Kelemen Pál É L Ő É S H O L T P A R A B O L A. K E R T É S Z I M R E : J E G Y Z Ő K Ö N Y V

Átírás

1 Kelemen Pál É L Ő É S H O L T P A R A B O L A. K E R T É S Z I M R E : J E G Y Z Ő K Ö N Y V A Jegyzőkönyv 1991-ben jelent meg először a 2000 folyóiratban. Esterházy Péter Élet és irodalom című írása két hónapra rá követte, és mindkét művet kiadták egy kötetben még ugyanebben az évben. Ez az első kiadás a Jegyzőkönyv Élet és irodalom címmel jelent meg, az Egy történet cím csak a szövegpáros második Kertész szövegének pedig összesen harmadik kiadásán szerepelt, miután németül Eine Geschichte zwei Geschichten (Egy történet két történet) címmel jelent meg a két írás, ugyancsak egy kötetben. 1 Már A nyomkereső és a Detektívtörténet című elbeszélésekben is összeütközésbe került a szövegek önéletrajzi jellege a példázatos és tanúságtevő írásmóddal. 2 A Jegyzőkönyvben is jelentkezik ez a probléma, sőt ez a szöveg kimondottan a hasonlatozó vagy parabolikus írásmód alternatíváját kínálja. Eközben persze egyúttal meg is konstruálja a hasonlatozó írásmódnak egy bizonyos fajtáját, amelynek lehetetlenségét állítja, nevezetesen egy olyan parabolikusságot, amely a hasonlatozó írásmódot a hasonlított és hasonló megfelelésének vagy azonosságának ideális állapota felől érti, és az ilyen írásmód célját ennek elérésében látja. Az ilyen irányú megközelítés mellett szól már a cím is, amely nemcsak műfaji meghatározás- 1. Vö. Kertész Imre: Jegyzőkönyv / ; Esterházy Péter: Élet és irodalom / ; Kertész Imre Esterházy Péter: Jegyzőkönyv Élet és irodalom. Budapest, Magvető Századvég, (A továbbiakban zárójelben megadott oldalszámok erre a kiadásra vonatkoznak.); Imre Kertész Péter Esterházy: Eine Geschichte zwei Geschichten. Ford. Kristin Schwamm Hans Skirecki. Salzburg Wien, Residenz, 1994; Kertész Imre: Jegyzőkönyv. In: Uő: Az angol lobogó. Budapest, Magvető, ; Kertész Imre Esterházy Péter: Egy történet. Budapest, Magvető, A Jegyzőkönyvet október 11-én Kornis Mihály előadásában tűzte műsorára a Kamra. Ehhez ld. Závada Pál: Az előttünk haladó bárányt követni. Színház. 1991/ sk.; Márton László: Író, színészkedj! Színház. 1991/ Jelen tanulmány egy Kertész Imréről szóló kézikönyv egyik fejezete (vö. Miklós Györff y Pál Kelemen: Kertész und die Seinigen. Frankfurt am Main, Peter Lang, 2008.).

2 8 8 K E L E M E N PÁ L ként érthető ahogy a Detektívtörténeté, hanem nyíltan egy jogi-közigazgatási kontextusba helyezi az önéletrajziságot, s ezzel egyenesen szembeállítja a példázatossal. 3 Ebben a tekintetben a Jegyzőkönyv közeli rokonságot mutat a Detektívtörténettel. 4 Ez utóbbi elbeszélésben is fontos szerepet játszanak az olyan feljegyző technikák, mint a fotó, a hangfelvétel vagy maga a jegyzőkönyv, és végső soron az az önéletrajz, amely súrlódásmentesen illeszkedik ezeknek a technikai médiumoknak a sorába, és amely működés közben teremti meg az önéletrajz alanyát, pontosan ahhoz a mintához igazodva, ahogy a feljegyző rendszerek protokolláló logikája az önmagukban értelmetlen történésekből végül szükségszerűen megalkotja a bűncselekményt. A Jegyzőkönyv összetett elbeszélői szerkezettel bír, amely kevésbé a kompozíció szintjén válik kézzelfoghatóvá mint a Detektívtörténet esetében, hanem azokban a szövegközi vonatkozásokban, amelyekhez a szöveg jelölt és jelöletlen idézetben és számos allúzióban folyamodik. Csak ezekre a bizonyos más szövegekre való vonatkozásokban körvonalazódik az a poétika, amelyet A nyomkereső kapcsán is az ellenparabola fogalmával lehet leírni. A következőkben néhány ilyen vonatkozás tárgyalására kerül sor, amelyek kiindulópontként szolgálhatnak egy olyan szöveg önprezentációjának a leírásához, amely egyszerre nevezi magát aláírásnak és jegyzőkönyvnek. Hogy feltárhassuk azt a kapcsolatot, amely ezt az önprezentációt a hasonlatozó szövegalakításhoz fűzi, az utazás motívumának, valamint a Mészöly Miklós Saulusára való vonatkozás értelmezése szükséges. Eközben egy rövid kitérő erejéig a törvény és szeretet Kertész szövegében is központi szerepet játszó páli fogalma a maga személyiségkonstituáló vonatkozásában kerül a látótérbe, hogy aztán végezetül a (fel)jegyzőkönyvként értett szöveg által közvetített személyiségkoncepció szembesíthetővé váljon a példázatos elbeszélésével. Amint A nyomkeresőben, úgy a Jegyzőkönyvben elbeszélt események referencializálására is vannak utalások az életmű többi részében. Mind a Gályanapló, mind a Valaki más olyan történésekről számol be, amelyeket akár az elbeszéltek valóság- 3. Ezek összekapcsolását Ottlik hajtja végre a háború utáni magyar irodalomban. 4. Ezt a rokonságot azonban nem hangsúlyozzák a Jegyzőkönyvről született értelmezések, amelyekből amúgy is sokkal több született, mint a Detektívtörténetről. A monográfi ák megfelelő fejezetein kívül vö. pl. Scheibner Tamás: Az önmagától megfosztott én. Kertész Imre: Jegyzőkönyv. Irodalomtörténet. 2003/ ; Molnár Sára: A fogolylét poétikája. In: Az értelmezés szükségessége. Tanulmányok Kertész Imréről. Szerk. Scheibner Tamás Szűts Zoltán Gábor. Budapest, L Harmattan, ; Selyem Zsuzsa: Irodalom és irodalom a mellérendelés etikája. Pannonhalmi Szemle. 2001/ ; Faragó Kornélia: Átsajátítás, teremtő másság. Híd. 1994/ ; Imre László: Jegyzőkönyv. Hitel. 1994/

3 ÉLŐ ÉS HOLT PARABOL A 8 9 alapjának is vehetünk. Beszámolnak a betegemről (9), a Wittgenstein-fordításomról (8), az éjszakai jelenésről (9) és Dali naplójáról (16). 5 Ám ezeknek az utalásoknak az értelmezésénél is az a megfigyelés lehet irányadó, amelyet Szirák Péter fogalmazott meg a Gályanaplóval kapcsolatban: Kertész»naplóregényében«a (saját) létezés megértésének kísérletei lényegében szöveginterpretációs eseményként kerülnek színre. 6 Az önéletrajzit tehát érdemes ebben az esetben a szövegiség effektusának tekinteni, az élet leképeződésének az írás médiumában, de úgy, hogy a figyelem nem ennek a leképezésnek a megfelelés értelmében vett, a sikeres referencializálhatóságban előálló igazságára összpontosít. Inkább azokra a mozzanatokra érdemes fókuszálni, amelyekben a megírt Énben leképeződő író Én úgy tapasztalja meg magát, hogy leképeződéseiben már nem rendelkezik teljes mértékben saját maga felett, miután ez a leképezés bevallottan egy külsőleges dologtól függ, s így már nem lehet az Én autentikus kifejeződése. A személyiség fogalma mint az önmaga egységessége így annak a játéktereként értelmezhető, ami nyitott az önmagaságnak az Én leképeződéseiben való megvalósulása számára, tehát egy specifi kus térbeliségként, amely jelen esetben az írás tere. Ennek a térfogalomnak a segítségével lehet számot vetni az én mindenkori leképeződéseinek a személyiség megképződése számára elengedhetetlen, ám kontrollálhatatlan a kifejezés paradigmáját meghaladó mediális feltételezettségével. A Jegyzőkönyv egyfelől egészen nyíltan vonatkozik Albert Camus A közöny című regényére, ami a tematikus egyezésen nevezetesen az anya halálán túlme- 5. Az anya haláláról és a rémálomról: Április 3 A tegnapi nap. [ ] Anyám, mint egy auschwitzi muzulmán. [ ] Április 12 Tegnapelőtt meghalt. Előtte a hirtelen megbetegedés miatt lemondott bécsi út. Influenza. Tályogos fog. A keddre virradó hajnalon különös, zaklató, fi gyelmeztető (és fenyegető) álom. A három-négy év előtti furcsa Megváltó-álmommal való párhuzam. Félreérthetetlen intelem: a Megváltó azt üzente, hogy válságban van, hogy elhanyagolt, s hogy büntetni készül engem, azaz önmagát. Vigyázni tehát, keresni a kapcsolatot a mindenek mélyén rejlő ősboldogsággal, a teremtéssel; írni, s másrészt ügyelni az engem körülvevőkre magányt keresni, sőt megteremteni azt, de lehetőleg mégsem bűnösen felszámolva mindent, ahogyan szoktad. Kertész Imre: Gályanapló. Budapest, Holnap, sk., 233. Vö. még 172. sk., 181. sk., 184. skk., 187, 195, 208. sk.; az 1989-es bécsi útról: Kertész: I. m., 200. sk.; a későbbi ösztöndíjról és a Wittgenstein-fordításról ld. Kertész Imre: Valaki más. Budapest, Magvető, skk. (A fordítás csak 1995-ben jelent meg, vö. Ludwig Wittgenstein: Észrevételek. Budapest, Atlantisz, 1995.); Dali naplójához ld. Salvador Dali: Naplómból. Ford. Jónás Csaba / (Kivonat Salvador Dali naplójának angol fordításából, vö. Salvador Dali: Journal d un génie. Paris, Editions de la Table Ronde, 1964.; Salvador Dali: Diary of a Genius. Ford. Richard Howard. London, Pan Books, 1976.) 6. Szirák Péter: Kertész Imre. Pozsony, Kalligram,

