Karma és reinkarnác ió

Átírás

1 Horváth Andrea Karma és reinkarnác ió Miért kell újjászületnünk?

2 Horváth Andrea KARMA ÉS REINKARNÁCIÓ Miért kell újjászületnünk? ISBN Anno Kiadó Felelős kiadó az Anno Bt. vezetője Copyright: Horváth Andrea Borítóterv: Frigya Design Készült a Kinizsi Nyomdában Felelős vezető: Bördős János

3 Tartalom Bevezető (helyett) 7 Hogy működik a karmánk? 13 Híres karmák 25 Karmikus kapcsolatok 35 A karma kutatói 43 A regressziós hipnózis 45 A kinezológia 54 A tarot és a meditáció 57 A tenyérelemzés 62 A reiki, a parapszichológia és a tanatológia 65 A számmisztika 68 Az asztrológia 72 Esetek 77 Imola 79 Villámcsapás 87 Irma nővér 91 Furcsa találkozás 95 A viaszbaba 99 Az átok 103 A körmendi gyermekgyilkos 107 A bosszú nem a mi dolgunk 110 A visszatérés 113 Az álom 116 Karma-morzsák 118 A Létha vizén túl 125

4 Édesapámnak, Horváth Jánosnak, aki hitt nekem akkor is, amikor olyasmi történt velem, ami az akkori hivatalos ideológia szerint nem történhetett

5 BEVEZETŐ (HELYETT) Tegnap ismét az ódon házzal álmodtam az éjjel. És ugyanaz a megmagyarázhatatlan boldogság kísérte az álmomat, mint mindannyiszor. Sok százszor, talán sok ezerszer is megtörtént már ez. Ismerős volt az összes szobája, tisztán hallottam, ahogy nyikorog az öreg hajópadló pedig tudom, hogy ebben az életemben soha nem jártam ott. De minden egyes alkalommal azt érzem, hogy haza érkeztem, és mindennél jobban szeretem ezt a házat. Ez az álom élesebb, konkrétabb, mint általában az álmok, s ezt követően még másnap is elkísér az a csodálatos öröm, ami lappangó érzéstartalmát átjárta. Úgy érzem, hogy nem is álom volt, hanem valami, ami közelebb jár a valósághoz, mint fáradt agyunk fantáziája. Én nem csupán álmodtam a régi romos házzal hanem OTT JÁRTAM! Ilyenkor nehezebben találok vissza napi életembe, mintha idegen lenne a saját világom. Fogalmam sincs, hogy hol lehet az a ház, mely országban, városban áll, vagy állhatott valaha csak azt tudom, hogy az enyém, szeretem és oda tartozom! Ez a könyv a reinkarnációról szól. Emberekről, történetekről, esetekről, akik sejtik, érzik vagy konkrétan tudják, hogy nem ez az egyetlen, tiszavirág életű földi életük volt, vagy valami módon mások előző életeibe látnak. Sokan és sokszor megkérdezték már tőlem, hogy valóban hiszek-e benne, s én mindig azt válaszolom rá, hogy én ebben nem hiszek Én ezt tudom. Asztrológus vagyok és közel húsz esztendeje foglalkozom karmakutatással. Korábban tehát, mint hogy ebben az országban ilyesmiről egyáltalán szabad volt beszélni, vagy akár suttogva kiejteni olyan fogalmakat, mint hogy: asztrológia, karma vagy reinkarnáció. Hogy miért és miként kezdtem el ezzel foglalkozni, azt ebben a könyvben részletesen el fogom mesélni. A könyv második részében szereplő hazai reinkarnációs esetek közül a Létha vizén túl című utolsó történet erről szól. Most röviden csak annyit, hogy az ódon házas, visszatérő álmomon kívül volt egy másik, kora gyermekkoromtól visszatérő álmom, amelyben egy régi, tóparti kis városban jártam. Élesen láttam minden utcasarkot, a furcsa, gót betűs feliratokat, cégtáblákat, kapukra rótt faragásokat. Ez is más volt, erősebb, élesebb, mint általában az álmok. Sokszor jött. Olykor megesett, hogy gyermekkoromban hosszú éveken át éjjelente minden héten láttam. Aztán már felnőttként, véletlenül, egy turistaúton rátaláltam erre a városra. Nem a hasonmására, vagy egy helyre, ami emlékeztethetett volna rá, hiszen minden apró részlet ugyanúgy és ott volt, mint ahogyan gyermekkorom visszatérő álmaiban láttam. Az utcasarkok, a furcsa, gót betűs feliratok, a cégtáblák, a kapukra rótt fafaragások. És attól az úttól kezdve az egész életem megváltozott. Ám mint említettem fentebb, ezt ebben a könyvben részletesen el fogom mesélni. Most csupán csak annyit említenék meg, hogy ekkortól és ezért foglalkozom karmakutatással. Asztrológusi diplomamunkámat is a karma és a horoszkóp összefüggéseiről írtam 1985-ben, a kis létszámú Körösi Csorna Sándor Intézetben, ahol az akkori rendszer megtűrtjeiként évente négyen-öten

6 vizsgázhattunk, a Buddhista Misszió égisze alatt. De a Létha vizén túl című történetemben erről is lesz szó. Azóta sok-sok ezer horoszkópot elkészítettem már. Jó néhány könyvet publikáltam róla. És sok-sok ezer történetet, elbeszélést olvastam, hallottam, amelyben emberek mesélik el, hogy átéltek valami hasonlót. S ahogy gyűltek-gyűltek bennem ezek az esetek, egyre erősebb lett az elhatározásom, hogy megírjam, kiadjam magamból. Mint ahogyan A szamarkandi lovas című könyvem sorselemző munkám érdekesebb eseteiről szól, itt most a reinkarnációs történeteket mesélem el az olvasónak egy kicsit ahhoz hasonló módon. Természetesen a szereplők nevét, felismerhetőségét itt is megváltoztattam, s minden egyes esetben egyeztettem velük, hogy mit és mennyit írhatok le mindabból, amit nekem elmeséltek vagy leírtak. Persze, időközben olykor akár hosszú hónapokra is le kellett állnom az írással. Vagy túl sok horoszkóp-megrendelésem volt, vagy más könyveket rendelt tőlem a kiadóm. De ez idő alatt is gyűltek-gyűltek az újabb történetek, s így nekem is lehetőségem nyílt, hogy kibővítsem, átdolgozzam a korábbiakat. Így nem csupán a saját, és mások előző életeiről történeteit vetettem papírra, hanem kibővítettem néhány ismertebb külföldi reinkarnációs esettel és megszólaltattam benne olyan jósokat, misztikusokat is, akik más módszerrel ugyan, de szintén karmakutatással foglalkoznak, s sok hasonló esetet hallottak. A görög mitológia szerint a halottaknak át kell kelniük a feledést hozó Létha folyón, mielőtt eljutnának az Eliziumba. De vagyunk jó páran, akik nem ittunk a Létha vizéből, s halványan vagy élesebben, derengés, álom, de ja vu vagy felismerés formájában visszaemlékezünk egy-egy korábbi inkarnációnkra. Nekem három emilyen derengő emléknyomom van. Az ódon, sokszobás házat soha nem találtam meg, mint a gyermekkori visszatérő álmom városát. Az is lehet, hogy abban a városban állt a ház, csak már réges-rég lebontották vagy összeomlott. A szkeptikusok most bizonyára azt kérdeznék tőlem, honnan tudom, hogy a ház előző életem emléke volt, s nem-e csupán olvastam róla filmen láttam, vagy egy gyerekkori emlék lenyomata tör fel a tudatalattimból? Az álmok ugyanis olykor nem pontosan úgy őrzik meg az helyszíneket, ahogy valójában voltak, sokszor átrendezi őket a fantázia. Ez az álom azonban túl éles, túl konkrét és túl részletes, s egyszerűen érzem benne, hogy az a ház az enyém, ismerek benne minden szobát, sarkot, apró zeg-zúgot. Az álomban azonos vagyok magammal, bár mintha egy kicsit idősebb lennék, ezt nem tudom biztosan, mert nem látom az arcomat. Az erős érzéstartalom kicsit hasonlít arra, amit a mai otthonom iránt táplálok, amire 12 évvel ezelőtt találtam. Egyszerűen megláttam ezt a régi házat egy gazzal felvert kertben, és a szívem a torkomba ugrott. Pedig akkoriban hosszú ideje elkerült ez a visszatérő álom, s abban a percben eszembe sem jutott. 12 éve azonban már-már mániákusan szeretem a mai ódon házamat. Csak később, sokkal később, miután megvettem, jutott eszembe, hogy (hajóval kisebb is) a jellegében mennyire hasonlít az álombeli házra. A harmadik emléknyom nem visszatérő álom, inkább egy olykor-olykor bevillanó kép. Valahol Szibériában vagyok, erős hófúvás van, s menekülni kell. Nem tudom, miért és ki elől, de szorosan magamhoz ölelek két alakot. Nem látom az arcukat, csak a hozzájuk fűzött érzéseimből tudom, hogy két mai életem fontos személyével azonosak. Félnek és szorosan hozzám bújnak, én pedig érzem, hogy felelős vagyok értük, meg kell védenem őket. A mai életünkben is én gondoskodom róluk. Persze, lehet, hogy ez nem előző életbéli emlék, csupán szimbólum vagy fantázia. Az azonban biztos, hogy szokatlan módon egész életemben szerettem az orosz kultúrát, s valahogy ismerősnek tűnt minden kép, film, könyv, ami a régi cári világról, az orosz muzsikokról, de különösképp Szibériáról és a tajgáról szólt. Több előző életemből nincs emléknyomom.

