A Kárpátaljai Hírmondót a Magyarországon bejegyzett Kárpátaljai

Átírás

1 VENDÉGSÉGBEN Kereken húsz esztendeje annak, hogy elõször jártam a Kárpát-medencei magyarság önhibáján kívül Csehszlovákiába szakadt, utóbb a Szovjetunióba, illetve Ukrajnába sodródott õshonos csoportjánál. Nemcsak Verecke híres útja vagy a munkácsi vár okán tudtam elég sokat a vidék történelmérõl-földrajzáról, a magyar irodalom és történelem jeleseinek kapcsolatáról e vidékkel, de Tóth Károly, kedves orosztanárom, aki hat éven keresztül az orosz nyelv szépségeire oktatott az iskolában, õ is errõl a vidékrõl valóként az utolsó pillanatban csusszant ki a szovjet vasököl szorításából. Csavargó diákéveim alatt rokonság híján nem kaphattam útlevelet oda, odavaló barátaim: Balla Gyula, S. Benedek András a nyolcvanas évek derekán vándoroltak-telepedtek ki Budapestre. A 89-es fordulat után Kárpátalján is enyhült a szorítás a glasznoszty és a peresztrojka jegyében, és Balla Gyula szervezett egy mikrobusznyi fiatal író-költõ-szerkesztõ küldöttséget erdélyi kapcsolatépítõ körútra, õket fogadtuk Kolozsvárt néhány napra. Nem sokkal ezután viszonoztuk a látogatást, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség szervezte konferencia meghívottjaiként egy hetet nézelõdhettem Csapon, Munkácson, Szolyván, Eszenyen, Nagydobronyban, a Vereckei-hágó innensõ és túlsó oldalán. Ismerõs volt a táj, hiszen Szatmárban és Mármarosban az innensõ oldalon sokat jártam, a Felsõ-Tiszavidék magyarországi és felvidéki részeit is becsavarogtam még diákkoromban. És ismerõs volt a sok órás veszteglés a határon, a teljes élelmiszer- és üzemanyaghiány is még élénken élt az emlékezetemben. Aminthogy az is, hogy kapcsolatok révén azért idehaza sem haltunk éhen, és a közlekedéshez is kikerült a kulimász. Hanem azóta is emlékszem néhány apróságra, ami csak eszembe juttatta, hogy a bányabéka alsó fele alatt ahol mi éreztük magunkat a szocializmus építése közben is lehettek még lennebb helyek a táborban. Ungváron olyan pár évvel azelõtt épült munkásszállóban laktunk, ahol az építõk szemmel láthatólag nem ismerték a derékszöget(?), mikor több, mikor kevesebb volt a nálunk honos 90 foknál, s a lépcsõfokok magassága 15 és 40 cm között mozgott valamiféle követhetetlen logikával. A balkáni háború éveit leszámítva, azt hiszem, továbbra is a legrosszabb helyzetben a kárpátaljai magyarság van, arányaiban elég jelentõs az elvándorlás-áttelepedés is, ami óhatatlanul a szórványosodáshoz vezethet. Talán ezért is fontos, hogy szoros kapcsolatban maradjanak az otthon maradottakkal, nemcsak informálisan, de a személyes találkozókkal erõsítsék az összetartozás tudatát. A Kárpátaljai Hírmondót a Magyarországon bejegyzett Kárpátaljai Szövetség adja ki, és szervezi a Riviéra szállóban az évi hagyományos balatonföldvári találkozót, amely egy beregszászi érettségi találkozóból elindulva vált a világ minden tájára szétszóródott kárpátaljaiak és a szülõföldön maradottak szokásos összejövetelévé. Erre kaptunk mi is meghívást szeptember 7 9. között, és az egyik napirendi pont éppen a Magyarország határain kívül megjelenõ kulturális lapok együttmûködésének lehetõsége volt. Füzesi Magda, a Hírmondó fõszerkesztõje vezette fórumon a felvidéki Hodossy Gyulával, az Opus irodalmi lap kiadójával, a Katedra címû pedagógusok számára kiadott havi lap fõszerkesztõjével együtt beszámoltunk tevékenységünkrõl, eredményeinkrõl-gondjainkról, válaszoltunk a kérdésekre, bemutattuk könyveinket, és elhatároztuk, hogy a jövõben jobban figyelünk egymásra, alkalmanként átveszünk Benczédi Sándor kisszobra egymástól írásokat, közös lapbemutatókat szervezünk ezzel is erõsítve összetartozásunk tudatát. Vendégoldal rovatunkat a Kárpátaljai Hírmondóból átvett riport közlésével elevenítjük fel, hiszen évekkel korábban mi is kezdeményeztünk valami hasonlót, akkor a budapesti Magyar Naplót, a Magyar Írószövetség lapját népszerûsítettük, illetve a Kassai Figyelõt ajánlottuk olvasóinknak. Benczédi-centenárium Galéria rovatunkban külön csemegével kedveskedünk olvasóinknak: a száz éve született Benczédi Sándor szobrászmûvészre emlékezünk. Sok derûs percet szerzett karakteres kisszobraival, Utunk-széli szobraival, remek, gyakran groteszkbe hajló íróportréival népszerûsítette a romániai magyar irodalmat. S annak igazolására, hogy maga is nemcsak az agyagnak, kõnek, fának volt mestere, hanem a tollal is kitûnõen bánt, elõvettük fiatal korondi tanítóskodása idején írott népmese-feldolgozását, A csillagszemû juhászt, amely Kolozsvárt 1946-ban a Móricz Zsigmond Kollégium kiadásában jelent meg kis füzetben, illetve a fia, Benczédi József jóvoltából a hagyatékból az egyiptomi szfinx és a Végtelen oszlop kapcsolatáról szóló esszéjét, amely ma is figyelmet érdemel. SZABÓ ZSOLT 3

2 Vendégoldal Ki a Tisza vizét issza, vágyik annak szíve vissza... A Kárpátaljai Szövetség balatonföldvári találkozóján 4 Áprilisban a Magyarok Házának Széchenyi-termében megtartott rendes évi köz gyûlésen Báthory Katalin, a Kárpátaljai Szövetség egykori fõtitkára arra intette a tagtársakat, hogy kárpátaljai szívvel szóljunk haza az otthon maradottakhoz. Bizonyára fontos volt az üzenet, ha a szervezõk ezt a felhívást választották a szeptember 7 9-én a Riviéra szállóban rendezett hagyományos õszi balatonföldvári találkozó mottójául. Alább a háromnapos együttlét eseményeirõl számolunk be olvasóinknak A pénteken délután kezdõdött rendezvénysorozatot Katona Tamás, a Kárpátaljai Szövetség elnöke nyitotta meg. Szólt a kárpátaljai magyarság identitása megõrzésének fontosságáról, a szülõföldön kialakult politikai helyzetrõl, különös tekintettel a közelgõ parlamenti választásokra, illetve a nyelvtörvénnyel kapcsolatos ellentmondá sokra. E kérdésekrõl többször is szó esett a találkozó különbözõ rendezvényein. Meg tudtuk, hogy a nyáron Benza Györgynek a Kárpátaljai Szövetség elnökségi tagjának köszönhetõen 22 tehetséges kárpátaljai ruszin fiatal részvéte lével alkotótábort szerveztek a Riviéra szál lóban. Munkáikat mi is megtekinthettük a szálloda elõcsarnokában. Szíves és színes fogadtatás Már hagyomány, hogy a Riviéra szálló ban a közönség képzõmûvészeti ki állításban gyönyörködhet, így volt ez most is. Sajnálattal hallottuk a hírt, hogy Kutlán András festõmûvész, a Kárpátaljai Szövetség alkotóközösségének társelnöke, a kiállítás szervezõje súlyosan megbetegedett. Ennek ellenére a kiállításra kiválasztott alkotásokat kalandos úton, de idejében eljuttatta a helyszínre. Másnap délután, ha sápadtan is, de még iscsak eljött közénk, mint ahogy orvosa mondta a saját felelõsségére, de hát a kárpátaljai gyökerû mindenesek már csak ilyenek... Katona Tamás megnyitó beszédében az említett kiállítást is az egybegyûl tek figyelmébe ajánlotta. A kiállító terem falain 36 alkotás vonzot ta a tekinteteket: láttunk képeket többek között Manajlo Katona Tamás, a Kárpátaljai Szövetség elnöke megnyitotta a képzőművészek kiállítását Ivántól, Garanyi Józseftõl, Sütõ Jánostól, Boksay József tõl, Soltész Zoltántól, Manajlo Andrástól, Puskás Lászlótól, Kron Zsuzsától, Kuzma Borisztól, de örömmel fedeztük fel a tárlaton Kutlán Andrásnak, és a rendezvényen személye sen is jelen lévõ Újfalussy Ist vánnak több alkotását. Kiüresített nyelvtörvény? A rendezvénysorozat elsõ fórumán, a kerekasztal-beszélgetésen szó volt Kárpátalja oktatási, szo ciális, kulturális, gazdasági helyzetérõl, illetve tenniva lókról. Katona Tamás elnök és Damjanovich Imre társel nök vitaindítója után a ta nácskozás részvevõi valóban komoly érveket és ellenérve ket sorakoztattak fel az Ukraj nában most kiforróban lévõ nyelvtörvénnyel kapcsolat ban. Szó volt az immár két évti zede mûködõ Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnázium végzõseinek sikereirõl, arról, hogy miért fontos az anyanyelven történõ ismeretszerzés, hogyan kellene oktatni az ukrán nyelvet a magyar tannyelvû iskolákban. Beszéltek a jelenlévõk arról is, milyen téves informáci ók keltek szárnyra az anyaországi médiában az ukrajnai független tesztvizsgáról. Tá jékoztató hangzott el arról, hogy a Kárpát aljai Szövetség közremûködésével jutnak célba a bécsi Szent István Egylet adomá nyai, amelyeket a bécsi magyarok a kárpát aljai magyar iskolák 57 jól tanuló középis kolás diákjának ajánlottak fel, ezzel is támogatva szövetségünknek azt a tevékenysé gét, hogy szülõföldünk magyar fiataljai megõrizhessék identitásukat. Az egybegyûltek között voltak gyakor ló pedagógusok, politikusok, újságírók, di ákok és szülõk, de megszólalt egy tan könyvíró is. Nagyon tanulságos volt, hogy a balatonföldvári találkozóra a határon innenrõl és túlról érke-

