúlt 100 évben a bolognai folyamat a magyar felsıoktatás legnagyobb horderejő változását jelenti. Miben áll az eddigi változás? Az elsı bolognai egyezmény, a Magna Charta egyik legfontosabb gondolata, a hallgatók és oktatók mobilitásának elısegítése. E cél megvalósításához közelebb vivı lépéseket már a 10 évvel késıbb született, un. Bolognai nyilatkozat fejti ki részletesen, amit nem a korábbi aktorok, vagyis az egyetemek vezetıi, hanem az európai oktatási miniszterek írtak alá. A dokumentum az Európai Felsıoktatási Terület kialakítása az európai felsıoktatás elımozdítása érdekben 6 pontban foglalja össze a következı, szükségesnek tartott változásokat: az összehasonlítható fokozatok rendszerének kialakítása, az oktatási rendszer átalakítása a kezdı /undergraduate/ és a végzı /graduate/ két fıszakos rendszerré, ahol a másodikból kimenetet javasol a doktori fokozathoz, a kredit rendszer bevezetését, a hallgatói és oktatói mobilitás feltételeinek megteremtését, az összehasonlítható minıségbiztosítás kritériumainak kidolgozását és végül a szakmai fejlesztések/tantárgy fejlesztés, kutatások, áttanítás, áthallgatás/ terén történı együttmőködést. A nyilatkozatban megfogalmazott célok megvalósítása, a hogyan kérdése az európai szokásoknak megfelelın, ország hatáskör. A megvalósítást nem a felsıoktatási szereplık, hanem a szakpolitika végzi. Ennek megfelelıen a különbözı országok oktatásügyét gondozó szakemberek alakították ki a cél eléréséhez leginkább alkalmasnak vélt koncepciókat. A bolognai rendszer indulásakor, az európai felsıoktatásért felelıs miniszterek egy közösen elérendı eszmei célként tőzték ki, hogy 2010-re egységesíteni kell az Európai Felsıoktatási Teret, ezzel mintegy idıben behatárolták a folyamatot. A világ 200 legjobban teljesítı egyetemébıl 163 az angolszász modell szerint mőködik ban 33 európai ország, köztünk hazánk is az angolszász rendszerben mőködı felsıoktatási rendszer bevezetése mellett döntött. Nem véletlen, hogy az Egyesült Királyság felsıoktatása már a bolognai rendszer bevezetésének kezdeti szakaszában képes volt a követelményeknek megfelelni, ezáltal a brit egyetemek az európai felsıoktatás hierarchiájának csúcsára kerülhettek, jóllehet a legjobb egyetemek még mindig az Egyesült Államokban vannak. A rendszerben meglévı közös vonások, az akadémiai közösség egyetlen nemzetköz nyelve, -az angol - tette vezetıvé Nagy-Britanniát. Az észak- és a kelet-európai nagy múltú iskolák, a prágai Károly Egyetem, vagy varsói Jagelló, nehezen vette tudomásul a helyzetet, de a reform máshol is rengeteg vitt váltott ki. A felzárkózáshoz szükséges munkálatokba bekapcsolódott egyetemi és minisztériumi szereplık különbözıképpen értelmezték mind a helyzetet, mind pedig a feladatokat. Kozma Tamás egy elemzésében öt olyan pontot sorol fel, amelyek az egymásnak ellentmondó értelmezésekre, - Kozma szóhasználata szerint, narratívákra - rávilágítanak: - két bolognai nyilatkozat létezik, a kettı nem ekvivalens egymással - a bolognai folyamat dokumentumai csupán ajánlásokat tartalmaznak - a dokumentumokat a különbözı európai köztes szervezetek /Európai Egyetemi Szövetség, Európai Hallgatók szövetsége, stb./ dolgozzák ki, fogadtatják el a kormányokkal

15 Tudományos Mozaik 6. TPF - a kormányzati felsıoktatási politikák hivatkozásai esetenként hamisak, az ajánlásokat senki sem teszi kötelezıvé - a bolognai folyamat célkitőzései folyamatosan módosulnak, a hangsúlyok eltolódnak 1 A sok eltérı álláspont kialakulásához a változással szembeni ellenállás mellet a fordításokban meglévı értelmezési problémák is hozzájárultak. Hol tartunk most? Manus manum lavat. A hazai felsıoktatást is megrázta a változás kényszere, de talán még ennél is jobban a rendszer bevezetésnek mikéntje. A nyilatkozatra való hivatkozással alátámasztott kényszer nem legitimálta sem a változás szükségességét, sem annak módszertanát. Nem a felsıoktatási reform az egyetlen példa, amikor a hazai viszonyoktól idegen gyakorlatok bevezetését a z Európai Unióra való hivatkozással akarja a szakhatóság elfogadtatni az érintettekkel, amivel növeli az euroszkeptikusok táborát, de ezek felsorolása nem tartozik a dolgozat tárgykörébe. Legfeljebb csak sajnálkozni tudunk azon, hogy a felsıoktatási reform is erre a sorsra jutott. A magyar rendszer ezen sajátosságainak megfelelıen készült el a minisztérium közel 2000 oldalas elemzése és javaslata, amit titkosítottak. Az intézmények egy mindössze 70 oldalas, némileg zanzásított elaborátumot ismerhettek meg és véleményeztek, amit a sokszori módosítás és az anyag belsı inkonzisztenciája már a kezdeti idıszakban hiteltelenné tett. Mindezek ellenére végül is a szakpolitika irányításával és útmutatásával a rendszer egyes elemei elkészültek és bevezetésre kerültek. 2 /Barakonyi Károly. im.56.p./ A felsıoktatási reform elsı lépésként megszüntette a kettéválasztott felsıoktatást, vagyis az egyetemek és fıiskolák egymástól független rendszerét. Az új rendszer három egymásra épülı szintre osztotta a felsıoktatást alapvetıen a Magna Charta elvárásának megfelelı undergraduate és graduate szakokra. Az érettségi után a diákok általában 3 éves felsıfokú alapképzésre járhatnak, aminek elvégzése után a korábbi fıiskolaival egyenértékő, bachelor fokozatú diplomát szereznek /BA, Bsc/. Ezzel, vagy azonnal munkába állhatnak, vagy még két évig tanulhatnak és a rendszer második szintjére léphetnek. Ebben a szakaszban megszerezhetik a jelenlegi egyetemi diplomával azonos értékő mester fokozatot /MA, Msc/. Ezt követheti a harmadik, a doktori fokozat megszerzése /PhD/. Ugyan nem e rendszerhez illeszkedik, de a felsıoktatás részét képezi a régi rendszerbıl ismert felsıfokú szakképzés is. Ez felsıfokú végzettséget nem ad, viszont az eredmények beszámíthatóak az alapképzésbe. Ezáltal egyetemeink minden tekintetben kompatibilissá váltak az európai rendszerekkel, a hallgatók ugyanolyan végzettséget igazoló okiatokkal és kreditekkel kerülnek ki a hazai egyetemekrıl, mint bármely más európai intézménybıl. Az új rendszer, a kialakításának folyamatában fentebb vázolt problémák miatt, számtalan feszültség forrásává vált a felsıoktatási intézményrendszeren belül, a szakemberek között, és számtalan kérdés, kétely merült fel vele kapcsolatban. Jól tettük-e, hogy az angolszász modellt választottuk? Az e modellt alkalmazó országokban ugyanis nem gyakorlat az oktatás közvetlen állami irányítása. Az egyetemeket magánszemélyek alapítják, fenntartásuk a tandíjakból történik. Használható-e nálunk ez a piacorientált rendszer? Valószínőleg igen, de milyen formában és milyen áron? Mi lesz a sorsa azoknak a kis szakoknak, amelyek erıteljesen 1 Kozma Tamás: Politikai rendszerváltozás és felsıoktatási reform. In. A bolognai folyamat Közép-Európában. Szerk. Kozma Tamás Rébay Magdolna. 294 p. 2 Barakonyi Károly: Bologna Hungarica. in A bolognai folyamat Közép-Európában. Szerk. Kozma Tamás- Rébay Magdolna. Új Mandátum Könyvkiadó, Bp

16 Bologna és Kalocsa Dr. Menyhárt Ferenc kötıdnek a tudományhoz, és ezért a munkaerı piacon nincs irántuk mérhetı kereslet? Szintén sok bírálat érte és éri mind máig a kialakítás módszertanát is. Ismét a neveléstörténészre, Pukánszky Bélára támaszkodva emelem ki az egyik problémát,, nevezetesen azt, hogy az új képzési struktúra kiépítése nálunk alulról felfelé történt, tehát elıször a Bachelor-képzések tematikájának kialakítására és elfogadtatására került sor, majd ezt követte a Master-programok tartalmainak kimunkálása. Úgy gondolom, talán célszerőbb lett volna felülrıl lefelé haladva gondolkodni. A mesterképzés kimeneti követelményei felıl tekintve a rendszerre szerencsésebb lett volna elıbb a Master szint tartalmait meghatározni, majd az erre a szintre elıkészítı Bachelor-képzések formáit és tartalmait kimunkálni. A gyakorlatban ugyanis a Bachelor-szakok kialakításakor talán egyfajta szakmai védekezési reflex következtében bizonyos alapképzési szakok tantervi programja meglehetısen túlzsúfolttá vált. A szakmai differenciálás tarka kavalkádja alakult ki, ami nem föltétlenül harmonizál az alapozó szakasztól elvárt gyakorlatias és rugalmasan elágazó jelleggel, állapította meg Pukánszky. Mindez lassan már a múlt. Az elsı nehézségek után létrejött és mőködik a rendszer, - a bologna hungaricum, ahogy szellemesen Barakonyi Károly elnevezte-, azonban még nem befejezett. Fıként a forma kialakítását állapíthatjuk meg, a tartalmával még sok tennivaló van. Nem állítom, hogy nem történtek tartalmi változások is, ahhoz azonban, hogy a folyamat ne váljon öncélúvá, a rendszer tartalmi elemeinek továbbfejlesztése szükséges. Csak így tudunk eljutni a Magna Chartában megfogalmazott célok, és nem mellékesen a hazai felsıoktatás és társadalmi fejlıdés céljainak megvalósításához is. Nem vitás ugyanis, hogy a tartalmi kérdések megválaszolásától függ, mi lesz a jövı: a hazai felsıoktatási intézmények kreditkompatibilis diploma gyárak lesznek csupán, vagy meghatározó szerepet tudnak kivívni maguknak a hazai és az európai tudományos mőhelyek között. Merre haladjunk tovább? Még az oktatási tárca legedzettebb bürokratáit is váratlanul érte, hogy idén/2009./ a vártnál lényegesen kevesebben jelentkeztek az alapképzésbıl a továbblépést jelentı Master fokozatú oktatásba. A jelenségre sokan úgy reagáltak, hogy eljött az ideje a gomba módra szaporodó felsıoktatási intézmények számának, az ott folyó munka minıségi felülvizsgálatának. Miután az oktatási miniszter az ELTE egyik felújított épületének átadásakor mondott beszédében az oktatás minıségének javítására helyezte a hangsúlyt, mindenki az oktatás minıségében vélte felfedezni a problémák gyökerét és megoldását. Valószínősítem, hogy az intézmények jövı évrıl elırehozott minıségbiztosítási akkreditációjának mindehhez nincs köze. A minıségbiztosítás szempontja nagy jelentıségő a folyamatban, már 2000-ben létrejött az Európai Minıségbiztosítási Hálózat, a felsıoktatás minıségi színvonalának nyomon követésére, majd 2001-ben Prágában az intézmény felkérést kapott egy közös szempont rendszer megalkotására, és a 2003-ban berlini miniszteri konferencia tovább pontosította rendszerbeli elvárásokat. 3 Berlinben a miniszterek kihangsúlyozták, hogy a minıségbiztosítás céljából szükségesnek tartják egy közösen alkalmazott kritérium rendszer és módszertan kifejlesztését az intézményi autonómia elvvel összhangban. A rendszer 2005-ig történı kifejlesztéséhez a következı szempontokat fogalmazták meg: - a bevont testületek és intézmények felelısségének meghatározása, 3 Berlini Közlemény, Az Európai Felsıoktatási Terület megvalósítása. Közlemény a felsıoktatásért felelıs miniszterek berlini konferenciájáról, szeptember

17 Tudományos Mozaik 6. TPF - a programok vagy intézmények értékelése /evaluation/, ami magában foglalja az önértékelést /internal assessment/, a külsı áttekintést /Review/, a hallgatók részvételét, valamint az eredmények publikálást, - a hitelesítés /accredtation/, a tanúsítás /certification/ rendszere, vagy ehhez hasonló eljárások, - nemzetközi részvétel, kooperáció s kapcsolattartás /networking/. Magyarországon óta törvény írja elı, hogy az intézményeknek ki kell alakítaniuk a minıségbiztosítási rendszerüket, minek hitelesítıje a Magyar Akkreditációs Bizottság. A minıségbiztosítás kérdése is sok vita forrása a hazai rendszerben: egyesek a minıségbiztosítás rendszerének összetevıit, a folyamatba bevont intézményeket, csoportokat, a résztvevık alkalmasságát bírálják, mások szerint az egész folyamatnak a felsıoktatáson kívül, a munkaerı piaci szereplık körében látnák értelmét. A kritikai szempontok között megjelennek a vidék-fıváros, a kis intézmény vs. nagy intézmény, a fıiskola egyetem dimenziók, a korábbi gyakorlatból származó rendszerbeli konfliktusokat tovább erısítı problémák. A vidéki kisebb intézmények, fıiskolák a sajtóközleményekben gyakran jelennek meg mint, infrastruktúrájukat tekintve rosszul felszerelt, oktatói személyi feltételeik alapján elmaradott, bezárásra ítélt képzıdmények, amelyeket a minıség biztosítás eszközeit felhasználva ki kellene szorítani a felsıoktatási mezıbıl. A helyi, térségi fejlıdés terén játszott szerepüket gyakran ironikusan említik. A megszólalásokban összemosdik, valószínőleg nem véletlenül a kis intézmény, gyenge oktató kar, gyenge hallgatói állomány problematika kimeneteként a szükségszerően gyenge diploma, majd végkövetkeztetésként, a nincs rájuk szükség, zárják be ıket álláspont. Mindez persze csak mellékterméke a minıségi szemlélet bevezetésének, hiszen nyilvánvalóan nem ez volt a célja, legalábbis ez tőnik ki az eredeti dokumentumokból. Ami ebben a Bologna Hungaricumban leginkább szánalmas mozzanat, hogy a megszólaló akadémiai és politikai szereplık egy-két korszerőnek látszó kifejezésbıl, a bolognai folyamat sajátos, mondhatjuk azt is, önkényes értelmezésébıl és interpretációjából kialakított pajzs mögé rejtızve támadnak, és próbálnak erıfölényt szerezni. Az állami intézmények közpénzbıl tevékenykednek, sok esetben hatalmas adósságokat felhalmozva és görgetve maguk elıtt. A magán intézmények tényleg piaci viszonyok között dolgoznak, és így versenyeznek. Lássunk tisztán, ez nem egy nemes küzdelem, nem a tiszta eszközökkel vívott piaci verseny. Ha az lenne, már régen felfigyelt volna rá a szakhatóság a versenyt sértı anomáliákra, hogy ti. a fogyasztó megtévesztése, a versenytárs rosszhírének keltése nem megengedhetı eszköz. Itt a felszínen egy álszakmai vita folyik, nem a verseny a fogyasztókért. A vita során, csak mellesleg kerül lejáratásra a vidéki, a kisebb, nem ritkán a legfıbb szakmai irányítással megbízott intézmények asszisztálásával, különösen a források elosztása esetében. Nézzünk szembe a valósággal, a felsıoktatásban kialakult konfliktusok egy tényezıre vezethetık vissza, a hallgatókért folyó küzdelemre. Gyakorlatilag tehát minden intézmény a fennmaradásáért küzd. Ez nem baj, nem rossz, vagy jó, ez tény. Tudni kell, hogy sehol a világon nem szerez a felsıoktatásba beiratkozott hallgatók 40%-a mester fokozatot, csak nálunk. Ezért tehát a felülképzés tömeges. Mivel a hallgató már a Bachelor fokozatú diplomával is el tud helyezkedni a munkaerı piacon, nem feltétlenül szükséges a mesterfokozaton történı továbbtanulás, de akkor honnan lesz az intézmény fenntartáshoz elegendı számú hallgatója Master képzéseknek? Az új rendszer ezt a problémát a keretszámok átalakításával orvosolja. E szerint a három éves alapképzésben 100 százalék, a két éves mesterképzésben 35 százalék, és a 2-3 éves doktori képzésben mindössze a diákok 10 százaléka fog részt venni

18 Bologna és Kalocsa Dr. Menyhárt Ferenc Tehát, levonhatjuk a következtetést, hogy egyelıre nincs megoldás a rendszerben, marad a számháború és az egymás lejáratására épülı nemtelen küzdelem. Egy a helyzet feltárását célzó kutatás tapasztalati szerint 4 az új, kétpólusú képzési rendszer kialakítása során számos esetben nem történt sokkal több, mint a régi képzéseknek és azok tantárgyainak átfestése, az ötéves képzések kettévágása a képzési struktúra megmerevítése, esetleg az, hogy mindent beleraktunk az alapképzésbe, nem gondolva arra, mi marad a mesterképzési szakaszra. Ebbe a sorba illik a lebutított egyetemi, értsd: a korábbi ötéves képzés, kifejezés is. Ezek a nyilatkozatok azt sugallják, állapítják meg a szerzık, hogy a kényszer szülte strukturális változással nem járt együtt az átgondolt tartalmi változás.(pusztai-szabó im. 76.p./ A problémák egyik oka tehát ez. Nincs mit tanítani a Mester-kurzuson, mert ezt a nagyon idıigényes, és tényleges reformot jelentı feladatot nem végeztük el. Nagy hiba, de még nagyobb, ha így marad, és a tudásanyagnak a rendszerhez illesztése helyett a vevık félrevezetésével, a tisztességes versenytıl idegen nemtelen eszközökkel próbálkozunk intézményi és felsı szakmai irányítói szinten egymás elıl hallgatót szerezni. A hallgatók kegyeinek keresésére, a gyerek taníttatását részben vagy egészben finanszírozó szülık megtévesztésére irányuló módszerek etikai minısítését pedig inkább mellızöm. Az egyetemek és fıiskolák között az új rendszerre történı átállás során kialakult konfliktusok megoldását célzó javaslatok a két szegmens békéjét az elméleti és a gyakorlat orientált képzések kettéválasztása mentén vélik megtalálni. Eszerint az egyetem az elmélyültebb elméleti, szakmai tudáshoz, a kiforrottabb kompetenciákhoz segíthetné hozzá a továbbtanulókat, míg a fıiskolák gyakorlatiasan képzett szakembereket bocsátanának ki. Mindkét érv a munkaerı piac általi jobb fogadtatásra, a könnyebb biztosabb elhelyezkedésre építi fel a kínált elınyöket. A hazai munkaerı piaci igényeknek, elvárásoknak való megfelelésben sokan hisznek. A nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk régi latin közmondásban szereplı életet rögtön behelyettesítik a munkaerı piaccal, hogy érthetı legyen, miért nem öncélú a tanulás. Másik oldalon a versenyképességet mindjárt azonosítják a minıséggel. Tudni kell azonban, hogy a munkaerı-piaci kereslet rövid távú dolog. Ma még a hazai munkaerıpiac leggyorsabban fejlıdı része elsısorban angolul beszélı betanított munkaerıt igényel. Nem vár igazán komoly képzést, a túlképzést pedig nem ismeri el a bérekben. A multinacionális vállalatok egyelıre még keveset törıdnek a helyi kulturális környezettel, inkább saját globális vállalati kultúrát építenek ki. Ennek az elvárásnak azzal lehet eleget tenni, ha könnyen átalakítható munkaerıt bocsátanak rendelkezésére. Idıvel nem kizárt, hogy változik a magyar gazdaság elvárása, és magas szakképzettséget igénylı cégek telepednek ide, amelyek nem betanított, vagy betanítható munkaerıt igényelnek. Kelet-Európában nagy veszélyt jelent, ha ezek az országok csak bedolgozói alapon, fejlett kelet-ázsiai szinten maradnak versenyképesek. S ha egy másik versenyképességi mércét állítunk fel a tudás alapú társadalom elvárásainak megfelelıen, akkor a kelet-európai társadalmak ugyancsak veszélyben vannak, mert hiányzik a versenyképességi potenciált növelı képességük, fejtette ki egy interjúban Török Ádám akadémikus, a versenyképesség problémája kapcsán 5. Véleménye szerint e két stratégiai cél olyan személyiségvonások kialakítását igényli, amelyek a felelıs termelıi, fogyasztói, valamint a családfenntartói, szülıi magatartásra jellemzıek. Úgy látja, hogy a versenyképességet jelentısen befolyásolja a szereplık általános mőveltsége, ezért azt ajánlja, hogy az eddiginél sokkal komolyabban kell venni a történelmi, irodalmi, valamint a mővészettörténeti ismeretek oktatását. 4 Pusztai Gabriella Szabó Péter Csaba: A bolognai folyamat recepciója Magyarországon. In A bolognai folyamat Közép-Európában. Szerk. Kozma Tamás-Rébay Magdolna. Új Mandátum Könyvkiadó, Bp Versenyképesség és felelıs társadalmi magatartás. Tóth Teréz interjúja Török Ádám közgazdász professzorral, az MTA levelezı tagjával

19 Tudományos Mozaik 6. TPF Egy másik vélemény a hazai munkaerı piac és az oktatás kapcsolatáról, Magda Sándortól, aki szerint a tudományos kutató, fejlesztı tevékenység nem vagy alig jelenik meg a magyar vállalat versenyképes termékében, technológiájában, szolgáltatásában. A technológiai innováció Magyarországon mintegy 700 vállalatot érint, közülük húsznál kevesebb adja a vállalati K+F ráfordítások felét. A hazai KKV-k %-a innovatív, 2 3 %-a e tekintetben élenjáró, a többiek inaktívak és érdektelenek, számukra a K+F nem jelent versenyképességi tényezıt, nem része stratégiájuknak. Mindezek ismeretében a felsıoktatásban a versenyképesség elısegítése és a nemzeti fejlesztési tervben felvázolt elvárható jövı érdekében hármas célt szükséges elkülöníteni, megcélozni: az elsı kimenet (BSc), a versenyképes munkaerıpiac kiszolgálója legyen, a második kimenet (MSc) a fejlesztésre és a tudományos képzésre legyen alkalmas, a harmadik kimenet (PhD) az alaptudományok és a kutatás, a fejlesztés nemzetközi mércével is versenyképes bázisát adja. A fentiek akkor valósulhatnak meg, ha a jelenlegitıl eltérıen Magyarországon korlátozott számú (hat-hét) olyan egyetem kerül nemzetközi akkreditáció alapján elismerésre, melyek teljesítik a kutató-oktató tudományegyetem kritériumait. Ezek az egyetemek legyenek érdekeltek abban, hogy az MTA kiemelt kutatóintézeteivel,.és a gazdasági ágazatok meghatározott intézeteivel közösen olyan színvonalú kutatást-oktatást, PhD-képzést valósítsanak meg, amely az ország és az egyes tudományterületek számára ismét kiválóságokat terem, elismertségeket, hatékony gyakorlati alkalmazhatóságot eredményez. 6 Ha bachelor, vagy alapképzésben a hallgatókat az azonnali munkavállalásra készítjük fel, nem a gyakorlat-elmélet dimenziójában kellene keresnünk a megoldást, és nem is a jelen munkaerı piaci igények nem definiált rendszere mögé bújva kell csatároznunk. A hat féléves képzés, mindig kevesebb tudást jelent, mint a 10 féléves, ez nem vitaható. Az alapképzésbıl kikerülık legyenek a munkaerı piac kiszolgálói, legyenek un. alkalmazott, felsıfokú tudással rendelkezı szakemberek, és ne kis tudósok. Az ország erıforrásait ennek a felsıoktatási szegmensnek a támogatására a jelenleginél sokkal nagyobb mértékben volna célszerő felhasználni. Nálunk, Kalocsán A fentiek értelmében egy kis, vidéki fıiskola a halmozottan hátrányos helyzető gyerek kategóriájába tartozik. Az eltelt öt évben elért eredményeink és mutatóink alapján azonban mégsem tekintjük magunkat hátrányos helyzetőnek. Az épület, amelyben tanítunk, ugyan közel 300 éves, de a célnak megfelelıen átalakított és felújított. Az oktatáshoz szükséges színvonalas eszközökkel, részben saját beruházásból, rendelkezünk. Bevezettük és mőködtetjük az ISO minıségbiztosítási rendszert. Az oktatói állomány színvonala sem nevezhetı alacsonynak, hiszen az oktatók 80%-a minısítéssel rendelkezik, 20%-uk pedig jelenleg vesz részt doktorandusz képzésben. A potenciálisan csökkenı beiskolázható létszám ellenére évrıl- évre nı a hallgatói létszám. A felvett hallgatók az országos átlag pontszámmal kerültek az intézménybe, vagyis nincs alacsony hallgatói színvonalról sem szó. A beiskolázottak zöme a kistérségbıl kerül hozzánk, saját bevallásuk szerint azért, mert itthon, a szülıföldjén szeretne boldogulni, szeret itt élni, ebben a városban, ezeken a környezı településeken. Látjuk 6 Magda Sándor: Tudomány, felsıoktatás, versenyképesség. Magyar Tudomány 2007/ pp

20 Bologna és Kalocsa Dr. Menyhárt Ferenc és ismerjük a hallgatók és elıképzettségük problémáit, hiányosságait, és a képzési folyamatba beiktatott módszereinkkel akarjuk és tudjuk is korrigálni azokat. Nagyon tetszik nekünk a bolognai folyamat szelleme, hiszen hallgatóinknak módot ad a késıbbiekben akár a tudásunk továbbfejlesztésére, akár a nemzetközi gyakorlatba, munkaerı piacra történı bekapcsolódásra. Lehetıvé tette számukra és oktatóink számára is a mobilitást. Mi magunk már 9 külföldi egyetemmel és fıiskolával építettünk ki kapcsolatot, hogy ezt a lehetıséget saját eszközeinkkel is bıvítsük. Nem tetszik nekünk a bolognai folyamat körül folyó oktalan vita, a sajtó félmővelt és nem mindig jó szándékú igazság keresı magatartása, sem a megszólalók sematizált, információ hiányos, lekicsinylı hozzáállása a vidéki, a kis intézményi felsıoktatási szférához. Nem örülünk ennek a megosztó, a fıiskolák és egyetemek közé mesterséges konfliktusokat beépítı állami, apparátusi magatartásnak a források elosztásában megmutatkozó véleménynyilvánításnak. A képzés színvonalát, a hallgatók alkalmasságát és mobilitását nem a minıségbiztosítási rendszer, hanem az intézmény szelleme, elkötelezettsége fogja megvalósítani. A lehetıség adott! Hajrá, Bologna! Elıre, Tomori Pál Fıiskola, és vele együtt Kalocsa és vidéke!

21 Tudományos Mozaik 6. TPF Irodalomjegyzék Barakonyi Károly: Bologna Hungarica. in A bolognai folyamat Közép-Európában. Szerk. Kozma Tamás - Rébay Magdolna. Új Mandátum Könyvkiadó, Bp Kozma Tamás: Politikai rendszerváltozás és felsıoktatási reform. In. A bolognai folyamat Közép-Európában. Szerk. Kozma Tamás Rébay Magdolna p p. Magda Sándor: Tudomány, felsıoktatás, versenyképesség. Magyar Tudomány 2007/ pp Pusztai Gabriella Szabó Péter Csaba: A bolognai folyamat recepciója Magyarországon. In A bolognai folyamat Közép-Európában. Szerk. Kozma Tamás - Rébay Magdolna. Új Mandátum Könyvkiadó, Bp

22

23 Tudományos Mozaik 6. TPF A VÁLLALATOK TÁRSADALMI FELELİSSÉGVÁLLALÁSÁRÓL Menyhártné dr. Zsiros Mária fıiskolai docens, Tomori Pál Fıiskola Nyisd meg a kezed testvéred, a földeden élı szőkölködı és szegény elıtt. (Leviták könyve 15,7-8., ) A cikk egy nagyobb kitekintéső dolgozat része. A szerzı a vállalatok társadalmi felelısségvállalását, a CSR-jelenséget közgazdasági és erkölcsi metszetét vizsgálja. Történeti felvezetéssel indul, honnan ered a vállalatok társadalmi felelısségvállalása, milyen szándék hozta létre, kik és milyen célból mőködtetik, kinek az érdekében. Részletesen kitér a hazai átalakulás társadalompolitikai anomáliáira. Megítélése szerint a jelenlegi válság és az annak eredményeképpen bomlásnak induló társadalom leginkább az erkölcsi válság jegyeit mutatja Az etikai megközelítésben sorra vesz néhány olyan értéket, erkölcsi elvárást és célt, amelyek segíthetnének feloldani a gazdaság és az erkölcs között jelenleg érzékelhetı ellentétet. Az öncélú és én-központú materializmus koncepciójának a helyébe az emberiség szolgálata, a verseny helyébe az együttmőködés, a korrupció helyébe az etikus viselkedés, a nem szerinti megkülönböztetésébe a nemek egyensúlyának elve kell, hogy kerüljön, míg az elnyomó szabályozást az egyéni etika, a protekcionizmust a világegység, az igazságtalanságot az igazságosság kell, hogy felváltsa. Amikor elkezdjük boncolgatni a CSR-jelenség gyökereit, tisztában kell lennünk azzal, hogy egy mára már szinte átláthatatlanul burjánzó témáról van szó. E téma meglehetısen népszerő, a jelenség egyre terjed, ma már szinte minden jelentıs vállalkozás valamilyen módon bekapcsolódik ebbe a világmérető játszmába, és az sem lebecsülendı, hogy ez által soksok milliárdnyi forrás jut vissza a társadalom, a szőkebb vagy tágabb környezet problémáinak megoldása szándékával. A jelenség hazánkban is népszerő. Óvatos becslések szerint évente milliárd forintra, kevésbé visszafogottabbak szerint ennek a duplájára is tehetı a hazánkban mőködı vállalatok által a társadalom szempontjából a különbözı, hasznosnak minısített célokra költött támogatás. Márpedig ez különösen figyelemre méltó egy olyan idıszakban, amikor az állam a válságra való hivatkozásokra alapozott megszorítások miatt számos fontos területrıl vonul ki. A téma igen felkapott. Napjainkra könyvtárnyi irodalma lett, számtalan cikk, intézmény, gazdasági, tudományos és politikai közlés témájává vált. Ma egyetlen rákeresésre az Internet több mint százezer találatot dob ki a témával kapcsolatban, köztük kutatás, tudományos értekezés, szakdolgozat, konferenciák, képzési tematikák, sıt még diplomát adó oktatások is találhatók. A cégek közreadják felelısségpolitikai nyilatkozataikat, a média méltatja, vagy kritizálja a vállalatok ez irányú tevékenységét. A társadalmi felelısséggel azonosuló vállalatok vezetıinek megnyilvánulásaiból árad az elkötelezettség, a jó cselekedetek miatt érzett büszkeség, a kiválóság tudata. Az a fajta önelégült jó érzés, hogy sikerült megtalálniuk a vállalati és a társadalmi érdek stratégiai összehangolásának egy nagyszerő, mindenkit boldogító módszerét. Joggal merül fel a kérdés, miért nem felesleges egy ilyen lerágott csontnak nevezhetı dolgot egy tudományos dolgozat témájává tenni? Éppen azért, mert a sokféle megközelítésbıl készülhet egy komoly szintézis, új szempontokat is fel lehet vetni, olyan, egyébként a különbözı elemzésekben elszigetelten megjelenı tartalmakat lehet összekapcsolni, amiknek önálló

24 A vállalatok társadalmi felelısségvállalásáról Menyhártné dr. Zsiros Mária an más jelentés tartalma, értelme van, mint egy összefoglaló munkában. A vállalatok társadalmi felelısségvállalásának kérdésével foglalkozik a közgazdaságtudomány, a politológia, az etika, és valószínőleg még sok más tudományág is. Hasznos lehet ezeknek az összekapcsolása, különbözı szaktudományi értelmezések és értékelések feletti vizsgálata, ami által a jelenség egy más dimenzióba helyezıdik. A dolgozatban a CSR-jelenség két elméleti "gyökere" kerül bıvebb kifejtésre: a gazdaságpolitikai és a morális. A dolgok eredete A kifejezés és a vállalati társadalmi felelısség eredete nem tisztázott. Egyesek egy nagy biztosítót hoznak fel példaként, amelynek már a 70-es években volt Vállalati Felelısség Osztálya, mások a nagy amerikai céges botrányoktól, sıt egyenesen a Watergate ügytıl (kampányfinanszírozás) eredeztetik a mozgalmat. A tudományosan megbízható forrásokat tekintve Howard Bowen 1953-ban megjelent könyvétıl eredeztethetjük a Vállalatok felelısségvállalását, amelynek címe így fordítható: Az üzletember társadalmi felelıssége. 1 Az elmúlt tíz évben a CSR elıször az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában került elıtérbe, ami talán nem véletlen, hiszen éppen az Amerikai Egyesült Államokban talált legerısebb talajra a neoliberális gazdaságfilozófia, és a neoliberalizmus problémáit is itt lehetett legelıször érzékelni. Nagy Britanniában pedig, amint azt a Harmadik út ideológiáját megalapozó Anthony Giddenstıl tudjuk, az európai baloldalt és a jóléti államot fölényes biztonsággal legyızı thatcherizmus alaposan felrázta a brit társadalmat. A Labour által a társadalomnak felkínált harmadik út értékei voltaképpen a felismerhetetlenségig hasonlóak a neoliberalizmus alapértékeihez. 2 Milton Friedman, 1970-ben A gazdaság társadalmi felelıssége a profitnövelés címő cikke három hipotézist állít fel: 1.Csak az emberi lények tartoznak erkölcsi felelısséggel a tetteikért. Mivel azonban a vállalat nem emberi lény, hanem egyének összessége, ezért egy cégen belül is minden egyén maga felelıs a cselekedeteiért. 2. A menedzserek egyetlen felelıssége, hogy a részvényesek érdekében cselekedjenek. Minden más cél árulásnak, a részvényesektıl való lopásnak minısül. 3. Minden társadalmi probléma az állam, nem a vállalati menedzserek hatáskörébe kell, hogy tartozzon. Egyrészt a menedzserek nem képesek eldönteni, hogy mi a társadalom legjobb érdeke, másrészt nem demokratikusan választották ıket ezen társadalmi célok elérésére. 3 Hogyan értelmezhetı Friedman három hipotézise? Nyilvánvaló, hogy Friedman elveti a vállalatok közösségek problémáiért érzett felelısségét, és a köz érdekében felhasznált forrásokat egyenesen lopásnak tekinti. A vállalat dolga, amint azt már a cikk címében is kihangsúlyozza, a profit termelés és a részvényesek vagyonának gyarapítása. A kizárólagos részvényesi érdekbıl történı cselekvéssel kapcsolatban azonban az utóbbi idıben értelmezési problémák vetıdhetnek fel. Ki is a részvényes valójában? Ma már a részvényesek nem tulajdonosok a szó klasszikus értelmében. A 1 Vö. Tóth Gergely: A valóban felelıs vállalat. Környezettudatos vállalatirányítási Egyesület., Bp Kiss Endre: A szociáldemokrácia neoliberális fordulata. 3 Friedman, M: The Social Responsibility of Business is to Increase Its Profits. NewYork Times Magazine, 13rd September

25 Tudományos Mozaik 6. TPF részvényes gyakran csak spekulatív célokból vásárol részvényt egy vállalatban, és legfıbb érdeke a részvényárfolyam növekedése, illetve ezáltal a rövid távú nyereségesség. Ma a globális pénzvilág szerves részét képezik az un. származtatott ügyletek. A fejlett világ tömegesen csábította az elmúlt években a világ minden tájáról a tehetséges közgazdászokat / és másokat is/ a Wall Streetre, a londoni City-be. Bod Péter Ákos a Magyar Szemlében megjelent Erkölcs és gazdaság címő tanulmányában hivatkozik egy amerikai felmérésre, amely szerint az egyetemre beiratkozottak közül a közgazdász-hallgatóknak a nagy átlagnál eleve némileg fejletlenebb a polgári társadalmak erkölcsi normái így a tisztesség, a szolidaritás iránti érzéke. Ami pedig igazán különös: míg a többi hallgatóban az egyetemi évek alatt inkább erısödnek az etikai normák, addig a közgazdász-hallgatókban a diplomaszerzésig még tovább csökken a társadalom erkölcsi szabályainak ázsiója. Az így kialakult új pénzügyes-fajta, a pénzügyi területet megszálló juppie-k néhány év alatt olyan és annyi pénzügyi terméket fejlesztettek ki, hogy napjainkra már csak gépekkel lehet áttekinteni a pénzügyi kínálatot. A szakemberek becslése szerint kialakult mintegy egymillió pénzügyi termékbıl csaknem százezret naponta átáraznak, azaz a szolgáltatások díjainak, költségeinek és kockázatainak áttekintése és összehasonlítása az emberi agy számára lehetetlenné vált 4 A különbözı pénzügyi trükkökkel és technikákkal feljavított értékpapírok mára már szinte kibocsátóiktól elszakadva bolyonganak a piacokon. Az eredeti termékekbıl származtatott /derivatív/ pénzügyi termékek mennyisége elméletileg és gyakorlatilag is korlátlan, szinte mindegyiket össze lehet egymással kapcsolni. Napjainkra a 700 ezer milliárdot kitevı szervezetlen tıkepiacok döntı hányadát ezek teszik ki. Az Alan Greenspan által ajánlott keletkeztess és terítsd szét módszer tömegével talált lelkes követıkre, akik nyugodt lelkiismerettel keletkeztetnek különféle pénzhelyettesítı értékpapírokat. A derivatívák a kockázatok csökkentését ígérik, s közben maguk is hatalmas kockázatot hordoznak. Igazi pénz nem szerepel az ügyletben, az akció egy késıbbi tényleges folyamatra vonatkozik, amit azonban a játékos többnyire nem vár be: valójában senki sem akarja birtokolni azt a részvényt (valutát, kamat mennyiséget), amire opciója van, csak a különbözet haszna érdekli, ami siker esetén akkor realizálódik, amikor eladják a derivatívát. 5 Ebben a megváltozott helyzetben nehezen elfogadható és átértelmezendı Friedman második hipotézise, miszerint a vállalati menedzserek csak a részvényeseknek tartoznak elszámolással, és minden más funkció a részvényesektıl történı lopásnak minısül. Ki is a Fridman által védelmezett részvényes, akinek az érdekében a menedzsernek cselekednie kell, vagy akit meglopnak? Nyilvánvaló az is, hogy mára etikailag megkérdıjelezhetıvé vált a részvényesek érdekeinek figyelembe vétele. Ez az új paradigma alapvetıen megváltoztatta a gazdasági gyakorlatot, és alapjaiban járult hozzá a vállalati társadalmi felelısség fogalmának pontosabb kidolgozásához. Friedman harmadik tétele, vagyis, hogy minden társadalmi probléma állami hatáskör, mert a menedzserek nem tudhatják, mi a társadalmi érdek, részben a felelısség elhárításaként értelmezhetı, hiszen a menedzser társadalmi lény is, ezen kívül a legképzettebb, a leginformáltabb személy, akirıl a döntések következményeinek nem ismerete nehezen feltételezhetı. Ugyanakkor Friedmannak igaza van abban, hogy nem a menedzserek dolga eldönteni, mik a legfon- 4 /Asztalos László György: A pénz/ügyesek/ felelıssége a válságban. Globális válság-totális csıd. in Mozgó Világ 2009/9. 37.p/. 5 /Almási Miklós: Hová tőnt az a rengeteg pénz? Athenaeum Kiadó, Bp p./

26 A vállalatok társadalmi felelısségvállalásáról Menyhártné dr. Zsiros Mária tosabb társadalmi problémák, amelyeket meg kellene oldani, és abban is, hogy senki nem választotta meg ıket ezeknek a bajoknak az orvoslására. A dolog lényegét tekintve Friedmannak ez a felvetése tulajdonképpen értelmetlen, mivel 1. A menedzserek nem a legfontosabb társadalmi érdekek meghatározását végzik, amikor társadalmi felelısségvállalás címen források felett rendelkeznek. Kimondottan vállalati vagy saját image építését végzik, ehhez keresnek alkalmas társadalmi problémákat, és nem fordítva. 2. Legitimitásukat tehát, vagyis az a tényt, hogy ki választotta meg ıket a társadalom problémáival való foglalkozásra, azok szelektálására, ebbıl következıen gyakorlatilag értelmetlen firtatni. A nemrég Magyarországon vendégeskedı élı klasszikus, Jürgen Habermas a Magyar Narancsnak adott interjújában a következıképpen fogalmaz: A neoliberális elképzelések szerint a szociális egyenlıtlenség sebeit, amelyeket a kapitalizmus okoz a társadalomnak, nem a leépítésre váró jóléti államnak kell kezelnie, hanem a magánadományozók jószívősége fogja begyógyítani. Hogy mindez hová vezet, azt ma az Egyesült Államok példáján figyelhetjük meg, ahol a bankok minden lehetséges mecénási tevékenységüket leépítik: nem csak öregotthonok és óvodák támogatásából szállnak ki, hanem feladják a múzeumok, tánccsoportok, koncertek vagy felsıoktatási intézmények szponzorálását is. Nyilvános javak készenlétbe helyezése érdekében nem apellálhatunk sikeres nagyvállalatok szociális érzékenységére. 6 Amíg tehát a jóléti rendszerekben az állam magára vette a gondoskodó szerepet, és a vállalatok az egyre élesebb verseny következtében már csak profitcéljaikra koncentráltak, nem volt különösebb probléma. A jóléti államok meggyengülésével azonban a nagyvállalatok nagyobb hatalomra és befolyásra tettek szert. Könnyen beláthatjuk, hogy a természetes környezet fenntarthatósága kérdésének kezelése például, egyrészt túlmutat a kormányokon, másrészt a társadalmi jólét csökkentésével jár, ami nem népszerő feladat. A változások hatására a gazdasági szereplık egy része számos állami szerepet vett magára, és ezzel felelısségi köre is nıtt. A globalizáció folyamatában a cégek tevékenységüket, piaci fennhatóságukat kiterjesztették az egész világra. A multinacionális cégek tevékenységük kihelyezése során rendszeresen olyan etikai kérdésekkel találták szembe magukat, melyek megoldására nem rendelkeztek általánosan elfogadott külsı vagy belsı szabályozással. Közismert, hogy értékrendjüknek és gazdasági szándékaiknak megfelelıen olyan területek felé orientálódtak, ahol a mőködésük feltételei kedvezıbbek lettek, mert mondjuk alacsonyabbak voltak az adók, kevésbé szigorúak a környezetvédelmi elıírások, a munkajog szabályozása és/vagy olcsóbb volt a munkaerı. Az ilyen kondíciókat kínáló országok, köztük Magyarország is, egymással versengve igyekeztek a tıke befogadása érdekében minél kívánatosabb környezetet biztosítani a globális vállalatok számára. Máig különös vonzerıt jelent az olcsó munkaerı, még akkor is, ha ez meglehetısen kétes értékő elıny a befogadó ország szempontjából. A 90-es évek elején a magyar munkaerı is ebbe a kategóriába tartozott. A szocializmus idıszakából öröklött, nyomott bérek vonzóvá tették az országot a globális tıke számára, de nem tették vonzóvá a globális tıkét a hazai munkavállalók szemében. Még az un. elıprivatizációs idıszakban, az es években sokan romantikus kapitalista eszmékkel átitatva, reménykedve várták az új tulajdonost, aki a jó munkát és a jó teljesítményt nyújtókat nyugati szinten megfizeti, elismeri, megszünteti a pazarlást, értelmes és az elızınél jobb gazdája lesz a válla- 6 Mentalitásbéli forradalomra lenne szükség Magyar Narancs június 8-10.old B. Simon Krisztián interjúja Jürgen Habemasszal.)

27 Tudományos Mozaik 6. TPF latnak. A betelepülı munkaadók és a lakosság között a különbözı célelvárások következtében már a 90-es évek elején számos botrány robbant ki, melyek a társadalmat szembesítették a gazdasági rendszerváltás problémáival. Emlékezetes a munkanélküliség megjelenésének sokkoló hatása, vagy az esztergomi Suzuki gyár munkavállalóinak fellázadása az új tulajdonos által importált munkakultúra, illetve a remélt és a tényleges jövedelem miatt. A valóságban kevesen gondolták végig, hogy a jobban szervezett vállalat a munkavállalók elbocsátásának következményét is magában hordozza, vagy azt, hogy a tıke természetébıl nem következik feltétlenül a munkát végzık magasabb bérrel történı elismerése. Az is késıbb derült ki sokak számára, hogy a munkanélküliség még a viszonylag alacsonybérnél is rosszabb, és, hogy a jobb teljesítményre való ösztönzés humánpolitikai eszköztárában számtalan egyéb módszer is létezik, amit a munkahelyük elvesztésétıl tartó, relatíve, vagyis a hazai viszonyokhoz képest jól megfizetett hazai menedzserek fognak az új tulajdonos figyelmébe ajánlani. A magyar lakosság tudati állapotát a rendszerváltás idıszakában talán legjobban az alagúteffektusnak nevezett közgazdasági jelenséggel lehet jellemezni: Az egyéni jólét szintje az adott individuum aktuális elégedettségétıl függ /vagy a jövedelmi helyzetétıl, mint proxytól/ illetve a várt jövıbeli elégedettségi szintjétıl /vagy jövedelmétıl/. Vegyük adottnak, hogy az egyén nagyon kevés információval rendelkezik jövıbeli jövedelmével kapcsolatban, de bizonyos késıbbi idıpontban néhány rokona, szomszédja vagy ismerıse magasabb jövedelmi vagy társadalmi pozícióba kerül. Egyrészt számít rá, hogy az ı sorsa is elıbb-utóbb jobbra fordul, tehát jólétében növekedést okoz mások elımenetele legalábbis egy darabig. Ameddig tart az alagút effektus, mindenki jobban érzi magát, azok is, akik valóban gazdagabbak lettek, illetve azok is, akik nem. Tehát elképzelhetı, hogy a növekedésbıl származó jövedelmek egyenlıtlen elosztását a társadalom minden tagja preferálja egy egalitárius disztribúcióval szemben. 7 A környezetben tapasztalt gazdagodás, a privatizációs lehetıségekben való részesedés, a jobban fizetett menedzseri réteg példája sokakkal hitette el kezdetben, hogy idıvel mindenkire sor kerül. Azt mondhatjuk, az alagút effektus, a majd lesz jobb is helyzet elfogadása egészen a legutóbbi évekig tartott a magyar lakosság körében. Persze, aki nem tudta a helyzete jobbra fordulását kivárni, és képes volt külföldön munkát vállalni, elhagyta az országot. Tény, hogy ez nem a tömegek megoldása, de ma is sokszor hallható, hogy ha egy pár évvel fiatalabb lennék, vagy tudnék valamilyen nyelven, elmennék. A szülık gyerekeiket igyekeznek hozzásegíteni a külföldön történı munkavállaláshoz, még anyagi áldozatok árán is. Azzal együtt, hogy bizonyos társadalmi rétegek, csoportok jobb helyzetbe kerültek, az emberek nagyobb része talajt vesztett. megzavarodott, elvesztette tájékozódási képességét, rövid távú túlélési technikákba menekült, elszenvedte a változásokat, nem volt s nincs ereje s talán lehetısége sem arra, hogy felelısségteljes polgárok gyülekezetévé cseperedjen. A társdalom önszervezıdése, ami nélkül demokrácia nem mőködhet jól, még alig-alig indult el. Mindezek következtében a társadalom könnyő zsákmánnyá vált a pártmágusoknak, akik hiú reményekkel kecsegtették, és félelmetes ellenségképekkel riogatták, s tartották pórázukon. 8 Már korábban megfogalmaztuk, hogy a jelen helyzet, jelenlegi válság és az annak eredményeképpen bomlásnak induló társadalom leginkább az erkölcsi válság jegyeit mutatja. 9 A dolgozat következı részében etikai szemlélető megközelítésben vizsgáljuk a tovább témát. 7 Albert O. Hirschman: A jövedelemegyenlıtlenségekkel szembeni változó tolerancia a gazdasági fejlıdés folyamatában. Fordulat, 2009/ pp. 8 Hankiss Elemér:Átmenet megújulás regresszió? In. Merre tovább Magyarország? Új Palatinus Könyvesház Kft., Bp p. 9 Menyhártné dr. Zsiros Mária:A válság, a stratégiai gondolkodás és a stratégiai elırehaladás mérése. in. Acélszerkezetek sz

28 A vállalatok társadalmi felelısségvállalásáról Menyhártné dr. Zsiros Mária A jelenlegi helyzet Az évtized második fele, de különösen a gazdasági váláság kezdte jobban megmutatni, hogy komoly belsı problémák vannak. Az általános rossz közhangulatban és a bizalom elvesztésében megjelennek a rendszer alapvetı hiányosságai, olyan súlyos kérdések, melyek rámutatnak a társadalom vezetésében és az értékrendben megmutatkozó válságunkra is. Mivel ez a krízis alapvetıen a bizalom és a tisztesség válsága, vagyis alapjaiban etikai, ezért a megoldása sem lehet csupán egy egyszerő intézményi újraszervezés vagy néhány további szabályozó intézkedés megalkotása. Ez minden szinten etikai választ igényel: az egyének részérıl éppúgy, mint a vállalati, a kormányzati és a törvényhozó szervek tekintetében. Nálunk kimaradt a stabilitásra törekvı régi kapitalizmus korszaka, egyenesen a teljesen destruktív, öngyilkos kapitalizmusba cseppentünk bele. Alapos jellemzést ad errıl Tamás Gáspár Miklós, a következıképpen: monetarizmus, neokonzervatív (ellen)forradalom, immateriális munka, tudásalapú társadalom, információs korszak, államtalanítás, globalizáció, outsourcing, downsizing, ingatlantulajdon, családi ház elterjesztése jelzálog kölcsönnel, tömegközlekedés helyett személygépkocsi pusztán történeti szekvenciája, mint a szocializmus és a kapitalizmus ellentéte tőnik fel a tucatliberális publicisztikában és az ezt szolgaian követı jobboldaliszélsıjobboldali közírászatban, - semmit sem változtat azon, hogy erısödik a munka tıkének való formális alávetése, hogy a profit növelésének fı módja továbbra is egyrészt a technika fejlesztése révén a munka intenzitás fokozása, másrészt az egy fıre esı munkaidı növelése. Egyre kevesebb ember dolgozik többet. Az embert nyomorító munkából való kirekesztettséget pedig többé nem enyhítik állami beavatkozással, hanem büntetik, mint a dologházak régi szép korában. 10 Erre a helyzetre nincs gyors megoldás. Sok alapelvet kellene figyelembe venni, ha egyszer majd újraformáljuk az intézményekrıl és az azokat alkotó egyénekrıl meglévı elképzeléseinket. Az öncélú és én-központú materializmus koncepciójának a helyébe az emberiség szolgálata, a verseny helyébe az együttmőködés, a korrupció helyébe az etikus viselkedés, a nem szerinti megkülönböztetésébe a nemek egyensúlyának elve kell, hogy kerüljön, míg az elnyomó szabályozást az egyéni etika, a protekcionizmust a világegység, az igazságtalanságot az igazságosság kell, hogy felváltsa. Merre tovább? A II. Vatikáni Zsinat /1965/ Gaudium et spes konstitúciójából: 11 a gazdasági tevékenységet saját módszerei és törvényei szerint, de az erkölcsi rend kereteinek tiszteletben tartásával kell gyakorolni Isépy Tamás egyik elıadásában, melyre a továbbiakban támaszkodik a tanulmány, sok tekintetben vallás etikai megközelítésben fejti ki a gazdasági szereplık normavesztésének jelenleg élı és mindent átható gyakorlatát. 12 Egyik leginkább kitapintható ellentmondás, hogy miközben mai társadalmunk értékvesztett, és ez az értékvesztés az erkölcsi normákra is kiterjed a vállalatok társadalmi problémák ízlésük, érdekeik szerinti megoldásán, mondjuk így, fáradoznak. A lényeg a saját ízlés szerinti válogatás a megoldásra váró problémák között. A ko- 10 TGM: Képek Gyurcsány falán. Élet és Irodalom, augusztus 23./ Isépy Tamás: Gazdaság és erkölcs

29 Tudományos Mozaik 6. TPF rábban TGM szavaival jellemzett rendszert is éppen ezek a vállalatok építették ki és tartották, tartják életben, természetesen a társadalmi felelısségvállalás mellett. Az értékvesztés kérdésében való eligazodáshoz Hankiss Elemér szociológus ad útmutatót, amikor a célok, értékek és magatartásformák viszonylatában szembeállítja a hagyományos értékeket az újakkal, a következıképpen foglalja össze: Szeresd felebarátodat!? Szeresd önmagadat!, Áldozd föl magad!? Valósítsd meg önmagad!, Légy becsületes!?, Légy sikeres!, Dolgozz!? Élvezd az életet!, Élj takarékosan!? Fogyassz!,? Becsüld meg azt, amid van!? Szerezz minél többet!,? Teljesítsd kötelességedet!? Védd meg jogaidat!,? Bőnös vagy!? Ártatlan vagy!, Az élet célja az üdvösség!,? Az élet célja a boldogság!, Rabár Ferenc a Pax Romana kongresszuson tartott elıadásában fogalmazta meg, hogy A világ súlyos és permanens válságban él, és ennek okaira is részletesen rávilágít. Kijelenti, hogy a liberalizmus és a szocializmus gazdasági rendszere összeomlott, majd megállapítja, hogy A kapitalizmus egyáltalán nem gyızött, csak eddig még nem omlott össze. Válaszai a társadalmi kérdésekre ugyanolyan féloldalasak és torzak, mint a szocializmus válaszai, a problémák pedig, melyekre válaszolnia kell, robbanásszerően megnövekedtek a huszadik.század folyamán. Rabár Ferenc szerint a világgazdaság jelenlegi formációja az erkölcstıl tudatosan és módszeresen megtisztította magát, ennélfogva a világ gazdasági válsága mélyén súlyos erkölcsi válság van, melynek megoldása új paradigmát igényel, az új paradigma legfontosabb vonásaként a gazdaságnak gazdaságon kívüli, erkölcsi célokat kell követnie. II.János Pál pápa Sollicitudo rei socialis kezdető enciklikájának 39.pontja szerint: 13 A szolidaritás gyakorlata minden közösségben akkor hatékony, ha különbözı tagjai egymást személynek ismerik el. Akiknek nagyobb a befolyásuk, mert nagyobb vagyonnal és több szolgáltatással rendelkeznek, érezzék magukat felelısnek a leggyengébbekért és legyenek készek részt adni tulajdonukból. És az európai társadalmakban is mintha megindult volna az értékek visszaszerzésének folyamata. A londoni székhelyő Üzleti Etikai Intézet (Institute of Bussines Ethic) kategorizálta azokat a problémákat, amelyekkel kapcsolatban súlyos etikai kérdések merülhetnek fel a vállalatok mőködése során. A hatvan problémát jelöltek meg, köztük a termékfelelısséget, reklámozást, garanciavállalást, a szerviz információkat, a tulajdonosi és befektetıi érdekeket, a vállalati mérleg és eredmény-kimutatást, munkahelyi környezetet, a bérezést, a környezet védelmét. Isépy Tamás már említett elıadásában sorra vesz néhány olyan értéket, erkölcsi elvárást és célt, amelyek segíthetnének feloldani a gazdaság és az erkölcs között jelenleg érzékelhetı ellentétet. Szerinte a teljes szabadság korlátozását elısegíthetné a szolidaritás és a közjó szolgálata, ami alapja lehetne a vállalatok társadalmi felelısségvállalásának is. A szabadság korlátjaként elfogadott közjó fogalmának értelmezéséhez Isépy a II.Vatikáni Zsinat Gaudium et Spes konstituciójának 26.pontját veszi alapul, mely szerint a közjó nem más, mint azoknak a társadalmi életfeltételeknek az összessége, amelyek mind a csoportoknak, mind az egyes tagoknak lehetıvé teszik, hogy teljesebben és könnyebben elérjék tökéle- 13 Ioannes Paulus PP. II Sollicitudo rei socialis,