7 Amikor amazon a bizonyos turistaúton véletlenül megtaláltam a tóparti osztrák várost, s bizonyossággá vált előttem, hogy van reinkarnáció, azt hittem, hogy valami szokatlan történt velem. Igaz, akkor még a nyolcvanas évek közepét írtuk. Még nem gondolhattam, hogy milyen sokan vagyunk, akik hozzám hasonló módon valami karmikus átok ( vagy áldás?) miatt nem ittunk abból a bizonyos, feledést hozó Létha folyóból. Aztán múltak az évek, megváltoztak sorsunk díszletei. És gyűltek-gyűltek a történeteim. Mint fentebb említettem már, olykor abba kellett hagynom az anyaggyűjtést és az írást egyéb munkáim miatt. De aztán néhány egymást követő éjszaka ismét az ódon házban Jártam. Mint mindig, csodálatos álom volt! Nem tudom, miért tört rám hosszú idő óta váratlanul, mint valami kellemes, fel-felbukkanó vendég, aki olykor elmarad, hogy aztán megint betoppanjon és bearanyozza a hangulatomat. Talán egy intést kaptam általa, hogy nekifogjak ennek a könyvnek, s elmeséljek mindent, amit a lélekvándorlásról hallottam, átéltem, megtudtam. Tegnap még a szokottnál is élesebb volt az álmom. Mintha még a szobák furcsa, régies szagát is éreztem volna. Még a vén hajópadló reccsenése is valószerűbb volt a lépteim alatt. És ismét éreztem, hogy ez nem csupán álom volt, hanem valami egész más Nem csupán álmodtam a régi romos házzal hanem OTT JÁRTAM! Ma persze kicsit nehezebben találok vissza napi életemhez, mintha a lelkem egy része ott maradt volna. Pedig fogalmam sincs, hol van ez a ház, csak azt tudom, hogy szeretem az enyém és oda tartozom. HOGY MŰKÖDIK A KARMÁNK? A lágy zene úgy töltötte be a termet, mint valami megnyugtató hullámzás. A lány úgy érezte, mintha együtt szállna a hangokkal, amelyek olykor megpörgették, magasra emelték, mint szélfuvallat a virágszirmot. Lehunyt szeme mögött gyönyörű réteket, erdőket, mezőket látott, ahogyan a reiki tanár a meditációt irányította. A hegy tetején most elérkezünk egy zöld tisztásra, és találkozni fogunk valakivel A képzelet színei most még erősebben ragyogtak, a tisztáson ezernyi színben pompáztak a virágok. A szembejövő alak nem lesz más, mint a lelki tanácsadónk olvadt össze az instrukció a halk muzsikával. A tisztás végén feltűnt egy barna csuhás férfi. Lassú léptekkel egyre közelebb és közelebb haladt, s csak amikor egészen közel ért a lányhoz, tűntek ki arcának furcsa, keleties vonásai. Barátságos volt a megjelenése, idős lényéből szeretet sugárzott. A lánynak úgy rémlett, hogy találkoztak már, fogalma sincs, hogy mikor és hol de a szeme ismerős, túlságosan is ismerős Az öreg japán szamuráj mosolygott és kezet nyújtott felé: Ne fél tőlem, mert én is te vagyok! mondta. Én a te előző életbéli lényed voltam Sajnos nem volt módom megkérdezni a különös meditációs képet látó reikis csoporttársamat, hogy mennyire hiszi el ezt a látomást? Vajon valóban japán szamuráj volt az előző életében, vagy csak a fantáziája tréfálta meg? Persze, valószínű, ő maga sem tudta volna a választ. Mint ahogy nehéz feleletet találnunk arra, hogy mennyire vagyunk azonosak az előző életbéli önmagunkkal? Buddha ezt úgy magyarázta, hogy olyan az egész, mint a gyertya kioltott lángja. Ha másnap meggyújtjuk újra, vajon ugyanaz-e az a láng, mint a tegnapi volt? Ez a könyv nem szakkönyv, így nem kívánom elmagyarázni a reinkarnáció és a lélekvándorlás hit elméleteit a különböző vallásokban és filozófiai iskolákban. Nagyon röviden csak annyit, hogy a hinduizmus tana szerint kerül át a lélek a halál után egy új megszülető testbe, a buddhizmus sokkal inkább egy kicsit elvontabban az úgynevezett dharma csírákról, vagyis a lélekrészecskékről beszél,