4 9 0 K E L E M E N PÁ L nően jelölt idézetekben is kézzelfoghatóvá válik. 7 Ez viszont óhatatlanul Esterházy Péter A szív segédigéi című szövegét is bevonja a szövegközi játékba, amelyben nemcsak az anya haláláról van szó, hanem az elhunyt és a halott szerepének felcserélhetőségéről is, sőt ez a szöveg ugyanahhoz a Camus-idézethez nyúl vissza, mint a Kertészé. A Jegyzőkönyv nem hivatkozik jelölten Esterházy szövegére, és az idézéstechnika is eltérő érdekeltségeket mutat. 8 Ez egyébként megfigyelhető a kimondottan a Jegyzőkönyvre vonatkozó Élet és irodalomban is. Amíg azonban Camus regényében a Meursaultról felvett jegyzőkönyv a tükör szerepét tölti be, amely olyan képet mutat, amelyben Meursault nem, illetve valaki másként ismeri fel magát, addig Kertésznél a jegyzőkönyv tematikus elemként és műfaji meghatározásként ennél összetettebb szerephez jut. Mindjárt a felütésben támpontot találhatunk ennek értelmezéshez: Az alábbi jegyzőkönyv ama másik: mindenképpen hivatalosabb, ha másfelől korántsem hitelesebb jegyzőkönyvet lesz hivatott ellenjegyezni, amely jegyzőkönyv fel- és (nyilván) nyilvántartásba vétetett bizonyos helyen, bizonyos napon és bizonyos órában, mely részleteket azonban itt mellőzhetőnek tekintjük. E jegyzőkönyv nem azért készül, mintha helyesbíteni akarnánk a tényeket, csorbítani vagy kiegészíteni őket, mintha, mondjuk, hinnénk a tények fontosságában, netalán az igazságban. Mi már semmiben sem hiszünk; hacsak igazság, hazugság iránt egyformán süketen és vakon, egyes-egyedül a gyónás erejében nem, amely a testvérévé tesz önmagunk magányának, és mintegy belesimít minket legvégső felismerésünkbe, aminek rettentő nevét egyszerre az előttünk 7. Az ember mindenképpen hibás egy kicsit. (12) Miért, mondja, miért lőtt egy földön elterülő testre? (22) A Jegyzőkönyv utolsó mondata A közöny utolsó mondatát parafrazálja (És hogy minden beteljesüljön, s kevésbé elhagyottnak érezzem magam, még csak azt kellett kívánnom, hogy síromra vagy urnámra vagy akármire, ami belőlem megmarad, ha tán nem is a rehabilitációm, de legalább a megbocsátás jeléül, egy vámos helyezzen el majd egyetlen szál virágot ) (37) Vö. Camus regényének utolsó mondatával: És hogy minden beteljesüljön, s kevésbé elhagyottnak érezzem magam, még csak azt kellett kívánnom, hogy minél több nézőm legyen az ítélet végrehajtásakor, s hogy a gyűlölet ordításával fogadjanak, ha meglátnak. Albert Camus: Közöny. Ford. Gyergyai Albert. In: Albert Camus regényei. Budapest, Európa, Az idézet Az ember mindenképpen hibás egy kicsit. egyben önidézet is. Vö. Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért. Budapest, Magvető, Bár a Camus-től vett idézet ( Az ember mindenképpen hibás egy kicsit. ) Esterházy szövegében mindjárt a felütésben szerepel, A szív segédigéinek elsődleges pretextusát Peter Handke Vágy nélkül boldogtalan című regénye képezi. Vö. Kulcsár Szabó Ernő: Esterházy Péter. Kalligram, Bratislava, , 165. skk., 171. skk.

5 ÉLŐ ÉS HOLT PARABOL A 9 1 szaladó báránnyá változtatja, amelyet csak most ébredünk rá már réges-rég követünk; s ezúttal, ha következetességünkből jottányit sem engedünk, tán utol is érhetjük. 9 (7) A Jegyzőkönyv cím a fentiek értelmében egy tartalmi elemet nevez meg, amelyről az elbeszélés szól, de éppúgy azt a műfajt is meghatározza, amelybe az egész elbeszélés tartozni akar. Ez az elbeszélés, amint az idézett részből kiderül, jegyzőkönyvnek nevezi magát, és mint ilyen akarja egyben egy aláírás funkcióját betölteni. Azaz arra a helyére akar beíródni az elbeszélt, de alá nem írt azaz az érintett által nem hitelesített jegyzőkönyvnek, amely az elbeszélt történetben üresen marad. Így akarja az elbeszélés ezt az üres helyet utólag kitölteni, hogy ezzel betöltse azt a funkciót, amelyet eredetileg az elbeszélésben felvett jegyzőkönyvnek szántak. Az elbeszélés mint beszédcselekvés azzal az igénnyel lép fel, hogy hitelesítés, azaz tanúsítvány legyen, de nem annak a hitelesítése, amit az elbeszélt protokollban rögzítettek ez esetben a történetet pontosabban beszélné el vagy helyesbítené, hanem inkább amellett szeretne tanúságot tenni, hogy nem volt lehetséges hitelesíteni azt: az elbeszélés mint aktus számára ez az egyetlen funkció maradt. Az elbeszélő nem arra törekszik, hogy egy hitelesebb történetet meséljen el, hogy ezáltal egy ugyan feljegyzett, de hamis történetet helyesbítsen, és ezért a helyesbítésért önmagával mint névvel, mint ellenjegyzéssel vállaljon felelősséget. Ez a második jegyzőkönyv inkább csupán az első ismétlése lesz, mégpedig abban az értelemben, hogy elbeszéli azt, ami nem valósulhatott meg. Saját valóságának eredete az elbeszélt kudarcban rejlik; ennek következtében mint elbeszélés nem annak a személynek az önkifejezéseként érti magát, akivel az elbeszélt események megtörténtek. Ez az elbeszélő aktus, amelyikben az elbeszélés ( jegyzőkönyv ) és annak a személynek a neve ( ellenjegyzés ), akivel az események megtörténtek, egybeeshet, ismétléssé válik, nevezetesen egy jegyzőkönyv jegyzőkönyvévé, amely arra ítéltetett, hogy egy ilyen egybeesés lehetetlenségéről számoljon be. És ezt az ismétlést a szöveg a gyónás beszédszituációjával azonosítja. A gyónás ezek szerint éppen az a beszédaktus, amelyben ez a lehetetlenség jut kifejezésre. Emellett szól a testvérévé tesz önmagunk magányának megfogalmazás, amelyben az Én megkettőzése a testvér képében annak az ismétlésnek az effektusaként értelmezhető, amely egy protokollról felvett protokoll szerkezetében rejlik. 9. Hogy ebben a részben egy név alaköltéséről van szó, pontosabban ahogyan még Mészöly Saulusával kapcsolatban megmutatásra vár arról, hogy a név egy alak képévé válik a gyónás ereje által, a következő fejtegetések számára alapvető jelentőséggel bír.