30 A vállalatok társadalmi felelısségvállalásáról Menyhártné dr. Zsiros Mária tességüket. A keresztényszociális és kereszténydemokrata társadalom-felfogás számára például egyértelmő, hogy a magántulajdon szabadsága a közjó érdekében korlátozható, míg a neoliberális felfogással azonban ez nem egyeztethetı össze. Egy újabb érték Isépy megközelítésében a társadalmi igazságosság, ami a gazdaság és az erkölcs közötti ellentét feloldásában segíthet. A már hivatkozott Gaudium et spess konstitúció 29. pontja így fogalmaz a társadalmi igazságosságról: Noha az emberek között léteznek jogos különbségek, a személyek egyenlı méltósága mégis megköveteli, hogy mindenki számára emberibb és méltányosan egyenlı életfeltételeket teremtsenek. A társadalmi igazságosság erkölcsi követelménye a gazdasági életben tehát nem lehet más, mint az esélyegyenlıség biztosítása, a javak értelmes elosztása, az elesettek támogatása. Ezek az erkölcsi követelmények a gazdasági életben ma, részben a vállalatokra bízva vagy érvényesülnek, vagy nem, attól függıen, hogy a vállalatok irányítói milyen erkölcsi értékrendet képviselnek. A termelés és fogyasztás, a szolgáltatók és megrendelık, az eladók és vevık, a termelık és fogyasztók viszonyára jellemzı erkölcsiség alapvetı meghatározója a gazdasági élet etikai minıségének. A Gaudium et Spes konstitució 64. pontja a következıket tartalmazza: a termelés alapvetı célja nem a termékek halmozása sem pedig a haszon vagy a hatalom, hanem az ember szolgálata. A termelés és fogyasztás vonatkozásában igényelt és érvényesíteni kívánt értékeket a legtisztábban és a legtömörebben a Centessimus annus 14 enciklika foglalja össze a következıképpen: A fejlıdés elızı szakaszaiban az ember mindig a szükségletek kényszere alatt élt. Igényei csekélyebbek voltak, s valamiképpen testi adottságai határozták meg. Amikor az új szükségleteket és kielégítésükre az új módszereket meghatározzák, mindenképpen a teljes emberképet kell figyelembe venni, amely átfogja léte minden dimenzióját és fizikai és ösztönös világát alárendeli belsı és lelki világának. Átfogó nevelı és kulturális tevékenységre van tehát sürgısen szükség, amely magában foglalja a fogyasztók nevelését, hogy képesek legyenek okosan választani, továbbá a felelısségtudat kialakítását a termelık és különösen a társadalmi kommunikációs eszközök szakembereinek körében anélkül, hogy a közhatalomnak be kellene avatkoznia. (36.pont.) Az enciklika külön is felhívja a figyelmet egy eddig még nem érintetett területre, a társadalmi kommunikációra, nagy valószínőséggel azért, mert a társadalomra folyamatosan és kikerülhetetlenül zúduló médiareklám szükségtelen fogyasztói igényeket gerjeszt, és szédelgı feldicséréssel félretájékoztat. A jelenlegi válság nem kis mértékben köszönhetı a reklámokkal is generált túlzott mértékő fogyasztásnak. Vizsgálandó kérdés, vajon a vállalatok társadalmi felelısségvállalása kiterjed- e, illetve ki kellene-e, hogy terjedjen ezekre a területekre is? Mi is tehát a vállalatok társadalmi felelısségvállalása? Véleményem szerint nem más, mint egy ügyes marketing módszer, aminek a bevezetése olyan jól sikerült, hogy egyúttal áruvá, eladható termékké is vált. Nem kell a neoliberálisoknak és elvetik a konzervatívok is. A 14 Ioannes Paulus PP. II Centesimus annus

31 Tudományos Mozaik 6. TPF társadalomnak, a fogyasztóknak sok erkölcsi és anyagi kára származik belıle, hiszen velük fizettetik meg a jótékonyan visszaosztott pénzeket. Honnan ered a vállalatok társadalmi felelısségvállalása,, milyen szándék hozta létre, kik és milyen célból mőködtetik, kinek az érdekében, a neoliberalizmust vagy mást kell áldani vagy átkozni a jelenség miatt? A témát történeti, közgazdasági és erkölcsi megközelítésben részletesen körbejárjuk egy hosszabb lélegzető munkában, aminek ez a tanulmány egy részét képezi csupán. További gondolkodásunk egyik vezérmotívuma Polányi Károly következı gondolata: A társadalom védelme mindenek elıtt az uralkodók feladata, akik közvetlenül érvényre tudják juttatni akaratukat. A gazdasági liberálisok azonban nagyon is készségesen feltételezik, hogy a gazdasági uralkodók hajlamosak a jótékonyságra, míg a politikai uralkodók nem. Adam Smith szerint viszont a politikai uralkodóknak lehetnek alattvalóik érdekeivel párhuzamos érdekeik, hiszen az alattvalók gazdagsága növeli az ı jövedelmüket. A kereskedık érdekei azonban magától értetıdıen kibékíthetetlen ellentétben állnak a fogyasztók érdekeivel /Polányi Károly: A nagy átalakulás. 216.p./

32 A vállalatok társadalmi felelısségvállalásáról Menyhártné dr. Zsiros Mária Irodalomjegyzék Almási Miklós: Hová tőnt az a rengeteg pénz? Athenaeum Kiadó, Bp Asztalos László György: A pénz/ügyesek/ felelıssége a válságban. Globális válság-totális csıd. in Mozgó Világ 2009/9. Friedman, M: The Social Responsibility of Business is to Increase Its Profits. NewYork Times Magazine, 13rd September Albert O. Hirschman: A jövedelemegyenlıtlenségekkel szembeni változó tolerancia a gazdasági fejlıdés folyamatában. Fordulat, 2009/ pp. Hankiss Elemér: Átmenet megújulás regresszió? In. Merre tovább Magyarország? Új Palatinus Könyvesház Kft., Bp p. Isépy Tamás: Gazdaság és erkölcs. Kiss Endre: A szociáldemokrácia neoliberális fordulata. Polányi Károly: A nagy átalakulás TGM: Képek Gyurcsány falán. Élet és Irodalom, augusztus 23./ Tóth Gergely: A valóban felelıs vállalat. Környezettudatos vállalatirányítási Egyesület., Bp

33 Tudományos Mozaik 6. TPF A MAGYAR HATÁR MENTI KAPCSOLATOK VÁLTOZATAI Dr. Mezei István fıiskolai docens, Tomori Pál Fıiskola A határ menti kapcsolatok a 20. század folyamán jelentıs változásokon estek át. Az európai Unióhoz való csatlakozás is markánsan megváltoztatta a feltételeket. A nemzeti érzelmeken alapuló kapcsolatokat egyre nagyobb arányban kezdte fölváltani a projektalapú együttmőködés. Az alkalmi beruházásoktól elmozdulás történt a szolgáltatások megszervezése felé. A különbözı erejő vonzáskörzetek, az eltérı társadalmi és gazdasági viszonyok határszakaszonként eltérı megoldásokat hoztak. Bevezetés Az európai társadalomfejlıdés szorosan összekapcsolódott a mindenkori állami élet megszervezésével. Ez többek között azzal járt, hogy egy-egy uralkodóház, majd késıbb az egyes nemzetállamok úgy építették ki a döntéshozás szerveit, hogy azok hierarchikus rendbe tagolódtak. Ez a jelenség a településszerkezetben jól láthatóan visszatükrözıdött, a közutak és az épületek kıbe öntött térszerkezetében. Mind a királyságok, mind a nemzetállamok esetében a fıvárosok voltak a legnagyobbak, a legfejlettebbek. A döntéshozás szervei folyamatosan hozzájuk kötıdtek, bennük épültek fel ezek központjai, miközben a gazdasági élet országos jelentıségő üzemei is itt voltak. Igaz, ezek ágazatai idıben változtak. A kézmőves ipar mővelése átváltott gyáripari termelésre, majd a 20. századtól a szolgáltatások szerepe nıtt meg, de a fıvárosok döntési központ szerepe nem változott. Miközben az uralmi központok nagyfokú állandóságot képviseltek, az egyes országok perifériái, azaz határ menti területei gyakran cseréltek gazdát. Ebbıl a szempontból állíthatjuk, hogy Európa történetének állandó jellemzıje a határok változása. Alig van ezen a kontinensen olyan határ, amely több évszázadon keresztül változatlanul választott volna el két országot, általánosabban fogalmazva két uralmi területet. Példaként megemlíthetı a spanyolfrancia határ, vagy a román-bolgár határ. Mindkét esetben a földrajzi tényezı elválasztó szerepének is nagy fontossága volt abban, hogy a határ változatlan volt évszázadokon keresztül napjainkig. A Pireneusok és a Duna azonos szerepet töltöttek be. A magas, nehezen áthatolható hegyvonulat, valamint a széles, átjárók és hidak nélküli folyó biztosította az áthatolhatatlanságot. A két tényezı, a döntési központok kiemelkedı fejlettsége és a perifériák folyton változó helyzete azt eredményezték, hogy a központokból kifelé, az egyes országok szélei felé haladva egyre hátrányosabb helyzető térségekkel lehetett találkozni Európa-szerte. A 20. századra állandósult az az állapot, hogy a határ menti területek perifériaként funkcionáltak, az ott élık életszínvonala jóval alacsonyabb volt a központokban lakókéhoz képest. (Ez érvényes az ún. belsı perifériákra is, hiszen a hierarchikus hatalommegosztás ténye miatt az alsóbb döntési központok is fejlettebbek voltak a környezı településekhez képest.) Viszont a 20. századra jelentısen megváltozott a társadalmak szerkezete. Különösen az 1960-as évektıl kezdve mutatható ki, hogy az iskolázottság foka egyre magasabb lett, illetve egyre nagyobb arányban végeztek magasabb iskolákat egy-egy (nyugati) ország lakosai. Ez befolyásolta a nemzetállami demokráciák továbbfejlıdésének irányát is, mert a döntéshozó szervek tagjai sorában egyre nagyobb számban jelentek meg a középosztály tagjai. Fölértékelıdött a diplomások társadalmi-politikai szerepe, illetve a vállalkozók is egyre nagyobb arányban kerültek ki a magasabb iskolai végzettségőek körébıl. Sok más tényezıvel együtt mindez közrejátszott abban, hogy változni kezdett a döntéshozás módszere. Az európai demokratizálódás jegyében a pápai enciklika szubszidiaritási elvének megfelelıen egyre alacsonyabb szintre kerültek a döntések

34 A magyar határ menti kapcsolatok változatai Dr. Mezei István Az egyes térségek jóléti színvonalának emelése pedig az európai regionális politika elfogadott irányelvévé és gyakorlatává vált. Ennek keretében került sor a határ menti térségek hátrányos helyzetének fölismerésére is. A holland-német határon merült föl elıször élesen az a kérdés, hogy miért nem járhat át dolgozni a határ német oldalán élı munkanélküli a közeli holland nagyváros munkahelyeire? Miért nem lehet a sürgısségi kórházi ellátást úgy megszervezni, hogy a szaporodó balesetek áldozataitól ne azt kérdezzék a mentık elıször, hogy milyen állampolgár, hanem vihessék a legközelebbi kórházba, a határra való tekintet nélkül. Ezek a törekvések beleillettek a második világháborút követı kereszténydemokrata törekvésekbe, amelyek a két nagy európai nép, a franciák és a németek összebékítésén fáradozott. Robert Schuman francia külügyminiszter és Konrad Adenauer német kancellár által létrehozott Európai Szén- és Acélközösség létrehozása mögött ez az eszme húzódott meg 1. A politikai eszmék változása tehát a hatalomkoncentrációval szemben a hatalom megosztása irányába tett politikai és gyakorlati lépésekkel bıvültek. A régiók Európájának gondolata is a központosítás feloldására irányul. Politikai értelemben az egyközpontúsággal szemben a többközpontúság, a szórt központok kialakításának az idejét élik a nyugati társadalmak. Az európai határok mentén a fentiekkel összhangban jelentek meg azok a kapcsolatok, amelyeket eurorégió néven ismerünk. Ezeket a szervezeteket határ menti önkormányzatok hozták létre azzal a szándékkal, hogy keressék a közös megoldásokat a saját, illetve a másik fél problémájának megoldására. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a határok által elválasztott terek és települések vonzáskörzetének szándékolt megformálása lett a közös cél. Ez az alulról jövı kezdeményezés a határ mentén élı egyének és települési közösségek saját, illetve összeegyeztethetı közös érdekeit tartotta szem elıtt, amikor munkacsoportjaik egy-egy fölmerülı kérdés megoldására vállalkoztak. Az egyéni gazdálkodók, vállalkozók, illetve az önkormányzatok hatáskörébe esı tevékenységek (pl. a kommunális szolgáltatások) összehangolása voltak az elsı megoldandó leckék, majd ezen a talajon kezdtek a nagy rendszerek oktatás, szociálpolitika, egészségügy összeillesztésére is, de már jóval kisebb eredménnyel. Az eurorégiók története azt mutatja, hogy az eltérı népek és kultúrák, az eltérı szabályozásból adódó különbségek feloldásának laboratóriumai lettek az idık során. A határ menti kapcsolatok történelmi kerete Magyarországon Magyarország esetében a történelem a fentiekhez hasonló, de néhány ponton jelentıs eltéréseket hozott. A legnagyobb különbség az, hogy az országhatár 1918-ig tulajdonképpen alig változott ig, a török végzetesnek bizonyult gyızelméig többször elıfordult, hogy bıvült az ország területe, a korra jellemzı dinasztikus háborúk következtében. Viszont a török hódítás után az ország területe nem változott, csak az államterület szabdalódott idırıl idıre. A legjelentısebb változást a török hódoltságon kívül a Habsburg-birodalomhoz csatolás jelentett, de ez is dinasztikus alapon történt. A nemzetállami kort azonban Magyarország szinte változatlan határokkal érte meg, igaz belsı nemzeti tagoltsága szélsıségesen nagy lett. 1 A francia kormány javaslata, hogy a francia és német szén- és acéltermelést együttesen egy közös Fıhatóság ellenırzése alá helyezzék, egy Európa más országai elıtt is nyitva álló szervezet keretein belül. A termelés egyesítése azonnal biztosítaná a gazdasági fejlıdés valós közös alapjait, az európai szövetség elsı lépését, és ezáltal megváltoztatná ezeknek a hosszú idı óta hadifelszerelések gyártásának szentelt vidékeknek a sorsát, amelyek a fegyverkezés legelsı áldozatai voltak. Az ily módon a termelésben kialakuló szolidaritás világossá teszi, hogy ettıl kezdve bármiféle háború Franciaország és Németország között nemcsak elképzelhetetlen, hanem gyakorlatilag is kivitelezhetetlen lenne. A termelés ily módon megvalósuló erıteljes egysége, amely minden, szabad akaratából csatlakozni kívánó ország elıtt nyitva áll, és amely a tagállamoknak az ipari termeléshez szükséges alapvetı anyagokat egyenlı feltételek mellett fogja biztosítani, megveti a gazdasági egység tényleges alapjait. (Robert Schuman francia külügyminiszter május 9-i nyilatkozata. Részlet.)

35 Tudományos Mozaik 6. TPF A hatalmi központ azonban nem tudott olyan földrajzi helyet találni, amely az európai fıvárosok mozdulatlanságához hasonló állandóságot biztosított volna. A török behatolása után az ország fıvárosa Pozsony lett háromszáz éven át. A török kiőzése után is csak lassan, szakaszosan kezdett Buda, Óbuda és Pest jelentısége növekedni. Ez az oka annak, hogy a reformkortól kezdve oly nagy léptékben fejlıdött ez a város, illetve hogy az országban közmegegyezés volt abban a tekintetben, hogy Béccsel szemben kell egy igazi nagyváros. Ez lett 1873-tól a szándékosan világvárossá fejlesztett Budapest. Ez azzal a következménnyel járt, hogy a fıvároshoz képest a többi város lélekszáma, hatalmi, gazdasági, kulturális súlya jóval kisebb volt. Regionális központtá válásuk is csak megkezdıdött a dualizmus korában, de kiteljesedni nem tudott. Viszont így is alkalmasak lettek arra, hogy az új országokban valamilyen központ szerepét töltsék be. Pozsonyból fıváros lett, Kassa, Nagyvárad, Arad és fıleg Temesvár mára regionális központok lettek. A túlságosan is friss határváltozás, valamint a magyar lakosság egyharmadának elcsatolása sokkal nehezebbé tette az 1918 utáni évtizedekben, hogy bármiféle kölcsönös együttmőködésen alapuló határ menti kapcsolat alakuljon ki a Kárpát-medencét érintı országok között. Az elsı évtizedekben átjártak a határon az egymástól elszakított rokonok, átjártak a gazdák is, hogy megmőveljék a másik oldalra került földjeiket. Az elkülönözés nehezen kivitelezhetı folyamatát a kommunista hatalomátvétel valósította meg 1947 után, miközben az új szomszédos államokban etnikai tisztogatással fölérı magyarüldözés változtatta meg az addigi nemzetiségi arányokat. A szovjet birodalomépítés érdekeivel azonban ellentétes lett volna a birodalmon belüli feszültségek fönnmaradása, ezért leállította a magyarüldözés látványos elemeit, de az államilag szervezett asszimilációt eltőrte. Másrészt a szovjet birodalom lényegéhez tartozott a másoktól való elzárkózás, a zárt ideológiai, politikai és gazdasági rendszer létrehozása, ezért az egymás közti határok lezárását a rendszer védelmével magyarázva meg is valósította. A csatlós országok közötti együttmőködés beszorult a párt- és állami vezetık által engedélyezett keretek közé. Engedélyezési eljárások kellettek mind a személyes találkozások megvalósulásához, mind a településközi együttmőködések, vagy a mezıgazdasági gépcserék, az ipari ingázás megszervezéséhez. Az 1980-as évek enyhülési politikája vezetett a turizmus föllendüléséhez, ami elsısorban a kisemberek személyes használati cikkeinek beszerzésére korlátozódott. A vásárlásokban kimerülı turizmus mozgatója a saját országban hiánycikknek számító termékek beszerzése, vagy az olcsóbb termék (benzin) megvásárlása volt. Viszont szó sem volt a határ menti területek, a perifériák gazdasági, közlekedési fejlesztésérıl. A Magyarországgal határos hét másik Kárpát-medencei ország viszonyulása Magyarországhoz és a magyar határ menti kapcsolatokhoz nagyon hasonló volt. Mivel a saját nemzeti államaik kiépítése volt a cél, ezért épp a magyarnak minısülı múltat törekedtek végképp eltörölni. Ezért mindenütt átszervezték a közigazgatást, vagyis új közigazgatási határokat jelöltek ki, lehetıleg új központokat neveztek meg. Szlovákiában a határtól távolabbi településekbıl lettek közigazgatási központok, Romániában a nagy határ menti városok elrománosításával biztosították a hajdani magyar központok hőségét. A gazdasági élet szervezésekor mindenütt törekedtek arra, hogy a vonzáskörzetek az új országok belseje felé irányuljanak, a munkaerı áramlása, az áruforgalom az ország belseje felé vigye a személyeket és a tárgyakat. A határ menti területek perifériává váltak. Az addigi helyi kapcsolatrendszert visszafejlesztették. Megszüntették a korábbi vasúti közlekedést, elvágták a közúti közlekedés lehetıségeit. A szigorúan ırzött határokon csak az átkelıhelyeken lehetett az 1960-as évektıl kezdve átjutni. A legellenségesebb megoldást Jugoszlávia felé alkalmazták, ahol betonbunkereket építettek az ellenséggé vált ország elszigetelésére. Ezeket nevezte a népnyelv békegalambfészeknek. Ausztria felé pedig acélkerítés nehezítette az átjutást. Aknazártól a szovjet-magyar határ sem volt mentes. A szovjet katonai terveknek megfelelıen ilyen szélsıséges ám hadászatilag csekély feltartó erıvel bíró mőszaki megoldásokkal tudatták a lakosokkal, hogy új világ kezdıdött

36 A magyar határ menti kapcsolatok változatai Dr. Mezei István Ez változott meg az 1990-es években. A szovjet birodalom felbomlásával, a hódoltsági terület felszabadulásával a sok kis ország számára megnyílt a lehetıség, hogy kilépjen a szabad világba, és politikai értelemben polgári demokráciákat építsenek, gazdasági értelemben pedig piacgazdaságot. A rendszerváltás kényszere megváltoztatta az addigi államszervezés kényszerően központosított jellegét. Elıtérbe kerültek az önkormányzati megoldások, aminek következtében a helyi közösségeknek lett befolyása saját településük fejlıdésére. Ez volt az a belsı mozgatóerı, ami a határ menti települések életében meghozta a másik oldal, a másik ország közeli településeihez való viszony megváltozását. Az Európai Unióval határos új országok közben lehetıséget kaptak a csatlakozásra, és ennek reményében átvették az ott létezı szervezeti formákat. Mivel ezeket a lépéseket az Európai Unió anyagilag is támogatta, az együttmőködési kísérletek sok eredményt értek el. A dolgozat további része az 1990 utáni együttmőködések változatait részletezi. A magyar határ menti kapcsolatok változatai A nemzeti együttérzés kifejezésétıl a szolgáltatások szervezéséig (A demonstratív reprezentativitástól a praktikus partnerségig) A települések között kialakult testvértelepülési viszonynak kezdetben erıs politikai felhangja volt. A kommunista diktatúra évtizedeiben kifejezetten a munkásállamok közötti barátságot kellett erıltetni. Emögött csak rejtve, bújtatva jelenhetett meg a magyarok iránti szolidaritás kifejezése után a magyar nemzetiségőek iránt megnyilvánuló együttérzés látványos megjelenési formája lett a testvértelepülési szerzıdések aláírása, a kölcsönös látogatások megszervezése elsısorban nemzeti ünnepek alkalmával. A nemzeti tudat ápolása, erısítése egyre gyakorlatiasabb együttmőködési formákban fejezıdött ki. A civil szervezetek, az egyes önkormányzati intézmények együttmőködése jelzi ezt az irányt. A hasznosság irányába tett fordulatot hozta meg az Európai Unió pénzügyi támogatása elıször a PHARE CBC, aztán az INTERREG keretében. A megszerezhetı pénz reményében nekilendülı együttmőködések még a tervezés idıszakában sőrő intézményi hálózatot fontak a határ két oldalán lévı települések között. Ekkor terjedt el viharos gyorsasággal az eurorégiók megszervezése körben a teljes magyar határszakaszon. A testvértelepülési kapcsolat A testvértelepülési kapcsolatok egyik jellemzıje, hogy nem szorítkozik a határ menti kapcsolatokra, hiszen akár más földrészen lévı településsel is hozhat létre együttmőködést. Ezért ez a kapcsolatrendszer a transznacionális kapcsolatok közé tartozik, habár a határhoz közeli települések természetesnek veszik a határ másik oldalán lévı településsel kialakítandó együttmőködést. A testvértelepülési kapcsolatok folyamatosan bıvültek. Az idık változásával azonban egyre inkább átcsúsznak a projektalapú együttmőködésekbe, illetve ezt követıen a szolgáltatások megszervezésébe. A világra nyitott körülmények között, az Európai Unió tagjaként a magyar városokkal, falvakkal szomszédos országok városai és falvai is éltek a lehetıséggel, és számos más településsel hoztak létre hivatalos kapcsolatot. A pályázati piacon zajló projektalapú együttmőködések A projektalapú együttmőködések jellemzıje, hogy valamilyen közös beruházásra összpontosítanak. A beruházás általában egyszeri összefogást kíván, amit önerıbıl, társadalmi munkában is meg lehet szervezni. A nagyobb léptékő feladatok megvalósításához azonban már jelentısebb mennyiségő pénzre van szükség, viszont a pénzforrások szőkössége, illetve még inkább a hátrányos helyzet, a pénzszerzés kényszere miatt csak pályázati forrásokból tud

37 Tudományos Mozaik 6. TPF ják céljaikat megvalósítani. Így lesznek az emberi igényekbıl projektek. Mivel az igényekhez képest csak a szerencse juttat egy-egy települést abba a kedvezı helyzetbe, hogy sikerrel pályázhasson, a pályázatírás mindennapi eseménynek, egy pályázat megnyerése viszont kivételes eseménynek számít. A határ menti együttmőködéseket kezdetben a PHARE CBC program segítette. Az elsı projektalapú PHARE CBC program a magyar-osztrák határon indult, ezt követte a magyar-szlovák és a magyar-román határon meghirdetett program. Az osztrákok érdekérvényesítı erejét jelzi, hogy mindig a magyar-osztrák határ kapta a legtöbb pénzt tervei megvalósítására. Euroregiós kapcsolat Európában már ötven éves hagyománya van az eurorégiós együttmőködésnek. Tevékenységük a mai, határok nélküli Európában is fontos, mert az országhatárok mentén élık hátrányos helyzetüket szeretnék oldani ennek a szervezeti formának a segítségével, amelyben résztvesznek a helyi és a regionális hatóságok képviselıi, a társadalmi és a gazdasági élet szereplıi. Az önkormányzati szereplık jóvoltából politikai döntéshozó szereppel is bírnak, emiatt kapcsolódni tudnak a hazai és az európai döntéshozó szervekhez. Erejüket jelzi, hogy létrehozták az Európai Határ menti Régiók Szervezetét (ABRD), amely már az Európa Tanács és az Európai Unió határ menti együttmőködést érintı politikájának kialakítására is befolyással van. Megteremtették a nemzetközi jogi kereteket, kialakították a pénzügyi támogatások politikáját. Ez utóbbiak sorába tartozik az INTERREG, a PHARE CBC, a TACIS CBC programok futtatása Az eurorégiók szervezeti felépítésében többféle minta figyelhetı meg. Egy részükben a határ két oldalán tükörszervezetek alakulnak, amelyek sokszor megtévesztıen önmagukat is eurorégiónak nevezik, majd a két tükörszervezet köt együttmőködési megállapodást egymással. A másik modell szerint a résztvevı tagok saját maguk kötnek együttmőködési szerzıdést mindkét oldalról. Választott testület, elnök, illetve elnökség, titkárság (munkaszervezet), valamint munkacsoportok alkotják az eurorégiók közös szervezetét. Ezeket a tagok választják, illetve a munkabizottságokba a résztvevıket delegálják. A titkársági, illetve munkaszervezet funkcióra csak néhány eurorégió esetében hoztak létre önálló irodát. Ezzel szemben több eurorégióban fordul elı, hogy valamelyik tag mőködteti a munkaszervezetet, esetleg mindegyik oldalon van egy-egy titkárság (pl. Kárpátok Eurorégió). Ahol közös jogi személyiségő szervezetet hoztak létre, ott nyilvánvalóan van egy konkrét központ, székhely, s a másik ország(ok)ban iroda. A titkárság vagy munkaszervezet mőködési költségeit általában a tagok éves befizetései fedezik, a legtöbb esetben a lakosságszám szerint, de van rá példa, hogy egyenlı arányban. Az eurorégiók azonban nem kaptak sem Magyarországon, sem a szomszédos országokban kiemelt figyelmet. Nem lettek elınyökkel bíró jogalanyok, nem kaptak törvényi támogatást. Így csak egy próbálkozás voltak annak a feladatnak a megoldására, amit a határ menti együttmőködés jelent. A határ menti együttmőködések európai gyakorlata újabb jogi formát eredményezett, ez az európai területi együttmőködési csoportosulás. Az Európai Területi Együttmőködési Csoportosulás (EGTC ) 2006 júliusában hozta meg az Európai Parlament és a Tanács az 1082-es számú rendeletét az európai területi együttmőködési csoportosulásról (EGTC). Ez az együttmőködési forma válasz volt azokra a nehézségekre, amelyek például az eurorégiós együttmőködésekben akadályozták a közös és eredményes munkát. Kiküszöbölni szándékoznak a jogbizonytalanságot a csoportosulás jogalanyiságának elismerésével. Önállóságát kívánják növelni azzal, hogy ingó és ingatlan vagyonnal rendelkezhet, személyzetet foglalkoztathat és bíróság elıtt eljárhat. Mozgásterüket növeli, hogy nemcsak a közösségi alapokra számíthatnak programjaik tervezésekor, megvalósításakor, hanem ettıl függetlenül a saját országuk nemzeti vagy területi forrásaira is, de akár saját erejükre is, bármilyen más hozzájárulás nélkül. A csoportosulá

38 A magyar határ menti kapcsolatok változatai Dr. Mezei István sok tagjai lehetnek: tagállamok, regionális és helyi hatóságok, egyéb közjogi intézmények, amelyeknek a körét a rendelet szabályozza. Az európai területi együttmőködési csoportosulás elsı ízben teszi lehetıvé, hogy a különbözı tagállamok hatóságai a nemzeti parlamentek által ratifikált nemzetközi szerzıdések nélkül mőködjenek együtt. Mindazonáltal a tagállamoknak jóvá kell hagyni a leendı tag részvételét a csoportosulásban, csakúgy, mint annak hatáskörét és feladatait. Egy csoportosulást létrehozó egyezmény értelmezésére és végrehajtására annak a tagállamnak a joga alkalmazandó, amelyben a csoportosulás létesítı okirat szerinti székhelye található. A tagállamok szuverenitásának védelmét szolgálja, hogy a csoportosulás által hatóságként gyakorolt hatáskörök nem érinthetik a rendırségi és szabályozói, azaz törvényhozói hatásköröket, nem láthatnak el igazságügyi és külpolitikai feladatokat. A csoportosulás feladata a gazdasági és társadalmi kohézió erısítése. A rendelet kötelezi a tagállamokat, hogy tegyék meg a végrehajtásához szükséges intézkedéseket és hozzák meg a rendelet hatékony alkalmazásának biztosításához szükséges rendelkezéseket. A rendeletet augusztus 1-tıl teljes egészében kötelezı és közvetlenül alkalmazandó valamennyi tagállamban. Nemzeti rendelkezések elızetes elfogadása nélkül is lehet csoportosulásokat létrehozni. Magyarország 2007 júniusában elfogadta a törvényt. A határon átnyúló fejlesztési programok, gazdasági és társadalmi együttmőködések keretei alapvetıen megváltoznak 2008-tól. Egyrészt schengeni belsı határok megszőnésével a gazdasági kapcsolatok erısödnek, új együttmőködési modellek jönnek létre. Másrészt az együttmőködési csoportosulást szabályozó rendelet várható hatásaként esély van a határ két oldalán lévı kistérségek szerves, egybefüggı fejlesztésére a határon átnyúló vidékfejlesztési programok megvalósításával. Az EGTC rendelet értelmében az együttmőködı csoportoknak képeseknek kell lennie az EU által társfinanszírozott együttmőködési programok (ERFA, Strukturális Alapok) és az állami vagy regionális/megyei/járási szinten kezdeményezett programok végrehajtására. E tekintetben a menedzsment feladatokat ellátni képes mikrotérségi munkaszervezetek felkészítése elsıdleges fontosságú, mert csak így nyílik lehetıség arra, hogy az együttmőködı települések valós igényeinek megfelelı területi együttmőködések és programok meg is valósuljanak. Magyarországon az elsı csoportosulás január 27-én Fehérgyarmaton jött létre. Az Ung-Tisza-Túr Európai Területi Együttmőködési Csoportosulás egyezményét a négy ország alapító önkormányzatainak polgármesterei írták alá. Céljuk a folyók völgyében található 216 település mintegy 400 ezer lakosának gazdasági- kulturális együttmőködésének elımozdítása. A csoportosulás három fıs munkaszervezetének központja a magyarországi Túristvándiban, a polgármesteri hivatalban van. A szervezet elızményeként 2000-ben 15 taggal megalakult Beregvidéki Határ menti Önkormányzati Társulás (Kárpátinfo 2007). Az együttmőködések következményei A közös tervek készítésének feltétele a valóságos viszonyok föltárása, a helyzetelemzés. Erre alapozva lehet elkészteni a terveket. A helyzetelemzés elkészítése egyre nagyobb szakértelemmel történik, néha kutatók igénybevételével, néha saját szakemberek bevonásával. A helyzetfeltáró tanulmányok egyre inkább komoly statisztikai, adatgyőjtı tevékenységre épülnek. Elemzik a települések, a térség viszonyait, ezekre támaszkodva elképzelik az ott várható, tervezhetı fejlesztéseket. Az együttmőködések tervezése során föl kell mérni a földrajzi teret, a népességet, a foglalkoztatottságot, a képzettséget, a gazdasági környezetet, a közlekedési lehetıségeket, stb. Ez mind azt feltételezi, hogy a tudomány, azon belül a földrajztudomány, a szociológia, a közgazdaságtan egyre több tétele, tanítása kerül be a köztudatba. A tervezésben résztvevık közé több szakma képviselıi tartoznak. Az önkormányzatok képviselıi, hivatali szakemberei mellé bevonják az államigazgatás szakértıit, a gazdasági élet szereplıit, vállalkozói érdekképviseleteket, civil szervezeteket

39 Tudományos Mozaik 6. TPF A tervezési intézményrendszer fölépítése, mőködésének módszere Magyarországon még nem jutott nyugvópontra. Folyamatosan változik a fejlesztések témája is. Kezdetben az elmaradott területek fejlesztésére akarták szorítani a kormányokat, aztán regionális egységek kerültek elıtérbe. Eleinte a nagy tervezési régiók, majd a kistérségek, amelyek egy-egy város körül találhatók. A közelmúltban fölbukkant az országos központok szerepének elıtérbe állítása a pólus-programmal, most lecsendesedni látszik és átveszi helyét általában a városok fejlesztésére való törekvés. A nyelvi nehézségek áthidalására jó szolgálatot tesz az angol nyelv, de erre egyik fél sincs igazából felkészülve, és az ott élık nem is tartják természetesnek. A most tanuló fiatal generációtól várják az angolnak mint közvetítı nyelvnek a könnyed, tárgyalóképes használatát, de a valóságban eldöntetlen kérdés, hogy melyik nyelv lesz a diplomáciai nyelv a kapcsolatok fenntartásában. A határnyitás következtében megindult a magyar nyelvismeret fölértékelıdése. Ma már keresik azokat az iskolázott fiatalokat, akik magyarul, szlovákul/ukránul/románul/szerbül/horvátul és angolul is beszélnek. Elsısorban a település- és területfejlesztésben, illetve a gazdasági életben nıtt meg irántuk a kereslet. Tervek a szolgáltatások közös szervezésére Az együttmőködés legteljesebb formája az, amikor a határra való tekintet nélkül, a fölmerült emberi és piaci igények kielégítése céljából összekapcsolódnak a szolgáltatások. Ez a leggyakorlatiasabb együttmőködési forma. Emögött többnyire intézmények állnak, például kommunális szolgáltató, iskola, egészségügy, szociális ellátás, mint emberi igényeket kielégítı szolgáltatások, illetve gazdasági szereplık, amelyek a piaci igényekre figyelnek a haszon reményében. A közvetítı szerepét a megyei önkormányzatok játsszák. Megkeresik azokat a szereplıket, amelyek hasonló feladatokat látnak el, megkeresik a tárgyalásra jogosult feleket, illetve elérik, hogy a tárgyalásra jogosult (állami-önkormányzati-gazdasági-civil) felek kezdjenek egymással tárgyalásokat. A szükséges adminisztrációs, hivatali, törvényismereti tudásukat adják a szolgáltatások összekapcsolásához. A szolgáltatásban közvetlenül résztvevı intézmények (kórház, orvosi szolgálat, mentıszolgálat, alsó- és középfokú iskola, szociális intézmény, kommunális szolgáltató, stb) ezek után fedik fel egymás elıtt, miben van erısségük, szabad kapacitásuk, miben van gyengeségük, kapacitásigényük. Elfogadott és rendezett az egészségügyben a sürgısségi ellátás kölcsönös teljesítése, államközi szerzıdések alapján. A programozott, a jelentkezı betegek állapotától függı, emiatt tervezhetınek, irányíthatónak mondható egészségügyi ellátás esetén azonban a társadalombiztosítási rendszerek megegyezése szükséges a betegellátás költségeirıl. Az egészségügy igen költség- és mőszerigényes. Ezért kell megvizsgálni, hogyan lehetne az együttmőködés keretében a teherelosztást megoldani. Meg kell vizsgálni, ki milyen területen áll jobban, mit fejlesztett jobban, amit föl tudna ajánlani a másik félnek valamiért cserébe. Elsı lépés a szakorvosi területek föltérképezése, ezt követi az elszámolási rendszer föltárása. Az ellátások költsége országonként eltérı, jelentıs árkülönbség van az országok között. A szomszédos országokban mőködı biztosítóknak nem éri meg, hogy a drágább szolgáltatást nyújtó magyarországi oldalon vegyék igénybe a kórházi ellátást a saját, azaz nem magyar állampolgárságú betegek. Hozzájárul a kapcsolatfölvétel nehézségeihez, hogy Magyarországon évek óta kiszámíthatatlan, hogy mi fog történni az egészségügyben. Ez megnehezíti a határon túli egységekkel való kapcsolatfölvételt. Az oktatásban, a szociális ellátásban és minden további szolgáltatásban az illetı szolgáltatás állami-önkormányzati költségeinek megtérítésérıl kell megegyezni. Az oktatásban eddig a nemzeti együvé tartozás érzése oldotta meg a fölmerült kérdéseket. A határhoz közeli városok középiskoláiban viszonylag nagy létszámban vannak nem magyar állampolgár diákok, azonban a fenntartók sokfélesége miatt megoszlanak a terhek. Például Sátoraljaújhely

40 A magyar határ menti kapcsolatok változatai Dr. Mezei István városában van megyei, városi és egyházi fenntartású középiskola, de létrejött a 2007-es tanévtıl egy olyan megoldás is, hogy a szlovák-magyar két tannyelvő általános iskola fenntartói jogai átkerültek az Országos Szlovák Kisebbségi Önkormányzathoz. Így a városban tanuló kb. száz diák taníttatásának költségvetési terhe megoszlik a sok fenntartó között. A szolgáltatások közös megszervezése mindkét ország részérıl igényli a törvények és rendeletek összehangolását a jogviszonyok, illetve a költségek megtérítése miatt

41 Tudományos Mozaik 6. TPF Irodalomjegyzék Mezei, István (2006) Állam ország régió és a valóság. TÉR és TÁRSADALOM pp. Mezei, István (2008) A magyar-szlovák határ menti kapcsolatok esélyei. Dialóg Campus Kiadó. Budapest-Pécs. Pálné Kovács Ilona (2001) Regionális politika és közigazgatás. Dialóg Campus Kiadó. Budapest-Pécs

42 - 42 -

43 Tudományos Mozaik 6. TPF MIT JELENT TUDÓS-DEMOKRATÁNAK LENNI? Dr. Miklós György fıiskolai tanár, Tomori Pál Fıiskola 30 éve hunyt el Bibó István Történelemfilozófiai töprengések Az idén emlékeztünk meg a legnagyobb magyar társadalomtudós, Bibó István halálának harmincadik évfordulójáról. Úgy gondolom, hogy munkássága különös jelentıségő és a maga korát messze megelızve hajszálpontos kordiagnózist, és irányt mutatott az egész magyar társadalomnak, kijelölte a jövı birtokbavételének legfontosabb sarokköveit. A legszerencsétlenebb korban élt, amelyben egy lángelme csak képes volt élni; a kor és annak hihetetlenül ostoba politikai rendszerei nem ismerték, nem ismerhették fel e halkszavú, szerény tudós lélekben, a korszakot formáló géniuszt. Csak remélni tudjuk, hogy a kései utókor fel fogja avatni jelképes emlékmővét a halhatatlanok csarnokában. Különösen idıszerőnek érezzük a legnagyobb magyar tudós, politikai gondolkodóról leírni gondolatainkat, mivel az idén emlékezünk meg halálának harmincadik évfordulójáról, valamint úgy látjuk, hogy eszmeiségének (sok esetben fájó) aktualitása mit sem vesztett az idık múltával. Sıt, bátran kijelenthetjük, hogy Bibó idıszerősége száz, vagy ezer év múlva sem fog változni és ugyanilyen fontos lesz, mint manapság, feltéve, ha még akkor létezik a magyar nemzet. Miben rejlik, ennek a merész, erısen túlzónak tőnı kijelentésnek a titka? Bibó társadalomtudományi gondolkodása, sajátos látásmódja, sıt attitődje, szinte észrevétlenül arra sarkallja az érdeklıdı, olvasó embert, hogy észrevegye, a nagy gondolkodó mélyebb, a történelmi múltban gyökerezı, onnan sarjadó eszmeiségének premisszái szinte nyílegyenes iránytőket mutatnak a kiszámíthatatlannak tőnı, ködös jövı felé, kijelölve a sajátos magyar és közép-kelet európai változások markáns trendvonalait. (Nem véletlenül használom, a változás szót a bizonytalan, a józan ésszel szinte verifikálhatatlan fejlıdés szó helyett). Ilyen értelemben elmondhatjuk, hogy az organikus (és az ontologikus) történelemszemléletnek nálánál nagyobb mővelıje és kutatója nemigen akadt, valamint amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy Bibónál, e sajátos, evolutív módon szemlélt történelem szinte kristálytisztán láttatni engedi azokat a történelmen átnyúló szerkezeteket, amelyek meglétének a nagy társadalomtudós oly kardinális jelentıséget tulajdonított. Így szinte tisztán válnak érzékelhetıvé a társadalmi és történelmi struktúrák legerısebb tartópillérei, valamint bizonyos mértékig kiszámíthatóvá válik a történelmi jövı. E sajátos történelemelméleti felfogás teoretikus kereteibe szervesen és elszakíthatatlanul illeszkedik a politikus Bibó személyisége, mind a koalíciós idıszakban, majd az 1956-os forradalomban, és mint agyonhallgatott, agyoncenzúrázott történelem-, és politikaelméleti gondolkodónak, mint a szellemi ellenállás jelképének élesen kirajzolt tudományos profilja, a Kádárrendszerben. Mivel Bibó István tudósi és politikusi munkásságával és magatartásával még napjainkban is a fájdalmasan mellızött hírességek sorába tartozik, úgy gondolom, hogy vázlatosan, a teljesség igénye nélkül, ismertetném a nagy gondolkodó életrajzát

44 Mit jelent tudós-demokratának lenni? Dr. Miklós György ben született Budapesten református családban ben kezdi meg tanulmányait a szegedi Ferenc József Tudományegyetem Jog és Államtudományi Karán ben Kényszer, jog, szabadság címmel publikációs munkája jelenik meg, ezzel pályázatot nyer, majd Summa cum laude doktorál ben a bécsi székhelyő Collegium Hungaricum egyéves tudományos továbbképzési ösztöndíját nyeri el ben a genfi székhelyő Nemzetközi Társadalomtudományok Akadémiáján folytat tanulmányokat. Tanára lesz Genfben Guglielmo Ferrero professzor, aki óriási hatást gyakorol az ifjú Bibó történelem- és társadalomszemléletére ben fogalmazógyakornok a budapesti Büntetı Járásbíróságon ben, a szegedi egyetemen, a Jog és Államtudományi Karon magántanári kinevezést kap, Jogbölcseletet tanít ben a budapesti Pázmány Péter Tudomány Egyetem Bölcsészettudományi Karán pályázatot nyújt be a Társadalomelmélet Tanszékre ban a kolozsvári egyetemen magántanári kinevezést kap ben tiltakozásul a német megszállás ellen, lemond a Magyar Jogi Szemle társszerkesztıi állásáról és békeajánlat tervezetet készít október 16-án a nyilasok az irodájában tartóztatják le ben belép a Nemzeti Parasztpártba ban a Belügyminisztériumban kap állást; ı lesz a Közigazgatási Vizsgabizottság elnöke. A Magyar Tudományos Akadémia, levelezı tagjává választja ben a Társadalomtudományi Intézet igazgatójának nevezik ki ban Szegeden Jogbölcseletet tanít tıl a budapesti egyetem könyvtárában dolgozik november 2-án belép a Petıfi Pártba; a Nagy Imre kormány államminiszterének nevezik ki. -November 4-én Kiáltványt, november 9-én Tervezetet készít a magyar kérdés kompromisszumos megoldására. Írásait az ENSZ-hez is eljuttatja májusában letartóztatják, és a Fı utcai börtönben 15 hónapot tölt vizsgálati fogságban augusztusában, A népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésével elkövetett és más bőntettek miatt jogerısen életfogytiglani fegyházbüntetésre, valamint vagyonelkobzásra és 10 éves politikai jogvesztésre ítélik. Büntetését a váci fegyházban kezdi meg; egy cellában raboskodik Déry Tiborral, Kosáry Domonkossal, Göncz Árpáddal és Marián Istvánnal ben szigorított körülmények között a márianosztrai börtönben ül április 4. alkalmával közkegyelemben részesül. -A Központi Statisztikai Hivatal Könyvtárában helyezkedik el, mint beosztott könyvtáros ben a genfi székhelyő Nemzetközi Társadalomtudományi Akadémia meghívja elıadónak. Útlevélkérelmét elutasítják, mondván Kiutazása sérti a Magyar Népköztársaság érdekeit. Fellebbezésére útlevelet ugyan még nem kap, de Kiutazása közérdekeket sért - formulával cserélik fel az elızıt ban a Legfelsıbb Bíróság rehabilitálja május 10-én szívinfarktusban meghal. Az óbudai köztemetıben helyezték örök nyugalomra. Bibó István munkásságának meghatározó alkotásait igyekszünk most bemutatni természetesen az írások keletkezése szempontjából az idırendiséget is szem elıtt tartva, valamint egy

45 Tudományos Mozaik 6. TPF szisztematikusan gondolkodó társadalomtudós konstruktív módon építkezı portréját is szándékozunk az olvasó elé tárni. Elöljáróban Bibó 1934-ben írt jogbölcseleti értekezésével, a Kényszer, jog, szabadság címő írásával foglalkozunk. Bibó jogbölcseletének alapjai formálódásához nagyban hozzájárult Horváth Barna professzor, oktató munkája, aki tanára volt a szegedi egyetemen. Bibó jogelmélete a Sein és a Sollen, a van és a kell megkülönböztetésén alapul. Bibó arra épít, hogy a kettı egymás negációja, egymást kizáró kontradiktórius ellentétet alkotnak. Véleménye szerint a tudomány ismerettárgya csak a tény lehet; logikai kategóriája a kauzalitás, módszeres ismerete a természettudomány; vagy Csak érték lehet a tudományos ismeret tárgya, melynek logikai kategóriája az érvényesség, módszeres ismerete pedig a normalogika. Horváth rendszerében vagy csak kauzális, vagy normatív (alap-következmény) módszer lehetséges. A jogeset (olyan eset, amelyre valamely jogszabály alkalmazandó vö: Pallas Nagylexikon) és jogtétel (jogi mondat, a nyelvi megfogalmazás és megjelenés egysége, nyelvi egység egy paragrafus, illetve bekezdés alkot egy jogtételt-vö. Szilágyi Péter: Jogi alaptan, Nemzeti Tankönyvkiadó 1992). áthidalhatatlansága a tények és értékek ellentétén alapul. A jog tehát nem mőködhet egyszerre természetként és normaként; csak reflexív gondolati képzıdményként képzelhetı el. Ilyenformán a jog sajátos tárgykettıséget alkot. Bibó az ún. szinoptikus módszert alkalmazza, amikor a tények szelektálását mindig az értékeken végzi el. Így valósulhat meg az valóság és az értékek együttes szemlélete. Bibó véleménye szerint az emberi lélek autonóm, ezért az élet, a vágy és minden alkotó energia az emberi tudat kategóriájába tartozik, s a tudat, mint az emberi élet lendülete teszi az embert szabaddá. Bibó a szinoptikus módszert a kauzalitás és a spontaneitás egységeként értelmezi, amikor azt vallja, hogy a valóság és értékek egymásra vonatkozásának lehetıségét éppen a spontaneitás törvénye teszi lehetıvé. Úgy látja, hogy az adott tényezık bizonyos állapota, ugyanezen tényezık következı állapotait is magukban foglalják. Nagyon szépen és képszerően áll íme elıttünk a Sein és a Sollen fogalma és sajátos egysége! Meggyızıdése szerint a jog közvetlen megélése útján megvalósul a tény és a norma egysége. A norma és a tény együttes szemlélete a jogi eljárás során konstituálódik, hiszen a jogi normák mindig tényállásokban jelennek meg. A jogbölcselet mővelıjétıl Bibó szerint, ez követeli meg a szinoptikus szemléletmódot. A vizsgálatot folytathatjuk analitikus síkon is, és akkor elıttünk fognak állni a tiszta normák és tiszta tények ellentétei. Az élet igazolja, hogy a jogrend normáinak összessége nem vezethetı teljes egészében vissza a tényállásra, mert mindig maradnak normák, melyek érvényessége független a normatételezı jogi aktustól. A jog fogalma Bibó szerint kényszert jelent, az objektiválódás legmagasabb fokát; de egyben szabadságot is, ami ugyanezt foglalja magában. A társadalmi kényszer helyes eloszlását rendnek nevezzük. A rend és az igazságosság eszméi azok az értékek, amelyek a jog jellemzı vonásaiban megnyilvánulnak, s a helyes jog abszolút értékmezıi közé tartoznak. A magas fokú objektiválódás ( egyfajta elméletalkotási folyamat, amikor az egyestıl az általános felé haladunk-m. Gy.) azt mutatja, hogy a jog megismerési funkcióktól, logikai értékektıl erısen befolyásolt

46 Mit jelent tudós-demokratának lenni? Dr. Miklós György Kétségtelen, hogy ha a jogot tapasztalati és nem a priori fogalomnak tekintjük, akkor a jog fogalmából, vagy egyes fogalmi elemeibıl nem lehet deduktív úton még relatív helyes jogi értékmérıket sem levonnunk. Ha fel is tesszük és be is bizonyítjuk, hogy a jog egészében valami helyeset és értékeset képvisel, ez az értékítélet a jog valóságára és nem az abból elvont fogalmi jegyekre vonatkozik. Csupán a priori fogalmak alapján állíthatnók, hogyha a jog értékes, akkor valamely elıttünk álló jogi jelenség minél inkább és minél tisztábban megfelel a jog megismert karakterének, fogalmi teljességének, a jog immanens értékmérıi alapján annál jobb, annál helyesebb jogot képvisel. 1 A magas fokú objektiválódás absztrakt jellege tette lehetıvé, hogy a jogot a társadalmi valóságtól és az erkölcsi értékektıl függetlenül lehetett értelmezni. Bibó munkáiban mindig is törekedett egyfajta szintézisalkotásra (ilyen például ebben az ben írt munkájában az ún. szinoptikus jogértelmezés). Ez kiemelt fontossággal bírt azokban az esetekben, amikor elméleti következtetéseket kellett levonni az éppen vizsgált eseménykomplexum után, vagy éppen akkor amikor az európai típusú társadalomszervezıdés kulcsfogalmait kellett megalkotni és a megfelelı összefüggésrendszerbe helyezni. A demokratikus társadalomban élı ember karakterológiai portréja megrajzolásához, az egységes képhez nélkülözhetetlenül szükségesek azoknak a társadalmi objektivációknak a megismerése, amelyek az európai társadalmak szervezıdéséhez kiemelt fontossággal bírnak. Jogelméleti írásában Bibó 4 alapfogalmat különböztet meg: Az objektiváció és a szinopszis fogalmát, amelyet a Horváth Barna féle jogbölcseletbıl merít. a spontaneitás fogalmát, amit Henri Bergsontól vesz át; és az axiológiai és perszonális determináció fogalmát, amit Nicolai Hartmann munkáiban lelhetünk fel. Ilyen a Kényszer fogalma is, ami kiemelt jelentıséggel bír az ifjú Bibó munkásságában. Bibó szerint a kényszer 3 elembıl áll: A kényszerítés forrásából, a kényszerítés eszközébıl és a kényszeraktusból, a kényszerített személy aktusából. A spontaneitás a társadalmi determinációs típust szembeállítja a természeti determinációs típussal (ez utóbbit kauzalitásnak nevezi). A kényszer folyamata kauzálisan meghatározott emberi akaratban ölt testet, de ez ellentmond a spontaneitásnak. Úgy látja, hogy a kauzális determináció csak a természetben lehetne. A Sein és a Sollen itt nem fordul el egymástól. Ilyenkor az értékelemek mindig összekapcsolódnak a valósággal. Bibó a kényszerítés problémáját mindig a kauzalitás és a spontaneitás oldaláról veszi vizsgálat alá. Az axiológiai determináció szellemében Hartmann úgy gondolta, hogy az embernek nem csak a természettel, hanem a morális szabadsággal szemben is szabadnak kell lennie (Kanttal vitatkozva fejti ki ezen véleményét Hartmann). A kényszer lelki jelenséget jelent, amely olyan valakire vonatkozik, akinek átélési és akarási képességet tulajdonítunk. Ahol a kényszerített részérıl akarati állásfoglalás nincs, ott kényszer sincs. A kényszer mindig pszichikai jelenséget jelent. A kényszer nem azonos sem azzal a jelenséggel, amibıl kiindul, sem pedig azzal az élménnyel, amelyben megvalósul. A kényszer e kettı bizonyos összefüggését jelenti. A kényszerített akarati állásfoglalása úgy jelenik meg, mint a vele szemben álló kényszerítı jelenségtıl függı, általa okozott jelenség. A másik ilyen kulcsfogalom a Szabadság. Szemben áll a szükségszerőséggel, a kauzalitással. Bizonyosfajta mentességet jelent valamiféle törvényszerőség alól, nevezetesen az idegen törvényszerőség alól. A szabadság a saját törvények uralmát jelenti. Bibó szabadságfelfogásában egy sajátos és érdekes deduktív szemlélet érvényesül. 1 Bibó: Kényszer, Jog, Szabadság in.: Bibó István Összegyőjtött Munkái I. kötet 126. o

47 Tudományos Mozaik 6. TPF A szabadság élményszerő tartalmát az az átélés képezi, hogy az akarati állásfoglalásunk idegen törvényszerőség, azaz kényszer alól mentes, tehát spontán és saját törvényei alapján jön létre. Növelni kell az emberek szabadság élményét. Az európai tradíció keresztény jellege bizonyos erıszakmentességet tételez fel, s ez is a szabadságélmény irányában hat. A demokráciák elıtt fontos feladatként jelenik meg a kényszer-élmény szabadságélménnyé való formálása. A fejlett politikai kultúra a szabadságprogram elıfeltételét jelenti. Az embereknek át kell élniük a pozitív szabadság élményét, ami nagyfokú társadalmi kompromisszumot tételez fel. Az egyénekre lebontott szabadság, objektiválódott szabadságot jelent. A szabadság-fogalom tehát nem absztrakt módon objektiválódik, mint a jog-fogalma és nem konstituálódik teóriává, hanem kézzelfogható közelségbe kerül, életszerővé válik, ezen objektiválódási folyamat során. A történelemfilozófia igézetében A történelem kiemelt helyet foglal el Bibó gondolkodói munkásságában, mint búvópatak, mint egy szürke eminenciás állandóan jelen van az életmőben. A gondolati rendszer ontológiai alapját alkotja; azt a szilárd talapzatot, amely nélkül a bibói életmő egésze megérthetetlen lenne. Ezt a gondolatot Bibó szellemi tanítványa Szőcs Jenı is magáévá tette, amikor kihangsúlyozta, hogy a történelemnek milyen kitüntetett szerepe van az életmőben. A történelem nem pusztán a száraz tények és történések kronologikus és leltárszerő felsorolását jelenti, hanem olyan hermeneutikai dimenziót is láttatni enged, ami megérthetıvé, értelmezhetıvé varázsolja az emberiség múltját. A történelem koordinátáin belül értelmezett organikusság kritériumai alkotják az elméleti konstrukció legfıbb elemeit. Elmondhatjuk, hogy Bibónál ez a folyamat egy értékközpontú és narratív szemlélető történelmi és politikai látásmódban ölt testet. A történelem gondolkodó szemlélete, a történelemfilozófia magvát képezi, és azt jelenti, hogy saját, a történelemre vonatkozó általános elveket, elméleti spekuláció útján, mintegy önmagából hoz létre. Ezúton a történelemfilozófia mindig azt a szellemi konstitúciót és filozófiai szemléletet takarja, ami el akarja távolítani az alkotásból az esetlegest. A történelem ezáltal egy általános célt keres. E sajátos és értékelvő teleologikus szemléletmód csak úgy jut érvényre, ha eközben állandón szem elıtt tartja, hogy a történelemfilozófia mindig reflexív és teoretikus beállítottságú; mindig a konkrét történéseken, a tényeken méri meg magát. Bibó történelemelmélete az egész gondolati rendszer elemeit foglalja magában, és élesen rávilágít a közép-kelet európai s ezen belül a magyar történelmi folyamat elkanyarodási tendenciáira az európai történelem fı sodorvonalától. Elıször is kiemeli az ún. organikusság-hiányt. Eszerint az ezredforduló utáni történelem elsı ötszáz évében a magyarság alkatilag, nemzetkarakterológiailag társadalomszerkezetét tekintve a Nyugathoz tartozott. Majd az ezt követı négyszáz évben Európában a nagy földrajzi felfedezések következményeként kialakult és évszázadokra megszilárdult, (hogy ne mondjam megkövesedett) a három történeti régió, nevezetesen, Nyugat-Európa,Közép-Kelet-Európa, Kelet-Európa; megjelent a második jobbágyság intézménye, tehát szinte örök idıkre konzerválódtak a rendi, feudális viszonyok és Közép-Európa testébe mélyen behatolt a Török Birodalom. Ekkor kényszerítették hazánkat egy olyan kelet-európai szerkezetbe, amelyet a társadalmi erıviszonyok mozdulatlansága, holtpontok és reménytelen visszatérési kísérletek jellemeztek után újra lehetıség nyílott a Nyugathoz való felzárkózáshoz. Mint tudjuk