3 zett személyek közül mindenkinek volt mondanivalója. Az egybegyûltek nem is sejtették, hogy jelen volt a tanácskozáson a Magyar Hírlap két munkatársa is, akik számára ugyancsak meglepõ lehetett, mennyire húsbavágó kérdést boncolgatnak már az elsõ napon az egy baráti találkozóra összesereglett kárpátal jaiak. Vacsora után a Varga Dobos duó régi slágerek felelevenítésével örvendeztette meg a közönséget. Közös dolgaink A központi rendezvényen Kato na Tamás elnök beszámolt az utóbbi egy esztendõ alatt elvégzett munkáról. Vázolta a feladatokat is. Szólt arról, hogy a jelenlegi magyar kormány odafigyel a határon túli magyarok problémáira. Felhívta a figyelmet arra, hogy ha tovább akarjuk vinni a stafé tát, a szövetség tevékenységébe be kell vonni a fiatalabb nemzedéket. A szervezõk éppen ezért tartották fontosnak, hogy fel vegyék a kapcsolatot a beregszászi 4. sz. Bendász István Cserkészcsapattal, amely a rendezvénysorozaton hét taggal képvisel tette magát. Katona Tamás elmondta: a szövetség minden kárpátaljai magyar szervezettel jó kapcsolatokra törekszik, szeretné, ha nem egymás ellen, hanem a kárpátaljai magyarok közös érdekeiért politizálnának. Hangsúlyozta: nem baj, ha a vélemények különböznek, a lényeg az, hogy ne söpörjük a szõnyeg alá a problémákat, ne beszéljünk el egymás mellett, ne azt keressük, ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt. Dérer Miklós, a Manfred Wörner Alapít vány program-igazgatója Ukrajna útja Európába címû elõadásában a gazdasági, kulturális, tudományos együttmûkö dés lehetõségeirõl, a szomszédságpolitika keleti dimenziójának erõ sítésérõl osztotta meg gondolatait az egy begyûltekkel. A teremben tapintható volt a feszültség, hiszen ismét szóba került az ominózus nyelvtörvény, amelyet a regio nális nyelvek használatának terén elfogadtak ugyan az ukrán parlamentben, ezzel együtt viszont azonnal megkezdték a tör vény kiüresítését, mégpedig az orosz nyelv elõnyére, egyes régiókban akár az ukrán Füzesi Magda, Damjanovich Imre és Kovács Sándor a beregszászi 4. sz. Bendász István Cserkészcsapat tagjaival nyelv háttérbe szorításának árán is. Az egybegyûltek között több olyan személy is volt, aki hosszú ideig élt Ukrajna fõvá rosában, õk a saját bõrükön tapasztaltakról számoltak be. Volt, aki felvetette: mi lesz, ha a 27 megyébõl álló Ukrajna (13 orosz, 14 pedig ukrán többsé gû) egyszer csak felbomlik? Ez persze költõi kérdés, de jó volt hallani, tagtársaink milyen tá jékozottak a politikai helyzet útvesztõiben. Az elõadáshoz hozzászólók elsõsorban ab ból a szempontból vizsgálták a témát, hogy a politikai, illetve gazdasági helyzet válto zásai mennyire érintenék a szülõföldön ma radt nemzettár sak sorsának alakulását. A vitában el hangzottakat Katona Tamás össze gezte. Együttműködési fórum Kisebbségi életünkben nem lehet fa nyar kis körülmények miatt letört, örökö sen sértõdött önérzettel vagy önérzetnélküliséggel járni. Nincs egyéni tragédia és egyéni kereszt, nincs végzet és kiábrán dulás, az élet keresés, keresése annak a helynek, ahol egyéni erõimmel szolgálnom kell azt a népet, amelyikbõl magam is sar jadtam ezt László Dezsõ erdélyi református lelkész 1932-ben vetette papírra A kisebbségi lét ajándékai címû tanulmányában. Nem véletlenül választottuk továbbgondolkodásra, amikor felvetõdött, hogy meg kell rendezni a Kárpát-medencei Lapok I. Együttmûködési Fórumát. Az elnökség a szövetség folyóiratának, a Kár pátaljai Hírmondónak a szerkesztõbizottsá gát kérte fel, hogy legyen az összejövetel gazdája. A fórum lehetõséget kínált arra, hogy a Magyarország határain túl megjele nõ magyar nyelvû, hagyományõrzõ médiák szerkesztõségeinek képviselõi kicseréljék gondolataikat, megosszák tapasztalataikat. A szervezõk arra buzdították a fórum rész vevõit, hogy dolgozzanak ki közös tervet a kisebbségbe szakadt nemzettársak elfogu latlan, tényfeltáró módon történõ tájékozta tása, az anyanyelv megõrzése érdekében. Füzesi Magda, a Kárpátaljai Hírmondó fõszerkesztõje köszöntötte az egybegyûl teket, majd átadta a szót Koncz Gábor egyetemi magántanárnak, kultúrakutatónak. Vendégünk az egykori Magyar Kultúra Alapítvány elnökeként majdnem húsz esztendõvel ezelõtt rendez te meg elõször Budapesten az alapítvány székházában az Írott szó a megmaradá sért címû tanácskozást. Az elõadó összefoglalójában vázolta a feladatokat, a jelenlevõk figyel mébe ajánlotta azokat a folyóiratokat, ame lyek a Kárpátaljai Hírmondóhoz hasonló an magyarságtudatot erõsítõ miszsziót vállalnak. Egyúttal átadta a stafétát is: arra biztatta a Kárpátaljai Szövetséget, hogy minden esztendõben rendezzenek hasonló tanácskozást, hiszen az írott szónak napja inkban, a globalizáció térhódításának ide jén a magyarság megmaradásért vívott harcában egyre nagyobb lesz a szerepe. Jelen volt a fórumon Szabó Zsolt, a Ko lozsváron megjelenõ Mûvelõdés címû közmûve lõdési folyóirat fõszerkesztõje is. Szólt 5

4 Orémus Kálmán Kovács Sándor Hodossy Gyula 6 arról, hogy milyen fontos a Magyarország határain kívül rekedt magyar olvasók számára egy olyan folyóirat, amelynek hasábjain néprajzi, hagyományõrzõ, mûvelõdéstörténeti tanulmányok látnak napvilágot. Tájékoz tatta az egybegyûlteket az Erdélyben élõ nemzettársaink helyzetérõl. Hangsúlyozta: mindent meg kell próbálni a törvényi kere tek feszegetése érdekében. Néhány évvel ezelõtt Kolozsváron, Erdély fõvárosában még a szemeteskukákra is felfestették a ro mán nemzeti színeket, mivel a városnak egy elvakult nacionalista polgármestere volt. A magyar közösségnek volt bátorsága, hogy kezdeményezze a Kolozsvári Magyar Napok megtartását. A rendezvénysorozat több ezres tömegeket vonz, dicsõséget sze rezve a magyar kultúrának. Orémus Kál mán, a Kárpát aljai Hírmondó állandó munkatársa az inter netes újság írásról, illetve az internetrõl mint hírforrásról tájékoztatott. Ezután hazai vizekre eveztünk. Örömmel láttuk, hogy a Kárpátaljai Hírmon dó sok szerzõje vett részt a fórumon. Kö szöntöttük Istvánffi Erzsébetet, azaz Bilák Elizkét, Weinrauch Katalint, Schober Ottót, Harsány-Káposzta M. Katalint, Csanádi Györgyöt, Kovács Sándor szakírót, Mol nár Bertalant, a lap kiváló fotósát. Örül tünk, hogy eljött közénk Kovácsné Fedák Katalin Budapestrõl, aki a legutóbbi lapszámban édesapjáról, Fedák László neves sporttörténészrõl szóló írásával örvendez tette meg az olvasókat. Arra biztattuk az egybegyûlteket, hogy a továbbiakban is adjanak hírt érdekes földijeinkrõl, a szûkebb környezetükben történtekrõl. Füzesi Mag da minden jelenlevõnek megköszönte az anyagi és erkölcsi támogatást. A tanácskozáson szó volt a pályázati támogatások megszerzésének nehézségei miatt adódó lapkiadási gondokról. Javaslat hangzott el, hogy emeljük az elõfizetési dí jat. Tekintettel a megrendelõk többségének pénzügyi helyzetére, egyelõre nem szándékozunk meglépni ezt a drasztikus lépést, de hangsúlyozzuk, hogy felülfizetéseket támogatásként köszönettel és há lával elfogadunk. Katona Tamás, a Kárpátaljai Hírmondó felelõs kiadója megköszönte a részvevõk hasznos tanácsait, és biztosította az egybegyûlteket, hogy a továbbiakban is a job bító szándék vezérli a lap szerkesztõit és szerzõit. Damjanovich Imre, a Kárpátaljai Szövetség társelnöke tájékoztatót tartott az új civil tör vényekkel kapcsolatos feladatokról. Megtudtuk, hogy a törvény egyik sarkalatos pontja a 32. (1), amely kimondja: Közhasznú szervezetté minõsíthetõ a Ma gyarországon nyilvántartásba vett létesítõ okiratában megjelölt közfeladat teljesítésére irányuló közhasznú tevékeny séget végzõ szervezet, amely a társadalom és az egyén közös szük ségleteinek kielégítéséhez megfelelõ erõforrásokkal rendelkezik, továbbá amelynek megfelelõ társa dalmi támogatottsága kimutatható. Még mindig újságírás... A délutáni órákban filmvetítést terveztek a találkozó szervezõi. Ám menet közben vál tozott a mûsor. Megérkezett körünkbe Hodossy Gyula, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának elnöke, a Dunaszerda helyen megjelenõ Opus címû folyóirat, az írók lapjának fele lõs kiadója, a Katedra, a szlovákiai magyar pedagógusok és szülõk lapjának fõszerkesztõje, a Lilium Aurum Könyv kiadó igazgatója. Vendégünk ismertette a szlovákiai lapkiadás helyzetét. Az általa szer kesztett Katedra címû folyóirat immár két évtizede szolgálja a szlovákiai magyarságot. A lap fontos szerepet tölt be, hiszen a Felvidéken több mint hatezer magyar pe dagógus tevékenykedik. A szlovákiai ma gyar erõs, meg tudja védeni környezetét hangsúlyozta. Különösen, ha segít neki eb ben az új ságíró, akinek az a feladata, hogy hírt adjon mindenrõl, ami a szülõ földön, a magyar településeken történik. Tudatosítani kell, hogy nekünk ott van az otthonunk, ahol születtünk: magyar tájon, amelyet Dunaszerdahelynek, Kassának vagy éppen Eperjesnek, Pozsonynak ne vezünk Merthogy a hivatalos szlovák saj tóban e településneveket ilyen formában soha nem írják le, mintha nem is léteznének. Elmondta: az Opus címû folyóiratot az írótársaság minden tagja megkapja in gyen. Büszkék rá, hogy a felvidéki magyar irodalom sok jó alkotással van jelen az egyetemes magyar irodalomban. Szólt ar ról is, hogy véleménye

5 Dárer Miklós Damjanovich Imre Szabó Zsolt szerint létre kelle ne hozni egy érdekvédelmi fórumot, olyan életképes elképzeléseket kellene megfogalmazni, amelyek véghezviteléhez a magyar kormány illetékesei is partnerek lennének. Úgy vélte, elsõsorban a határon túli ma gyar könyvterjesztés gondjainak megoldásán kellene munkálkodni, hiszen a világháló elõretö rése miatt így is egyre kevesebb kiadvány talál olvasóra. A találkozón jelen lévõ fõszerkesztõk megállapodtak abban, hogy a kolozsvári Mûvelõdés, a dunaszerdahelyi Katedra, illetve a Kárpátaljai Hírmondó szerkesztõsége alkalmanként átveszi a testvérlapokban megjelent, a saját olvasótábor érdeklõdésére számot tartó írásokat. Tiszán innen... Nagyon várták az egybegyûltek Kovács Sándor szakíró Tisza címû új filmjének bemutatóját. A prog ram a reméltnél is érdekesebb volt, ugyanis az elõadó arról be szélt, hogyan készül egy természetfilm. Kovács Sándor elmondta: minden eddigi filmje valamilyen kiváltó ok miatt született. Ezúttal az volt a kovász, hogy a Tisza felsõ szakaszával kevesen foglalkoztak. Márpedig a mi folyónk hajdan a legmagyarabb folyó volt: magyar földön eredt és magyar földön ömlött a Dunába. S hogy a mi idõnkben ez már nem így van, annak Trianon az oka, amely elszakított egymástól családokat, országrészeket, amelynek következtében Magyarország az egyetlen ország, amely önmagával határos. A szakíró összeszá molta, hogy Kárpátalján 18 államalakulat keserítette meg az õslakosok életét, de a Tiszáét is. Szó volt az elõadásban a Fekete-Tisza, a Fehér-Tisza, majd a szõke Tisza eredetérõl, tájékoztatást, gyakorlati útmutatást kaptunk, hogyan juthatunk el a for rásokhoz. Megtudtuk, hogy Kõrösmezõn Bíró Andrást, Rahón Popovics Pétert ke reshetjük meg, mert idegenvezetõ nélkül a ne héz terepen nem ajánlatos elindulni. Hal lottunk mondákat a Tisza-források létrejöt térõl, végezetül népdalokat is énekeltünk a Tiszáról. Az egybe gyûltek egyhangúlag elfogadták Bátho ry Katalinnak, a Kár pátaljai Szövetség egykori fõtitkárának a tavaszi közgyûlésen tett azon indítványát, hogy Kovács Sándort terjeszszék fel a Magyar Örökség díjra, egyúttal meg bízták az elnökség je len lévõ tagjait, hogy a felterjesztést dol gozzák ki és juttassák el az illetékesekhez. Felfelé törekedj! Látványnak is szép volt, amikor a Be regszászi 4. sz. Bendász István Cserkész csapat hét képviselõje: Bárdos István, Bárdos Nóra, Bárdos Orsolya, Tanczár Gergely, Olasz Gábor, Baráté Ágnes, Bárdos Dávid egyenruhába öltözve bevonult a terembe. Bárdos István cserkészparancsnok ismertette a cserkészcsapat megalakulásának történetét. Kiderült, hogy 1991-ben Gödöllõn cserkész kiképzõtábort szerveztek, amelyen Bárdos István is részt vett, hiszen 1990-ben a munkácsi római katolikus egy házközség égisze alatt már megalakult a Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség. Bárdos István nagyon sok érdekes dolgot mondott a cserkészélet szépségeirõl. Jó volt személyesen is találkoz ni a büszke tartású, tiszta tekintetû fiata lokkal, akik azt vallják: Felfelé törekedj! Vacsora után tombolahúzás tette izgalmasabbá a szóra kozást, majd vidám zene töltötte be az épületet. Aki akart, kedvére táncolha tott, de a szálló helyet adott a kiscsoportos beszélgetéseknek is. Voltak olyan tagtársaink, akik hosszú idõ után a balatonföldvári találkozón látták viszont egymást. A szer vezõknek a Kárpátaljai Szövetség elnök ségi tagjainak a szemekben bujkáló mo soly, a meleg baráti kézfogás volt a legszebb ajándék, amellyel megköszönhettük a talál kozót elõkészítõ kitartó munkájukat. A rendezvényre (a szövetség jóvoltá ból) egy autóbusznyi kárpátaljai vendég is érkezett. Köztük voltak a Kárpátaljai Szö vetség együttmûködõ partnerének, a Beregvidéki Nyugdíjasok Petõfi Sándor Egyesületének képviselõi is. Köszönet érte, hogy az együttgondolkodás öröméért vál lalták a több órás utazást FÜZESI MAGDA SZEMERE JUDIT MOLNÁR BERTALAN 7