6 9 2 K E L E M E N PÁ L Ezen a ponton kell az értelmezésbe bevonni, hogy a gyónás tulajdonképpen egy második műfaji meghatározás, amely eredeti vallási funkciója szerint a bűnbocsánat elnyerésének előfeltétele, ehelyütt a vallomás önéletrajzi funkcióját jelöli, egy olyan vallomásét, amely a gyónás szekularizálódott formájaként Rousseau óta uralja a modern önéletrajzi diskurzust. 10 Három érv is szól emellett. Egyrészt az, hogy az ima mind a Sorstalanságban, mind a Kaddis a meg nem született gyermekértben ez utóbbi esetében különösen jelentésteli módon, hiszen a cím az ima műfajába sorolja a szöveget értelmetlen mormolás -ként jelenik meg, amelynek értelmetlensége abban áll, hogy nem képes összekapcsolni hangot és képet. 11 Másrészt az, hogy a modern önéletrajzi szituációban a megítéltetés fogalma eltávolodik az eszkatológiai diskurzusban használt jelentéstől, és a jogi diskurzusban használt felé közelít, Kertésznél pedig ez utóbbi diskurzus, a törvény diskurzusa válik az elbeszélés egyik központi elemévé. Harmadrészt az, hogy a testérévé válása önmagunk magányának megfogalmazás a feljegyző és a feljegyzett Én kettőségére utal, ám azzal a megelőlegezett bizonyossággal, hogy a kettő sohasem felelhet meg egymásnak, hiszen a vérrokoni kapcsolat nem közösséget teremt, hanem csak a magányosság állapotában való rokonságot jelzi. Már Rousseau-nál is arról volt szó, hogy az önmagáról kialakított képét fedésbe hozza a róla másokban élő, állítólagosan torz képpel abban a magáról felvázolt irodalmi önarcképben, 12 amelynek itt az eredetiség értelmében veendő igazságát úgy garantálja a szerző neve, 10. Rousseau elvárja olvasóitól, hogy szövegét úgy fogadják, ahogy a pap gyóntatja a bűnöst. [ ] Nem egy mű szerzőjeként keresi az elismerést, hanem személyként. Mindez őrültségnek tűnik hiszen a hallgatók és olvasók nem foglalhatják el az emberek szívébe belelátó Isten helyét, de éppen ez az őrület vezet el Rousseau önéletrajzi projektumának a közepébe. Peter Bürger: Das Verschwinden des Subjekts. Frankfurt am Main, Suhrkamp, A bensőségesség szekularizálódásához és a gyónás beszédszituációinak ebből következő változásához ld. Hans Sanders: Das Subjekt der Moderne. Tübingen, Niemeyer, A 18. század új történeti gondolkodása és az önmagát immár embertársai előtt igazolni kényszerülő embernek a megjelenése közötti további összefüggésekhez ld. Odo Marquard: A megváltott és a fölmentett ember a 18. század fi lozófi ájában. Ford. Mesterházy Miklós. In: Uő: Az egyetemes történelem és más mesék. Budapest, Atlantisz, Vö. Kertész Imre: Sorstalanság. Budapest, Századvég, ; Kertész: Kaddis a meg nem született gyermekért, Az irodalmi önarckép műfajához és ennek Rousseau önéletrajzi vállalkozására gyakorolt hatásához ld. Georg Misch: Geschichte der Autobiographie. 4/2. k. Frankfurt am Main, Schulte-Bulmke, 1969, , 836., 840. Vö. még Arthur Franz: Die literarische Porträtzeichnung in Goethes Dichtung und Wahrheit und in Rousseaus Confessions. DVjs. 1928/

7 ÉLŐ ÉS HOLT PARABOL A 9 3 mint a szignó a festett önarcképeken. Kertész szövege ehhez a hagyományhoz kapcsolódik, amennyiben az elbeszélő a gyónás performatív ereje által az elbeszélés eredményeképp elérhetőnek tartja azt az átváltozást, amikor is a legvégső felismerés rettentő neve az előttünk szaladó báránnyá változik. A névnek, a fentiek értelmében az elbeszélő aláírásának formájában rendelkezésre álló névnek tehát a bárány képében kellene megjelennie. Ennek során az aláíró önismerete akinek aláírás-elbeszélésében egyben saját személye garantálja az elbeszéltek hitelességét a gyónás ereje által egy képben teljesülne be: a Megváltó szimbólumában ismerné magát fel, tehát az a felcserélhetőség állna be megismerő és megismert között, amelyről a Gályanaplóban is szó esik, és amelyet A nyomkereső látomásos jelenetéből is ismerünk, továbbá amely az elbeszélőt testvérévé teszi saját magányának. A személyiség mint személylét ennek során a képpé válás az Én önmaga számára való közvetlenség elérésének folyamataként jelenik meg. Olyan folyamatként, amelyben a név képbe való átváltozásának virtuális tere ami az elérni szándékozott önismerettel együtt a jegyzőkönyv hitelesítését, tehát a múlt autentikus rekonstrukcióját is magával hozza egy tükrös képi szerkezetnek mutatkozik, azaz az (alá)írás és a kép közötti közvetítés felszámolódik az egyik közvetítendő fél, nevezetesen a kép javára. Emellett az értelmezési lehetőség mellett tehát a Krisztust szimbolizáló bárány és a név posztulált felcserélhetősége mellett szól a Gályanaplóból már idézett szöveghely: [ ] a Megváltó azt üzente, hogy válságban van, hogy elhanyagolt, s hogy büntetni készül engem, azaz önmagát. Ez a felcserélhetőség képezi az alapját A nyomkereső említett apokaliptikus jelenetének is, amelyben kialakul a színről-színre -helyzet a küldött és Dürer között, aki saját fametszetei mint egyfajta díszlet előtt abban az alakban jelenik meg, amelyben egyik önarcképén festette meg magát, méghozzá Imitatio Christiként. A küldött úgy pillantja meg magát, illetve lesz tudatában önmagának, mintha tükör előtt állna. Nemcsak magát ismeri fel a másikban, tehát Dürer alakjában, hanem magát az előtte feltáruló látványt nyújtó tükröt (a médiumot) is látja, amennyiben felidézi magában a konkrét festményt. Ábrázolt és ábrázolás transzparenssé válik egymás számára. Ez egy önmagában zárt képi konstrukció, Nietzschével szólva az Én önmaga számára való apollóni közvetítésének megvalósulása. Emellett az értelmezés mellett szól továbbá, hogy az elbeszélő a szöveg végén halott -nak látja, és a törvény áldozataként ismeri fel magát. Utazása tehát bár földrajzi célját nem éri el az Én utazása önmaga felé, amely önismerethez vezet, ám ami itt azt jelenti, hogy az önismeret mint önmagáról alkotott kép lehetetlenségének ismeretéhez vezet: Ezen a ponton feleszmélek. Újra Tatabányánál járunk. Ezenközben én is bejártam uta-

