Az egyszarvú és egyéb állatfajták Bizáncban

Átírás

1 Az egyszarvú és egyéb állatfajták Bizáncban

2

3 Kádár Zoltán Tóth Anna Az egyszarvú és egyéb állatfajták Bizáncban Budapest, 2008

4 A könyv megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta c Kádár Zoltán, Tóth Anna; Typotex, 2000 Lektorálta Kretzoi Miklós és Szabó Árpád ISBN X Kiadja a Typotex Elektronikus Kiadó Kft. Felelős kiadó Votisky Zsuzsa Felelős szerkesztő Bernát Anikó Műszaki szerkesztő Földi Mása A borítót tervezte Tóth Norbert Terjedelem 10,75 (A/5) ív Készült a Bornus Nyomdában Felelős vezető Borbély Tamás

5 Édesapám Kádár Károly (Nagyrábé 1878 Budapest 1968), a jeles hippológus emlékének 5

6

7 Tartalomjegyzék I. Az antik zoológia hagyományai 9 1. Az utolsó antik az első bizánci állattani író Az arisztotelészi-theophrasztoszi zoológia öröksége Bizáncban A klasszikus állatrendszertan hagyományai 27 II. Állat és ember viszonya a bizánciak felfogásában Panoráma a lakott föld életéről Ahol a tevepárduc tanyázik Vadászat a madárdalos tájon Vadak a lóversenypályán és a császár kertjében Útmutató az állatok tenyésztéséhez és ápolásához A selyemgubó titka Gyógyír és méreg Szent Geraszimosz és az oroszlán 111 III. Teológia és zoológia És látá az Isten, hogy tökéletes, amit alkotott A Természettudós intelmei Az állatok szerepe a bizánci világban 145 Szövegkiadások 153 Válogatott modern irodalom 155

8

9 I. RÉSZ Az antik zoológia hagyományai

10

11 1. FEJEZET Az utolsó antik az első bizánci állattani író Az ókortól egészen máig Palesztina egyik legfontosabb kikötője a Földközi-tenger keleti partvidékén fekvő Gaza. Szerencsés helyzete folytán találkozópontja lehetett mind a délről, Alexandria irányából, mind pedig a keletről, a szárazföldi karavánutak felől érkező kereskedelemnek. A legkülönbözőbb nyelvű népek találkoztak itt, sok-sok áruval érkezve távoli vidékekről, köztük az egzotikus területek különleges állataival, így érthető, hogy ez a sokszínű világ a városban élő alkotók, tudósok, művészek számára is az ihlet gazdag forrását jelentette. Az V. század elején épült zsinagógát mint az újabb ásatások bizonyítják különleges mozaikkal ékesítették, amely a pásztorból lett ószövetségi nagy királyt, a szépséges zsoltárok szerzőjét, Dávidot lantját pengető Orpheuszként ábrázolta, akit a zenét elbűvölten hallgató különféle vadállatok vesznek körül. Talán mindezek az adottságok ösztönözték Timotheoszt arra, hogy I. Anasztasziosz császár uralkodása idején ( ) az ókori szerzők műveinek felhasználásával a szélesebb közönség számára könyvet írjon az állatvilág érdekességeiről Peri zóón tinón idiotétosz (Egyes állatok sajátságai) címmel. A műből sajnos csak töredékek maradtak ránk, azok is a korszakra nagyon jellemző úton-módon. Arisztotelész állattani munkáihoz Arisztophanész Büzantiosz, a hellenisztikus korban élt filológus készített magyarázatokat. E mű X. századból származó kivonataihoz illesztettek be szemelvényeket Timotheosz munkáiból.