6 Ünnep Szászsebesen 8 Fehér megye magyarsága az idén a szászsebesi református egyházközségben tisztelgett állam- és vallásalapító szent királyunk, István emléke elõtt. Az 1903-ban, Bartók György püspöksége idején épült neo- klaszszikus stílusú református templom szûknek bizonyult a több száz fõs ünneplõ befogadására. Az immár kilencedik alkalommal megrendezett zarándoklat ökumenikus istentisztelettel kezdõdött, amelyen igét hirdetett Somogyi László székesfehérvári református lelkipásztor, Bíró Attila, a Kovászna megyei Kökös unitárius papja és Szabó Dénes nagyenyedi római katolikus esperes-plébános. A kántori szolgálatot Szabó Zsombor, az ótordai református templom énekvezére biztosította. A székesfehérvári küldöttség az Úr asztalára helyezte a nemzet kenyerét, a kökösiek az unitárius egyház zászlaját hozták el az ünnepségre. A templom udvarán tartott mûsor üdvözlõbeszédekkel kezdõdött, majd Gudor Botond gyulafehérvári református lelkipásztor ismertette a szászsebesi egyházközség történetét. A mûsorban fellépett, többek között, az ótordai református egyházközség Szabó Zsombor Az ünneplő közösség vezette kórusa és a székelykocsárdi reformátusok dalárdája Basa Annamária nagyenyedi kántor vezetésével. Minden év augusztus 20-án, vallás- és államalapító királyunk, I. István (1000/ ) szentté avatásának napján ünnepeljük a magyar állam megalapításának évfordulóját. Az Apostoli Király édesapja, Géza, az európai szellemû fejedelem, bölcsen cselekedett, amikor Bizánc helyett Róma felé nyújtotta ki kezét, s ezzel végérvényesen eldöntötte, hogy nem Kelet-Európához, hanem Közép- Európához kapcsolja népét. Az alapozás munkája után a merész terv végrehajtásának mûve fiára, Istvánra maradt, aki közel négy évtizedes uralkodása idején, a kereszténység felvétele után a magyar törzsek szövetségébõl kialakult fejedelemséget keresztény királysággá alakította, nyugati orientációjú országgá tette, ezzel a cselekedetével besorolta országát Európa államai közé. Az ezeréves törvénytár megalapozásával alkotmányt adott népének, városokat, iskolákat, püspöki székhelyeket teremtett, templomot építtetett minden tíz falunak: megtanította imádkozni az embereket. Az önkény helyébe az irgalmasságot ültette népe szívébe. Nagy rendet és békességet Az 1903-ban felszentelt szászsebesi református templom tartott az országban a király írja Kós Károly Országépítõ címû regényében. Mert erõs volt és hatalmas és kemény, mint a sziklakõ. Mindent tudott, mindent meglátott, és súlyosan ütött az ökle meg a korbácsa, és éles volt a kardja. Tisztelték és félték minden népei, engedelmesek voltak, és mukkanni nem mert ellene senki sem. De tisztelték és félték a szomszédos országok és birodalmak is mind, mert gazdag volt a magyarok országa aranyban és ezüstben, legelõ állatokban és szolgáló népekben meg katonákban. És nem volt immár más úr az országban, csak egyedül István király. Az államalapító király mûve folytatását, kiteljesítését, megerõsítését szent életû fiára, az áhítatos Imre hercegre bízta, akihez szép intelmeit intézte. Az Intelmek VIII. részében így hagyakozik: A legnagyobb királyi ékesség... a király elõd után járni, a szülõket utánozni. Aki ugyanis megveti, amit megszabtak atyai elõdei, az Isteni törvényekre sem ügyel. Mert az atyák azért atyák, hogy fiaikat gyámolítsák, a fiak pedig azért fiak, hogy szüleiknek szót fogadjanak. Aki atyjával szemben áll, Isten ellenségének áll. Ezt tette István is, amikor apja tervének végrehajtását vállalta, ennek folytatását várta el fiától is, aki sajnos nem tetõzhette be az atyai mûvet, mivel fiatalon meghalt... De voltak, akik helyébe

7 álltak és folytatták a megkezdett, heroikus munkát. István mûvének legkiemelkedõbb követõje, Szent László király uralkodása alatt ( ) rátalált arra a békére, amely megvalósult az országalapító nagy király uralkodásának utolsó évtizedében. 929 évvel ezelõtt, az õ országlása idején (1083. augusztus 20-án) avatták szentté az Árpád-házi dinasztia megalapítóját, I. István királyt. Mi a tanulsága az Intelmek fent idézett sorainak a késõi, mély szórványban élõ magyarok számára? Miért zarándokolunk minden évben augusztus huszadikán? A kérdésre bárki megadhatja az egyedüli helyes választ Szent István Intelmeinek szavaival: a fiak pedig azért fiak, hogy szüleiknek szót fogadjanak. Ezért kezdeményezte közel egy évtizeddel ezelõtt a Fehér megyei RMDSZ vezetõsége, a Dr. Szász Pál Egyesület és az Erdélyi Magyar Közmûvelõdési Egyesület megyei szervezete, hogy legnagyobb nemzeti ünnepünkön, augusztus 20-án, az államalapítás ünnepén, egy-egy teljesen elnéptelenedett templomban vagy egy nagyon megfogyatkozott számú gyülekezetben imádkozzunk, ott, ahonnan a sors csapásai ellenére, a költõ szavaival élve: Az Úr nem ment el, itt maradt (Babits: Eucharistia). Ez az elhatározás is igazolja, hogy a sokat szenvedett, számtalan megpróbáltatást kiállt, az évszázadok zivataraiban Fehér megye nagyon megfogyatkozott mai magyarsága élni akar, erõsíteni szándékszik hitét a megmaradásban, ápolni szeretné épített örökségünk, ha csonkán is, de megmaradt emlékeit. Ennek érdekében zarándokoltunk el az utóbbi nyolc évben Marosszentimrére, Magyarigenbe, Verespatakra, Alvincre, Boroskrakkóba, a borbereki és borosbenedeki romtemplomokhoz, Sárdra, Magyarszentbenedekre és Asszonynépére. Ezek az ünnepi alkalmak, a közös imádkozás megerõsítette abbeli hitünket, hogy össze kell fognunk megmaradásunkért, történelmi tudatunk megerõsítéséért, hogy a költõ szavaival élve: Megfogyva Az ünnepi műsoron Katona Kinga (Vargyas) énekelt... bár, de törve nem... teljes jogú állampolgárokként, igaz magyarokként épüljünk be a többségi közösségekbe. E zarándoklatok elõtt, amelyek igazi felemelõ hangulatú ünnepeinkké váltak, a vendégváró templomok kisebb vagy nagyobb felújítására, rendbe hozására került sor. Ez történt Szászsebesen is, ahol ünnepi díszbe öltözött a 109 éves templom, amelyben egy maroknyi magyar református dicséri az Istent. Olyan õsi erdélyi városban ünnepeltünk, amelynek kövei, a város épített örökségének néhány ékessége és a történelmi emlékezet megõrizte egykori ittlétünket, amikor Szászsebes fõutcája a Székely utca (Platea Siculorum / Szekler Gasse) nevet viselte. Az evangélikus székesegyház helyén feltételezett kis székely templom, a körülötte feltárt XI. századi székely sírok mind azt igazolják, hogy a háromszéki Sepsi széki székelyek elõdei életükkel és vérükkel áldoztak azért, hogy ma itt egy virágzó település lakói, románok, szászok, magyarok békében élhessenek. Babits Mihály soraival zárva: Áradj belénk hát, óh örök / igazság és szent szeretet! / Oldozd meg a bilincseket, / amikkel törzs és vér leköt, // hogy szellem és ne hús tegyen / magyarrá, s nõjünk ég felé, / testvér-népek közt, mint a fák, / kiket mennybõl táplál a Nap....Gány Ervin (Vargyas) verset adott elő (László István felvételei) JÓZSA MIKLÓS 9

8 Zsobok: a falu, ahol kivarrták álmaikat 10 Munkában a csapat... Kétéves múltra tekint vissza a Babeº Bolyai Tudományegyetem Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Kar Újságírás Tanszékének, illetve a Színház és Televízió Kar Filmmûvészet, Fotó és Média szakának közös projektje. A korábbi évek hagyományához híven, a másodéves újságírók és operatõrök Simonffy Katalin vezetése és szakmai felügyelete alatt kóstolhattak bele a riportkészítésbe, filmezésbe. A terepmunka nem titkolt célja, hogy a leendõ újságírók és operatõrök testközelbõl ismerkedjenek a szakma rejtelmeivel, nézzenek farkasszemet a kihívásokkal, elkövessék a szárnypróbálgatást kísérõ kliséhibákat anélkül, hogy ez komoly szakmai megrovást vonna maga után. Az elméleti irányvonalat követõ oktatás árnyoldala, hogy a tudásszerzés hagyományos, könyvalapú módszerét alkalmazva termeli ki a szakmát meghatározó jövõbeli nemzedéket. Ez a tanulmányút tehát az oktatási rendszer szempontjából hiánypótló az újságíró szakos diák életében, lehetõség arra, hogy változatos, gyakorlati szempontokat és tapasztalatszerzést elõtérbe helyezõ tanulási módszerrel találkozhasson. Zsobok, a modern Macondo? A szakgyakorlat helyszíne Kalotaszeg egyik legfestõibb települése, Zsobok. Sztána és Bánffyhunyad között, a Riszeg-hegy lábánál fekszik, védett helyen, dombokkal körülvett völgyben. Színmagyar református falu, alig háromszázan lakják. Zsobokról elsõ látásra Marquez Macondója jut eszembe, nem véletlenül, hiszen a természet itt is, ott is adakozó kedvû volt, és olyan környezeti feltételeket teremtett, amelyek megnehezítették a világgal való kapcsolatteremtést. A civilizáción kívüliség érzete azonban nem tartott sokáig, és fõként az elõnyeit élveztük: a nyugodt környezetet, ahol nincs térerõ, csak egyszerûen zajlik az élet. A vidéki léthez gyakran felelõtlenül társított elõítéletek, az elszigeteltség és elmaradottság helyett rokonszenves, és az új lehetõségek iránt nyitott közösséget találtunk. Zsobok, a modern Macondo megtalálta az utat a külvilág felé A vonzás törvénye, avagy jövőépítés a hit tégláiból Ahogy a kis erdélyi falvakat, Zsobokot is az elöregedés és kihalás veszélye fenyegette, azonban az 1990-es évek elején nemzedéknyi asszony összefogásával, és Molnár Irma tiszteletes asszony irányitásával a közösség életét gyökeresen megváltoztató tevékenység kezdõdött. A falu fejlõdéstörténeteként is meghatározható idõszak fontos állomásai új lehetõségeket, utakat nyitottak a zsoboki közösség számára ben elkészült a Zsobokot Sárvásárral összekötõ köves út, megépült az árváknak és a szórványterületekrõl származó gyermekeknek menedéket nyújtó Bethesda Gyermekotthon és Szórványiskola-központ, létrejöttek az otthont támogató és munkahely-lehetõséget biztosító gazdasági egységek (malom, pékség, tejfeldolgozó, állatfarm), kulturált öregotthon épült a közeli Farnason ben restaurálták a templomot, azóta új, faragott kazettás mennyezet díszíti. A kérdés szinte magától adódik: hogyan sikerült mindezt elérniük? A zsobokiak azt tették, amihez értenek, tehetségükbõl elõnyt kovácsoltak, majd pénzre váltották azt. A munka az önmegvalósítás és a küzdelem színterévé is vált: a férfiak önkéntes munkával segítettek az építkezésben, az asszonyok szinte éjt nappallá téve, hagyományos mintákkal terítõket, párnákat varrtak, amelyeket németországi, svájci, hollandiai testvérgyülekezetek vásároltak meg. A cél eléréséhez szükség volt az összetartásra, öszszehangolt munkára, közös problémamegoldásra és az igényes mívességre. De ez mind kevés lett volna, ha hiányzik az alázat, a rendíthetetlen hit és Isten támogató szeretete. Az asszonyok és szõttesek szövetsége máig megfejtetlen, titkot õriz. Csak a mélyen árkolt