8 amelyeket az életvágy tart össze. (Akit a lélekvándorlás hit alakulása érdekel a különböző vallásokban, annak inkább a Karma és horoszkóp című könyvemet ajánlom.) Drága egykori asztrológia tanárom (akiről még ebben a könyvben lesz szó) tanította úgy nekünk a buddhai gyertyaláng példát, hogy képzeljük el úgy, hogy az a valaki, az egykor élt ember nem azonos velünk de jó és rossz tetteinek sokat köszönhetünk. Egyikünk sem csupán a jelenben él írja dr. Hirosi Motojama, híres japán karmakutató. Az én véleményem szerint bármi is hozta létre az egész Mindenséget, Végtelent, Univerzumot benne az emberi léttel és az élővilággal, lehetetlen, hogy bármi élőnek is csupán egyetlen életet adott. Hiszen a természetben is minden többször meghal és újraszületik, elenyészik majd ismét virágba borul. Voltaire mondotta, hogy az ember több élettel semmiképp sem különösebb, mint eggyel. S ha mélyen belegondolunk, Isten terve sem lehet velünk pusztán egyetlen röpke földi létre korlátozható. A fejlődés célja csak több életen keresztül valósulhat meg miként a természeté is, ami elenyészik, látszólag elpusztul, majd a maga ciklusa, az örök körforgás szerint ismét virágba borul. Akárcsak az a bizonyos, Buddha által említett gyertyaláng, ami este ugyan kihuny, de másnap újra meggyújtjuk a lángot. A reinkarnációhoz kapcsolódó karma fogalmát a legtöbben egyfajta ok-okozatnak fordítják. Olyan ez minden egyes életünkben, mint egy láthatatlan batyu, amit akarva-akaratlan cipelünk magunkkal, mígnem meg nem szabadulunk a súlyától. Működése talán a leginkább úgy érthető, hogy minden egyes reggel új lappal, tiszta lehetőségekkel köszöntjük a napot de mégsem tudunk szabadulni az előző este ránk maradt gondoktól. Ha nem takarítottunk, el kell pakolnunk, ha rendetlenség van, rendet kell raknunk, s bajlódnunk kell minden problémával, ami megoldatlan az előző napból. A karmát a mi nyugati civilizációnkban a legtöbbször egyfajta büntetéssel azonosítjuk. Még a lélekvándorlással kevesebbet foglalkozók is hallhattak olyan eseteket, hipotéziseket, hogy valaki azért született meg bénán vagy vakon, mert előző életében másokat megcsonkított, azért rabolják ki, mert korábban ő lopott, és még folytathatnánk a végtelenségig a sort. Mindez valószínű, így is lehet, csakhogy a célja sokkal kevésbé büntetés, mintsem egyfajta megtapasztalás. Isten célja velünk a fejlődés, amire bölcsen az egy gyarló létünk helyett több lehetőséget adott. A hibáinkat csak úgy javíthatjuk ki, ha a magunk bőrén megtapasztaljuk, átéljük azokat. Az új életünk színhelyeit, az abban szereplő nehézségeket, sorsfeladatokat egy bizonyos fokig mi magunk választjuk ki, amit persze gyarló földi agyunkkal elég nehéz elképzelnünk. Ám akkor már egy másik, magasabb énünk veszi át az irányítást, akit már nem az egónk kívánságai hajtanak. Ott valójában teljes összefüggéseiben látjuk azt a szőttest a maga teljességet ábrázoló mintázatával, ami közelről nézve csak értelmetlen kriksz-kraksz volt. Vannak fejlettebb lelkek, akik egy életre több megoldandó feladatot, jóvátennivaló vállaltak be, mások lassabb ritmusra menetelnek. Figyeljünk csak egy kicsit oda mindennapi életünk szövevényeire, a minket körülvevő emberek tarka sokszínűségére. Vannak, akiknek nagy céljaik vannak, érettek, értelmesek, hajtja őket egyfajta állandó tettrekészség. Mások primitívebbek, a mának élnek, nincsenek különösen nagy ábrándjaik. Az utóbbiak valószínű, egy alacsonyabb karmikus fokozatot képviselnek, bár nem szívesen használom az alacsonyabb szót. Hiszen az óvodás sem csekélyebb értékű az idős bölcsnél egyszerűen csak a fejlődésükben máshol tartanak. Említettem fentebb, hogy a karma működését a legtöbben egyfajta ok-okozatként magyarázzák, ami (részben) igaz is. A sok-sok fordítás közül azonban, ami ehhez a szanszkrit szóhoz kötődik, nekem a legjobban a sorssá lett tett fogalom tetszik. S bár más írásaimban már részleteztem, de röviden itt meg kell említenem, hogy az életfeladat és az úgynevezett szvadharma, (bár szorosan kapcsolódnak a karma fogalmához), mégsem egészen azonosak azzal. Az életfeladat, amiért egy adott inkarnációba vissza kellett jönnünk, lehet valami nagyobb terv, de lehet valami olyan egészen kicsinek tűnő dolog, mint egy rossz tulajdonság, egy belénk rögzült magatartásminta kijavítása. Ebben a karmánk (tehát nagyon leegyszerűsítve az előző életből hozott eszköztárunk ) segíthet, de gátolhat is. Ha például valakinek a zsugoriság legyőzése az életfeladata, nehéz karma ehhez, ha egy kicsinyes, önző családba születik bele, netán olyan

9 tulajdonságokkal, amelyek még nehezebbé teszik, hogy ezen változtatni tudjon. Ismertem egy hölgyet, aki biztosan tudta, hogy neki a tanítás az életfeladata. Ehhez jó karmát hozott, mert egy magas intellektusú, értelmiségi családban nőtt fel, ahol mindent megkapott a tervei kibontakoztatásához. Ám sokkal nehezebb lett volna ugyanez az életfeladat egy olyan rossz karmával, mint például egy ingerszegény, primitív környezet, nehezebb tanulási készség vagy szűkös anyagi viszonyok. A szvadharma fogalmával először Müller Péter csodálatos könyveiben találkoztam. Azt kell értenünk alatta, ami az életfeladaton belül a számunkra különösen nehéz, amiért fokozottan kell dolgoznunk, ami egy-egy állandóan visszatérő sorsprobléma. Az, ami az életfeladat megvalósításában a leginkább gátol, s ami valójában annyiféle rossz tulajdonság lehet, mint ahányan gyarló földi jelmezeinkben a világon vagyunk. Karma és horoszkóp című könyvemben meséltem már, hogy az, amit karmának nevezünk, nem pusztán egy következő életre vitt jóvátennivaló, hanem sokszor egy életen belül is működik. Ismertem két idős asszonyt. Mindketten egyedül éltek kevés kis nyugdíjukból a maguk kis házában. Az egyik kedves volt, vidám, szeretetet sugárzó, a másik morcos, kötekedő és rosszindulatú. Talán részleteznem sem kell, hogy az előbbi boldog és elégedett volt, észrevette a mindennapok apró szépségeit, örült a tavasznak, a nyíló virágnak, de még a megcsillanó hópehelynek is az ablaka előtt álló fenyőfán. A szomszédai szerették, legalább egy kávéra mindennap betért hozzá valaki. A másik idős asszony viszont élete minden napjában a bosszúságot, nehézséget látta. Szidta a hideget, a meleget, a telet, a nyarat, haragudott a szomszédaira, a TV-műsorra, az utcán kóborló kis állatokra. Mindenki elkerülte őt. Boldogtalan volt, megkeseredett és magányos. A karmájuk már ebben az életükben is működött. Aki hallott már az auráról, tudja, hogy mindannyian más és más rezgéseket bocsátunk ki magunkból. A jóindulatnak és a szeretetnek lágy a frekvenciája. A haragé, a gyűlölködésé vibráló. Már egy-egy adott életen belül is hasonló rezgésű eseményeket és embereket vonzunk magunkhoz. Kibújván az anyagi testünkből ez változatlan marad, visszük magunkkal a következő inkarnációba, megteremtvén ezzel azokat a helyzetek és feltételeket, amelyek megfelelőek a számukra. Ha ezek nagyon negatívak, ha nagyon sok megtapasztalni és fejlődnivalónk van, bizony, sok-sok élet szükséges hozzá, hogy ezek lágy rezgésű hullámokká változzanak és teljesíteni tudjuk Isten tervét, amit ránk szabott. De hát említettem már, hogy Isten sokkal bölcsebb annál, mint hogy csupán csak nekünk, embereknek egyedül a Teremtésben egyetlen életet adott volna! A két élet közötti átmeneti állapotot a buddhizmus bardó -nak nevezi. Eltérőek a vélemények, hogy mennyi időt töltünk ebben a téren és időn kívüli állapotban. A legtöbb kutató szerint aki hirtelen halált halt vagy nagyon sürgős elintéznivalót hagyott itt, az sokkal hamarabb inkarnálódik. Mások egy befejezett élet után akár több száz vagy több ezer évet is eltölthetnek a bardóban. Hasonlóképp változó az is, hogy egy-egy életet mikor töltünk férfi és mikor női testben. Ez aszerint váltakozik, hogy az adott megtestesülés alatt melyikben tudjuk jobban teljesíteni a ránk mért (?) vagy felvállalt karmikus feladatunkat. A legtöbb vélemény szerint körülbelül tíz újjászületés alatt egyszer cserélünk nemet, s ez egyben választ is ad, hogy az emberiségnek a tíz százaléka homoszexuális. (Ha kilencszer ugyanabban a nemben éltünk, a tizedik alkalommal a lelkünk ahhoz a nemhez fog vonzódni, amit megszokott.) Ez persze korántsem jelenti azt, hogy törvényszerűen, aki az előző életeiben többször más nemű volt, mint most, az homoszexuális vagy leszbikus lesz. Igen gyakran esik meg, hogy ugyanabban a családban reinkarnálódunk, ami érthető is, hisz sokszor a rokonságon, az adott közegen belül tudjuk a leginkább teljesíteni karmikus feladatainkat. Carol Bowmann Visszatérés a mennyekből címmel csodálatos könyvet írt a családon belüli újjászületésekről. Gyermekeket említ, akik olyan családi titkokról, régi helyekről, emlékekről tudnak, amelyekről jelen rövid kis életükben nem szerezhettek tudomást, nem járhattak ott, még csak nem is hallhattak róluk. (Hozzá kell tennem egyébként, hogy az első hét éven belül a gyermekek sokkal több spontán, előző életből hozott dologra emlékeznek vissza. Ezeket részben mi, felnőttek nyomjuk el bennük, részben pedig rárakódik az új élet sok friss benyomása.) A számomra az egyik