48 Mit jelent tudós-demokratának lenni? Dr. Miklós György mindennek éppen az ellenkezıje történt. E nem éppen egyenes vonalú történelmi ív jegyében alakult a magyarság és az ország sorsa és alakultak ki, nemzetünk legfıbb karaktervonásai. Másik ilyen elem a gondolati rendszerben, ami a nyugati társadalomszervezıdés útjáról való letérést jelenti, amit Bibó a magyarságnak tulajdonít az az ún. felismeréshiány. Kialakult egy sajátos történelmi kompromisszum, ahol a dinasztia azzal ámította önmagát, hogy az állam és a birodalom fenntartható. A magyar nemzet viszont azt az ábrándot kergette, hogy él a nemzeti függetlenség és létezik az önálló magyar állam. E két elızménybıl szinte már törvényszerően következnek azok az ún. deformációk, amelyekbıl nemzeti alkatunk eltorzulásai fakadnak. Ezek, a társadalmat formáló erık, ha a gazdaság, a közjog, a politikai ideológia bármely területén is keletkeznek, ha egyszer beépülnek egy közösség struktúrájába, akkor megindítanak egy fordított kiválasztási folyamatot. Meghamisítják a társadalom életét, nagyfokú kontraszelekció alakul ki, beleívódik a közösségi életbe, szabállyá válik, a bizonytalanság és a félelem mechanizmusait mőködteti, nem tiszta szempontokon nyugvó koalíciók, az egészséges közösségi akaratképzıdést meggátló választási rendszerek, puccsok, átmeneti diktatúrák jellemzik. Mindezen tényezık következtében elvész az egyensúly a valóságos és a kívánatos viszonyok között. Nem alakul ki összhang a vágyak és a realitás közt sem. Eltorzul az ún. közösségi reagálóképesség a valódi helyzetek és valódi tennivalók tekintetében. A fent leírtakat bizonyítandó, tekintsük át Bibó jellemzı mőveinek tükrében, hogy az imént kifejtett gondolatok hogyan illeszkednek az életmő egészébe. Elıször az 1946-ban írt Kelet-európai kisállamok nyomorúsága, címő munkájában kifejtett gondolatokkal ismerkedjünk meg! Bibó véleménye szerint a Közép-Kelet Európa fogalmának megszületését mélyreható történelmi változások és nagy társadalmi kataklizmák formálták (sajnos semmiképpen sem a békés, szerves történelmi és társadalmi változások útján keletkezett). E fogalom alkotta geopolitikai tájegység a Habsburg és az orosz birodalom között helyezkedett, helyezkedik el. A történelmi eseményeket figyelembe véve három kisállam drámai összeomlása szükségeltetett hozzá; nevezetesen Magyarországnak az es; Csehországnak az 1620-as és Lengyelországnak az es katasztrófája. Ezen országok életében ezt az idıszakot a nemzetté alakulás, vagy visszaalakulás dilemmájával jellemezhetjük. Mint mostanra kiderült, történeti illúzióként jelentkezett, az az óhaj, hogy a demokrácia fogja összetartani e nyelvileg heterogén területet. Mind a három nemzet görcsösen ragaszkodott történelmi határaihoz. Bibó szerint ennek megvalósítása, mint a demokrácia alternatívája jelent meg. A közép-európai térségben 4 évszázadig létezı Habsburg Birodalom rendies, középkorias szerkezetével konzervált bizonyos nemzeti különállást. Azonban egységes álláspontról szó sem lehetett, mert e heterogén birodalmat a területi viták sokasága, agresszív nacionalizmus, a kulturált, politikában alkalmazott módszerek mellızése és a politikai idealizmusra való hajlam jellemezte. Ha az organikus és demokratikus társadalmi fejlıdés elmarad, ha a nemzet egészét nem sikerült beemelni az évszázadok folyamán az európai szabad népek közösségébe, akkor egy társadalmi elitet kell találni, aki ezt a feladatot felemásan végrehajtja; és ez az értelmiség. Az értelmiségre hárul a feladat a történelmi jogfolytonosság igazolására vagy meghamisítására (nagymorva birodalom illúziója, dákoromán elmélet stb.). Az organikusság hiány szüli a politikai jellem deformálódását, az állandó veszteségtudat bomlasztó hatása, mint össznemzeti rezignáltság és elfásultság jelenik meg. A történelmi horizontra felrajzolódik a vegetáló nép, vagy a hısi halált haló nemzet víziója

49 Tudományos Mozaik 6. TPF Azonban látni kell, hogy a nemzeti keretek a XIX. századig valójában nem léteztek ebben a térségben, tehát addig nem, amíg a modern nemzetek és nemzetállamok kialakulásának elsı formái meg nem jelentek. Itt az anyanyelve által reprezentált nép lett a nemzeti sajátosságok hordozója és a népet egységbefogó állami keret híján a nyelv került a fennmaradásért folytatott harc homlokterébe. A nyelvért vívott harc tehát egyben a politikai létért is folyt. Elmondhatjuk, hogy ezt a harcot Közép-Kelet Európában szinte kizárólag a nemzeti értelmiség folytatta. Mint már elmondtuk, ijesztı választási lehetıségként rémlett fel az itteni nemzetek elıtt a nemzetté válás, vagy a visszaalakulás rémképe. A nemzetté válás biztató példájaként a XIX. század elsı felében zajlott magyar reformkort, a cseh és a szlovák at és a lengyel et szokták említeni. E térség politikáját nagyban befolyásolta (és befolyásolja) az ún. territocentrikusság, azaz az állandó területi viták megléte. Ezek a történések az idık folyamán szinte törvényszerően valamely nagyhatalom mellé csatlakoztatták az itt élı nemzeteket. Állandósultak az e területen élı a politikai államok és a nemzetiségek között meglévı politikai, területi viták, melyek gyökerei a történelmi múltba nyúlnak; Magyarországon a török alóli felszabadulás idejére, illetve az azt követı évtizedekre, mikor a Habsburg abszolutizmus centralizációs politikai törekvéseinek jegyében és érdekében, valamint a magyar arisztokrácia tragikusan szőklátókörő politikája miatt, központilag, államilag vezérelten igen sikeresen borították fel az ország etnikai egyensúlyát. Állandó feladatként tornyosult a közép-kelet-európai nemzetek elé a nemzeti és az állami keretek egymással szinkronba hozásának az igénye. A helyzet tragikumát jelzi, hogy ez Nyugaton (a Lajtától Nyugatra) magától érthetı és ki sem mondott természetesség volt, addig a Lajtától Keletre, évszázadokra véres, tragikus legfıbb nemzeti sorsproblémát jelentette. Bibó e nemzetek identitástudatának hol reális tartalmú, hol realitást nélkülözı, történelmi hazugságokkal terhes, túlnyomórészt megszépítı kialakításának folyamatát a nemzeti öndokumentálás folyamataként jellemzett. E tendenciákat követhetjük nyomon a kultúrában, a tudományokban, a vallásban és a hétköznapi életben, egészen a primitív és vulgárisan demagóg leegyszerősítésekig. Mindezek logikus és törvényszerő következményeként megjelentek a területi követelızések és a vezetési szupremácia vitája az itt létezı népek között. Mondani sem kell, hogy ez súlyosan torzította (és torzítja) a demokráciát és az abba vetett hitet. Az évi katasztrófa végzetes tanulságai. Ennek a katasztrófának két tanulsága rögzıdött meg a magyar nemzet politikai tudatában: az egyik az volt, hogy Európa Magyarországot függetlenségi harcában cserbenhagyta, a másik tanulság az volt, hogy az idegen nyelvő nemzetiségek a demokratikus szabadságot az elszakadásra fogják felhasználni. Az elıbbi tanulságból született meg az évi osztrák-magyar kiegyezés, melynek lényege az volt, hogy Magyarország a maga történeti területének a megtartása érdekében lemondott a teljes függetlenségrıl. A második tanulság nyomán kezdıdött az a fejlıdés, amely Magyarországot eltávolította a demokratikus ideáloktól, mert az évi katasztrófa nyomában az a félelem rögzıdött meg a magyarokban, hogy a demokrácia összes következményeinek a vállalása a nemzetiségi területek elszakadására fog vezetni. 2 A Félelem légköre hatotta (és hatja) át az itteni országokat. Ez tette lehetıvé a szabadságjogok folyamatos és szinte észrevétlen megcsonkítását. Természetesen a társadalmi elitek is más-más szociológiai összetételt mutatnak. 2 Bibó: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága, in.: Bibó István Összegyőjtött Munkái II. kötet 202.o

50 Mit jelent tudós-demokratának lenni? Dr. Miklós György A nyugati elit általában politikus szakemberekbıl áll, míg Keleten a köznemesek és a katonák tartoznak a politikát alakító elitek sorába. Éppen ezért itt a politikában és a nemzeti érzületben az agresszív vonások túlsúlya figyelhetı meg. A közép-kelet-európai nemzeti identitástudat kialakítása és megırzése szempontjából elsıdleges fontosságúnak tőnik, hogy a történelemtanárok és népdalgyőjtık álljanak a nemesek, a monopolkapitalisták és a katonák mögött. Bibó szerint a XIX. és a XX. Század fordulójára létrejött keresztény nemzeti középosztály ennek az úriember rétegnek a kétségkívül polgáriasultabb, de azért még werbıczyánus ágazata. Megállapítja, hogy a rendies magyar és a polgárias német és zsidó ellentéte szüli a politikai és kulturális antiszemitizmust. Uralkodóvá válnak a demokratikus társadalmi integráció helyett a puszta, külsıségekben kimerülı hamisan illuzórikus közösséget teremtı asszimiláció fals tendenciái. Bibó ezt a társadalmi képletet a hamis formák rákos túlburjánzásaként hangsúlyozta ban írta Bibó egyik korszakos jelentıségőnek mondható történelemelméleti munkáját, az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem címőt. Véleménye szerint a magyar történelem torzulásaiért a magyar nemzetkarakter a felelıs. Németh László fájdalmasan aktuális kérdése úgy szólt, hogy: hol veszett el a magyar a magyarban? Történelme során a magyarság olyan útra lépett, olyan formákat vett fel, olyan hatásokat fogadott be, amelyek ellenkeznek alkatának belsı tulajdonságaival. A magyarság idegen uralom, idegen beolvadás, idegen hatás útján találta meg a helyét Európában. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy ban, valamint ben képtelen volt arra, hogy saját nemzeti érdekeit felismerje. Jellemzı volt a nemzetre, vezetıi ép ítélıképességének a hiánya. Az egész közösséget egységbe olvasztó, vagy megosztó kérdések oly módon vetıdtek fel, hogy a magyarság terméketlen harcokba bonyolódott. A Dózsa-felkelést követıen kialakult a magyar társadalom sajátos egyensúlya a fınemesség, a köznemesség és a parasztság között. Bibó megállapítja, hogy döntı pillanatokban a köznemesség mindig az arisztokrácia mellé állt. A nemes, bátor, lovagias, toleráns, bölcs nemzetkarakterológiai vonások eltorzulásának történelmi okai vannak; ezek közül Bibó három személyhez köthetı eseményt emel ki: Dózsa Werbıczy Mohács. Megállapítja, hogy a XVI. és a XVII. századi önálló magyar politika illúziónak bizonyult. Hazánk a Rákóczi-szabadságharc bukása után az osztrák tartományok szintjére süllyedt. Már ezt megelızıen, a XVI. század második felétıl kezdıdıen a királyi hatalom kikapcsolódott az ország életébıl; a hatalom súlypontja fıleg Bécsbe, részben Erdélybe helyezıdött át. A Rákóczi-szabadságharc után a nemzet igyekezett a vérveszteséget kiheverni, anyagilag összeszednie magát. II. József császár igen gyors és igen agresszív módon akart egységes Gesammtmonarchie-t létrehozni, olyat akár a francia abszolutizmus politikai berendezkedése. Természetesen nem ez volt az elsı Habsburg beolvasztási kísérlet (és az utolsó sem). A reformkorban összekapcsolódott a nemzeti függetlenség és a társadalmi haladás (?) gondolata.(itt Bibó valószínőleg a rendi-feudális kereteket lebontó, és a polgári társadalom kialakulásának irányába mutató történelmi és társadalmi tendenciákra gondolhatott. - M. Gy.) Súlyosan ártott mind a demokratizálódás, mind pedig a nemzeti függetlenség gondolatának, hogy a szabadságharc alatt nem sikerült éles határt húzni az uralmi-rendi és a demokratikus nacionalizmus között. Bibó ebben látja a szabadságharc elvesztésének egyik okát. A másik, sajnos ugyanilyen történelmi súllyal latba esı ok volt, hogy az 1848-as forradalomnak nem volt sem igazi vezetırétege, sem pedig demokratikus tömegbázisa

51 Tudományos Mozaik 6. TPF Az 1867-es Kiegyezés egyike a magyar történelem számos kiegyezésének, s megállapítható, hogy ez is, - akárcsak a többi történelmi kompromisszum, amit a magyar nemzet kötött az évszázadok folyamán hamis megegyezésen alapult, mert egymás irreális túlbecsülésébıl származott. A Habsburgok a birodalmat, a magyarok az államukat akarták megırizni. Bibó úgy gondolta, hogy a magyarság életében megköttetett történelmi kompromisszumok az alternatívák közötti markáns választási lehetıséget semlegesítik és a harmadik, se ilyen se olyan megoldás irányában nyitnak utat. Ezek, a magyar történelemben rendre bekövetkezı események erıteljesen torzítják a magyar nemzet lelki alkatát és rombolják a nemzet karakterét.(kádár) Így természetszerőleg, a polgári átalakulás és nemzetté válás is súlyos akadályokba ütközött. Tudniillik a megfélemlített magyar értelmiség és csekély számú polgárság beleolvadt a köznemességbe. Így jött létre a lelki alkatában súlyosan torzult, rendi kiváltságaikhoz görcsösen ragaszkodó, felfelé hízelgı, lefelé taposó, Werbıczy hagyományait folytató ún. úriember típusa.(nem bántjuk meg vele Bibó emlékét, ha itt elmondjuk, hogy e kurucos hév mögött a nemzeti hagyományokat mindig is hően ırzı, értük bármikor bátran kiálló tiszántúli protestáns köznemesi értelmiség hangját véljük hallani. Valamint azt is tartsuk mindig szigorúan szemeink elıtt, hogy Werbıczy István, korának egyik legnagyobb lángelméje volt; világhírő társadalom-, és jogtudós; Akárcsak Bibó. - M. Gy.). Különleges magyar jelenség azonban az, hogy ez az ország történetének legújabb kori szakaszában, különösen pedig a 19. század végétıl kezdve, döntı történeti pillanatokban, mindenekfelett között és között végzetes módon képtelennek bizonyult arra, hogy saját helyzetének valóságos adottságait és az ebbıl adódó feladatokat meglássa. Túl azon, hogy két háborúban rossz oldalra állott, amit mások is megtettek, a magyar nemzet ezekben a döntı pillanatokban, politikai társadalmi és szellemi téren egyaránt, nem tudta megtalálni vagy nem tudta hatalomhoz juttatni azokat a vezetıket vagy olyan vezetıket, akik szükségleteit, érdekeit, útját jól kifejezték s jól megtalálták volna. 3 Bibó szerint az 1918-as forradalom fordulópontot jelentett mind a monarchia, mind az ország életében. Mozgósítani tudta ugyan a nemzet erıit, de mindenkit megbénított a történelmi Magyarország széthullásának traumája. A demokratikusnak indult forradalom végül is diktatúrába torkollt; kommunista és keresztény-nemzeti diktatúrába, vörös és fehérterrorba. Magyarországon ezután szinte már közhelyként terjedt, hogy sem a demokrácia, sem a szocializmus nem kell senkinek. A nép elvesztette normális reagálóképességét, hiszen történelmi lehetıségeket nem ismert fel. A nemzeti alkat ilyen elégtelen reagálóképessége a politikában mutatkozott meg. Fontosnak tartjuk hangsúlyozni, hogy a magyar történelem általános folyamatai csak úgy érthetıek meg és kizárólag csak akkor értékelhetıek, hogyha azokat az egyetemes, európai történelem összefüggéseibe helyezzük. Ezt Bibó is így látta, s ezért tartotta fontosnak, hogy az európai folyamatok legáltalánosabb és legmarkánsabban látható trendvonalai feltérképezhetıek legyenek, mert csak ezeken a koordinátákon belül van értelme a magyar történelemrıl is értékelı megállapításokat tenni ban a világháború alatt íródott Bibó Korunk diagnózisa, címő munkája, amely újabb mérföldkövet jelentett a társadalomszervezıdésrıl és annak betegségeirıl alkotott írások sorában. A modernizáció koráról mond igen lesújtó véleményt és állít fel egy olyan kordiagnózist, amely igen sok rokon vonást mutat a kor legkiemelkedıbb társadalomtudományi gondolkodói, Oswald Spengler, Julius Evola, René Guenon vagy a mi Hamvas Bélánk eszméivel. A 3 Bibó: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem, in.:bibó István Összegyüjtött Munkái II. kötet 573.o

52 Mit jelent tudós-demokratának lenni? Dr. Miklós György kor legkiválóbbjai világosan látták, hogy milyen nagy a baj és ezt az álláspontjukat az éppen zajló világháború csak megerısítette. Fontosnak tartom ennek a munkának az ismertetését, hiszen a szerzı elméleti szintézist végez el, a következtetéseket levonva a korszak eseményei után. (Csak megjegyzésként: Napjaink eszmételen korában, ha lehet, még égetıbb lenne ilyen elméleti szintézisre épülı mővek megalkotása, egyrészt a kordiagnózis pontos megállapítása, másrészt a nagyobb, világmérető kataklizmák megelızése céljából. M. Gy.) Az új demokráciának, ha fenn akar maradni, harcos demokráciává kell átalakulnia, s nem maradhat semleges, mert funkcionálásának elıfeltétele az, hogy bizonyos alapvetı értékekre nézve, melyeket bizonyos részben a klasszikus ókortól, nagyobb részben pedig a kereszténységtıl örököltünk, megegyezés álljon fenn. Ugyanakkor fenn kell tartani a liberalizmusnak azt a vívmányát, hogy az alapvetı értékeken nyugvó megegyezésen túl a részletesebb és komplikáltabb értékek területén továbbra is fennmaradjon az egyéni választás és a kísérletezés szabadsága. 4 Bibó véleménye szerint azok a társadalmi technikák, amelyek a közösségi magatartásokat meghatározták gyökeresen, megváltoztak. A társadalmi magatartások tömegessé válása, (a társadalmi integráció) a magatartások olyan kölcsönhatását indította el, amelyeken csak tudatos tervezéssel lehet úrrá lenni. Két veszélyt lát: -A társadalmak eltömegesedésével általános és katasztrofális értékvesztés állapítható meg. Tehát szükség van a tudatos tervezésre -A tudatos tervezés akár durva beavatkozásként is jelentkezhet az organikus társadalmi folyamatokba; a struktúrán kívüli értékekhez próbálja mérni és igazítani a társadalom állapotát. A kiút lehetısége. Fejlesszük tovább rugalmasan a klasszikus ókori és a keresztény erkölcsi elveket. A liberalizmus valóságos vívmányait is fent kell tartani. Maradjon meg az egyenlı elosztás és a kísérletezés szabadsága a klasszikus elveken túl. A legkülönbözıbb társadalomlélektani erıket kell mozgásba hozni és csak így kerülhetı el korunk két alapvetı szélsısége: a kommunizmus és a fasizmus. E két ideológia a spontán társadalmi organikus szervezıdéseket adminisztratív módon, a durva állami beavatkozás segítségével valósította meg. Utat kell találni egy új etika felé. Míg a liberális társadalom erkölcsi elveinek tökéletesen megfelelt Kant individualizmust hirdetı etikája, mely a kategorikus imperatívusz elıírásain nyugodott, azonban az egyéni gyakorlaton alapuló etikát fel kell most már, hogy váltsa egy új, társadalmiasult közösségi etika. Fontos, hogy a jelenlegi politikai konstellációktól független, ún. harmadik út lehetıségének a kimunkálása. (Megjegyezzük, hogy a bibói társadalomelmélet éppen ennek az ún. harmadik útnak a kidolgozása miatt vált híressé. Harmadik út a kultúrában, a történelmi a társadalmi és a politikai folyamatokban.) Bibó úgy látja, hogy mind az alulról szervezıdı, spontán demokratikus társadalmi folyamatoknak meg kell maradniuk, mind pedig az össztársadalmi káosz elkerülendı, egy sajátos egyensúlyi helyzetet kell teremteni. Ebben a helyzetben kell megvalósulnia a szabadság irányába való tervezésnek. Véleménye szerint a magas fokú tudatosságnak állandóan jelen kell lennie a társadalmi folyamatoknál, mert ezt a tudatosságot nem az egészséges folyamatok megléte, hanem éppen a válság teszi szükségessé. 4 Bibó: Korunk diagnózisa, in.: Bibó István Összegyőjtött Munkái I. kötet 246. o

53 Tudományos Mozaik 6. TPF Maradva továbbra is az egyetemes összefüggéseknek, mint a magyar történelemre is vonatkozó, ontológiai és hermeneutikai keretnek a tárgyalásánál, most Bibó olyan tanulmányát veszszük szemügyre, amelyik szintén a háború éveiben, 1943-ban íródott, s az Európai egyensúlyról és a békérıl címet viseli. Sokan a békecsinálók könyve elnevezéssel is illetik. A történelembıl ismert, hogy az európai nemzetek kialakulása az V-VI. századokban kezdıdött, s felbomló Nyugat-Római Birodalom után igen tarka, heterogén képet mutatott ben a konstanzi zsinaton már Európa legnagyobb uralkodói a teljes vallási és eszmei egységet reprezentálták. Közép-Kelet-Európában az egység megteremtésében, mint már mondottuk, igen kardinális szerepet játszott a nemzeti nyelv és az ebbıl fakadó ún. nyelvi nacionalizmus. Ezen a tájon a nyelvi határok még a XIX. század végén igazodtak a nemzeti államkeretekhez, majd ezután merült fel a határokon túl élı azonos anyanyelvet beszélık egyesítésének gondolata. Látható tehát, hogy a társadalomszervezıdés folyamata Európa régióiban más és más módon, igen különbözıképpen ment végbe. A XVIII. és a XIX. században a közösséghez való tartozás egyre inkább már polgári, demokratikus keretek között kezdett el érvényesülni, felváltva a hagyományos, rendi, feudális társadalmi viszonyokat. Ebben az idıben lassan nyilvánvalóvá vált, hogy egy jól mőködı európai közösséghez való tartozás elengedhetetlen feltétele a területi és a politikai egyensúly. Ennek hiánya következtében azonban különbözı ún. nemzeti hisztériák léphetnek fel. Bibó megkülönböztet német, lengyel, és magyar nemzeti hisztériákat. A demokratikus társadalmi berendezkedést a nyugati civilizáció nagy vállalkozásának nevezte. Történelmileg visszavezethetı folyamatoknak vagyunk a tanúi, amely a keresztény eszmeiséggel kezdıdött, majd a polgári szelemmel folytatódott a protestáns etika jegyében, s egybeolvadt a citoyen, burzsoá hagyományokkal. Ezt a történelmi korszakot társadalomszerkezetileg a céhek hivatási önkormányzata, szabad paraszti életforma, a presbiteriánus rendszer és késıbb a szakszervezetek jellemezték. A keresztény fejedelemtıl a felvilágosult uralkodón és az alkotmányos monarchán keresztül egyenes út vezetett a személytelen államfı típusához. Az európai centrumtól való elhatárolódás a perifériára szorítja, az organikus fejlıdésbıl kirekeszti a közép-európai országokat. ( ) ezen a területen szerteburjánzottak a legzőrzavarosabb politikai filozófiák s a legotrombább politikai hazugságok, amilyeneket egészséges fejlıdéső társadalomban még megfogalmazni sem igen lehet, nemhogy elhitetni. ( ) Komoly tömegérzelem csak indulatból származhat, indulat pedig csak valóságos élménybıl. a zavaros filozófiák féligazságai és a propaganda hazugságai csak akkor hatnak egyénekre, vagy közösségekre, ha nagy intenzitással átélt félelmes és félrevezetı élmények hajlamossá teszik ıket féligazságok és hazugságok elhívésére, mert azok alapján öncsalásaikat igazolhatják, hiú reményeiket táplálhatják,( )indulataikban kielégülést szerezhetnek. Egyensúlyozott lélekrıl a féligazságok és propagandahazugságok lepattannak. A kérdés az, hogy mi tette Közép- és kelet-európa népeit egyensúlyozatlanokká. 5 A XVI. századot megelızı idıkben egységes Európáról beszélhettünk, megközelítıleg azonos társadalmi és politikai viszonyokkal. (Persze nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a rendi berendezkedésnek nem egy válfaja létezett ekkor Európában, gondoljunk csak a magyar és a lengyel ún. familiaritásra, mely nagyban különbözött a nyugati változatától, a hőbéri eredető, szigorúan a földbirtoktulajdonláson alapuló, erıs társadalmi hierarchiát teremtı fajtájától; s lássuk be, hogy a politikai struktúra sem volt egységes, a társadalmi és a rendi 5 Bibó: Az európai egyensúlyról és a békérıl, in.: Bibó István Összegyőjtött Munkái I. kötet 330. o

54 Mit jelent tudós-demokratának lenni? Dr. Miklós György felépítés is országonként egészen nagy eltéréseket mutatott; vagy éppen vegyük szemügyre a Balkánt, ahol a bizánci eredető politikai szisztéma nem ismerte a rendi berendezkedést és monolit politikai, ún. cezaropapista hatalmi rendszerben mutatta meg magát.) A középkor születési, rendies kiváltságai és a keresztény lovag eszményképe között egy torz kompromisszum született, ami elırevetítette a közép-kelet-európai régióban majdan születı, ún. úriember típusát. Ez az embertípus jellemzı volt a középkor Európájára; hazánkban ennek a nemesember felelt meg magatartásával, mentalitásával egyetemben. Követendı példaként állt az egész társadalom elıtt, mint egy autentikus életforma és viselkedési mód megtestesítıje. A külsı szemlélı számára persze így Európa egységes képet mutatott, mi több a rendi és politikai berendezkedésen nyugvó szervesen felépülı, mőködıképes feudális állam és társadalom képét. Ezen állapotoknak azonban vége szakadt, s a nagy francia forradalom a fenti kompromisszumot szüntette meg a meghirdetett és a gyakorlatba átültetett polgári egyenlıség eszméjével. A régi társadalmi vertikum, mely jól láttatta az egykori hierarchiát, most a történelmi horizonton jogilag egy szintre helyezte az egész társadalmat, természetesen a politikai, vagyoni különbségekkel és egy kialakulóban lévı új társadalmi hierarchiával egyetemben. A hagyományos középkori etikából polgári erkölcs lett, egy olyan társadalmi morál, amely az összes országlakos számára egységes törvényi joghatóságot, és a hétköznapi életben egységes társadalmi integrációs és viselkedési mintát, mintegy lehetséges példát mutatott. A történészek és politológusok azonban kiderítették már, hogy Európa éppen azért képvisel (természetesen regionális megosztásával együtt) történelmi egységet, mert szinte egyenes vonal húzható a Nyugat-Római Birodalom felbomlása utáni idıktıl egészen a modern polgári nemzetállamok kialakulásáig. Az egységes Európa képe tehát nem történelmi vízió, hanem az elıbb említett kezdetektıl kezdıdıen egy megmásíthatatlan történelmi realitás.(természetesen a gyökeres társadalmi és politikai strukturális átalakulásokkal egyetemben.) Csak megjegyzésképpen említem meg, hogy a nyugati értelemben vett szerzıdéses hőbériség a Rajnától keletre nem tudott kialakulni, helyette jött létre, (természetesen többszáz éves múlttal és történelmi gyökerekkel, melyek egészen a törzsi-nemzetségi társadalomig nyúltak viszsza) a familiaritás, mely össztársadalmi és állami méretekben melegágya volt a paternalizmus megszületésének. A gazdaságban meghonosodott a majorsági jobbágyrobot, ami naiv kísérletet jelentett az árutermelésbe való bekapcsolódásra, a politikai közéletben pedig az illegitim uralkodó típusa elıször ekkor válik általánossá. Mindezekbıl a viszonyokból szinte már törvényszerően következnek a térség zavarai, amelyeket a következı okok idéztek elı: Elıször is említhetjük a demokratizmus idı elıtti, szinte robbanásszerő megjelenését, ami magában hordozta a nemzeti államkeretek megalakulási nehézségeit. Továbbá, szükséges megemlítenünk, hogy a birodalmak szétesése után a nemzetté alakulás igen nagy nehézségekbe ütközött, hiszen hiányzott a fıváros és a gazdasági egység. Közép-Kelet-Európában, a fent említett nemzeti hisztériák történelmi elızményeiként, az itt élı lakosság körében megjelent a közösségért való egzisztenciális félelem. Az egy meghatározott országterületen élık mindennapjait beárnyékolta egy gyökértelen államhatalom. Sajnos e térség országainak életét nagyban nehezítette a nagyhatalmi politikák egymáson való kipróbálásának folyamatos kísérlete. Mindezek következtében az idegen zsarnoki, uralmi machinációk sikerrel ültették el az itt élı népekben a félelem érzését. Itt hangzik el Bibó örökbecső intelme, mi szerint: Pedig demokratának lenni mindenekelıtt annyit tesz, mint nem félni!

55 Tudományos Mozaik 6. TPF 1947-ben érezve, hogy a magyar demokrácia milyen törékeny, s talán már azt is sejtve, hogy nem tarthat örökké, Bibó fontosnak gondolta, hogy a modern kori demokráciák egyik legfontosabb tartópillérérıl, az államhatalmi ágak szétválasztásáról vesse papírra gondolatait. Így született meg, az Államhatalmak elválasztása egykor és most címet viselı munkája. (Ez volt Bibó akadémiai székfoglaló elıadása január. 13.-án) Ezt a kérdést Bibó a XVII.-XVIII. század óta fennálló aktuális problémának tartja. Véleménye szerint az államhatalmak elválasztásának elvében két elem keveredik. - Államelmélet jelenségeinek leírása, tipizálása, kategorizálása. - Az államélet jó irányba való terelése (itt a célszerőségi és a polgárok szemszögébıl nézve, a hasznossági elven van a hangsúly). A modern európai demokrácia Arisztotelész elvein nyugszik. Mint tudjuk, Arisztotelész 158 történelmi államszerkezetet, saját szavaival élve, alkotmányt hasonlított össze. Ezért államelméleti munkásságának egy része kimerül a puszta tipizálásban. Arisztotelész politikaelméleti írásai egy ideális, de mindenképpen megvalósítható állam képét rajzolják fel. A fordulat Szent Ágoston államelméleti munkásságában jött lére; az Isten királyságával való összehasonlítással. Ágoston egyik alapvetı szentenciája úgy szól, hogy minden hatalom a bőnbeesés következménye. Ez szekularizált nyelven azt jelenti, hogy a hatalom természete szerint demoralizál, ezért igazolásra szorul. Az államelméleti munkák sorában itt jelenik meg elıször a legitimitás igénye. Ezért képvisel fordulatot Szent Ágoston, De civitate Dei címő mőve. Bibó, a G. Ferreronál folytatott tanulmányai után, ahol államelméleti és társadalomszervezıdésrıl szóló stúdiumokat hallgatott, úgy látja, hogy éles különbség áll fent a Kelet-Római és a Nyugat-Római Birodalmak között a társadalmi és a politikai berendezkedés szempontjából. Keleten örökösen érvényben marad a hatalom birtokosainak a fölénye az elméleti társadalomkritikával szemben. Nyugaton, a magas értelmiségi kultúra következtében nagyszámú értelmiségi réteg alakult ki a történelem folyamán. İk az adott országok közéletének aktív, alakító tényezıivé váltak. A kereszténység állandóan jelen volt a nyugati állam, és társadalomszervezıdéseknél, s ezért egyfajta kritikai attitődöt is képviselt az adott berendezkedés vonatkozásában. A politikában vezetı, aktív keresztény, értelmiségi réteg sokszor lépett fel társadalomkritikai igénnyel, s az ı tevékenységük nyomán származik a hatalom eszmei, erkölcsi alátámasztásának az igénye. Szent Tamás filozófiájában a földi törvény az isteni törvény konkretizálásaként ölt testet. A reformáció korszakának eljövetelével a társadalomkritikának is egy újabb korszaka vette kezdetét. Gondoljunk csak az angolszász filozófiára, Hobbes és Locke tevékenységére! Az igazi nagy fordulat azonban Montesquieu munkásságával kezdıdött, aki a Törvények szelleme, címő munkájában elıször foglalkozott az államhatalmi ágak szétválasztásával. Bibó jól látta, hogy a hatalmi ágak szétválasztásának a legfıbb gátja az örökletes uralkodáson alapuló rendi monarchia intézménye. ( ) milyen modern tartalmakkal tölthetjük meg az államhatalmak elválasztásának elvét, s a modern államélet miféle problémáinak a megoldásához használhatjuk fel. ( ) azt kell megkérdeznünk, hogy a modern államéletben hol fenyegetnek a hatalomkoncentráció új gócai. Az elsı ilyen góc az államhatalom gazdasági kiterjeszkedésébıl nıtt ki. Az államhatalom a modern gazdasági fejlıdés következményeképpen sokkal szélesebb gazdasági tevékenységet folytat, mint a történeti fejlıdés folyamán valaha is. Ez a gazdasági tevékenység minden világnézettıl függetlenül elıidézi az államhatalom ( )korrumpálódását. Másodszor( )magával hozza a gazdasági élet bürokratikus és imperatív megszerzését. Mindennek a veszélyeivel szemben olyan rendszereket kívánunk vissza, ahol ezek a veszélyek még nem állottak fenn. Gyakorlatilag ez visszafejlıdés. A másik terület, ahol a hatalomkoncentráció

56 Mit jelent tudós-demokratának lenni? Dr. Miklós György demoralizáló hatása még ennél is sokkalta veszélyesebb formák között jelenik meg, a szellemi élet, a kultúra területe. 6 Kezdetben azt gondolták, hogy a három, hatalmi ág elválasztása anarchiához vezet. Riasztó képét festette fel a jövınek a kommunista-államszocialista berendezkedésnek az államhatalmi ágak szétválasztásáról alkotott felfogása. Ebben a szétválasztásban a kommunisták a szemben álló antagonisztikus társadalmi osztályok harcát ismerték fel. Lenin felfogása szerint úgyis az osztálynélküli társadalom megvalósítása felé haladunk, tehát fölösleges ıket elválasztani. Az idıs Bibó szellemi alkotásainak, megítélésünk szerint egyik csúcspontját jelenti az 1971 és 72-ben, az elméleti szintézis igényével papírra vetett munka, Az európai társadalomfejlıdés értelme. (Barátjának, Huszár Tibornak mondta magnetofonra az itt látható szöveg eredeti változatát, amit Huszár lejegyzett.) Felteszi a kérdést, hogy a politikából hogyan lehet tudományt csinálni? A társadalomtudományokon belül milyen szerepe van az egzakt kísérleteknek, tehát a rendezı elvek győjtésének és a szerzett tapasztalatanyag csoportosításának? Látható volt a történelemben, hogy a politikai kísérletek háborúk és forradalmak állomásain át zajlottak. Bibót már régóta foglalkoztatta az a kérdés, hogy lehet-e egy átfogó koncepció jegyében a történelem fejlıdésmenetét leírni? Elgondolhatók-e az emberiség közösségi fejlıdésének értelmes irányú célkitőzései? Az emberi közösség egyensúlyozott állapota megbillent, s ezt az egyensúlyt vajon helyre lehet-e állítani? Mindenekelıtt le kell szögeznünk azt, hogy a leendı társadalom valamennyire is biztató víziójának az elsı eleme a klasszikus szabadságintézmények fokozott mőködése, tehát népképviseleten, országos és népi önkormányzaton, valamilyen formában ellenırzött végrehajtó hatalmon, bírói függetlenségen, a közigazgatás bírói ellenırzésén, sajtó-, gondolati és gyülekezésszabadságon alapuló társadalom a leendı szabad társadalomnak alapvetı és legelsı szükséges eleme. Egy ilyen társadalomnak a termékeny továbbfejlesztése elsısorban a központi jelentıségő gondolatnak a hatalmak elválasztásának a továbbfejlesztésében áll. 7 Bibó keserően állapítja meg, hogy a kelet-európai társadalmi formák anorganikusan csonkák, tagolatlanul elnagyoltak és hibridek maradtak. Ami nyugaton ezer év alatt zajlott, az itt keleten egy történelmi mércével mérve nagyon rövid idı alatt ment végbe. Kelet mindig mintakövetı volt, tehát felülrıl ment végbe a modernizálás, míg nyugaton mindez alulról, a társadalomból szervezıdött, illetve alakult ki. A magyar történelemben az állam kezdetektıl fogva jelen volt a társadalmi változások mentén. A másik különbség Európa e két égtája között a hőbériség és a rendiség egymásutánja. Nyugaton elıbb alakult ki a hőbériség, majd egy másik korszakban a rendiség megszületésének lehettünk tanúi. Nálunk a rendiség nem volt személytelen intézmény, hiszen a rendiség az ısi nemzetfogalmat foglalta magába; tehát a nemesség nem egy kaszt a nemzeten belül, hanem maga a nemzet.( azonos nemzésbıl születettek közössége. ) Nálunk tehát a barbár gentilizmus elvére épült a rendi-nemzeti közösség, s a hőbériség és a rendiség párhuzamosan él egymás mellett. A hőbéri-rendi társadalom sajátos magyar és lengyel változata, a familiaritás alakult ki ezekben az országokban. Erre a társadalmi intézményre az volt jellemzı, hogy nem képviselt mélyreható intézményességet és állandóságot. A hőbériség intézményének fennmaradásához nem szükséges a hőbérbirtok megléte. A középkori magyar állam egységét a hőbériség soha- 6 Bibó: Az államhatalmak elválasztása egykor és most, in.:bibó István Összegyőjtött munkái II. kötet o. 7 Bibó: Az európai társadalomfejlıdés értelme, in.: Bibó István Összegyőjtött Munkái III. kötet 75.o

57 Tudományos Mozaik 6. TPF sem bontotta meg. Kialakult, természetesen ennek megfelelıen a történelemszemlélet sajátos etatista hagyománya. A familiaritáson alapuló társadalmi berendezkedés archaikuspatriarchális kapcsolatra utal, amibıl hiányzik a társadalmi hierarchiában fellelhetı szerzıdéses jelleg, mint nyugaton. A nyugati társadalmak egyik legfıbb szervezı elve a szeretet volt, pontosabban a szeretet diadala, mely Krisztus megváltó kereszthalálán alapult. A humanizmus és az emberbe vetett hit új irányt ad a társadalomnak. Szent Ágoston óta tudjuk, hogy a keresztény vallás szervezeti felépítése minta a politikai társadalom számára. A nyugati keresztény hőbériség intézménye mellett igen elıkelı helyet foglalt el a keresztény értelmiség a társadalomban, és a reformokban. A középkor igazi nagy társadalmi változásai és forradalmai a be nem töltött keresztény hőbéri szerep miatt alakultak ki így. Ide tartozik a reneszánsz, a német parasztháború, az angol forradalom. Az európai történelemben a hatalomkoncentráló társadalmi együttélési formák a hatalom szakralizálásával együtt jönnek létre. Az ókori görög civilizációtól kezdıdıen megvalósul a törvények uralma az emberek felett - elv. Róma a tartós legitimitás elvére épült, amely magába olvasztott monarchikus, arisztokratikus és demokratikus elemeket. Kína a hatalom tartós szakrális kísérletét jelentette, mely a társadalom oldaláról racionalizált, kötelességszerő morális felfogással párosult. Róma bukása anarchiát eredményezett; egyetlen kiút kínálkozott: a kereszténység. Szent Ágoston De civitate Dei -je a középkori rendi szabadságot jelentette, akárcsak a protestáns országokban a kapitalizmus szelleme, amit Max Weber óta ismerünk. Történelmi vakvágányoknak bizonyultak a fasizmus, mely a faji harc nevében terrorba torkollt; valamint a kommunizmus, ami az osztályharc miatt torkollott terrorba. Bibó egyik legutolsó írása az 1965 és 74 között írt munka, a Nemzetközi államközösség bénultsága átfogó szintézisre tesz kísérletet. Összegzésként is felfogható alkotás, mely méltó koronáját képviseli az életmőnek, a nagy társadalomtudós tudományos tapasztalatait főzi egy csokorba. A nemzetközi államközösség bénultsága napvilágra került a II. világháború után. Létrejöttét az alábbi tényezık inspirálták: -Európában a végleges határok helyét bizonyos fegyverszüneti vonalak foglalták el. Kapkodva meghozott területi döntések jellemezték a gyıztesek politikáját. (jaltai és a potsdami szerzıdések) -Nagy ideológiai és katonai blokkok kerültek szembe egymással, valamint a harmadik világ országaival A nemzetállami forma felszámolása hiú ábránd maradt (világállam, világkormány) Ezzel szemben a nacionalizmus nem visszavonulni, hanem éppen elıretörni látszik. A háború után az önrendelkezési elv vált a nacionalizmus egyik legfıbb ösztönzıjévé. Az önrendelkezés lényegében az embercsoportok nemzetekké alakulását jelenti, a nemzetállamok kialakítását. Az önrendelkezés területi stabilitást is jelent, valamint legitimitást a politikai hatalom számára, de egyben felforgató, forradalmasító erıvel is jelentkezhet. Bibó szerint az önrendelkezési elv a nemzetközi államközösség egyetlen lehetséges és érvényes államalakulási és területrendezési elve. Szerinte az önrendelkezési elv nélkül a nihilben tudnánk magunkat. Az erıre kapó nemzet eszméje társult a nemzetté alakulás igényével. A XX. század derekán a nemzetállamok a demokratikus szabadság, vagy a szélsıséges nacionalizmus és a fasizmus kínzó dilemmájával küzdöttek. A nemzet fogalma olyan politikai intenciójú közösséget takar, amely meghatározott területet, hazát és államot tud magáénak. A nemzetet mindig a történelem formálja és mindig történelmi összetartozást, nyelvi azonosságot és gazdasági életképességet jelent

58 Mit jelent tudós-demokratának lenni? Dr. Miklós György A liberalizmus eszméje hangsúlyozza az egyenlıséget és a társadalmi igazságosságot, s ez lehet egy egészséges nacionalizmus alapja. Mindebbe a fogalmi körbe tartoznak a népszuverenitás, az önrendelkezési elv és a föderáció eszméje, amely magában hordja a szabadság és a megegyezés elemeit. Kelet-Európában a nemzetté alakulás a történeti elvrıl az etnikai elvre tért át a történelem során. Ez szülte az ún. rossz nacionalizmusokat. A rossz nacionalizmus a nem minden emberre kiterjedı, hanem valamiféle szők, korlátoltabb, kiváltságozottabb, arisztokratikus szabadságeszmével bír. Az állam megegyezésesen született, s közösségi szervezetté alakult. A modern államban mindig az emberi méltóság és a szabadság a forrásai az önrendelkezési elvnek. A nemzetté alakulás nem más, mint a szabadság és emberi méltóság alapján vett társadalmi szervezıdés. Az egészséges nacionalizmus torzulásaihoz a (hamis) politikai ideológiák, például az ún. valláspótlékok vezettek. Az ordas eszmék, az individualizmus, fasizmus, kommunizmus és a nacionalizmus közül a nacionalizmus bizonyult a legtartósabbnak. Tulajdonképpen egy olyan agresszív politikai magatartást jelentett, amely a nemzetet az elmaradottságból ennek segítségével óhajtotta kiemelni. A nacionalizmus elveit magáénak valló politikai elit a nemzeti érdekek erıteljes érvényesítését a nemzetállam létesítésére irányuló szőkkeblő és kicsinyes erıfeszítésekkel kapcsolta össze. Tetézte a bajokat, hogy a nemzeti, látszólag szuverén ügyekbe a nagyhatalmi érdekszférák, igények játszák a döntıbíró szerepét. A nemzetközi államközösség életében elégtelenül mőködtek azok az elvek amelyek a szervezett társadalmi közösségekben a szőrık szerepét töltik be. Rajtuk keresztül jutnak az erkölcsi, eszmei követelmények hatalmi erıhöz. Kelet-Európában látható, hogy az organikus rendezı elvek híján a kaotikus elvek érvényesülnek szinte korlátlanul. A nagyhatalmi politikának mindig jól jön a kaotikus állapotok fenntartása, s vele együtt egy öncélú önérdekvédelmi politika érvényesül mindig. A nemzetközi kapcsolatokat igen gyakran terhelik ideológiai ballasztokkal. Mindezeket elkerülendı, a népszuverenitás elvét a nagyhatalmi politikában is maradéktalanul érvényre kell juttatni. A hatalmat elviselık képesek legyenek állást foglalni például a legitimáció kérdésében. Fontos követelményként kell jelentkeznie, hogy a nép által választott hatalom erkölcsi normái ésszerőek legyenek. A közösségi rendnek, az alapvetı elvekkel való megegyezése jelenti annak tartalmi legitimitását. A rendezett szerzıdés formájában kinyilvánított megegyezés pedig az ún. formai legitimitás. E kettı egysége alkotja az alkotmányt. Minden olyan közösségi rend számára, mely igényli alapvetı rendezı elvek igazolását, vagyis saját legitimitását, elsıdleges, problémát jelent olyan társadalmi technikák kifejlesztése, melyeken keresztül tisztázható és lemérhetı a hatalomnak, a hatalomgyakorlásnak, a jogrendnek a közmeggyızıdés által elfogadott rendezı elvekhez való igazodása, azoknak való megfelelése. Egy valamennyire is stabilitást igénylı és valamennyire is bonyolult közösségi rend, hatalmi szervezet, szabálykomplexum természetesen nem engedheti meg, hogy ezt az igazodást, ezt a megfelelést pillanatonként vitássá lehessen, és mérlegre kelljen tenni, hanem arra fog törekedni, hogy ez az igazodás, ez a megfelelés valamilyen formailag rendezett módszer, eljárás révén külsıleg is felismerhetı és idıben tartós hatályú megállapítást nyerjen. 8 Az alkotmányban csak állandó alapelveknek kell szerepelniük. Gondoljunk az angol Jogok törvényére, az Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozatára, vagy a francia Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatára. 8 Bibó: A nemzetközi államközösség bénultsága, in.: Bibó István Összegyőjtött Munkái IV. kötet 303.o

59 Tudományos Mozaik 6. TPF Az ENSZ alapokmánya az államközösség számára, mint alkotmány kevésnek bizonyul. Az államok alkotmányai konkrét szabályokat tartalmaznak. Remélem, sikerült vázlatosan és nagyvonalakban áttekinteni a bibói történelemelmélet fıbb vonalait. A szerzı tisztában van vele, hogy a bibói életmő még igen sok hihetetlenül fontos eleme fájó módon kimaradt ezen elemzésbıl. Nagyon kihegyeztük gondolatainkat a történelemelméletre! Nem mehetünk el szó nélkül a koalíciós idıszakban írt, a magyar demokrácia sorsáért egyre jobban aggódó, szinte kétségbeesı tudós, politikus gondolatai mellett, mint ahogy amellett sem, amikor Bibó az 1956-os forradalomban konkrét politikusi szerepet vállalt, mint a Nagy Imre kormány Petıfi Párt által delegált államminisztere, aki a szabadságharc bukása után kétségbeesett és reménytelen kísérleteket tett hazánk megmentésére, a magyar kérdés kompromisszumos megoldására. Nem szabad megfeledkeznünk az 1947 és 1965 között írt, a társadalmi reformról és a közigazgatásról született munkáiról sem, amelyek azon túl, hogy látszatra száraz és unalmas, a közigazgatásról szóló gondolatokat tartalmaznak, egy kardinális kérdésrıl szólnak: nevezetesen a magyar társadalmi struktúra feudális hagyományokkal való túlságosan erıs, és a történelmi mélységekben gyökerezı terheltségérıl. Valamint a területátrendezés következtében, például a vármegyerendszer megszüntetése utáni modern polgári közigazgatás, és az ennek megfelelı korszerő társadalomszerkezet megteremtésérıl. Ezen kis tanulmány azonban az egész bibói életmő feldolgozására nem vállalkozhatott, az majd késıbbi tanulmányokban történik egyszer meg. Reményeim szerint szerény írásommal, méltóképpen tudtam e szellemóriás emléke elıtt tisztelegni!