8 9 4 K E L E M E N PÁ L mat: íme, értem az életemet. 13 (37) Ám a megértés pillanata egyben az öngyilkosságé is. Az önéletrajzi elem ilyen destrukciója már jelen van a Detektívtörténetben is, ahol még Martens önéletrajzi írása sem képes kivonni magát a hatalmi gépezet mindenre kiterjedő logika szerint protokolláló feljegyzőrendszerének a hatóköréből. A rögzítésnek ezek a zaj közvetlen feljegyzésére képes, önállósuló gépezetei beleértve a jegyzőkönyv felvételét és általában az írásbeli rögzítést a személy egészének megjelenését mint az Én képének az Én írásba foglalása során történő előállítását amint azt a nevelődés hagyományos fogalma implikálja annak a valóságnak az általuk zajló előállításának az effektusaként leplezik le, amely valóságon minden értelmezés csak erőszakot tehet, és az élet szükségszerű elpusztításához vezet. Paradox, ám Kertész prózájára annál inkább jellemző helyzet áll elő: a második jegyzőkönyv, amely maga az elbeszélés szövege, abban a pillanatban felelne meg az első jegyzőkönyv meg nem valósulásának, azaz az aláírás hiányának és ezzel a történések hiányzó tanúsításának, amikor ő maga a felismerés nevének a bárány képébe való átváltozásában megvalósulna. A nevet és a képet tehát a gyónás erejének kell fedésbe hoznia, illetőleg neki kell elérnie a név képpé változását. Ez a performativitás ennek a maradéktalan átváltozásnak a feltételezett lehetőségéből ered, abból az ígéretből, amely egyben annak tán beváltható ígérete, hogy az elbeszélés narratív szekvenciája képes megjeleníteni az aláírás punktualitását. Ez a performativitás amely nem csak ezt, hanem minden beszédcselekvést egyáltalán tulajdonképpeni cselekedet- 13. Amikor az elbeszélő először pillantja meg Tatabányát, Nietzschét idézi: die Wüste wächst (17). Másodszor akkor pillantja meg a várost, amikor megérti életét, és magát halottnak mondja mintegy elismerve, hogy az önmegértés csak önmaga saját maga számára integrálhatatlan idegenségének protokollálásában merülhet ki. Nietzsche versében az ember önmaga számára való idegenségének megszüntethetetlenségeként, azaz önmaga saját maga általi bekebelezésének lehetetlenségeként fogalmazza ezt meg, Maurice Blanchot-val szólva folyamatos meghalásként. Ezért nem lehet az emberi élet az ember saját élete, hanem csak az állandó rágásként értett halál élete, miközben a rágás mint a halál élete a külsőlegességnek azt az állapotát jelenti, amelyben az ember egyszerre rejti magában a sivatagot, és az ember maga a sivatag, amely elnyel : Die Wüste wächst: weh dem, der Wüsten birgt / Stein knirscht an Stein, die Wüste schlingt und würgt. / Der ungeheure Tod blickt glühend braun / und kaut, sein Leben ist sein Kaun / Vergiss nicht, Mensch, den Wollust ausgeloht: / du bist der Stein, die Wüste, bist der Tod (A sivatag nő: jaj annak, aki sivatagokat rejt / Kő csikordul kövön, a sivatag elnyel és és fojtogat. / A szörnyű halál izzó barnán pillant / és rág, a rágás az élete / Ne feledd, ember, a kéj ellobbant: / te vagy a kő, a sivatag, a halál ) Friedrich Nietzsche: Dionysos Dithyramben. In: Uő: Sämtliche Werke. 6. k. Szerk. G. Colli M. Montinari, Berlin New York, Dtv de Gruyter, Vö. még. A sivárság egyre nő: sivárságok bújtatója, jaj neked! Friedrich Nietzsche: Így szólott Zarathustra. Ford. Kurdi Imre. Budapest, Osiris Gond-Cura Alapítvány,

9 ÉLŐ ÉS HOLT PARABOL A 9 5 té tesz az ellenjegyzés aktusát az elbeszélés aktusában reprezentálná, pontosabban benne jelenlevőként megtartaná. Ez pedig a szinguláris esemény megismételhetőségének ígéretét tartalmazza, amelyet mint olyat az aláírás jelöl, és amely csak ezzel az aláírással válik egyáltalán eseménnyé. Egyfelől az aláírás aktusa a par excellence aktus, másfelől az aláírás egy ígéret (emlékeztető) jele, egy mostságé, ahogy Derrida fogalmaz. 14 Az aktus mostja és a mostság (mint az aktus identikus megismétlésének a lehetősége) közötti viszony tartalmazza az aktusban rejlő ígéretet, hogy az tiszta formává transzcendálja magát, nevezetesen, hogy önmaga kontextusává váljon azzá a szituációvá, amelyben megvalósul, akárcsak jelen esetben az elbeszélés szövege az aláírásé. Az elbeszélt jegyzőkönyv esetében hiányzik a mostságnak ez a transzcendentális formája, amelyben az esemény szingularitása véglegesen rögzülhetne, és amelyben az esemény valami egyértelműen hozzáférhető múlttá válhatna, de a második az elbeszélő jegyzőkönyv kísérletet tesz arra, hogy ezt helyreállítsa. Vissza is nyeri ezt, csak éppen negatív módon. Az elbeszélt esemény ugyan jelen van az elbeszélésben, de úgy, hogy az elbeszélés ennek a jelenlétnek az elvi lehetetlenségéről szól. Az elbeszélés ennek következtében nem lehet más, mint az elbeszélt esemény jegyzőkönyve, tehát egy jegyzőkönyv felvételéről szóló jegyzőkönyv, hiszen mindkettő részesül a jegyzőkönyvbe felvenni vagy elbeszélni kívánt esemény, más szóval az utolérendő bárány mindkettő számára ugyanazon a módon jelenlevő hozzáférhetetlenségéből. Ebben a tekintetben válik a jegyzőkönyv mint műfaji meghatározás ellenparabolává, feltéve, hogy a parabolát olyasvalaminek tekintjük, amely a példa szerkezetével bír, és amely éppen abból ered, hogy nem tételez egy ilyen jelenlétet. Más szóval nem abból a feltételezésből indul ki, hogy a kép meg tudja jeleníteni a mostságot mint olyat, vagy a személyiségre vonatkoztatva, az önmagáról kialakított kép teljes mértékben ki tudja tölteni az Én leképeződéseinek terét vagy médiumát Vö. Jacques Derrida: Signatur, Ereignis, Kontext. Ford. Donald Watts Tuckwiller. In: Uő: Randgänge der Philosophie. Wien, Passagen, Derrida a performativitásnak ennek a tételezésnek a puszta kritikáján túlmutató elméletét vázolja fel Az archívum kínzó vágyában, ahol ennek a tételezésnek a tarthatatlanságát, amelyet az aláírás teljesítményének tulajdonít, afelől világítja meg, hogy lehetetlen a lenyomat és a lenyomat helyének identikussága. De már a korábbi Schibbolethben is ebből a szempontból értelmezte a dátumot, amelynek működésmódját a példa fogalmának segítségével értelmezte. Vö. Jacques Derrida: Az archívum kínzó vágya. Ford. Bereczki Péter. In: Jacques Derrida Wolfgang Ernst: Az archívum kínzó vágya Archívumok morajlása. Budapest, Kijárat, skk. Vö. még Jacques Derrida: Schibboleth. Ford. Wolfgang Sebastian Baur. Wien, Passagen, sk.

10 9 6 K E L E M E N PÁ L A bárány képe, amelyben az elbeszélés aktusának még ha csak a fentebb vázolt paradox módon is az elbeszélő törekvése szerint be kellene teljesülnie, további lehetséges intertextusok felé nyitja meg a szöveget. Ezúttal kevésbé a referencia megkettőzéséről van szó, mint A nyomkeresőben, ahol a Jelenések Könyvére, a bárány megjelenésére, 16 valamint Dürer ezt ábrázoló A szentek éneke című fametszetére tett utalás révén egyszerre működnek a szöveges és a képi referenciák. Első pillantásra még az elveszett bárányról, valamint a tékozló fiúról, s általuk a tevékeny szeretetről szóló példabeszédek is lehetséges mintának tűnnek. 17 Miután azonban a szeretet a Jegyzőkönyvben az elbeszélő visszatérő szófordulatában nincs bennem szeretet (15. sk., 26), és ennek parafrázisaiban, mint [e]bben az emberben nincs szeretet (17) vagy [e]bben a vámosban nem volt szeretet (22) közvetlenül válik témává, egy másik már A nyomkereső által is használt pretextus válik igazán fontossá, nevezetesen Szent Pálnak a korintusiaknak írt első levele, amelyben ezt olvashatjuk: Szóljak bár ez emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, olyan vagyok, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. 18 Kertész szövege a szeretet fogalmát a megértés fogalma által kontextualizálja, amikor az elbeszélő megjegyzi, hogy az egyetlen ember, akivel útja során találkozott, és azt feltételezte, hogy van benne szeretet ( ebben a tisztben van szeretet ), érteni látszik, amit mondok (34). Ha továbbra is szem előtt tartjuk, hogy az elbeszélés és az önértés sikerének abban kell állnia, hogy a legvégső felismerés nevének a gyónás ereje által a bárány képévé kell változnia, akkor egy ezzel közeli rokonságban levő másik szöveg is lehetséges intertextusként kerül a látótérbe. Mivel tematikus szinten egy célirányos cselekvéssel még ha kudarcba is fulladt bécsi úttal van dolgunk, fennáll annak is a lehetősége, hogy ezt az utazást a név képpé válásának allegóriájaként értsük. Így válik lehetségessé, hogy már a tematika szintjén is Mészöly Miklós Saulusát is tekintetbe vegyük Kertész szövegének pretextusaként. Hiszen abban is egy útról van szó, amely nem fejeződhetett be akként, amiként megkezdték, nevezetesen a keresztények üldözéseként. Mégis Saulus élettörténetének beteljesüléséről beszélhetünk egy saját életén belüli beteljesülésről, és nem egy az életen kívüliként felfogott halálban bekövetkezőről, sőt az elbeszélt történetéről is, de csak ha szem előtt tartjuk azt a paradox szerkezetet, amely Kertész szövegének is sajátja: Saulus élettörténetének elbeszélése akkor sikeres (akkor éri el célját), 16. Jel 14,1. A Bibliát a következő kiadás alapján idézem: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján. Budapest, Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, Lk 15, Kor 13,1. Az elbeszélőnek ez az idézete szintén működik önidézetként is. Vö. Kertész: I. m., 16.