12 12 Az egyszarvú és egyéb állatfajták A mintegy félszáz állatról szóló anyag, mint a következő szemelvényekből kiderül, nem ad részletes leírást a felsorolt fajokról, inkább csak néhány jellegzetesnek vélt tulajdonságukat említi meg néhány sorban. Tehát mai kifejezéssel élve nem nyújt rendszeres állattant, megfigyelései inkább etológiai jellegűek. Szemléletében tehát nem annyira Arisztotelészt követi, mint inkább a III. században élt, görögül író római Aelianus (görögösen: Ailianosz) hasonló című munkáját utánozza, továbbá a III. század közepén működő Flavius Philostratusnak, a kalandos életű tüanai Apolloniosz csodálatos tetteiről, kalandjairól szóló regényében szereplő állatok is megjelennek a gázai író könyvében. Az ókori zoológia írott forrásanyagának legkiválóbb ismerője, Max Wellmann rámutatott arra, hogy a Timotheosz munkájában szereplő adatok antik forrásai közt ókeresztény írók is szerepelnek. Philosztratosz kortársától, a szíriai Oppianosztól vett idézetek végső forrásai között a II. század közepén élt Tatianosz is szerepelhet, aki viszont a valamivel korábbi Neptunaliosznak az állatok egymás közti rokon- és ellenszenvéről írott munkáját is használta. Ez a felismerés azért is jelentős, mert nemcsak Timotheosz antik gyökereinek legmélyéig vezet minket vissza (Wellman őt a legutolsó antik zoológusnak nevezi), hanem Timotheosz művének lényegét hangsúlyozza, miszerint szerzőnk művének nem rendszertani, hanem etológiai-morális célkitűzés volt az igazi indítóoka. A ránkmaradt töredékek közül a legteljesebb a negyedik fejezettel kezdődik, amely a hiénáról szól. Feltételezhető, hogy Timotheosz művének elveszett részében elsőként az oroszlánról esett szó, tekintettel arra, hogy az antik szerzők mind nagy jelentőséget tulajdonítottak az állatok királyának. A hiéna tulajdonságai között megemlíti azt az ősi hiedelmet, miszerint ez a ragadozó ellopja a sírokból a holttesteket, de az ember hasznot is húzhat belőle, mert az epéje segíti az éleslátást. Úgy tűnik, a szerző törekedett bizonyos rendszertani csoportosításra is, ha nem is járt el egészen következetesen, mert a hiéna után a rókáról olvashatunk, köztük azokról, melyek az Isztrosz azaz a Duna halászait mulattatják. De miért ír Timotheosz a róka után a szárazföldi sünről? Ennek oka, hogy megemlíti kettejük harcát, hangsúlyozva, hogy a sün a győztes. A szümpatheia-antipatheia kettőst Timotheosz a többi állat vizsgálatánál is központi kérdésnek tekinti. Megtudjuk, hogy a farkas ellenséges a juhokkal szemben, vis-

13 Az utolsó antik az első bizánci állattani író 13 zont kedveli a papagájt, ahogy az őz is a fogolymadarat, a szarvas pedig a fajdkakast. Módszerét, érdeklődését jól szemlélteti, mik azok a jegyek, melyeket legfontosabbnak vélt kiemelni a farkas kapcsán. 7. F E J E Z E T A farkasról A gázai Timotheosz azt írja, hogy a farkas, ha előbb lát meg valakit, néhány órára némává és beszédképtelenné teszi. [... ] hogy természeténél fogva ellenséges a bárányokkal, és mikor elragadja őket, azokat gyakran farkával ostorozva hajtja, és a bárányok önként követik. [... ] hogy, ha mértéktelenül sokat eszik, megdagad a nyelve, és elszorítja a torkát. [... ] hogy annyira ellenséges a bárányokkal, hogy a lanton a báránybélből készült húrt is felismeri, még akkor is, ha éppen nem pengetik. Ugyanez igaz a dobokra is. [... ] [... ] hogy sok fajtája van a farkasnak. [... ] hogyha beteg, földet eszik. [... ] hogy szereti a papagájt, ahogyan az őz is a fogolymadarat, a szarvas a fajdot, a lovak a túzokot, és a kecskék a szargosz halat, mikor a vízben fürdenek. [... ] hogy a farkasnak nincsenek csigolyái, hanem csak egy csontja van, mint az oroszlánnak vagy a hiénának, ezért is egyenes a futása. [... ] hogyha valaki farkasfogat visz magával, nincs félni valója a farkastól, ha pedig ló viszi magával farkas fogát, nagyon gyors lesz. [... ] hogy a farkas tart a tengeri hagymától, amint az oroszlán a magyaltölgytől és a párduc a somfától. [... ] hogyha valaki a varangyos béka csontját fogja, elaltatja a farkast. A szerző nem túl következetes a tulajdonságok felsorolásában, mert az etológiai megjegyzések után biológiai fejtegetések következnek, amelyben azt írja, hogy a farkasnak nincsenek csigolyái, hanem egységes csontozata van.