10 legmegrázóbb eset Bowmann könyvében az a bal szemére vakon született kisfiú volt, aki az előző életében ugyanannak az édesanyának a fiaként agydaganatban halt meg. Vigyél vissza az előző lakásunkba, ott jobban éreztem magamat! mondta a döbbent anyjának. A fiúcska nem tudhatott róla, hogy családja a születése előtt meghalt bátyjával egy másik lakásban élt, ám mégis megrázó pontossággal írta le a helyszínt, az utcát, a berendezést, a bútorokat. A világ egyik legismertebb karmakutatója, Ian Stevenson (akiről még ebben a könyvben lesz szó), 2600 ehhez hasonló esetet gyűjtött össze gyerekek elbeszéléseiből, akik ugyanabba a családba, netán ugyanahhoz a szülőpárhoz születtek vissza. A rá jellemző lelkesedéssel és precizitással felkereste az esetleges régi lakhelyeket, ismerősöket, dokumentumokat és halotti bizonyítványokat. Hasonlóképp az előző életében agydaganatban meghalt, ma bal szemére vak kisfiúhoz, igen sok esetet jegyzett fel, amikor egy-egy előző életbéli sebesülés, torzulás valamiféle módon a mostani testben is jelen volt. Erről egyébként jómagam is sok más példát olvastam és hallottam. A legjellemzőbb erre, amikor valakit előző életében lelőttek, s a seb helyén anyajegy marad. Az ok az lehet, hogy a súlyos sérülés az étertesten is lenyomatot hagy, s ez manifesztálódik a későbbi fizikai testen. A testi sebeknél azonban még erősebb nyomot hagyhat egy-egy előző életben elszenvedett lelki sérülés, trauma. Félelmeket, fóbiákat, iszonyokat nem egyszer életről életre cipelünk magunkkal. Aki valaha vízbe fulladt, annak valószínű, a következő életében erős víziszonya lesz, aki mélységbe zuhant, az borzalmas tériszonytól fog kínlódni, és folytathatnánk a végtelenségig a sort. Amikor regressziós hipnózisban, vagy más módszerrel sikerül visszavezetnünk valakit az akár sok száz évvel elszenvedett trauma időpontjához, azaz a tudatalattiba ágyazott eseményt tudatossá tenni, rendszerint elmúlik a fóbia. Sok nyugati regressziót alkalmazó pszichiáter gyógyított már így meg embereket az ismeretlen eredetűnek vélt problémáiból. Gyakran életről életre cipelünk magunkkal vonzalmakat, jó vagy rossz szokásokat, ragaszkodásokat, és itt nem csak az egyes emberek közötti vonzalmakra gondolok. Motojama doktor írja Karma és reinkarnáció című könyvében: a karmát nem az érzések, gondolatok, hanem a hozzájuk való ragaszkodás tartja életben. S ez az, amit abban a bizonyos láthatatlan batyuban akár csak a szeretetet és a gyűlöletet visszük-visszük életről életre magunkkal, legyen az akár áldás vagy átok. Sokan feltették a kérdést, vajon miért nem emlékezünk az előző életeinkre? Miért csak derengő, olykor visszatérő álmokban, bevillanásokban vagy hipnózisban szerezhetünk tudomást arról, hogy kik voltunk? Én is sokszor feltettem ezt a kérdést egykor. Ebben a könyvben, a saját történetemnél el fogom mesélni, hogy miként találkoztam Szepes Mária csodálatos könyvével, A vörös oroszlánnal, ami megértette velem, hogy olykor akár egyetlen élet alatt is mennyi fáradtságot, fájdalmat tapasztaltunk, mennyi ólomsúlyt hordozunk, mennyi rossz emlék nehezedik a tudatunkra. Ha ezt soksok száz évvel beszoroznánk, nem lennénk képesek elviselni. A halál a legnagyobb áldás, amit Istentől kaptunk. A már többször említett Karma és horoszkóp című könyvemben leírtam, hogy talán racionálisabb magyarázat, hogy tudatos emlékeink csak a fehérjék lerakódásával épülnek be az agyunkba. Az agy viszont elporlad a fizikai test halálával. Amit továbbviszünk: a tudatalatti, vagyis az étertest, amelyben az emlékek csak homályos derengésként élnek, hajlamokban, vágyódásokban, álmokban. Azonban nem biztos, hogy minden hipnózisban egy előző élet képeit látjuk, és nem biztos, hogy minden visszatérő álom valóban egy korábbi életünkről szól. Barátnőmnek volt egy gyakran visszatérő álma egy nyomorék német kisfiúról. Sokáig az volt az érzése, hogy sok-sok évvel ezelőtt ő maga volt az a kisfiú, ám később egy, a karmában is olvasni tudó látóasszony azt mondta neki, hogy csupán két élet között, abban a bizonyos bardó állapotban találkozott azzal a fiúval. Talán a szellemi segítője volt, talán csak odatévedt a kis beteg ágyához ki tudja? Sajnos (vagy szerencsére?) ezekre a kérdésekre mindig bizonytalan a válasz, ám a számomra mégis érdekes volt ez a gondolat. A két élet között eltöltött idő és állapot talán még több gondolkodásra késztet, mint maga a reinkarnáció. Kevesebben tudják, hogy a lélekvándorlás hitet erősebben valló keleti vallások, főként a buddhizmus is tanít mennyet és poklot csakhogy nem a kereszténységhez hasonló örök módon. A két élet közötti állapot a mennyország vagy a pokol. Az álom attól függően lesz ez vagy az, amilyen