60 Mit jelent tudós-demokratának lenni? Dr. Miklós György Irodalomjegyzék 1, Bibó István Összegyőjtött Munkái I.-IV. Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, (EPMSZ) Bern , Bibó emlékkönyv,(szerk.:bence György-KisJános-Kenedi János) Századvég Kiadó- EPMSZ, Bp.-Bern , Huszár Tibor: Beszélgetések Bibó Istvánnal, politikai életrajz dokumentumok Magyar Krónika, Bp , A hatalom humanizálása, (szerk.:dénes Iván Zoltán) Tanulmány Kiadó Pécs , Bibó István: Válogatott tanulmányok I.-IV. Magvetı, Bp. 1986; , Sándor István: Leperegnek a nyolcvanas évek; A kilencvenes évek és Bibó hagyatéka, Magvetı, Bp , A szabadság kis körei, Tanulmányok Bibó István életmővérıl ((szerk.:dénes Iván Zoltán) Osiris, Bp , G. Ferrero: Róma nagysága és hanyatlása I-VI. Révai kiadás, Bp , G. Ferrero: Az ókori civilizáció bukása, Holnap Kiadó, Bp , G. Ferrero: A hatalom, Kairosz kiadó, Bp , Szilágyi Sándor: Bibó István a szellemi ellenállás jelképe, AB Független Kiadó, Bp (szamizdat) 12, Szőcs Jenı: Vázlat Európa három történeti régiójáról, Magvetı, Bp , Bibó István: Válogatott írások, Magyar Füzetek 4. sz. Párizs

61 Tudományos Mozaik 6. TPF A BELSİ ÖNRENDELKEZÉS DILEMMÁI Miklósné Zakar Andrea fıiskolai docens, Tomori Pál Fıiskola Az önrendelkezési jog a nemzetközi jog egyik alapelveként sok vitát kavart, és bizonyos vonatkozásai mai napig tisztázatlanok. Elvként elıször a felvilágosodás korában tőnt fel, már létezı elméletekre és politikai filozófiai alaptételekre támaszkodva. Kelet- Közép-Európában önrendelkezési jogról beszélni aktuálisabb, mint valaha. Ez a kifogásolhatatlan jog, amely ebben a makrorégióban még mindig sok vita tárgya, számos heterogén, etnikailag sokszínő ország réme. A tanulmány azzal a szándékkal íródott, hogy nyomon kövesse az önrendelkezés elvének és jogának életútját, valamint bemutassa formáit. Mivel a tanulmány egy olyan kutatás részeként született, amelynek az autonómiák kialakulása a fı témája, ilyen értelemben az írás a belsı önrendelkezési formát veszi leginkább górcsı alá, amely autonómiák kialakítására is lehetıséget biztosíthat. Bevezetés Az önrendelkezés napjaink egyik legkomplexebb kihívása. Egyike azon kifogásolhatatlan céloknak, melyeket nehéz definiálni és vele szembehelyezkedni sem lehet. Értelmezési nehézségeit egyrészt sokrétősége adja. Nehéz felsorolni minden aspektusát, de többek között: - jelentheti a népek jogát ahhoz, hogy megválasszák a saját kormányzati formájukat a már meglévı határokon belül (ilyen értelemben a diktatúrák megdöntésének és a gyarmati uralom alóli függetlenség kinyilvánításának alapja); - jelentheti egy etnikai, nyelvi vagy vallási csoport jogát ahhoz, hogy újraértelmezze a már létezı nemzeti határokat annak érdekében, hogy elérje különálló nemzeti szuverenitását; - jelentheti egy föderális államban egy politikai egység jogát ahhoz, hogy független szuverén állammá alakuljon (ilyen eset a volt Jugoszlávia vagy Szovjetunió szétesése); - jelentheti egyszerően csak egy etnikai, nyelvi vagy vallási csoportnak azon jogát egy szuverén államon belül, hogy nagyobb autonómiát kapjon vagy nyelvi, vallási identitását kiteljesíthesse (valós területi egységben vagy szimbolikus térben). Az önrendelkezést a 18. század szülötteként, a felvilágosodás fogalomrendszerének elengedhetetlen elemeként értelmezik. De az azóta eltelt idıszakban végigkísérik az ellentmondások, melyek alapvetıen immanens dualizmusából adódnak. 1 Ez azt jelenti, hogy az önrendelkezés a második világháborút követı idıszakban a nemzetközi kapcsolatok területén domináló elvként tiszteletben tartotta a nemzetállami területi integritást és tiltotta a nemzetállami határok erıszak általi megváltoztatását, de napjainkban a globális folyamatok, erık következtében egyes nemzetállamok nem tudják területüket hathatósan ellenırizni. A globális információ- és tıkeáramlás, a munkaerı mobilizálódása, a környezeti és egészségügyi problémák, a nemzetközi terrorizmus és korrupció mind-mind alááshatják a nemzetállamok régi status quo-ját. De az önrendelkezés nemzetállam alatti területi szinten való értelmezése szintén kihívás a nemzetállam számára, mert újraértékeltetheti, esetleg átformálhatja az adott állam politikai berendezkedését, még akkor is, ha ezek a folyamatok nem vezetnek szecesszióhoz. Mindezek értelmében a fogalom komplexitása jól érzékelhetı, és érthetı, hogy a nemzetközi jogászok között miért alakult ki vita arról, hogy az önrendelkezés gyakorlását az államok területi integri- 1 Bíró

62 A belsı önrendelkezés dilemmái Miklósné Zakar Andrea tásának védelmezésével hogyan lehet összhangba hozni 2. A nemzeti önrendelkezés elvét és az ehhez való jogot ma már senki sem vitatja, csak a meghatározás okoz problémát. Nem csoda, és ezt Neuberger is kifejti, hiszen a fogalom részei, alkotó elemei is sokszor képezik a vita és értelmezés tárgyát. Az önrendelkezés elvében található kétértelmőséget legjobban az a tény igazolja, hogy több nemzetközi konfliktus szembenálló felei gyakran erre az elvre hivatkozva indokolják saját pozíciójukat. Megtehetik, mivel nem létezik egyetértés abban, hogy mit jelent a >>nemzeti<<, az >>ön<< és a >>rendelkezés<<. Így az elv majdnem egyetemesen elfogadott, viszont az értelmezések messzemenıen eltérık Az önrendelkezési jog formái A fogalom komplexitása okán a nemzetközi jogászok értelmezési kísérletei kétfajta önrendelkezést különböztetnek meg, a külsı és belsı önrendelkezést: 1. A külsı forma a népek joga a szuverén megválasztásához (vagyis egy állam függetlensége), vagy a szecesszióhoz, az elszakadáshoz való jog, melynek három kontextusban van realitása: a. a gyarmati népek esetében, az elszakadás jogát jelenti, de ennek már csak történeti jelentısége van, lévén, hogy a gyarmati rendszer felbomlása a hatvanas évek végéig lezáródott; b. idegen katonai uralom alatt élı népek esetében, mely népeknek a felszabaduláshoz való jogot az ENSZ Közgyőlés évi nyilatkozata ismerte le; c. népcsoportok esetében, amelyeket akadályoznak a kormányzati részvételben és az egyéni emberi jogok gyakorlásában. 2. A belsı forma azonban ennél sokkal bonyolultabb és tisztázatlanabb kategória, de kétségtelen, hogy egy népcsoportnak az adott állam területi integritásának tiszteletben tartása mellett adott önrendelkezését jelenti. Fajtái a következık: a. demokrácia egy homogén államban, pl. Hollandia speciális esetében (ahol az pilléresedett társadalmon belül az oszlopok homogenitásáról beszélhetünk); b. autonómia vagy föderalizmus egy népcsoport számára egy demokratikus államon belül, pl. katalánok autonómiája; c. autonómia vagy föderalizmus egy csoport számára egy nem demokratikus államon belül, pl. Hongkong Kínán belül. Azonban a népcsoportok definíciója, mint e jog alanya, sem teljesen körülírt, csak megoldáskísérletek születtek eddig. Ilyen volt az UNESCO 1989-es javaslata, a Final Report and Recommendation of an International Meeting of Experts on the Further Study of the Concept of the Right of People for UNESCO. Habár a javaslat sok eredménnyel szolgált, különösen a népcsoportok tulajdonságaira vonatkozóan, az önrendelkezési jog alanyainak definiálását nem vitte véghez. Az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának 1984-es 21. ülésszakán az önrendelkezési jogot az egyéni emberi jogok alapjaként értelmezi, mely segíti ez utóbbi biztosítását, elımozdítását, megerısítését. Így a népek belsı önrendelkezése egyéni jogként értelmezendı. Az egyéni emberi jogokat az egyes államok etnikai, vallási vagy ideológiai hovatartozásra való tekintet nélkül kell, hogy biztosítsák. Ekképpen a különbözı népcsoportokhoz tartozó egyéneknek joguk van képviseltetni magukat az állam törvényhozó szerveiben, és szabadon irányíthatják kulturális, társadalmi és szociális fejlıdésüket. 4 2 Tibori Neuberger Tibori

63 Tudományos Mozaik 6. TPF Az elmozdulás az egyéni emberi jogtól a kollektív jog felé, egyelıre nehézkes. Az elmúlt húsz évben születtek kezdeményezések különösen osztrák, német és svájci szakemberek részérıl, hogy ezt elısegítsék, ez azonban még nem egyértelmő. Nemzetközi jogi dokumentumban azonban már felbukkant a kollektív jelleg is, mégpedig az 1992-es, A jugoszláviai konfliktusokkal foglalkozó nemzetközi értekezlet döntıbíráskodási bizottsága megfogalmazásában, mely már csoportokról beszél, amelyek egy adott ország területén belül élnek, és amelyek a többségi lakossághoz képest más etnikai, vallási vagy nyelvi csoportot alkotnak. A bizottság kimondja, hogy ezeknek a közösségeknek joguk van elkülönülı identitásuk nemzetközi szinten való elismertetéséhez. A fenti kategorizálást Neuberger más kifejezésekkel teremti meg nagy, illetve kis önrendelkezésrıl ír. Eszerint a nagy önrendelkezés a szuverenitást tőzi ki célul, melyet nemzetközileg is elismernek, és külsı, politikai vagy szeparatista, a kis önrendelkezés viszont az állam belsı struktúráját érinti, vagyis inkább belsı, gazdasági és kulturális Az önrendelkezés fogalmának fejlıdése, értelmezésbeli változásai Az önrendelkezés elvének a megjelenése és történelmi változásai nagyrészt ahhoz a jelenséghez kötıdnek, amelyeknek révén néhány közösség visszautasította, hogy általa idegennek vélt uralkodó és kormányzat gyakorolja a hatalmat a közösség felett. Ezek a folyamatok párhuzamosan fejlıdtek a csoportok, közösségek fokozatosan fejlıdı öntudatával, míg az önrendelkezés tulajdonképpen nem lett más, mint a népek akarata, hogy önmaguk kormányozhassanak. Ez az elv elıször a felvilágosodás korában jelent meg Amerikában és Európában egyaránt. A Thomas Jefferson által 1776-ban közreadott Függetlenségi Nyilatkozat és az 1789-es francia forradalom, valamint az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata e tekintetben ugyanazokat az elveket visszhangozták. A francia forradalom alaptétele az volt, hogy a kormányzásnak a nép és nem a király akaratán kell alapulnia. E forradalom elvei Jean-Jacques Rousseau politikai filozófiai fogalmaiban, a társadalmi szerzıdés -ben és közakarat -ban gyökereztek, melyek a demokratikus rendnek, az egyéni szabadságnak és a legitim hatalom gyakorlásának az alapjait képezték és azokat védték. Rousseau-t azonban megelızték az ún. társadalmi szerzıdéselméleteket felvonultató politikai filozófiai irányzatok a 17., ill. a 18. században, amelyeket például Hobbes és Locke is képviseltek. A gyökerek tehát egészen viszszanyúlnak a történelemben. A társadalmi szerzıdéselméletek kimondták, hogy egy legitim állam létrejöttéhez egy megegyezésre van szükség a szabad polgárok közösségében. A forradalmi politikai gondolkodás ehhez hozzárendelte azt az elvet, miszerint a kormányzat a demokratikus akarat megnyilvánulása. Elmondható, hogy a francia forradalom nagy hatással volt a 18. és 19. századi politikai gondolkodásra, a közösségek politikai öntudatára és a monarchikus kormányzati rendszer sorsára Európában. Az a gondolat, hogy a nép a legitim hatalom forrása, elvezet ahhoz az elvhez is, amely kimondja, hogy a népek szabadon határozhatják meg saját politikai státusukat. 6 A wilsoni elvek A 20. században az önrendelkezés elve elıször Woodrow Wilson amerikai elnök beszédeiben bukkan fel, már 1916-tól kezdıdıen január 8-iki beszédében Wilson tizennégy pontban összegezte a világbékéhez vezetı program lépéseit. Ebben szó szerint nem beszélt az önrendelkezésrıl, de az általa megfogalmazottak az önrendelkezés definiálását adták az adott kor szemléletének megfelelıen. Egy nyilvánvaló elv hatja át a programot, amelyet itt felvázoltam. Ez az igazságosság elve, minden nép és nemzetiség számára, valamint joguk 5 Neuberger Raič

64 A belsı önrendelkezés dilemmái Miklósné Zakar Andrea ahhoz, hogy egyenlı szabadság feltételekkel és biztonságban éljenek együtt, akár erısek, akár gyengék. 7 Wilson számára a demokratikus kormányzat az elnyomás és a konfliktus elleni egyetlen garancia, mivel csak a kormányzat egy demokratikus formája alatt tudja a nép vagy nemzet megválasztani a saját kormányzatát, ellenırizni a kormányzat cselekedeteit, és biztosítani azt, hogy az nem fogja áthágni az emberek jogait és érdekeit. 8 Wilson tizennégy pontjában rendezni kívánta a gyarmatok kérdését is, egyaránt figyelembe véve mindkét fél, a gyarmatosítók és a gyarmati népek szempontjait. A wilsoni ez irányú elméletet azonban az európai gyarmattartók vonakodtak elfogadni. A fent idézett wilsoni elv jól láthatóan nem tartalmaz konkrét utalásokat a területi átrendezésre és határmódosításokra, mégis, 1919-ben többek között éppen rá hivatkozva hajtották végre az átalakításokat. A párizsi békekonferencia azonban inkább erıszak volt az önrendelkezés elvén, mint igazságszolgáltatás, de valójában az egyes békeszerzıdések távol álltak attól, hogy egyáltalán említsék ezt az elvet. És mivel a Szövetségesek soha nem fogadták el Wilson programját, az önrendelkezés fogalma innentıl kezdve félreértelmezetté vált, mert fenntartották maguknak a jogot a sajátos definiálásra. Ennek alapján a világháborút követı határmódosítások esetében a gyıztes hatalmak a saját politikai érdekeik mentén és szelektíven alkalmazták az önrendelkezés elvét. 9 Ehhez a félreértelmezéshez természetesen hozzájárul az is, hogy maga Wilson sem használta az önrendelkezés fogalmát következetesen (többnyire az állami/nemzeti függetlenség fogalmával találkozott addig), ezért ebben az idıben a terminológia még pontatlan és ellentmondásokkal teli volt. Ez vezethetett e korszakban az önrendelkezés oly sokféle és önkényes definiálásához. Egyes szerzık szerint maga Wilson is alábecsülte az önrendelkezés gyakorlati bevezetésének komplexitását, nehézségeit, ez vezethetett el az ellenzık általi definíciókhoz és olyan folyamatokhoz, amelyeket Wilson maga nem akart. 10 A lenini önrendelkezés-modell Közvetlenül a bolsevikok hatalomra jutása után 1917-ben, a kommunista hatalom felhívta a figyelmet az önrendelkezés elvére azért, hogy megnyerjék a nem orosz nemzetek támogatását. Lenin értelmezésében, aki már ezelıtt kidolgozta a bolsevik nemzeti önrendelkezés elméletét, az elnyomott nemzeteknek a jogát jelentette a politikai különváláshoz, szecesszióhoz. Ilyen értelemben az önrendelkezés külsı formájának egy aspektusát írta körül. Ezt közösségeknek és nem egyéneknek a jogaként értelmezte, tehát közösségi jognak minısítette. Az elnyomás Lenin szerint a burzsoá nacionalizmus eredménye, ez jogosíthatja fel a nemzeti közösségeket az önrendelkezésre. Ilyen értelemben Lenin az önrendelkezést csak, mint eszközt vagy stratégiai elvet javasolta, annak érdekében, hogy a nemzetek integrációja megvalósulhasson az egyetemes szocialista közösségben. Nem jelentett ennél többet, tehát az indok nem a kollektív azonosságtudat vagy a nemzet kollektív érdekeinek szem elıtt tartása volt. A szecesszió indoklása az volt, hogy Lenin szerint a kapitalizmus a különálló nemzetállamokban virágozhat igazán, tehát a kapitalizmust hagyni kell fejlıdni addig, míg elkerülhetetlen hanyatlása el nem kezdıdik, így vezet majd az út a szocialista forradalmon keresztül a szocialista társadalomig. A szecesszió joga tehát a nem kommunista térségekben élı nemzetekre vonatkozott, így az önrendelkezés tulajdonképpen csak a forradalmi változást megelızı periódus jellemzıjeként értelmezhetı Leninnél. Ugyanakkor a nagy orosz birodalomból kisza- 7 Nemzetközi szerzıdések: Raič Bíró Halperin

65 Tudományos Mozaik 6. TPF kadni nem lehetett, és a Szovjetunió politikai berendezkedése a köztársaságokban is leképezıdött. Lenin és más orosz, valamint szovjet vezetık a 20. század elsı két évtizedében az önrendelkezés három jelentését és funkcióját tekintették mérvadónak: 1. a szecesszióhoz való jog, amelyet a nemzetek elnyomása idéz elı; 2. a gyarmati népek szecessziójának joga az imperialista gyarmattartókkal szemben; 3. a területi konfliktusok esetében bevezetendı elv, mely garantálja, hogy nem hoznak létre olyan államhatárt, amely a népesség akarata elleni lenne. Látható, hogy Lenin számára az önrendelkezés célja nem az értékek megırzése és a kollektív érdekek kifejezése volt, hanem egy politikai eszköz a szocializmus érdekében. Ezért a ı érdeme az önrendelkezés elvének fejlıdésében igen csekély. Ennek ellenére megjegyzendı, hogy a lenini elnyomás-szecesszió elmélet volt az egyik elméleti alapja a szovjet dekolonizációs törekvéseknek, amelyet az ENSZ vezetése alatt hajtottak végre a II. világháború után Az önrendelkezés megjelenése a nemzetközi jogban Az önrendelkezés elvének a nemzetközi jogban való megjelenése a II. Világháború utáni korszaknak köszönhetı. Ez azonban nem jelentette egyidejőleg a pontos értelmezés kikristályosodását, így sajnos ezen alapjognak széles körökben elismert meghatározása ma sincsen 12. Az 1945-ben megalakult ENSZ Alapokmánya több helyen is említi a nemzetek önrendelkezését, mivel célja a nemzetek közötti jó kapcsolat kialakítása és fenntartása, ehhez viszont elengedhetetlennek tartották egyenjogúságuk és önrendelkezési joguk tiszteletben tartását és hangsúlyozását. Az ENSZ Alapokmány 1. cikke így fogalmaz: Az Egyesült Nemzetek célja, hogy ( ) (2) A nemzetek között a népeket megilletı egyenjogúság és önrendelkezési jog elvének tiszteletben tartásán alapuló baráti kapcsolatokat fejlessze és az általános béke megerısítésére alkalmas egyéb intézkedéseket foganatosítson, (3) Gazdasági, szociális, kulturális vagy emberbaráti jellegő nemzetközi feladatok megoldása útján, valamint az emberi jogok és az alapvetı szabadságok mindenki részére, fajra, nemre, nyelvre vagy vallásra való tekintet nélkül történı tiszteletben tartásának elımozdítása és támogatása révén nemzetközi együttmőködést létesítsen. 13 Az idézett cikk jól mutatja, hogy ebben a kontextusban az önrendelkezést csupán, mint a népek egyenjogúságának megvalósulását és a népek közötti baráti kapcsolatok kibontakozását értelmezték, így az államok számára nem jelentett semmiféle kötelezettséget. Ilyen formában az Alapokmányban a népek önrendelkezése egy tágan értelmezhetı elve a nemzetközi kapcsolatoknak, és nem több. 14 Az igazán vízválasztó határozat csak 1950-ben születik meg, amikor az ENSZ Közgyőlése megfogalmazza, hogy a népek/nemzetek önrendelkezési joga tulajdonképpen alapvetı emberi jog. Az ENSZ Közgyőlésben akkor a szocialista országok és a harmadik világ képviselıi többséget alkottak, mégis várni kellett azokig a határozatokig, amelyek majd a gyarmatellenes ideológia jegyében születtek ban születik meg az 1514-es határozat, Nyilatkozat 11 Raič Tibori Nemzetközi szerzıdések: Bíró 2003,

66 A belsı önrendelkezés dilemmái Miklósné Zakar Andrea a gyarmati országoknak és népeknek biztosítandó függetlenségrıl címmel, mely útjára indítja az ENSZ nagymérető dekolonizációs munkáját. Ennek következményeképpen a hatvanas évek végére a gyarmati rendszer teljes mértékben felbomolhatott. Új fordulatot jelentett az önrendelkezési jog történetében az 1966-ban az ENSZ Közgyőlés által elfogadott két okmány: A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, illetve a Gazdaság, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya. Ezek közös szövegő 1. cikke kimondja, hogy: - minden népnek joga van az önrendelkezéshez; - szabadon meghatározhatják politikai státusukat; - szabadon fejlıdhetnek gazdasági, szociális és kulturális téren. Az ENSZ Közgyőlésének 1970-es számú határozata mindehhez hozzáteszi, hogy amennyiben egy nép önrendelkezési jogát megtagadják, annak joga van ellenállni, és ehhez támogatást is kaphat. A fent felsorolt okmányokból levonható néhány következtetés, melyeket összegezve elmondhatjuk, hogy a népek önrendelkezési joga egy általános érvényő és folyamatos alapvetı emberi jog. 15 Az önrendelkezés kérdéskörében az ENSZ munkássága mellett meg kell említenünk az Európai Biztonsági és Együttmőködési Értekezlet helsinki csúcstalálkozóját, amely szintén fontos lépésként értelmezhetı e tekintetben, ez viszont már a dekolonizációs periódus utáni korszakot fémjelezte. Az 1975-ben aláírt, Helsinki Záróokmányként ismert dokumentum tíz pontban, alapelvben foglalja össze az aláíró harmincöt ország szándékát. A tíz alapelvet felsorolásra érdemesnek tartjuk, mivel az ún. enyhülési politika kiindulópontjaiként értelmezhetıek: I. Szuverén egyenlıség, a szuverenitásban foglalt jogok tiszteletben tartása; II. III. IV. Tartózkodás az erıszaktól vagy az erıszakkal való fenyegetéstıl A határok sérthetetlensége Az államok területi épsége V. A viták békés rendezése VI. VII. VIII. IX. A belügyekbe való be nem avatkozás Az emberi jogok és az alapvetı szabadságjogok tiszteletben tartása, beleértve a gondolat, a lelkiismeret, a vallás és meggyızıdés szabadságát A népek egyenjogúsága és önrendelkezési joga Az államok közötti együttmőködés X. A nemzetközi jogi kötelezettségek jóhiszemő teljesítése Fontos kiemelni a VII. pontot, amely az emberi jogok tiszteletben tartásáról szól, és intézményes keretek között kívánja számon kéretni azokat a Szovjetunión és az általa megszállt országokon. Az alapvetı szabadságjogok között értelmezték immár a gondolat, a lelkiismeret, a vallás és a meggyızıdés szabadságát, ezért a Helsinki Záróokmány elfogadása a szovjet érdekszférához tartozó országokban utat nyitott az ún. ellenzéki mozgalmaknak, ezek elszaporodása is jelezte, hogy a nemzetközi jogi közeg hangsúlyosan megváltozott. 15 Tibori

67 Tudományos Mozaik 6. TPF A VIII. pont szól az önrendelkezési jogról és a népek egyenjogúságáról, tiszteletben tartva az ENSZ Alapokmányának szellemiségét, és egyben az államok területi épségét is. A népek egyenjogúsága és önrendelkezési joga elvének értelmében valamennyi népnek mindenkor joga van ahhoz, hogy teljesen szabadon, bármikor és belátása szerint, külsı beavatkozás nélkül határozza meg belsı és külsı politikai státusát, és belátása szerint valósítsa meg politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális fejlıdését. 16 Az különutas országok számára, mint Románia és Jugoszlávia, az itt megfogalmazott önrendelkezési elv és a belügyekbe való be nem avatkozás elve (VI. pont) további megerısítést biztosított a Szovjetuniótól való részbeni függetlenség fenntartására. Fontos megjegyezni, hogy még a hidegháborús környezetben is a Helsinki Záróokmány önrendelkezési elvei nagyon erıs államcentrikusságot hordoztak (ezt jól mutatják a felsorolt alapelvek is), így az önrendelkezés alanyai a népek és nem az egyes kisebbségek 17, vagyis ekkor csak az önrendelkezés külsı formáját fogalmazták meg. Mindennek oka, hogy második világháború utáni pozitív változások mellett voltak az önrendelkezési jog nemzetközi egyezményekben való kodifikációjától tartó szereplık is. A nyugati államok képviselıi tartottak ettıl a kodifikációtól, félve attól, hogy a jelentıs nemzeti kisebbségekkel rendelkezı országokban ezek a kisebbségek e jogra támaszkodva esetleg a szecesszióhoz folyamodnak. Ezért hangsúlyozták az önrendelkezési jognak jobbára csak a külsı formáját. Ez a félelem túlélte a hidegháborút, és azt eredményezte, hogy a kilencvenes években az önrendelkezésrıl folyó viták többnyire meddıvé váltak a szakmai fórumokon. Mégis, a hidegháború utáni korszak valamivel közelebb vitte a belsı önrendelkezés ügyét a megértéshez, 18 és Nyugat-Európa számos államában hangot és gyakorlatot kaphatott ez a kérdéskör. A szovjet érdekszférából nemrég kiszabadult kelet-közép-európai országok azonban még nagyon távol állnak ettıl. 4. Az önrendelkezési jog belsı formájának specifikuma és alanyai Az önrendelkezés belsı formája még mindig nagyon sok vitát vált ki. Raič szerint a belsı dimenzió vagy aspektus a fogalom folyamatosságából eredeztethetı, és alapvetıen a politikai önrendelkezés megvalósulását jelenti, vagyis a nép jogát ahhoz, hogy részt vegyen az állami döntéshozatali folyamatokban. Ennek a részvételnek a mértéke eltérhet az egyes esetekben, de az önrendelkezés célját véve alapul a részvételi jog kiterjedhet olyan problémákig is, melyek közvetve vagy közvetlenül érintik a kulturális, etnikai és/vagy történelmi identitás kialakulását, védelmét vagy megerısítését. 19 De mi a belsı önrendelkezés többlet-értéke? Láthattuk, hogy az önrendelkezésnek az egyéni jogokhoz kapcsolása nem tette lehetıvé a kollektív szemléletet, holott egy közösség identitása nem egyenlı az egyes tagok identitásának összegével. Ilyen értelemben, ebben a kontextusban az egyén emberi jogai szükséges, de nem elégséges feltételei annak, hogy egy közösség identitását védeni, fejleszteni vagy erısíteni lehessen. 20 Az egyéni jogok kevéssé relevánsak abban az esetben, amikor a demokratikusan megválasztott többség elnyomja vagy mellızi egy 16 Nemzetközi szerzıdések: Bíró Lásd Bécsi Nyilatkozat Raič 2002, A Helsinki záróokmány VII. pontja kitér a kisebbségekre is, de nem az önrendelkezés kontextusában, hanem az emberi jogokról és szabadságjogokról szólva: A részt vevı államok, amelyeknek területén nemzeti kisebbségek vannak, tiszteletben tartják az ilyen kisebbségekhez tartozó személyek jogát a törvény elıtti egyenlıségre, maradéktalanul biztosítják számukra azt a lehetıséget, hogy ténylegesen élhessenek az emberi jogokkal és az alapvetı szabadságjogokkal, és ily módon védelmezik a nemzeti kisebbségek törvényes érdekeit ezen a téren. Nemzetközi szerzıdések:

68 A belsı önrendelkezés dilemmái Miklósné Zakar Andrea számbeli kisebbség érdekeit, vagy amikor egy közösség kollektív identitása vagy a kollektív érdekei fenyegetve vannak. A belsı önrendelkezés alanyai Ha az önrendelkezés alanyairól értekezünk, nem teszünk mást, minthogy az ön kérdését járjuk körbe. Kikre vonatkozik hát ez az ön? A kérdés sokféle és sokszor ellentétes nézeteket, válaszokat szült. Az ENSZ megalakulása után az önrendelkezés joga (és ekkor, mint már említettük, a külsı önrendelkezésrıl rendelkeznek) egy adott térség egész népességére vonatkozott, annak ellenére, hogy esetleg az adott népesség etnikailag heterogén volt. Vagyis ebben a kontextusban az etnikai identitást irrelevánsnak tekintették. Ez a szemlélet a dekolonizációs korszak után teljesen életképtelenné vált, de (mint erre már kitértünk), a szecessziótól való félelem és az egymásnak ellentmondó nézetek megakadályozták a kiteljesedést. Megjelenésének kezdeti idıszakában az ön egy szembenálló csoporttól való megkülönböztetés, elkülönülés eredménye volt, példaként említhetjük az amerikai nemzet szembehelyezkedését a britekkel. Néha az ön -t a történelem vagy a földrajz határozza meg. A történelmi ön esetében egy történelmi állam valamikori határainak a visszaállítását szorgalmazhatják, a földrajzilag behatárolt ön esetében a természetes határok bábáskodnak az identitás szültésénél, mint ahogy ez Írország esetében igaz. 21 Ha etnokulturális csoportról beszélünk, az ön nyelvi, vallási vagy faji különbségeken alapulhat, de különbségek mutatkozhatnak a jóval nehezebben definiálható kultúra és hagyomány kérdésköreiben is. A 19. és 20. századi hagyományos nemzetállam nehezen vagy alig tudott megbirkózni az etnokulturális csoportokkal vagy kisebbségekkel, mivel a többségi elv sincs eléggé megalapozva. 22 Mindezekkel összhangban Raič a következı ön -kategorizálást írja le: 1. egy létezı állam egész népessége 2. etnikai csoport egy államon belül 3. kisebbségek. 23 Az államon belüli egész népesség önrendelkezése tehát területhez kötött definíció, de ez a megközelítés mellızi az etnikai, kulturális és/vagy nyelvi különbségeket hordozó csoportokat, közösségeket. Az etnikai definíció, amely egy államon belüli etnikai (kulturális, társadalmi vagy antropológiai különbséggel rendelkezı) csoportokra vonatkozik, a különálló csoportoknak a döntéshozatalban való részvételi jogát hangsúlyozza. Raič szerint a belsı önrendelkezéshez egy ilyen (al)csoportnak kollektív individualitásra van szüksége, s mint ezt látni fogjuk, ez elengedhetetlen feltétele a belsı önrendelkezési jog megszerzésének. Etnikai értelemben egy (al)csoport kollektív individualitásának kialakulásához Raič szerint a következık szükségesek: 1) Individuumok egy csoportja, amely rendelkezik a következı tulajdonságokkal néhányával vagy mindegyikével: a) (történelmi) területi kapcsolat, amely területen belül a csoport többséget alkot; b) közös történelem; c) közös etnikai identitás vagy származás; 21 Neuberger Lijphart 1977, Neuberger Raič

69 Tudományos Mozaik 6. TPF d) közös nyelv; e) közös kultúra; f) közös vallás és ideológia. 2) A hit, hogy a csoport más, mint bármely más nép(csoport) a világon, és a vágy, hogy így is ismerjék el, a vágy, hogy a csoport identitását fenntartsák, erısítsék és fejlesszék. 24 Ennek a hitnek és vágynak a kifejezıdéseként értelmezhetjük a regionalista mozgalmakat is. Az elsı pontban leírtak tulajdonképpen objektív, míg a második pontbeliek szubjektív tényezıként értelmezhetıek. Az etnikai elnevezés ez esetben azért használatos, mert egy csoport kollektív individualitása kifejezi, visszatükrözi a csoport ön -identitását, amelyet a kívülállók etnikainak vagy az etnikai terminushoz köthetınek tartanak. Itt részletezzük a már említett 1989-es UNESCO javaslatot 25, mely a következıképpen írja le (de bevallása szerint nem határozza meg!) a belsı önrendelkezés alanyait: 1) Egyének azon csoportja, amely a következı közös tulajdonságok néhányával vagy mindegyikével rendelkezik: a) közös történelmi hagyományok b) faji vagy etnikai identitás c) kulturális homogenitás d) nyelvi egység e) vallási vagy ideológiai rokonság f) területi kapcsolat g) közös gazdasági élet. 2) A csoport létszámának nem kell nagynak lennie, de a csoportnak többnek kell lennie, mint egyének egyszerő társulása az államon belül. 3) A csoporton belül meg kell jelennie a közös identitástudatnak. 4) A csoport identitását és közös tulajdonságait intézményeknek vagy egyéb eszközöknek kell kifejezniük. A kisebbségre vonatkozó kérdéskör külön tárgyalandó e tekintetben, ahogy ezt már az elızı felosztásokban is látható volt. A releváns nemzetközi szakirodalom is különbséget tesz nép/népcsoport és kisebbségek között, és meglepı módon kifejti, hogy míg az elızıeknek van önrendelkezési joguk, addig a kisebbségeknek nincs. A nemzeti vagy etnikai kisebbségek esetében ugyanis a kollektív individualitás mint az önrendelkezési jog alapja általában nem alakul ki, csak a kollektív identitás. A kollektív individualitás kialakulásának visszatartója általában egy anyaország megléte, ahol az adott etnikum többségben él, és amely néppel a kisebbség közösséget alkot. Raič szerint ilyen kisebbségi helyzetben van az erdélyi, szlovákiai, szerbiai magyarság is, akárcsak az észtországi, litvániai és ukrajnai oroszok. A kisebbségekre fejti ki Raič a kisebbségi jogok vonatkoznak, és nem a belsı önrendelkezési jog. Ez a kortárs nemzetközi jogi helyzet alapvetıen siralmas, de sajnos egyelıre ez jelenti a valóságos jogi környezetet. A történelem azonban lassan kikényszeríti a kisebbségeknek adott önrendelkezési jogot is, ahogy ezt már Koszovó esetében is érzékelhettük (bár a Biztonsági Tanács kerül- 24 Raič International Meeting of Experts on the Further Study of the Concept of the Right of People for UNESCO Final Report and Recommandations

70 A belsı önrendelkezés dilemmái Miklósné Zakar Andrea te az önrendelkezés kifejezést a helyzet megoldásában), így a további változások elvezethetnek a belsı önrendelkezési jognak a kisebbségekre való kiterjesztéséhez is. Olyannyira így van ez, hogy egyes szakirodalmak egyenesen kisebbségi önrendelkezésrıl beszélnek. Lırincz megkülönbözteti a nemzeti önrendelkezést, amely egy terület feletti rendelkezést jelent, és a kisebbségi önrendelkezést, amely az elızıhöz képest mindenképpen korlátozottabb, már a terület feletti rendelkezés kérdésében is. 26 Bibó álláspontja a kisebbségek önrendelkezésérıl számol az anyaország meglétével is, fajrokon országnak nevezve, és az ezáltal megosztott lojalitással, amellyel a kisebbség a többségi nemzet felé fordul. A csökkent lojalitás viszont orvosolható, mégpedig éppen az önrendelkezési jog megadásával, mert egy államhatalomnak abban az arányban van reménye arra, hogy a többség nemzeti tudatától eltérı tudatú kisebbségi nép bizonytalan lojalitását lassan megszerezze, amilyen arányban bátorsága van ahhoz, hogy annak részére kisebbségi jogokat vagy akár területi önkormányzatot biztosítson, annak tudatában, hogy ezt éppúgy kísérhet a helyzet stabilizálódása és a kisebbségi lakosság korrekt állampolgári lojalitásának a megszilárdulása, mint az elszakadási törekvések fokozódása; ugyanakkor, amilyen arányban megtagadja ezeket a jogokat, abban az arányban fenyegeti az, hogy egy eredetileg szerény, kisebbségi jogokkal és önkormányzattal megelégedı kisebbségi mozgalom éppen e jogok megtagadása miatt növi ki magát nemzeti elszakadási mozgalommá. 27 Felmerül Erdély sajátos helyzetének kérdése, ahol nem csupán a kisebbségek önrendelkezésérıl, hanem Erdély egészének önrendelkezésérıl kívánunk beszélni. Ebben a kontextusban mérvadó a következı szakirodalmi vélemény: Az etnokulturális önrendelkezés egyik változata a közösségi önrendelkezés, melyet úgy definiálnak, mint a közösségi csoport arra irányuló törekvését, hogy meghatározza egy térség szuverenitását, amely más közösségi csoportokat is tartalmaz, anélkül, hogy felszívná/beolvasztaná azokat a nemzeti ön-be 28 Ebben az esetben a szuverenitás elnyerése nem elszakadást jelentene, hanem az önrendelkezés szinonimájaként értelmezendı. Érdekes, és nagy jelentıséggel bíró megállapítást tesz Hurst Hannum, aki az javasolja, hogy a már meglévı jogokból, úgy, mint önrendelkezési jog, a szuverenitáshoz való jog és az emberi jogok, egy új nemzetközi jogi elvet kellene megalkotni, mégpedig az autonómiához való jogot. 29 Ez az állítás más dimenzióban is láttatni engedi a belsı önrendelkezést és a hozzá kapcsolódó jogokat, és utat nyit egy újabb problematikának, az autonómia kérdéskörének. 26 Lırincz Bibó Neuberger It is the suggestion of the present book that a new principle of international law can be discerned in the interstices of contemporary definitions of sovereignty, self-determination, and the human rights of individuals and groups, which will support creative attempts to deal with conflicts over minority and majority rights before they escalate into civil war and demands for secession. This right to autonomy recognizes the right of minority and indigenous communities to exercise meaningful internal self-determination and control over their own affairs in a manner that is not inconsistent with the ultimate sovereignty as that term is properly understood of the state. Hannum

71 Tudományos Mozaik 6. TPF Irodalomjegyzék Bibó István (1990) A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai. Önrendelkezés, nagyhatalmi egyetértés, politikai döntıbíráskodás. In: Válogatott tanulmányok, IV. kötet: Magvetı Kiadó, Bp. pp Bíró Gáspár (2003) Demokrácia és önrendelkezés a 21. század elején. Rejtjel Kiadó, Bp. Halperin, Morton H. Scheffer, David J. Small, Patricia L. (1992) Self-determination in the new world order. Carnegie Endowment for International Peace, Washington. Hannum, Hurst (1990) Autonomy, Sovereignty, and Self-determination. Univ. of Pennsylvania Press, Philadelphia (cop. 1990) International Meeting of Experts on the Further Study of the Concept of the Right of People for UNESCO Final Report and Recommandations. UNESCO, Paris UN Doc. SHS- 89/CONF.602/7. Lijphart, Arend (1977) Democracy in Plural Societies. Yale University Press, New Haven. Lırincz Csaba (1993) Nemzeti önrendelkezés, kisebbségi önrendelkezés. Korunk 2. pp Nemzetközi szerzıdések (szerk. Halmosy Dénes) (1983). KJK-Gondolat. Bp. Nemzetközi szerzıdések (szerk. Halmosy Dénes) (1985). KJK-Gondolat. Bp. Neuberger, Benyamin (2000) Nemzeti önrendelkezés: egy fogalom dilemmái. Magyar Kisebbség 3. sz. pp Raič, David (2002) Statehood and the Law of Self-Determination. Kluwer Law International, Hága. Tibori Szabó Kinga (2005) A népek önrendelkezésének belsı formája: egyéni szabadság vagy jog a kollektív autonómiához? Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny

72

73 Tudományos Mozaik 6. TPF AZ ÉLETMÓD-SPORTOK TÁRSADALMI JELLEMZİI Rédei Csaba fıiskolai docens, Tomori Pál Fıiskola A különbözı életmód-sportok (és ezen belül az úgynevezett extrém sportok) olyan jelenség, amely a fejlett országok társadalmainak jelentıs csoportjait érinti. Az elnevezés arra utal, hogy az ilyen tevékenységek elsısorban nem sportként, hanem életmódjellegük és identitásképzı funkciójuk miatt játszanak fontos szerepet. A hagyományos sportokkal összehasonlítva jelentıs különbségeket lehet felfedezni mind a motiváció, mind a tevékenységek jellege, helye és a sportolás körülményei tekintetében. Kialakulásuk és népszerőségük okait évtizedek óta szociológusok és pszichológusok kutatják. Jelen tanulmány az életmód-sportok legfontosabb jegyeit kísérli meg röviden összefoglalni. 1. Életmód-sportok Az életmód-sport az angol nyelvbıl átvett elnevezés (lifestyle sport), amely a rekreációs sportok csoportján belül a rendszeresen és szenvedélyesen, illetve életmódjelleggel őzött, identitásformáló szerepő sporttevékenységeket öleli fel, amelyeket a kereskedelmi médiában gyakran extrém sportoknak is neveznek. Ezek a sportok nem tekinthetık alapvetıen új jelenségnek, bizonyos fajtái lényegében egyidısek az emberiséggel. A szörfözés a Hawaii-szigeteken legalább ezer, bizonyos polinéz közösségekben több ezer éves múltra tekint vissza. Fıként az európai kultúrákban azonban a 20. század második feléig elszigetelt jelenségeknek számítottak. Lényegében az 1970-es évektıl indult el Európában az a folyamat, amely az életmód-sportok hihetetlen kiterjedéséhez és népszerőségéhez vezetett. A robbanásszerő fejlıdéshez hozzájárult a technológia fejlıdése, mely új anyagok és eljárások feltalálásán keresztül újabb és újabb sportágak elıtt nyitotta ki (és nyitja ki ma is) a kapukat. A jelenséget elımozdító technikai tényezık mellett azonban legalább ekkora érdeklıdésre tarthat számot a folyamat pszichológiaitársadalmi háttere. Az extrém sportok jelensége Héjjas Barbara (2006) osztályozása szerint az alábbi megfigyelt tényezıkön alapszik: - illegális sportok kialakulása és elterjedése (pl. bázis-ugrás); - olyan sporttevékenységek kialakulása, amelyekben az eszközhasználat nélkülözhetetlen, de nem rendeltetésszerő (pl. motocross), vagy egyszerően az adott speciális környezethez való alkalmazkodást segíti elı; - olyan sporttevékenységek gyakorlása, amelyekben a távolság, magasság, sebesség a veszélyesség szokatlan nagy fokát idézi elı (pl. az összes légi sport) - olyan sportok kialakulása, amelyekben a veszélyesség mértéke fokozott, többszöri biztosítást tesz, vagy elvileg tenne szükségessé (falmászás, vadvízi evezés, rally, stb.) 2. A modern társadalom és a sport A sportfogyasztás a modern társadalmi lét egyik meghatározó jellemzıje. Boyle (1963) az amerikai társdalomról az alábbi megállapítást tette: a sport a modern társadalom minden szintjét átjárja, és jelentısen befolyásol olyan tényezıket, mint a státusz, a fajok közötti kapcsolatok, üzleti élet, önkifejezés, öltözködési stílus, a hısrıl alkotott fogalom, nyelvhasználat és etikai értékek. Ebben az értelemben a sport jelensége szervesen kapcsolódik a kultúra fogalmához, amely a tylori definíció (1913) szerint az emberek által győjtött tudás, hit, mővészet, morál, jog és szokások összessége

74 Az életmód-sportok társadalmi jellemzıi Rédei Csaba A sport a társadalmi lét egyik formája. Ez éppúgy igaz a hagyományos, mint a posztmodern sportokra. Az érintettség tekintetében beszélünk elsıdleges (játékosok) és másodlagos (sportmenedzserek, ügynökök, tulajdonosok és nézık) sportfogyasztásról. A sport az egyén életciklusaiban különbözı mértékben van jelen. Az elsıdleges sportfogyasztáson belül az intenzitás alapján megkülönböztetünk rendszeres, ciklikus, divergens érintettséget, illetve a visszavonulást vagy az érintettség hiányát. A rendszeres sportfogyasztó az életstílusába integrált részvételi mintát mutat (pl. hetente háromszor teniszezik délben). A ciklikus érintettséget a sporadikus részvétel jellemzi (pl. a sportrészvétel az egyhetes szabadság alatti síelésre korlátozódik). Divergens sportfogyasztás esetén az egyén a sport megszállottjává válik. Ez a minta tipikus az életmód-sportot (extrém sportot) őzık táborában. Klasszikus példa lehet az a középkorú személy, aki szakmai karrierjét vagy üzleti életét adja fel azért, hogy a szörfözés, síelés, vitorlázás, stb. szenvedélyének hódolhasson. Az utolsó kategóriát azok az egyének alkotják, akik egész életük folyamán soha nem szocializálódtak sportszerepekbe. 3. Az életmód-sportok kifejlıdésének háttere Az életmód-sport, mint jelenség sokkal inkább a szabadidı és a rekreáció, mintsem a hagyományos értelemben vett sport fogalmához kapcsolódik. A rekreáció egyik legfontosabb szerepe a posztmodern társadalomban, hogy átmeneti jellegő kiszakadást biztosítson a társadalmi élet egyéb dimenzióiból (munka, családi élet, stb.). Bizonyos értelemben a rekreáció célja a menekülés a hétköznapi élet egyhangúságából (Cohen and Taylor, 1992). Az egyén a rekreáció során a mindennapi lét szabályait, kihívásait és a maga ezzel kapcsolatos szorongásait is levetkızi, figyelmét a jelenben átélt, pillanatnyi örömökre koncentrálja. Lefebvre kijelenti (2000), hogy a szabadidı a menekülésen kívül a hétköznapi lét kritikájaként is felfogható. Kialakul az a világ, amelyben az egyént a szabadidıs élmények kompenzálhatják a hétköznapi lét sivárságáért. Más szóval: a szabadidı egy alternatív fejezete a modern létnek, amelyben meg lehet találni azt, ami a munkából és a családi környezetbıl hiányzik. Ebben a tényben ragadható meg talán az a motiváció, amely ilyen tevékenységekre végzésére sarkall. Az új típusú szabadidı egyik fı jellegzetessége a rekreációs célú sportolás, az aktív pihenés és ezen belül az egyre népszerőbbé váló életmód-sportok. A sportról elmondható, hogy már eredeti formájában is egyik fı funkciója a kikapcsolódás. E. Cashmore sportkutató (1996) a mai modern sport fogyasztásának (aktív sportolóként, nézıként, stb.) okait alapvetıen két tényezıben látja: az élet a nyugati demokráciákban egyrészt túlszabályozott és túlságosan kiszámítható, másrészt fizikai értelemben túlságosan biztonságos, amelybıl nagyrészt hiányoznak a fizikai kockázatok. A túlszabályozottságból a kontroll lehetıségének hiánya következik. A cashmore-i gondolatokat továbbszıve elmondhatjuk, hogy ma mind inkább olyan világban élünk, amelyben a kontrollt az egyén élete felett egyre inkább az egyénen kívüli szférák (társadalom, kultúra, túlszabályozott normák és közösségek) gyakorolják. A sport alapvetıen egyfajta feszültség-levezetı eszközként szolgál. Miközben az egyén a posztmodern társadalomban munkája, életkörülményei, kapcsolatai révén egyre racionálisabb életmód folytatására kényszerül, azzal szembesülünk, hogy a túlzott racionalitást a psziché, úgy tőnik, egy határon túl nem képes elviselni. Ebben a helyzetben az egyén pótcselekvésekre ragadtatja magát. Részben a túlzott, már irracionális szintő fogyasztásban próbálja meg megtalálni és kiélni önmagát. Van azonban egy határ, amelyen túl az egyensúly helyreállítása már csak maszszív élmények segítségével lehetséges. Itt lép be az egyén az extrém sportok világába, melynek sok esetben a rabjává is válik. Az alternatív sportok kutatása ebben a világban nem önmagában, hanem a modern lét szimptómájaként, tüneti jelenségeként lesz érdekes. Az életmód-sportok úgy tőnik, elhozzák azt, amire a modern ember egyre inkább vágyik: masszív élményeket és az önkontroll illúzióját

75 Tudományos Mozaik 6. TPF A különbözı extrém vagy alternatív sportok térhódítása modern jelenség. Ezek az új típusú sportok viszonylag nehezen körvonalazhatók. Egy olyan képlékeny világot alkotnak, amelyben szinte minden pillanatban újabb és újabb sportágak jelennek meg, illetve terjednek el. Mivel a hagyományos sportokra jellemzı tényezık (pl. a versenyszellem) itt sokszor teljesen a háttérbe szorulnak, sokan ezeket az új sportágakat nem is tekintik igazán sportnak, hanem sokkal inkább az életmóddal azonosítják. Az ilyen sporttevékenységek ebben az értelemben a posztmodern társadalomban élı posztmodern ember új típusú életmódját tükrözik, mely úgy tőnik, a társadalom egyre szélesebb rétegeire van hatással. 4. Kutatások Az extrém sportokat és a mögöttük húzódó társadalmi vonzerıt a 80-as évek eleje óta kutatják Európában és az Egyesült Államokban. Az egyik legrégebbi kutatás a francia Nancy Midol nevéhez főzıdik, aki elsısorban a Franciaországban élı és sportoló snowboardosok közösségét vizsgálta. Midol és társai ezeket a csoportokat az alábbi módon jellemezték: Avantgard csoportok, akik a francia társadalmi rend öntudatlan védekezı reflexeit támadják. A korábbi szabályokat áthágják, és új értékeket helyeznek a középpontba. (Midol and Broyer, 1995). Az amerikai Robert E. Rinehart véleménye szerint alternatív sportokként lehet értelmezni minden olyan sporttevékenységet, amely nem passzol bele a hagyományosan vett sportokba. Sok szerzı képviseli azt a véleményt, hogy a sajátos jellegzetességeik miatt helyesebb volna inkább játéknak, mint sportnak nevezni ezeket a tevékenységeket (Stranger, 1999; Howe, 2003). A kivételes jellegzetességek között lehet megemlíteni a versenyszellem hiányát, vagy legalábbis erıs háttérbeszorulását és azt a tényt, hogy ezeket a sportokat sokszor önmagukért, az általa közvetített élményvilágért őzik. Néhány szerzı e sportok mővészeti jellegét is kiemeli, amely szintén a mővészeti értékeken keresztül átélt élményekhez kapcsolódik (Rinehart, 1998; Wheaton, 2003; Howe, 2003; Humphreys, 2003; Booth, 2003) Rinehart könyvében (2000) utal rá, hogy a hagyományos sportokból származó elemek ugyan nem vesztek el végérvényesen, de kétségtelen tény, hogy az alternatív sportok legtöbb jellemzıje erıs kontrasztban áll a szabályozott, versenyszellemő és férfias jellegő sportokkal. Rinehart az általa alternatív -nak keresztelt sportokat önkifejezı sportoknak nevezi és szembe állítja a hagyományos nézıi sportokkal. Az elıbbi célja a tevékenység maga, illetve az ezen keresztül megélt élmény és önkifejezés, míg a második kategória célja a verseny és a különbözı díjak, hírnév, stb. elérése. Az új sportok pedig sporttörténeti szempontból is egyre nagyobb kihívást jelentenek a hagyományos nyugati sportmodell számára (Bale, 1999). 5. Az életmód-sportok legfontosabb jellemzıi - Ezek a sportok történeti szempontból egy relatíve új jelenségnek számítanak. Egyrészt teljes mértékben új sportokról van szó, amelyek az utóbbi néhány évtizedben alakultak ki, mint pl. a szörfözés vagy a snowboardozás (Humpreys, 1997; Wheaton, 2000); másrészt pedig a már meglévı sportok alakultak át és fejlıdtek új sportágakká, mint pl. az 1960-as évekre jellemzı kaliforniai hullámszörfös-kultúra újbóli megjelenése (Booth, 2001) illetve a sportmászás kifejlıdése a sziklamászáson belül (Morgan, 1994; Kiewa, 2002). - Az életmód-sportokat az átlagemberek részvétele jellemzi. A hangsúly alapvetıen a részvételen van és nem a sport nézıként való szemlélésén (másodlagos sportfogyasztás). A résztvevık ettıl függetlenül tisztában vannak vele, hogy nézik ıket és ezt a tényt egyfajta lehetıségként értelmezik, hogy kifejezzék önmagukat mások elıtt és

76 Az életmód-sportok társadalmi jellemzıi Rédei Csaba megosszák a sporthoz kapcsolódó identitásukat a többi emberrel (Rinehart, 2000). A posztmodern sportok az amatörizmus újjáéledéseként is felfoghatók (Allison, 2001). - Az életmód-sportok alapja általában valamilyen új sporteszköz (különbözı boardok, ernyık, biciklik, stb.) amelyek sokszor egy új technikai fejlesztés révén jöttek létre. A technológiai innováció segítette elı ezeknek a sportoknak a kifejlıdését és a különbözı sportokon belül további vadhajtások kifejlıdését, diverzifikálódását tette lehetıvé (pl. a hullámszörfözésbıl fejlıdött ki a snowboardozás, majd a további board-os sportok, mint wakeboardozás, kite-ozás, stb., illetve az alpesi síelésbıl alakult ki a freeride síelés, túrasíelés vagy síalpinizmus). - A résztvevık elkötelezettek, hogy idejük és/vagy jövedelmük jelentıs részét a sportolásra áldozzák. Az életmód-sportok a társadalmi identitás, különbözı attitődök, stb. kollektív kifejezésének eszközei (Bourdieu, 1984; Midol és Broyer, 1995; Booth, 1999). Az életmód-sportoknak elsısorban nem a sport- és nem is az idıtöltés-jellege a legfontosabb, ezeket a tevékenységeket többé-kevésbé rendszeresen és szenvedélyesen őzik. Ebben az értelemben a hobbinál is mélyebb elkötelezettséget jelentenek. - A részvétel célja a szórakozás, hedonizmus, önkifejezés, a pillanat megélése, a flow - élmény (Csíkszentmihályi, 1990), illetve az adrenalin hirtelen termelıdéséhez kapcsolódó örömforrások. Gyakran szemben állnak az intézményesítéssel, a szabályozással és a kommercializációval (amikor a sportolást befektetık bevonásával üzleti alapra helyezik). Az életmód-sportokat ambivalens kapcsolat főzi a hagyományos versenysportokhoz. A legtöbb látványsportban a kreativitás, a látványelemek, vagy mővészi elemek és az önkifejezés válik hangsúlyossá (Wheaton, 1997; Howe, 2003; Humphreys, 2003; Booth, 2003). - Az életmód-sportok szorosan kapcsolódnak az individualizmus jelenségéhez. Az ilyen sportokat tipikusan néhány fıs baráti társaságban vagy egyénileg őzik. A baráti társaságot sokszor éppen a közös tevékenység hozza össze. A sportolás közben a hangsúly a közeli barátokkal közösen, vagy akár egyénileg megélt élményen van. - Az életmód-sportok általában a nyugati társadalmakban terjedtek el, a megfigyelt résztvevık a nemzetközi példák tanulsága alapján középosztálybeliek, jellemzıen fehérek és fiatalok (az egyszerőbb sportokban a tizenévesek, 20 évesek, a drágább sportokban a 30-as korosztály túlsúlya figyelhetı meg). Az életmódsportok jelensége a harmadik világból teljes mértékben hiányzik (Opaschowski) és a nyugati országokhoz felzárkózó társadalmakban (pl. Kelet-Európa) mérsékelten, de egyre növekvı mértékben van jelen. - Az életmód-sportok nem agresszív tevékenységek, amelyekbıl általában a testi érintkezés is hiányzik (Bourdieu, 1984). Mégis kiemelt (néha központi) jelentısége van a kockázatnak és a veszélynek (Fiske, 1989; Midol és Broyer, 1995; Stranger, 1999). A veszély megélése és leküzdése során fellépı kémiai változások az agyban úgy tőnik, fontos szerepet játszanak és motivációs erıként is jelentkeznek a tevékenységek folytatása közben. - Az életmódsportokat általában olyan helyen őzik, amelyre nem jellemzı a behatárolt tér vagy pálya megléte (Borden, 2001). Sok sportot természethez közeli környezetben őznek és a sportolás közben megfigyelhetı az a motiváció és érzés, hogy az egyén eggyé válik a tengerrel, vagy a heggyel (Midol és Broyer, 1995). A természetes közegben őzött sportok esetében jellemzı ösztönzı erı a természethez való visszatérés és az idealizált vidéki és természetközeli élet iránt érzett nosztalgia (Hetherington, 1998). A városi környezetben őzött sportok (pl. görkorcsolyázás, gördeszkázás, bázisugrás) egyrészt adaptálódtak a már meglévı mesterséges környezethez, másrészt azonban újradefiniálják a városi teret (Borden, 2001)

77 Tudományos Mozaik 6. TPF Irodalomjegyzék 1. BALE, J. (1994): Landscapes of Modern Sport, Leicester, Leicester University Press 2. BOOTH, D. (2003): Expression sessions; Surfing, Style and Prestige (In: Rinehart, R. E. Sydnor, Synthia: To the extreme, alternative sports, inside and out, Suny Press, New York) 3. BORDEN, I (2001): Skateboarding, Space and the City, Architecture and the Body, Oxford 4. BOURDIEU, P. (1986): Distinction, a social critique of the judgement of taste, London, Routledge-Paul 5. BOYLE, R. H. (1963): Sport: Mirror of American Life, Little Brown, Boston 6. CASHMORE, E. E. (1996): Making sense of sports, Routledge and Kegan Paul, New York 7. COHEN, S. TAYLOR, L. (1992): Escape attempts: the theory and practice of resistance to everyday life, Routledge and Kegan Paul 8. HÉJJAS B. (2006): Korunk civilizációja: a posztmodern embertípus megalkotása, In: Társadalomkutatás, 23. kötet, 2. szám 9. HOWE, J. (2003): Drawing lines, A Report from the Extreme World (In: Rinehart, R. E. Sydnor, Synthia: To the extreme, alternative sports, inside and out, Suny Press, New York) 10. HUMPHREYS, D. (1997): 'Skinheads go mainstream?' Snowboarding and alternative youth. International Review for Sociology of Sport, 32,2: o. 11. JACKSON, S. A. CSÍKSZENTMIHÁLYI M. (2001): Sport és flow, az optimális élmény, Budapest, Vince K. 12. LEFEBVRE, H. (2000): The critique of everyday life, London, Verso 13. MIDOL, N. BROYER, G. (1995): Towards an anthropological analysis of new sport cultures: The case of whiz sports in France. Sociology of Sport Journal, 12, o. 14. OPASCHOWSKI, H. (2000): Xtrem Der kalkulierte Wahnsinn: Extremsport als Zeitphänomen. Hamburg 15. RINEHART, R. E. SYDNOR, S. (2003): To the extreme, alternative sports, inside and out, Suny Press, New York 16. STRANGER, M. (1999): The aesthetics of risk: A study of surfing. International Review for the Sociology of Sport, No. 34,3, p TOMLINSON, J. (1997): Most kiderül, milyenek az extrém sportok, Kaposvár, Holló és Társa Könyvkiadó 18. WHEATON, BELINDA (2007): Understanding lifestyle sports, consumption, identity and difference, Kinde Edition

78

79 Tudományos Mozaik 6. TPF A SZÁMVITEL SZABÁLYOZÁSA ÉS A PÉNZÜGYI VÁLSÁG NEGA- TÍV HATÁSAI A SZLOVÁK VÁLLALKOZÁSOK BESZÁMOLÓJÁRA Dr. habil Suhányi Erzsébet fıiskolai docens, Tomori Pál Fıiskola Magyarország és Szlovákia azonos idıpontban indult el a csatlakozást jelentı úton és azonos idıpontban érték el a célvonalat, váltak az Európai Unió tagállamaivá. Ehhez szükséges volt a számvitel harmonizálása is, mégis elmondható, hogy a két ország számviteli szabályozásában vannak eltérések annak ellenére, hogy mindkettı megfelel az Európai Unióban felállított jogszabályoknak, keretelveknek. A tanulmány elsı része Szlovákia számviteli szabályozásának elemzésével foglalkozik. Tárgyalja a könyvvezetéssel és beszámolókészítéssel kapcsolatos szabályokat. A második rész a jelenleg tomboló pénzügyi válság negatív hatásait tárgyalja. Rámutat két területre, ahol a vállalkozásoknak a szokásosnál több figyelmet kell szentelni a évi beszámoló készítésénél. 1. A SZÁMVITEL SZABÁLYOZÁSA SZLOVÁKIÁBAN Szlovákia és Magyarország ugyanazon a napon, május 1-én lett az Európai Unió teljes jogú tagja. Ahhoz, hogy a csatlakozás megtörténjen, számos kritérium teljesítése mellett a számviteli szabályozásaikat is össze kellett hangolniuk az EU-val. Magyarországon az elsı lépést az 1991.évi XVIII. számviteli törvény (mely január 1-én lépett hatályba), míg Szlovákiában az 563/1991-es számú számviteli törvény (mely január 1-én lépett hatályba) jelentette. A két ország tehát azonos idıpontban indult el a csatlakozást jelentı úton és azonos idıpontban érték el a célvonalat, váltak tagállamokká. A közös történelmi pontok ellenére a két ország számvitele nem teljesen egyforma. Az eltérı történelmi és kulturális fejlıdés vezetett oda, hogy a két szomszédos ország szabályozása eltérı ugyan, de mindkettı megfelel az Európai Unióban felállított jogszabályoknak, keretelveknek. Magyarországon jelenleg a többször módosított évi C. törvény szól a számvitelrıl, mely január 1-tıl hatályos. Ezt kiegészítik a Kormány- illetve Pénzügyminisztérium által kiadott rendeletek. A számvitel szabályozása Szlovákiában több jogszabályban valósul meg. Ezek a következık: 1. Kereskedelmi törvény amely a vállalkozás számviteli kötelezettségét rendeli el. 2. Számviteli törvény vonatkozik minden nyereségorientált és nem nyereségorientált vállalkozásra, amelyet számviteli kötelezettség érint. E törvény szoros kapcsolatban van a kereskedelmi törvénnyel, de más törvényekkel is, mint például az ipartörvény, az állami vállalatokról szóló törvény, banktörvény stb. 3. Pénzügyminisztériumi rendeletek és módszertani utasítások amelyek szabályozzák a számlakeretet, az elszámolási és értékelési eljárásokat, beszámoló formáját és tételeinek tartalmát, egyéb általános elıírásokat és kötelezı intézkedéseket. Szükséges megemlíteni, hogy a pénzügyi számvitel irányítását a Szlovák Köztársaság Pénzügyminisztériuma látja el. A 431/2002. számú számviteli törvény január 1-jén lépett hatályba, amelyet már többször módosították. A következıkben bemutatom a törvény elıírásat. A törvény 7 részbıl és 41 paragrafusból épül fel. Ez a törvény keret jellegő. A törvényhez számos Pénzügyminisztériumi rendelet és módszertani utasítás kapcsolódik