14 14 Az egyszarvú és egyéb állatfajták Ezután röviden a tarajos sülről, a hüsztrixről ír: (8) A tarajos sül hátán szőr helyett valamilyen tövisféleségek vannak, hosszú tüskék, amelyeket az asszonyok bearanyoznak, és hajtűket készítenek belőle a frizurájukba. A sül menekülés közben ezeket kilövi, és a vadászó embert vagy kutyát így gyakran megöli. Ez az utóbbi hiedelem olyan tartósnak bizonyult, hogy még manapság is szóba szokott kerülni a sül kapcsán. Ezután a tigris és a griff (azaz keselyű) következik. A külső, azaz a formai hasonlóság számára fontosabb, mint a valós rokonság, így logikája szerint érthető, hogy a tigrist a hippotigrisz (a görög név szó szerinti jelentése: lótigris), vagyis az említett macskaféléhez hasonlóan csíkos zebra követi, ám utána ismét ragadozók következnek: párduc (pardalisz) és a leopardosz után a thosz két genosza, fajtája, a bundáját változtató hiúz, és a szintén párducféle panthér. (11) A párduc. A párducok voltak Dionüszosz nevelői, és mikor Pentheusz gyalázta Dionüszoszt, az imádkozott, hogy párduccá változhasson, és széttéphesse Pentheuszt. Így is történt, elpusztította a férfit. A párducok szeretik a bort, ezért a vadászok úgy üldözik őket, hogy sok bort visznek magukkal, hogy [az állatok] lerészegedjenek és elaludjanak. A leopárd. A leopárd az oroszlán és a párduc párosodásából születik. Mikor a nőstényoroszlán a párductól szül, elrejtőzik szülöttével együtt, nehogy a hímoroszlán rájuk találva széttépje őket. Nyilvánvalóan Timotheosz különféle párducszerű macskafélékről olvashatott, de ezeket valójában nemigen tudta elkülöníteni egymástól, így az sem meglepő, hogy azt hitte, ezek az egymáshoz hasonló fajok némelyike egyéb fajok kereszteződéséből születik. Ez a gondolat nem is olyan naiv, hiszen például az oroszlán és a tigris tényleg keresztezhető. A ragadozók után néhány patás állat következik, mint a vadkecske és a gazella. Figyelemreméltó, hogy megkülönbözteti a krétai kecskéket a kappadókiaiaktól. A nyulakról megtudjuk, hogy képesek újra teherbe esni, mielőtt szültek volna (íme a magyarázat a nyulak legendás termékenységére... ), ráadásul a nemüket is meg tudják változtatni.

15 Az utolsó antik az első bizánci állattani író 15 Nehezen érthető, hogy a nyúl után miért éppen a teknős következik, ugyanis utána a szerző visszatér a melegvérűekhez: a mókus éppen úgy árnyékolja be magát a farkával, mint a páva (Timotheosz szerint a mókus még görög nevét is az árnyék és farok szavak összetételéből kapta). Pszeudo-Arisztotelész (Hist. Anim. IX.) alapján ő is, akárcsak Plinius (Nat. Hist ) említi a paioniai bonaszoszt ez valószínűleg az európai bölény (Bison bonasus = Bison europaeus). Az egzotikus patások sorában ismét furcsa összehasonlításokat olvashatunk, ugyanis a vadszamár kapcsán egy egészen más afrikai állatról is beszél, nevezetesen a sztruthokaméloszról, a struccról. Az orüxök felsorolásánál a Nílus-vidéki tehát az egyiptomi és a Hüdaszpész-táji tehát az indiai antilopot említi. Szerzőnk számos egzotikus állatfajról beszél, köztük talán az elefántra vonatkozó fejtegetései érdemelnek leginkább figyelmet. Röviden ír az afrikai elefántról pontosabban azt olvashatjuk nála, hogy a mórok csapdával fogják ezt az állatot. Csapongó szerkesztésmódjának köszönhetően az indiai elefántok és a sárkányok ellentétéről szóló tudósítása után megjegyzi, hogy az indusok megeszik a sárkányok szívét és máját. Az egzotikus állatok után néhány háziállattal ismerkedhetünk meg. Elsőnek a kutyáról esik szó. A pszeudo-arisztotelészi állattanból (Hist. Anim. II.6) átveszi azt a valóban helyes megfigyelést, hogy az egyébként húsevő kutyák gyomorbántalmaikat növényekkel gyógyítják. A lovakról szóló nézeteinek közlését azzal a valóban tagadhatatlan megállapítással kezdi, hogy a különböző népek különböző lófajtákat tenyésztenek. Átveszi Arisztotelésznek azt a megállapítását (Hist. Anim. VI. 14.), hogy a mén 35, a kanca 40 évig él (ez persze túlzás, hiszen a ló életkora esztendő). A lovak nemi életéről írva megállapítja, hogy a mén sose hágja meg az anyját vagy a nőstény testvérét. A szarvasmarháról szólva szót ejt a bikák tehenekért folyó harcáról. A szarvasmarhák között említi a biszónt, amelynek olyan nyelve van, mint a húsevőknek, és melyek a thrákiai Bisztonész-földön laknak. Kérdés, hogy vajon miként viszonyul a paióniai bonaszosz a bisztoniai biszonhoz? Ugyanazon faj két nevéről van szó, vagy talán az előző mégsem a bölény, hanem inkább az őstulok (Bos urus)? A részletes leírás hiánya miatt ezt nem könnyű eldönteni. Bonyolítja a kérdést, hogy az író a Bisztonész-földön élő marhafaj után az afrikai-libyiai bu-