11 ÉLŐ ÉS HOLT PARABOL A 9 7 amikor megfelelőképp számol be a damaszkuszi út sikertelenségéről, azaz megfelelőképp jeleníti meg azt. A damaszkuszi út vége, azaz az elbeszélendő sikertelenség Saulus számára az a jelenés, amely három napra megvakította, de olymód, hogy a bibliai történettől eltérően Saulust nem egy alaktalan fény vakítja el, és nem egy hangot hall, hanem az okozza a vakságát, hogy az elveszett bárány képe beleég, pontosabban bevésődik a szemébe. 19 Az elbeszélendő kudarc tehát mindkét szövegben megvilágosodássá változik. Kertésznél ez a megvilágosodás abban jut kifejezésre, hogy az adott helyen az Istenek alkonyából származó idézet áll, mégpedig az, ahol hallhatóvá válik a halál morajlása, 20 Mészölynél pedig a bárány képének néma látványában. Az elbeszélés aktusának mindkét esetben egy egyszeri eseményt kell jelenlevővé tennie, ám két teljesen különböző perspektívából. Mészöly regénye a parabola hagyományára nyúl vissza, és a megvilágosodás eseményét nem az élet lezárásaként látja, azaz egy olyan végpont elérésének, amely az életen kívül esik, és akárhányszor ismétlődjék is, mindig csak egyetlen perspektívát kínál az élet egészének megértésére. Ebben az esetben inkább az élet új életté való átváltozásáról van szó, pontosabban egy páli értelemben vett eszkatológiai eseményről: az életnek az élettörténeten belüli végpontjaként értett, megvilágosodás általi beteljesedéséről, amely lényegében azon a belátáson alapul, hogy a saját élettörténetként értett élet maga a par excellence megértendő dolog, és mint ilyen, mindig nyitott az újraértésre, ennek végrehajtása azonban nem áll az ember hatalmában. 21 Isten tulajdonképpeni adománya, amely a jelenésben megnyilatkozik, az, hogy Isten világossá teszi, hogy egyedül az ő számára fenntartott, hogy olyan perspektívából nézhessen az emberi életre, amely azt a maga egészében képes befogni. Másképp fogalmazva és ez kapcsolja össze a teológiai és szubjektumelméleti problémát az irodalmival Paulus annak a mostságnak az illúziójától szabadul meg, amelyet az elfogandó másik alakjában üldözött, és amelyben elvileg önmagával azonos 19. Vö. Mészöly Miklós: Saulus. Budapest, Magvető, , Mindent, mindent, / mindent értek, / mindent átlátok már! / Hollóid szárnyát hallom suhogni (28, 37) Vö. Értem terveidet, / Mindent, mindent értek, / semmit sem tiltasz már! / Hollóid szárnyát zúgni hallom, / a régen sejtett rossz hírt / ővelük küldöm el én. / Békülj s gyászolj, te isten! Richard Wagner: A Nibelung gyűrűje. Ford. Blum Tamás. Budapest, Wagner Ring Alapítvány, Ezzel új értelemben fedezték fel az ember történetiségét nevezetesen nem a történelemtől való függőségét, hanem a tényt, hogy minden embernek megvan a maga története, amelyben meg kell valósítania igaz lényegét. A történelem értelme nem az idők végezetével teljesül be, hanem mindig most az ember életében, ha megragadja Isten Jézus Krisztusban megjelent kegyelmét, és ezáltal új emberré válik. Rudolf Bultmann: Das Verständnis der Geschichte im Griechentum und im Christentum. In: Uő: Glauben und Verstehen. 4. k. Tübingen, Mohr,

12 9 8 K E L E M E N PÁ L lehetne, sőt amellyel még a törvényt is betöltené, hiszen annak nevében indult útnak. Mindez azt jelenti, hogy a személylét megtapasztalásának a lehetősége (önmaga megértésének a szerkezete) Paulusnál már nem áll ellentétben a történeti tapasztalattal, nem azon kívüliként jelenik meg. 22 Mindeközben szembetűnő, ahogy Mészöly leleplezi a nem így felfogott személylét konstrukciójában rejlő erőszakot mint az Én másikának a foglyul ejtését, és összefüggésbe hozza ezt a törvény alkalmazásában rejlő erőszakkal. Ha szem előtt tartjuk Derrida fent vázolt megfontolásait a mostságról, azt mondhatjuk, hogy Mészöly regénye és Kertész elbeszélése is ehhez a páli problémához kapcsolódik, amennyiben irodalmi problémává teszik. Az élet betöltésének az ember számára rendelkezésre nem álló pillanatát (az új élet kezdetét), amelyben az ember személyként tapasztalja meg magát tehát az élete egészként tárul fel előtte ezek a szövegek a személyiség mediális konstitúciójának kontrollálhatatlan mozzanataként mutatják fel, mégpedig Walter Benjaminnal szólva a kép olvashatóságaként. 23 E vonatkozásban kerül a parabolikus írásmód a jelen értelmezés látóterébe. Kertész elbeszélése a [h]alott vagyok (37) mondattal, valamint az induló pályaudvarra való visszatéréssel éppen a vázolt páli hagyomány folytathatóságának lehetetlenségéből veszi a kiindulópontját, miközben úgymond allegoretikus írásmódot használ, amely viszont s csak ettől válik ellenparabolává nem valósulhat meg a parabolikus írásmódra való vonatkozás nélkül, hanem lényege szerint ráutalt. Kertész szövege erre az írásmódra vonatkozik, és olyasvalamit tesz láthatóvá benne, amely e vonatkozás nélkül láthatatlan maradt volna a parabolában, ami nem más, mint az általa implicit módon folytatott mediális diskurzus. Hogy ezt a láthatóvá tételt tetten érjük, szükségesnek tűnik egy további, szintén igencsak vázlatos kitérőt tenni a törvény és a szeretet páli viszonyáról, hogy kiderüljön, milyen szerepet játszanak ezek a fogalmak az irodalmi parabola műfajának mészölyi konkretizációjában. Csak ezáltal értelmezhető Kertész szövegének Mészöly regényére való konkrét vonatkozása a parabolikus írásmód egy bizonyos hagyományára való általános vonatkozásként. Amint arra A nyomkereső kapcsán is utalni lehet, Pálnál a szeretet egyik teljesítménye, hogy képes elérni, hogy a beszédben a beszélő hangja feloldódhat a jelen- 22. Nagy vonalakban ez Paulusnál az élet és a történelem viszonyának alapja, más szóval az ember személyi dimenziójának amelynek konstitúciója az önmaga meghaladásaként értett szeretetben gyökerezik és történeti dimenziójának, azaz annak a képességnek, hogy önmagát is történeti reflexió tárgyává tegye. Vö. Rudolf Bultmann: Történelem és eszkatológia. Ford. Bánki Dezső. Budapest, Atlantisz, Vö. Walter Benjamin: Gesammelte Schriften. 6/1. k. Szerk. Rolf Tiedemann. Frankfurt am Main, Suhrkamp,