11 az azt megelőző ébrenlétünk volt. S valószínű, ez a következő ébredésre is kihat, mint ahogyan mindennapi álmunk a hétköznapokra. Jelen könyvemnek sokkal inkább a reinkarnáció a témája, mintsem a két újjászületés közti időszak, amikor szellemtestben élünk ki tudja pontosan, hogy mennyi időt? Miként? Hogyan? De talán ez is egy közel ennyire izgalmas téma lehetne, és sok mindenre választ adna kísértethitről, szellemjárásról, furcsa látomásokról, amikben hiszünk vagy nem, elfogadunk vagy elutasítunk, beszélünk róla, vagy elhallgatunk. Akárcsak a reinkarnációt. Az én baráti körömben ez utóbbi már annyira mindennapi téma, akárcsak máshol az időjárás, az étkezés vagy a TV-műsor. Függetlenül attól, hogy az illető hozzám hasonlóan nem ivott a Létha vizéből, azaz vannak-e derengő emlékképei, vagy csak egyszerűen hisz benne és elfogadja. Nem rég két egymást korábban nem ismerő barátnőm találkozott nálam. Az első percben rokonszenvesek voltak egymásnak, éjszakába nyúló beszélgetésünk alatt kiértékeltük a horoszkópjainkat, de szó esett reikiról, élet utáni életről, alternatív gyógyászatról, szellemtanról, számmisztikáról. Egész este úgy tűnt, mintha a két lány egymás gondolatában is olvasna, tudnák, mit szeret a másik, miről miként vélekednek, mit éreznek erénynek és mit gyarlóságnak. Kettőjük horoszkópja erősen jelezte, hogy nem ez volt az első találkozásuk. Én ezt így szoktam mondta valamire az egyikük egy félmondattal. Tudom válaszolta spontán a másik, egy amolyan halvány, de mégis erős bevillanás hatására, mint amelyben én láttam magamat Szibériában. Ezt már háromszáz évvel ezelőtt Tibetben is így szoktad. Egy pillanatra elhallgattunk mindhárman. Nem próbáltuk sem értelmezni, sem megfejteni a dolgot. Vannak megérzések, amelyekre a racionalitás úgysem adhat magyarázatot. Ám mind a hárman tudtuk, hogy így volt igaz. HÍRES KARMÁK 1989-ben, az egyik budapesti kórház elfekvő osztályára beszállítottak egy szerencsétlen, félig megfagyott, elüszkösödött lábú öregasszonyt. Egy fűtetlen, tákolt kalyibában vegetált, testét vastag koszréteg borította, a férgek hemzsegtek rajta. Az orvost érdekelni kezdte, vajon mi vihet egy emberi lényt az állati sorsnál ennyivel mélyebb szintre, miként volt képes elviselni a hideget, az éhséget, a fájdalmakat? Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor kiderült, hogy ez a néni egyáltalán nem volt boldogtalan. Egy rendkívül ritka, spontán regressziós állapotban élt, amelyben az előző életében volt jelen. Nem vett tudomást férges, rothadó lábáról, a fájdalmakról, az éhségről, a fagyásról de ő valójában a század eleji Budapesten élt. Újságot árult a sugárúton. Az orvost, Nagy Kázmért, valószínűleg ez az eset győzte meg a reinkarnációról. Később, több regressziós hipnózis elvégzése után, ( Ki volt Ön előző életében címmel) könyvet is írt a témáról. A nénit nem nagyon kellett hipnotizálnia. Ahogy lehunyta a szemét, a szemgolyói megmozdultak, mintha figyelt volna valamit, és mesélni kezdett. Az 1900-as évek Budapestjéről, a konflisokról, a sugárúton sétáló emberekről és az általa árult hírlapokról. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy analfabéta létére ezekből fel is olvasott. Nagy Kázmér elment a könyvtárba és megkereste az 190l-es lapszámokat. Azokban szóról szóra minden megegyezett azzal, amit előzőleg írástudatlan paciense az önhipnózis során kazettára mondott. Amikor ennek a fejezetnek a Híres karmák címet adtam, nem arra gondoltam, hogy valaki Napóleon, III. Richárd vagy Kleopátra volt. A legtöbben ugyanis soha nem voltunk sem császárok, sem ismert hadvezérek, de még csak jeles

12 írók sem, hanem életeink láncolatát követő egyszerű emberek. Földművesek, hivatalnokok, halászok, vagy újságárusok. Híres karmáknak címszó alatt inkább azért említek meg néhány ilyen, mások által leírt esetet, mert ezeket a rendszerváltást követően többen olvashattuk, hallhattuk, beszéltünk, vitatkoztunk róla. Mert mint említettem, akkortól már nem volt tabu többé, hogy sokan átéltünk valami hasonlót, s vagyunk jó páran, akik nem ittunk abból a bizonyos, feledést hozó Létha folyóból. Az egyik legnépszerűbb ilyen eset Indiában történt, ahol egy ötéves kislány hangoztatni kezdte, hogy ő már élt korábban. Egy pár száz kilométerrel távolabbi falut nevezett meg, ahol a férje megfojtotta és a kútba dobta. A szülők eleinte gyermekes képzelgésnek vélték a hallottak, de ő olyan élethűen írta le a házat, a berendezést és a falut, hogy az édesapán végül is felülkerekedett a kíváncsiság és útra keltek. Minden úgy és ugyanott volt, ahogy a kislány elmondta. A gyilkos férj rendkívüli módon összezavarodott, amikor a gyerek rámutatott, s olyan személyes dolgokat említett, amiről csak ők ketten tudhattak. A kavarodásra előjött a rendőrfőnök is, s elmondta, hogy úgy hat-hét évvel ezelőtt a férj bejelentette, hogy a felesége eltűnt, s mivel azóta sem került elő, a nyomozást réges-rég lezárták. Miután a kútból kiemelték a holttestet, megkezdődött a világ alighanem legegyedibb büntetőpere. A férj összeroppant, beismerte a szörnyűséget, és térden állva akart bocsánatot kérni az ötéves kislánytól, amiért hét esztendeje meggyilkolta. Ian Stevenson, a világ jelenleg legismertebb karma kutatója sok ezer, ha nem is ennyire különös, de érdekes esetet gyűjtött már össze emberekről, sorsokról, akik tudták, hogy éltek már korábban. A virginiai egyetem professzoraként sok regressziót végzett alanyain, utána pedig útra kelt, hogy a hallottaknak utánajárjon. Régi eltemetett romházakat, sok száz éve állt kolostorokat, lerombolt falvakat kutatott fel, levéltári dokumentumokat hozott napvilágra. A legtöbb esetben minden ugyanúgy volt, ahogy hipnotizált paciensei emlékeztek rá, holott az akár évszázadok óta lerombolt házakat, templomokat még képről sem láthatták. Sok esetben az egyének a hipnózis alatt olyan régen feledésbe merült nyelvjárást használtak, amelyről jelen életükről nem is tudhattak. Jómagam, amikor karmakutatással kezdtem foglalkozni, s e témában az első könyvemet írtam, felkerestem egy ismert pszichiátert, aki maga is végez hipnózist. Nem cáfolta, hogy mindez a reinkarnáció bizonyítéka, ám annyit tett hozzá, hogy az agynak lehetnek még jelenleg ismeretlen megismerő funkciói is. Ám nagyon sok regressziós hipnózist végző pszichiáter számol be olyan esetről, amikor az alany a hipnózis alatt olyan nyelven szólal meg, amelyen egy kukkot sem tud. A vizsgálatok szerint a használt nyelv tökéletes és hibátlan, beleértve a sok-sok éve használt dialektust is. A háború előtt Budapesten nagy port kavart fel egy fiatalasszony, aki (nem tudom már, milyen traumát követően) elkezdett spanyolul beszélni, holott soha életében egyetlen spanyol szót sem hallott, nem ismert ilyen nyelvű embereket és nem is utazott. Vizsgálták, tesztelték, hónapokig cikkeztek róla, de soha senki nem jött rá, hogy mi történt valójában. A nő attól a naptól kezdve azt hangoztatta, hogy ő egy kis spanyol városban élt, ilyen és ilyen utcában, férje, gyereke van, itt és itt dolgozik. Felkeresték a megnevezett spanyol kisvárost, megtalálták az utcát, a házat, a családot nem tudom felidézni már, mi lett a história vége. A szüleim emlékeznek rá, hogy akkoriban ez mennyire foglalkoztatta az embereket, mennyit írtak, beszéltek róla. Hogy egy jól sikerült hírlapi kacsa volt, vagy valóban egy olyan különös önkéntelen, spontán regresszió, mint amit a kalyibában talált öregasszony élt át? Ezt már aligha fogjuk megtudni. Igaza van a pszichiáternek, az agynak valóban lehetnek még fel nem tárt megismerő funkciói, de azt aligha hinném el, hogy ezek olyan eseteket hoznak elő, amelyeket soha nem láttunk, tapasztaltunk. Méghozzá pontos realitásban. Raymond Moody professzort aligha kell a hazai olvasóknak bemutatni. A klinikai halottakról szóló, Élet az élet után című könyvét még azok közül is sokan olvasták, akik szkeptikusabbak az ilyen témákban. Kevesebben tudják azonban róla, hogy erősen hatott rá Stevenson munkássága, s később ő maga is számtalan paciensen végzett regressziós hipnózist. Sok más hipnoterapeutával együtt csodálkozva tapasztalta, hogy karmikus eredetű betegségekből a betegei milyen hamar gyógyulnak