16 16 Az egyszarvú és egyéb állatfajták baloszról szólva (ez valószínűleg a kafferbivaly: Syncerus caffer) másik bubaloszt is említ, amely az Alpok vidékén, a Rajna táján él. Minthogy ez utóbbiról a szerző azt írja, hogy fehér színű, majdnem biztosan állíthatjuk, hogy ez valóban az őstulok (Bos urus). A 30. bekezdésben az öszvérről esik szó: ezek különböző fajok keveredéséből származnak (ek diaphorón genón). Ők maguk nem szülnek, viszont hosszú ideig élnek. A szamarakról szólva megemlíti, hogy az egyiptomiak tüphósznak nevezik ezt az állatot. A szerző talán arra gondolt, hogy az egyiptomi mitológiában szerepel egy Tüphón nevű istenség, Ozirisz és Izisz ellenfele, akinek a szent állata a szamár. Részletesen ír továbbá Timotheosz a tevéről, fejtegetései a Hérodotosz történeti művében szereplő leírásokat követik, minthogy tőle származik az a vaddisznóval kapcsolatos adat is, hogy ez az állat Libüában nem fordul elő. Viszont Ailianosztól vette át azt a mesés adatot, hogy a disznó teje beteggé teszi az embert. A juhok között szó esik a libüai, a szkíta és a krétai fajtáról. Titokzatos, hogy milyen juhféle lehetett a szubosz. Ez az állat a szíriai Oppianosz Künégetikájában (kutyatenyésztésről szóló művében) is szerepel (II ), jellegzetessége pedig, hogy sárga, simaszőrű, s annyira kedveli a vizet, hogy kétéltűnek is nevezhető. A patások után a ragadozókról olvashatunk: a macskáról, a menyétről és a görényről (galé). Ezek az állatok a görög szemlélet szerint szorosan egymáshoz tartoznak, váltakozva használják ugyanazokat a szavakat a különböző fajok megnevezésére. (36) A macska. A macskáról, amelyet nálunk latin szokás szerint kattának is mondanak, azt beszélik, hogy a pardosszal való keveredésből születik Libüában. [... ] Ilyeneket mondanak egyesek az iktiszről, azaz a menyétről, melyet a mi nyelvünkön szintén macskának neveznek. Az egérről azt tudjuk meg, hogy az egyiptomi egerek nem isznak bizonyára a sivatagi körülmények között élő ugróegérre gondol Timotheosz, ezt valószínűsíti előző megjegyzése is, miszerint a nyúlnak és az egérnek egy közös faja él Libüában. Ez a meglepő kijelentés jól leírja az ugróegér megjelenését: a kis állatnak a nyúlhoz hasonlóan hosszú füle van, és ugrál. A vakondról írva az Oppianosznál is ismert Phineusz mítoszt említi, amelyben a jövendőmondó vakonddá változott:

17 Az utolsó antik az első bizánci állattani író 17 (40) A vakond vak menyét, amelyik a föld alatt kúszva megeszi a növények gyökereit, és így kiszárítja azokat. Többféle csapdával vadásznak rá. Azt mondják, hogy régen ő volt Phineusz, aki Héliosz haragja miatt vakonddá változott... A földi krokodilus (egy nagy gyíkfajta, valószínűleg a varánusz) után részletesen ír a krokodilról, melynek két fajtáját különbözteti meg, egyik az indiai Hüdaszpész folyóban, a másik a Nílusban él. Feleleveníti a Hérodotosznál is szereplő találó megfigyelést, hogy a trokhiluszmadár kiszedi ennek az állatnak a fogai közül a férgeket (II. 68.). Ez az állítás bármilyen különösen hangozzék is, igaz. A madár modern elnevezése krokodilőr (Pluvianus Aegyptius), a csérfélék családjába tartozik, és a Nílus homokpadjain sütkérező krokodilok között tanyáznak, hátukon sétálva bőrüket tisztogatják, és gyakran a hatalmas állatok tátott szájába, borotvaéles fogaik közé is bemerészkednek. Az egzotikus állatok sorában az ikhneumon (a mongúz), majd a víziló következik. Utóbbiról megtudjuk, hogy az aithiopiaiak egy gyomorbetegséget gyógyítanak a fogából készült orvosággal. Timotheosz érdeme, hogy azt is megjelöli, hol él az orrszarvú (rhinokerosz). Szerinte ez az állat a Nílus mellett ott található, ahol a folyó az Ókeanoszhoz ér. Persze ez az adat kissé homályos, ugyanis a Nílus nem ér el sem az Atlanti-, sem az Indiai-óceánig, bár kétségtelen, hogy felső folyása megközelíti az utóbbit. A ránkmaradt töredék utolsó fejezeteiben újabb, egymástól többékevésbé eltérő vadon élő fajokról olvashatunk rövid fejtegetéseket. Ilyen a lünx, azaz a hiúz, melynek két típusáról, genoszáról esik szó: a nagyobb szarvasra, a kisebb pedig nyúlra vadászik. A kaméleon és a szkinkosz két hüllő után a hippagrosz, a vadló következik, majd ismét ragadozókkal folytatja: a krokotta nevű állat fajtáiról szólva azt állítja, hogy köztük emberalakú is van... Meglepő viszont, hogy az utána következő majmok (pithekosz, szphinx) ilyen vonásairól nem esik szó. Az egzotikus állatok sorát a katoblepsz, a gnú zárja. Teljesen érthetetlen, hogy miért illeszti be a gnúról szóló fejtegetés végére azt a megjegyzést, hogy ha tűzbe vetik a szalamandrát és a szauront (a gyíkot), akkor eloltják a tüzet. A legutolsó fejezetek a hódról, a békáról és az arktomüszről (mormota) szólnak. A fejezetekbe sorolt állatokon kívül az ismert töredékekben olvashatunk még a fókáról, s más vízi állatokról. Meglepő, hogy a szerző milyen részletesen ír a fókabőrről.