13 ÉLŐ ÉS HOLT PARABOL A 9 9 tésben, pontosan úgy, ahogy a hangszerek hangja is jellé változhat át, miközben elhagyhatják idegen anyagiságukat. Pontosabban a szeretet birtoklása amint ez nála szó szerint áll még önmagában nem egy efféle átváltozás ígéretének a beváltása, hanem ez a birtoklás ezen átváltozás lehetőségének a birtoklása. A lehetőség birtoklásaként viszont különleges birtoklás, hiszen nem jelenthet tulajdonlást vagy rendelkezést amely a lehetőség természetéből fakadóan is lehetetlen volna, mintha csak a beszélő akaratától függne, hogy teljesen érthetően fejezze ki magát, vagy testhez kötött hangját beszédhanggá változtassa át, mégpedig egy minden zaj nélküli, tökéletesen jelszerűvé. A szeretet tehát az a lehetőség, hogy beálljon a beszéd egyértelműsége, és megszűnjön mind a beszélő, mind a hallgató idegensége. A szeretet tehát eleve a megértés és a megértetés kontextusában áll, a lehetőség birtoklásaként azonban mégsem az idegenség vagy anyagiság teljes meghaladására való törekvés jegyében áll. (Ez jelentené a tulajdonlásként értett birtoklást, Saulus esetében pedig a sikeres elfogásba torkolló keresést, mint a törvény végrehajtását.) Sokkal inkább egyáltalán azt célozza ha ebben az esetben egyáltalán beszélhetünk célszerűségről, hogy megmaradjon egyfajta nem foglyul ejtő megértés lehetősége, azaz továbbra is fennálljon egy megértő Én-Te viszony. A megértés lehetőségének ez a fenntartása nem lehet a szeretet célja mint egyfajta előállítás, hiszen megérteni annyit tesz, valamit megérteni, mégpedig másképp, mint addig; a megértést mindig mint egy önmagától különbözőt tapasztalhatjuk meg. A szeretet (agapé) tehát egyszerre az Én és a Te összetartozásának különös értelmezése, amely egyben lehetővé teszi a megértést, nélküle azonban nem, sőt csak rajta keresztül megtapasztalható. 24 Mindeközben a szeretet nem öncél amelynek lehetősége az erósz mint a szubjektum önmagára irányuló fokozásának esetében fennáll, hiszen puszta lehetőségként nem lehet reflexív. Lehetőségként minden pillanatban megköveteli, hogy döntést hozzunk mellette, miáltal azonban nem ő maga mint szeretet lesz megtapasztalható, hanem csak a megjelenése, a másikkal szembeni szerető cselekvés. A szeretet Bultmann értelmezését követve Pál szerint nem valaminek a megvalósítása, és így nem lehet önmegvalósítás sem. Inkább a megértő egymássallétnek az a mozzanata, amelyben az Én a Másikkal való találkozás során egy konkrét, az Én által uralhatatlan élethelyzetben úgy szembesül a vele szembekerülő Másik idegenségével, hogy a kontingens idegen megértett Másikká való átváltoztatása a megértés aktusában (mint szerető cselekvésben) nem vezethető le a szembesülő Én önértésének addigi szerkezeté- 24. Itt és a következőkben Bultmann vonatkozó tanulmányára támaszkodom. Vö. Rudolf Bultmann: Das christliche Gebot der Nächstenliebe. In: Uő: Glauben und Verstehen. 1. k. Tübingen, Mohr,

14 1 0 0 K E L E M E N PÁ L ből, hanem ez az átváltozás az Én önmeghaladásaként tehát önmaga odaadásában megy végbe, ami számára éppoly kevéssé kontrollálható, mint a találkozás hogyanja. Abban, hogy Pál a szeretetet tizenöt igével a szeretet tevékenységeként negatív módon írja le tehát elmondja, mi nem szeretet 25, annak kifejeződését sejthetjük, hogy ez a szeretet távolabb áll valamifajta általánosan megtapasztalható emberbaráti szeretettől, és kizárólag meghatározott cselekedetekben, egy meghatározott Másikkal szembeni helyzetben hat és válik megtapasztalhatóvá. Ha a páli szeretetet úgy szemléljük, mint ami lehetővé teszi a megértést, és az benne valósul meg, akkor leginkább az applikáció hermeneutikai mozzanatához látszik közel állni, amely az élet megnyilvánulásaként vagy végrehajtásaként mint olyan sosem lehet a megértő reflexió tárgya, ám nélküle egyáltalán nem is létezhet megértés. Nem segítheti az életet annak olyan önmagára való vonatkozásához, amelyet egyfajta célként állítana elő, és amelyben az élet önmaga számára közvetlenné válhat. A szeretet applikációkénti megragadásával közelebb jutunk a szeretet és a törvény viszonyához is, hiszen köztudott, hogy a törvény csak az alkalmazásában él. Élet és törvény a Jegyzőkönyvben is szoros összefüggésbe kerül egymással: Az élet, lám, utánozza a művészetet, de csakis az olyan művészetet, amely az életet vagyis a törvényt utánozza. 26 (32) Hogy leírhassuk, miért tartja magát az elbeszélő a Jegyzőkönyvben a törvény áldozatának, és megfejthessük, mi állhat a hátterében annak, hogy a törvényt rögtön az élettel azonosítja, érdemes annál a kritikánál elidőzni, amellyel Nietzsche illette a páli gondolatot, mely szerint a törvény teljesítése tehát a szeretet. 27 Nietzsche szerint a páli fordulat hátterében az áll, hogy Pál rájön, nem szabadulhat attól a kíntól, amely a törvény betartásának, (be)teljesítésének a lehetetlenségéből fakad, ha a törvénynek az a felfogása marad uralkodó, hogy alkalmazása során elvileg minden konkrét élethelyzet a törvény szövegének általános értelme alá szubszumálható. Pál Nietzsche szerint ezt egyszerűen az ellenkezőjébe fordítja: az írásnak a hatalmát az élet hatalmába, a törvény hatalmát az alkalmazás, az applikáció hatalmába, amely az írást éppoly kiszolgáltatottá teszi az életnek, amint azelőtt az élet volt az írásnak. A szeretet te Kor 13, A mondat szintén jelöletlen idézet és Oscar Wilde híres maximáját parafrazeálja: Akármilyen paradoxnak hangzik is és a paradox mindig veszedelmes, azért mégis csak igaz, hogy az élet sokkal inkább utánozza a művészetet, mint a művészet az életet. Wilde Oszkár: A hazugság hanyatlása. Elmélkedés. In: Uő: A kritikus mint művész. Tanulmányok. Ford. Benedek Marcell. Budapest, Franklin-Társulat, Vö. még Márai Sándor: Napló Budapest, Helikon, Róm 13,10.

15 ÉLŐ ÉS HOLT PARABOL A hát annyiban a törvény teljesítése vagy betöltése, amennyiben az írással szemben az életet, a konkrét élethelyzeteket és a totális alkalmazhatóságot jelenti. Ez pedig Nietzsche értelmezésében nem más, mint a törvény megsemmisítése, a törvényen való kívülhelyezkedés: Hiszen ettől kezdve a törvény megsemmisítésének a tanítója! A gonosz számára meghalni annyi, mint a törvény számára is meghalni; húsban lenni anynyi, mint törvényben is lenni! Hogy Krisztussal eggyé vált annyit tesz, hogy vele együtt a törvény megsemmisítőjévé is vált; hogy vele meghalt annyit tesz, hogy a törvény számára is meghalt! Még ha lehetséges volna is bűnt elkövetni, immár nem a törvény ellenében, rajta kívül állok. 28 Nietzsche rávilágít az önmagunk odaadásaként értett szeretetben mint Én és Te megértő viszonyának alapjában rejlő erőszakos mozzanatra, önmagunk odaadásának ad absurdum vihetőségére (amely Camus-nél az abszurd élet alapja lesz). Arra az ambivalenciára, hogy amennyiben az Én az individuális Másik abszolút megérthetőségének ideájától vezérelt, akkor a megértő Én számára az egyetlen reális lehetőség, hogy teljesen feladja a sajátot mint őt magát a másik megértésében korlátozó előfeltételt, tehát hogy megszabaduljon a másikra vonatkozó előzetes értésétől. Csakhogy ebben a Másik elismerésére, a Másik másságának garantálására való törekvésben ott rejlik az is, hogy a Másikat a saját feladása révén, a Másiknak így látszólag kiszolgáltatottan kerítse hatalmába, s így a tulajdonlás, vagy Nietzschével szólva a bekebelezés, az idegen totális integrációjának értelmében birtokolja a Másikat, amivel az Én csak fokozza önmagát. 29 Mindez átvihető a törvény alkalmazásának problémájára. Az említett kiszolgáltatottság azért csupán látszólagos, mert a törvény alkalmazásnak ezt az uralmát éppen hogy nem köti semmiféle 28. Friedrich Nietzsche: Morgenröte. In: Uő: Sämtliche Werke. 3. k. 64. skk. 29. Ott tolongtok felebarátotok körül, szép szavaitok vannak erre. Én azonban azt mondom néktek: felebaráti szeretetetek hitvány önszeretet csupán. Nietzsche: Így szólott Zarathustra, 77. És úgy vélitek, ti, akik oly sokat beszéltek az»önmagunkról való megfeledkezésről a szerelemben«, meg»az Én feloldódásában a másik személyben«, és azzal dicsekedtek, hogy ez valami lényege szerint más? Tehát széttörjük a tükröt, beleköltjük magunkat egy általunk csodált személybe, és élvezzük az Énünk új képét, bár azt már egy másik személy nevén szólítjuk és ez az egész folyamat ne lenne önmagunk megcsalása, önmagunktól való függőség, ti csodabogarak! Úgy gondolom, hogy azok, akik rejtegetnek valamit önmagukból és önmaguk előtt, valamint azok, akik önmagukat annak egészében rejtegetik önmaguk előtt, abban azonosak, hogy lopnak az ismeret kincseskamrájából: ebből pedig az adódik, amely bűntettre az»ismerd meg önmagad«tétele figyelmeztet. Friedrich Nietzsche: Menschliches, Allzumenschliches. In: Uő: Gesammelte Werke. 2. k sk.