9 homlok, az imára görbülõ ajkak, az ujjbegyek finom rezzenései árulkodnak. A lélek lábnyomai láthatatlanok Burok vagy életre nevelés? A Bethesda Gyermekotthon falai között, a pedagógusok vigyázó tekintetének és önzetlen gondoskodásának fókuszában cseperedik a jövõ nemzedék. Jelenleg az óvodába és az iskolába 95 gyermek jár, ebbõl 25 az árvaház állandó lakója. Az otthon és az iskola együttmûködik a közös célért: a gyermekek tanításáért és neveléséért. A korszerûen felszerelt termek (számítógép-labor, könyvtár stb.) és széles körû szolgáltatások (orvosi, higiéniai, pszichológiai stb.) biztos hátterei a diákok testi-lelki-szellemi fejlõdésének. Az árvaházban dolgozó pedagógusok szerepvállalása meghaladja a tanári hivatás kereteit, az oktatói és nevelõi szerepkör közötti határterületen mozog. A hátrányos helyzetû gyermekekkel való foglalkozás külön személyiséget igényel, megértést, odafigyelést, empátiát. A sok esetben túlérzékeny, lelkileg sérült gyerekek számára kulcsfontosságú a harmonikus környezet és az érzelmi biztonság. A gyermekotthoni és az iskolai nevelõi-oktatói tevékenység vallásos szellemben zajlik, célja a gyermekek önálló életre való felkészítése. Az otthon lakói korán megismerkednek a ház körüli és mezõgazdasági munkákkal, aktív részvevõi lesznek környezetük alakításának. Az intézmény a nyolcadik osztály elvégzése után is gondoskodik növendékei továbbtanulásáról, szakmai képzésérõl, figyelemmel követi életpályájukat, és támogatja õket mindaddig, amíg erre igényt tartanak. Modernizáció és hagyományőrzés között félúton gyerekek önfejlesztését, látókörük tágítását, személyiségük kibontakoztatását célozza meg. Az alkotó tevékenység a diákok önértékelésének, énkép-építésének és motivációkeresésének fontos mozgatórugója. Az iskola így a száraz elméleti oktatás helyett a játékos tanulás és az önmegvalósítás színterévé válik: agyagozó mûhely, irodalmi sarok, kerámiakör, faragókör, ecset és festék várja a lelkes alkotókat. A mûhelygyakorlaton készült alkotásokat kiállítják. Zsobokon a korszerû oktatási módszerek mellett különös hangsúlyt kap a hagyományõrzés és -továbbadás. A varrás és faragás mesterségét õrzi a hagyomány. A szakma fortélyai anyáról lányára, apáról fiára szállnak. Hazatérés, csendimádat Az életet keretbe foglaló kezdet és vég csak jelképes ellentétei egymásnak, valójában több szinten is párhuzam vonható a csecsemõlét és az öregkori lét között. A természet legegyszerûbb és legtermészetesebb ciklusa maga az élet: a bölcsõbõl való elindulás, csecsemõállapotból való kilépés, a bölcsõbe való hazatérés, csecsemõállapotba való belépés. Általános jelenség, hogy az idõsek otthonának fogalma még nem épült be a hazai társadalmi Hazafelé (A szerző felvételei) tudatba, a külföldön elfogadottá vált idõskori létformának nincs hagyománya Erdélyben. A köztudat az intézetet magatehetetlen, önellátásra képtelen öregek gyûjtõhelyeként leszûkítve értelmezi. A farnasi öregotthon régi épülete adományként került a zsoboki egyház birtokába. A Szentiványi kúria a téesz, majd a romániai törvényeknek megfelelõen, a faluban mûködõ mezõgazdasági társulás tulajdonába került. A leromlott állagú kúriát a farnasiak a zsoboki egyháznak adományozták. A felújítás után kicsinek bizonyult ahhoz, hogy idõsek otthonaként mûködjön, ezért a területen 2008-ban átadtak egy 40 férõhelyes új épületet erre a célra. Jelenleg 16 öreg él az otthonban. Inkább egyedülállók költöznek be, de vannak házastársak is. Van, aki nagyon megszereti az itteni életet a nyugalom és az ellátás miatt, biztonságban érzik magukat az emberek, de mindenki másképp dolgozza fel az új életkörülményeket, van, aki egyáltalán nem tudja megszokni. A tevékenység két nyelven folyik, románul és magyarul. Az alkalmazottak farnasiak és zsobokiak tájékoztatott Molnár Irma tiszteletes asszony. Az öregotthonban élõknek a fizikai leépülés mellett a még fenyegetõbb mentális leépülés- A tananyaghoz szorosan kötõdõ feladatokon kívül, az oktatási program kiegészítõ tevékenységek, szakkörök egész sorával a 11

10 sel kell együtt élniük: néhányan a gyógyíthatatlan Alzheimer-kór, a teljes demencia árnyékában tengetik napjaikat. Egy ilyen élethelyzet kezelése gondozóik számára nagy kihívást jelent. A megértõ, gondoskodó szeretet itt is éppen olyan fontos szerepet játszik, mint a gyermekotthonban élõk esetében. A tevékenységeik is hasonlóak: az öregek életének ugyanolyan fontos részét képezik a hetente megrendezett közösségépítõ foglalkozások, istentiszteleti alkalmak, népdaléneklés, tévénézés, társasjátékozás. Az egyik leglényegesebb különbség talán a csendhez való viszonyulásukban ragadható meg: a gyerekek nem értik még a csendet, igyekeznek megszakítani, míg az idõsek elfogadják és igyekeznek megélni. Emberek vagyunk vagy riporterek? Bár a szakgyakorlat lényegébõl kiindulva egyértelmû, hogy elsõsorban újságírókként voltunk jelen, a zsoboki látogatás jellemzõ példája annak, amikor a riporter kiesik a szerepébõl és emberi minõségében kezdi szemlélni, megérteni a dolgokat. Mentegetõzés nélkül állíthatom, újságíró (vagy ember?) legyen a talpán, akit ilyen intenzitású, lélekközeli pillanatok érintetlenül hagynak. Meglepett az egyszerû, természetes közvetlenség, amivel a falubeliek fogadtak, és zavarba ejtett a gyerekek ránk irányuló õszinte, feltétel nélküli szeretete, és gondolkodásra késztetett az idõsek szemébõl kiolvasható csendes szomorúság. Emberek voltunk, riportergúnyában Nehéz dolgom lenne, ha a zsoboki terepmunka szakmai és emberi tapasztalatait kellene mérlegre tennem. Szakmai szempontból kétségtelenül hasznos volt a gyakorlat, az emberi oldalát én mégis hangsúlyosabbnak érzem. Zsobok bebizonyította, hogy a klasszikus emberi értékek mindig idõszerûek maradnak. Megmutatta, hogy egy közösség hogyan veszi kézbe a sorsát, hogyan lesz önellátó, és tudatosan, kellõ szorgalommal, kitartással, összetartással hogyan épít jövõt magának. Zsobok minden erdélyi falu és község számára példát mutatott, ahogy az elöregedést és a hanyatlást legyõzve újjászületett. Példamutató a tehetséggondozó, hagyományõrzõ tevékenység, amely a közösség-kohézió megteremtésében játszik szerepet. KOZMA ÁGNES A búcsú napjai Reményik Sándor halálának évfordulójára 12 Az Kolozs megyei Állami Levéltárban õrzött iratanyagban bukkantam rá a Reményik Sándor nevével összeforrt Pásztortûz szerkesztõségi levelezésére. Az 1934 és 1944 közötti idõszakot átfogó, tehát korántsem teljes iratanyagban megtalálhatók a Reményik október 24-e hajnalban bekövetkezett halála kapcsán keltezett levelek, táviratok és részvétnyilvánítások is, sõt a Végvári iránti mérhetetlen tiszteletet jelzi, hogy még a következõ év elejérõl is érkezett a költõ emlékének ápolásáról szóló híradás, például a Székelyföldrõl. Reményik Sándor halálának 71. évfordulóján ezekbõl válogattam ki néhányat, azzal a szándékkal, hogy segítségükkel érzékeltessem az akkori olvasók Reményik és költészete iránti ragaszkodását és szeretetét, s hogy körülbelül mit jelenthetett a két világháború közötti magyarságnak biztatást és tartást adó költõszerkesztõ elvesztése õszén az olvasók, illetve a Pásztortûzben közölni szándékozó tollforgatók-próbálkozók egy részének láthatóan kevés ismerete volt arról, hogy Reményik Sándor súlyos beteg. Október 14-én például Zsadányi Nagy Árpád nagyváradi tanár meglehetõsen türelmetlen hangú levelet küldött Reményik Sándornak, mint írja: Egy hónappal ezelõtt küldtem Önnek 15 verset és egy levelet. Mindmáig nem kaptam rá választ. Ha már a költõ nem, a tanár feltétlen megérdemelt volna néhány sort. Na mindegy! Elvégre nem mindenki vállalkozhatik Vörösmarty vagy Arany szerepére! Kérném legalább a verseket postafordultával visszaküldeni. A feladó nyilván nem tudta azt, amit postafordultával a Pásztortûz szerkesztõsége képviseletében, a beteg Reményik fõszerkesztõi teendõit ellátó Vásárhelyi Z. Emil október 22-i levelében közölt, hogy tudniillik Reményik Sándor fõszerkesztõ ( ) sajnos, hosszú hetek óta szanatóriumban sínylõdik s így sem nb. leveleire nem válaszolhatott, sem verseit kézhez nem kaptuk. Vásárhelyi Z. Emil ugyanazon a napon Szüts Ignácnak is küldött néhány soros levelet, amelyben azt írja, hogy Reményik Sándor fõszerkesztõ úr, sajnálatos és igen hosszas, egész nyáron át tartó gyengélkedése, sõt szanatóriumi kezelése miatt postája részben késedelmet szenvedett, részben elintézetlen maradt, ezért helyetteseként õneki kellett átvennie a beérkezett kéziratokat. Egy nap múlva, október 23-án a költõ-fõszerkesztõ húga, Imre Kálmánné Reményik Sarolta jelezte Vásárhelyi Z. Emilnek, hogy a Zsadányi Nagy Árpád verseit, melyekhez oly bosszantó félreértés fûzõdött, most megtaláltuk. Az írónak udvarias levélben megírtam, hogy a verseket és levelet átküldtem a Pásztortûzhöz ( ), nagynéném pedig azt mondta, hogy bátyám szerint a versek igen szépek. A fejleményrõl