18 18 Az egyszarvú és egyéb állatfajták Jelen mű keretei nem teszik lehetővé a gázai Timotheosz könyvének részletes elemzését, ám a fenti kiragadott részletek is rávilágítanak arra, hogy a szerző főleg az állatvilág érdekességeit akarta bemutatni olvasóinak, s ezért viszonylag behatóan foglalkozott az egzotikus fajokkal korabeli kifejezéssel: az oikumené, a lakott világ határvidékén élőkkel. Ezt az igényét egyébként a művének a bizánci lexikonok által idézett teljes címe is kifejezi: Peri zoón tetrapodón thérión tész par Indoisz kai Arapszi kai Aigüptioisz, kai hosza trephei Libüé. ( Azokról a négylábú vadakról, melyek az indusok, az arabok, az aithiópok vidékén élnek, s melyeket Libüa táplál ). Természetesen a szerző mindezen területekről nem gyűjthetett anyagot; mint említettük, könyve kompilatív jellegű. Bár vannak olyan adatai, melyeknek forrásait nem ismerjük, ám valószínűleg ezek sem saját megfigyeléseinek eredményei, hanem azóta megsemmisült művekből származnak. Bizonyos, hogy viszonylag sok majdnem 60 fajról beszél, ez tehát sokoldalú érdeklődésre vall, viszont az anyag csoportosításában eléggé ötletszerű. A tisztán zoológiai anyag mellett a gyógyszertörténet kutatója is találhat a munkában számos érdekes feljegyzést. Végezetül ne felejtsük el, hogy a lexikográfia tanúsága szerint még a külföldi madarakról és kígyókról is írt négy könyvből álló művet, ám ez sajnos megsemmisült.

19 2. FEJEZET Az arisztotelészi-theophrasztoszi zoológia öröksége Bizáncban A Krisztus utáni 529-es esztendő tragikus emlékezetű az európai gondolkodás, tudományos megismerés történetében. Ekkor, mint azt a krónikás Ioannész Malalasz írja, Dekiosz konzulsága idején Justinianosz császár egy Athénbe küldött rendeletében megtiltotta, hogy [ott] bárki bölcseletet tanítson. A teológus császár valószínűleg Szent Pálnak a kolosszébeli hívekhez írott figyelmeztetését tartotta szem előtt, amikor ezt a rendelkezést kigondolta. Az apostol ugyanis ebben az írásában (Kol ) Krisztus igazságát szembeállítja az olyan törekvéssel, amely az ottani híveket zsákmányul akarja ejteni a bölcselet és az emberi hagyományok üres csalása által, mégpedig a világ elemeinek segítségével (kata ta sztoikheia tu koszmu). A császári rendelet nemcsak a pogány bölcselet oktatását akadályozta meg, hanem mivel megszüntette a klasszikus görög tudománynak ezt a fellegvárát, a természettudományok terjesztése számára is súlyos következményekkel járt, hiszen az Akadémia felszámolásával az ott féltve őrzött könyvtekercsek is szétszóródtak, köztük a Természet világára vonatkozó munkák is. Így például sok más fontos művel együtt feltehetőleg ekkor veszett el vagy semmisült meg Platón unokaöccsének, Szpeuszipposznak ( Kr.e. 334.) Hüpomnémata című könyve, amely egyes utalások szerint állatrendszertani kérdésekkel is foglalkozott, továbbá ekkor tűnt el Arisztotelész (Kr.e ) Anatomai című bonctani atlasza is, amely a szerző más műveiben fellelhető hivatkozások szerint állatbonctani illusztrációkat tartalmazott.