16 1 0 2 K E L E M E N PÁ L saját (az írás), amely felől a Másik (az egyedi eset) valamiként megérthetővé válik, s így a megértő (a törvény alkalmazója) számára fennáll a lehetőség, hogy kötetlenül és felelősség nélkül értsen bele a másikba bármit, ami éppen a maga számára tudott vagy éppen nem tudott érdekében áll. Más szóval úgy éljen vissza a törvénynyel, hogy saját érdekeinek megfelelően alakítsa azt utólag az egyedi esethez. Amikor Kertész elbeszélője kijelenti, hogy nincs benne[m] szeretet, akkor arról a képtelenségéről nyilatkozik, hogy a Másikat abszolút módon értse meg, tehát a Másik maradéktalan megérthetőségének az ideájától vezérelt. 30 Ennyiben a szeretet törvénye nietzschei értelmezésének a hagyományához kapcsolódik. Amikor az elbeszélő az életet a törvénnyel azonosítja, akkor magával a törvény alkalmazásában rejlő erőszakkal azonosítja, amivel a vonaton szembesül, és ami a szövegben a Másik abszolút megértésének eredendő lehetetlenségét jelenti. A szöveg, mint említettük, az önmegértés allegóriájaként működik, amely során az önértés a megírt Én képpé való átváltozása lenne. Az utazás során az elbeszélő megérti életét ; ez a megértés tehát annak megértése, hogy a szövegben leképezett Én nem mehet át a bárány, a megváltó képébe azaz az Én nem válhat önmaga megváltójává, az önértés sikere pusztán ennek a lehetetlenségnek, kudarcnak a megállapítására korlátozódik. Ez egyben le is leplezi azt az önéletrajzi szövegek által előírt olvasói szerepben rejlő erőszakot, amely a szöveg abszolút megérthetőségét a szöveg képbe, egy imaginárius portréba való átmenetében látja. Nem csoda, hogy élete megértésének pillanatában az elbeszélő halottnak állítja magát, hiszen az élet záloga ennek a képnek a megalkothatósága. Hogy lássuk, a Saulus, Kertész szövegének elsődleges pretextusa milyen alternatívát kínál élet és törvény viszonyára, valamint ezzel összefüggésben a személy konstrukciójára, érdemes a regény egyik központi jelenetét idézni, azt, ahol a szöveg éppen akkor beszél a példázat mibenlétéről, amikor megelőlegezi a regény zárlatát, a megvilágosodás jelenetét, s ezzel rögtön megvilágítja a megvilágosodás mint az önmegértésben beállt fordulat szerkezetét: Az idegen lassan előrehajolt. A hold nem szemből sütött már, hanem oldalról, és egy tamariszkuszág árnyékát tolta a lábunk elé. Észrevettem, hogy azt nézi. És az öreg? kérdezte. Utolérte? 30. Ellentétben például a Kertészre igen nagy hatást gyakorló Thomas Mann-nal, aki a Tonio Krögerben affi rmatívan fordul az idézett páli mondathoz a Luther-féle fordítást idézve: Minden melegség, minden jóság, minden humor ebből származik, és nekem szinte úgy tetszik, hogy ez az a szeretet, melyről írva vagyon, hogy akit eltölt, emberek és angyalok nyelvén tud szólani, de akikből hiányzik, az zengő érc és pengő cimbalom csupán. Thomas Mann: Tonio Kröger. Ford. Lányi Viktor. Budapest, Európa,

17 ÉLŐ ÉS HOLT PARABOL A Mit? Hát, az anyajuhot. Hiszen mondom. A nap kimarta a szemét. Akkor biztos s mielőtt hátradőlt volna, letört egy gallyat, és odafektette a csipkés árnyékra. De úgy látszik, nem bízott benne, hogy értem a példázatot. Mint egy igazi sófer, megismételte a mozdulatot: fölemelte, újra visszafektette a földre az ágat. És én tényleg csak akkor értettem meg: hogy előbb le kell törni, csak akkor találkozhatik az árnyékával. 31 A szöveghely legelőször is azt állítja, hogy a példázat értelmezésre szorul, performativitása nem abban áll, hogy szemléletessége révén úgymond önmagáért beszélve tehát mindenki számára mindig egyaránt érthetően az általánosság szférájába emeli a konkrét, megértendő esetet, ami jelen összefüggésben azt jelenti, hogy egy képi, nem nyelvi szerkezetbe transzponálja a jelentést. Ez a törvény olyan mint láttuk, az értelmezendővel szembeni erőszakos alkalmazásának felelne meg, amely a konkrét eset idegenségét megszünteti az írás általános érvényűségében. A példázat itt nagyon is értelmezésre szorul, ami rávilágít a példa működésmódjára: a megértendő egyedi esetet a példa révén nem azáltal értjük meg, hogy megértjük, a példa milyen általános törvényszerűség alá foglalja az egyedi esetet, hanem azáltal, hogy megértjük, a példa milyen egyedi vonatkozásban áll a megértendő esettel, amelyet megértetni kíván. Azt kell megértenünk, hogy a példa és példázott milyen analógiás viszonyban állnak, ami azzal jár együtt, hogy a példát mint példát is minden esetben újra kell értenünk, ami végső konzekvenciájában azt jelenti, a példa akkor működik jól, ha a megértésben véghezvitt sajátos teljesítményét, a példaszerűségét nem feltételezi mindenkor adottnak és így történetietlennek, hanem saját példaszerűségének példájává válik. 32 A példaszerűség adottnak tételezése azt jelentené, vagy a szemléletesség logikája vagy a jelentés logikája derülne ki a megértés során a megértés alapjának, miközben az egyik teljes érvényt szerezne a másik felett, bekebelezné azt. Mészölynél itt inkább a kettő közötti közvetítésről 31. Mészöly: I. m., 110. Vö. Róm 11, Vö. Günther Buck: Über die Identifi zierung von Beispielen Bemerkungen zur Theorie der Praxis. In: Identität. Szerk. Odo Marquard Karlheinz Stierle. München, Fink, ; Theo Elm: A parabola mint hermeneutikai műfaj. Ford. V. Horváth Károly. In: Történet és fi kció. Szerk. Thomka Beáta. Budapest, Kijárat, Vö. még Ricœur ettől eltérő felfogásával, amely szerint [a] példázatos esetben az egyszeri eset eltűnik a szabály előtt, a személyes pedig a törvény előtt. Itt az öntudat csak önmagát növeli és ezt a már meglevő, általa feltételezett normák segítségével teszi. Paul Ricœur: A tanúság hermeneutikája. Ford. Szabó István. In: A hermeneutika elmélete. Szerk. Fabiny Tibor. Szeged, JATEPress,