13 meg egy-egy ilyen terápia után. Az egyik alanyának például évek óta gyötrő migrénje volt, holott az orvosok semmi szervi okot nem találtak. A terápia alatt derült ki, hogy egy előző életében úgy halt meg, hogy fejbe verték. A traumatikus élmény tudatossá válása után elmúlt a korábbi éveit megkeserítő kínzó fejfájás. (Magáról a regressziós hipnózisról ebben a könyvben még lesz szó.) Moody-énál nem kevésbé érdekes dr. Bruce Goldberg, a baltimore-i hipnoterapeuta munkássága sem, akinek legismertebb magyarul is megjelent könyve Előző életek, jövendő életek címmel látott napvilágot. Az ebben leírt egyik legérdekesebb eset, amelyben egymástól független, másfél év különbséggel két férfit hipnotizált, akik az előző életükben találkoztak, megkeserítették egymás sorsát, sőt, ha jól emlékszem Goldberg leírására, az egyikük a másik keze által halt meg. Ebben az életükben (szerencsére!) soha nem találkozhattak, nem is tudhattak egymásról, ám mégis pontosan írták le ugyanazt a helyszínt, személyeket, körülményeket, sorsokat. Egy fiatal hölgy paciense a hetvenes évek végén először látogatott el Európába. Egy kényszerű belgiumi veszteglés alatt meglátogatott egy múzeummá alakított kastélyt, ahol megpillantotta a kastély XIII. századi lakójának a portréját. Ami ekkor történt, az még a karmakutatót is felülmúlta. A lány ugyanis negyvenöt perc alatt, miközben szinte lebénultan nézte a portrét, átélte a képen látott nő életét. Mint utóbb kiderült, az igazságnak megfelelően, úgy, ahogy valójában történt, sok száz évvel korábban. Hogy az élmény egy, a Nagy Kázmér könyvében leírtakhoz hasonló spontán regresszió volt-e, mint amivel a hajléktalan öregasszony tette akaratlan elviselhetőbbé létét a kunyhóban? Vagy pedig amaz a bizonyos, az agyunk által még nem ismert funkció, amellyel ma még megmagyarázhatatlan módon szerezhetünk tudomást régen múlt dolgokról? Jó volna tudni rá a választ. Goldberg doktor egyébként maga is nagyon sok beteget gyógyított meg regresszióval. Ezek egyike volt az a hisztérikus vakságban szenvedett asszony, aki előző életében akaratlan leleplezte apját, amikor titokban drogozott. Ebben az életében egy kisebb, hasonló eset, azaz valami, amit meglátott, holott nem lett volna szabad meglátnia, váltotta ki a hisztérikus vakságot, ami a hipnózis után elmúlt. Egy másik fiatal hölgy paciense kétszáz éves vágyát valósította meg, amikor életet adott egy kisfiúnak. Az előző életében nem lehetett gyermeke, s a tudatalattija valószínűleg érzékelte, hogy ezzel valaha csalódást okozott. Ez az emléknyom rögzült ebbe az életébe is, amikor éveken át nem sikerült teherben maradnia, holott ennek semmi szervi oka nem volt. Sok érdekes karmikus esetet tett népszerűvé a könyveiben Judy Hall, az angolszáz nyelvterületen ismert, szintén regressziós terápiával dolgozó karmakutató. Ő egyébként főként az emberi kapcsolatok sok száz éves szövevényeivel foglalkozott, ezért munkásságáról kicsit részletesebben a karmikus kapcsolatokról szóló következő fejezetben ejtek majd szót. Egy érdekes esetét azonban itt mégis megemlíteném egy kislányról, akit valahányszor öröm ért, mindig szorongás lett rajta úrrá. Judy abba az előző életébe vezette vissza ezt a kislányt, amikor soksok éves vágyaként egy pónilovat kapott ajándékba, ám az első alkalommal lezuhant róla és szörnyethalt. Az előbbiekben, a Goldberg doktor által leírt esetekhez hasonlóan ez is érzékelhetővé teszi, hogy egy-egy karmikus emléknyom miként marad meg akár sok-sok életen át is a tudatalattinkban. De ha már híres karmákról beszélünk, mi, magyarok is büszkék lehetünk egy Svájcban élő hazánkfiára, Jankovich Istvánra, aki egy autóbaleset során a klinikai halál állapotába került. Abban a földi távlatokkal mért pár perces, ám valójában időtlen állapotban a férfi szeme előtt több előző élete pergett le. Erről írt, Túléltem a halálomat című könyvét sajnos már régen olvastam, így nem emlékszem pontosan, hogy ezek közül később hány színhelyet talált meg. Inkább egy TV-ben adott interjújára emlékszem jobban, amelyben egy kis volt Jugoszláv területen lévő temetőről mesél, ahol megtalálta az egyik, előző testét rejtő sírját. Pontosan azzal a névvel, évszámokkal, ahogy azt a filmélmény során látta. Azelőtt soha nem járt abban az országban, senkit nem ismert, de még csak nem is hallhatott, olvashatott arról a valaha élt, jelentéktelen emberről, aki az egyszerű kis sírhant alatt nyugodott. Vajon magyarázható mindez az agy eddig ismeretlen megismerő funkcióival? Ki tudja? Talán egyszer majd, amikor mi magunk látjuk azt a bizonyos, gyorsan pergő filmet, megkapjuk a