11 Vásárhelyi Z. Emil még aznap értesítette a nagyváradi tanárt, hozzátéve, hogy Reményik Sándor ceruzajegyzetét látom rajtuk (ti. a verseken BL), mely szerint a versek igen szépek. Szintén október 23- án érkezett a Pásztortûz szerkesztõségébe még egy levél, feladója Magyar Miklós egyetemi hallgató, aki bátorkodott pár verset a M. T. Fõszerkesztõ úr és a csodált költõhöz küldeni a végett, hogyha a kellõ mértéket ütik, adjon nekik helyet a Pásztortûz hasábjain. Kívülrõl tehát úgy tetszett: Reményik Sándor dolgozik, és egészségnek örvend. Pedig nem így volt. Errõl az imént idézett levéltöredékek is tanúskodnak, sõt másnapi, október 24-i keltezéssel már papírra kerültek a megdöbbentõt és a megváltoztathatatlant rögzítõ sorok. Az egyik géppel írt papírlapra többszöri javítás révén megszövegezett gyászjelentésében: A Pásztortûz Baráti Köre megrendült szívvel tudatja minden barátjával, hogy feje, Reményik Sándor költõ, fõszerkesztõ október 24-én hajnalban visszaadta lelkét Teremtõjének. Október 26-án vasárnap du. 4 órakor temetjük a kolozsvári evangélikus templomból, és az evangélikus temetõben helyezzük örök nyugalomra. A gyászjelentésre Reményik Vízválasztó címû versének egy töredékét illesztették a szerkesztõtársak: Elmúlik a világ / És játékai is, / Még kívánsága is. / Szél szórja szét a színes szavakat, / De sorsom lényegének, / De lelkem Istenének / Beszéde megmarad. Aláírják: Császár Károly, Járosi Andor, Jász Pál, Kéki Béla, Tavaszy Sándor és Vásárhelyi Z. Emil. Ugyanazon a napon Reményik Sándor húga a költõ Öröktûz, illetve Végrendelet címû verseibõl idézve saját kezûleg vetette papírra:»egy lángot adok, ápold, add tovább«,»a holtom után ne keressetek! / Leszek sehol és mindenütt leszek«. Imre Kálmánné Reményik Sándor és Sárika Reményik Sándor szüleivel Reményik Sarolta mély fájdalommal jelenti, hogy egyetlen testvére, a legjobb ember, Reményik Sándor élete 52. évében f. hó 24-én hajnalban visszaadta lelkét Teremtõjének. A megboldogult tetemeit vasárnap, f. hó 26-án du. 4 órakor az evangélikus templomban tartandó szertartás után az evangélikus temetõben helyezzük nyugalomra.»szemeimet a hegyekre emelem, / Onnan jön az én segítségem« Zsoltár. A gyászjelentést aláírják még Reményik Sándor nagynénje, Brecz Vilma, sógora, dr. Imre Kálmán, unokahúga és -öccse, Imre Mária, illetve Imre György, dr. Genersich Antalné Czirják Mária unokatestvére és családja, valamint nagybátyja özvegye, Reményik Mihályné Dobler Margit. Mihelyt elterjedt Reményik Sándor halálának a híre, részvéttáviratok és -levelek sokasága érkezett szerte a Kárpát-medencébõl. Az elsõk között Sényi László sürgönyözött, a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság nevében fejezve ki részvétét, és jelezve, hogy a temetésen jelen lesznek. Az október 14-i, Reményik Sándorhoz címzett levelében beküldött versei sorsa felõl meglehetõsen türelmetlenül érdeklõdõ Zsadányi Nagy Árpád 24-én a korábbihoz képest egészen más hangot ütött meg, amikor Vásárhelyi Z. Emilnek írt soraiban nyugtázta: Örülök, hogy a versek megkerültek, s hogy Reményik fõszerkesztõ úr olyan jó véleménnyel van róluk. De leginkább az tesz boldoggá, hogy férfiasan bevallom nem volt igazam. Reményik Sándor, akit gyerekkorom óta költõi mintaképemnek választottam, tényleg az a figyelmes, alapos, csupa szív lélek, akinek hittem. ( ). Másnap, midõn Reményik elhunytának a híre hozzá is eljutott, rövid üzenetet küldött Vásárhelyinek: Gyászukban õszinte fájdalommal osztozom!. A Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, Herepei János október 25-i levelében írta Reményik Sándor sógorának, Imre Kálmánnak: Kedves Kálmán! Õszinte, igaz megdöbbenéssel értesültem Sándor haláláról. Váratlan volt, mert úgy szerettük volna hinni, hogy nemcsak lelkünk mélyén, hanem szemünk elõtt is örökké fog élni. Feleségemnek is, nekem is kicsordult szemünkbõl a könny, amint a rá- 13

12 14 Reményik Sándor, Járosi Andor és Kovács László dió hírét hallottuk: Végvári nincs többé! Nekem különösen is fáj az Õ elmúlása, hiszen kis gimnazista korunk óta ismertük egymást, s a gyermekkori emlékek nagyon mélyen szoktak gyökerezni az ember lelkében. Adjon az Isten a Nagyságos Asszonynak is, Neked is vigasztalást e ragyogóan tiszta jellemû, törhetetlen hûségû, nagy Férfiú elhunyta miatt ( ). Dr. Dániel Elemér, Reményik egykori osztálytársa írta október 26-án: Szívemre hullnak a régmúlt emlékek. Felújulnak, mint fényes csillagok a sötét, nagyon sötét égboltozaton. Látlak mint csipkegalléros elsõ gimnazistát, mint a nagy udvaron játszó gyermeket; látlak mint lelkes nagy diákot, mint hazáját sirató egyetemi hallgatót, majd mint öntudatos magyart és a végvárakon õrt álló hõst. Az élet küldetés, s küldetésed ez volt. Az élet vége: ítélet s ítéletem ez: Jó voltál. ( ) Köszönjük, hogy lelkeddel mutattad nekünk az utat és szíveddel melegítetted a helyet, ahol éltünk, ahol élünk és ahol halnunk kell. Álmod, kedves Sándor, legyen szép.»az égi lámpák égjenek feletted... S ragyogjon rád a véghetetlen ég«. L. Ady Mária, a Pásztortûz bánffyhunyadi szerzõje október 26-i levelében így fogalmazott: Halhatatlan költõnk: Végvári Reményik Sándor testi elmúlása feletti általános gyászban megrendült lélekkel osztozom én is. A szó, mely október 24-én reggel»végignyilallott«kolozsvár városán Erdélyen egész Magyarországon, az én betegágyamig is elhatott. ( ) Hányszor nyitotta ki elõttem a Pásztortûz szerkesztõségének ajtaját! Hányszor engedett be engem, a betû szerény és érdemtelen szolgáját abba az elit irodalmi körbe, melyet maga köré gyûjtött, hogy mondanivalóimat melyre rajta kívül senki fel nem figyelt eldadoghassam ( ). Ugyancsak a temetés napján, október 26-án a soproni Frankenburg Irodalmi Kör fõtitkára, Erdélyi Tibor írta Vásárhelyi Z. Emilhez címzett levelében: ( ) Négy óra van éppen. Kolozsvárott zúgnak a harangok. Szegény Reményik Sándort, a mi kedves Sándor bátyánkat most viszik a Házsongárdi temetõbe. Amikor nyáron Veletek együtt ott botorkáltam a régi, kedves, öreg sírok között, nem gondoltam volna, hogy rövidesen nekem is lesz ott egy drága halottam ( ) Alig hihetõ, de nyáron, amikor Kolozsvárott jártam, s a kolozsmonostori templom felõl elnéztem a Donát-szobor melletti kert felé, én már akkor búcsúztam Reményik Sándortól. Emlékszel rá, ugye, hogy már nem kereshettük fel személyesen. Nagyon beteg volt. ( ) Rajtad át melegen ölelem a Pásztortûz minden tevékeny lelkét, s hidd el, hogy Veletek együtt én is árvának érzem most magam. Rettenetesen árvának. Régen, nagyon régen, amikor még nem is ismertem, õ adott nekem lelki erõt ahhoz, hogy bízzak és reméljek. S ez az erõ éltet ma is. ( ) Fél öt. És Veletek sírok én is ( ) Járosi Andornak mondd meg, hogy ölelem és meleg szeretettel szorítom meg kezét. Ismerem az õ fájdalmát is. Tudom, hogyan szerette Sándort. Én is szeretnék fájdalmában osztozni ( ). A Pásztortûz szerkesztõségéhez intézett külön levelében Erdélyi Tibor egyebek mellett azt írja: ( ) nagyon is jól tudjuk, hogy mit jelent egy végvári harcos elvesztése. Mi, akik a trianoni határokon innen is, harcos lélekkel küzdünk az örök magyarságért, nagyon is jól tudjuk, hogy mit jelentett Erdély, de az egész ország számára is Végvári élete. ( ) Hogy ki volt Õ számunkra, az valójában csak most fog világossá lenni. Betölthetetlen ûr maradt utána, s ennek a mélysége ébreszt bennünket arra a tudatra, hogy nagy volt Õ, világosság a mi sötétséghez szokott szemünk számára. ( ) Mily jól érezte magát két ízben is a mindig magyar Frankenburg Irodalmi Kör dobogóján. Elõször szorongva jött. Sopron hûvös város. A lelkek is azok. S olyan tomboló, lelkes fogadtatásban volt része, mint soha senki másnak. Így szerettük mi Reményiket ( ) Reményik szellemi hagyatékáról szólva írta a Székely Nemzeti Múzeum nevében a Pásztortûz Baráti Köréhez intézett október 30-i levelében Herepei János: a Pásztortüzet, amelynek világító lángja volt, az Õ elhunytával se hagyják kialudni, ezzel szolgálván emlékének méltó módon való gondozását. A Reményik család származási helyérõl, a Felvidékrõl Jolsváról a Pásztortûzben is közlõ Flórián Tibor írt levelet november 1-jén a folyóirat baráti körének: ( ) nehéz írni annak, aki önmaga is vesztes. Számomra Reményik Sándor többet jelentett a költõnél, aki kézen fogva a nyilvánosság elé vezetett. A lélek különös rokonsága is fûzött Hozzá, az a mód ahogyan reagáltam az életre és a szeretetre. És ki értette volna meg Nála jobban, hogy Erdély után a Felvidéket szeretem a legerõsebben? Hiszen Gömörhöz és a Szepességhez, akárcsak engem a származásnak, rokonságnak és szeretetnek számtalan szála fûzte. Mikor pedig a távolból Erdélyre gondoltam, akkor Õ is mindig eszembe jutott, mint olyan valaki, akiben Erdély lelke a legtisztábban élt. Úgy érzem, mintha Vele Erdélynek egy darabkája veszett volna el. ( ) Szintén a Felvidékrõl, az érsekújvári m. kir. állami Pázmány Péter Gimnázium igazgatósága intézett részvétlevelet november 12-én a Pásztortûz Baráti Körének: ( ) a Végvári-versek röplapokon forogtak közkézen, önképzõkörünk minden verskötetét ismertette, tanulóink gyakran szavaltak belõlük. Hitet, reményt, kitartást merítettünk tiszta lelkének kincseibõl. ( ) BENKÕ LEVENTE

13 Reményik Sándorra emlékeztünk Pécsett Reményik Sándor augusztus 30-án született Kolozsvárott, és ugyanitt halt meg október 24-én. Evangélikus szülõk gyermeke. A középiskolát a Kolozsvári Református Kollégiumban végezte. Ugyanitt jogi tanulmányokat folytatott tõl a Pásztortûz címû folyóirat fõszerkesztõje ban az Erdélyi Helikon alapító tagia ben és ben Baumgarten-díjjal ismerték el irodalmi munkásságát. Sírja a Házsongárdi temetõben található. Ez a néhány, informatív értékû bevezetõ sor áll annak a kiadványnak az élén, amely Reményik Sándor halálának 60. évfordulója alkalmából Erdélyben rendezett megemlékezések alkalmával jelent meg. A megemlékezéseken, amelyeket Kolozsvárott, és a Radnai havasok lábánál lévõ Radnaborbereken és Óradnán tartottak, ahol a költõ több alkalommal és huzamosabb ideig tartózkodott és versíró hónapjait töltve alkotott, Pécsrõl háromfõs küldöttség vett részt: Tüskés Tibor irodalomtörténész, Varga Ferenc, a pécsi EMKE elnöke, valamint e sorok írója. Az ünnepi rendezvények az október végi mármár hideg reggelekkel beköszöntõ Kolozsvárott kezdõdtek, ahol a helyi rendezõk és Erdély minden szegletébõl érkezett vendégek Reményik Sándor sírjánál, a Házsongárdban rótták le tiszteletüket a költõ emléke elõtt. Majd némi késéssel indult el a küldöttség a Kolozsvártól mintegy 150 km-re lévõ Borberekre, a havasok irányába. Nem tartozik szorosan a témánkhoz, és nem is akarom Önöket a népes küldöttség utazásának anekdotikus részleteivel untatni: de csupán azt jegyzem meg, hogy ilyen buszon, amelynek fõként rozsdamarás és ki tudja az idõ milyen viszontagságai által lyuggatott számos nyílásain a mérsékelt és döcögõs sebesség dacára fáradhatatlanul sivított be az inkább (nagyon) hideg, mint friss levegõ, sem azelõtt, sem azóta nem utaztam. De az út viszontagságaiért mindenkit kárpótolt a szeretetteljesen meleg fogadtatás, amikor az érkezõ vendégeket mosolygós arccal várták, és frissen sült kaláccsal, itallal kínálták az óradnai vendéglátók. Óradnán az esemény alkalmával képzõmûvészeti kiállítás nyílt, köszöntötték a vajdasági, erdélyi, debreceni diákok részvételével megrendezett Reményik-versmondó verseny díjazottjait. A küldöttség ebéd után indult tovább Borberekre, ahol a program a helyi kápolna falán elhelyezett emléktábla avatásával kezdõdött. Valahogy nem volt zavaró, hogy a hegyeknek és a csúcsoknak, a természetnek ebben a már-már természetfeletti, fenséges környezetében elhangzó beszédek, vers, himnusz hangjait a közelben rohanó hegyi patak zúgása fátyolozta, mert a vadvíz erejével mindjárt ragadta is valahova a magasságba. Legfeljebb azon lehetett aggódni, hogy a vékony, népmûvészeti ruhácskákba öltözött 8-10 éves lánykák ne fázzanak meg nagyon a 0 C fokos havasi melegben... A Reményik-megemlékezések gerincét jelentõ program itt, Borbereken, abban a viszonylag jó állapotban lévõ alkotóházban zajlott le, ami látogatásunk idején a szórványmagyarság részére egyszersmind iskolaként is szolgált. Ez az alkotóház nem egy alkalommal volt a költõ tartózkodási helye, amikor úgy érezte, és tehette, hogy ide, a természet fensége és nyugalma által különösképpen megáldott helyre kell visszavonulnia. A Reményik Sándor örökségét, költészetét értékelõ és elemzõ irodalmi tanácskozás a kora esti órákban kezdõdött. Ezen és az azt követõ beszélgetésen az erdélyi és a magyarországi kulturális, irodalmi élet jeles személyiségei vettek részt: Kántor Lajos, a kolozsvári Korunk fõszerkesztõje, Pomogáts Béla irodalomtörténész, Baranyai Norbert irodalomtörténész Debrecenbõl, a fiatal kutatókat képviselve, Molnos Lajos és Lászlóffy Csaba költõk, s az elõadók között természetesen ott volt Tüskés Tibor is Reményik és Pécs kapcsolatát bemutató elõadásával, ami most érdeklõdésünk középpontjában áll. Ezért a Reményik Sándor költészetét több szempontból bemutató néhány elõadásnak csak a megértés szempontjából nehezen nélkülözhetõ kontextus érdekében idézem föl fõ gondolatait. Kántor Lajos szerint a Trianon utáni idõszakban a tiltakozás, a lázítás korát Reményik számára az ahogy lehet igazságának keresése váltotta fel. Babits Mihálynak a költõrõl írt tanulmányára hivatkozva egyetértõen állapította meg, hogy számára a hazánál szûkebb otthon, kisebb család nem létezik. De és emellett, amit Babits Mihály már nem láthatott, a második bécsi döntést követõ nagy eufória idején meg tudta írni a magyar önvizsgálat kíméletlen vallomásait, a Korszerûtlen verseket. Mint ahogy az sem lényegtelen, hogy minden, akár heroikus feladatvállalás mellett Reményik igenis vágyott a kisebb családra, és a visszavonulásra fájdalmasan kész vonzódásnak számos versében hangot adott. Pomogáts Béla szintén Babits Az erdélyi költõ címû tanulmányára hivatkozva Reményiknek, a közösségi felelõsségtudat nagy költõjének mûvével kapcsolatban egyenesen az irodalom, az írói alkotások értékelésének elméleti szempontjait vetette föl, és T. S. Eliot, valamint René Wellek, Austin Warren gondolatait idézve, az utóbbiakkal egyetértõen állapította meg, hogy az írói alkotások értékelése két alapvetõ kritériumának a mûvészi öncél, illetve a mûvészet mint közösségi rítus, kulturális kötõerõ tekinthetõ. A tiszta és rigurózus esztétikai megfontolások mellett tehát más jellegû érveknek is súlyuk lehet, s ebben az összefüggésben megállapítható, hogy a jellem, az erkölcsi erõ, a közösséggel való együttérzés tekintetében Reményik európai példa. Szubjektum és szerepfelfogás a költõi önértelmezésekben címû elõadásában Baranyai Norbert Reményik néhány versének (Cassandra, Míg állt a 15