80 A számvitel szabályozása és a pénzügyi válság negatív hatásai a szlovák vállalkozások beszámolójára Dr. habil Suhányi Erzsébet A számviteli törvény szerkezete: 1. rész Alapvetı és általános rendelkezések 2. rész Számviteli rendszerek, számviteli bizonylatok, számviteli bejegyzések és számviteli könyvek 3. rész Számviteli beszámoló 4. rész Értékelési módszerek 5. rész Leltározás 6. rész Számviteli dokumentáció 7. rész Záró rendelkezések A számvitel a törvény értelmében magába foglalja a könyvvezetést és a beszámoló készítést. A számviteli törvény hatálya alá tartoznak: Szlovákia jogi személyek, amelyek székhelye Szlovákiában van külföldi jogi és természetes személyek, amelyek, akik Szlovákia területén vállalkozási vagy más, jogszabályban meghatározott tevékenységet folytatnak (például alapítványok) természetes személyek: akik vállalkoznak, vagy akik más önálló bevételszerzı tevékenységet végeznek, és az adóalap meghatározásához a tevékenységbıl származó bevételével szemben a ténylegesen és számviteli bizonylattal alátámasztott költségek elszámolását alkalmazzák. Nem tartoznak a törvény hatálya alá ezek a személyek, ha tevékenységeiket önállóan végzik alkalmazottak nélkül és az elızı számviteli idıszakban jövedelmük nem haladta meg a eurót. Magyarország Minden gazdasági résztvevı, amelynek mőködésérıl a nemzetgazdaság más szereplıi információt, tájékoztatást igényelnek. Kivéve: az egyéni vállalkozó, akkor is, ha egyéni cégként mőködik, polgári jogi társaság, építıközösség, külföldi székhelyő vállalkozás magyarországi kereskedelmi képviselete, valamint a jogi személyiség nélküli társaság, ha az üzleti évi nyilvántartásait az egyszerősített vállalkozói adóról szóló törvény szerint vezetik. Azokat a személyeket, amelyek e törvény szerint kötelesek könyvvitelt vezetni és beszámolót készíteni Szlovákiában, számviteli egységeknek nevezzük. A számvitel tárgya az eszközök állományának és annak változásának, a kötelezettségek állományának és annak változásának, az eszközök és a kötelezettségek különbözetének (a vállalkozásoknál ez a saját tıke), a bevételeknek és a ráfordításoknak (a kettıs könyvvitelt vezetıknél), a pénzbevételeknek és a pénzkiadásoknak és a gazdálkodás eredményének a könyvviteli elszámolása és ezek kimutatása a beszámolóban. Meg kell említeni, hogy a beszámolóban, annak kiegészítı mellékletében be kell mutatni a más aktívákat és más passzívákat is. Ezek a tételek nem másak, mint a mérlegen kívüli tételek. Ezek az információk a külsı felhasználók részére fontosak lehetnek. Egyéb aktívák lehetnek például az alkalmazottak tudása, a menedzsment minısége, a megırzésre átvett vagyoni eszközök stb. Egyéb passzívák lehetnek például a bírósági perbıl eredı feltételezhetı jövıbeni kötelezettség, amelyet nem lehet megbízhatóan értékelni, mert a mérleg készítésekor a bírósági per még nincs lezárva, a kezességvállalás más gazdálkodók bankhitelének törlesztésére stb

81 Tudományos Mozaik 6. TPF Aktívák MÉRLEG Passzívák A K T Í V Á K Eszközök Eszközök Más aktívák = Saját tıke + Kötelezettségek KIEGÉSZÍTİ MELLÉKLET Saját tıke Kötelezettségek Más passzívák P A S S Z Í V Á K 1. ábra: A mérleg és a mérlegen kívüli tételek kapcsolata A számviteli egység a gazdasági eseményeket köteles abban az idıszakban könyvelni, amelyek a tárgyidıszakkal kapcsolatban merülnek fel. Ezt az idıszakot számviteli idıszaknak nevezzük. A számviteli idıszak lehet: Szlovákia naptári év azaz tarthat január 1-jétıl december 31-eig gazdasági év azaz 12 egymást követı naptári hónap, amely nem azonos a naptári évvel. Magyarország naptári év azaz tarthat január 1-jétıl december 31-eig eltérhet a naptári évtıl a külföldi anyavállalat konszolidálásába bevont magyarországi leányvállalata, valamint külföldi székhelyő vállalkozás magyarországi fióktelepe (hitelintézetek és biztosítótársaságok kivételével) A gazdasági évet nem alkalmazhatják Szlovákiában a természetes személyek és közigazgatási szervek, ezek kötelesek naptári évet alkalmazni a számviteli idıszaknak. A gazdasági évet az illetékes adóhivatalnál benyújtott írásos értesítése alapján alkalmazhatja a számviteli egység, amit köteles benyújtani: - a keletkezésétıl számított 30 napon belül, - legkevesebb 15 nappal a számviteli idıszak megváltoztatása elıtt. A vállalkozások alapításakor két idıpontot tudunk megkülönböztetni. Az alapítás idıpontja (a létesítı okirat aláírásának idıpontja) és a keletkezés idıpontja (cégbejegyzés idıpontja). Számviteli egységek könyvvitelt kötelesek vezetni: - jogi személyek, a keletkezésüktıl a megszőnésükig, - természetes személyek, az alatt az idı alatt, amelyben vállalkozói vagy más bevételszerzı tevékenységet végeznek. A számviteli törvény két könyvvezetési formát különböztet meg: - egyszeres könyvvitelt, - kettıs könyvvitelt

82 A számvitel szabályozása és a pénzügyi válság negatív hatásai a szlovák vállalkozások beszámolójára Dr. habil Suhányi Erzsébet Kettıs könyvvitelt köteles vezetni minden számviteli egység, azonban a törvény kivételeket szab meg, hogy melyik számviteli egység és milyen feltételek teljesítésénél alkalmazhatja (de nem köteles) az egyszeres könyvvitelt. Egyszeres könyvvitelt vezethetnek: Szlovákia Vállalkozás, amelynél a társasági törvény ezt lehetıvé teszi, vagyis a cégjegyzékbe be nem jegyzett vállalkozás. Természetes személy, amely vállalkozó vagy egyéb önálló jövedelemtermelı tevékenységet végez, és az adóalap meghatározásához a ténylegesen felmerült és bizonylattal alátámasztott kiadások elszámolását alkalmazza. Ha tevékenységeiket önállóan végzik és az elızı számviteli idıszakban jövedelmük nem haladta meg a eurót, nem köteles könyvvitelt vezetni. Nem jogi személyiségő polgári társulatok és ezek szervezeti egységei, jogi személyek társulásai, lakástulajdonosok társulásai, nem befektetési célú alapok és közhasznú szervezetek; ezek egyszeres könyvvitelt vezethetnek, ha nem végeznek vállalkozási tevékenységet, és ha a jövedelmük az elızı számviteli idıszakban nem haladta meg a eurót. Egyházak és intézményei, vallási egyesületek, azok jogi személyiségő szervezetei, ha nem végeznek vállalkozási tevékenységet. Földtulajdonosok társulásai, ha jövedelmük az elızı számviteli idıszakban nem haladta meg a eurót. Magyarország egyházi jogi személy alapítvány társadalmi szervezet (beleértve az országos kisebbségi önkormányzatokat) társasház lakást, nyugdíjasházat, üdülıt, személygépkocsi tárolót, mőhelyt vagy üzlethelyiséget építı és fenntartó szövetkezet ügyvédi iroda, szabadalmi ügyvivı iroda, végrehajtó iroda, amely nem tartozik az EVA hatálya alá köztestület feltéve, ha az egymást követı két üzleti évben az éves bevételük nem haladja meg az 50 millió Ft-ot. Ha az egyszeres könyvvitelt vezetık a fenti elıírásoknak nem felelnek meg a tárgyévben, akkor a következı számviteli idıszak elsı napjától kettıs könyvvitelre kötelesek áttérni. Saját elhatározásából minden egyszeres könyvvitelt vezetı számviteli egység vezethet kettıs könyvvitelt. A számviteli egységek könyvviteli nyilvántartását Szlovákiában a következık alkotják: Egyszeres könyvvitel naplófıkönyv, követelések nyilvántartása, kötelezettségek nyilvántartása, segédkönyvek (részletezı nyilvántartások). Kettıs könyvvitel a gazdasági események idısoros elszámolását biztosító napló, a gazdasági események számlasoros elszámolását biztosító fıkönyv. Az analitikus számlák is a fıkönyv részét képezik. A könyveket olyan módon kell vezetni, hogy az azok alapján készített számviteli beszámoló megbízható és valós képet adjon a számvitel tárgyáról és a gazdálkodó pénzügyi helyzetérıl. A könyvek lezárását követıen számviteli beszámolót kell készíteni

83 Tudományos Mozaik 6. TPF A beszámoló jóváhagyásáig a lezárt könyveket újra meg lehet nyitni, ha a hő és valós kép bemutatásához ez elkerülhetetlen, de követelmény a folytonosság elvének betartása. Számviteli beszámoló A számviteli beszámolót a szlovák számviteli törvény 17 (1) bekezdése a következıképpen határozza meg: A számviteli beszámoló rendszerezetten mutatja be a számvitel tárgyát a felhasználóknak. A számviteli beszámoló szerves egészet képez. A számviteli beszámolót és annak részeit a könyvvezetés módja határozza meg. A számviteli beszámoló részei: Egyszeres könyvvitel Általános információk Kimutatás az eszközökrıl és a kötelezettségekrıl, Kimutatás a pénzbevételekrıl és a pénzkiadásokról. Kettıs könyvvitel Általános információk Mérleg, Eredménykimutatás, Kiegészítı melléklet (Kötelezı része a sajáttıke változásnak bemutatása. Cashflowkimutatás szintén részét képezi a kiegészítı mellékletnek, de csak azoknál a számviteli egységeknél, amelyek kötelesek beszámolóikat könyvvizsgálóval felülvizsgálni.) Az általános információk általános adatokat tartalmaznak a számviteli egységrıl, a számviteli idıszakról és a beszámoló-készítés napjáról, felelıs személyek sajátkező vagy elektronikus aláírása. A számviteli beszámoló lehet: - éves beszámoló, - rendkívüli beszámoló (a megszőnés napjával készített beszámoló, a csıdeljárás és a felszámolási eljárás megkezdését megelızı nappal készített beszámoló), - közbensı beszámoló. [7] Az éves és rendkívüli beszámolót teljes körően kell elkészíteni. Ez a teljes körő elkészítés azt jelenti, hogy a mérleg és az eredménykimutatás fıcsoportokat, csoportokat és mérlegtételeket tartalmaz. A közbensı beszámoló lehet teljes körő vagy egyszerősített, ami azt jelenti, hogy a mérleg és eredménykimutatás csak fıcsoportokat és csoportokat tartalmaz. A számviteli beszámolót legkésıbb a mérlegfordulónaptól számított hat hónapon belül kell elkészíteni. A kereskedelmi törvény értelmében a közgyőlést (taggyőlést) legalább egyszer évente össze kell hívni az alapszabályban meghatározott idın belül. Azonban a mérlegfordulónaptól számított hat hónapon belül a közgyőlés elé kell terjeszteni jóváhagyásra az egyéni éves és az egyéni rendkívüli beszámolót. Az egyéni üzleti jelentést szintén a közgyőlés elé kell terjeszteni megvitatásra, vagyis a törvény nem írja elı ennek jóváhagyását, csak elıterjesztését. Az ügyvezetı köteles a közgyőlés elé terjeszteni a nyereségfelosztási javaslatot vagy a veszteség megtérítésének javaslatát is jóváhagyásra

84 A számvitel szabályozása és a pénzügyi válság negatív hatásai a szlovák vállalkozások beszámolójára Dr. habil Suhányi Erzsébet Könyvvizsgálat Szlovákia Könyvvizsgálati kötelezettség terheli a következı számviteli egységeket: 1. részvénytársaságok, állami vállalatok, önkormányzatok, bankok, biztosítók, alapítványok, politikai pártok, 2. kereskedelmi társaságok, amelyeknél a jegyzett tıke értékét jogszabály határozza meg (részvénytársaság kivételével) és a szövetkezetek, ha a tárgyévben és ezt megelızı évben a három mutatóérték közül bármelyik kettı meghaladja az alábbi határértékeket: a/ a bruttó mérlegfıösszeg a eurót (értékvesztés és értékcsökkenés leszámolása elıtti érték), b/ az éves nettó árbevétel a eurót, c/ a foglalkoztatottak átlagos száma a 30 fıt. 3. aki a nemzetközi számviteli standardok szerint készíti beszámolóját, 4. a non profit szervezetek, ha az adóalanyok jövedelemadójának 2 százalékát megkapják, és ha a szervezet ilyen módon évente több mint ,92 euró bevételhez jut. Magyarország Kötelezı a könyvvizsgálat minden kettıs könyvvitelt vezetı vállalkoónál. Nem kötelezı a könyvvizsgálat, ha az alábbi két feltétel együttesen teljesül: a) az üzleti évet megelızı két üzleti év átlagában a vállalkozó éves (éves szintre átszámitott) nettó árbevétele nem haladta meg a 100 millió forintot, és b) az üzleti évet megelızı két üzleti év átlagában a vállalkozó által átlagosan foglalkoztatottak száma nem haladta meg az 50 fıt. Az a) és b) pontban feltüntetett kivételek nem vonatkoznak az alábbi vállalkozókra: - a kettıs könyvitelt vezetı vállalkozóra, ahol a könyvvizsgálatot jogszabály írja elı, - takarékszövetkezetre, - konszolidálásra bevont vállalkozásra, - külföldi székhelyő vállalkozás magyarországi fióktelepére, - arra a vállalkozóra, amelyik kivételes esetben a megbízható és valós kép érdekében eltér a törvény elıírásaitól. Azok a szlovák számviteli egységek, akiket könyvvizsgálati kötelezettség terhel, kötelesek üzleti jelentést is készíteni. A beszámoló és az üzleti jelentés könyvvizsgálatát legkésıbb a számviteli idıszakot követı év december 31-ig el kell végezni. A tárgyévrıl készült üzeleti jelentés és a tárgyévrıl készült beszámoló összhangját szintén könyvvizsgálóval kell felülvizsgáltatni. Az üzleti jelentés részét képezi a beszámoló és a könyvvizsgálói jelentés is. A könyvvizsgáló jóváhagyása és visszahívása a közgyőlés vagy taggyőlés hatáskörébe tartozik. A könyvvizsgálati bizottság javaslatot tesz az igazgatóságnak a könyvvizsgáló jóváhagyására és visszahívására, a közgyőléshez az igazgatóság terjeszti elı a javaslatot. Nemzetközi Számviteli Standardok / Nemzetközi Pénzügyi Beszámolási Standardok (IAS/IFRS) alkalmazása Az Európai Unió 1606/2002/EK rendelete január 1-jétıl megköveteli a tızsdén jegyzett cégektıl (beleértve a bankokat és biztosítókat is), hogy konszolidált éves beszámolójukat az IAS/IFRS-ek alapján készítsék el január 1-jétıl egyedi beszámolóikat és üzleti jelentéseiket az IAS/IFRS-ek szerint kötelesek készíteni a következı szlovák számviteli egységek a) bankok, ülföldi bank szlovákiai részlege, Szlovák Köztársaság Export-import Bankja, befektetéskezelı társaságok, biztosítók az egészségügyi biztosítókon kívül, külföldi biztosítók szlovákiai részlegei, biztosítók biztosítói, biztosítók külföldi biztosítóinak szlovákiai részlege, Biztosítók Szlovákiai Irodája, nyugdíjkezelı társaságok, kiegészítınyugdíj-kezelı társaságok, Értékpapírtızsde, Szlovák Vasút;

85 Tudományos Mozaik 6. TPF b) kereskedelmi társaságok, amelyeknél két egymást követı évben a meghatározott három mutató közül bármelyik kettı meghaladja az alábbi határértékeket: - a bruttó mérlegfıösszeg a ,40 eurót, - nettó árbevétel a ,40 eurót, - a foglalkoztatottak átlagos száma a fıt. Az értékpapír-kereskedı, aki/amely nem bank vagy befektetéskezelı társaság, saját döntése alapján az IAS/IFRS-ek szerint készítheti egyedi beszámolóját és üzleti jelentését. Az a) pontban feltüntetett számviteli egységeken kívül, akik a számviteli idıszakban értékpapírokat bocsátottak ki és ezeket az értékpapírokat a tızsdén jegyezték, de nem teljesítik a b) pont alatt feltüntetett kritériumokat, saját döntésők alapján az IAS/IFRS-ek szerint készíthetik egyedi beszámolójukat és üzleti jelentéseiket. A számviteli egységek, akik az IAS/IFRS-ek szerint készítik beszámolójukat, a szlovák számviteli törvény csak azon rendelkezéseit kötelesek betartani, amelyeket az IAS/IFRS-ek nem tárgyalnak (például leltározás, bizonylatok megırzése stb). Értékelési eljárások A szlovák számviteli egység köteles az értékelés napján az eszközöket és a kötelezettségeket értékelni. Az értékelés napja lehet: - a gazdasági esemény keletkezésének napja, - a mérlegfordulónap, - a számviteli idıszak alatt más törvény által meghatározott nap (például a bankokról szóló törvény). A számviteli esemény keletkezésének napján az eszközöket és a kötelezettségeket a következıképpen értékelik: beszerzési áron (nem tartalmazhatja a hitelkamatokat és az árfolyamkülönbséget), önköltségen, névértéken, újrabeszerzési áron, valós értéken. Az eszközök és kötelezettségek fajtái Tárgyi eszközök a) vásárlás útján beszerzett b) saját elıállítású c) leltártöbblet d) térítés nélkül átvett Immateriális javak a) vásárlás útján beszerzett b) saját elıállítású, ha az elıállításra fordított önköltség magasabb a megállapított újrabeszerzési árnál c) leltártöbblet d) térítés nélkül átvett Részesedések a kereskedelmi társaság alaptıkéjén, értékpapírok és határidıs fedezeti ügyletek Készletek a) vásárlás útján beszerzett b) saját elıállítású c) leltártöbblet d) térítés nélkül átvett Alkalmazott értékelési módszer Beszerzési ár Önköltség Újrabeszerzési ár Újrabeszerzési ár Beszerzési ár Önköltség Újrabeszerzési ár Újrabeszerzési ár Újrabeszerzési ár Beszerzési ár Beszerzési ár Önköltség Újrabeszerzési ár Újrabeszerzési ár

86 A számvitel szabályozása és a pénzügyi válság negatív hatásai a szlovák vállalkozások beszámolójára Az eszközök és kötelezettségek fajtái Tenyészállatok és állatszaporulatok, ha nem lehet megállapítani az önköltséget Követelések a) azok keletkezésekor b) a tıkeemelésre átvett c) megvásárolt d) térítés nélkül átvett Pénzeszközök és értékcikkek A vállalkozó saját tulajdonában lévı vagyoni eszközök átvezetése a vállalkozásba (kivételek: pénzeszközök, értékcikkek és követelések keletkezéskor) Kötelezettségek a) azok keletkezésekor b) azok átvállalásakor Nem pénzbeli vagyoni hozzájárulás (apport) és a vállalat esetleg vállalatrész megvásárlásával beszerzett eszközök és kötelezettségek Tızsdei árucikkek, amelyekkel a nyilvános piacon kereskednek, amelyeket a számviteli egység nem saját maga gyártott és a nyilvános piacon történı eladás céljából szerezte be Az alapok eszközei között kimutatott értékpapírok, kereskedés céljából beszerzett értékpapírok és értékpapír kereskedıknél az eladásra szánt értékpapírok Az alapok (hivatkozás a kollektív befektetésrıl szóló törvényre) eszközei között lévı nemesfémek Dr. habil Suhányi Erzsébet Alkalmazott értékelési módszer Önköltség Újrabeszerzési ár Névérték Beszerzési ár Beszerzési ár Névérték Névérték Újrabeszerzési ár Névérték Beszerzési ár Valós érték Valós érték Valós érték Valós érték Az eszközöket egyedileg kell értékelni. Az azonos jellegő készletek, értékpapírok és idegen pénznem (valuta) kivezetésénél az értékelés történhet mérlegelt átlagárral vagy FIFO eljárással, ha ez összhangban van a hő és valós ábrázolással. Az értékpapírokat csak abban az esetben lehet így értékelni, ha kibocsátójuk és pénznemük azonos. Valós érték lehet: a) piaci érték, amely külföldi vagy belföldi tızsdén, esetleg más piacon jegyzett érték, b) szakbecslés vagy a szakértıi értékelés eredménye, ha a piaci értéket nem lehet megállapítani, vagy ha a piaci érték nem fejezi ki helyesen a valós értéket, c) más törvény elıírása szerinti érték, ha nem lehet e fenti a) és b) pontok szerint eljárni (például a kollektív befektetésekrıl szóló törvény). Ha a valós értéket nem lehet megbízhatóan megállapítani, akkor valós értéknek tekinthetı a beszerzési ár, az önköltség, a névérték vagy az újrabeszerzési ár. Az eszközök és források mérlegfordulónapi értékelése a leltározás, ill. leltárkészítés keretén belül történik. Az értékelésnél az óvatosság elvét kell érvényre juttatni. Ez azt jelenti, hogy az eszközök értékelésénél figyelembe kell venni a kockázatokat, a veszteségeket és az értékcsökkenéseket. Ha az eszközök leltározásánál megállapított érték alacsonyabb a könyv szerinti értéknél, akkor értékkülönbözetet kell elszámolni. A kockázatokat, a veszteségeket és az értékcsökkenéseket céltartalék-képzéssel, értékvesztéssel és értékcsökkenési leírással kell figyelembe venni. Ha a kötelezettségek leltározáskor megállapított értéke magasabb a könyv szerinti értéknél, akkor a kötelezettségeket a magasabb értéken kell kimutatni (például ha a kötelezettséget nem teljesítették idıben, és ha a megállapodás szerint bírságot kell fizetni, akkor a beszámolóban ezen a magasabb értéken kell azt kimutatni a kötelezettség sorban)

87 Tudományos Mozaik 6. TPF Értékmódosítást (értékvesztést, terven felüli értékcsökkenést) kell elszámolni a befektetett eszközök, készletek, követelések esetében, ha a mérlegforduló napján a számviteli egység tudomására jutott információ alapján (kockázatok, veszteségek) ezen eszközök piaci értéke alacsonyabb, mint a könyv szerinti értéke. Visszaírást kell elszámolni, ha a kiváltó okok megszőnnek. Az immateriális javaknál 1 és tárgyi eszközöknél 2 értékcsökkenési leírást számolnak el. A földterületeknél, mőalkotásoknál és győjteményeknél értékcsökkenési leírás nem számolható el. [6] A számviteli egységeknek értékcsökkenési leírás tervezetet kell készíteni, amelyben az értékcsökkenés idıtartamát és a leírás módját határozzák meg. Az immateriális javak közül a goodwillt és fejlesztési költségeket legkésıbb öt év alatt le kell írni. A saját elıállítású immateriális javak a softvéren és a fejlesztési költségeken kívül nem aktiválhatóak. Meg kell jegyezni, hogy a bekerülési érték teljes egészében leírásra kerül a meghatározott leírási idıtartamon belül. ELSİDLEGES ÉRTÉKELÉS (gazdasági esemény napja, azaz a bekerülés/keletkezés napja) MÉRLEGFORDULÓNAPI ÉRTÉKELÉS (például december 31) beszerzési ár önköltség névérték elsıdleges értékelés mínusz terv szerinti értékcsökkenés terven felüli értékcsökkenés + visszaírás valós érték újrabeszerzési ár valós érték 2. ábra: Valós értéken történı értékelés Nyilvánosságra hozatal és közzététel A szlovák számviteli törvény elıírja, hogy a kereskedelmi társaság, Export-import Bank, szövetkezet és az állami vállalat köteles az egyéni éves beszámolót, az egyéni rendkívüli beszámolót és az üzleti jelentést a cégnyilvántartás levéltárában letétbe helyezni ezek jóváhagyását követı 30 napon belül. Ha két egymást követı évben ezek nem kerülnek letétbehelyezésre, ez elegendı ok a társaság megszüntetésére. Az a vállalkozás, amely beszámolóját kötelezı könyvvizsgálóval felülvizsgáltatni, köteles a beszámoló jóváhagyását követı 30 napon belül a Kereskedelmi Közlönyben nyilvánosságra hozni az éves és rendkívüli beszámoló részét képzı mérleget, az eredménykimutatást és a könyvvizsgálói záradékot. 1 Az egyösszegő értékcsökkenési leírás mértéke euró 2 Az egyösszegő értékcsökkenési leírás mértéke euró

88 A számvitel szabályozása és a pénzügyi válság negatív hatásai a szlovák vállalkozások beszámolójára Dr. habil Suhányi Erzsébet Az a vállalkozás, amely tevékenysége ipari termelés kategóriába sorolható és a tárgyévet megelızı évben a nettó forgalma meghaladta a eurót, az üzleti jelentés közgyőlés elé terjesztésétıl számított öt napon belül, de legkésıbb a mérlegfordulónaptól számított nyolc hónapon belül, köteles üzleti jelentését és a beszámolási idıszak folyamán megvalósult közgyőlésrıl készült feljegyzéseket a minisztériumnak megküldeni. Az a vállalkozás, amely január 1-jétöl köteles egyéni számviteli beszámolóját az Európai Unió által kihirdetett IAS/IFRS-ek szerint készíteni, köteles a beszámoló jóváhagyását követı 30 napon belül a Kereskedelmi Közlönyben nyilvánosságra hozni az éves vagy rendkívüli beszámoló részét képzı mérleget, az eredménykimutatást és a könyvvizsgálói záradékot. Ezzel egyidejőleg köteles a teljes beszámolót internetes honlapján nyilvánosságra hozni olyan terjedelemben, mint a cégjegyzék levéltárában elıírt letétbehelyezés. A Kereskedelmi Közlönyben ismerteti az internes honlapjának címét. Ezen a címen a nyilvánosságra hozataltól számított egy évig kell meghagyni. Az éves és rendkívüli konszolidált beszámolót és a konszolidált üzleti jelentést a cégjegyzék levéltárában letétbe kell helyezni a mérlegfordulónapot követı egy éven belül. A Kereskedelmi Közlönyben a mérlegfordulónapot követı egy éven belül nyilvánosságra kell hozni az éves és rendkívüli konszolidált mérleget, eredménykimutatást és a könyvvizsgálói záradékot. A számviteli törvény megsértésének jogkövetkezményei A szlovák számviteli törvény elıírásainak megsértése esetén az adóhivatal bírságot állapít meg. A bírság mértéke a törvény egyes paragrafusainak megsértéséhez kapcsolódik. A bírság a mérlegben bemutatott eszközök bruttó értékének megfelelı 3 %-ig terjedhet. Ha a számviteli információkból nem lehet megállapítani az eszközök összértékét, a bírság ,88 euróig is terjedhet. Az elızıekben leírt bírságokat az adóhivatal a kötelezettség megsértés tárgyévét követı öt évig szabhatja ki. 2. A PÉNZÜGYI VÁLSÁG ÉS ENNEK NEGATÍV HATÁSAI A VÁLLALKOZÁ- SOKRA Gazdaságunk rohamos növekedésének és fejlıdésének évei után 2008 ıszén megjelent Szlovákiában is a pénzügyi és gazdasági válság, habár ennek hatásai csak a 2009-es évben érzékelhetı. A válság negatív hatásairól manapság sokat ír a sajtó, de rendszeresen beszámol róla más tömegtájékoztató eszköz is. Elsı számú témává vált nemcsak a vállalkozók és menedzsment, de a közönséges polgárok beszélgetéseinél és elmélkedéseinél is. A megrendelések számának és terjedelmének csökkenése, az értékesítés, az árak csökkenése és az alkalmazottak elbocsátása mindennapi realitássá vált. Ez a precedens nélküli állapot új helyzet elé állította a vállalkozásokat nemcsak Szlovákiában, de a világ minden pontján. Ami ez elızı évek során háttérbe került, úgymond lényegtelen volt, manapság a prioritások egyike itt a vállalkozások túlélésérıl, de úgyszintén az ezzel kapcsolatosan felmerülı kérdésekrıl és problémákról van szó. A cikk következı része rövid bemutatást nyújt a válság potenciális hatásairól a vállalkozások éves beszámolóira, függetlenül attól, hogy azok az IAS/IFRS-ek, a szlovák vagy a magyar számviteli elıírások szerint készülnek. Rámutat két olyan területre, aminek manapság a vállalkozások nem szentelnek elég figyelmet a kockázatirányítás és pénzügyi beszámolás keretén belül

89 Tudományos Mozaik 6. TPF A vállalkozás folytatásának elve Az IAS 1 Pénzügyi kimutatások prezentálása a vállalkozástól megköveteli, hogy a beszámoló készítésénél értékelje azt is, hogy a mérlegfordulónapot követı legkevesebb tizenkét hónap alatt tudja-e folytatni vállalkozási tevékenységét úgy, mint egy egészségesen mőködı vállalkozás, vagyis hogy normális vállalkozási menetben fogja-e aktíváit értékesíteni és kötelezettségeit kiegyenlíteni. Ezen elv elbírálásánál nem kell, hogy ezt az idıszakot a vállalkozás csak tizenkét hónaposra korlátozza, ettıl lehet hosszabb is. Ha a vállalkozás a saját felszámolását tervezi, vagy esetleg másképp szándékszik befejezni vállalkozási tevékenységét, vagy nincs más lehetısége, csak így tenni, a beszámoló nem a vállalkozás folytatásának elve szerint készül. Ennek közzétételén kívül a vállalkozás köteles eszközeit átértékelni valós értékre. A kötelezettségeit olyan értéken kell kimutatni, amit köteles lesz a jövıben kifizetni (végkielégítés, bérleti szerzıdés határidı elıtti megszüntetése után fizetett bírság stb.). A tételeket rövid lejáratú tételek közé kell átsorolni. Ez szélsıséges eset, ami az esetleges szituációk spektrumainak negatív részébe tartozik. A spektrumok pozitív részébe sorolhatók a következı szituációk: a vállalkozás az elızı évek során nyereséget mutatott ki, a finanszírozáshoz szükséges források megszerzése könnyő és garantált, azt az ágazatot, amiben vállalkozik, a válság nem sújtotta jelentısebben (tehát a következı évekre jóváhagyott tervek szerint továbbra is nyereséges lesz). Ezekben az esetekben nem szükséges részletes elemzést készíteni. Az élet azonban gyakran hoz homályos helyzeteket is, kisebb vagy nagyobb kételyek és bizonytalanságok merülhetnek fel. Ekkor részletes elemzést kell készíteni. Át kell értékelni minden hozzáférhetı információt a jelenlegi és tervezett nyereségességrıl, a hitelek törlesztési naptárát, beleértve a hitelmutatók teljesítésének vagy nem teljesítésének esélyérıl és a finanszírozás potenciális forrásairól. A vállalkozásnak többek között az alábbi tényezıket is el kell bírálni: Pénzügyi indikátorok 1. Ismétlıdı üzemi (üzleti) veszteségek 2. Mőködı tıke deficit 3. Tartós negatív pénzáramlás a vállalkozási tevékenységekbıl 4. Befektetett eszközök aránytalan fedezete rövid lejáratú kölcsönökkel 5. Kedvezıtlen pénzügyi mutatók 6. Hitelezıkkel szembeni kötelezettségek törlesztésképtelensége 7. Hitel és hasonló forráshiány 8. Szokásos kereskedelmi feltételek korlátozása 9. Adósság szerkezetváltoztatása 10. Hátralékok vagy osztalék kifizetés beszüntetése 11. Kihasználatlan vagy elértéktelenedett készletek 12. Új források vagy finanszírozási módszerek igénye; hosszú lejáratú hitelek közeledı lejárati ideje és ezek meghosszabbítása vagy visszafizetése reális perspektíva nélkül 13. Anyagi aktívák eladásából származó eszközök felhasználásának szükséglete

90 A számvitel szabályozása és a pénzügyi válság negatív hatásai a szlovák vállalkozások beszámolójára Dr. habil Suhányi Erzsébet Üzemi indikátorok 1. Jelentıs menedzser vagy alkalmazott elvesztése 2. Munkamegszakítás vagy más munkaproblémák 3. Jelentıs függés bizonyos projekt sikerétıl vagy függés bizonyos eszköztıl 4. Aránytalan bizalom az új termék sikerében 5. Gazdaságtalan hosszú lejáratú kötelezettségek 6. Jelentıs/legfıbb piac, szállító vagy vevı elvesztése 7. Kulcsfontosságú elıjogok (franchise), licencek vagy szabadalmak elvesztése Külön figyelmet érdemel a felsorolt tényezık egyike, amely létezését, ha lehetséges, a vállalkozásnak figyelemmel kell kísérnie a kockázatirányításon belül az üzleti év során folyamatosan. A teljesítetlen hitelmutatókról van szó, amelyekrıl a vállalkozás vezetısége gyakran csak a könyvvizsgálat során értesül. Ekkor már nem segít a teljesítés esetleges banki írásos elengedése sem, nem lehet a hosszú lejáratú hiteleket rövid lejáratú hitelekké átsorolni (az IFRS szerint ez nem számít mérlegfordulónap utáni eseménynek), vagyis már nem lehet megakadályozni a rövid lejáratú aktívák deficitjének kimutatását szemben a rövid lejáratú passzívákkal. Mint már az elızıekben említésre került, jelenleg felmerülhetnek nyilván fel is merülnek valószínő bizonytalanságok és kételyek. Az IAS 1 megköveteli, hogy a kiegészítı mellékletben ezek bemutatásra kerüljenek, beleértve a bizonytalanságok forrásait és valószínő eredményeit. Szlovákiában a számviteli beszámoló készítését szabályozó számviteli elıírásokban szerepel a vállalkozás folytatásának elve, de nem kerül részletezésre, hogy mit kell tennie a vállalkozásnak. A kiegészítı mellékletben azonban közzé kell tenni ennek az elvnek érvényre jutását vagy érvényre nem jutását és minden fontos adatot a vállalkozásról. Ezért elvi szempontból ezen a területen nincs eltérés az IFRS és a nemzeti számviteli elıírások között. Eszközök értékvesztése Kötelezı, hogy a vállalkozás év végén az értékvesztések képzésénél megállapítja a követelések és a készletek megtérülı értékét. Nem olyan gyakori eset azonban az, amikor megállapítja az immateriális javak és tárgyi eszközök megtérülı értékét, holott Szlovákiában számos befektetésre igényes ipari ágazat létezik viszonylag alacsony aktívamegtérültséggel. Az IAS 36 Eszközök értékvesztése célja biztosítani, hogy az immateriális javak és tárgyi eszközök a beszámolóban megtérülı értéken kerüljenek bemutatásra. Ez a standard megköveteli a vállalkozástól minden évben, hogy a leírható immateriális javaknál és tárgyi eszközöknél megállapítja az elértéktelenedési indikátorok létezését. Ismerünk külsı és belsı elértéktelenedési indikátorokat. Külsı elértéktelenedési indikátorok: 1. Az eszközök piaci értéke nagyobb mértékben csökkent, mint az elhasználódása. 2. A nettó eszközérték meghaladja a vállalkozás piaci kapitalizációját. 3. A piaci kamatlábak (hosszú távú) növekedtek, ami befolyásolta a befektetés kívánt megtérülését. 4. A piaci, technológiai, gazdasági vagy jogi környezet megváltozott, ami negatív hatással van az eszközökre

91 Tudományos Mozaik 6. TPF Belsı elértéktelenedési indikátorok: 1. Jelentıs változások következtek be, amelyek befolyásolják az eszköz használati rátáját (a tevékenység megszüntetése vagy szerkezetváltoztatása, vagy az eszköz idı elıtti kivonása). 2. Az eszköz avulására vagy fizikai károsodására utaló jelek. 3. Az eszköz gazdasági teljesítménye a vártnál alacsonyabb (az eszközbeszerzés költségei meghaladták a költségvetést, az üzemi költségek meghaladták az eredeti költségvetést stb.). Már csak ebbıl a rövid listából is világos, hogy a 2009-es év többféle értékvesztési indikátort hozhat több vállalkozás számára (üzemi veszteség, gyártásmegszüntetés, szerkezetváltoztatás, kamatköltségek emelkedése a bakok által elszámolt kockázati haszonkulcs növekedése miatt). A leírható immateriális javak és tárgyi eszközök értékvesztési indikátorainak felismerése esetében az IAS 36 megköveteli, hogy a vállalkozások elértéktelenedési vizsgálatot végezzenek az eszközök könyv szerinti értéke és megtérülı értéke összevetésével (megtérülı érték = magasabb eladási ár csökkentve az értékesítési költségekkel és használati értékkel). A használati érték megállapításánál el kell készíteni az átlagos tıkeköltséggel diszkontált jövıbeli cash flow részletes elemzését (Weighted Average Cost of Capital WACC) és meg kell állapítani az eladási árat, ha ilyen piaci adat rendelkezésre áll. A válság negatív hatásairól készített tanulmánynak nem célja, hogy aprólékos tájékoztatást adjon arról, hogyan kell vizsgálni az eszközök elértéktelenedését (részletesen tartalmazza az IAS 36), vagy hogyan kell kiszámolni a WACC-t. Inkább csak figyelmeztet arra, hogy a vállalkozásokra ilyen jellegő problémák megoldása vár a évi beszámoló készítésénél és ezek mérlegfordulónap utáni megállapítása akadályozhatja a beszámoló elkészítését és közzétételét. Nyilvánvaló, hogy ilyen elemzés nagy erıfeszítést és sok idıt igényel

92 A számvitel szabályozása és a pénzügyi válság negatív hatásai a szlovák vállalkozások beszámolójára Dr. habil Suhányi Erzsébet Irodalomjegyzék [1] Adamišin,P.: Analýza indikátorov merania úspešnosti environmentálnych projektov In: Projektový management - teorie a praxe recenzovaný sborník příspevků. Univerzita Tomáše Bati, Zlín ISBN [2] Butoracová,Š.I.-Morovská,I.: Podnikateľské prostredie v Slovenskej republike z pohľadu inovačných príležitostí a bariér regionálneho rozvoja. In: ANNO PU FM, Prešov ISBN [3] Jenčová,S.-Litavcová,E.: Vplyv priamych zahraničných investícií na platobnú bilanciu a hrubý domáci produkt Slovenskej republiky In: Makroekonómia a proces poznávania. Ekonóm 2008, Bratislava ISBN [4] Jenčová,S.-Rákoš,J.: Podnikové financie, Prešov. PU FM ISBN [5] Jusková,M.: Účtovníctvo I. PU FM, Prešov ISBN [6] Spišáková,E.: Súkromné zdroje financovania inovácií. In: Transfer inovácií 13/2009. TU SjF, Košice p.53. ISSN [7] Suhányi,L.-Želinský,T.: Úvod do podnikania a účtovníctvo malých podnikateľov. TU EkF, Košice p.90. ISBN [8] Suhányi,L.: Inovatívny prístup k zabezpečeniu verejných služieb. In: Transfer inovácií 13/2009. TU SjF, Košice p.61. ISSN [9] Vravec,J.: Globalizácia a jej možné vplyvy na ekonomiku a spoločnosť. In: Ekonomie a management. vol.7, no.3. p ISSN [10] Vravec,J.: Vybrané problémy rozvoja malých a stredných podnikov v SR. In: Národná a regionálna ekonomika 3. Herľany ISBN [11] Vravec,J.: Podpora malého a stredného podnikania v SR. In: Podnikateľské prostredie v Slovenskej republike 2. Bratislava ISBN [12] [13] Zákon č. 431/2002 Z.z. o účtovníctve

93 Tudományos Mozaik 6. TPF A PÉNZÜGYI VÁLSÁG FOLYAMATAI Szabó Matild fıiskolai tanársegéd, Tomori Pál Fıiskola A pénzügyi válság kialakulása rádöbbentette a világ gazdasági szakembereit, hogy az eddig uralkodó gazdaságfilozófiai irányzat nem állja meg a helyét maradéktalanul. A piac ún. önszabályozó mechanizmusa a piaci kölcsönhatások és szabad verseny révén automatikusan létrejövı gazdasági egyensúly feltételezés megdılni látszik. A pénzügyi válság világossá tette, hogy a rövidtávú gondolkodás, az esetleges felelıtlenség mely a világ különbözı térségeinek bankszektorát jellemzi mekkora veszélyt hordoz magában. Alapvetı probléma, hogy nem csak pénzügyi válságról van szó, hanem gazdasági, foglalkoztatási, társadalmi válságról is. Megoldási kísérletek és javaslatok mindig vannak, fontos, hogy ne késlekedjünk. Jelenleg az idı a gazdaság, a társadalom és az egyének rovására telik. A legfontosabb, hogy olyan reformokat tervezzenek és valósítsanak meg az egyes országokban a szakemberek, amelyek a problémák okát szüntetik meg, minek következtében egyre enyhül majd hatásuk. Nem elegendı tehát a tünetek (ex post) kezelése, hanem szükséges az ilyen irányú események okainak elıretekintı (ex ante) lehetıség szerinti elkerülése. 1. Bevezetés A pénzügyi válság kialakulása és elızményei rádöbbentették a világ gazdasági szakembereit, hogy az eddig uralkodó gazdaságfilozófiai irányzat nem állja meg a helyét maradéktalanul. Az elmélet, miszerint a gazdaságot egy úgynevezett láthatatlan kéz irányítja, már nem érvényes, vagyis nem olyan kontextusban, mint ahogyan azt eddig hitték. A piac önszabályozó mechanizmusa, a piaci kölcsönhatások és szabad verseny révén automatikusan létrejövı gazdasági egyensúly feltételezés a pénzügyi válság bekövetkezésének tanulsága alapján megdılni látszik. A közgazdászok a közelmúltban azt feltételezték, hogy az állam túlzott beavatkozása árt a fejlıdésnek, hátráltatja azt. Paradox módon a válság megoldásánál a szabadversenyes kapitalizmus fıszereplıi éppen az államot fogják segítségül hívni, illetıleg az állam siet segítségükre persze az egyes országok gazdasági összeomlását elkerülendı. Az eddig uralkodó gazdaságfilozófiai irányzat szerint tehát a piac a piaci szereplık tevékenysége folytán egyensúlyba hozza magát, a gazdasági egyensúly kialakulásához és a gazdasági folyamatok normális, zavartalan mőködéséhez nincs szükség külsı beavatkozásra. Azonban e feltételezés ma már tudjuk tévedés. Kérdés, hogy milyen elmélet lehet érvényes és helytálló a mai viszonyok fennállása esetén is (ha már az eddigi feltételezések a válság megvalósulásának nyomán megcáfolódtak)? Illetve hogyan lehet ezt a valóságban kivitelezni, gyakorlatba átültetni. Az elmúlt hónapokban bekövetkezı pénzügyi válság a fent említetteken túl világossá tette, hogy mekkora veszélyeket rejt a rövidtávú gondolkodás, a felelıtlenség, mely a világ különbözı térségeinek bankszektorát fıleg az amerikait jellemzi. Továbbá felhívja a szakemberek és a lakosság figyelmét is arra, hogy a politikai és gazdasági elit nem minden esetben kompetens monetáris és fiskális politika tekintetében. 2. A pénzügyi válság okai A világgazdaság legfıbb hajtóerıi az USA, az euró övezet és Japán mind akadoznak és egy súlyos világgazdasági válság lehetısége nem zárható ki mondta Krugman (a térgazdaságtan egyik kiemelkedı alakja) 2003-ban. A pénzügyi válság, a Triász (és ezzel együtt a világ) pénzügyi összeomlása tehát talán várható volt, de nem volt elırejelezhetı,

94 A pénzügyi válság folyamatai Szabó Matild hogy mikor, hol és hogyan fog bekövetkezni. Ugyanis a válságoknak nincs standard autonómiája. [Magas, 2008] A pénzügyi válságot kiváltó okok elemzését az Amerikai Egyesült Államok és az európai országok bankrendszere közötti alapvetı különbségek ismertetésével kezdem, majd részletesen foglalkozom az Egyesült Államok pénzügyi rendszerének jellegzetességeivel, melynek magyarázata, hogy a válság gócpontjának az USA-t tekinthetjük, bár egyéb tényezık (pl. Ázsia) is szerepet játszottak kialakulásában Az USA és Európa pénzügyi rendszere közötti alapvetı különbségek A pénzügyi válság kiindulópontja és epicentruma az amerikai pénzügyi rendszer és az elmúlt évek elhibázott amerikai gazdaságpolitikája. [Scheuer-Scheuer, 2008] A pénzügyi rendszer kialakulásának történelmi folyamata különbözı volt az amerikai és az európai kontinensen, aminek következménye az USA és Európa teljesen egymástól eltérı bankrendszere. Európában (kivétel az Egyesült Királyság), így Magyarországon is univerzális bankrendszer van. E rendszerben a banki tevékenység lényege, hogy összegyőjtsék a pénzügyi forrásokat, majd ezt kihelyezzék a lakosság, a vállalkozók, illetve önkormányzatok részére. A tárgyalt országok esetében elenyészı a tıkepiacok szerepe a piaci szereplık forrásszerzésében, illetve forráshoz juttatásában. Ezzel szemben az Amerikai Egyesült Államokban a bankok szerepét megtakarítások és forrásszerzések közötti forgatókorong funkcióját a tıkepiacok, a tızsde és a tıkepiaci intézményrendszer tölti be. [Scheuer-Scheuer, 2008] Ily módon az USA-ban a hagyományos kereskedelmi bankok szerepe a lakosság és a vállalkozások forrásszerzése szempontjából alacsony. Tehát a bankrendszerek közötti alapvetı különbség a megtakarítások és forrásszerzés összekötı elemeiben mutatkozik, a cserét lebonyolító szereplık eltérıek a két kontinensen. Európában a kereskedelmi bankok, Amerikában pedig a tızsde, tıkepiacok és ez utóbbi intézményrendszere látja el ezt a feladatot Az amerikai pénzügyi rendszer jellemzıi Az USA jegybankja, a FED különbözik a jegybankok többségétıl, hiszen az infláció elleni fellépés mellett alapvetı feladata az USA gazdasági fejlıdésének elısegítése. A jegybanki feladatok európai országoktól való különbözıségén túl fontos, hogy az amerikai lakosság megtakarításainak túlnyomó része (közvetve vagy közvetlenül) a tıkepiacon jelenik meg. Ezzel szemben az európai országok többségében a lakossági megtakarítások elhelyezésének elsıdleges formája a bankbetét, illetve az állampapírokba való pénzügyi befektetés. Az amerikai pénzügyi rendszer fontos szereplıi az ún. hitelminısítı intézetek. E szervezetek funkciója, hogy felmérje az egyes termékek kockázati szintjét, ami alapján az egyes termékeket különbözı kockázati kategóriákba sorolják. Így a befektetı fel tudja mérni saját befektetésének várható kockázatát. A hitelminısítık önálló, független szervezetek, a tıkepiacba vetett bizalom kialakításának és megtartásának elsırendő birtokosai. A problémát többek között az okozhatta, hogy a hitelminısítık sem szakmailag sem erkölcsileg nem alkalmasak e címre. Az amerikai pénzügyi rendszer harmadik fontos szereplı-csoportja a befektetési bankok és brókercégek csoportja, funkciójukat tekintve elemzéseket, értékeléseket készítenek a részvényekre és egyéb termékekre vonatkozóan. Mivel a befektetési bankok bevételeinek jelentıs része származik az új papír-kibocsátásokból, ez befolyásolja, sıt alapvetıen meghatározza az elemzések kimenetelét. [Scheuer-Scheuer, 2008] Az amerikai vállalkozások közvetlenül megjelennek a pénz- és tıkepiacokon, ellentétben Európával, ahol a vállalkozások finanszírozási igényeiket a kereskedelmi bankokon keresztül elégítik ki. A lakosság hitelfelvételi szokásai hasonlóak, mint Európában, a kü

95 Tudományos Mozaik 6. TPF lönbség a hitelfelvételi lehetıségekben, illetve a lakosság eladósodottságának mértékében van. [Scheuer-Scheuer, 2008] Az USA lakossága könnyebb úton és nagyobb összegő hitelekhez juthat a fenti szervezeteken keresztül. Az amerikai pénzügyi rendszer alapvetıen sokkal lazább, kötetlenebb, kevésbé szabályozott, mint az európai éppen ez lett az amerikai és ezzel együtt a világ pénzügyi rendszerének veszte. 3. A pénzügyi válság folyamata 3.1. A pénzügyi válság okainak és terjedésének alapvetı regionális különbségei A pénzügyi válság ma már tudjuk globálissá mélyült, azonban egyrészt maga a folyamat (sorrendiségét, mechanizmusát, mélységét tekintve) nem mindenütt ugyanúgy zajlott, másrészt eltérı hatásokat eredményezett a világ különbözı területein, különbözı régiókban. A válság a világ legfejlettebb gazdaságában indult és átterjedt a kevésbé fejlett ún. feltörekvı [Surányi, 2008] piacokra. Korábban ismertetésre került, hogy az amerikai (ill. angol, közös néven: észak-atlanti országok bankrendszere) és az európai bankrendszer alapvetıen különbözik egymástól, mely a válság megjelenésének és lefolyásának eltérı formáiban mutatkozik. A fejlett piacok közé tartozik az Amerikai Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Ausztrália, Spanyolország, Írország, Portugália, Görögország [Surányi, 2008]. Az említett országok közös jellemzıje egyfajta laza monetáris politika (hitelnyújtás kvázi ellenırzés, felügyelet nélkül) expanzív gazdaságpolitikával egyidejőleg történı alkalmazása. Ennek a folyamatnak a következménye elméletileg az infláció gyorsulása lenne. Azonban a tárgyalt országokban a túlzott fizetıképesség ennek nyomán globális túlkereslet nem eredményezte közvetlenül a pénz értékének csökkenését. A magyarázat egyrészt, hogy a nagy külsı egyensúlyhiányban felszívódott az emberek túlköltése és kevés megtakarítása. Másrészt a bérek növekedése lassult a munkaerı szabad áramlása és a termeléskihelyezés következtében. Harmadrészt a kevésbé fejlett országokban ugrásszerően növekedett a termelékenység, ami szintén visszafogta az infláció emelkedését a fejlett országokban. Azonban fontos megjegyezni, hogy bizonyos piacokon a túlkereslet mégis megjelent, méghozzá eszközár (pl. ingatlan- és részvényár) emelkedés formájában. A legnagyobb eszközár-emelkedés ott ment végbe, ahol legnagyobb volt a külsı egyensúlyhiány (pl. USA, Egyesült Királyság, Románia, Ukrajna, Bulgária). Tehát a pénz vásárlóereje csökkent ugyan, de ez nem (vagy csak kis mértékben) mutatkozott közvetlenül a fogyasztói árak emelkedésében. A fejlett országok által alkalmazott fiskális és monetáris politika célja eredendıen a gazdasági ciklusok simítása volt. Azonban e sajátos politikai keverék nyomán kialakuló túllikviditás következtében meginogott a pénzügyi rendszer mely alapvetı jellemzıiben más és sokkal kevésbé kötött, mint az európai. A következmény pedig a bankrendszer eszköz-állományának nagymértékő romlása, mely elıbb-utóbb kétessé teszi a bankok fizetıképességét, megindul a veszteség felhalmozás, aminek következtében tıke- és bizalomvesztés veszi kezdetét. Ezután a bankok tönkremennek (bankcsıdök, majd ezek megoldására bankmentı csomagok ld. 4. pont), bizalomhiány fokozódik, a pénzügyi közvetítés összeomlik (a pénzmultifikáció teljesen összeomlik) és súlyos fizetıképesség-hiány alakul ki. [Surányi, 2008] Az imént ismertetett folyamat tulajdonképpen a fejlett régiók válságterjedési láncának leegyszerősített változata. A lényeg tehát, hogy a kiindulási helyzet likviditásbısége súlyos likviditáshiánnyá alakult. A feltörekvı piacok közé azok az országok (általánosítva közép-európai országok) tartoznak, ahol az utóbbi években tapasztalható hitelnövekedés nem eredményezett külsı egyensúlyhiányt, illetve nem alakult ki eszközár-buborék. A két piactípus pénzügyi rendszerbeli különbségeit korábban áttekintettük, azonban a feltörekvı és fejlett piacok között a pénzügyi válság terjedési folyamatát tekintve is alapvetı különbség mutatkozik. A kevésbé fejlett országok olyan helyzetben kerülnek válságba, ahonnan a fejlett országok in

96 A pénzügyi válság folyamatai Szabó Matild dulnak. Vagyis amikor a fejlett országokban likviditásbıséggel küzdenek a gazdasági és politikai szakemberek, akkor a feltörekvı országokban éppen ennek ellentettje tapasztalható: nincs elegendı fizetıképes kereslet. Ez utóbbiaknál a hitelek növekedésének indoka a likviditáshiány, elıbbieknél pedig a likviditásbıség a felvett hitelek következtében alakul ki. Tehát mindkét régióban a kereslet, illetve fizetıképesség tér el az elméleti egyensúlytól, azonban az eltérés iránya különbözı a tárgyalt közép-európai és az észak-atlanti országok esetén. A feltörekvı országok gazdaságának szereplıi által igényelt (szigorúbb szabályozás) és felvett hitelek mennyiségének növekedése nem jár feltétlenül negatív következményekkel. A gyors hitelállomány-növekedés akkor nem jelent veszélyt, akkor fenntartható, ha a pénzintézetek képesek elegendı mennyiségő hitelt a gazdasági aktorok rendelkezésére bocsátani, illetve ha nem alakul ki nagymértékő árnövekedés és inflációnövekedés. Persze fontos, hogy az egyensúlyhiány ne öltsön akkora méreteket, hogy az a gazdasági szereplık bizalmának megingását eredményezze. Tehát a feltörekvı piacok mőködésében alapvetıen nem találunk pénzügyi válságra közvetlenül utaló jeleket. A probléma, hogy mindeközben a fejlett piacokon a likviditásbıségbıl a bankok mentıcsomagjainak (ld. 4. pont) nem kívánt mellékhatásaként kialakuló likviditáshiány átterjedt Közép-Európára (ld pont). Leállt a pénzmozgás a kontinensek között, a feltörekvı piacok eddig is meglévı likviditáshiánya fokozódott, a hitelállomány növekedése megállt vagy csökkenni kezdett, ami a bankok eszközeinek minıségi romlását eredményezte. A reálszféra a fent említettek következtében recesszióba süllyedt, emiatt a bankok fizetıképessége meginogni látszott, aminek hatására megjelent a tıkehiány ezzel együtt a bizalomvesztés, melynek nyomán a bankcsıdök bekövetkezésének valószínősége nı. Tehát a pénzügyi válság tovagyőrőzésének, terjedésének folyamata éppen fordított, mint a fejlett országok esetén. Ez utóbbiaknál végpont a likviditáshiány, míg a közép-európai országokban kiindulópont. A feltörekvı országokat vizsgálva az eszközök romlása vezet a bankok fizetıképességének romlásához, majd a veszteség felhalmozáshoz és végsı soron a tıkeproblémához. Az amerikai események hatása azonban nem csak Európára terjedt át, hanem az ázsiai piacokra is. Kína és Japán exportjuk révén az amerikai pénzintézetek által nyújtott és a lakosság, a vállalkozások és önkormányzatok által felvett hitelek legnagyobb finanszírozói. Fogalmazhatunk úgy is, hogy tulajdonképpen az amerikai túlkereslet hátterében a Kína és Japán tulajdonában levı pénzmennyiség állt. Az ázsiai országok tartósan szufficites külkereskedelmi mérleggel bírtak azért voltak kénytelenek tartalékaikat dollárban felhalmozni és exportálni azt, hogy saját országukban ne következzen be árfolyam növekedés. (A világ dollár-tartalékai 1970 óta 25-szörösükre nıttek.) Tették ezt úgy, hogy a tıkét átváltották más devizára, aranyra vagy dollárban nominált papírokra (állampapír, részvény, jelzálog-kötvény). Az ennek következtében USA-ba visszakerülı dollár mennyiség ott likviditásbıséget okozott, aminek hatására a hitelfelvétel könnyebbé vált. [ szam=2&getpicn=1] A folyamat további alakulását pedig már ismerjük. Ezzel azt szerettem volna érzékeltetni, hogy tulajdonképpen a pénzügyi válsághoz hozzájárultak közvetett módon az ázsiai országok is. Persze nem csak a válság kialakulásában van szerepük, hanem annak hatásaiból is részesülnek. Az amerikai bankcsıdök hatására Ázsiában is zuhanni kezdtek a tızsdeindexek, gyengültek az árfolyamok. A folyamat hasonlóképpen zajlott, mint Európában, hiszen az amerikai válság a mag, ami aztán tovaterjed a világ különbözı részeire (fıként Európára és Ázsiára). Tehát e két utóbb tárgyalt régióban a válság mechanizmusa hasonló. Európában azonban a kedvezıtlen hatások erıteljesebben érezhetık, mivel ellentétben az ázsiai országokkal alapvetıen nem rendelkezett tartalékokkal, azaz mélyebbrıl indult zuhanásnak a közép-európai országok gazdasága