14 választ. Addig azonban sok hasonló esetre aligha kapunk ész érvekkel felfogható magyarázatot. A legkevésbé talán az 1920-as években élt híres amerikai látnók, Edgár Cayce látomásaira (ahogy életrajzírói írják: igazlátásaira). Az alvó prófétaként ismertté vált férfi akaratlan előidézett hipnotikus transzban több évtizeden át sok-sok ezer ember karmájában olvasott, sőt, döbbenetes pontossággal megmondta a karmikus eredetű betegség gyógymódjait is. Cayce igazlátásairól könyvtárnyi irodalom áll a rendelkezésünkre, Itt most csupán (fejezetünk címének értelmében) néhányat említenék meg csak. Az egyik legizgalmasabb számomra az a virginiai fiatal hölgy volt, aki egy utazás során egy vidéki motelben váratlan és minden ok nélkül olyan szörnyű fuldoklási rohamot kapott, hogy majdnem belehalt. Kiderült hogy az előző életében úgy halt meg, hogy egy pince ráomlott, méghozzá ugyanazon a helyen, ahova a motel épült. A hely maga hozta ki belőle a borzalmas emléknyomot, ha a véletlen nem vezeti őt oda vissza, talán soha nem tör rá az iszonyatos roham. Cayce egy másik, a számomra különösen izgalmas esete egy Stella nevű ápolónőhöz fűződik, aki különös módon irtózott az egyik ápoltjától. Valósággal testileg-lelkileg megbénult, ha csak hozzá kellett érnie a magatehetetlen férfihoz. Az érzés egy előző életében gyökeredzett, amikor a férfi Egyiptomban perverz szexuális kicsapongásra kényszerítette a mai betegápolót. Az igazlátást követően a nő undora elmúlt, megbocsátott egykori bántalmazójának, sőt, ezt követően az egyetlen lett, aki át tudott törni megbomlott elme által épült falakon. Ezt talán jómagam azért tartottam különösképp érdekesnek az alvó próféta sok száz esete közül, mert egy kicsit hasonlatos történettel én is találkoztam. (Az Eseteknél, A bosszú nem a mi dolgunk címmel vetettem papírra.) Említettem már, hogy a gyermekeknek egy bizonyos életszakaszig sokkal több előző életbéli emlék tör elő, amit részben mi felnőttek nyomunk el, részben a későbbi élmények rárakódása. Edgár Cayce az előző életében az 1700-as években élt, nyakas amerikai telepes szülők leszármazottjaként. Felnőttként belekeveredett egy indiánokkal folytatott csetepatéba, ami miatt társaival egy összetákolt tutajjal kellett menekülniük az Ohio folyón. Kikötni sehol sem tudtak, az éhségtől és a kimerültségtől többen út közben meghaltak. Ő maga bár életben maradt, de nagyon legyengült a több napos koplalástól. Az 1920-as években Virginiában egy alkalommal a borbélyhoz vitte a kisfiát. A borbély öt éves fiacskája odalépett hozzá és egy doboz kekszet nyomott a markába: Edd meg! Biztos még most is nagyon éhes vagy! A szülők letorkollták a kisfiút, amiért egy idegen vendéget nyaggatott. Cayce azonban rögtön felismerte. Cinkosan rákacsintott, majd lehalkítva a hangját a fülébe súgta: Köszönöm. És igazad van! Valóban nagyon éhes voltam azon a tutajon! KARMIKUS KAPCSOLATOK Platón Lakoma című művében írja le, hogy valaha, az idők kezdetén a lényeknek négy kezük, négy lábuk és két fejük volt. Ám tökéletességük tudatától gőgössé, elbizakodottá váltak s ezért Zeusz büntetésből kettévágta őket. Azóta vágyakozik kétségbeesetten mindenki a másik fele után. Alighanem mindannyiunkkal megesett már, hogy valakivel az első találkozáskor a torkunkba ugrott a szívünk, ha nem a testünk, de a lelkünk másik felének éreztük őt, mintha megtaláltuk volna benne lényünknek azt a részét, amelyet valaha, a mitológiai időkben a haragvó istenség elszakított saját magunktól. Platón elbeszélése persze csak szimbolikus. De az nagyon valószínű, hogy az emilyen megmagyarázhatatlannak tűnő rokonszenvek, felismerések, vonzalmak egy előző életből származnak. A szeretet és a gyűlölet nagyon erős karmikus kötelék. Mi, asztrológusok és karmakutatók sokat vitatkozunk arról, vajon életünk minden főszereplője korábbi inkarnációinkban is az volt? Gyarló földi agyunkkal nehéz elképzelnünk azt az irdatlan

15 puzzle -t, amelyben a sok-sok milliónyi darab valami félelmetes rendben mind-mind illeszkedik egymáshoz. A karmikus asztrológia (az én ismereteim szerint) csak arra ad választ, hogy egy-egy emberi kötelék milyen mértékben karmikus, mely területen van esetleg törleszteni, egymás által fejlődni valónk. Erről ebben a könyvben még lesz szó. Jómagam sok-sok ezer szoros emberi kapcsolat horoszkópját elemeztem már, és az a tapasztalatom, hogy a valóban mély kötődések az esetek nagyon nagy százalékában előző életből származnak. Regressziós hipnózissal foglalkozó ismerőseimnek hasonló a tapasztalata. Amennyiben elfogadjuk, hogy az előző életekbe vezető hipnózis nem fantáziálás, vagy nem az agyunk ma még ismeretlen információ szerzése, akkor ők még többet, konkrétabbat mesélhetnek a szeretetek, szenvedélyek, gyűlöletek sok száz éves drámáiról. A köznyelvben, olykor tréfából is, gyakran mondogatunk egymásnak olyasmit, hogy valaki az előző életünkben talán túl jó volt hozzánk, s most azért kényeztetjük el, vagy épp azért nem tudunk sorsunk ez központi figurájától megszabadulni, mert korábban mi voltunk hozzá rosszak. Ez persze a valóságban bizonyára nem ilyen egyszerű. Éppen úgy, mint ahogy az sem, hogy ha az előző életünkbe tegyük fel gazdagok voltunk, most törvényszerűen szegény sors jut osztályrészünkül, ha csúnyák voltunk, most szépek leszünk, ha elnyomók, akkor elnyomottakká válunk. Meglehet, hogy így lesz, de valószínűbb, hogy érzelmeinket épp úgy visszük életről életre tovább, mint belénk égett tulajdonságainkat, főbb törekvéseinket, fóbiáinkat, szorongásainak. Nem egy történetet hallottam, olvastam, hogy valaki az előző életében valakihez nagyon gonosz volt, majd amikor több száz év múlva újra találkoztak, ismét ugyanazokat a hibákat követte el az illetővel szemben, sőt, talán még rosszabbá, uralkodóbbá, zsarnokabbá vált. Az már más lapra tartozik, hogy ő maga ezzel mennyi újabb és újabb ledolgozatlan karmát, megoldandó sors-feladatot gyűjtött magának. A szeretetre való képesség, az embertársainkkal való bánás mindig a legfontosabb karmikus feladat. Lényegesebb, mint életről életre legyőzni egyéb kisebb hibáinkat, gyarlóságainkat. Ezen változtatni, javítani tehát épp úgy nem büntetést vagy jutalmat szolgál, hanem a fejlődésünket, a tökéletesebbé válást. Ez az oka, hogy olykor valakivel megfordul a szerep a karmikus játszmában, máskor pedig ugyanazt a mintát, magatartásformát visszük az illetővel tovább. Mikus Edit, szexuálpszichológus és regressziós terapeuta egy előadásán mesélt egy asszonyról, aki ugyan viszonylag jó házasságban élt, de félt férje szexuális közeledésétől. A regresszió során a 17. században találta magát, egy erdőben élő szegény sorsú lány volt, akit a környék egy földesura megerőszakolt. (Magáról a regressziós hipnózis módszeréről, az ebben felmerülő képekről még ejtünk később szót. Most kapcsolataink karmikus színeinek sokféleségének a bemutatása miatt írom le ezt a történetet.) A földesúr később szerette volna szeretőjeként megtartani a lányt, de az elutasította. A hiúságában megsértett férfi bosszúból karóba húzatta. Talán mondanom sem kell, hogy ez a férfi azonos a mai férjével. Jelenlegi házasságukban csupán az asszony szorongó érzése árulkodott a több mint háromszáz éve átélt borzalmakról. Ki ne tudna emberi kapcsolatainak palettájáról hasonló szorongásról, rossz érzésről beszámolni? Ki ne érezte volna, hogy valakitől tart, vagy akár retteg tőle, holott a mostani életük szerint erre semmi oka? Persze nem biztos, hogy mindig ekkora dráma vagy ekkora bűn lappang a múltjukban. Emberi kapcsolataink szövevényeiben nem csak halálos bűnökkel okozhatunk lassan begyógyuló sebeket, töréseket, a lélek által nehezen felejthető fájdalmakat. Amikor a Karma és horoszkóp című könyvemhez gyűjtöttem anyagot, az volt a tervem, hogy felveszem a kapcsolatot egy regressziós hipnotizőrrel, aki visszavezeti a pacienseket, én pedig elkészítem a horoszkópjukat. Terapeutát találtam is, de sajnos nagyon kevés paciens vállalta, hogy akár név nélkül is bekerüljön a könyvembe. Mai életük főszereplőiről, problémás kapcsolataikról pedig egyáltalán nem volt módon elkészítni a horoszkópokat. Ez utóbbiak közül a legjobban sajnálom, hogy nem vázolhattam fel a képletét annak a 48 éves, szociális gondozóként dolgozó asszonynak, akit a férje 15 esztendőn át vert, kínzott, megalázott. A férj halála valóságos megváltást hozott a számára. Az ő egyéni horoszkópja önmagában elég nehéz karmáról árulkodott, méghozzá valamiféle családon