14 16 vár, Gát, Az árnyék kapitány) beható elemzésével az elõbbiekben felvillantott gondolatokat folytatva és kiegészítve megállapította, hogy Reményik számára a közösség képviselete elháríthatatlan, etikai kényszerként jelentkezik s mérhetetlen fájdalommal jár. Ugyanakkor a versek szerint az is tapasztalható, hogy a feladatvállalás, amely az én stabilitását megteremti, az én szubjektumától elkülönül, szerepként létezik. Így emelte ki az elõadó az életmû egésze a közösségi és individuális irányultságú megszólalás közti állandó váltakozás folyamataként lenne leírható. Tüskés Tibor Reményik Sándor és Pécs címmel tartotta meg elõadását, amelyet négy kérdés köré csoportosítva foglalt össze. Elsõnek Reményik Sándor és a magyar irodalom kapcsolatáról, majd a versek keletkezésérõl, aztán magáról a versekrõl, végül a költõi életmû poétikai jellegzetességérõl beszélt. Nyomatékosan hívta fel a figyelmet arra, hogy Reményik az erdélyi költõi triász (kívüle Áprily Lajos és Tompa László tartozik ide) tagjaként nem csak erdélyi, hanem magyar költõ volt. A Trianonban kötött igazságtalan békediktátum után, amikor a beszédes Végvári álnévvel jelentette meg verseit, méltatlanul vádolták a területek visszaszerzését követelõ irredentizmussal. Pedig Reményik csupán a gyökerekhez, a nemzethez, a szülõföldhöz, az anyanyelvhez, a magyar kultúrához, a templomhoz és az iskolához való hûség, a megmaradás a közösség számára nélkülözhetetlen követelményeit hangoztatta. Erdélyi kultusza ezért lehetett mély, élõ és folyamatos, és ezért az ma is. Reményik 1927-ben és 1928-ban került kapcsolatba Péccsel. Azért jött ide, hogy szembaját kezeljék. Mindez rokoni kapcsolat útján valósulhatott meg: itt, a pécsi egyetem szemészeti klinikáján találta meg ugyanis a gyógyító orvost Imre József professzor személyében, aki Sárika húga férjének, Imre Kálmánnak a testvére volt. A költõ tehát a nyári, illetve az õszi hónapokban pécsi lakos lett, s a kórházból idõnként kiszabadulva szívesen látogatta a belváros, a Szent István tér környékét, amelyet helyre, napra keltezett pécsi verseiben megjelenõ motívumok bizonyítanak. A városban való tartózkodásából hét verse született. Ezek az 1927-es Két fény között, és a két évvel késõbb megjelent Szemben az örökméccsel címû kötetében kaptak helyet. A hét vers: A pécsi minaret, A sírtól a bölcsõig, Nincsen levél, Télelõ, Az örök liften, Szemben az örökméccsel és a Non omnis moriar. Tüskés Tibor a következõkben a versleírások formájában ismertette a mûveket. Ezekben a félhold és a fölötte lévõ kereszt láttán (A pécsi minaret) a megbékélés, máshol a szorongás és a magány, az Imre Ilonka iránt érzett szerelem (Nincsen levél), a kétség és a bizakodás (Télelõ), a költõi halhatatlanság tudat érzését-gondolatát emeli ki (Szemben az örökméccsel). A Horatius-i nem halok meg egészen gondolatára utaló Non omnis moriar címû versrõl, amely Antmann Prosper fuvolamûvész és Weidinger Imre, a vak fagottmûvész szobránál született ihlet nyomán bontakozik ki. Tüskés Tibor így ír: A költõ az emlékkövön jártatja szemét, belül zenét hall, és közben azt figyeli, hogy egy ember a lehullott leveleket, a holt lombot sepri össze. A benti és a kinti hang, a zene és a zörej ellentéte reményt ébreszt benne: a benti hang az erõsebb, és Pécs õsi városában jövõben is lesznek emberek, unokák és dédunokák, akikben él a testté vált ige, a mûvészet élõ szeretete. A személyes sebzettséget és a közösség szolgálatának szempontjait tanúsító versekrõl való szólás után Tüskés Tibor összegezésképpen megállapította, hogy Reményik, akit a trianoni szakadék tett költõvé, igazi poéta volt, egyetemes érvényû, humanista tartalmú költészetet teremtett. Elõadását azzal fejezte be, hogy Reményik Petõfi-lelkû, reflexív költõ volt, akit a világ impulzusai azonnal megérintenek, versei azonnal az élmény érintettsége nyomán születnek, és jellemzõ, hogy a hét közül csupán egyetlen vers formája az emlékezés. Ezután reményét fejezte ki, hogy neve és költészete otthonra talál abban a városban is, ahová gyógyulni jött, abban a városban, amelyre hét versét hagyta örökül. A késõi órákig tartó tanácskozás és eszmecsere tulajdonképp még másnap, a kora délelõtti órákban is folytatódott, s még folytatódott volna de hamarosan eljött a Kolozsvárra indulás ideje. A visszaút hegyi részét, néhány felejthetetlen kilométert a pécsi küldöttség gyalog tette meg és csak lent, Óradnán szálltunk az ott várakozó nevezetes buszra. Ezen a néhány kilométeren, a nem túl feszítõ, de tempós gyalogmenetben jeges tócsákra, átfolyásokra azért gondosan figyelve, alkalom nyílt megcsodálni a környezõ erdõket, az Ünõkõ különös színárnyalatait, és emellett még egy éppen nyitott boksa homályba veszõ belsejének különös szerkezetét is tanulmányozhattuk ben az erdélyi programokhoz kapcsolódva ezek az elkövetkezõ években is folytatódtak a jubileumi év folytatásaként a pécsi EMKE és a Pro Pannónia Kiadói Alapítvány rendezésében a városhoz kötõdõ Reményik Sándor emlékére, a tudatosítás és a megerõsítés szándékával emlékeztünk a pécsi Mûvészetek Házában. Talán nem hat túlzásként: a kolozsvári és az óradnai programokhoz méltóan. A nagyszámú és élénk érdeklõdést tanúsító közönség elõtt lezajlott rendezvényen az Erdélyben is fellépõ szereplõk közül Kántor Lajos és Pomogáts Béla vettek részt, felhíva a figyelmet a hegyek, a megszentelt táj világának, és egy viszonylag meszszi város, Pécs kapcsolatának a szellemi egységet, az identitást megerõsítõ szerepére. Ezen az esten hangzott el Szabó Szabolcs karnagy két Reményikverset (Akarom, Örök tûz) ez alkalomra megzenésített kórusmûve a szerzõ vezényletével, s ekkor adták át a Szigetváron élõ szobrászmûvész, Vanyúr József Reményik-plakettjét Imre Máriának a költõ rokonának és a kolozsvári vendégeknek. Reményik Sándor verseit Krumm Ádám színmûvész tolmácsolta. Ez alkalommal bocsátotta a vendégek és a közönség rendelkezésére Varga Ferenc a Reményik Sándor címû kiadványt, amely Tüskés Tibor egy évvel ezelõtt Borbereken tartott elõadását és vele együtt a Pécsett született hét verset tartalmazza. Tüskés Tibor ezen

15 a rendezvényen a program lebonyolítójának, a moderátornak a szerepét vállalta. Pécsnek, miként a magyar kultúrának is szüksége van Reményik Sándorra ezzel lehetne összefoglalni a bevezetõben elmondott szavai lényegét. Miután felidézte a es év erdélyi történéseit, személyes emlékeivel azt a hivatalos irodalomból kirekesztett mégis mindig élõ költõt idézte, akivel annak idején, középiskolás korában és még egyetemistaként sem találkozhatott. Az egyik véletlenszerû, de annál valóságosabb emlékkel egy tiszakécskei istentiszteletet elevenített fel. Ezen az istentiszteleten új helyre való áthelyezése alkalmából a katolikus pap híveitõl búcsúzott, s hogy ennek érezhetõ nehézségét feloldja s a pillanat felemelõ pátoszát érzékeltesse, Reményik Sándor Mi mindig búcsúzunk címû versét mondta el. A másik élmény éppen a 2001-es erdélyi megemlékezéssel kapcsolatos. Tüskés Tibor errõl az útról egy hetilapnak számolt be. A beszámoló nyomán nem sokkal egy, a kalocsai tanítóképzõben 1945-ben végzett tanítónõtõl kapott olvasói levelet, aki hajdani, diákkori jegyzeteit idézi Reményikrõl, a költõ verseivel együtt, amelyek ahogy az olvasói levél fogalmaz a szívemig hatottak. Mire emlékezünk? tette fel a kérdést Tüskés Tibor Pécsett. A mindig élõ Reményikre vagy legalábbis rá kellene, hangzott a válasz. Nem állítható, hogy a költõ recepciója körül mindent rendben lévõnek talált volna, mint ahogy ennek itt, Pécsett is hangot adott. Azonban a tényekre, az elhangzottakra gondolva megállapítható, hogy Tüskés egyike volt azoknak, akik a költõ ébresztésében, örökségének számon tartásában az egész és vele egyenrangúan fontos kisebb közösség részére való megismertetésében jelentõs és önzetlen szerepet vállaltak. Szellemi és mentális állapotunk számos zavara, önértékelésünk nagyon is szükséges orvoslásának, jóra való ösztönzésének szándékával is, bizonyosan/egyszerûen a szép iránti igénnyel. Talán erre sem árt emlékezni és emlékeztetni éppen most, a pécsi megemlékezés után tíz évvel. G. TÓTH KÁROLY Elhangzott a pécsi Mûvészetek Házában tartott megemlékezésen május 10-én. Zorkóczy Zenóbia (Dávid Botond felvétele) Tulajdonképpen egyszemélyes színházi intézmény vagyok Színészportré Zorkóczy Zenóbiáról Több mint egy évtizede szabadúszó elõadómûvész vagy, ami nagy mûvészi szabadságot és ugyanakkor egyfajta bizonytalanságot, sehova sem tartózást, valamint rengeteg munkát és utazást jelent. Felcserélnéd ezt a státust egy kõszínházi állásért? Mi volna az, amiért feladnád a mûvészi és anyagi függetlenségedet? Szerinted mi tart vissza több tucat pályakezdõ, kis szerepeken és minimálbéren tengõdõ színészt attól, hogy megpróbáljon önmaga menedzsere lenni? Tíz év észre sem vettem, hogy így eltelt az idõ! Ezt meg kell ünnepelnem és illene összegeznem is az eseményeket Rengeteg érvem van, hogy miért csinálom azt, amit, és úgy, ahogyan. Nem tudnám mind felsorolni. A leglényegesebb talán az, hogy azért, mert szeretem, amit csinálok, és így szeretem, ahogy van. Ezt az utat én tapostam ki magamnak és nem cserélném el semmiért, mert az enyém és én így érzem jól magam biztonságban. A biztonság érzése fokozatosan alakult ki, a bizonyosságnak azzal az érzésével, hogy a saját utamat járom, hogy nem kell megtagadnom magamat. Azzal, hogy elfogadják azt, amit csinálok, hogy szeretik az elõadásaimat és örülnek nekem az emberek. Ennél nagyobb ke- 17