20 20 Az egyszarvú és egyéb állatfajták Mindazonáltal az athéni Akadémián egykor tanított nagy természetvizsgálók munkássága nem semmisült meg teljesen. Az arab másolatok mellett a bizánci világban is akadt számos olyan tudós, aki szívügyének tekintette az antik klasszikusok természettudományi műveinek másolását, magyarázatát. Alexandria, amely a hellén tudomány másik nagy központja volt Athén mellett, szintén súlyos szellemi veszteségeket szenvedett el a bizánci kor elején, hiszen 389-ben megsemmisítették annak a Szarapiszszentélynek, a Szarapeionnak a könyvtárát, amelyben lévén a szentély egy gyógyító istenség kultuszközpontja valószínűleg értékes orvosi és a gyógyítás művészetéhez kapcsolódó természettudományi (orvosbotanikai, zoológiai) kéziratokat is őriztek. Az alexandriai szerzőktől tudjuk például azt is, hogy Arisztotelész említett anatómiai műve két könyvből állt. Mindazonáltal még a VI. században is működött Alexandriában olyan tudós, aki meg akarta menteni azokat az értékeket, amelyeket a nagy athéni természetvizsgáló képviselt. Ióannész Philoponoszról van szó, aki nemcsak gyakorló természettudós volt (neki köszönhető az oly fontos csillagászati mérőeszköznek, az asztrolábionnak első görög nyelvű leírása), hanem azzal is foglalkozott, hogy a Biblia tanait természettudományosan is igazolja. Hexaémeronja mellett, amely a teremtés hat napját tárgyalja, számos arisztotelészi írást magyarázott. Így többek közt a Peri gennészeosz kai phthorasz (A születésről és a pusztulásról) című művét, amely a keletkezés és az elmúlás élettani törvényszerűségeit kutatja. Ez az Arisztotelész-mű igen népszerű volt a bizánci tudomány egész története folyamán, számos kommentárt írtak hozzá. Mi lehetett az oka annak, hogy az egyébként szerény terjedelmű munka oly kedvelt volt a bizánci világban? A felvetett biológiai-filozófiai kérdések mélyen érintették az egész bizánci gondolkodás lényegét, mivel a mű természettudományos problémái teológiai szempontból is értelmezhetőek. A teremtés, keletkezés problematikája polemikus jelleget öltött a keresztény filozófusok gondolkodásában, hiszen Philoponosz a világnak a mózesi teremtéstörténetben leírt keletkezését platonista alapon igyekszik igazolni, szemben az athéni iskola kései képviselőjével, Proklosszal, aki a világ örökkévalóságát hirdette. Pál apostol fejtegetéseiből (1 Kor. 15, 24; Róm 8, 21) indul ki az a szintén központi gondolat a keresztény bizánci gondolkodásban, miszerint az elmúlás, mint a halál, a bűn

21 Az arisztotelészi-theophrasztoszizoológia öröksége Bizáncban 21 következménye. Így válik Bizáncban a klasszikus természettudományi gondolkodás keresztény morális jellegű tanok alapjává. Konstantinápoly tudósai közt is megjelentek olyanok, akik az antik természettudomány eredményeinek megőrzésén fáradoztak. Kiemelkedő szerepet játszott köztük Phótiosz ( 889), aki két alkalommal is a pátriárkai trónra került. Gazdag polemikus jellegű hittudományi munkássága mellett a világi tudományokkal is elmélyülten foglalkozott. Kiemelkedő jelentőségű munkája a Müriobiblion (Tízezer könyv) más néven Bibliothéké (Könyvtár). E mű a címe szerint: Leírás és felsorolás azokról a könyvekről, amelyeket olvastam, és amelyek kívánatos ismertetését szeretett testvérem, Tarasziosz kérte. Mindez huszonegy híján háromszáz darab. Phótiosz a könyvek tartalmi összefoglalását közli, néhány érdekesebb eredeti idézettel fűszerezve. Elsősorban olyan művekről van itt szó, amelyekhez már az ő korában sem volt könnyű hozzáférni, így nem meglepő, hogy az általa még ismert és ismertetett könyvek közül nem egy elveszett a következő századokban, és számos ókori szerző munkáját már csakis ebből a kivonatgyűjteményből ismerjük. A gyűjteményben Phótiosz széleskörű érdeklődésének megfelelően irodalom, szórakoztató regények, történeti könyvek között helyet kapott számos orvosi, természettudományi mű is. A zoológiai vonatkozású tartalmi összefoglalások közt különösképpen becsesek azok, amelyek Arisztotelész legjelesebb tanítványának, a leszboszi Ereszoszból származó Theophrasztosznak azóta elveszett írásaiból nyújtanak ízelítőt. Ezek jelentőségét növeli, hogy Theophrasztosznak inkább csak a botanikai munkássága ismert, zoológiai művei elvesztek, míg a nagy rendszerező állattani könyvei számos szövegváltozatban maradtak fenn. A Phótiosz-féle kivonatok alapján van tudomásunk Theophrasztosznak a méhekről szóló írásáról (Peri melitosz), amely a tudós botanikai és zoológiai munkásságát kapcsolja össze. A kivonat (cod. 278) alapján tudjuk, hogy a műben olvasni lehetett a méhek keletkezéséről (geneszisz), amely alapján Theophrasztosz a méhek három fajtáját különböztette meg. Megtudjuk, hogy a méhek milyen növényeket kedvelnek, ezért szó esik a tölgyről és a hársról; a tölgy egyébként otthont is teremt ezen állatoknak. Phótiosz kivonatolta Theophrasztosz összefoglaló állattani munkáját is, amelyből csak töredékek maradtak ránk, sőt néhány darab esetében Theophrasztosz szerzősége is vi-