97 Tudományos Mozaik 6. TPF A pénzügyi válság kialakulásának (USA) és tovagyőrőzésének részletes mechanizmusa A válság elızményei többnyire 2001-ig vezetık vissza. Ekkor az USA legfıbb pénzügyi hatósága a (az Amerikai Egyesült Államok monetáris politikájáért felelıs és így a jegybank szerepét betöltı) FED a gazdaság ösztönzésének céljából 1 %-ra csökkentette az irányadó kamatlábat. Az olcsó hitelek arra ösztökélték az ingatlanok tulajdonosait, hogy jelzáloghiteleket vegyenek fel, mely által a lakosság körében megélénkült az új lakások építését finanszírozó kölcsönök iránti igény is. A nagy kereslet miatt az ingatlanok gyorsan drágultak, ami az újabb és újabb hitelek felvétele mellett, az egyre nagyobb összegő hitelek igénylésére kényszerítette a lakásvásárlókat, amely így tovább drágította a lakások és más építmények piaci értékét. A legnagyobb veszélyt azonban nem a kereslet-kínálat eltorzulása okozta, hanem az Amerikai Egyesült Államok bankjainak hitelezési politikája. Amíg a magyar bankszektorban átlagosan az ingatlan forgalmi értékének %-ig finanszíroznak, illetve finanszíroztak a bankok, addig az Egyesült Államokban nem egyedülálló, hogy az ingatlanok teljes értékéig nyújtották a hitelt. [Surányi, 2008] Ráadásul az Egyesült Államokban jelzáloghitel esetén lényegében nem vizsgálták a hitelfelvevık hitelképességét. Az ügylet minısítésén belül a fedezetértékelés hiányosságának, némely esetben a hiányának még önmagában nem kellett volna hozzájárulnia a rossz minıségő portfolió kialakulásához legalábbis nem ilyen gyors léptékben. Az Egyesült Államok bankjai teljesen figyelmen kívül hagyták a hitelt igénylı adósok minısítését, mely talán nagyobb veszélyt hordozott, mint a fedezetértékelés hiányossága, hiszen olyan ügyfelek is hozzájuthattak hitelhez, akiknek már korábban is likviditási és törlesztési problémáik voltak. A FED azonban folyamatosan emelni kényszerült az irányadó kamatláb mértékét (5,25% ben). Ez megdrágította az ingatlanhitelek törlesztı részleteit, ráadásul sok hitelszerzıdésnek megfelelıen a kamat fél vagy egy éves türelmi idı után éppen az elmúlt idıszakban emelkedett, s az sem mellékes, hogy a legutóbbi három évben a reálbérek csökkentek. Az amerikai adósok alacsony kockázatérzékenysége, a hitelkamatok folyamatos emelkedése egyértelmően oda vezetett, hogy a lakosság nagy része likviditási korlátba ütközött, és egyre több adós nem tudott eleget tenni törlesztési kötelezettségének. Ennek egyértelmő következménye lett, hogy amilyen dinamikusan emelkedtek, majdnem ugyanolyan dinamikával zuhanni kezdtek az ingatlanárak, ami azt jelentette, hogy a korábbi banki hitelek fedezete mely már a folyósításkor kérdéses volt, drasztikusan csökkent. Az amerikai bankok rossz hitelezési politikája, a kockázatok és azok ellen való védekezésének nem megfelelı kezelésén túl, az ingatlanpiac és pénzpiac szoros kapcsolata is közrejátszott az ingatlanpiaci csıdfolyamat elindulásában. Az ingatlanok kóros drágulása ugyanis szükségszerően követi a pénzügyi piacok felfúvódását. Ez azért veszélyes, mert a gazdaságokban forgó pénzmennyiség a tényleges gazdaság (reálgazdaság) igényeitıl elszakad. A pénzügyi értékpapírok tulajdonosainak egy része tudja, hogy viszonylag nagy kockázatú piramisjátékban vesz részt. Kockázatát teríteni akarja. A pénzpiacok szárnyalása esetén ezért nı meg a reálgazdaság határesetének számító, anyagi valósággal rendelkezı értékek, pl. a mőtárgyak, bélyegek és az ingatlanbefektetések iránti igény. (Az ingatlanok már a kilencvenes években is drágultak az Egyesült Államokban, ez csak gyorsult 2001-tıl.) Az ingatlanpiacok és a pénzpiacok szoros kapcsolódását, együttmozgását más összekötı csatornák is segítették. Ez most vált nyilvánvalóvá, amikor a gyors ingatlanpiaci elértéktelenedés és a pénzügyi globalizáció nyomán, nem csak az európai, és japán pénzintézetek, hanem a világ tızsdéi is meginogtak. Az Egyesült Államokban ugyanis jelentıs az ingatlanpiaci hitelpapírok másodlagos piaca. A hitelezıi oldalon álló bankok úgy csökkentették

98 A pénzügyi válság folyamatai Szabó Matild bizonytalanabb kintlévıségeik (hiteleik) kockázatát, hogy azokat, mint követelést értékpapírosították és továbbadták befektetési alapoknak, melyek azután gyakran más pénzintézeteknek és kisbefektetıknek adták tovább, melyet a szakma az ingatlanpiaci értékpapírok másodlagos piacának nevez. A kockázat ezzel szétszóródott az egész világon, hiszen ilyen magas hozammal kecsegtetı amerikai értékpapírokat az egész világon vásároltak. Miért ne tették volna, hiszen meg voltak gyızıdve, hogy biztonságos befektetésnek számítanak, magas hozam elérhetısége mellett. Azonban az eredeti adósok az ingatlanválság folytán nem fizettek, elapadtak a bevételek, sok pénzintézet, köztük külföldiek költségvetésében hiány keletkezett. Ezért az ingatlanban érdekelt vállalkozások mellett azon pénzintézetek és termelı cégek tızsdei árfolyamai is zuhanni kezdtek, amelyek (elsıdleges vagy másodlagos) ingatlanpiaci értékpapírokat is birtokoltak. A veszteségeket más értékpapírok eladásával is kompenzálták, s a nagy kínálat és a kis kereslet miatt ezek értéke is zuhant. Magyarországról is jelentıs tıkét vontak ki. Szakértık azt írták, hogy a bizalom megrendülése miatt. Valójában azonban az alapok, bankok, anyacégek hiányát, veszteségeit pótolták. Az anyabankjain keresztül a két leginkább érdekelt magyarországi bank a K&H (anyabankja a belga KBC) és az MKB (anyabankja a német BLB). Mindkét anyabank állami segítséget vett igénybe hazájában, azonban egyértelmővé tették, hogy magyarországi érdekeltségüket ez a tény nem befolyásolja. Érthetı is, hiszen a fejlett nyugat-európai országok esetében sokkal kisebb a bankok jövedelmezıségében rejlı lehetıség, mint a kelet-európai övezetben. Végül a világ tızsdéin 10 % körüli volt a visszaesés, a befektetıket becsülhetıen 5-6 ezermilliárd dollár veszteség érte. Ez nagy összeg, de (eddig?) elmarad az Oroszországból eredı válság évi mértéktıl. [Hartman, 2009] Válságkezelési kísérletek, tanulságok A lényeg a sorrend, amit látni kell: az ingatlanpiac válsága kiterjed a jelzálogpiacra, ez a válság tovagyőrőzik a pénzügyi szektorra, melynek következményeként kialakul a bizonytalanság, a befektetık megrettennek, a bizalom eltőnik, elindul az eladási hullám, a részvényindexek esnek, és ez tovagyőrőzik a világ összes jelentıs tızsdéjére. A pénzügyi válság végül reálgazdasági következményeket okoz (ez a fentiekben kifejtésre került). A lefelé tartó spirálfolyamat tehát így győrőzik tovább, ha csak valamilyen mentıangyal közbe nem lép. Az 1929-es nagy válság óta a kormányok tudják, hogy a pénzügyi összeomlást csak újabb pénzhegyekkel lehet elkerülni. Ennek tükrében például az amerikai kormány 700 milliárd dolláros pénzügyi mentıcsomagot fogadott el, amelybıl a kilenc legnagyobb bank is részesül, amely például a világ legnagyobb kereskedelmi bankja, a Citigroup esetében nevezetesen 20 milliárd dollárt tesz ki. Az Európai Unió sem nézte tétlenül az eseményeket, hanem gyorsan a bajba került tagországok kormányainak segítségére sietett. Ugyanígy viselkedtek egyes országok jegybankjai is, és temérdeknyi pénzt pumpáltak a piacokba, és a bankok feltıkésítésére is bankmentı csomagokat dolgoztak ki. Ezek a lépések a válság kezelésére talán gyógymódot adhatnak, azonban a felszíni problémakezelésen túl, a probléma gyökerét, vagyis az amerikai jelzáloghitelezési rendszert alapjaiban kell átszervezni. Soros György (2008) magyar származású amerikai befektetési bankár szerint az amerikai hitelezési rendszer teljes átszervezésére van szükség, amire a példa a dán modell lehet. Amíg nincs valós esélye annak, hogy az ingatlanárakat stabilizálják, addig a jelzálogalapú értékpapírok értéke csökkenni fog, és az állam mentési erıfeszítései eredménytelenek maradnak. A pénzügyi szakember rámutatott, hogy a jelenlegi amerikai jelzálogalapú finanszírozási rendszernek alapvetı hiányosságai vannak. Szerinte bebizonyosodott, hogy az úgynevezett "kormány szponzorálta vállalkozás" (GSE) modellje, amikor államilag, azaz

99 Tudományos Mozaik 6. TPF közpénzbıl garantált hitelkerettel gazdálkodik egy magántıkéjő pénzintézet, nem mőködıképes. A GSE-modell jelenlegi formában való fenntartása súlyos hiba. Az is kiderült, hogy a jelzáloggal fedezett termékek "amerikai stílusú" értékpapírosítása számos konfliktust rejt magában, hiszen a termékek létrehozói, becsomagolói és kiszolgálói többnyire nem azonosak azokkal, akik befektetnek ezekbe az értékpapírokba. Nem csoda, hogy a csomagok minısége olyan gyorsan romlott. Világossá vált az is, hogy bár a jelzálog eredető pénzügyi termékek földrajzi terítése eredetileg a kockázat csökkentését szolgálta, valójában fokozta azt, mivel olyan összetett tıkestruktúrák jöttek létre, amelyek gátolják a kontraktusok módosítását fizetésképtelenség esetén. [Hartman, 2009] 4. Megoldási kísérletek A pénzügyi válság megoldására az egyes országok (általában saját kormányaiktól) bankmentı csomagokat kapnak és vesznek igénybe. Amennyiben ezek hatása nem érzékelhetı kellıképpen, következı lépés a bankok államai felügyelet alá vonása (részvény vásárlás vagy teljes államosítás formájában) ez történt a világ vezetı országaiban. A világ három nagyhatalmát vizsgálva nem csak a válság megélése különbözı az egyes területeken, hanem a megoldási kísérletek is eltérıek. A Triád országok közötti különbségek korábban részletezésre kerültek, azonban nem kizárólag köztük vannak eltérések, már a rendszer alapjait tekintve is, hanem e területeken belül sem egységes a válság elleni fellépés mikéntje. Gondolok itt Európára (vagy Ázsiára), melyek fejlettségi viszonyaikat tekintve korántsem tekinthetıek homogén térségnek. A továbbiakban a felosztás tekintettel az európai tagoltságra Nyugat- Európa és Közép-Kelet-Európa vagy az Európai Unió régi és új tagállamai. Ázsia esetén pedig Kína és Japán tartozik az elemzés szempontjából egy kategóriába, a délkelet-ázsiai országok pedig Ázsia kevésbé fejlett részeit alkotják. A pénzpiaci mentıintézkedéseknek két alaptípusa van: a fiskális (költségvetési) és a monetáris (pénzügyi) szabályozás, illetve szükségessé válhatnak egyéb szabályozó intézkedések is. A fiskális szabályozás megvalósítási formái közé tartozik például a tıkeinjekció, az eszközfinanszírozás, hitelgarancia és kockázati pajzs (risk shield). A monetáris szabályozás történhet kamatvágással, széles fedezeti szabályok bevezetésével (wider collateral rules), fedezeti swapok alkalmazásával, szélesebb diszkont sáv meghatározásával, külföldi devizafinanszírozással vagy korlátlan likviditás garantálásával. A piacszabályozó intézkedések közé tartozik a market-to-market kereskedelem felfüggesztése és a shortolás megtiltása. További szankciók lehetnek: osztalék felfüggesztés, fizetési korlát bevezetése (pénzintézeti vezetıkre vonatkozóan), közvetlen hitelezés (kormány részérıl). Az Amerikai Egyesült Államokban a válságba került bankrendszert a jegybankon, a kincstáron és az Országos Betétbiztosítási Alapon keresztül segítették. A stratégia a Lehmann Brothers csıdje után állami segítségnyújtás az erısebb bankoknak, ahhoz, hogy meg tudják vásárolni a kevésbé versenyképes, gyengébb pénzintézeteket. A legnagyobb segítséget azonban a TARP program jelentette, mely több mint 700 milliárd dollárral segítette a bankok és ezzel együtt a gazdaság stabilizálását. [Kondrát, 2009] Európában bonyolultabb a helyzet lévén kevésbé homogén és egységes, mint az USA, különösen a válság közép- és kelet-európai országokra gyakorolt hatását tekintve. E térség országainak bankrendszere a privatizációt követıen túlnyomórészt a nyugat-európai ún. anyabankok függésébe került. [Dezséri, 2009] Ezért a válság bekövetkezésekor a nagybankok kivonták gyorsan mozgatható tıkéjüket a posztszocialista országokból. Ezáltal a közép-európai leánybankoknál likviditási problémák léptek fel, ami a korábban ismertetett módon tovagyőrőzött a gazdaság egyéb területeire (nem hagyta érintetlenül a politikát sem). Azért is fontos e régió tárgyalása, mert nyilvánvaló, hogy, ha ezekben az országokban meginog a gazdasági és a politikai rendszer, az hatással lesz a nyugat-európai országokra is elmélyítheti ezek

100 A pénzügyi válság folyamatai Szabó Matild problémáit. A megoldási kísérletek ezen országokban is bankmentı csomagok formájában öltenek testet, amihez szükséges tıkét túlnyomórészt nem az országok kormányai, hanem nemzetközi szervezetek (IMF, EU), illetve rajtuk keresztül a nyugat-európai országok biztosítják. A gazdasági válság azonban mint említettük tovagyőrőzik, ezért e régióban különösen fontos megemlíteni az eredendıen pénzügyi (majd gazdasági) válság politikai életre gyakorolt hatását. Megerısödhetnek azok a csoportok, akik a globalizációt és az EU-ba való integrálódását elutasítják, politikai feszültség alakulhat ki. Olyan reformok kialakítása és megvalósítása válhat esedékessé, melyek egyszerre tőzik ki célul a gazdasági versenyképességének fokozását és társadalmi fejlıdést. [Dezséri, 2009] A nyugat-európai országok mentıintézkedési általában protekcionista jellegőek, ami azt jelenti, hogy a kormányzati bankmentı csomagok alapvetı célja saját rendszerük megmentése, és nem a közép-európai országok leánybankjainak segítése. Tehát a pozitív hatást mindenképpen belföldön várják megvalósulni. A mentıcsomagok formái hasonlóak, mint a két fent említett országcsoport esetén. Nyugat-Európát nem rázta meg a válság olyan nagy mértékben, mint a közép- és kelet-európai régiót, ebbıl kifolyólag a nyugati országok kormányai akár még támogathatják is nemzetközi szervezeteken keresztül az újonnan csatlakozó EU tagállamokat. Például Németország (Barosso-Merkel találkozó, 2009.) hajlandó támogatást nyújtani az IMF-en keresztül a közép- és kelet európai országoknak. Az ázsiai országoknál a válság hatásmechanizmusa hasonló a közép- és kelet-európai országokban végbemenı folyamatokhoz, bár a válság erısségét tekintve talán nem annyira mély. Köszönhetıen az ázsiai országok korábban tartósan szufficites külkereskedelmi mérlegének. [ Ez az állítás azonban csak az utóbbi egy-két évtized alatt fejlıdésnek indult Japánra és Kínára értendı, ugyanis Ázsia sem tekinthetı fejlettség és növekedési ütem szempontjából homogén térségnek. (Arról már volt szó a fentiekben, hogy tulajdonképpen Kína és Japán közvetett módon hozzájárult az amerikai gócpontú válság kialakulásához.) A Délkelet-ázsiai Országok Szövetsége (ASEAN) szerint a világválság leküzdéséhez a nemzetközi rendszert kell alapvetıen átalakítani, továbbá szükségesnek tartják a fejlıdı és fejlett országok közötti együttmőködést a válságból való kilábalásban. [ html] 5. A pénzügyi válság következményei Pénzügyi válság a már több ízben említett tovagyőrőzés következtében gazdasági válsággá alakul, minek nyomán a világ országaiban csökkenek a gazdaság fejlettségi szintjét kifejezı mutatószámok (legelterjedtebben használt mutató a GDP, Gross Domestic Product). A következı ábra az Egyesült Államok GDP növekedésének alakulását szemlélteti

101 Tudományos Mozaik 6. TPF A bruttó hazai termék csökkenése figyelhetı meg es években, illetve ban re további csökkenés várható. A tendencia szerte a világon ugyanez a fent ismertetett fertızési folyamat következtében. Tehát a világ országainak gazdaságát tekintve, mindenhol GDP-csökkenés, de legalábbis a GDP növekedés csökkenése várható a 2009-es év folyamán. A reálszférában bekövetkezı fontosabb változások: a pénzügyi, majd gazdasági válság hatására a kereslet szinte minden piacon visszaesik, a kereslet-hiány miatt gyárak, üzemek zárnak be, az elbocsátások következtében ugrásszerően megnı a munkanélküliség, csökken a fizetıképes kereslet és a folyamat kezdıdik elölrıl. Az imént ismertetett lánc tulajdonképpen egy ördögi kör, melybıl való tényleges és tartós kilábalást csak az idı múlása eredményezheti. A válság megoldására szcenáriók vannak ugyan, de a válság további váratlan folyamatai, nem várt hatásai akadályozhatják ezek megvalósítását. Láttuk, hogy a gazdaság egy területérıl induló válság átterjed a gazdaság többi területére (egészére), majd a politikai életre és a társadalomra is. Tehát a folyamat kezelése, megoldása meglehetısen nagymértékő komplexitást igényel, s e megoldással (illetve megoldási kísérletekkel) minél tovább várunk, annál súlyosabb károkat okozunk saját magunknak. 6. Összegzés A pénzügyi válság gócpontja az Amerikai Egyesült Államok, ezért valószínősíthetıen megoldása is alapvetıen az USA feladata. Simon Jackson, az IMF volt közgazdásza szerint az USA-nak döntı szerepe lesz a rendrakásban, noha ı törte össze az össze porcelánt. [Magas, 2008] A probléma alapvetıen az, hogy amint láttuk nem csak pénzügyi válságról van szó, hanem gazdasági, foglalkoztatási, társadalmi válságról is. A korábbi gazdasági és politikai paradigmák helytállósága tehát megkérdıjelezıdött, ahogyan a korábbi növekedési modell helyessége és fenntarthatósága is. Megoldási kísérletek és javaslatok mindig vannak, fontos, hogy ne késlekedjünk. Jelenleg az idı a gazdaság, a társadalom és az egyének rovására telik. A legfontosabb ami persze nem a hétköznapi emberektıl várható hogy olyan reformokat tervezzenek és valósítsanak meg az egyes országokban a szakemberek (esetleg közösen, nemzetközi vagy regionális együttmőködés keretein belül), amelyek a problémák okát szüntetik meg, minek következtében egyre enyhül majd hatásuk. Nem elegendı tehát a tünetek (ex post) kezelése, hanem szükséges az ilyen irányú események okainak elıretekintı (ex ante) lehetıség szerinti elkerülése. Alapvetı feladat továbbra is a bankok támogatása, ezen túlmenıen (ami már a távolabbi jövıbe mutat) a nemzetközi együttmőködés fokozása. Elemzık szerint a válság elıreláthatólag 2010 elejére fejezıdhet be persze, ha a szükséges intézkedéseket végrehajtják. Nem elegendı azonban csak a gazdasági növekedésre koncentrálni, hanem minıségi változásra, azaz fejlıdésre is szükség van, mind gazdaság mind társadalom tekintetében. Ami ehhez elengedhetetlen: az e célkitőzést megvalósító szakemberek eltökéltsége

102 A pénzügyi válság folyamatai Szabó Matild Irodalomjegyzék 1. ACCA (2008): Climbing Out of the Credit Crunch. Policy Paper Dezséri Kálmán (2009): A globális pénzügyi válság hullámai Közép- és Kelet- Európában. http// Feldstein, M. (2008) Resolving the Global Imbalance: The Dollar and the US Saving Rate. Working Paper National Bureau of Economic Research Király Júlia (2008): A mohóságot felváltotta a félelem Kondrát Zsolt (2009): Újabb repedések az úton. PTI közgazdasági értekezlet, kézirat 6. Krugman, P. (2003): World on the verge of an economic breakdown? IMF Survey 2003, Magas István (2008): Globalizáció és nemzeti piacok- a pénzügyi válság néhány öszszefüggése. BCE elıadás-anyag 8. Scheuer Gyula Scheuer Tamás Gergely (2008): A pénzügyi válság háttere. Polgári Szemle 4 évf. 5. szám 9. Soros György (2008): A 2008-as hitelválság és következményei, Budapest, Scolar Kft. 10. Soros György (2008): A világháború óta a legsúlyosabb pénzügyi válság fenyeget Surányi György (2008): A pénzügyi válság mechanizmusa a fejlett és a feltörekvı gazdaságokban. Hitelintézeti Szemle 7. évfolyam 6. szám Interjú 1. Hartman János, Retail Üzletág vezetı, MKB Bank, Kalocsa

103 Tudományos Mozaik 6. TPF KORRUPCIÓELLENES KORMÁNYZATI LÉPÉSEK ÉS KÖZPOLITI- KAI REFORMOK NÉHÁNY TAPASZTALATA Dr. habil Szántó Zoltán egyetemi tanár, Budapesti Corvinus Egyetem és Tomori Pál Fıiskola Dr. Tóth István János tudományos fımunkatárs, MTA KTI és igazgató MKIK GVI Az elıadás célja, hogy röviden vázolja az antikorrupciós reformok fıbb elemeit és néhány tapasztalatát. A gondolatmenet kitér a represszió, a prevenció és a transzparencia szerepére a korrupcióellenes fellépésben. Ezt követıen részlesebben bemutatja a láthatatlan láb alapelvet, amely a korrupciós tranzakciók részvevıinek aszimmetrikus büntetésére tesz javaslatot. A gondolatmenetet néhány nemzetközi tapasztalat áttekintése zárja. A korrupció elleni fellépés folyamatos kihívást jelent minden társadalom számára, mely fegyelmezni kívánja a különbözı korrupciós tranzakciókra hajlamos politikusait, közhivatalnokait, üzletembereit és állampolgárait. A korrupció alacsony szintje bátorságot, elkötelezettséget és intellektuális erıfeszítést tételez fel a közügyek iránt fogékony szervezetek és állampolgári csoportok részérıl. A világ országai folyamatosan próbálkoznak különbözı típusú korrupció ellenes kormányzati lépések és reformok megalkotásával és végrehajtásával. Ezeknek a próbálkozásoknak az eredményeképpen egyre több ismeret halmozódik fel a korrupció elleni küzdelem legjobb gyakorlata tekintetében. Ennek ellenére egyelıre (?) nem rendelkezünk olyan átfogó értelmezési kerettel, amely egységes szerkezetbe foglalná a korrupcióval kapcsolatos gondolkodásunkat, beleértve a közpolitikai javaslatokat. A korrupció elleni fellépéseket csoportosíthatjuk úgy, hogy megkülönböztetjük azokat a politikákat, amelyek nyilvánvalóan és közvetlenül a korrupciós tranzakciók visszaszorítására irányulnak, azoktól a politikáktól, amelyek azoknak a tranzakcióknak a szabályozására irányulnak, amelyekhez kapcsolódóan a korrupciós ügyletek létrejönnek. Az elsı esetben fogunk antikorrupciós reformokról, míg a másodikban antikorrupciós kormányzati lépésekrıl beszélni. A politikák fenti két csoportja persze szorosan összefügg egymással, azonban célszerő külön tárgyalni ıket, mert szabályozási irányultságukban és összetettségükben jelentıs eltérések mutatkoznak. Antikorrupciós kormányzati lépések Ezekben a lépésekben az állam gazdasági szerepe, az állam szabályozási aktivitása a meghatározó tényezı. A korrupciós tranzakciók hatóköre úgy csökken, hogy azoknak a tranzakcióknak a hatóköre és gyakorisága csökken, amelyek mellett a korrupció létrejön. A korrupció szintje egy adott országban szorosan összefügg azzal, hogy az erıforrások allokációjában milyen szerepe van az államnak, illetve az állami bürokráciáknak. Három területet emelünk ki: (i) bizonyos társadalmi és gazdasági tevékenységek végzéséhez szükséges engedélyek kiadása, (ii) társadalmi és gazdasági tevékenységek állami ellenırzése, és (iii) javak és szolgáltatások állam általi vásárlása a piacon (közbeszerzések és pályázatok)

104 Korrupcióellenes kormányzati lépések és közpolitikai reformok néhány tapasztalata Dr. habil Szántó Zoltán Dr. Tóth István János Ez a három terület- és tranzakciótípus bármely nemzetgazdaságban lefedi azoknak a tevékenységeknek a többségét, amelyekkel kapcsolatban megjelennek a korrupciós kockázatok. 1 E három terület szabályozásának kialakítása, mint a korrupció elleni küzdelem eszköze, egy deregulációs politika része lehet, amelyben vagy marginális (vagy akár központi) elem a korrupció elleni fellépés. A korrupció elleni fellépés minden esetben a korrupciós tranzakció két szereplıjének (korrumpáló és korrumpált) hasznait és költségeit igyekszik befolyásolni. a) Minél több engedély, annál több korrupciós helyzet. Minél bonyolultabbak az engedélyezési eljárások, annál valószínőbbek a korrupciós tranzakciók. A korrupció visszaszorításához fel kell térképezni az állam engedélyezési aktivitását. Fel kell mérni, hogy milyen tranzakciókhoz kell engedélyt beszerezni és ezen engedélyek kiadásánál kik a valóságos szereplık, és hogyan folyik le ténylegesen az engedély kiadása. Szisztematikus, teljes körő és azonos koncepció mellett történı (ugyanazon szempontokat követı) felmérésre van szükség meg kell állapítani, hogy hol lehet és kell változtatni az engedélyek kiadási rendjén a korrupció csökkentése érdekében. (Például számításba kell venni az építési, épület-felújítási munkálatok engedélyezési eljárásánál a beszerezendı engedélyek és tanúsítványok számát, vagy áruházak építésekor beszerzendı engedélyek számát. Egy piaci szereplı személyes közlése szerint mintegy 200 db. ilyen jellegő engedélyre van szükség ma Magyarországon). Megvizsgálandó kérdések: lehet-e csökkenteni a beszerezhetı engedélyek számát, illetve átalakítani az engedélyeztetési eljárást úgy, hogy a korrupció lehetısége csökkenjen. (Ilyen feltételek mellett megvalósuló és ilyen célú felmérésre tudomásunk szerint Magyarországon még nem került sor.) Egy szisztematikus vizsgálatot nem helyettesíthet, legfeljebb megelızhet ilyen irányú példák ad hoc szempontok szerinti összegyőjtése. Ezek után vizsgálható meg az engedélyek kiadási rendjének változtatása: engedélyek kiadásának központosítása, versengı hivatalok felállítása, az engedélyezési eljárás formálissá tétele, illetve elhagyása. b) Az állam ellenırzési aktivitása három oldalról is hozzájárulhat a korrupció magas szintjéhez. Egyrészt, ha bonyolultak azok az eljárások és szabályok, amelyek ellenırzésérıl szó van, akkor ez korrupciós kínálatot szül. (Például: ha csak az ellenır tudja észben tartani pontosan a szabályokat, akkor nagyobb valószínőséggel lesz olyan szabály, amelynek megsértéséért büntethet, vagy ahol a büntetés elhagyásáért kenıpénzt kérhet.) Másrészt, ha az ellenırnek lehetısége van eldönteni, hogy adott esetben a szabály betartásáról vagy megszegésérıl van szó, és e döntés körülményei a késıbbiekben nem, vagy csak nehezen ellenırizhetık, akkor hasonló következményekkel számolhatunk. (Mondjuk egy rendır mindenféle bizonyíték nélkül szabályszegést állapít meg egy közúti ellenırzés alkalmával, vagy egy adóellenır adott gazdasági tevékenységet úgy értékel, hogy emellett adóhiány képzıdik.) Harmadrészt a szabályszegı viselkedések szankcionálásánál a túlságosan magas (drákói) büntetési tételek korrupciós keresletet eredményezhetnek. (Például: ha a sebességkorlátozás kismértékő túllépéséért a jogosítvány elvétele járna, akkor a szabályszegı elemi érdeke korrupciós tranzakció kezdeményezése lenne.) A fentieknek megfelelıen 1) egyszerősíteni kell azokat a szabályokat, amelyek ellenır- 1 Lásd Rose-Ackerman, S.: The Economics of Corruption, Journal of Public Economics, 1975, No 4., pp , és Rose-Ackerman, S.: Corruption. A Study in Political Economy, 1978, Academic Press, New York., valamint Montias, J. M. S. Rose-Ackerman: Corruption in a Soviet-type Economy: Theoretical Considerations. In: S. Rosefielde (ed.): Economic Welfare and Economics of Soviet Socialism, Cambridge Univ. Press, 1981, Cambridge, USA. pp

105 Tudományos Mozaik 6. TPF zésére az állami ellenırzési aktivitás irányul; 2) ellenırizhetıvé és transzparenssé kell tenni az állami hivatalnokok ellenırzési aktivitását; 3) a büntetési tételeket a lehetséges korrupciós kínálat növelı funkciójuk figyelembe vételével kell meghatározni. Az utóbbira egy két évvel ezelıtti személyes példa. A Miniszterelnöki Hivatal megbízásából az MTA KTI a rejtett foglalkoztatás és az adócsalás témakörében végzett kutatásokat és az egyik mőhelymegbeszélésen a pénzügyminisztérium adóügyekben illetékes vezetıje lelkesen mondta, hogy a fekete gazdaság elleni küzdelem jegyében a korábbiról tízszeresére növelték az un. fekete munkásokat foglalkoztatók büntetését, ha munkaügyi ellenırzések során a fekete foglalkoztatás felderítésre kerül. Mikor ezzel kapcsolatban felmerült, hogy számoltak-e azzal, hogy ez a korrupciós keresletet fogja növelni, kiderült, hogy nem is volt tudatában annak, hogy létezik ilyen jellegő kapcsolat. c) A harmadik terület nemcsak a közbeszerzési eljárásokat jelenti, hanem minden olyan pályázati eljárást, amelyeknél állami, vagy EU-s források pályázat útján való elosztása történik. A kardinális kérdés, hogy az állami vagy az EU-s források elosztása (újraelosztása) helyett lehetséges-e a gazdasági szereplık közvetlen támogatása (a pályázati procedúra elhagyása)? Másik fontos kérdés ezeknél az eljárásoknál az, hogy milyen piacon és mennyire homogén termékekre irányul a közbeszerzés. Minél kevesebb szereplı van az eladói, vagy vevıi oldalon, illetve minél heterogénebb a termék, annál nagyobb a lehetıség a korrupcióra. Harmadik szempont pedig: mennyire lehet egységes és a piaci szereplık által kalkulálható szempontokat meghatározni a pályázatok közötti döntésnél? Mennyire egységesek és elıre láthatók a formai szempontok? Az elsı kérdés itt az, hogy milyen típusú termékekrıl van szó. Elıször is olyan termékekrıl-e, amelyek (magán)piacán sok vevıért versenyeznek a termelık/szolgáltatók? Ha igen, akkor bizonyos jól specifikált termékfajtákra pontos vételi árat lehet meghatározni, amelyet a közbeszerzésnél figyelembe lehet venni. Ha viszont nem, akkor a korábbi vételi árak nem adnak támpontot adott pályázat árának eldöntésénél. Másrészt fontos figyelembe venni azt, hogy hányan vannak az eladói oldalon. Ha csak három-négy szereplı létezik, akkor a nem legális technikák (mint kartellezés vagy korrupció) alkalmazása sokkal valószínőbb, mintha ennél több szereplı szállíthat potenciálisan. A harmadik vetület a termék minıségére vonatkozik: a heterogén termék/szolgáltatás, illetve mennyiségi paraméterekkel nem leírható szolgáltatás (pl. egy tanulmány megrendelése) esetén sokkal nagyobb a korrupció esélye, mint egy homogén, vagy menynyiségi paraméterekkel jól jellemezhetı termék esetén. Ezzel kapcsolatban néhány alapvetı szabály betartását tartja szükségesnek a korrupciós irodalom: A közbeszerzés során specifikáljuk a terméket úgy, hogy az minél inkább megfeleljen a magánpiacon forgalomba lévı termék jellemzıjének ( kakaóbiztos számítógép helyett számítógép, postásbicikli helyett bicikli, stadion beléptetı kapu helyett beléptetı kapu ). Inkább olyan terméket szerezzünk be, amelynek van ára a magánpiacon, mint amelynek nincs. Inkább olyan piacokról szerezzünk be, amelyeken több piaci szereplı van az eladói oldalon, mint ahol kevesebb

106 Korrupcióellenes kormányzati lépések és közpolitikai reformok néhány tapasztalata Dr. habil Szántó Zoltán Dr. Tóth István János (Természetes, hogy a fenti két követelményt az esetek többségében nem lehet figyelembe venni a keresett termék jellegzetességei miatt, de ahol mégis, ott fontos lenne ezekre a szempontokra is figyelni.) Heterogén termékek helyett keressünk inkább homogén termékeket. Ha lehetıség van rá, akkor a keresett jószágot/szolgáltatást, amely az elsı körben még heterogén termék/szolgáltatás, próbáljuk szétbontani homogén összetevıire, és végül ezekre írjunk ki külön-külön közbeszerzést. Minden pályáztatás esetében mérjük /méressük fel elıre a korrupciós kockázatokat. Ilyen megoldásra hoz fel példát a korrupciós irodalom egy NASA beszerzéssel kapcsolatban, mikor egy speciális őreszköz beszerzésére vonatkozó pályázatról volt szó. Elıször az adott eszköz beszerzésére gondoltak kiírni pályázatot, de mikor látták, hogy potenciálisan csak két pályázó képes ennek gyártására, akkor úgy határoztak, hogy külön írnak ki pályázatokat a speciális eszköz részegységeire, elemeire (amelyek már homogén és több piaci szereplı által gyártott termékek voltak) és külön a részegységek összeszerelésére. Ezzel egyszerre csökkentették a beszerzési költségeket és a korrupció lehetıségét. Azonban ez az eljárás kissé megdrágította a pályáztatási eljárást és hosszabbá is tette azt. Antikorrupciós közpolitikai reformok A közvetlenül a korrupció csökkentésére irányuló közpolitikai reformokat nagy általánosságban az alábbi négy fı típusba sorolhatjuk be: 2 1. Az elsı megközelítés szerint a korrupció elleni fellépést az represszió köré célszerő szervezni. Ennek alapvetı eszközét a büntetıjog a büntetések szigorítása és a felderítési arányok növelése jelenti. Ennek a megoldásnak az általános érvényességét mindenesetre megkérdıjelezik azoknak az országoknak a tapasztalatai, amelyek alacsony represszió mellett alacsony, illetve magas represszió mellett magas korrupciós szintet mutatnak. A várható hatások tekintetében számolnunk kell a csökkenı határhaszon és a növekvı határköltség ökonómiai elvének érvényesülésével: a büntetési tételek emelése és a felderítési mutatók javítása egyre kevésbé képes beváltani a hozzá főzött reményeket, mindenekelıtt az elızetes elrettentés tekintetében. Az abszolút megvesztegethetetlenség eleve reménytelen elérésére való törekvés egyre nagyobb költségekkel jár, egyre több nem kívánt mellékhatást eredményez. A törvények és jogszabályok érvényesítése költséges és tisztességes igazságszolgáltatást tételez fel. Az adminisztráció növelése csökkentheti a bürokrácia belsı motivációját. A kisléptékő korrupciós esetek szankcionálásának még kontra-produktív hatásai is lehetnek. 2. A második álláspont a prevenciót helyezi középpontba. Ennek eszközei mindenekelıtt a megfelelı ösztönzésben, valamint felvilágosításban és etikai felkészítésben rejlenek. A felvilágosítás és az etikai felkészítés segíthet kommunikálni az egyes szektorokra és országokra jellemzı sajátos érdekkonfliktusokat. Hozzájárulhat továbbá az átlátható- 2 Johann Graf Lambsdorff: The Institutional Economics of Corruption and Reform. Theory, Evidence and Policy (CUP, 2007) c. könyve alapján ( o.)

107 Tudományos Mozaik 6. TPF ság és a bizalom légkörének kialakulásához a cégek és hivatalok foglalkoztatottjainak körében. Persze ezeknek az eszközöknek az alkalmazása is költségekkel jár, idıt és energiát emészt fel, s néha a szervezeteket valódi érdekeinek elfedését szolgálja. A tisztességes magatartás ösztönzıinek kialakítása is nehézségekbe ütközhet: (i) nem áll rendelkezésre számottevı anyagi többletforrás, amelyet ellenszolgáltatásként fel lehetne ajánlani, továbbá (ii) az ösztönzési rendszer szükségképpen differenciálná a közhivatalnokok bérszínvonalát, s ezáltal csökkentené jövedelmük biztonsági szintjét, ami viszont elbátortalanítaná a kockázatkerülı (s vélhetıen kevésbé korrupt) közhivatalnokokat. Ennek alapján az ösztönzési rendszer manipulációja önmagában aligha képes lényeges mértékben csökkenteni a korrupciós kockázatokat. Ugyanakkor egyik fontos eleme lehet az antikorrupciós reformnak, ha mondjuk együtt jár a közhivatalnokok belsı korrupcióellenes motivációjával, a szakmai etikai sztenderdek magas szintjével és a korrupciót elítélı társadalmi normák széles körő elfogadottságával. 3. A harmadik nézıpont a transzparencia fontosságát emeli ki. Az átláthatóságról és a nyilvánosságról mindenekelıtt a szabad sajtó gondoskodhat. A politikusok és a korrupt tranzakciók potenciális résztvevıi ugyanis sok esetben jobban tartanak reputációjuk elvesztésétıl, mint az esetleges büntetéstıl, amire korrupciós gyakorlatuk leleplezése esetén számíthatnak. A sajtónyilvánosság még akkor is, ha esetenként méltánytalan és részrehajló kétségtelenül visszatartó erıt jelent a politikusok és közhivatalnokok számára a korrupció tekintetében. Mindenekelıtt a sajtó szabadsága és függetlensége a feltétele annak, hogy a nyilvánosság fékezni tudja a korrupciót. Egyre több bizonyítékkal rendelkezünk arra vonatkozóan, hogy a sajtószabadság és a korrupció szintje között negatív kapcsolat van: minél kiterjedtebb és minél erısebb a sajtószabadság, annál alacsonyabb a korrupció szintje. Ezek fényében a korrupció elleni küzdelem egyik fontos eleme, a sajtó minıségének, szabadságának és függetlenségének növelése. 4. A negyedik s egyben legújabb, Lambsdorff által képviselt álláspont az alábbi megfontolásból indul ki: akik készek arra, hogy korrupt cselekedeteket hajtsanak végre, eleve elveszítik a tisztesség iránti elkötelezettségüket. A korrupt szereplık nem tudják tisztességesen szolgálni a közérdeket, de arra sem lehetnek képesek, hogy hitelesen kölcsönösséget ígérjenek korrupt partnereiknek. Ez a gondolat központi jelentıségő lehet az antikorrupciós reformok stratégiai megalapozásában. A kenıpénzt felkínálók és elfogadók ugyanis tudathasadásos viszonyba kerülnek a tisztességgel és az ıszinteséggel. Elárulják feletteseiket és a társadalmat, de ıszinte kölcsönösséget próbálnak jelezni egymásnak, s ebben gyakran kudarcot vallanak. A korrupciós tranzakciók egyik legbizonytalanabb eleme: a korrumpálók gyakran nem tudják pontosan, hogy mire számíthatnak a kenıpénz fejében. Éppen ez az egyik legsebezhetıbb pontja azoknak a szereplıknek, akik hajlamosak korrupciós tranzakciók végrehajtására. (A korrupció elleni küzdelem ebben az értelemben arra a sportolóra emlékeztet, aki az ellenfele gyenge pontjaira építi fel saját taktikáját.) Az ökonómiai gondolkodás a láthatatlan kéz koncepciójával kezdıdött: az egyéni érdekek követése a piaci verseny során a közérdeket szolgálja. A korrupció elleni küzdelem tekintetében nem áll rendelkezésünkre hasonló mechanizmus. Valami azonban mégis hasonlít ehhez: a korrupt szereplık potenciális képessége arra, hogy cserbenhagyják egymást. Ezt az árulási hajlandóságot nevezi Lambsdorff a láthatatlan láb alapelvének. A késztetés a kenıpénz elfogadására fonák módon a korrupt szereplık ellen aknázható ki. Ennek alapvetı eszköze, ha aszimmetrikus módon büntetjük a korrupciós tranzakciók résztvevıinek egyes cselekedeteit. A korrumpált esetében: enyhe büntetés a kenıpénz elfogadásáért,

108 Korrupcióellenes kormányzati lépések és közpolitikai reformok néhány tapasztalata Dr. habil Szántó Zoltán Dr. Tóth István János de szigorú büntetés a korrupciós szolgáltatás nyújtásáért. A korrumpáló esetében: szigorú büntetés a kenıpénz felkínálásáért, de enyhe büntetés a korrupciós szolgáltatás elfogadásáért. Könnyő belátni, hogy a szankciók ilyen finomra hangolása mellett a korrumpált érdekeltsége a kenıpénz elfogadásában magas, a korrupciós szolgáltatás nyújtásában viszont alacsony lesz. A korrumpáló érdekeltsége viszont csökken a kenıpénz felkínálásában, viszont nı a korrupciós szolgáltatás megszerzésében. A szankciók ilyen megtervezése esetében még az opportunizmusra hajlamos szereplık érdekeltsége is csökkenni fog: a korrumpált nagyobb eséllyel fogad el ugyan kenıpénzt, de nagyobb eséllyel hagyja cserben (sıt árulja be) a korrumpálót. A korrumpáló viszont kisebb eséllyel fog a megvesztegetés bizonytalan eszközéhez nyúlni, mert szigorú büntetésre és nagy eséllyel cserbenhagyásra számíthat. Sikeres nemzetközi példát találunk a represszió és a prevenció eszközeinek együttes alkalmazására Szingapúrban és Hongkongban. Az elrettentı büntetéspolitika és a vonzó fizetéspolitika (ösztönzés) kombinációjával jelentıs mértékben sikerült a szóban forgó országokban viszszaszorítani a korrupciót a hatvanas években. 3 A transzparencia szerepét a korrupció elleni fellépésben jól mutatja Németország példája, ahol évtizedeken keresztül sem a sajtó, sem pedig a tudományos diskurzus nem foglalkozott a korrupció jelenségével. A nyilvánosság hiánya sajátos módon egy ideig elfedni látszott a németországi korrupciós tranzakciókat. A politikai kultúrának csaknem kiküszöbölhetetlen része a politikai korrupció és éppen ez az, amit meg kell tanulni a közvéleménynek, és meg kell tanítaniuk a politikatudósoknak. Amíg van esély és lehetıség e botrányok felfedésére és felderítésére, addig a politikai korrupció nem fenyegeti a társadalmi rendszer alapjait. Következésképpen a politikai korrupció nyilvánosság elé tárása éppenséggel nem tekinthetı a politikai erkölcsök hanyatlása és a romlás tünetének, amint azt a botrányirodalom állítja. olvashatjuk egy 1990-ben megjelent tanulmányban, 4 amely mérföldkınek tekinthetı a németországi korrupció nyilvánosságáról lefolytatott vita tekintetében. A példa egyértelmően mutatja, hogy a transzparencia az egyik szükséges feltétele a korrupció elleni fellépésnek. Az aszimmetrikus büntetésre nem igazán találunk (egyelıre?) nemzetközi példákat. (Az egyetlen kivétel Tajvan, ahol csak azt büntetik, aki elfogadja a kenıpénzt, de azt nem, aki adja. Ez a példa viszont éppen ellentétes a láthatatlan láb elvével.) Az általános nemzetközi jogi gyakorlat a korrumpáló és a korrumpált szimmetrikus büntetésén alapul, ami tükrözi a törvény elıtti egyenlıséget, mint a jogállamiság alappillérét. 5 3 Részletesebben lásd: Jon S. T. Quah: A korrupció elleni harc tapasztalatai Szingapúrban. Megj.: Gulyás Gyula (szerk.): Politikai korrupció. Budapest, AULA: o. 4 Ulrich von Alemann: Hivatali és politikai korrupció a német közelmúltban. Megj.: Megj.: Gulyás Gyula (szerk.): Politikai korrupció. Budapest, AULA: o. 5 Részletesebben lásd: Johann Graf Lambsdorff: The Institutional Economics of Corruption and Reform. Theory, Evidence and Policy, CUP: o

109 Tudományos Mozaik 6. TPF A MŐVÉSZET-GAZDASÁGTAN DILEMMÁI Dr. Szőcs Olga fıiskolai tanár, Tomori Pál Fıiskola A mővészet-gazdaságtan terminusa a modern társadalmak egyik legalapvetıbb dilemmájára a mővészet és a gazdaság bonyolult összefüggésrendszerébıl fakadó problémák különféle kezelési módjaira - utal. Az elıadás megpróbálja felvázolni ennek az összefüggésrendszernek a kultúra szempontjából vett érték-centrikus struktúráját. A szerzı alaptézise szerint a mővészet az ember társadalmat építı funkciójának egyik szerves összetevıje, ezért nem választható el a gazdaságtól és nem helyezhetı szembe a társadalom gazdasági vonatkozásaival. Ebbıl a tételbıl következik, hogy a kultúra és a mővészet monetáris-mennyiségi közgazdaságtani megközelítése nemcsak a kultúrára, de magára a gazdaságra is negatív következményekkel jár. Az elıadás egyúttal ismerteti a mővészet-gazdaságtan egyik legígéretesebb kutatójának, Alexander Dolginnak a koncepcióját is, amelyet a szerzı 2007-ben megjelent, A szimbolikus csere gazdaságtana címő könyvében vázolt. Az elıadás címe két, az adott kontextusban magyarázatra szoruló fogalmat is takar. Kezdjük a másodikkal, a dilemma fogalmának általunk használt értelmezésével. Mint tudjuk, a dilemma egy olyan logikai struktúrába helyezhetı objektív, vagy szubjektív viszonyrendszert fejez ki, amely legalább két, közel egyenértékő, de egymással ellentétben, sıt gyakran ellentmondásban lévı állapotot takar, amelyek közül a szituáció kényszere által elıbb vagy utóbb feltétlenül választani kell. A kérdés csupán az, megvannak-e a szempontok a döntés meghozatalához, és ha igen, érvényesek-e, és mely kritériumrendszer szerint kerülnek definiálásra. A mővészet-gazdaságtan elnevezés már elıre sejteti a dilemmát, hiszen egy szóöszszetételbe foglalja az egymástól igencsak eltérı, sıt, belsı logikájuk szerint ellentétes dolgokat: a mővészetet és a gazdaságról megfogalmazott tudományos igényő nézetek összességét. A szóösszetétel elırevetíti azt a választási kényszert, ami elıtt paradox módon mind a mővészet, mind pedig a gazdaság áll: aláveti-e magát a mővészet a gazdaság által diktált kényszereknek, vagy nem - egyfelıl, és másfelıl maga a gazdaság felismeri-e az autonóm, saját logikája szerint építkezı mővészet jelentıségét a maga a gazdaság számára? Természetesen az olvasó gondolatai között az is felmerülhet, nem hamis dilemmáról van-e szó, és nem létezik-e e két alternatíván kívüli lehetıség is? Igen, hamis a dilemma, ha e két logika mellett egy harmadik egyenrangú, tehát szintézist kizáró, is helyet kap. A mi esetünkben azonban csupán két rendezıelv mőködését tapasztalhatjuk meg: a gazdaságét és a mővészetét. A hamis dilemma látszatát csupán az okozhatja, ha e két szféra kölcsönhatásának különféle hagsúlyú proporciói lehetségesek. És éppen itt van vizsgálódásunk lényege. Együttmőködhet-e egy egészséges szimbiózisban az emberi társadalmak e két, a társadalomtól és az embertıl elválaszthatatlan sajátosság: a mővészet mint az emberi önkifejezés egyik legadekvátabb formája, és a cserén alapuló együttélés elvei szerinti rendezıdés? A válaszunk természetesen az, hogy igen, hiszen a csere fogalma magában foglalja és feltételezi a mai értelmezéseknél tágabb, a monetarizmuson túlmutató, összetettebb értelmezést. Elsı kérdésünk tehát az, hogy a csere és a mővészet hogyan függ össze egymással, más szavakkal, mit is ad a mővészet, hogyan vesz részt a cserefolyamatokban? Mielıtt megkíséreljük megadni a választ, még egy logikai aspektusra hívjuk fel az olvasó figyelmét. Nevezetesen arra, hogy az európai gondolkodás világot megragadó, azt magyarázó logikai struktúráiban a dichotómiákban való gondolkodás igen régi, még az ókori formális logikát kidolgozó mentalitás hagyományira épülı mentalitás érvényesül. A dichotómiák, épp

110 A mővészet-gazdaságtan dilemmái Dr. Szőcs Olga úgy, mint a dilemmák, logikai szerkezetüket tekintve a komplex valóság ellentétpárokra szaggatott leképezése az emberi tudatban. Ha komplex valóság alatt - jelen témánk szempontjából az emberi személyiség és a társadalom életét értjük, akkor a gazdaságra és kultúrára, mint egymást kizáró ellentétpárokra való felosztás már eleve igen felületesnek és kevéssé ígéretesnek, meghalandónak és meghaladhatónak tőnik. Ezzel összefüggésben egyik laptézisünk az, hogy a mővészet jelentısége a személyiség kialakulásában, önmegvalósításban, és ennek megfelelıen a társadalom felelıs alakításában, felbecsülhetetlen jelentıségő. Számos példa bizonyítja, hogy az emberiség sok ezer éves kultúrája folyamán legtöbbször a mővészet volt az, amely a legadekvátabban, legpontosabban, és ami nagyon fontos, mindig a legkorábban jelezte a mindenkori társadalom konkrétan felmerülı, vagy csak a még tendenciáiban jelentkezı ellentmondásait. A legjelentısebb mőalkotásokban, mint számtalan esetben tapasztalhatjuk, az adott korszak legmélyebb és legjelentısebb, vagyis lényegi problémája, megoldandó ellentmondása kerül ábrázolásra. A mővész, akit a kor lelkiismeretének is nevezhetünk, alkotásában sokszor saját maga számára is rejtett módon közvetíti a kor szellemét kifejezı mondanivalóját. A társadalom mindig az ıt alkotó belsı ellentmondások, és azok megoldhatósága vagy megoldottsága mértékében képes a viszonylag tartós, a kultúra túlélését, fejlıdését garantáló állapot fenntartására. Ezeknek az ellentmondásoknak mértékét, feszítı erejét mindig a mővészet tárta fel, és a maga sajátos eszközrendszerével, de az értı számára mindig egyértelmő utalásokkal mutatta ki. Vajon mi a titka a mővészeti tevékenység fent említett sajátosságának, annak, hogy minden emberi önmagvalósítási forma közül az egyik legadekvátabb? A választ talán éppen a kalokagathia fogalmára támaszkodva kaphatjuk meg. Mert mi is a mővészet, és miben rejlik a mőalkotás, mint olyan, jelentısége és kulturális ereje? Mivel azt már többször kifejtettük, hogy a mővészet nem más, mint az emberi önmegvalósulás egyik legadekvátabb formája, ez a nagyon elvont definíció egy sor konkrét jellemzıt is felmutat: mindenekelıtt azt, hogy a mővészet a humánum, szinte tautologikus erejő lényege. A humán lét pedig - akárcsak a mővészet önmagában egységes egészként integrálja az alkotás, a teremtı problémamegoldás, vagyis a kreativitás etikailag igazolt, esztétikai létjogosultsággal bíró és tudáson alapuló, a személyiség- és társadalomépítı funkciókat. A mővészetnek tehát problémamegoldó, személyiségépítı, teremtı funkciói vannak. Sokan hangsúlyozzák, különösen a kortárs, kanonizálatlan formai jegyekben jelentkezı mővészet értékelésekor, a mővészet abszolút személyes, szubjektív lényegét, s az ebbıl fakadó társadalmi relevanciájú mondanivalójának hiányát. De vajon a személyiségbıl fakadó szubjektivitás, nem a felelısségtıl elszakíthatatlan egyéni megnyilvánulás szabadság örök emberi joga és velejárója? Ha igen, akkor a mővészet szubjektív formai jegyeit e szabadság megnyilvánulásaként, az önkifejezés emberi jogaként, vagyis éppen a humánum érvényesüléseként kell értékelnünk. De vajon minden egyes esetben-e? Lehetséges-e csupán a mővészet formai sokféleségét venni a mővészet emberi kultúrában betöltött szerepének kritériumaként? Semmiképpen sem, hiszen a mővészet a lényegi tartalmak és mondanivalók formája és eszköze, vagyis a mőalkotás formai megjelenése nem öncél, csupán eszköze tartalmának, mások számára szóló mondanivalójának a kifejezésére. Nekünk pedig, elsısorban azt kell vizsgálnunk, mely tartalmak azok, amelyek a mővészet formavilágának közvetítı csatornáin keresztül a fent említett egyén- és társadalomépítést szolgáljak. Ennél a pontnál azonban még egy roppant lényeges különbségtétel feladat elıtt állunk: mi az összefüggés a mővész szabadságából fakadó egyéni, szubjektív formaválasztása és az általa kifejezésre kerülı belsı tartalom szubjektív, illetve objektív lényege között? Mikor válik a szubjektív tartalom mások számára is jelentést hordozó mondanivalóvá? Az esztétikailag és ismeretelméletileg megfogalmazott kérdés etikai aspektussal gazdagodik: az egocentrikusság és annak mővészetben való - mégoly szubjektív meghaladása között. A feladatunk, különösen a kanonizálatlan kortárs mővészet értékelésének esetében megtalálni azt a