16 18 gyelem nem is kell. Sokrétû, szerteágazó munkát végzek, tulajdonképpen egyszemélyes színházi intézmény vagyok, alkalmanként zenei munkatársakkal. Szeretem megtervezni az elõadásokat, kitalálni, felépíteni, minden kis részecskét a helyére tenni. Ez olyan munka, mint mondjuk a felfedezõké. Mint amikor valaki kitalál egy új gépet, amin sokat dolgozott és akkor izgul, hogy hogyan fog mûködni. Addig bütykölök egy-egy elõadásomon, amíg mûködõképes lesz. Vagy ha sehogy sem akar beindulni, elvetem, mert ehhez is van szabadságom: mindig újrakezdeni, vagy kitalálni egyebet. Szóval nagyon izgalmas Azt hiszem, hogy a természetem ezt a munkaritmust és ezt a határtalan szabadságot követeli meg. Ilyen vagyok Szeretek egyedül dolgozni. Persze, nem mindenki ilyen. Van, aki jobban tud teljesíteni, ha csapatban dolgozik, vagy ha nem kell törõdnie a menedzsmenttel. Engem sem tanítottak a szabadúszó életmódra, hanem magam jöttem rá. Egy biztos, ha valakit valami nagyon érdekel, annak utánajár és beleássa magát. A hit hiányzik leginkább, hogy a fiatalok merjenek nagyot álmodni, és legyen hitük az akadályokat legyõzni. Hit nélkül pedig semmi sem megy. Kisvárosból, Székelyudvarhelyrõl származol, Zenóbia királynõn és rajtad kívül nem ismerek más ilyen nevû személyt. A családneved is történelmi név. Hogy lehet egy kisvárosban, Kovásznán Zorkóczy Zenóbia színmûvésznõként élni, érvényesülni? Én sem találkoztam még más Zenóbiával. Mikor bemutatkozom a teljes nevemmel, nemcsak a kis, de a nagyvárosokban is elcsodálkoznak, rendszerint azt hiszik, hogy viccelek. Azt hiszem hozzánõttem a nevemhez, jólesik hallani, mert nagyon egyedi. Számomra ez a kisváros elõnyös, olyan szempontból, hogy zavartalanul tudok dolgozni itt, elvonultan, magányban, ami az alkotás egyik alapfeltétele. Miután elkészítem a produkcióimat, járom velük Erdélyt, Magyarországot és a nyugatra szakadt magyar diaszpórát. Dióhéjban ilyen egyszerû az életem, csendes és ugyanakkor roppant változatos. Számos elõadás képezi a változatos repertoárodat: gyermekelõadások, verses összeállítások, monodrámák. Hogyan jöttek/jönnek létre ezek, és milyen a fogadtatásuk? Eddig 14 különbözõ tematikájú pódiummûsort szerkesztettem. Abból a megfontolásból, hogy mint egyszemélyes, könnyen mozgó színház, mindenféle igényt kielégítsek, fõleg vidéken, ahova a színházak nem jutnak el. Ez egy egyszemélyes kulturális vidékfejlesztõ program, amely esélyegyenlõséget ad a falusi embereknek is, a szórványnak is a magyar kultúra és irodalom mélyebb, alaposabb megismerésére. Hiszen nyelvében él a nemzet! Célom, hogy a vidéki ember is újra felfedezze anyanyelve szépségeit, gazdagságát és büszke legyen rá. Bízom abban, hogy az egyének és a magyar közösség öntudata ezáltal is erõsödik. Idõszerû repertoáromban van két interaktív gyerekelõadás, Ady-est, magyar szerelmi líra versben és dalban, egyszemélyes kabaré (dalokkal), adventi összeállítás, 1848-as forradalmi líra, október 6-ára emlékezõ produkció, székelységrõl szóló irodalmi mûsor, a szülõföld elvesztésének fájdalmáról és a hazavágyódásról szóló elõadás, istenes mûsor Ezeket a produkciókat játszom felváltva, párhuzamosan Erdély-szerte és idõnként eleget téve külföldi meghívásoknak is. Szeretem Erdélyt és ismerem, mint a tenyeremet, a pici falvait, a szórványokat, de a nagyvárosait is. Természetesen turnékban gondolkodom, mert hosszú utat megtenni egyetlen elõadásért, a rendszerint az autó javítását kimerítõ minimális költségvetéssel, nem lehet. A turnészervezés pedig a legbonyolultabb dolog. Mindenki mindig valami mást akar. Ezt összehozni, nohát, ez is egyfajta mûvészet és ugyanakkor türelemjáték. Támogatást eddig nem kaptam mûködésemre, meg a szórványprogramomra sem, pedig néha csupán gyermeknek játszom, s ezt a munkát saját lelkiismeretem miatt végzem, szóval magam kell boldoguljak mindennel. Néha érzem, hogy több ember kellene belõlem, mert mind a szervezés, mind a mûsorok kitalálása, szerkesztése, megtanulása, játszása nagyon idõigényes dolog. Tulajdonképpen folyamatosan dolgozom, még éjjel is tervezek. Évente egy-két új, friss mûsorral jelentkezem. Egy mûsorhoz való anyaggyûjtés évekbe telhet, amíg annyi témába vágó irodalmat elolvasok, amelybõl kikerekedhet az elõadás. Amikor épp nem játszom vagy nem szervezek, akkor szöveget tanulok Az ilyen szabadúszó elõadómûvésznek piacképesnek is lennie kell, ami azt jelenti, hogy minden alkalomra tudnia kell mûsort ajánlani. Én most körülbelül ötszáz verset tudok. Jancsó Adrienne, egyik példaképem, ezer verset tudott idõskorára. És ezeket ismételni kell, hogy ne felejtse el az ember, és érlelni, mint a jó bort, hogy egyre tökéletesebbé váljék mind érzelmileg, mind gondolatilag és technikailag. Ez egy életforma, amely már az idõhiány miatt is sok más ambíció feladását jelenti. Mûsorterveimet ezer próbának vetem alá. Szerencsére, rengeteg ötletem van. De azt is tudomásul kell vennem, hogy nem mindenik kivitelezhetõ. Ezért ezerszer megfontolok mindent. A mai gyerekek, még falun is, hozzászoktak az erõteljes ingerekhez. Az agresszív tévé- és számítógépes játékok dinamikusságával nehéz felvenni a versenyt. A gyermekek esetében a Túl az Óperencián gyermekelõadásban, bár értékes irodalmi forrásokból dolgoztam, nagyon erõteljes, látványos, izgalmas mûsorral próbálkoztam. Az egzotikus, félelmetes állatok a fõszereplõk, a kerettörténet pedig egy hajóutazás. Vízi bálba megyünk, hajózunk, kikötünk, és a szigeteken találkozunk a félelmetes állatokkal, természetesen verseken keresztül. Félünk, izgulunk, de mindig megmenekülünk, s a végén haza is jutunk. Sajátos vers-elõadásmódot mûvelek: az állatok hanganyagából ihletõdtem, tehát minden állatot másképp mutatok be mind hangilag, mind mozgásban. A Rosszcsont Zénó jó szeretne lenni címû produkcióm is nagyon dinamikus elõadás. A témája viszont jóval filozofikusabb. Kicsit talán a tékozló fiú története felé mutat. Rosszcsont Zénó elégedetlen a szüleivel és az iskolával, mert mindig szidják rossz tulajdonságai miatt, ezért világgá

17 megy. Találkozik a gyerekekkel, vagyis a közönséggel, és elpanaszolja, hogy mi is az õ baja, kiadja minden fájdalmát, majd amikor rádöbben, hogy éhes, fázik és fél, mert nemsokára sötét lesz, tanácsot kér a gyerekektõl, hogy mit csináljon, hová legyen, mit egyen és mit tegyen. Ez a legszebb pillanat, mikor a kis nézõk jóindulattal, csillogó szemekkel mondják, hogy otthon kérjen bocsánatot és javuljon meg. Azért alakítottam így a történetet, hogy ne kelljen felnõttként moralizálnom. A gyerekeknek maguktól kell megtalálniuk a helyes utat, átélve a Rosszcsont testi-lelki fájdalmait. Ebben a mûsorban a tulajdonságok bemutatásához többnyire Hervay Gizella Kobak könyvét és László Noémi verseit használtam fel. A felnõtt mûsoraimat is sokáig tervezem. A mûsor felépítésére, megszerkesztésére nagyon odafigyelek, mert manapság nem könnyû egy órán keresztül, ráadásul tartalmasan lekötni a nézõk figyelmét. Olyan mûsorokat hozok létre, amelyek hiánypótlóak és szükségesek a mindennapi életünk megértéséhez, feldolgozásához, a mûveltségünk, szép- és igazságérzékünk fejlesztéséhez. Többnyire a nagy témák érdekelnek: az élet, a halál, Isten, a szerelem, vagyis az önazonosságunkat feszegetõ kérdések Így született meg az Istenkeresõ címû mûsorom, a magyar szerelmi lírát feldolgozó összeállításom, A székelyek címû elõadásom, valamint az Ady-produkció is. Természetesen mindig a legértékesebb irodalmi anyagból válogatok, mert a megértésen túl tudást és szárnyalást is kell hogy adjak a nézõknek. Azt, hogy legalább megérezzék: más világ is van azon kívül, mint amit a mindennapi gondjaikban megtapasztalnak. Rá kell döbbentenem õket arra, hogy ez a világ sokkal tágabb, gazdagabb, érzékenyebb vagy fájdalmasabb akár, semhogy ne vegyenek tudomást róla Rengeteget utazol, szinte állandóan úton vagy. Mesélj el egy emlékezetes úti kalandot, hogy érzékelhessük, milyen nehézségei, illetve szépségei vannak ennek az életformának. A legújabb kaland: meghívtak Brassóba a Költészet Napja alkalmából az Ady-verses elõadásommal. A mûsorom elõtt 1956-os megemlékezés volt bõ két és fél órán át. Már mindenki meg volt ijedve fõleg a szervezõk, de a legjobban talán magam is, hogy miként fogja végigülni és figyelni a többnyire 50 év feletti közönség az én mûsoromat is. Az egyórás elõadásom után a kezemet szorongatva mondták: az lenne az igazi, ha most azonnal, még egyszer végignézhetnék elõadásomat. Ez volt talán életem egyik legszebb élménye, munkám legnagyobb dicsérete. Más: gyermekelõadásaim után a kicsik néha tízen, húszan átölelnek, és nem akarnak elengedni, ígéreteket várnak tõlem, hogy holnap, holnapután, valamikor, de visszajövök majd hozzájuk. Megígérem nekik, mert biztosan tudom, hogy ezt az ígéretet be fogom tartani. Terveid? Hogyan és hol látod magad év múlva? Amennyiben kis családommal együtt egészséges leszek, ha megkapom ezt a kegyelmet, és nem jön közbe valami kiszámíthatatlan, elõre nem látható katasztrófa, akkor dolgozni fogok, mert egyre érdekesebb számomra ez a munka, egyre több dologra jövök rá, egyre több tervem van, amelyek egyre izgalmasabbak. K. KOVÁCS ISTVÁN Névjegy Zorkóczy Zenóbia december 19-én született Székelyudvarhelyen között a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház, között a gyergyószentmiklósi Figura Színház munkatársa, között a budapesti Hangár Hangszíni Tanoda hallgatója, ben a Temesvári Állami Magyar Színház mûvésze volt és 1999 között elvégezte a kolozsvári egyetem színmûvészeti szakát ben a Temesvári Állami Magyar Színházban dolgozott tõl önálló mûsorokkal, monodrámákkal lép fel magyar közösség elõtt Erdélyben, Magyarországon, Ausztriában, Németországban, Svájcban, Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, Kanadában. Egyéni műsorok 1. Jean Cocteau: Emberi hang (monodráma). Bemutató: november 2., Temesvári Állami Magyar Színház; 2. Föltámadott a tenger Bemutató: október 6., Millenáris Központ, Budapest; 3. Sanzonok hangján. A magyar sanzon és a korabeli Budapest. Bemutató: november 30., Müncheni Magyar Katolikus Misszió; 4. Heute ist Morgen Ein Abend in Transilvanien mit Zenóbia Zorkóczy. Bemutató: január 28., Heppel und Ettlich Theater, München; 5. Menjünk Betlehembe. Adventi mûsor zene- és irodalomkedvelõknek. Bemutató: december 1., Hannover; 6. Kiálts Arad felé Ünnepi megemlékezés a vértanúk emlékére. Bemutató: október 3., Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest; 7. Dalol a honvágy. Wass Albert-est. Bemutató: augusztus 27., Kovászna, református templom; 8. Mosolyra biztató dal. Gyermekmûsor 3 7 éveseknek. Bemutató: január 29., Kézdivásárhely, Vackor Óvoda; 9. A székelyek. Irodalmi összeállítás a mindenkori székely emberrõl. Bemutató: augusztus 18., Sepsiszentgyörgy, Háromszéki Magyarok Világtalálkozója; 10. Kit szeretnek a nõk? Vidám zenés irodalmi est a szerelemrõl. Bemutató: szeptember 20., Barót, Mûvelõdési Ház; 11. Szeretném, ha szeretnének... Ady Endre-emlékest. Bemutató: január 31., Árkosi Mûvelõdési Központ; 12. Túl az Óperencián. Gyermekmûsor. Bemutató: június 1., Árkosi Mûvelõdési Központ; 13. Szívedet hallgatom Magyar szerelmi líra dalban és versben. Bemutató: február 2., Árkosi Mûvelõdési Központ; 14. Rosszcsont Zénó jó szeretne lenni. Interaktív gyermekmûsor. Bemutató: február 2., Árkosi Mûvelõdési Központ. 19