22 22 Az egyszarvú és egyéb állatfajták tatott. Phótiosz többek között a színváltoztató állatokra vonatkozó theophrasztoszi nézeteket idézi. Ilyen állat a polip, a kaméleon, és a vadak közül pedig a rénszarvas (tarandosz). Részletes leírást olvashatunk ez utóbbi állatról, többek között azt, hogy még az agancsai is szőrösek. A munka további részeiben arról is szó van, hogy milyen okai lehetnek az állatok színváltoztató képességeinek. A bizánci uralkodók közül Kónsztantinosz Porphürogennétosz Bíborbanszületett Konstantin volt az, aki leginkább vonzódott az antik természettudomány hagyományaihoz (a X. század első felében élt császárnak a Birodalom kormányzásáról írott műve, amely gazdag földrajzi, néprajzi anyagot is tartalmaz, a magyar őstörténet legbecsesebb forrásai közé tartozik). Az uralkodó számos másolót foglalkoztatott, akik hangyaszorgalommal tanulmányozták az ókori szerzők kéziratait, s igyekeztek azokat pontosan átörökíteni, főként olymódon, hogy több, rokontémájú munkából készítettek közös cím alatt válogatást, mint például a később tárgyalandó mezőgazdasági munka, a Geoponika is. A klasszikus zoológiai ismeretek áthagyományozódása szempontjából az a válogatás a legértékesebb, amelyet a Kr.e. III II. század fordulóján működött Arisztophanész Büzantiosz műve alapján készítettek. Az alexandriai tudóskörhöz tartozó szerző összeállításának alapját Arisztotelész Peri zóón hisztoriasz című műve képezte, kiemelve abból a földi, vízi és repülő állatokra vonatkozó részeket (Szüllogé tész peri zóón hisztoriasz kherszaión, pténón te kai thalattión). A munkában mint erre alcíme is utal az említett művön kívül még a Kr.u. III. században élt, görögül író római Ailianosz, továbbá a gázai Timotheosz állattani könyvéből is találunk részleteket. A Kr.e. III. századi földrajzi író, Agatarkhidész is szerepel a szerzők közt, ő ugyanis a vizsgált területek állatvilágával is foglalkozott (Phótiosz is kivonatolta), mégpedig úgy, hogy az állatokat élőhelyeik szerint csoportosította. A XII XIII. század fordulóján a Komnénosz dinasztia uralkodásának kezdetén a császári udvar körében újra fellángolt a klasszikus görög tudományok iránti rajongás. A dinasztiaalapító császár tudós-író leányának, Anna Komnénának körében működő Mikhaél Ephesziosz alkotó energiáinak jelentős részét Arisztotelész műveinek magyarázatára fordította. A Nagy Sándor korában élő athéni tudós könyvei között Ephesziosz főként két olyanra bukkant, amelynek magyarázatát különösen nagy feladatnak tartotta. Az egyik az állatok nemződéséről szóló