111 Tudományos Mozaik 6. TPF törékeny, nagyon vékony mezsgyét, ami a szőken vett mővészi ego és a jelentést hordozó kontextus között húzódik. A mőalkotás ugyanis nem olyan tükör, amelyben az ıt tükrözı tükrök végtelen pontban való megsokszorozódását láthatjuk, nem egy olyan tükör, amelyben nem önmaga, hanem a világ képe jelenik meg. Véleményünk szerint a mővészet lényege a problémamegoldó alkotó folyamatban való tevékeny részvétel, tehát egy kollektív feladatvállalás. A mőalkotás kollektív tettként való értelmezése csak elsı pillantásra tőnik abszurditásnak, hiszen látszólag a mővész - néha szinte a végletekig fokozott szubjektivitás-, és szabadságigénye ütközik a mővészet társadalom számára programadó, tehát a kollektívumot építı funkciójával. A kollektívum fogalma számunkra kizárólag az érett személyiség önmegvalósulási terepeként, tehát a kultúra hordozójaként, kulturális értékek teremtıje, és megırzıjeként értelmezendı. Tehát azáltal, hogy az ember a közösség elıtt felmerülı problémák megoldásán fáradozik, önmagát is építi. A mővészet mint kollektív tett a társadalmi kérdések alkotó továbbgondolása által a szabad személyiséget szolgálja: a mővészet a személyesség és a közösségiség egyik legegységesebb megnyilvánulása. A mőalkotás pedig ha valóban az eleve paradoxális jellegő: személyessége közösségi, magánügye közügy, s a közügy magánügye, szubjektivitása pedig általános érvényő mondanivalót hordoz. A mővészet már megvalósult szintézisként hordozza magában azt a paradoxont, amelyet a pedagógia kíván meghaladni a fiatal ember személyiséggé válásának útján: az egyén és a közösség érdekeinek szintézisét. Nézetünk szerint, a tisztán vett, minden társadalmi relevanciától mentes szubjektivitás azzal, hogy relativizálja az esztétikai és etikai értékrendet, megszakítja az ismeretelméleti kontextusokat is, tehát vajmi keveset mond el arról a problémahelyzetrıl, amiben mindnyájan, társadalmi szövetünkbe ágyazottan élünk. Az egora irányuló tiszta mővészet így már csupán egyéni jelentéssel bírhat, az alkotónak önmagára vonatkoztatott reflexiójaként, és mint ilyen már nem járul hozzá a problémahelyzet megoldásához. Mint számos kultúrtörténeti, de akár a felhalmozott pszichológiai vagy pszichiátriai tapasztalatból tudjuk, a tudat önmagára való irányultsága az egyénre nézve súlyos patologikus következményekkel jár. Ezt a törvényszerőséget felismerve mőködik például a mővészetterápia, amikor a beteg ember mővészeti kontextusokba való bevonásával önmagára való irányultságát próbálja feloldani. Ezzel kettıs vonatkozásban is alkalmazza a mővészetben benne foglalt társadalmi lényeget: egyrészt kiszakítja az embert önmaga lelki és szellemi rabságából tehát egy önmagán túlmutató, másokra irányuló, tehát tulajdonképpen tevékeny, alkotó, s éppen ezzel gyógyító lelki beállítódást generál, másrészt pedig azzal, hogy ehhez a mővészetet mint társadalmi tartalmak hordozóját hívja segítségül, újra csak a mővészet problémamegoldó funkcióját demonstrálja, méghozzá igen látványos, és egyértelmő módon. A fentiekbıl teljesen egyértelmően kiderül a mővészet társadalom számára nélkülözhetetlen funkciója, melynek köszönhetıen nemcsak személyiség, de a gazdaságot mőködtetı szubjektum termelı és fogyasztó is. Ennél a pontnál azonban egy sor dilemma keletkezik: mi lesz a gazdaság viszonya az emberhez és a mővészethez? A gazdaság a maga látszólagos társadalomteremtésével nem teszi-e zárójelbe önmaga teremtıjét és mőködtetıjét, az alkotó embert? Vegyük sorra azokat a jelenségeket, amelyek témánk szempontjából, a hatásukat tekintve a leginkább meghatározóak. A posztmodern paradigma gazdasági összetevıjébıl a gazdaság globalizálódását, a fogyasztás-központú preferenciák dominanciáját, közgazdasági elvek közül a monetarizmus elıtérbe kerülését, ennek megfelelıen a globális - s ami számunkra a legfontosabb, virtuális - pénzpiacok gazdasági folyamatokat meghatározó érvényesülését emeljük ki. Ez utóbbi distinkció azért olyan lényeges, mert a virtualitás meghatározó elvként való mőködése nemcsak a globális média hatalmát alapozza meg, de bizonyos szempontból a kultúra értékeinek is a relativizálódását. Ugyanis a virtualitás elve törli az objektív és a szubjektív megkülönböztetés érvényességét. Ha a virtualitás az objektív valóság helyébe lép, aminek a legkézenfekvıbb és legfájdalmasabb következménye, hogy az objektív valóság

112 A mővészet-gazdaságtan dilemmái Dr. Szőcs Olga értékelı-, és kritérium funkciója enyészik el. De mivel az ember az adott kultúra társadalmi szövetének szellemi, erkölcsi, esztétikai meghatározó rendszerében él, vagyis reális kultúrában, reális gazdasági és társadalmi feltételek között, életének kompetenciái alapvetıen attól függenek, milyen konkrét, gyakorlati döntéseket tud hozni a realitás objektív szférájában. A gyakorlat csak a legritkább esetekben alkalmazkodik a virtualitás szubjektív követelményeihez. (Természetesen nem hagyjuk figyelmen kívül, hogy a virtualitás bizonyos aspektusban objektív világunk részét alkotja.) A közgazdasági paradigma a fent felsorolt sajátosságaival kiegészülve a következı, a kultúrára, és benne a mővészetre érvényes következményeket vonja maga után: a kultúra minden rétege amellett, hogy a gazdaság a kultúrának csupán egy igaz, roppant lényeges - szegmense, a monetarizmus pénz-mennyiségi elvei által kerül értékelésre, a globális média közremőködése révén pedig olyan pozícióba, amely a minıségi fokmérıjeként definiált jövedelmezıségét a gazdaság részérıl a tıle elvárt szintre tudja emelni. A média fogalmát ebben az esetben a megszokottnál tágabban értelmezzük, és minden, mővészeti tartalmat is - elektronikusan rögzíteni képes hordozót, és azok közvetítıit értjük alatta. Csupán ebben a vonatkozásban már három, a korábbi jelenségekhez képest új, és a pedagógia számára korántsem közömbös momentumot említettünk: a minıség pénz mennyisége által történı mérése; a globális média uniformizáló hatásának terjedése, és ezáltal mind a pénzmennyiség, mind pedig a média - minıségi korrekciós funkciókkal való felruházása; valamint a digitalizációt végzı, erısen tıkeigényes civilizációs eszközrendszer mőködtetése, mint a korábban említettek bázisa és háttere. E három komponens nagyon erıs mértékben feltételezi és egyúttal meg is határozza egymást. E három összetevınek köszönhetıen pedig a virtualitás korunk központ kategóriája lesz, s jelentısége nemcsak az elméleti igényő valóságmodellezés, hanem a reális társadalmi folyamatok mőködése és mőködtetése szempontjából is erısödik. A pénz teremti meg a digitális média roppant tıkeigényes eszköz hátterét, ami befektetést viszont a globalizált média azzal hálálja meg, hogy a tıkének szinte meghatározó szerepet biztosít a kultúra értéktartalmának mennyiségi definiálására. A következmények pedig a maguk nyilvánvalóságában állnak elıttünk, és a legtömörebben a tömegkultúra, valamint az értékrelativizálás fogalmaival ragadhatók meg. Tömegkultúra alatt olyan, a társadalom egészére hatással lévı, a média által maximalizált intenzitású és extenzitású, legtöbbször digitalizált termékek értékesítési mechanizmusát, és annak fogyasztását értjük, amely célját és tartalmát tekintve nem a kultúra értékeinek a létrehozását, gyarapítását és terjesztését célozzák, hanem az ún. kulturális termékek terjesztése révén a folyamatba fektetett pénztıke profit-maximalizálását. Tekintettel arra, hogy a folyamat természetébıl adódóan a tömegkultúra korunk meghatározó jelenségévé vált, a kultúra és a társadalom számára elkerülhetetlen megoldandó kérdéseket vet fel. Nem szabad azonban elmennünk a magában a mővészetben megfigyelhetı, gazdasági összefüggéseket mutató jelenségek elemzése mellett sem, ugyanis a kortárs mővészet a saját specifikus eszközeivel igen erısen reagál a fent említett társadalmi-technológiaimentalitásbeli változásokra. Felmerülhet a kérdés, vajon autonóm-e a mővészet, vagy pedig van egy lényeges, mély összefüggés a társadalmi állapot és a mővészet között? A választ erre a kérdésre csak nagyon összetett módon fogalmazhatjuk meg. A mővészet autonómiája éppen abban rejlik, hogy az alkotó általában, sıt, minden esetben a tehetséges, vagy zseniális személyiség a szubjektívan létrehozott alkotását a társadalomra reflektáló alkotói értelmezésének és reagálásának a tág kontextusában hozza létre. Még abban az esetben is, ha ez a szemlélet számára nem nyilvánvaló, sıt az alkotó által sem tudatosult. A mővészet autonómiájának a kérdését e látszólag két ellentétes momentum bonyolult összefüggésrendszere határozza meg. A kultúra, és benne a mővészettel kapcsolatos kérdések sorát a mővészet és a gazdaság más típusú átfedési pontjai is gyarapítják. Ezek közül talán a legfontosabb problé

113 Tudományos Mozaik 6. TPF ma, hogyan tud a mővészet együttmőködni a pénzzel? Kizárja-e egymást a kettı, vagy együttmőködésüknek lehetségesek egészséges, egymást megtermékenyítı formái is? Az nem kétséges, hogy mind a mővészet, mind pedig a pénz óriási önálló hatalommal bíró entitások, amelyek most erısen egymásnak feszülnek. A mővészetet körbefogó gazdasági közeg kettıs értelemben érvényesül: mint a mővészet gyakorlati önkifejezésének feltételrendszere és háttere egyfelıl, és mint sajátos gazdaság-központú mentalitás a másik oldalról. Az elsı faktor a következı problémákat generálja: a mővészet öntörvényősége külsı determinánsok által deformálódik amikor a gazdasági érvényesülés lehetıségei a mőalkotásban árut, a mővészetben profitszerzési lehetıséget láttatnak, és ez kényszerítı erıvel hat a mővészi önmegvalósítás kompromisszumait kialakító formákra. A mővészet legtöbbször tág értelemben vett piaci igény követelményeit kénytelen kielégíteni, az ily módon egyre alacsonyabb külsı megrendelıi igények önmagukat rossz spirálba kényszerítı ereje által. A két irány felerısíti egymást: az egyre alacsonyabb szintő kínálat egyre nívótlanabb keresletet eredményez, ami aztán a korábbinál is alacsonyabb szintő szolgáltatások iránti igényt jelez, és így tovább. Ezt a jelenséget a kultúragazdaságtanban a kontraszelekció fokozódása folyamatával és törvényszerőségével magyarázzák. A gazdaság a mővészet autonómiájára is hatással van, amennyiben a mőalkotásokban - a mővészeti alkotófolyamat pszichológiájának és kognitivitásának törvényszerőségei szerint a közgazdasági paradigma munkál. Ennek jelei egyrészt a mőalkotások tematikájában, és rejtett dimenzióiban, másrészt pedig a mővészet eszközrendszerének a gazdasági szférában való mőködtetésében egyaránt megfigyelhetık. Ez utóbbira a legkézenfekvıbb példákat a design, a reklámgrafika, valamint a márkajelzések vizuális hatásainak növekvı szerepe szolgáltatja. A kultúrához és a mővészethez való közgazdaságtani, vagyis kultúragazdaságtani viszonyulás jelenleg két irányban bontakozik ki. Az elsı irány a kultúragazdaságtan kategóriájával jelzett összefüggésrendszer közgazdaság-centrikus szemléletét fejezi ki, aminek köszönhetıen a kultúrában eladandó árut, profittermelı mechanizmust, a demonstratívan megjelenı tömegigények és fizetıképes kereslet piaci kielégítésének eszközét látja, miáltal természetesen a fent említett kontraszelekciós folyamatokat erısíti. A kultúragazdaságtan kultúra-központú felfogása ezzel ellentétben a kultúrában nem eszközt, hanem célt lát. A törvényszerően figyelembe veendı gazdasági és piaci mechanizmusokban pedig a kultúrát mint célt szolgáló eszközt. A kultúra önmagában mindazonáltal sohasem ön-célt látott, ellentétben a gazdasági szemlélettel, sokkal inkább egy tágabb, a gazdaságot is magában foglaló, az emberiség roppant komplex létezésének elementáris feltételét. A kultúra tehát önmagára mint legfelsıbb értékre irányulva, a gazdaságot is szolgálja, és ez utóbbi törvényszerően létezı mechanizmusait ennek a tág kontextusnak az érdekei szerint mőködteti. Jelen pillanatban tehát a következı megoldatlan kérdések állnak elıttünk: hogyan fog egészségesen együttmőködni a gazdaság a kultúrával; ki, illetve milyen mechanizmusok fogják megállítani a kontraszelekciós folyamatokat; milyen mechanizmusok fogják garantálni a kontraszelekció tartalmi, értékkritériumok szerinti megállapítását; hogyan egyeztethetı öszsze az elit-kultúra az egyre nagyobb tömegek számára elérhetıvé váló kulturális értéktartalmakkal; milyen új formákban fog a mővészeti minıség megjelenni? Ezek a kérdések az útkeresés különféle kísérleteit indukálják, amelyek közül némelyek már konkrét eredmények folyamatában is realizálódnak. Az átgondolandó problémakör újszerő és alkotó megközelítést igényel, legfıképpen azért, mert korunk alaptendenciáinak és folyamatainak metszéspontján helyezkedik el. A felvetett kérdések egyaránt érintik a gazdaság és a kultúra, a pénz és a mővészet, a piac és mőtárgy, az elit- és tömegkultúra, valamint a virtualitás és az esztétikai-etikai-ismeretelméleti értékrend legélesebb kérdéseit és öszszefüggéseit

114 A mővészet-gazdaságtan dilemmái Dr. Szőcs Olga A fent jelzett problémakomplexum egy igen figyelemre méltó megoldáskísérletével találkozunk Alexander Dolgin 2007-ben, a Pragmatika kulturi kiadónál megjelent Ekonomika szimvolicseszkogo obmena (A szimbolikus csere gazdaságtana) címő könyvében. Szimbolikus csere alatt a szerzı azt a kommunikációs folyamatot érti, amely szellemi és pénztıke felhasználását igénylı alkotások (sok esetben mőalkotások) és befogadóik, felhasználóik között zajlik. A szerzı a kultúra egészét a szimbolikus csere terének tartja. A gondolatkísérlet kiinduló kérdése: miért korlátozott a tıke szerepe és mőködése a kulturális szférában? Mi az oka annak, hogy amíg a reálszféra szinte teljes vertikuma a pénzmozgás és érvényesülés számtalan adekvát formáját nyújtja, addig a kultúrában, a mővészetben a pénznek igencsak korlátozottak a hatékonysági tényezıi? Miért nem létezik a kulturális minıség piaca? szerzı szerint az utilitarizmus szőkebb terepein, a használati tárgyak piacán a fogyasztó pontosan tisztában van a vásárolt termék számára való hasznosságával és minıségével, míg a kulturális javak megvásárlása esetén más a helyzet. A fogyasztó a kulturális termék (ún. tapasztalati javak) megvásárlása elıtt még szellemi értelemben sem tudja megtapasztalni a fogyasztásától várható nyereséget. Ehhez a problematikus szituációhoz társul Dolgin szerint az a jelenség is, hogy a kulturális termék minısége nem reprezentálódik annak árában. Gyakran azonos árú kulturális termék akár a minıség két különbözı végletét is meg tudja jeleníteni. Ebbıl fakadóan az önmagában vett piac nem érdekelt a kulturális termék színvonalának emelésében. A szerzı szerint a tıke és a fogyasztói érdek metszéspontján mindig a tıke logikája érvényesül, hiszen piacgazdasági közegben egyedül a mérhetı mennyiségi, vagyis pénzparaméterek nyújthatják az egzaktság kívánt mértékét. Ezért diktál a pénz, és minden más kulturális szereplı, legyen az az alkotó, a fogyasztó, vagy akár az állam, a tıkének szinte automatikusan az alárendeltjévé válik. Ennek oka több, egyszerően megmagyarázható jelenségben keresendı. Elıször is a mővész a legritkább esetben találja meg a piacra vezetı autonóm utat. Szinte mindig közvetítıre szorul, és ez a tény már önmagában is piaci kontextust indukáló tényezı. A közvetítı a kulturális díler az, aki a maga disztributív kompetenciáival az alkotó és a fogyasztó közé törvényszerően ékelıdik. Ily módon az a látszat keletkezik, hogy piaci értékelı mechanizmusok nélkül nem jöhet létre kulturális érték, vagyis piac nélkül a kultúra sem létezhet. Más szavakkal, törvényszerő, hogy mind az alkotónak (termelınek), mind pedig a befogadónak (fogyasztónak), kölcsönösen szükségük van egymásra. Ez a szükségszerőség azonban, Dolgin szerint rombolóan hat a mőalkotásra mint kulturális termékre, hiszen abban a pillanatban, ahogy az alkotó a piaci közvetítıt ruházza fel önmaga társadalmi (kvázi piaci) érvényesülésének lehetıségeivel, egyúttal megrendelıi, vagyis minıséget meghatározó funkciókkal is felruházza azt. A pénz pedig a maga direkt és erıszakosan egyértelmő preferenciáival az objektív értékelés hamis illúzióját adja minden más, szellemi, ezért nehezen mérhetı és nehezen számszerősíthetı értékkel szemben. Így óhatatlanul is paradigmatikus értékő dichotómiává válik az objektív (pénz) szubjektív (kulturális érték) szembeállítása, valamint az objektivitás számszerőséggel való azonosítása, és a szubjektivitással szembeni feltétlen prioritásának tételezése. E logika mentén a pénz nemcsak hogy univerzális értékmérıvé, de a különféle érdekő csoportok közötti konfliktusok kibékítésének az eszközévé is válik. A pénz közvetítésével meg lehet egyezni, ad abszurdum - a kultúra minıségének rovására társadalmi közmegegyezést elısegíteni. Alexander Dolgin szerint a pénz nem azért árt a kultúrának, mert önmagában káros, hanem azért, mert túlságosan erıssé teszi a kultúrával szemben a pénztıkével rendelkezı és azt mőködtetı a kultúrát maga alá győrı - mechanizmusokat. Dolgin könyve végsı soron arról szól, hogyan lehetne a kultúrát jogaiba visszaállítani úgy, hogy közben a piacgazdaság realitását adottnak vesszük. A megoldás egyik elvi lehetıségét éppen a piacgazdaság nyújtja, méghozzá azzal, hogy maga is számol a fogyasztóval, annak érdekeivel. A fogyasztói érdek pedig nehezen tőri ha a pénzéért nem kapja meg az általa kívánt és igényelt minıséget

115 Tudományos Mozaik 6. TPF Az átlagos fogyasztót (kulturális befogadót), különösen az általános kulturális deficit közegében, a kulturális termék minıségérıl sem elızetes informáltság, sem pedig a szolgáltatás árában rejlı üzenet nem igazítja el. A legkülönfélébb fogyasztói rétegek sokféle igénye az esetek túlnyomó többségében a tömegkultúra termékeinek homogén kínálatával találkozik, ezért igen élesen merül fel a kulturális igény kielégítés piaci deficitjének a kezelése. A fenti logikából Dolgin azt a következtetést vonja le, mely szerint a fogyasztásban résztvevı és fogyasztói igényt megjelenítı ágensek tájékozódási navigációs lehetıségeinek és kompetenciáinak növelése alapvetı, a fent jelzett problémák megoldását elısegítı piacgazdasági tényezı. A navigációs képesség piacgazdasági szerepeltetése - Dolgin koncepciója szerint a maga teljes adekvátságában csak akkor lenne alkalmazható, ha a közgazdaságtan, s benne a kultúra-gazdaságtan képes lenne a minıség - mennyiségi kritériumok kiiktatásával történı mérésére. A minıség mennyiségi mérése egyelıre még a megoldatlan feladatok közé tartozik, ezért a közgazdaságtan óhatatlanul a fogyasztói értékelés pénzben manifesztálódó formái szerint ítél. A Dolgin által javasolt megoldás a fogyasztó szellemi hozadékát teszi meg az értékelés kritériumának, s ez utóbbi feltételét a kiválasztás minıségének garanciájában látja. A kiválasztás minısége Dolginnál nem korlátozódik a fogyasztás elıtti tájékozódás lehetıségeire. Koncepciójának lényege egyfelıl az utólagos, fogyasztás utáni, pénzben (tehát mennyiségben) manifesztálódó fogyasztói értékelés, másfelıl pedig az Internet által biztosított referencia csoportok kialakítása. A fogyasztás utáni értékelés kísérlete lehetıséget ad a fogyasztónak arra, hogy a kapott élmény fogyasztás után megtapasztalt és a fogyasztó számára értéket nyújtó mértékben legyen megfizetve, méghozzá a fogyasztó által megfelelınek tartott pénzmennyiség arányában. Ezzel a megoldással a kulturális termék elveszíti tapasztalati vagyis utólagosan, a fizetés utáni minıségi értékeléssel felruházott árujellegét. Dolgin könyvében egy sor kísérlet eredményei kerülnek publikálásra, amelyek azt bizonyítják, hogy az utólagos, megtapasztalás utáni fizetés a kulturális termékért összességében ugyanannyi bevételt hoz, mint amennyit az elızetesen kifizetett egyenárak. A másik alapvetı probléma a minıségi kritériumok és az elızetes fogyasztói informáltsággal függnek össze. Internetes informatikai lehetıségekre alapozva Dolgin olyan visszajelzési-értékelési rendszert dolgozott ki és indított el, amelynek jelenleg már tagja van. Az elképzelés lényege olyan virtuális tér létrehozása, amelyen belül minden véleményt kinyilvánítani szándékozó felhasználónak lehetısége van megosztani a többi felhasználóval a mőalkotásokra vonatkozó véleményét. A rendszer egy bonyolult algoritmus segítségével összegzi és csoportosítja az egy-egy mőalkotásra vonatkozó véleményeket. Az így kialakított véleményezési csoportokat referencia csoportokká állítja össze, amely tagjai egymással bármikor kapcsolatra léphetnek. Az értékelt mőalkotások pedig kvázi-objektív, számosságon alapuló besorolást kapnak, így elızetes információs jelentéssel bírnak minden tájékozódni igyekvı felhasználó jövendı fogyasztó felé. A referencia csoportok egymás között további hierarchia sorrendet alakítanak ki, ezzel kívánva kiküszöbölni a kevésbé kompetens és a szakértelemmel bíró felhasználók között fennálló különbséget. Dolgin koncepciója több szempontból újszerő, és mindenképpen érdemes a beható tanulmányozásra, hiszen olyan értékelı teret hoz létre, amelybe ugyan bárki bekapcsolódhat, de az értékelésben való részvétele csak részben jeleníti meg szubjektív álláspontját, az értékelı alapvetıen egy objektív szakmai térben találja magát. A pedagógia szempontjából jelentısége a részvétel demokratizmusában, a felelısségre nevelésben, valamint a referenciacsoport kritériumjellegének felállításában és annak hatásában van. Alexander Dolgin elméleti és gyakorlati kísérlete minden kérdésessége és problematikussága ellenére talán egy járható útját jelentheti a kultúra, és azon belül a mővészet kritériumai további relativizálódása kiküszöbölésének, bár kétségtelen, hogy a szakértıi referencia csoport öndifferenciálódás to

116 A mővészet-gazdaságtan dilemmái Dr. Szőcs Olga vábbra sem oldja meg az értékelés szubjektivitása és a mővészet objektív, társadalmi feladatvállalása és jelentısége között feszülı ellentmondást

117 Tudományos Mozaik 6. TPF Irodalomjegyzék Belting, Hans (1995): A mővészettörténet vége. Budapest, Atlantisz Kiadó. Dolgin, Alexander (2007): Ekonomika szimvolicseszkogo obmena (A szimbolikus csere gazdaságtana) Moszkva, Pragmatika Kulturi Kiadó. Magyari Beck István (2003): Kulturális marketing és kreatológia. Budapest, Semmelweis Kiadó. Mezei Árpád (1984): Elméletek és mővészek. Budapest, Gondolat Kiadó

118

119 Tudományos Mozaik 6. TPF AZ ÓKORI EGYHÁZSZERVEZET HIVATALI STRUKTÚRÁJÁBAN REJLİ LEHETİSÉGEK A PAPHIÁNY OKOZTA JELENKORI PROB- LÉMÁK ORVOSLÁSÁRA Tokodi Bence katolikus egyházjogász, szentszéki bíró, PhD hallgató Napjainkban a Katolikus Egyházzal kapcsolatban a közvéleményt leggyakrabban foglalkoztató kérdések közé nem az Egyház által képviselt értékek illetve a közösségteremtı, kulturális és világnézeti kérdésekben választ kínáló szerepe tartozik, hanem azok a kritikus jelenségek, melyek a klérus számbeli és spirituális-szellemi állapotához köthetık. A szerzı dolgozatában azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy a hatályos egyházi törvényeket maradéktalanul szem elıtt tartva, az ókori példákból tanulva milyen strukturális modellek kínálkoznak ahhoz, hogy az említett problémaköröket orvosolva újra az egyház valódi küldetése legyen elıtérben a megoldandó problémák okozta krízisjelenségek helyett. 1. A papokat érintı krízisjelenségek szociológiai és mentálhigiénés vonatkozásai Mielıtt az elıadás címében felvázolt témát kifejtenénk, fontos egy pillantást vetnünk az egyre kisebb létszámban tevékenykedı, a radikálisan változó társadalomban egyre nagyobb feszültségnek kitett, és emiatt a kiégés veszélyének fokozottan kitett katolikus papok mentálhigiénés állapotára A papi identitás kialakulásának nehézségei A papi életet alapvetıen két tényezı nehezíti meg: a pap személyének, életének a világba való integrációjának nehézségébıl, az ıt körülvevı világ és az általa képviselt evangéliumi értékek közti feszültségek okozta stresszhelyzetbıl, a munkában való megfeleléskényszerbıl és az elöljárók (fıleg az egyházmegyei hivatal) felé érzett megfeleléskényszerbıl és konfliktusból fakadó szorongás, és a szorongás gyógyításának nehézsége a magányos életformában. A papnak sokszor az élet minden területén harcot kell vívnia: szembesülnie kell azzal, hogy a világ nyíltan vagy burkoltan elutasítja a pap által hirdetett evangéliumot és az evangéliumból fakadó értékrendet. Az egyházközség és a helyi társadalmi rétegek gyakran csupán egy hagyományos-rituális szolgáltató cég képviselıjét látja a papban, akitıl a fizetés fejében ellátandó társadalmi funkciókat (keresztelés, esketés, temetés) várja el, végsı soron azon természetfeletti tartalom nélkül, amire a pap az életét feltette. A pap gyakran kerül konfliktusba az elöljáróival is: igen gyakoriak azok az élet szülte történetek, melyekben a fiatal káplán és a posztdzsentri plébános, vagy a kezdı plébános és az egyházmegyei hivatal között a győlöletig mérgesednek azokat kapcsolatok, melyeknek az engedelmesség és a kollegialitás szintézisén kellene mőködniük. A gyakran kezdetleges szinten megrekedt hittel és elkötelezıdéssel rendelkezı krisztushívık elvárásai eközben szinte végtelenek. Ezen elvárások alapján a papnak remek szervezınek, de az ima emberének is kell lennie, akik vezetı, lelki ember, ért a világi és az egyházi joghoz, ért a pszichológiához (természetesen a prenatális kortól a kamaszok világán és a családterápián keresztül egészen a haldoklók lelki gondozásáig), nem esik zavarba, ha a mővészetek kerülnek szóba, ı maga is játszik hangszeren, és gyönyörően énekli az Exultetet. Játszva megszervezi a templom restaurálását is, melynek során az ı kezében villannak leggyakrabban a kımővesszerszámok; és végül, de nem utolsósorban a püspöki hivatal elvárása alapján is kiválóan kezeli az egyházközség ingó- és ingatlan javait úgy, hogy mindeközben a természetes család vagy a papi (szerzetesi) közösség által megteremtett otthonról és intimitásról le kell mondania. Arra a kérdésre pedig, hogy a II. Vatikáni Zsinat tanítása a püs

120 Az ókori egyházszervezet hivatali struktúrájában rejlı lehetıségek a paphiány okozta jelenkori problémák orvoslására Tokodi Bence pököknek a papok felé gyakorolt atyai küldetésérıl 1 mennyiben valósul meg, és mennyiben degradálódik egy gazdasági-bürokratikus, a tekintély iránti tiszteletet elváró hivatali szintre, talán csak egy ilyen témába vágó kutatás tudná megmondani. Világos tehát, hogy az, aki az egyházmegyés papi hivatásra és életformára vállalkozik, komoly kihívásokkal néz szembe. Természetes, hogy egy ilyen egész embert kívánó hivatás végsı és alapvetı hajtómotorja az Istennel való kapcsolat. Azonban, mivel az emberi lélek mőködésének is megvannak a maga törvényszerőségei, érdemes megemlíteni néhány területet, mely a klerikusok számára veszélyes lehet, és ami elıvigyázatosságot igényel. Az egyházmegyés papi hivatást vállalók csoportja szükségképpen sokszínő, inhomogén képet mutat, hiszen Jézus Krisztuson kívül nincs közös rendalapító és regula, amely a papi közösség lelkiségét, munkaterületét szorosan meghatározná olyan módon, mint a szerzetesi közösségek esetében. Ráadásul, ha az egyházmegyék lelkipásztori munkaterületei megfelelı klerikusi létszám esetén jóval gazdagabbak lennének, és nem merülnének ki csupán a plébániarendszer ellátásában. Így önálló, fıfoglalkozású papok foglalkozhatnának például a lelkiségi mozgalmak, házas csoportok, felsıoktatásban résztvevı diákok csoportjával vagy éppen a nemzetiségekkel, a büntetés-végrehajtási intézetek lakóival, a kórházban ápolt betegekkel. Ugyanígy teljes munkaidejő szolgálatként dolgozhatnának az egyházi igazságszolgáltatásban dolgozó kánonjogi szakképzettséggel rendelkezı papok, akik ebben az esetben jóval igényesebb munkát végezhetnének szakmai szempontból, mint a jelen helyzetben, melyben több plébánia ellátása mellett, gyakran kellı szakképzettség híján gyakorolják szolgálatukat. Látjuk, hogy mindez azt a tényt támasztja alá, mely szerint az egyházmegyének alapvetıen nem az a célja és rendeltetése, hogy szők közösségbe foglalja a papokat, hanem, hogy a krisztushívık lelkipásztori ellátására minél több módot nyújtson, és a munkaterületük ellátásához megfelelıen képzett, hivatástudattal és lelkiséggel rendelkezı papokat küldjön a hívek számára. Egy 1971-ben, német nyelvterületen a zsinat utáni helyzetfelmérés apropóján végzett kutatás alapján az egyházi hivatások lélektani hátterét elemzı kutatók a papi identitás és a világhoz való viszony alapján a papság önazonosság sajátos jelenségeit négy alapvetı típusban különböztették meg: a kortól független klerikus képviselıje hivatását kizárólag Krisztus-központúnak értelmezi: tıle kapta hivatását, mely a pappá szentelésben nyert kifejezést. İ képviseli Krisztust az egyházközségben. Ez a hivatás egész lényét áthatja, és az egyház növekedését szolgálja. Az egyházközség képviseletével a kortól független klerikusok nem tudnak sokat kezdeni. Még kevesebbet hivatásuk történelmi fejlıdésével: Hivatásukat idıtlenként fogják fel, amely minden idıben közvetlenül Krisztustól ered. Az elıbbivel ellentétes típus a korszerő egyházközségi vezetı. Számára a felszentelés és a közvetlen krisztusi elhivatottság másodrangú szerepet játszik. Hivatását alig tekinti Krisztus-központúnak, sokkal inkább egyházközség-központúnak. A kortárs hivatásfelfogásokkal tud leginkább valamit kezdeni. Nyitott hivatása történelmi fejlıdése iránt. A jelenlegi papi hivatás az ı számára egy történelmi folyamat eredménye, mely talán végsı soron a korai egyháznak a mőve, nem pedig Krisztus által létrehozott hivatás. A harmadik típus a korhoz közel álló egyházi ember típusa. İ nem tud mit kezdeni a hivatás történelmi fejlıdésével, de annál többre becsüli a Krisztustól kapott és tıle eredı hivatást. Kevésbé igazodik az egyházközséghez, amelyben hivatását gyakorolja, inkább egyházi irányultságú. 1 LG 28: A püspök ( ) fiainak és barátainak tekintse papi munkatársait

121 Tudományos Mozaik 6. TPF A negyedik típus az Isten korra nyitott embere elnevezést kapta. Az egyik oldalon sok közös vonása van a kortól független klerikussal fıleg a Krisztusra való irányultsága igen erıs. İ is úgy érzi, hogy hivatása egész belsı lényét áthatja. Ugyanakkor az egyházközségre irányulnak is tarja magát. Noha ragaszkodik ahhoz, hogy hivatása Krisztustól ered, azért a hivatás történelmi fejlıdését is elfogadja. Isten korra nyitott embere tehát egyik szélsı állásponthoz sem ragaszkodik. Nem vagy-vagy típus, mint a kortól független klerikus vagy a korszerő egyházközségi vezetı, hanem és-típus: Krisztus központú és egyházközség-központú. Az egyes csoportokhoz tartozók számszerő arányát fıleg a gazdasági és a szentelési évjárat határozzák meg. A korszerő egyházközségő vezetı típusból a legtöbb gazdagabb, nyugati közösségekben a II. Vatikáni Zsinat után szenteltek találhatók a legnagyobb számban, a fiatalokhoz közelítve csökken a számuk. Érdekes megfigyelni, hogy a fiatalabb papi generáció, mely a II. Vatikáni Zsinatot nem a saját korosztályának megújító jelenségeként értékeli, hanem a következményeivel és sokféle gyümölcsével együtt árnyaltabban szemléli, sokkal gyakoribb a konzervatív szemlélető klerikus A papi hivatás és a szekularizált társadalom viszonya Mint fentebb említettük, sok pap erıs feszültséget érez a kultúra és az evangélium, az emberek életvilága és a saját egyháza álláspontja között. E feszültségben a papok maguk is állást foglalnak. Egyesek az egyház oldalára állnak, és onnan tekintenek a világra. Mások fordítva cselekszenek, és a világ felıl tekintenek az egyházra. Épp ez határozza meg leginkább a papok hivatásfelfogását. A kortól független klerikusok egyértelmően az egyház oldalára állnak: innen kritizálják a szemükben modern világot. A korszerő egyházközségi vezetık viszont a világ oldalán találhatók. İk kortársnak érzik magukat. Onnan tekintenek az egyházra, melyet életidegennek és elavultnak élnek meg. A korhoz közel álló egyházi emberek a korszerő egyházközségi vezetıkhöz és ezáltal a világ pólusához állnak közelebb. Végezetül Isten korra nyitott emberei egyensúlyozó alaptermészetüknek megfelelıen a köztes térben mozognak. Egyszerre érzik magukat az egyházhoz kötıdınek és emberközelinek. A hivatástípusok nem csak a katolikus hivatásfelfogás történelmi eredető és egymás mellett létezı sokféle részletével való ütköztetésben formálódnak ki. A mai modern világban szerzett tapasztalatok is maradandóan befolyásolják ıket. Sok pap modernizációs stresszben él. Mindkét formáló erı, fıleg a világhoz való viszonyulás a gyermekkortól kezdve kialakul. A papok élete során továbbfejlıdhetnek, például ha valaki egy hagyományos vidéki plébániáról az ifjúsági munka területére, vagy egy kórházból egyházmegyei hivatalba, adminisztratív feladatkörbe kerül. Ez a formálhatóság azt a reményt táplálja, hogy az egyes típusok alapjában véve tanulékonya és a tudatos önfejlesztés, illetve a jól szervezett személyiségfejlesztés során változhatnak: nemcsak úgy, hogy egyik alaptípusból a másikba váltanak, hanem úgy is, hogy saját erısségeiket a másokéival gazdagítják. Az egyes típusok számára a feltöltıdést biztosító eszközök tekintetében jelentıs különbségek mutatkoznak. Ezek az eszközök maguk is nagyon sokfélék. Sokak számára nagy segítséget nyújtanak a hagyományos módszerek, amelyek személytıl függetlenül nagymértékben tehermentesítik a papokat: a rendszeres zsolozsmázás, a lelkivezetés, rendszeres gyónással és lelkigyakorlatokkal összekapcsolva. A papoknak sokat segítenek: személyes spiritualitásuk, az imádkozás, az elmélkedés és a teológiai olvasmányok. Ettıl megkülönböztethetı a közösségi lelkiség: a bibliakörökben folytatott beszélgetés, a közös ima, a spirituális szupervízió. A Zsinat által a mindennapokban elvárt spiritualitás pedig egy negyedik változat. A papokat végezetül az emberi kapcsolataik hálói is megtartják: az olyan közösségek, melyekben a papok együtt dolgoznak, laknak és imádkoznak

122 Az ókori egyházszervezet hivatali struktúrájában rejlı lehetıségek a paphiány okozta jelenkori problémák orvoslására Tokodi Bence A négy hivatástípus képviselıi nagyon különbözı mértékben veszik igénybe e segítségeket, mennyiségi és minıségi szempontból egyaránt. Isten korra nyitott embereinek és közvetlenül utánuk a kortól független klerikusoknak van összességében a legtöbb, a korszerő egyházközségi vezetıknek pedig a legkevesebb segítséget nyújtó erıforrásuk. A korszerő egyházközségi vezetık felé haladva a segítségek bázisa is egyre csökken: az ı esetükben teljesen kiesnek az olyan hagyományos támogatások, mint a közösségi lelkiség. Nekik csak a személyes spiritualitás, a lelkipásztori szolgálat és az emberi támogatás segít. Ez azért nyomasztó, mert épp ennek a csoportnak lenne szüksége nagyfokú spirituális segítségre a fokozott modernizációs stresszhelyzetben, de ebbıl nyilvánvalóan nem rendelkeznek elegendı mennyiséggel. Ennek eredményeképpen a korszerő egyházközségi vezetık az átlagnál elégedetlenebbek a hivatásukkal. Köztük van a legtöbben azok, akik, ha újból választani kellene, nem mennének el megint papnak, és a fiatalokat is lebeszélnék arról, hogy papok legyenek. Köztük vannak viszonylag a legtöbben azok is, akik a nıtlenség miatt hagyják el hivatásukat A pap magánya és az elszigetelıdés A magány külsı okait nem lehet közös nevezıre hozni. A kutatások alapján biztosra veszik, hogy a nıtlen életforma is egy ezek közül. De ez csak akkor lesz oka az elszigetelıdésnek, a kiszáradásnak, az érzelmi elszegényesedésnek, ha úgy ítéljük meg, hogy jogtalanul és indokolatlanul pusztán kívülrıl szabták és erıltették ránk 2, és belsıleg nem fogadjuk el, vagy csak fél szívvel mondunk rá igent. Ez az el nem fogadott és el nem viselt magányosság kezdi ki a lelket. Egy másik ok a papi hivatással járó szerepkör, mely hivatalosan minden személyes érzést elfojt, és ezáltal ellenırizhetetlen utakra kényszerít, emberi közelségtıl és emberi kapcsolatoktól való félelmet szül, s ezáltal döntésekre, elkötelezettség vállalásra való képtelenséget hoz magával. Az elszigetelıdés további oka bármilyen paradox az állításunk, hogy a lelkipásztori munkában a személyes, valódi, hiteles tanúságtételt várják a paptól, ezzel szemben maga a pap is azt tapasztalja, hogy ha nem vigyáz, minden hivatásával együtt járó tevékenysége legyen az plébániai munka, liturgia, hittanóra stb. könnyen automatikussá, hiteltelenné válik, és ezzel elidegenítıként hat. Mivel a pap, mint ember, emberileg és emocionálisan korlátozott, egyáltalán nem tehet eleget ennek a várakozásnak, odáig jut, hogy színleli az érdeklıdést, megjátssza magát. Egyedüllétébe az is belejátszik, hogy a mai társadalom széles rétegeiben már nem annyira keresett a pap, sokan ítélik érdektelennek, élettıl távolinak, sıt élet idegennek azt, amibe ı a szívét-lelkét beleadja. Már nem egyértelmő, hogy a környezet támogatja a papi hivatás teljesítését, és ehhez jön még a hiábavalóság, sikertelenség érzése. Sokan érzik a pap igyekezetét, eszméit, kezdeményezéseit hiábavalónak, sıt mi több, terhesnek és kellemetlennek. Számos jól elıkészített prédikáció marad visszajelzés és eredmény nélkül. A teológiának és a kánonjogtudománynak nem lehet feladata, hogy ezt az elszigetelıdésbıl fakadó életképtelenséget legitimálja, az egyedüllét fájdalmát letagadja, felbukkanó nyomait elegyengesse, s félrevezetı, megtévesztı véleményt terjesszen róla. Sokkal inkább arra kell választ keresnie, hogy melyik egyedüllét válhat a szabadság, az individualitás, az új élet termıtalajává; hogy melyik az a magány, amelyik a lélek pusztulásához vezet, és melyik, amely a pusztán keresztül az új élet kezdete lehet. 2 Ne felejtsük el, hogy olyan kiemelkedı személyiségek jutottak el cölebsz életformát élve érett személyiségként az emberi élet teljességére, mint Assisi Szent Ferenc, Kalkuttai Boldog Teréz, vagy II. János Pál pápa, hogy csak néhányat említsünk azok közül, akiknek szellemi hatása nemcsak a Katolikus Egyház, hanem a kereszténység határain is túlnıtt

123 Tudományos Mozaik 6. TPF 1.4. A magány feloldására tett helytelen kísérletek és következményeik A közösség, az emberi kapcsolatok közelsége, bensıségessége iránti erıs vágyat érzı pap helyzetét a hivatásával együtt járó kapcsolatoknak kell csillapítaniuk. Helytelen magatartási forma az, ha a pap a felszínes kapcsolatok számának növelésével, látszatkapcsolatokkal igyekszik a hiteles barátság iránti igényét kielégíteni. Másik jellemzı megoldási kísérlet a magányból való szabadulásra, hogy szüntelen, megállás nélküli tevékenységbe, munkaırületbe menekül. Állandóan az újat hajhássza, egyik feladatból a másikba ugrik, a lelkipásztori munkában sietteti, embertelenül hajtja valami, megszédíti a mennyiség szelleme, ám mindez valójában csak az elszigetelıdésnek és a gyökértelenségnek a fonák oldala. Ha törekszünk arra, hogy minél inkább szétszórjuk magunkat, ezzel még nem teremtünk kapcsolatot, mert a másikat végeredményben csak kihasználjuk, gyógymódnak, gyógyszernek tekintjük. További kísértés a magányból kitörni vágyó pap számára, hogy az egyházkormányzati hatalomból minél többet ragadjon öncélúan magához. A hatalomszerzésre irányuló törekvés azonban, mivel képtelen megosztani a feladatokat, mindenképpen meghiúsul. Az elıre megrendelt elismerés, a megvásárolt tetszésnyilvánítás csupán elfedi a valódi magányt. Aki félve ügyel pozíciójára és hatalmára, az felebarát és embertárs sem tud lenni. A konkurencia és a rivalizálás a papok közötti emberi kapcsolatok egyik legjellemzıbb tönkretevıje; a papok számára szervezett találkozók és együttlétek gyakran ezért válnak cinizmustól átitatott megjegyzések és intrikák színhelyévé. Kísértést jelenthet a pap számára a dolgok, személyek istenítése. A plébánia hívei nagyon érzékenyen megérzik, hogy hogyan viszonyul a pap a vagyonhoz, mennyire függ érzelmileg tıle. Ehhez hasonlóan, ha a pap a közösséget vagy emberi kapcsolatait abszolutizálja, nem találhat otthont pótló kapcsolatokra ezekben a pótcselekvésekben sem, sokkal inkább megkötik a lelkipásztori szolgálatát végzı papot. Az elmagányosodáshoz vezetı út az is, ha a pap arra törekszik, hogy senkivel se kelljen alaposan, sok idıt rászánva foglalkoznia, senkinek ne mondjon ellent, mindenkinek igazat adjon. Nagyon destruktív módon hat, ha nem igyekszik sajátos arculatot adni egyéniségének és hivatásának, ha képtelen arra, hogy konkrét terv és szándék vezesse lelkipásztori gyakorlatában, és hogy célkitőzéseit el is érje, ha félénkségbıl nem tud meghozni fájdalmas döntéseket. Ebben a vonatkozásban a pap gyakran válik a félénkség áldozatává. A Mit szólnak a hívek? félelme és agresszivitása tölti el. Ha nem bírja ki ezt a feszültséget, és enged a nyomásnak, pletykának, szóbeszédnek, egyre inkább magányos, megközelíthetetlen várrá alakul. Az egyedüllét fájdalmát az sem enyhíti hatékonyan, ha nyilvánossá tesszük problémáinkat folytonos panaszainkkal, azzal, hogy mennyire segítségre szorulunk, és intimitásunk mennyire lekorlátozott. Nyilvános kiteregetése legszemélyesebb dolgainknak nagyon jól kielégíti a tömeg sóvárgását az egyén belsı világába való bepillantásra, mellyel, ha az illetı elıbb-utóbb szembesül, az a valódi intimitás megélésére való képtelenséghez, durvasághoz és barbársághoz vezethet. 2. Megoldási kísérletek a paphiány kezelésére 2.1. Állandó diakónusok, mint lelkipásztori kisegítık Elsı olvasásra talán furcsának tőnik az alcím, mely azt sugallhatja, hogy az egyházi rend szentségének alsó fokát elnyert, felszentelt állandó diakónusokat nem tekintjük alapértelmezésben lelkipásztori kisegítınek. Valójában mind az ókori példák kutatása, mind a diakónusszentelés rítusa, mind a legújabb teológiai munkák és szentszéki dokumentumok arra a megállapításra jutnak, hogy a diakónus az identitását a püspök és/vagy a püspököt képviselı áldozópap melletti szolgálatban találhatja meg, nem pedig a püspök és/vagy a pap pótlásában

124 Az ókori egyházszervezet hivatali struktúrájában rejlı lehetıségek a paphiány okozta jelenkori problémák orvoslására Tokodi Bence Az Esztergom-Budapesti Fıegyházmegyében 1994-ben megtartott Fıegyházmegyei Zsinat érdeme, hogy határozataiban az állandó diakonátusnak önálló fejezetet szentel, és hogy egyetlen pontban sem állít olyat, amely ellentmondana az egyetemes jog és hiteles tradíció által már bemutatott szellemiségnek. Sajnos az 1997-ben tartott székesfehérvári egyházmegyei zsinat eredményeirıl és a Székesfehérvári Egyházmegye Törvénykönyvérıl ugyanez nem mondható el ilyen határozottsággal. Egyrészt az állandó diakonátus a papi élet és szolgálat címet viselı fejezeten belül helyezkedik el, másrészt az életállapotnak megfelelı szoros kapcsolódást ír elı a papsághoz, papi közösséghez. A kérdést azért érdekes megvizsgálni, mert híven ábrázolja a diakónusok útkeresésének mai helyzetét. Az utóbbi néhány száz évben a diakónusi szolgálat gyakorlatilag a papképzést lezáró szakaszt jelentette, a klerikus fogalma alatt pedig nem csak a felszenteléssel közölt hierarchikus rendek diakonátus, áldozópapság (presbiterátus), püspökség győjtıfogalmát értették, hanem a papságra készülı, tonzúrát felvett személyeket. Az állandó diakonátusnak a II. Vatikáni Zsinaton történt visszaállítása és a klerikusi állapot 1972-ben bekövetkezett rendezése elıtti állapot óta megmaradt beidegzıdés miatt jelenlegi egyházi köznyelv szerint azonban a klérus leginkább a papságot, 3 vagyis a papok csoportját, a diakónus pedig a végzıs papnövendékeket jelenti. Az állandó diakonátus és a róla kialakult kép így jelentıs százalékban nem más, mint olyan személyek közössége, akik különféle okok (például politikai üldözés, félelem a cölibátustól) miatt nem lehettek papok, de a diakonátus révén szeretnének legalább a papság közelébe kerülni. Ezek a személyek a különféle papi allőrökkel, megszólításokkal, papi gesztusok használatával és papi ruhákkal ki is fejezik az ilyen irányultságukat. Vannak, akik a papi külsıségeket felhasználva kívánják az élet egyéb területén átélt frusztrációikat kompenzálni. Külön problémát jelenthetnek egyes esetekben az ilyen diakónusok házastársainak hatása, akik jobb híján a papi külsıségek révén szeretnének büszkék lenni férjükre, biztatva ıket erre a magatartásra. Az állandó diakonátus ezekben az esetekben csak jogilag, kényszerszedetten állandó, arra pedig, hogy az egyház szándéka szerint önálló legyen, alig van esély. Az ilyen diakónusi viselkedés az állandó diakonátus intézményén kívül veszélyt jelent a papi életnek a papokat és papnövendékeket megtartó kereteire is. Az önmagával viaskodó, a végleges papi elkötelezıdésre készülı fiatal könnyen megrendül, ha azt látja, hogy hivatása, még ha az állandó diakonátus félreértelmezésével produkált papi karikatúrákkal is, de valamilyen módon pótolható. Az állandó diakonátusnak a papságtól való leválasztását javallja tehát az egyetemes Törvényhozó szándéka, az állandó diakónusok érdeke, a papok érdeke és a papnövendékek érdeke. Ezek az érvek meglehetısen hangsúlyosnak tőnnek ahhoz, hogy a berögzıdött reflexek helyett az egyetemes jogalkotás szellemét tükrözze a részleges jogalkotás. Az egyetemes Törvényhozó szándékát fejezik ki az a törvénybe eddig nem foglalt törekvés 4, hogy a diakónus és a püspök közvetlen kapcsolata a továbbiakban karakteresebben megjelenjen az egyházmegyei szervezetben. A diakónus helyét eszerint Róma a továbbiakban nem a felszentelt lelkipásztori kisegítı szerepével kívánja szinonimmá tenni, hanem a fejlıdését olyan tevékenységi kör irányába kívánja alakítani, mely plébániák feletti, közvetlen a püspök segédjeként mőködı, valóban önálló diakónusi státuszt jelent (pl. lelkipásztori területek szakreferense). Az ilyen fı tevékenységi kör természetesen nem zárja ki, hogy a diakónus kisegítı szerepet vállaljon az egyes plébániák életében, de jellegét mégsem a kisegítı, hanem a püspök mellett ellátandó szolgálata jelenti. Igen örvendetes ez az elırelépés, mert számos torzulásnak vethet véget a Kúria legújabb útmutatása, még akkor is, ha látszólag újabb problémákat is fel- 3 A Római dokumentumok sorozat XVI. Kötetének magyar fordításán a Klérus Kongregáció helyett Papi Kongregáció szerepel kiadóként, ld. A KLÉRUS KONGREGÁCIÓJA: A pap, az ige hirdetıje, a szentségek kiszolgáltatója és a közösség vezetıje a harmadik keresztény évezred távlatában, (Római dokumentumok XVI.) Szent István Társulat, Budapest, A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tagjai a májusában Rómában tett Ad limina látogatáson kaptak ilyen irányelveket

125 Tudományos Mozaik 6. TPF vet a fejlıdés ezen iránya. Az újabb problémák látszólagosságával és megoldási lehetıségükkel alább foglalkozunk Világi munkatársak, mint lelkipásztori kisegítık A laikusi, világiak (nem felszentelt személyek) által végzett szolgálatokról általában kijelenthetjük, hogy az alapvetı szolgálok tekintetében nem állnak fenn olyan gyakori tévedések és problémák, mint a diakonátus és a papság viszonyában. Ennek oka az, hogy a laikusi szolgálatok és a papi funkció alapvetı teológiai különbsége még az egyszerőbben képzett világi hívık elıtt is nagyjából ismert. Igazi veszélyt valójában az egyetemes papság identitásának félreértése, félremagyarázása jelent, konkrétabban az a veszély, melyre maga a II. Vatikáni Zsinat hívja fel a figyelmet azzal a tanítással, mely szerint a hívek egyetemes papsága és a szolgálati papság egymástól nem csupán fokozatban, hanem lényegben is eltérnek egymástól. 5 A Zsinat másutt részletes tanítást is ad az egyetemes papság jellegérıl, 6 kifejtve, hogy a hívık azzal gyakorolják az egyetemes papságukat, hogy életük örömeit illetve nehézségeit áldozatként ajánlják Krisztuson keresztül az Atyaistennek. Ebbıl láthatjuk, hogy a világi hívık egyetemes papságának nem az a csúcsa és alapvetı megnyilvánulási formája, amikor világiak a szubszidiaritás elve alapján kisegítésképpen szent szolgálatot gyakorolnak, hanem, amikor a mindennapi világi életükben az evangéliumi életet gyakorolják. Ehhez járul gyakran egy jószándékú, de megalapozatlan viszonyulás a klérus részérıl a világiak iránt. Eszerint egyes klerikusok azzal vélik felemelni a laikusokat, hogy szent szolgálatot (pl. rendkívüli áldoztatás) bíznak rájuk olyan helyzetben is, amikor a körülmények ezt nem indokolják. Itt leplezıdik le, hogy gyakran maguk a klerikusok nincsenek tisztában a laikátus valódi méltóságával és identitásával, és minden jószándékuk ellenére rejtett klerikalizmusuk leplezıdik le azáltal, hogy a szent funkciók gyakorlásával vélik felemelni a világi krisztushívıket, mintha a keresztség és a bérmálás nem emelte volna fel az ıket megilletı méltóságra. Az ebbıl fakadó gyakorlati problémákat a szükség nélkül laikusok által végzett szent szolgálat jelenti, melyet alapvetıen papoknak vagy diakónusoknak kellene elvégezniük. A másik probléma, ami gyakori a klérus és a laikusok együttmőködése között, amikor az egyház vezetésének funkcióját olyan mértékben kívánják koncentrálni és kezükben tartani egyes klerikusok, hogy még a világiakat megilletı autonómia is sérül tevékenységük folytán. Ebben az esetben a világiak még azokat a funkciókat sem gyakorolhatják, melyek alapvetıen megilletik ıket, vagy éppen ıket illetik meg. Az is elıfordulhat, hogy bár elláthatják a világiak a rájuk tartozó munkaterületüket, de nem érzik, hogy ezáltal megbecsülve lennének, és ezért vágynak a szent szolgálatokhoz tartozó funkciók gyakorlására A paphiány következményeként fellépı problematikus jelenségek összegzése Számos problémát bemutattunk, melyek a paphiánynak nevezett jelenség miatt gyökeret vertek a mindennapi egyházi életben. Összefoglaltuk az áldozópapokat illetve a diakónusokat sújtó pszichés és szakmai gondokat, a laikusok identitásának alakulását, és a három említett funkció együttélésének és együttmőködésének árnyoldalait. Az eddig elmondottakat öszszegezve a problémák gyökere tulajdonképpen arra vezethetı vissza, hogy az ellátandó papi munkához nincs elég felszentelt pap jelen az egyház életében, ezért hol diakónusokkal, hol laikusokkal próbálják a kialakult hiányt kezelni. Ennek több következménye van: a szent szolgálat viszonylagossá lesz: már nem egyértelmő a gyakorlati életben, hogy mi a pap illetve a klerikus feladata, és mi a világiak igazi és nélkülözhetetlen szerepe; az egyes szolgálatok identitása súlyosan sérül, mert nem akként funkcionálnak, ami a lényegükbıl fakad (önálló és pótolhatatlan papi, vagy diakónusi vagy laikusi hivatás), 5 LG 10 6 LG