18 Galéria A mi szobrászunk Benczédi Sándor ( ) 20 Benczédi Sándorról, a szobrászról sok hozzáértõ elemzést, dicsérõ szót, megtisztelõ minõsítõ jelzõt leírtak, elmondtak az elmúlt évtizedek alatt. Része lehetett abban a megtiszteltetésben is, hogy még életében könyv jelent meg róla, mûvészetérõl mintegy bizonyosságaként annak, hogy amit Benczédi Sándor alkotott, olyan érték, amely örök helyet biztosít számára a nagy magyar alkotók Panteonjában. Benczédi Sándor mindezt eltûrte mármint a mûvészetérõl leírtakat és elmondottakat. Nem, egyáltalán nem véletlenszerûen mondom így: eltûrte lévén hogy nem nagyon engedte magát befolyásolni sem a dicsérõmagasztaló szavaktól, sem pedig az olykor elhangzó fanyalgások- Kiss Jenő Önarckép tól. Nem, mert õ mindig eléggé bölcs volt ahhoz (is), hogy tudja: egy megteremtett mû nem attól értékes avagy értéktelen, hogy jót, illetve rosszat írnak róla. Benczédi Sándort azért sem izgatták és nem is befolyásolták különösképpen a mûveirõl, mûvészetérõl leírtak, mert azon ritka alkotók közé tartozott mindig, aki pontosan tudta magáról, hogy mire képes, mûveirõl, hogy mit érnek. Ezzel kapcsolatban fogalmazhatnék úgy is (nagy okosan), hogy olyan volt õ munkálkodásában, alkotói pályáján, mint a szülõföldi székely földmûves ember, aki nem törõdik a környülállásokkal, hiszen pontosan tudott dolga van, ezeregy teendõje, amit napról napra, évrõl évre, folyamatosan, következetesen (még ha ezeregyszer újrakezdve is) el kell végeznie, neki kell elvégeznie. Nyugodtan, bölcsen, szorgalmasan. A budapesti kiállítása kapcsán tett (élete utolsó) rövid, sommás önvallomásában háromszornégyszer is elhangzott a játék (játszadozás) szó mint életének kulcsszava. Gyermekkorában (mint minden gyermek) örökké játszani szeretett volna (mondta), de erre nem jutott idõ a mindennapi falusi életben. Késõbb, a fõiskolai tanárkodás után, amikortól csak szobrász lehetett mint mondja, végre kijátszadozhatta magát (agyagban, fában, kõben). Teljes szívvel-lélekkel, belefelejtkezéssel adta át magát ennek a játszadozásnak (a szobrászkodásnak), csak hogy ne kelljen dolgozni. Nos, Benczédi Sándort (még) azért sem izgatta-befolyásolta igazán mindaz, amit mûveirõl írtak, mert teljes lényét lekötötte a játék, a játszadozás olyanképpen, mint a gyermek lényét is, ha kedvére valót játszhat, s így, mert örömét leli a játékban, nem izgatja, hogy a felnõttek hogyan vélekednek játékáról. Benczédi Sándor örömét lelte a maga játszadozásában s hála Istennek, nem igazából figyelt oda soha arra, hogy mit mondanak errõl a felnõttek. Ami persze közelrõl sem azt jelentette, hogy Benczédi Sándor maga is olykor ne elégedetlenkedett (ne lázadozott) volna legfõbb játékát, a kisszobrokat illetõen. Másfajta játékokat is megpróbált, kipróbált a kõvel, a fával, a saját maga vegyítette speciális anyaggal. Szép, élvezetes játéka volt ez is, amelytõl azonban minduntalan visszacsábult legfõbb, legkedvesebb játékához, az agyagból teremtett kisszobrokhoz, az igazi Benczédi-mûfajhoz. Önmagával örökké elégedetlen lévén, állandóan kísérletezett a formai tökéletesség elérésének reményében s az elérhetõség konok hitével. Benczédi Sándor alkotói pályáján eljutott odáig, ahová keveseknek adatik meg eljutni, lett légyen az illetõ bármilyen mûfajban alkotó mûvész. Õ ugyanis azon kevesek közé tartozik (jó ideje), akinek mûve alól (mellõl) nyugodtan elhagyható az alkotó neve és a mûalkotás címe, mert

19 Horváth Imre Gellért Sándor Székely János így is tévedhetetlenül felismerjük a szerzõt, s nem nehéz kitalálnunk a mû címét sem. Úgy vélem: ennél többet alkotó mûvész nem kívánhat a sorstól, s ennél többet aligha érhet el. Hogy Benczédi Sándor óhajtotta-e ezt játszadozás közben nem tudom. Csak annyit tudok én is: ezt elérte! Azzal kezdtem: Benczédi Sándorról sokan és sokat írtak, méltatva, értékelve páratlan mûvészetét. Negyedszázadra megadatott nekem is az a szerencse, hogy amint azt mifelénk, a Székelyföldön mondják közelebbi ismeretségbe kerültem véle, s Korond okán, egyszerûen csak Atyafinak szólítottuk egymást. Talán ennek a közelebbi ismeretségnek tudható be, hogy nekem nem a szobrász hiányzik oly nagyon, hanem ama másik Benczédi Sándor: az Atyafi, az ember. Az az ember, akihez foghatóval elmúlt életemben soha és sehol nem volt szerencsém találkozni; s aligha remélhetem, hogy lesz ezután is. Benczédi Sándorról, az emberrõl sokan tudták: életvidám, javíthatatlan optimista, hittel, reménnyel is nem csak tehetséggel gazdagon megáldott volt világéletében. Jó volt véle beszélgetni, együtt lenni, s elég volt egyetlen kacagása, hogy ha csak órácskára, napra is búvalbéleltségünk elillanjon, s a belõle, egész lényébõl kisugárzó derû, egészséges nyugalom, végtelen optimizmus és erõ belénk is belénk lopódzon, s hitre, akarásra serkentsen. Honnan Benczédiben ez a töretlen hit, parttalan remény, mindenkori derûs nyugalom, hatalmas akarat? tettük fel nemegyszer a kérdést önmagunkban. Nos, én úgy gondolom, hogy mindezeknek kiapadhatatlan forrása, éltetõje, Benczédi Sándor nagy titka és gyõzedelmes fegyvere a jóság volt. Igen, hittel állítom: Benczédi Sándor mindenekelõtt jó ember volt! Ez a Szilágyi Domokos lényébõl áradó, egész emberi mivoltát átitató végtelen jóság tette õt derûssé, bölccsé, hittel hívõvé, erõs, töretlen akaratúvá. Benczédi Sándor kisszobraiban megannyi emberi gyarlóságunkat közszemlére tette. Nevettünk, mosolyogtunk enmagunkat látván a görbe tükörben, és nem sértõdtünk meg, nem haragudtunk meg rá, aki emígyen közszemlére tett ki számtalanszor. Még akkor sem haragudtunk, ha fájdalmasan találva éreztük magunkat. Minden ilyen közszemlére kitett kisszobrából felénk árad Kányádi Sándor 21

20 Fodor Sándor Bajor Andor Király László a bölcs, a jó ember megértõ s megbocsátó, elnézõ szeretete is. Mintha szóval mondaná: Látjátok, ilyen rusnyák is vagytok, de én azért nem haragszom rátok, nem vetlek meg, mert én így is, ilyenként is szeretlek titeket... Hát ilyen volt õ, amíg élt, amíg naponta szétajándékozta nekünk önmagát, újabb korunk adakozó krõzusaként. Hiszem: nem oktalanul pazarolta ránk és szét közöttünk jóságát, derûjét, humorát, életkedvét, optimizmusát, egészséges hitét! Itt maradt õ továbbra is közöttünk-vélünk a hajlékainkban fellelhetõ agyagszobrokból kisugárzó derûnek, szeretetnek, halhatatlan jóságnak, csodálatos emberi lényének köszönhetõen! MOLNOS LAJOS A SZFINXTŐL A VÉGTELEN OSZLOPIG 22 Azt hiszem, mindenki szeretne egy kicsit megfürdõzni a hírnév simogató vizében. Különösen a mûvészek áhítozzák a dicsõség mámorító aureoláját. Úgy élnek, viselkednek s dolgoznak, mintha mindig valahol az emberiség fölött lebegnének. Már-már kórtünet az eredetiség hajszolása, s az olyan extra mûvek létrehozása, amihez fogható még nem volt, nincsen, de nem is lesz. Ezen gondolatokat morzsolgatván, elcsodálkozom a hajdani Egyiptom névtelen mûvészein, kik körülbelül ötezer éven keresztül konokul tartották magukat ahhoz a tipikus egyiptomi stílushoz szobrászatban, festészetben egyaránt, melyet végtelen egyszerûség, hatalmas kifejezõ erõ és megdöbbentõ természethûség jellemez. És kérdezem magamtól: hogyhogy nem törekedtek egyéni stílus kialakítására, mint mondjuk a huszadik század mûvészei? Ilyen nagy távolságból nézve föltûnik nekem, hogy azon szobrok, képek s dombormûvek annyira hasonlítanak egymáshoz, olyan egyöntetû stílusbeliségük, mintha eleitõl végig egyazon mûvész alkotásai volnának. Ez a végeláthatatlan egyöntetûség olyan különös és hihetetlen számomra, mint a piramisok rejtélyes adathalmaza, az Andokban levõ hatalmas kövekbõl épített inka várak megmagyarázhatatlan talánya, s mint mondjuk Piri Reis térképe. Piri Reis török hajóskapitány még 1513-ban megrajzolta Észak-Amerika, Grönland, Kína s az Antarktisz térképét. Grönlandot s az Antarktiszt hótakaró nélkül. A rajzok megdöbbentõen pontosak s Hapgood angol amatõr geográfus szerint olyan forrásmunkák alapján készültek, melyek túlélték az alexandriai nagy könyvtár fölégetését. Különben az Antarktiszt 1820-ban fedezték föl számunkra. Az Andok csúcsain épült inka várak pedig arról híresek, hogy hatalmas összecsiszolt kövei más, távoli helyrõl szállíttattak oda. Az egyik ilyen beépített kõ 60 köbméter nagyságú, s több ezer tonna súlyú. Miként vitték föl oda? A tudomány nem is próbál magyarázatot keresni ezen hihetetlennek tûnõ dolgok létrejöt-