23 Az arisztotelészi-theophrasztoszizoológia öröksége Bizáncban 23 Peri zóón gennészeósz (szokásos latin címén: De generatione animalium) volt, a másik pedig az állatok helyváltoztatásáról íródott Peri zóón kinészeósz (latinul: De motu animalium) címmel. Az utóbbinak az állatok mellső és hátsó végtagjairól, illetőleg azok mozgásairól szóló részben a kommentár egyik kéziratának széléhez geometrikus ábrák csatlakoznak: és alakú jelzések mutatják a mellső, illetve a hátsó lábak elmozdulásának irányát (Párizs, Nemzeti Könyvtár, cod. graec fol. 12r.). A XIII. században a latin császárságot sikeresen megsemmisítő Palaiologosz-dinasztia uralkodásának kezdetén újjászülető Bizánc a klasszikus görögség felé fordult. Ennek a sajátos humanizmusnak az első jelentős képviselője Niképhorosz Blemmüdész, aki 1260 táján Arisztotelész természettudományi műveiből készített kivonatokat, amelyekben az élővilágra vonatkozó nézeteket is közöl. Így a mozgásról és nyugalmi állapotról szóló írás: Peri kinészeósz kai eremiasz (De motu et quiete) elején szó esik a növények (phüta), a növények és az állatok közti lények (zóóphüta), továbbá az állatok (zóa) mozgásának különbségeiről (5.3.): ezek a mozgás fejlődésének különböző lépcsőfokait jelentik, ahol a harmadik szint a legmagasabb. Blemmüdész is foglalkozott a Peri gennnészeósz kai phthorasz című viszonylag rövid arisztotelészi művel, rámutatva, hogy ezeknek a fogalmaknak a lényegét nem a mozgás, hanem a változás (metabolé) jelenti. Niképhorosz Blemmüdész a nikaiai császári udvarban is tanított: II. Theodórosz Laszkarisz ( 1258) uralkodói teendői mellett a tudományok művelésére is fordított időt, s mesterét követve elmélyülten vizsgálta Arisztotelész természettudományos műveit. Az égi jelenségekről szóló munkájának Koszmiké délószisz II. könyvében az élővilágban bekövetkező változások kérdésével is foglalkozott: az ezekről szóló nézetek kifejtésében az arisztotelészi Peri gennészeósz kai phthorasz című értekezés gondolataira támaszkodott. [Arisztotelész] művésze a teljes bölcsességnek, tanácsosa a Természetnek, és csodálatos társ annak munkálataiban és mesterműveiben; olyasvalaki, aki azért küldetett le hozzánk, hogy mint a Természet dolgainak diakónusa igen nagy sikerrel, a teljes igazság szerint és nagy pontossággal hirdesse közöttünk a Természet minden egyes megnyilvánulását; úgy, ahogy éppen találtatik, és hogy milyen elvekkel van megalkotva írja Theodórosz Metokhitész ( 1332) a Hü-

24 24 Az egyszarvú és egyéb állatfajták pomnéma (Visszaemlékezések) című munkájában (Scheiber György fordítása). A sokoldalú politikus és bölcselő a XIV. századi arisztotelizmus legkiemelkedőbb egyénisége magától értetődően az athéni tudós természettudományos műveit is nagy gonddal tanulmányozta és magyarázta. A már többször idézett mű a keletkezés és az elmúlás problematikájáról az ő gondolkodásának is alappillére. A Koszmiké délószisz című írásában rámutat a keletkezés és az elmúlás ciklikus változásaira, az elmúlást mint természeti törvényt (kata phüsziologikusz logosz) vizsgálva. A bizánci tudós olyan zoológiai vonatkozású arisztotelészi művekhez is készített magyarázatokat, mint a Peri zóón kinészeósz (Az állatok mozgásáról), továbbá az állatok testrészeiről szóló Peri zóón morión (De partibus animalium). Az állatvilág klasszikus hagyományokra épülő ismerete tehát nagyon fontos volt a XIV. századi bizánci tudományban. Mindazonáltal a Palaiologosz-kor természettudománya is hangsúlyozza az ember, a halhatatlan lélekkel egyedül rendelkező földi teremtmény magasabbrendűségét az értelem nélküli lények, vagyis az állatok között, ahogy azt a késő Palaiologosz-kori udvari orvos, Ioannész Aktuariosz: Peri diagnószeósz (A diagnózisról) című könyvének egyik fejezetcíme (I.1.) is írja: Apodeixisz ek tón kata merosz idiiotétón tón alogón zóón, hoti en hémin theia úszia (kiemelés tőlem K. Z. Az értelmetlen állatok sajátságainak magyarázata testrészek szerint, ami bennünk isteni létező). Arisztotelész és Theophrasztosz műveit, köztük azokat, amelyek az állat- és növényvilágra vonatkoztak, a Bizánci Birodalom tragikus bukása (1453) utáni időkben a Konstantinápolyból elmenekült tudósok magukkal vitték, s lefordítván latin nyelvre, közkinccsé tették a nyugati világ számára. Jelzésértékű, hogy a magyar gondolkodás atyja, Apáczai Csere János alapvető művének (Magyar Enciklopédia Ultrajectum, 1665) kimunkálásához egy bizánci írónak a klasszikus élettudományi irodalomra vonatkozó fordítása nyújtott teremtő lendületet. Apáczai hangsúlyozza könyvének előszavában, hogy a különféle tudományokból magyar nyelvre történő fordításon elmélkedve eleinte megijesztette nyelvünk akkori hiányos szókincse. Elbizonytalanodott, és ezért munkáját félbe is szakította, mígnem találkozott gázai Theodórosz fordításaival, melyek Arisztotelész Historia Animaliumából és Theophrasztosz botanikai műveiből készültek. Amikor kezébe került e