126 Az ókori egyházszervezet hivatali struktúrájában rejlı lehetıségek a paphiány okozta jelenkori problémák orvoslására Tokodi Bence hanem egymás pótlása határozza meg mőködésüket. Nevezetesen: a diakónusi hivatás önazonossága alapvetıen, a világié pedig részben arra épül, hogy léte a pap feladatának pótlását hivatott betölteni (vagyis nem önálló és teljes értékő), a pap pedig azzal szembesül, hogy a hivatása pótolható. Az egyes liturgikus elhajlások már csak következményei a felvázolt krízisnek. A szentségek, szentelmények rendes és rendkívüli kiszolgáltatói közötti különbség elhomályosodik, megszüntetve ezzel annak a lehetıségét, hogy a szolgálatok mögötti teológiai háttér igazán kibontakozzon és egyértelmően megjelenjen. Olyan liturgiákat lett kénytelen az egyház bevezetni, amely megvolt ugyan a liturgikus hagyományban, de teljesen más jelleggel és más módon (például az elıreszenteltek liturgiájában Keleten és Nyugaton egyaránt jelen volt az igeliturgia ısi változata, de azzal a teljes értékő mondanivalóval, amely a nagypénteken szenvedı Krisztusra irányította a figyelmet, és nem egy szentmisét pótló cselekmény volt). A feladat tehát egy olyan rendszer megteremtése volna, melyben a hatályos CIC feltételeivel mind az áldozópap, mind a diakónus, mind a laikus krisztushívı teljes értékő módon dolgozhat, és az egyes liturgikus-egyházkormányzati funkciók visszakapják az ıket megilletı mondanivalójukat, és emellett újra gazdát kaphatnak nem csupán a kiemelkedı városi közösségek, hanem az elárvult kis falusi egyházközségek hívei is. Ehhez azonban nemcsak a törvény szövegére, hanem annak finom hátterét megadó teológia- és kánonjogtörténeti alapra is szükséges figyelmet szánni, melyre írásunk következı fejezetében teszünk kísérletet. 3. Az ókori egyházszervezet rövid bemutatása 3.1. A hármas tagozódású egyházi rend felvázolása Miután a X.-XII. századra a diakonátus megszőnt állandó és még kevésbé önálló fokozat lenni, és tevékenysége szinte kizárólag a liturgikus ténykedésekre korlátozódott, egyre inkább úgy tőnt, hogy a diakónus az áldozópapnak alávetett személy, és ennek következményeként az áldozópap szolgálata jelenti a fı küldetését. A diakonátus helyreállításával kapcsolatos teológiai újratájékozódás azonban rámutatott, hogy nem errıl van szó. A Traditio Apostolica 7 és a Statuta Ecclesia antiqua 8 úgy szól a diakonátusról, mint aki a püspök szolgálatára kapja a kézfeltételt. A Didascalia Apostolorum szintén igen szoros viszonyt mutat a diakónus és a püspök között. 9 Ehhez hasonló az I. Niceai Zsinat XVIII. kánonja is, mely a diakónusokat a püspök szolgáinak tekinti. 10 A II. Vatikáni Zsinat az ordo szentségének felépítését a püspökség felıl értelmezi, amennyiben tanítása szerint az áldozópapság és a diakonátus nem más, mint a püspöki hatalomból (amely isteni alapítású egyházi szolgálat) való különbözı fokok szerinti részesedés. 11 Ezek alapján állítja Walter Kasper, hogy az áldozópapság és a diakonátus nem más, mint a püspöki szolgálat két karja, amely a különbözı feladatok szerint az ordo különbözı fokozataiból nyeri el küldetését, de lényegében mindkettı a püspöktıl függ, ıt segíti. 12 Ehhez társul Bernhard Domagalski véleménye is, aki a diakonátust 7 Traditio Apostolica in: ERDİ P.: Az ókeresztény kor egyházfegyelme, (Ókeresztény írók 5.), Szent István Társulat, Budapest, 1983, İsi Egyházi Határozatok in: Az egyházi tanítóhivatal megnyilatkozásai, (szerk. FILA BÉLA JUG LÁSZLÓ), Örökmécs Alapítvány, Kisterenye Budapest, 1997, Didaszkália, XI.: A diákonus legyen a püspök füle, szája, szíve és lelke in ERDİ P.: Az ókeresztény kor egyházfegyelme, (Ókeresztény írók 5.), Szent István Társulat, Budapest, 1983, A Nikaiai Egyetemes Zsinat kánonjai, in: ERDİ P.: Az ókeresztény kor egyházfegyelme, (Ókeresztény írók 5.), Szent István Társulat, Budapest, 1983, LG KASPER, W.: A diakónus a mai egyházban in Vigilia (1998): (2005. június)

127 Tudományos Mozaik 6. TPF a presbiterátushoz hasonlóan közvetlenül a püspökséggel köti össze olyan módon, hogy az I. Niceai Zsinat XVIII. kánonjának megfelelıen a diakonátus alacsonyabb rangot jelent a presbiterénél. 13 A megújult teológiai gondolkodásmódot tükrözi az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció által június 29-én kiadott szertartáskönyve, mely az egyházi rend kiszolgáltatásának új rítusát tartalmazza. A dokumentum az egyházi rendet a püspökség felıl közelíti meg, az áldozópapokat a püspök munkatársaiként, a diakónusokat a püspök szolgálatára szentelt személyekként kezeli. 14 Hasonlóképpen fogalmaz a már említett Állandó diakónusok képzésének alapszabályzata is, amikor a diakónust szolgálata gyakorlásának tekintetében a püspöktıl függınek és a papokkal sajátosan összefüggınek tekinti. Ugyanakkor nagyon gyakran elıállhat olyan helyzet is, amikor a diakónus nem a püspök közvetlen szolgálatában, hanem a papnak alávetve gyakorolja a feladatkörét. Ha jellemzı példákat keresünk, liturgikus szempontból ilyen az áldozópap által végzett missa cum diacono, ahol a diakónus az áldozópapnak segédkezik a szentmise végzésében, vagy lelkipásztori munka tekintetében a diakónusnak a plébánián vagy oldallagosan ellátott egyházközségben végzett munkája. Azért fontos megjegyeznünk ezeket, mert a jelenlegi magyarországi gyakorlat szerint a diakónusok munkájának jelentıs részét épp ezek a feladatok alkotják. Vajon hogyan jelenik meg ebben a helyzetben a diakónus és a püspök közvetlen kapcsolata? Vagy ki kell jelentenünk, hogy a jelenlegi gyakorlat ellentmond az egyházi hagyománynak és a legújabb teológiai kutatásoknak? Nem szabad elfelejtenünk, hogy mindkét említett példa esetében (missa cum diacono, illetve a plébániai munka) az áldozópap a püspököt képviseli. A II. Vatikáni Zsinat Antióchiai Szent Ignácra visszamenı tanítása szerint az eucharisztikus áldozatot maga a püspök végzi, vagy meghagyására más mutat be 15, vagyis az ıt képviselı áldozópap. A plébánosi hivatal ehhez hasonló, hiszen a plébános, mint a rábízott népnek saját pásztora, feladatát a megyéspüspök felügyelete alatt 16, azaz a püspököt képviselve látja el. A diakónus ilyen helyzete tehát egyáltalán nem problematikus, hiszen nem arról van szó, hogy a diakónusi szolgálat alá lenne vetve az áldozópapnak, hanem arról, hogy a diakónus a püspököt képviselı papot segíti. Hasonló ez a plébános és a káplán viszonyához, ahol szintén nem arról van szó, hogy a káplán, mint áldozópap egy másik áldozópapnak van alávetve, hanem arról, hogy a káplán, mint áldozópap, a püspököt képviselı plébános munkáját segíti a plébánián, és érthetı módon a lelkipásztori munka végzésének tekintetében (és nem a személye tekintetében) alá van vetve a plébánosnak A püspök és a presbitérium, a püspök és a diakónus, valamint a presbiter és a diakónus viszonya az I. század utáni monepiszkopális egyházközségekben Az egyetlen püspök (mono-episzkoposz) által vezetett, presbiteri kollégiummal és diakónusokkal rendelkezı egyházközségek mőködésérıl az elsı írásos emlékünk az I.század végérıl, Antióchiai Szent Ignác levleibıl tájékozódhatunk, aki kiemelt figyelmet szentel a hármas fokozatú klérus iránti tiszteletnek. Leveleiben a püspököt az Atyaistenhez, a papokat (presbitereket) az apostoli testülethez, a diakónusokat Jézus Krisztushoz, a szolgához hasonlítja. 13 DOMALGSKI, B.: Római diakónusok a 4. században in: Diakónia Diakonátus Diakónus (szerk. Molnár Ferenc) Szent István Diakonátusi Kör, Kalocsa, 1996., 14 VÁRNAGY A., Liturgika, Lámpás Kiadó, Abaliget, 1993, 157. Initium sumendo ab Episcopo qui plenitudinem sacri Ordinis habet, melius intelligatur quomodo presbyteri eius sunt cooperatores et diaconi ad eius ministerium ordinetur. 15 LG CIC 515. kán

128 Az ókori egyházszervezet hivatali struktúrájában rejlı lehetıségek a paphiány okozta jelenkori problémák orvoslására Tokodi Bence Ezekben az elsı századokban mőködı egyházközségekben a diakónusok feladata a kegyes cselekedet és a szent szolgálat: prédikálás, keresztelés (vö. Traditio Apostolica c.3; Constitutiones Apostolicae III. 16.). A II. században még tevékenységük közé tartozott az egyház anyagi javainak kezelése és a szegények segítése is. A II. századtól munkájukat az archidiakónus (fıdiakónus) irányítása alatt végzik, amely hivatal elnevezésével Carthágóban találkozunk elıször 311-ben, majd az I. Toladói Zsinaton 400-ban. Hivatala a IV.-VIIII. századra tisztázódik le (vö. Orleans-i Zsinat). Az archidiakónus feladatköre a diakónusok vezetıjeként lényegében összefoglalja a diakónusi szolgálat lényegét és lehetıségeit: ı helyettesíti a püspököt az egyházkormányzat területén, ı irányítja a székesegyházi szolgálatot végzı diakónusok munkáját, ı gondoskodik a szegényekrıl, továbbá a papságra jelöltek képzésérıl. A presbiterek, vagyis a mai értelemben vett papok feladata kezdetben, amikor még minden egyházközséget püspök vezetett, a püspök körüli presbitérium munkájában való részvétel volt. Ez fıleg a tanácsadói, vezetıi szerepet jelentette, illetve a püspök akadályozása esetén az eucharisztia (szentmise) végzését. Késıbb, amikor a közösségek a városokon kívüli falvakon, tanyákon is terjedni kezdtek, a püspök egyedül már képtelen volt a liturgikus- és kormányzati feladatkört egyedül ellátni. Az őrt eleinte az úgynevezett chórepiszkoposzokkal töltötték ki, akiket mai terminológiával leginkább a segédpüspök és a plébános keverékeként írhatnánk le, mivel felszentelt püspökök voltak, de nem önálló kormányzati hatalommal, hanem a városi püspök helyetteseként, küldötteként mőködtek. Mivel idıvel a falvakban, tanyákon mőködı chórepiszkoposzok veszélyt jelentettek a püspöki cím presztízsére nézve, az V. századtól feladatukat már a városi presbitériumból lassan kiszakadó, helyben letelepedı presbiterek vették át, akik a papszentelés szertartását kivéve valamennyi egyházi funkciót teljes értékő fungensként végezhették. Az ilyen, nem a presbitériumban, hanem a nép (plebs) között élı pap hivatala lett késıbb a parochusi, vagy plébánosi (plebs plébános) hivatal. A presbiteri fokozat funkciója így a püspök melletti kollegiális vezetı szereprıl egyre inkább áttevıdött a püspököt képviselı, helyi közösségi vezetı munkakörére. Láthatjuk, hogy az ókori egyház szervezetében a püspök mellett egyértelmően elhatárolódott egymástól a pap és a diakónus feladata. Minkét fokozat képviselıi önálló és nélkülözhetetlen feladatot láttak el. Jóllehet, a diakónusok többségét elıbb-utóbb pappá szentelték, illetve a papság elıtt szükséges volt a diakonátus felvétele, de maguk az egyes funkciók a gyakorlati életbe mégis önállóak maradtak akkor is, ha valaki azt a papságra készülve, csupán átmeneti jelleggel látta el. Ennek a ténynek a fényében még irreálisabb a diakónusi szolgálatot az áldozópapságból, annak a csonkolt változataként értelmezni. 4. Az ókori klérusban levı relációknak a jelen kor problémakörére való vonatkoztatása A problémák strukturális megoldásának kísérletéhez az Egyházi Törvénykönyv (Codex Iuris Canonici, CIC) kánonjaihoz fordulunk, melyek a plébános kötelességeit az kánonban írják le. A plébánosi kötelességek felsorolásánál három esetben az elvégzendı feladatokat a CIC nem a plébános közvetlen kötelességeként írja le, hanem a plébános gondoskodásának függvényében. Az említett kánonok a következık: 528. kánon 1. : Parochus obligatione tenetur providendi ut Dei verbum in paroecia degentibus annuntietur., a plébános köteles gondoskodni arról, hogy Isten igéjét a plébánián élıknek a maga teljességében hirdessék; 532. kánon: parochus curet ut bona parociae administretur ad normam can a plébános(nak) legyen gondja arra, hogy a plébánia javait az kán. szerint kezeljék

129 Tudományos Mozaik 6. TPF 535. kánon 1. : prospiciat parochus ut iidem libri accurate consribantur atque diligentur asserventur., A plébános gondoskodjék arról, hogy ezeket a könyveket [t.i. az anyakönyveket] pontosan vezessék és gondosan ırizzék. Az 528. kánonhoz meg kell említeni, hogy a vasár- és ünnepnapon végzett szentmise a plébánosnak sajátosan is kötelessége 17, amikor a liturgikus homilia végzése a szentmisében kötelezı 18. Bár a szentmisében tartandó homiliát tarthatja a fıcelebránson kívül más pap vagy diakónus is, mégis a szövegösszefüggésbıl az derül ki, hogy a plébánosnak a személyesen végzett igehirdetés kiemelten kötelessége. A gondoskodás itt tehát nem jelentheti azt, hogy a plébános a személyes kötelességét gyakorlatszerően más által végzi úgy, hogy ı maga nem vesz részt személyesen a munkában, hanem, hogy alkalomszerően helyette 19, vagy a plébánia kiterjedése miatt rendszeresen ıt segítve más felszentelt személy is segít neki az igehirdetés munkájában 20. Az 532. és az 535. kánonról szólva az említett feladatok ellátása beletartozik a plébánia kormányzásának és a plébániáról való gondoskodásnak a feladatkörébe, így ezek felügyelete valóban a plébános kötelességei közé tartozik. Mégsem ír elı a Törvényhozó olyan közvetlen munkavégzést, melyek az áldozópapi, lelkipásztori funkcióval vannak összefüggésben. A plébános, jóllehet a plébániának saját pásztora 21, mégis az egyházmegyét így annak részeként magát a plébániát is isteni jogon irányító fıpásztora a megyéspüspök, akinek a hivatala jellegébıl fakad az a jog, hogy bizonyos lelkipásztori feladatokat az egyházmegyében fenntartson magának. Ezen gondolatok összekapcsolásával, nevezetesen a nem sajátosan papi rendhez kötıdı plébánosi feladatok létébıl és a megyéspüspök fıpásztori hatalmából kiindulva elképzelhetı egy olyan rendszer, melyben a püspök bizonyos feladatokat, melyeket az egyetemes jog nem közvetlen plébánosi feladatnak hanem a plébános irányítása alatt más személy által is ellátandó feladatként jelöl meg, önmagának fenntartva nem a plébános gondjaira, hanem egyéb személyre bízza. Ezen a ponton visszatérnék arra a feszültségre, mely a paphiány miatt felszentelt személy nélkül marad plébániák híveinek igénye és Rómának a diakonátusról alkotott, az állandó diakonátus fejlıdésének útja szempontjából nagyon meghatározó álláspontja között fennáll. A magukra maradt plébániák felszentelt személyeket várnának. Kézenfekvı lenne ezt az igényt, amennyire lehet, diakónusokkal pótolni, de a fejlıdés és az ısi hagyomány, továbbá az egészséges diakónusi identitás is a közvetlenül a püspök alá rendelt diakónusi hivatalt javallja a felszentelt diakónusok számára. Az eddig leírtakat alaposan megfontolva sejthetjük, hogy az ellentmondás látszata hamar feloldható. A megyéspüspök az egyházkormányzati hatalmával élve fenntarthatja és más intézmény(ek) ellátására bízhatja azokat a feladatokat, melyek az egyháztörténelem hajnalán a diakónusok feladata voltak, így például a vagyonkezelés 22 és az egyházi struktúrafenntartás- 23 és szervezés 24 feladatait, és egy önálló, közvetlenül neki alárendelt, de a plébániarendszerrel az 532. kánonban leírt plébánosi felelısség miatt együttmőködı diakonális hálózatot építhetne ki. Ez a közvetlenül a megyéspüspök irányítása alatt mőködı diakonális rendszer teret adhatna ahhoz, hogy a megfelelıen képzett állandó vagy átmeneti diakónusok felszentelt küldetése 17 CIC 530. kán CIC 767. kán Vö. CIC 770. kán. A lelkigyakorlatok rendezésének kötelessége a plébánosoké, de azt lelkipásztori megfontolások alapján általában nem a plébános, hanem más klerikus vagy laikus végzi. 20 Káplán, diakónus vagy igeliturgia esetén laikus lelkipásztori kisegítı. 21 CIC 515. kán Vö. CIC 535. kán. 23 Vö. CIC 535. kán. 24 Hitoktatás megszervezése, épületek állagmegóvása, építkezések megszervezése, perifériára szorultak szociális gondozása, stb

130 Az ókori egyházszervezet hivatali struktúrájában rejlı lehetıségek a paphiány okozta jelenkori problémák orvoslására Tokodi Bence az egyházi struktúrában hivatallá formálódhasson azon a helyen, ami híven mutatja viszonyukat a püspökökhöz és a presbiterekhez. A diakónus emellett természetesen az igehirdetés és a szentségkiszolgáltatás területén is élhetnének a szentelésben kapott küldetésükkel. Az egyes plébániákon végzendı munka egységének és az egyes plébániáknak a CIC-ben megállapított önállóságának megırzése miatt fontos, hogy a diakonális rendszer megszervezése úgy történjen, hogy az egyes diakóniák a plébániák határaival azonosak legyenek. A diakóniák és a plébániák mérete közötti összefüggés és a diakonális rendszer megszervezése kétféle lehet: 1. A diakóniák mérete nagyobb a meglévı plébániák területénél, több plébánia területét foglalják magukba, vagy legalább egy nagyobb plébániát. A diakóniát a fıdiakónus vezeti más diakónusokkal és/vagy laikus munkatársakkal. A fıdiakónus feladata ebben a helyzetben az, hogy az egyes plébániák diakóniákra bízott feladatának ellátását a lehetı legjobban összehangolja és irányítsa, az egyes ellátandó munkával a konkrét diakónusokat, munkatársakat megbízza, illetve azokat rajtuk számon kérje. 2. A diakóniák mérete kisebb a plébániáknál, vagy maximum egy plébánia mérető. Ez akkor lehetséges, ha a diakonális rendszer megszervezését plébánia-összevonások elızik meg a papság várható létszámának figyelembevételével. A plébánia-fogalom így jelentıs fogalom- és funkcióátalakuláson megy át, mert így nem csak egy település vallási intézményét fogja jelenteni, hanem több település szentségi-lelkipásztori ellátásának feladatára létrehozott intézményt. A diakónia követné az adott térség településszerkezetét úgy, hogy minden településen vagy misézıhelyen legyen létrehozva egy diakónia. Bár a papság létszámának várható alakulása miatt a 2. változat teremtene tisztább helyzetet, mégis az ilyen drasztikus beavatkozás mind a papok, mind a világi hívık esetében olyan bizonytalan állapotot teremtene, amely nem tenne jót az egyház belsı életének, annál is inkább, mert saját fenntartása így is jelentıs anyagi és szellemi energiát emészt föl. A magyar egyház jelenlegi helyzetének és gyakorlatának szempontjából az 1. változat bevezetése tőnik szerencsésebbnek, mert így nem kell jelentısen változtatni a meglévı plébániahálózaton, ráadásul a polgári közigazgatáshoz 25 hasonló gyakorlati folyamat menne végbe az egyes plébániák önállóságának megtartásával, de mégis a megoldandó problémák közös kezelésével. A polgári és az egyházi közigazgatás közötti lényeges különbség a rendszer elvi hátterében van, amennyiben a diakónia léte alapvetıen nem a plébániák alulról jövı összefogásában, hanem a püspök kormányzati hatalma gyakorlásának módszertani újragondolásában van. A diakonális rendszer kiépítése a következı elınyöket rejtheti magában: Jobban körvonalazódna az áldozópap és a diakónus küldetése közötti különbség úgy, hogy a diakónus feladatköre hivatalként is önállósulhatna, elısegítve az állandó diakónusi pályakép kialakulását. Az áldozópapok mentesülhetnének azoktól a funkcióktól, melyek a hivatásuktól idegenek, vagy szakképzettség hiányában csak nehezen, a lelkipásztort frusztráló hatással végezhetıek el, vagy amelyek elidegenítik a papot a hivatásától (pl. vagyonkezelés). Megszüntethetı az a feszültség, mely állandó diakonátus egészséges fejlıdésének iránya (vagyis a püspök alá közvetlenül rendelt önálló funkció) és a magukra maradt kö- 25 Példaként a kistérségi társulások kialakulására és mőködésére gondoltunk, ahol az önkormányzatok kötelezı funkciót egyedül ellátni képtelen kisebb önkormányzatok a megfelelı ellátás és az EU pályázatokon való sikeres részvétel reményében társultak egymással

131 Tudományos Mozaik 6. TPF zösségek felszentelt személyek iránti igénye között van; úgy, hogy abban mind az áldozópap, mind a diakónus a saját, önálló küldetésével vehetne részt. A magány és a szekularizált világgal, továbbá a papnak a saját híveivel való szembenállásából fakadó szembenállás voltaképpen egyetlen problémakör, hiszen a társadalmi életben részt vevı, aktív közéleti szerepet játszó papnak a szerepébıl fakadó feszültséget lényegesen jobban fel tudja dolgozni, ha az Istennek állapotot külön választjuk a magányosságban megélt papi élettel. Itt fontos megkülönböztetnünk a magányosság fogalmát attól a magánytól, melylyel minden érett személyiséggel rendelkezı embernek szembe kell tudnia nézni, akár a házas, akár a cölebsz klerikus, akár a szerzetesi hivatást választja. A magány hiteles megélése érték, melynek elsajátításával a személy az emberi kapcsolatokban nem akasztja magát a másik emberre, hanem felelısséget tud vállalni a kapcsolataiért, támasz tud lenni embertársai számára. Nem feledhetjük el azt sem, hogy miként a házasság a házastárs felé, úgy a cölibátus Isten felé intenzív, személyes kapcsolatot, az életre és a szeretetre adott abszolút igent és nem megcsonkított, embertelen életformát jelent. A problémát továbbra is a magányosság jelenti, melyben az ember egyre inkább autokrata, antiszociális lehet, és elveszítheti azt az alkalmazkodóképességet, mely a társadalomban való egészséges jelenlét alapfeltétele. A CIC a 278. kánon 2. -ban a klerikusoknak a klerikusi állapottal összeegyeztethetı cél érdekében történı társulásához való jogáról 26 rendelkezik. Nem nehéz belátnunk, hogy az a törekvés, hogy a papok a szent szolgálat teljes értékő végzése, a lelkek vezetése és az emberi méltóságuk megırzése érdekében lelkileg is egészségesek maradjanak, nemhogy összeegyeztethetı a klerikusi állapottal, hanem egyenesen összefügg azzal. A CIC a 280. kánonban nyomatékosan ajánlja a klerikusok életközösségben való életét, olyannyira, hogy ennek érdekében még a plébános és a káplán helybenlakási kötelezettsége alól is mentesíti a klerikust 27, illetve buzdít, hogy a plébános és a káplán között ne csupán szakmai, hanem életformai közösség is alakuljon ki. 28 A CIC lehetıséget biztosít arra is, hogy egy vagy több plébániát egyetemlegesen több papra, vagyis papi közösségre bízzanak úgy, hogy a vezetı funkciót egy konkrét pap viseli, de valamennyien rendelkeznek a területre a szükséges felhatalmazásokkal. 29 Magyarországon több próbálkozás is történt a papi közösségek létrehozására. Bár a püspökökrıl elmondható, hogy nyitottak voltak a papi közösségek gondolatára, mégis a legtöbb ilyen kezdeményezés több-kevesebb sikert elérve kudarcba fulladt. Az okokat kutatva több következtetésre juthatunk, de mégis elmondhatjuk, hogy az ok az egyházmegyés papság inhomogén jellegébıl fakad, mely a világi klérus szükségszerő velejárója. Az részegyháznak leszámítva a személyi prelatúrát nem az a rendeltetése, hogy konkrét lelkiséget, lelkipásztori modellt vagy profilt adjon, hanem, hogy az egyetemes egyházat egy konkrét területen megjelenítse és a krisztushívıket egybefogja, számukra az üdvösséghez szükséges eszközöket biztosítsa. A katolicitásból szükségképpen következik, hogy az egyházmegyés papság soraiban különbözı lelkiségő, indíttatású és lelkipásztori stílust magáénak valló klerikus található. Ez a különbözıség, és a közösségi életformára való nevelés hiánya hozhatja magával azt a következményt, hogy a papok hosszú távon nem, vagy csak igen nehezen képesek nem csupán együtt dolgozni, hanem közös életformát fenntartani. A megoldást mégis magában hordozhatja a közösségi életforma. A kérdés csak az, hogy mi teremtheti közösséggé az egymás mellett élı személyek csoportját. 26 Itt jegyezzük meg, hogy a klerikusoknak a társuláshoz való joga nem jelenti az életközösségben való életformához való jogot is, hiszen ez adott helyzetben akadályozhatja a krisztushívık lelkipásztori ellátásának munkáját, ami a klerikusok alapvetı kötelessége. Mint azonban alább kiderül, a CIC a 280. kánonban a klerikusok életformáját tekintve az életközösségét tartja a leginkább ajánlott állapotnak. 27 A plébános esetében a CIC 533. kán. 1., a káplán esetében az 550. kán.1. -a rendelkezik a kérdésben 28 CIC 55. kán Vö. CIC 517. kán. 1. ; kán

132 Az ókori egyházszervezet hivatali struktúrájában rejlı lehetıségek a paphiány okozta jelenkori problémák orvoslására Tokodi Bence A szerzetességre tekintve, mely a papság megújulásának az egyháztörténelem kezdetétıl példaadó forrása volt, a megoldást a rendalapító által adott közös regulában megfogalmazott lelkiségben és az evangéliumi tanácsok vállalásában találhatjuk meg. Ahogyan a természetes családtagok esetében a közös származás és vérrokonság családteremtı tényezı, úgy a közös lelki atya (rendalapító) szellemi öröksége is képes családdá alkotni a személyek csoportját. Az egyházmegyei inkardináció a vonatkozó szentszéki dokumentumok szerint nem csupán jogi kötelék, hanem egy érzelmi-szellemi hovatartozás kifejezıdése is. 30 Ezen közös kötelék mentén létrejöhetnének olyan papi közösségek, melyek közös lelkiség vállalásával szellemi, lelki családokat alkothatnának az egyházmegyén belül. Nagyszerő lehetıséget biztosítanak erre a szerzetesrendek harmadik rendjei 31, vagy a megfelelı egyházi hatóságtól jóváhagyott szabályzattal rendelkezı más lelkiségi mozgalmak. Az egyes mozgalmak alapszabályzatát a helyi közösségre a megyéspüspök tekintélyével jóváhagyott rendelkezések, statútumok irányítanák, melynek megtartását a közösséghez való csatlakozáskor a tagok önként vállalnák. A közösségek számára az egyházi jog által adott intézményes keret arra szolgál, hogy megtartó erıt, támpontot és közös alapot adjon a tagoknak ahhoz, hogy krízis esetén ne hagyják el a magány ellenszereként is segítı papi közösséget. Ahhoz, hogy a papi közösség valóban megfelelı stabilitással rendelkezzen, szükséges, hogy ne csupán spontán kezdeményezés, hanem a jogszabályok által adott szilárd alap is a rendelkezésre álljon. 5. Következtetések levonása Az eddigieket átgondolva az alábbi következtetésekre juthatunk: Jóllehet az áldozópapságra és a diakonátusra ugyanazon szentség, az egyházi rend szentsége képesíti a felszentelt szolgákat, az egyház hagyománya és a jelen lelkipásztori igények egyaránt a két szolgálat egymáshoz képest önálló, de együttmőködı hivatalokká való szervezıdését igényli; Ennek hiányában az áldozópapi és a diakónusi szent szolgálatok a világi krisztushívık által végzett szolgálatokkal együtt elmosódnak, jellegük elvész; A szolgálatok önazonosságának elvesztése, a túlterheltség és a szekularizált világgal való konfrontáció a szent szolgálatot végzı személyek esetében mentális és spirituális problémák kialakulásának veszélyével fenyeget; Ennek megelızése érdekében a szent szolgálatok strukturális átszervezésére van szükség, melyben a kánonjogtudomány és a világi közigazgatási rendszer átalakulásában szerzett tapasztalatok egyaránt nélkülözhetetlen segítséget nyújthatnak. Reméljük, hogy a fejlıdés során nem csupán az új gondolatok, hanem az egyház ısi és naprakésszé tehetı tradíciói is szerepet kaphatnak majd a felvázolt kérdések megoldásában. 30 A KLÉRUS KONGREGÁCIÓJA: Az állandó diakónusok képzésének alapszabályzata (Római dokumentumok XVII.), Szent István Társulat, Budapest, 2001, 8.; A KLÉRUS KONGREGÁCIÓJA: Az állandó diakónusok életének és szolgálatának direktóriuma (Római dokumentumok XVII.), Szent István Társulat, Budapest, 2001, CIC 303. kán

133 Tudományos Mozaik 6. TPF Irodalomjegyzék Az Egyházi Törvénykönyv, ford., szerk., komm.: ERDİ, P., Budapest, Szent István Társulat 1997 A II. Vatikáni Zsinat tanítása, (szerk. CSERHÁTI, J. és FÁBIÁN, Á.), Budapest, Szent István Társulat, A KLÉRUS KONGREGÁCIÓJA: A pap, az ige hirdetıje, a szentségek kiszolgáltatója és a közösség vezetıje a harmadik keresztény évezred távlatában, (Római dokumentumok XVI.) Szent István Társulat, Budapest, 1999 Traditio Apostolica in: ERDİ P.: Az ókeresztény kor egyházfegyelme, (Ókeresztény írók 5.), Szent István Társulat, Budapest, 1983 Didaszkália in ERDİ P.: Az ókeresztény kor egyházfegyelme, (Ókeresztény írók 5.), Szent István Társulat, Budapest, 1983 A Nikaiai Egyetemes Zsinat kánonjai, in: ERDİ P.: Az ókeresztény kor egyházfegyelme, (Ókeresztény írók 5.), Szent István Társulat, Budapest, 1983 KASPER, W.: A diakónus a mai egyházban in Vigília (1998): (2009. október) DOMALGSKI, B.: Római diakónusok a 4. században in: Diakónia Diakonátus Diakónus (szerk. Molnár Ferenc) Szent István Diakonátusi Kör, Kalocsa, 1996., VÁRNAGY A., Liturgika, Lámpás Kiadó, Abaliget, 1993 A KLÉRUS KONGREGÁCIÓJA: Az állandó diakónusok képzésének alapszabályzata (Római dokumentumok XVII.), Szent István Társulat, Budapest, 2001 A KLÉRUS KONGREGÁCIÓJA: Az állandó diakónusok életének és szolgálatának direktóriuma (Római dokumentumok XVII.), Szent István Társulat, Budapest,

134

135 Tudományos Mozaik 6. TPF A TRANSZNACIONÁLIS TÁRSASÁGOK NAPJAINKBAN Tompáné Dr. Daubner Katalin fıiskolai tanár, Tomori Pál Fıiskola A transznacionális társaságok meghatározó szerepet játszanak korunk világgazdaságában, hiszen részesedésük a globális termelésben, a szolgáltatásokban, a kereskedelemben és a foglalkoztatásban egyaránt nagy arányt képvisel ban anyavállalat és közel külföldi leányvállalat mőködött. Ezek nagy része a fejlett országokból került ki, de egyre növekvı arányt képviselnek a feltörekvık, különösen Kína és India. A jelenleg is tartó gazdasági világválság hatására csökkenı profitok a külföldi közvetlen beruházások, ezen belül a határokon átívelı egyesülések és felvásárlások, valamint a zöldmezıs beruházások visszaesését eredményezték. A visszaesés nem érintette egyformán az óriásvállalatokat, a jövıben azok tudnak növekedni, amelyek a kutatásfejlesztési kiadások eredményeit és a befogadó országok lokációs elınyeit rugalmasan ki tudják használni. Globalizált világunkban az egyes országok fejlıdése, versenyképessége és a világgazdaságban elfoglalt helye egyre inkább a transznacionális társaságok, röviden TNC-k (Transnational Corporations, TNCs) hálózatába való beépülésétıl függ. (Transznacionális társaságnak az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája (UNCTAD) által definiált szervezeteket tekintem.) Ugyanakkor a hatás kölcsönös, hiszen a nemzetközi nagyvállalatok csak olyan kedvezı társadalmi-gazdasági környezetben hajlandók és tudnak mőködni, amelyet a nemzetállamok kormányai és civil szervezetei teremtenek meg számukra. Itt nem csak a fizikai, gazdasági és szellemi infrastrukturális körülményekrıl van szó, hanem a jogrend, a kultúra, a biztonság, az erkölcs és a bizalom kérdésérıl is. A TNC-k vállalati jellemzıihez tartozik, hogy globális elınyeik optimalizálására törekszenek, beleértve a maximális profit realizálását. Nem elsıdleges céljuk a befogadó országok támogatása, de eszközként élniük kell vele, hiszen elınyökhöz csak azok növekedése és fejlıdése révén juthatnak. Az óriásvállalatok döntései személytelenek abban az értelemben, hogy az üzleti érdekeik dominálnak. Könnyen áttelepülnek egy másik régióba vagy országba, ha a profitabilitás azt kívánja, munkanélküliek tömegeit hagyva maguk után. Tevékenységük lényegéhez tartozik a mobilitás. Ez azt is magában foglalja, hogy fix költségeiket a még szükséges minimumon kell tartaniuk, mivel a nagy elsüllyedt költségek lehetısége korlátozhatja mozgásukat. Egy-egy iparágban oligopólium, vagy oligopszónium piaci struktúrát alkotnak az output-, illetve az inputpiacokon való jelenlétükkel. A transznacionális társaságok a tevékenységük külföldi bázisául szolgáló országokat a lokációs elınyök figyelembe vételével, több szempont szerint választják ki. Ilyen szempontok a természeti erıforrások mennyisége, minısége és elérhetısége, a termékek és a termelési tényezık export- és importpiacaihoz való közelség, a munkatermelékenység és a bérszínvonal relatív színvonala, a termelési tényezıkkel való relatív ellátottság, a technológiai fejlettség relatív színvonala, az exporttermékek életciklusa szempontjából vett tényezı-adottságok és piaci viszonyok, az exportra termelés méretgazdaságossága, az infrastruktúra révén elérhetı költségmegtakarítás lehetısége,

136 A transznacionális társaságok Tompáné Dr. Daubner Katalin a fogyasztói kereslet szerkezete, valamint a fogyasztói preferenciák diverzifikáltsága. Ezek szerint a TNC-k becsalogatásához az egyes országoknak, illetve régióknak olyan belsı fejlesztési stratégiát kell kidolgozni és megvalósítani, amely az együttmőködést hosszú távon is lehetıvé teszi, lehetıleg minimális kockázattal. A külföldi nagyvállalatok ugyanis erıs hatást gyakorolnak a befogadó országok gazdasági és társadalmi viszonyaira azáltal, hogy megváltoztatják az addigi termelési módozatokat, befolyásolják a foglalkoztatást, a munkamorált, a bérek és árak színvonalát, új igényeket támasztanak a beszállítókkal szemben. Napjainkban már döntı többségben vannak azok az országok, amelyek célországként és/vagy forrás-országként szerepelnek a TNC-k tevékenységi körében. A transznacionális társaságok száma és tevékenységi köre A TNC-k részesedése meghatározó a világ árutermelésében és a szolgáltatások nyújtásában, a világkereskedelemben és a foglalkoztatásban egyaránt. A világkereskedelem közel fele a nemzetközi társaságok rendszerén belül folyik és ezek a társaságok jelentıs szerepet játszanak a nemzetközi szabályozásban is. (Simai, 2006) A transznacionális társaságok többnyire magántulajdonban vannak, de különösen a fejlıdı és az átmeneti gazdaságokban fontos szerepet játszanak az állami tulajdonú befektetık. Hatásuk nélkülözhetetlen a nemzetközi vállalkozások stabilitásának biztosításában, a be- és kiáramló tıke ágazati szerkezetének alakításában, a válságba került vállalatok helyzetének javításában, vagy a gazdasági kockázatok kezelésében. A transznacionális társaságok kezdetben a fejlett országokból kerültek ki, azonban fokozatosan megjelentek és egyre nagyobb szerephez jutnak a világban a fejlıdı országok nagyvállalatai ben a világ 19 országát képviselı Top 100 listán 90 %-ban a Triád-ból származó TNC-k foglaltak helyet. Ezeknek több mint fele az Európai Unióból, egynegyede az USA-ból, kevesebb mint egytizede Japánból származott. A fejlıdı gazdaságok Top 50 listáját Ázsia vezette 32 vállalattal, új belépık fıleg Szingapúrból és Hong Kong-ból, de emellett Dél-Afrikából és Mexikóból is érkeztek. A fejlıdı országok vezetı nagyvállalatainál 2002-ben a transzancionalitás foka kisebb volt, mint a fejletteknél, amit a TNI alacsonyabb értékei mutatnak. (A transznacionális index (TNI) a külföldi tıke, a külföldi eladások és a külföldi alkalmazottak arányával fejezi ki a külföldi jelenlétet. A mutató a következı három hányados számtani átlaga: külföldi tıke/összes tıke, külföldi eladások/összes eladás, külföldi alkalmazottak száma/összes alkalmazott.) A transznacionális társaságok és a hozzájuk tartozó külföldi leányvállalatok száma folytonos növekedést mutat ben a világ 180 országában TNC-t tartottak nyilván, leányvállalataik száma volt. Külföldi befektetéseik globálisan az összes befektetések 8 %-ának feleltek meg. A tulajdonukban lévı külföldi tıkeállomány a világ bruttó termékéhez viszonyítva 90 %-ot tett ki, míg a külföldi vállalataik üzleti forgalmánál ez a viszonyítási arány 45 % ban a világon összesen anyavállalat és külföldi leányvállalat mőködött. Utóbbiak meghatározó és egyre növekvı szerepet játszanak a világgazdaságban. Exportjuk a világ áru- és szolgáltatás-exportjának kb. egyharmadát teszi ki és alkalmazottaik száma 77 millió fı volt (ami pl. Németország munkaerı-állományának a kétszerese)

137 Tudományos Mozaik 6. TPF Az anyavállalatok több mint 70 %-a a fejlett, közel 30 %-a a fejlıdı országokból származik. A fejlett gazdaságok közül az anyavállalatok 81 %-a európai. A külföldi leányvállalatok több mint a fele fejlıdı országbeli ezek kétharmada kínai és csak 45 % van a fejlett gazdaságokból. Az, hogy egy anyavállalat hány külföldi leányvállalatot mőködtet, nagy szórást mutat. A világ egészét tekintve az átlag 10, a fejlett országokban 6, a fejlıdıkben 20. A két szélsıséget éppen a két hatalmas országból származó TNC-k jelentik, ugyanis Kínában egy anyavállalat átlagosan 84, míg Indiában alig 3 leányvállalat központja. Ennek az lehet a magyarázata, hogy a kínai leányvállalatok kisebb méretőek és egy-egy területen több mőködik, ami az általában nagyobb transznacionális indexben is kifejezésre jut. Különbözı intézmények valamilyen mutató alapján minden évben rangsorolják a legnagyobb TNC-ket, amelyek helyezése változik az évek során. Az eladások és a profit alakulása, valamint a tevékenységi kör és a piacok bıvítésének lehetısége szerint jó, vagy kevésbé jó eredményeket érnek el és ezt a listán elért helyezések is tükrözik ben a világ 100 legnagyobb, nem pénzügyi tevékenységgel foglalkozó vállalatából az elsı tíz helyet mutatja az 1. táblázat (az elsı két oszlopban az adott évben elért helyezés sorszáma van). 1. táblázat A világ 10 legnagyobb nem-pénzügyi transznacionális társasága a külföldi eszközállomány értéke szerint, 2007-ben Társaság Anyaország Iparág 1 3 General Electric USA Elektromos és elektronikus felsz. 2 - Vodafone Group Plc Egyesült Királyság Telekommunikáció 3 1 Royal Dutch/Shell Group Hollandia/EK Kıolaj 4 27 British Petroleum Company Plc Egyesült Királyság Kıolaj 5 4 ExxonMobil USA Kıolaj 6 8 Toyota Motor Corporation Japán Autó 7 37 Total Franciaország Kıolaj 8 - Electricité De France Franciaország Villamosenergia, gáz és víz 9 2 Ford Motor Company USA Autó 10 - E.ON AG Németország Villamosenergia, gáz és víz Forrás: UNCTAD/Erasmus University database A sorrendek azt mutatják, hogy a vizsgált idıszakban a legnagyobb elıre lépést a Total és a British Petroleum Company tette, míg a Ford Motor Company a második helyrıl a kilencedikre csúszott óta új társaságként jelenik meg a listán a Vodafone, az Electricité De France és az E.ON AG társaság. A 10-bıl 4 nagyvállalat a kıolaj-kitermelés, finomítás és elosztás, 2-2 a villamosenergia, gáz- és vízszolgáltatásban, illetve az autógyártásban mőködik, míg a két vezetı az elektronikus felszerelések, valamint a telekommunikáció iparágban van jelen. A listavezetı General Electric-nél a külföldi eszközállomány 420,3 milliárd $, a második helyen álló Vodafone Group Plc-nél pedig 230,6 milliárd $ volt ben a Top 100 listán 2 fejlıdı ország, Dél-Korea és Venezuela nagyvállalata szerepelt az 52., illetve a 88. helyen. (A fejlıdı országok listáján ezek voltak a vezetık.) 2007-ben a Top 100-ban megnıtt a számuk: 1 társaság Hong Kong-ból, 3 Dél-Koreából, 1 Malajziából és 1 Kínából képviselte a fejlıdı országokat, ami jól tükrözi ezek elıre törését a tıkeáramlásban és a világgazdaságban

138 A transznacionális társaságok Tompáné Dr. Daubner Katalin A Top 100 fejlıdı országból az elsı 10 néhány adatát a 2. táblázat mutatja. 2. táblázat A világ 10 legnagyobb nem-pénzügyi transznacionális társasága a fejlıdı országokból a külföldi eszközállomány értéke szerint, 2007-ben Társaság Anyaország Iparág 1 7 Hutchinson Whampoa Limited Hong Kong, Kína Diverzifikált 2 3 Cemex S.A. Mexikó Nem-fém ásványi termékek 3 5 LG Corp. Dél-Korea Elektromos és elektronikus felsz Samsung Electronics Co., Ltd. Dél-Korea Elektromos és elektronikus felsz. 5 - Petronas Petroliam Nasional Bhd Malajzia Kıolaj 6 - Hyundai Motor Company Dél-Korea Autó 7 - CITIC Group Kína Diverzifikált 8 - Dingtel Ltd. Szingapúr Telekommunikáció 9 - Tata Steel Ltd. India Fém és fémtermékek 10 - China Ocean Shipping Company Kína Szállítás és raktározás Forrás: UNCTAD/Erasmus University database Az itt látható transznacionális vállalatok tevékenységi köre sokkal változatosabb, mint a fejletteké. A 2007-ben elsı négy helyen lévık 1995 óta elıre törtek, a többiek viszont még nem szerepeltek az 1995-ös Top 50-ben. A külföldi eszközállomány értéke nagyságrenddel kisebb, mint a fejlett országok TNC-inél, a Hutchison Whampoa Ltd esetében 83,4 milliárd $, a Cemex S.A.-nál pedig 44,3 milliárd $. Érdemes megemlíteni, hogy míg a világ elsı helyén álló General Electric esetében a transznacionális index 51,4 %, a fejlıdı országokban elsı Hutchison Whampoa Ltd-nél jóval nagyobb, 82,7 %. Ebbıl az derül ki, hogy a GE relatíve kevesebb területre nyúlik ki, mint a HWL. Kína világgazdasági szerepének növekedését az is jelzi, hogy a Top 100 fejlıdı országbeli TNC közül 37 kínai, Hong Kong-i, illetve tajvani. A transznacionális társaságok külföldi közvetlen beruházásai (FDI) A külföldi közvetlen beruházás (Foreign Direct Inverstment = FDI) vagy másként a külföldi mőködıtıke áramlás azt jelenti, hogy egy nem hazai gazdasági befektetı egy hazai vállalatban legalább 10 %-os tulajdoni részesedést szerez, vagy a részesedését legalább 10 %- ban növeli. Egy-egy adott ország az FDI áramlásának célpontja (beáramlás) és forrása (kiáramlás) is lehet egyidejőleg. A transznacionális társaságok a globális tıkeáramlás alapvetı szervezetei lettek. Általában elmondható, hogy azok az országok váltak gazdaságilag sikeressé, amelyek nyitottak voltak a külföldi mőködıtıke importra. Késıbb a befogadó országban létesített transznacionális leányvállalatokon keresztül, a termelési és technológiai tapasztalatok átvételével maguk is fejlıdtek és beléptek más országok tıkepiacaira. Az FDI-áramlás mozgató rugói között a külpiaci jelenlét növelése, a stratégiai jelentıségő vállalati növekedés, a versenyhelyzet hosszú távú megırzése, illetve javítása, bizonyos erıforrások megszerzése és a gazdasági hatékonyság növelése egyaránt szerepet játszik. Az FDI fıleg a reálgazdasághoz kapcsolódik és jellemzıen hosszú távú érdekeket szolgál

139 Tudományos Mozaik 6. TPF Egy elemzés szerint érzékelhetı különbség mutatható ki az idıeltolódással megjelenı, fejlett és feltörekvı gazdaságok vállalatainak internalizálódási jellemzıi között a külföldi tıkebefektetésekkel kapcsolatban. Ezt foglalja össze a 3. táblázat. 3. táblázat A fejlett és a feltörekvı országokból származó TNC-k jellemzıinek összehasonlítása Jellemzık Fejlett országbeli TNC Feltörekvı országbeli TNC 2000-es évek 1960-as évek 1. Motiváció Az FDI a tulajdonosi elınyöket A tıkét multiplikáló beruhá- aknázza ki. zások jelentısége nı. 2. Források Vállalat-specifikus tulajdonosi Ország-specifikus tulajdonosi elınyök elınyök 3. Menedzseri szempontok Etnocentrikus/policentrikus Geocentrikus/régiócentrikus 4. Elméleti szempontok Neoklasszikus megközelítés Evolúciós/institucionalista megközelítés 5. A belépés formája Fıként zöldmezıs beruházás Stratégiai szövetségek és hálózatok 6. FDI típusa Kezdetben: nyersanyag-/piac-szerzı, Késıbb: tıkét multiplikáló/ ésszerősítı Egyidejőleg mindenféle típus 7. Idıkeret Fokozatos nemzetközivé válás Gyorsuló nemzetközivé válás 8. Cél-terület Triádon belül Kiterjedten regionális 9. Hazai kormányzat szerepe Mérsékelt Utolérési stratégia kidolgozása Forrás: Sauvant-Mendoza-Irmak, (2006) A táblázatban szereplı jellemzıkbıl az látható, hogy a feltörekvı országok nemzetközivé váló nagyvállalatai nem járják be ugyanazt az utat, mint elıdeik a fejlett országokból indulók, hanem betagozódnak az évtizedek alatt kifejlıdött és a globalizáció során általánossá váló rendszernek. Így lehetnek egyszerre versenytársai és stratégiai partnerei a nagyobb múlttal rendelkezı, fejlett országbeli óriásvállalatoknak. A menedzseri szempontok átalakulását az a gyakorlati tény igazolja, hogy a gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan elv vezérli a tevékenységek kialakítását. A transznacionális vállalatok kialakulásának és mőködésének elméleti megítélése is eltérı alapokon nyugszik. A neoklasszikus helyett az institucionalista megközelítés vált vezetı elvvé az elemzések és modellek számára. A TNC-k rendszeresen összehasonlítják a befogadó országok és belföldi vállalatok relatív lokációspecifikus kompetitív elınyeit, ha szeretnének megtelepedni és különféle hozzáadott értéket elıállító tevékenységet folytatni. Figyelembe veszik az országok azon képességét, hogy milyen erıforrásokat, milyen materiális és intellektuális lehetıségeket, továbbá milyen piacokat (Resources, Capabilities and Markets, röviden RCM) tudnak biztosítani a beáramló beruházások elvégzéséhez és biztonságos mőködtetéséhez. Az RCM alkotja a fizikai környezetet és ezért szükséges feltétel, de nem elégséges. A külföldi telephely kiválasztásánál elengedhetetlen az intézményi struktúra (I) ismerete, amely meghatározza a játékszabályokat, a

140 A transznacionális társaságok Tompáné Dr. Daubner Katalin vállalati mőködés jogi, gazdasági és kulturális feltételeit. Mindezek alkotó részei a nemzetgazdaságok versenyképességének és ezen keresztül hatnak a külföldi tıkebefektetésekre (Dunning-Zhang, 2008). Az empirikus vizsgálat megerısítette azt a hipotézist, hogy egy ország intézményrendszere erısebb pozitív hatást gyakorol az FDI-re, mint az RCM, sıt az I hatása erısebb a fejlıdés magas szintjén álló országoknál ben a pénzügyi és gazdasági válság hatására bekövetkezett a közvetlen külföldi beruházások csökkenése. A dráguló hitelfeltételek és a csökkenı profit értékben és számukban is visszavetette a külföldi beruházásokat, a határon átívelı összeolvadásokat és felvásárlásokat egyaránt. A romló profitkilátások és a megnövekedett kockázat miatt csökkent a beruházási hajlandóság is. Az 1. ábra az FDI beáramlások dinamikájáról ad képet. 1. ábra Az FDI-beáramlások értéke a világban és három országcsoportban ( ) (Milliárd dollár) Forrás: UNCTAD FDI/TNC database and UNCTAD Secretariat estimates Az 1. ábrán a globális FDI értékeinek alakulása mellett az UNCTAD statisztika szerint három országcsoport adatai láthatók: a fejlett országoké, a fejlıdı országoké és az átmeneti gazdaságoké. Az 1980-as évek második felének viszonylag mérsékelt emelkedése után a nemzetközi mőködıtıke kihelyezések 1991 és 2000 között gyors és folyamatos növekedésnek indultak és 2000-ben érték el az addigi történelmi csúcsot, ami 1411 milliárd dollárt tett ki. Ez az érték az évinek a kilencszerese volt és 2003 között a világgazdaság általános recessziója következtében a nemzetközi beruházások visszaestek (2001-ben 41 %-kal, 2002-ben 13 %-kal és 2003-ban 12 %-kal) ben indult meg a fellendülés, amely fél évtizeden keresztül tartott és ily módon a globális FDI beáramlások 2007-ben 30 %-kal nıttek. Értékben elérték az 1979 milliárd dollárt, ami felülmúlta az addigi legmagasabb, évi nagyságot. Az egyes országok és országcsoportok ebben a fellendülési idıszakban jelentıs elıre lépést tettek az FDI terén. A fejlett országokba 857 milliárd dollár mőködı tıke áramlott és 2006-ra az USA lett a legnagyobb FDI befogadó ország, megelızve az Egyesült Királyságot. Az Eu

141 Tudományos Mozaik 6. TPF rópai Unió a legnagyobb befogadó régióvá vált, mivel a globális FDI 41 %-át mondhatta magáénak. A fejlıdı országokba áramló FDI 21 %-kal nıtt, ezen csoporton belül Ázsiába az FDI kétharmada áramlott. Az átmeneti gazdaságok 68 %-kal több tıkét fogadtak, Oroszországba pedig kétszer annyi került, mint korábban. A napjainkban is tartó világmérető pénzügyi és gazdasági válság fokozatosan hatott a világ FDI áramlására 2008-ban és 2009-ben egyaránt (bár 2009 második félévére még nem állnak rendelkezésre összesített adatok, csupán becslések). Az már tény, hogy 2008-ban 14 %-os csökkenés következett be, 1679 milliárd dollárra, ami az FDI beáramlások mindhárom összetevıjét (részvénytıke, visszaforgatott jövedelem és vállalatok közötti kölcsönök) érintette. Ugyanakkor a válság a kiinduló helye miatt idıben eltérıen éreztette hatását a három országcsoportnál. A fejlett országokban ahonnan eredt, illetve gyorsan szétterjedt már 2008-ban 29 %-os csökkenést okozott az FDI-ben. A fejlıdı, illetve az átmeneti gazdaságokban ahol a pénzügyi rendszer kevésbé szoros kapcsolatban állt az USA és Európa bankrendszereivel -, 2008-ban (fıleg az elsı félévben) még növekedés mutatkozott. Ezt a termékárak emelkedése is segítette. A csökkenés csaknem egy évvel késıbb következett be a szóban forgó két országcsoportnál. A válság bizonyos szempontból paradox módon gyorsíthatja a feltörekvı országok térnyerését. Ez azért lehetséges, mert a nagy gazdasági növekedési ütem még a csökkenése esetén is pozitív és magasabb a fejlett országokéhoz viszonyítva. A feltörekvı gazdaságokban az anyaországok kiemelt szerepet vállalnak mind a beáramló, mind a kiáramló közvetlen beruházások fejlesztésében. Ugyanakkor a mőködı tıke hagyományos eklektikus elméletében, az OLIparadigmában nem szerepel az anyaország mint lényeges tényezı. A feltörekvı országok cégeinek nemzetköziesedésében éppenséggel a származási ország (különösen a politika, az állam és a gazdaságpolitika hatása) játszik kulcsszerepet, miközben a tulajdonosi elınyök viszonylag korlátozottak maradnak. (Kalotay, 2008, 48. old.) Az FDI áramlás elsı hulláma fıleg a fejlıdı országokba irányult az 1970-es években. Az 1980-as évek jellemzıje a fejlett országokba áramló beruházás volt, majd a harmadik hullámban az 1990-es években a fejlıdı országok egymás közötti tıkeexportja is megindult. Bár ebben a vonatkozásban pontos adatok hiányosan állnak rendelkezésre, közvetett információk szerint az 1990-es évek végére az FDI értékének több, mint kétharmada irányult fejlıdı országból fejlıdıbe. A növekedési ütem itt nagyobb volt, mint a fejlett gazdaságokból a fejlıdıkbe áramlásnál. Ezt a jelenséget hasonló strukturális, ciklikus és politikai toló- és húzóerık motiválták, mint a hagyományos, fejlett országból fejlettbe irányuló mozgásnál. Nagy nyomást gyakorol a tıkebefektetésekre a világszerte élesedı verseny, a hazai piacok korlátozott növekedési lehetısége, a hatékonyság-keresés (pl. malajziai feldolgozóipari társaságok Indonéziába és Vietnamba vittek beruházásokat), a nyersanyagok megszerzése (kínai beruházások áramlottak vas- és acélgyárakba Peruban, illetve az olajiparba Angolában és Szudánban). Az FDI-áramlásokra húzóerıként hatnak a befogadó fejlıdı országok alacsony munkaerıköltségei, a földrajzi közelség, a megkönnyített piaci belépési lehetıségek, valamint az etnikai és kulturális kapcsolatok

142 A transznacionális társaságok Tompáné Dr. Daubner Katalin Korea valószínőleg etnikai kötıdések miatt invesztált Kazahsztánba, Kína pedig Kelet- Ázsiába, valamint a Csendes óceáni térségbe. Ugyanakkor pl. a kínai kormány kölcsönökkel, adó-visszatérítéssel és beruházás-biztosítással ösztönzi a mőködıtıke kiáramlást, Malajzia pedig speciális üzleti ajánlatok révén motiválja az Indiába, a Fülöp-szigetekre, Vietnamba és Tanzániába irányuló hazai befektetéseket. A fejlıdı országok egymás közötti tıkeáramlásának felgyorsulása azt is jelzi, hogy pénzügyi integrációjuk erısebb, mint azt korábban hitték. Ha megnézzük az FDI beáramlások országcsoportonkénti részesedésének dinamikáját, akkor csaknem teljesen szimmetrikus kép tárul elénk. 2. ábra A három országcsoport részesedése a globális FDI áramlásból (%) Forrás: UNCTAD FDI/TNC database and UNCTAD Secretariat estimates A fejlett és a fejlıdı országok évenkénti részesedése az összes FDI értékén belül egymás rovására változott, mivel az átmeneti gazdaságok egészen 2007-ig viszonylag kicsi, 5 %-ot meg nem haladó arányt tettek ki és 2008-ban sem érték el a 10 %-ot. Jól látszik az is, hogy míg 2007-tıl kezdve a fejlett országok részesedése viszonylag nagy csökkenést mutat, a másik két országcsoportban az FDI beáramlások növekedése következtében az összesbıl való részesedésük jelentısen emelkedett ban a válság ellenére nem minden ágazatban ment végbe csökkenés. A fejlıdı és az átmeneti gazdaságok vonzóak maradtak a tıkeexport számára, növekedés mutatkozott az FDI tevékenységben a kitermelı szektorban, valamint az élelmiszer-, ital- és dohányiparban. Szektorok szerint tekintve, általános tendencia, hogy az FDI áramlások a szolgáltatások felé tolódnak, amelyek a következık: villamosenergia, gáz és víz, építés, kereskedelem, szállodák és éttermek, szállítás, raktározás és hírközlés, pénzügyek, üzleti tevékenység, közigazgatás és védelem, oktatás, egészségügyi és szociális szolgáltatások, közösségi, társadalmi és személyes szolgáltatási tevékenységek, valamint egyéb szolgáltatások