18 1 0 4 K E L E M E N PÁ L van szó, arról, hogy az analógiás viszony nem oldódik fel valamelyik oldalon, tehát arról, hogy éppen akkor beszélhetünk interpretációról, amikor szembesülünk azzal, amit az adott megértendő vonatkozásában jelent az egyik oldal a másiknak való lehetséges megfelelése vagy vele való azonossága, 33 amelyet a megértés valamiféle alapjának tekintettünk, és amelyet a megértés céljaként helyre kellene állítani. Az ilyen példázatosság a szeretet páli fogalmát idézi meg: képes valamit megértetni, ami nem ő maga, ám ez a megértetett nélküle nem létezne úgy, ahogy általa érthetővé válik. Ennyiben a példázat (az írás képbe való megértő átvitelében) a megértett dolog eredeteként mutatkozik meg úgy, ahogy a tevékeny szeretet az Én Te viszony eredeteként, hiszen egyfelől a szeretet sem képes önmagában megjelenni, hanem mindig csak az éppen megértett vonatkozásában, másfelől nem lehet egy szubjektum szuverén cselekedetének tulajdonítani. 34 Mészöly szövege amellett érvel, hogy aki egyesíteni akarja az ágat az árnyékával, annak előbb le kell törnie, azaz meg kell fosztania elevenségétől. Aki tehát arra törekszik, hogy teljes fedésbe hozzon ágat és árnyékot, magára a példára vonatkoztatva példázottat és példát, annak erőszakosan ki kell szakítani az életből, a konkrét életösszefüggésből azt, amit meg akar értetni. Ez a példázat a maga reflexivitásában megengedi, hogy Kertész szövege felől olvasva ág és árnyék viszonyát írás és kép viszonyának feleltessük meg, amit az is sugalmaz, hogy ez a páros Mészölynél Törvény (Írás) és causa modelljeként is működik. Más szóval a médium és az abban a lenyomat derridai értelmében leképezettnek, azaz a médium és a médium által láthatóvá tett dolognak a viszonyaként olvassuk. Ekkor 33. A hasonlat mészölyi értelmezése ebben az értelemben búcsúztatja el az azonosságot egy nem totalizáló hasonlóság javára, ami Robert Musil képiségfogalmának is az alapját képezi. Vö. Robert Musil: Der Mann ohne Eigenschaften. In: Uő: Gesammelte Werke. 4. k. Reinbek bei Hamburg, Rowohlt, Nietzsche az azonosságot egyenesen a hatalom akarásaként azonosította: Azonosság [Gleichheit] és hasonlóság [Ähnlichkeit]. 1) a durvább szerv sok látszólagos azonosságot lát 2) a szellem azonosságot akar, azaz egy meglevő sor alá foglalni egy érzéki benyomást: éppen úgy, ahogy a test asszimilálja a nem organikusat. A logika megértéséhez: az azonosság akarása a hatalom akarása a hit, hogy valami így vagy úgy van, az ítélet lényege, annak az akaratnak a következménye, hogy annyi minden legyen azonos, amenynyi csak lehet. Friedrich Nietzsche: Nachgelassene Fragmente In: Uő: Sämtliche Werke. 12. k Minden gondolkodásnak, ítélkezésnek és érzékelésnek mint hasonlításnak [Vergleichen] az előfeltétele az»azonosság tételezése«[gleichsetzen], és még az előtt az»azonossá tétel«[gleichmachen]. Az azonossá tétel ugyanaz, mint a sajáttá tett anyag bekebelezése az amőbába. Nietzsche: I. m., Te féreg, azt hiszed, hogy szerethetsz? Csak utánamész, mint a birka. A szeretet az Úrtól van, és az Úr felé megy. Ő szeret, te üldözöd, és utol akarod érni. Ha Ő nem szeretne, hogyan tudnál te szeretni? Mészöly: I. m., 110.

19 ÉLŐ ÉS HOLT PARABOL A válik a szeretet teológiai, valamint az applikáció és a példa fi lozófiai problémája amely már elvezetett a példázat műfajelméleti problémájához eminensen irodalomtudományi, mert a szöveg medialitásaként megragadható problémává. Annak a szövegnek a problémájává, amely egy nagyon specifi kus tere a mind Kertész, mind Mészöly műveiben tematizált önértésnek, és amely tér, mármint az írásé, Iser maximáját idézve, a személyiség konstitúcióját úgy képes láttatni, ahogy egyik más médium sem, mégpedig írás és kép viszonyában. A fentiek értelmében tehát talán nem önkényes értelmezői művelet a példázat Saulus-beli értelmezését analógiába állítani törvény és egyedi eset kapcsolatával, amely viszont szoros kapcsolatba kerül az Énnek, a törvényszolgának, az elfogandó Másikon keresztül megvalósuló önmegértésével. Ez utóbbival kapcsolatban a példa alapstruktúráját adó közvetítésnek az a kalkulálhatatlansága is kifejezésre jut, amikor Damaszkusz felé tartva amely út az elfogandó Másik félbeszakadó üldözése révén a Másikhoz, az önértés tekintetében pedig a megértendőnek önmagához mint megértendő Másikhoz való újfajta viszony beálltának allegóriája Saulus elutasítja a Törvény alkalmazásában rejlő erőszakot, amennyiben elválasztja A. -t, a korábban vallató papot, a törvény hivatalos magyarázóját és végrehajtóját a Törvénytől mint írástól: 35 Nem bizonytalan. Csak az esélyek egyformák. Egyszer láttam egy kockajátékot van úgy, hogy nem lehet továbblépni. Most mi vagyunk így. Persze, azért nincs döntetlen érted? Nem. A. segítsége nélkül akarok lépni. A Törvény segítsége nélkül? Nem vagy elég okos. Összekevered a dolgokat Ennyiben Saulus a törvényt mint írást jelöli meg az általa magyarázott eset eredeteként, s így a törvénynek a tőle való megszabadítás értelmében vett teljesítése vagy betöltése az írottságának való megfelelés lesz, amelynek mint értelemegésznek akárcsak a saját élettörténetnek a megérthetősége nem áll az ember hatalmában, s ennyiben Isten eszkatológiai beavatkozására utalt. Ezt jelenti ebben a kontextusban a törvénynek önmagából való meghaladása: Szívesebben mondom ezt; hogy még gyengeségből se tévesszen meg, ami élő és új, mert abban is csak a régi Törvény születhetik meg újra. Mészöly: I. m., 127. Ehhez ld. Amennyire problémáktól terhes ez az egyszerű, ám súlyos kérdésfeltevés [Róm 3,31 K. P.] a páli igazolástan kontextusában [ ], annyira kevéssé válik dialektikus értelme nyilvánvalóvá: az, hogy a törvény azáltal létesül, hogy rajta keresztül közvetve történik a tőle való megszabadulás (Gal 2,19) [ ]. Ulrich Wilckens: Der Brief an die Römer. 2. k. Zürich Neukirchen-Vluyn, Benziger Neukirchener, Vö. még Wilckens: Der Brief an die Römer, 1. k sk. 36. Mészöly: I. m., 148.

20 1 0 6 K E L E M E N PÁ L A fentiekből látszik, hogy Mészöly szövege mennyire másként érti a szeretet mint applikáció, illetve az élet fogalmát, mint a nietzschei értelmezésre támaszkodó Kertészé, tehát nem él az abszolút érthetőség feltételezésével, az írásnak a képbe való teljes átmenetével, amely az olvasás egyfajta eredménye lenne, az önmegértés elbeszélt története szempontjából pedig a megértő Énnek a megértett Énnel való elvi fedésbe kerülése. Az élet a különbség fennmaradásának és a viszony újrarendeződésének nyitottsága, a lehetőség birtoklásának és nem a birtoklás lehetetlenségének metaforája lesz. Kérdés marad persze, hogyan értsük a regény zárlatát, Saulus megvilágosodását, tehát a jelenetet, amikor megvakul, és vakságát pedig az okozza, hogy az említett bárány képe ég bele a szemébe. A bárány persze nemcsak ebben a kontextusban merül fel, hanem áldozati bárányként is, amely a Törvény mögött van, 37 s ezért első pillantásra úgy tűnhet, hogy a megvilágosodás valóban a törvény betűje mögé látás, a törvény értelmének közvetlen megpillantása mint annak beteljesítése. A beleégés viszont amint láttuk tulajdonképpen bevésődés, amely a regényben több helyen is az írásos dokumentumok, leginkább a Szent Szöveg sajátja. Ennek tudatában is még azt lehetne mondani, hogy a megvilágosodás olyan jelenlét tapasztalata, amelyben írás és kép traszparenssé válik egymás számára, mintegy visszavéve és felfüggesztve a megértés vázolt példaszerkezetét, amely éppen a kettő közötti hasonlóság és közvetítés, és nem a kettő megfeleltethetősége vagy azonosíthatósága mellett tette le a voksát. Csakhogy ne feledjük, ez az állapot egyben vakság is, egyfajta átmeneti állapot, amely Krisztus halálának és feltámadásának analógiája, és amelyet Pál a törvény által a törvény számára való halálként fogalmaz meg. 38 Saulus arra a valóságra nézve vakul meg, amelyben teljesítenie kell feladatát, és amelyben önértése is végbemegy. Látomása tulajdonképpen annak megpillantása, ahogyan addig értette a törvény működését, és ahogyan addig működött az önértése: az egyedi eset számára transzparenssé váló törvényt, illetve önmagának mint a mindenkori konkrét élethelyzetben megvalósuló, saját élettörténetén kívül elképzelt Énjének a mindenkori testi megvalósuláson túlra helyezett ideálképét kereste, pontosabban üldözte. A törvény mögöttese számára már nem az az ideális értelemegész, amely felől minden egyedi eset magyarázhatóvá válik, illetve az önmagaság sem az Én mint egy a mindenkori konkrét élethelyzettől függetlenül elképzelhető Másik felőli megértésben képződik meg. A fordulat az ezektől az egymással öszszefüggő konstrukcióktól való elfordulás. A törvény mögé látás tulajdonképpen 37. Lehetséges, hogy a túlkapás nem is érintheti azt, ami a Törvény mögött van, a bárányt? Mészöly: I. m., Gal 2,19.