16 belüli területen hozott jóvátennivalót. A regresszió lélek utazás során egy személyt látott maga mellett, aki előző életében fontos szerepet töltött be, de akit ő képtelen volt szeretni. Türelmetlen volt hozzá, durva, sőt, tettleg is bántalmazta. Ez az ember a mostani férjével volt azonos. Az ő esetükben nyilvánvalóan működött az a verzió, amit csúnya szóval törlesztésnek nevezünk, s amikor valaki valakitől épp azt kapja vissza, mint amit ő maga adott. De mint fentebb említettem, ez nem mindig ennyire egyszerű és nyilvánvaló. Judy Hall, könyvemben már említett reinkarnáció kutató Rokon lelkek, lelki társak címmel nagyszerű könyvet írt, amelyből nyomon követhetjük az emberi kapcsolatok életről életre húzódó drámáit. Figyelemre méltóan fogalmazza meg, hogy karmikus kapcsolataink a mai életünkben nem biztos, hogy életre szólóan mellettünk maradnak. Lehet, hogy csupán rövid időre kísérőnk ebben a Jelmezben, vagy életünk nagy színpadán most csak egy epizódszerepet kapott. Az ő megfigyelései szerint erős, előző életekből hozó kötődéseinket lelki társként érzékeljük, mély vonzalmat érzünk irántuk. A lelki társ mindig olyan személy, aki elősegíti a tanulásunkat. Az egyik különösen figyelemreméltó esetleírásában egy asszony nem vállalta fel a szerelmet lelki társával, holott nagyszerűen működött a kapcsolatuk. Judy regressziót végzett rajta, és kiderült, hogy egész életüket csodálatos szeretetben és harmóniában élték le egymással. Ezen bizonyára első hallásra elcsodálkozunk. Ám kiderült, hogy az asszony ebben az előző életbéli kapcsolatában túlságosan elkényelmesedett, semmit nem fejlődött, semmit nem tanult. A lelkének pedig erre lett volna szüksége. Ezért nem vállalta fel újra több száz év múlva ugyanazt a kapcsolatot. Egy-egy újjászületés előtt bizonyos szempontból mi magunk, vagyis a lelkünk, vagy ha úgy tetszik, a tudatalattink az, aki választ. Szvadharmánk és karmánk szerint vállalhatunk könnyebb, nehezebb feladatokat, attól függően, hogy milyen gyorsan szeretnénk fejlődni, tökéletesedni az Isten felé vezető úton. Ebben az értelemben tehát körülményeinket, családunkat, szüleinket mi magunk választjuk. Persze, a valóságban ez sem olyan egyszerű, hiszen abban a dimenzióban már nincs a földi értelemben vett választási képességünk, amivel rámutathatnánk a földön egy helyre vagy egy családra. Én inkább azokkal a bizonyos, már említett rezgésekkel magyarázhatnám ezt a folyamatot, amelyek saját magukéhoz hasonló rezgések felé vonzódnak. Szüleinkkel való kapcsolatunk a legtöbbször karmikus. Azért használom a legtöbbször szót, mert ritkán megesik az is, hogy a fentiekben leírtak szerint olyan szülőpárt választunk, akikkel ugyan egyetlen elmúlt élet sem köt minket össze, de náluk találtuk meg a feltételeket a tökéletesedéshez vezető úton. Ők tudtak a számunkra olyan környezeteket, fejlődést és nem utolsó sorban génállományt teremteni, amire szükségünk volt. Az én tapasztalatom szerint nagyon durva átlagban minden tízből úgy két ilyen eset van, körülbelül nyolc alkalommal azonban mai szüleink legalább egyike előző életünkben is főszereplő volt. Ez sokszor érdekesen bizarrá, olykor szimbiotikussá is tehet egy kapcsolatot. Bizonyára mindenki találkozott már amolyan sziámi ikerként összenőtt anya-fiú párossal, akik soha életükben nem tudnak egymástól elszakadni. A fiú általában soha nem nősül meg, az anyja szoknyáján ül, minden lépésben, döntésben, kérdésben rá támaszkodik. Nos, ők minden bizonnyal egy előző életben házastársak voltak. Ám a másik lehetőség is viszonylag gyakori. A házaspár, amolyan tipikus anyuci-apuci viszonyban, ami sokkal inkább hasonlít egy békében élő testvérpárosra, mintsem házasságra. Életükben a szerelemnek és a szexualitásnak általában nem sok szerepe van, még akkor sem, ha gyermekeik vannak. A kapcsolatuk első perctől inkább szeretet, mintsem szerelem. Ők valószínűleg egy előző életben vagy testvérek voltak, vagy gyermekszülői kapcsolatban éltek egymással. Judy Hall említett könyvében még megemlíti az úgynevezett örökre szóló fogadalmakat, amelyek olykor (magyarosan szólva) belekavarhatnak kapcsolatainkba. Ilyen például, aki előző életében kolostorban élt, apáca vagy pap volt, aki nagyon komolyan vette a szüzességi fogadalmat. Mivel a lélek nem felejt, s erős vonzódásainkat, vágyainkat, motivációinkat életről életre visszük magunkkal, a fogadalomból erre az életre is marad valami. Az illető nehezen tud szexuális kapcsolatot építeni, abban örömöt találni, mert bűntudat kínozza. Hall szerint hasonló a helyzet egy-egy más személynek tett erős fogadalommal is. Sosem hagylak el! Örökké szeretni foglak! Mindig gondoskodom rólad! Meglehet, hogy nem tudjuk az okát, de egy-egy ilyen fogadalom életről életre dolgozik bennünk holott már semmi szükség rá az új élet új

17 kapcsolatában. A Lehel-piac környékén lakók gyakran látták azt a valósággal összenőtt anya-fia párost, akik még egy fél liter tejért is mindig együtt mentek le, együtt keltek, együtt feküdtek, együtt sétáltak. Az anya hetven felé járt, a fiú 45 éves volt. Soha nem volt egy tartós kapcsolata, nem udvarolt, nem barátkozott, nem volt hobbija. Egy látóasszony ismerősöm hívta fel a figyelmemet rájuk, akit egyszer felkerestek együtt, mert láttak a témáról egy riportműsort. Ő mondta el nekik, hogy egy korábbi létben amolyan, a mitológiából ismert Philemon és Baucis szerű házaspár voltak, akik közel hatvan évet éltek le együtt. A fiú volt a férj, az anya az asszony. Az utolsó negyven évben a férfi nyomorék lett, a bal lábát amputálni kellett. A nő odaadóan ápolta. Négy évtizedet leéltek úgy egy francia halászfaluban, hogy szinte egyetlen órára sem váltak el egymástól. Ki tudja, e negyven év alatt a szerencsétlen hitves hányszor ígérte meg, hogy sosem hagyja el és örökké gondozni fogja? Még akkor is, ha akkor sejtelme sem lehetett róla, hogy ez az ígéret több évszázadon át fogja az adott szavához láncolni? Hogy igaz-e mindez, vagy csak a látóasszonyt ragadta el a képzelet, azt persze nem tudhatom. A férfi mindenestre kiskorától kezdve sántított a bal lábára, amire az orvosok soha nem találtak magyarázatot. A KARMA KUTATÓI A legtöbben úgy vélik, hogy az előző életükről csak a regressziós hipnózis, vagy esetleg derengő, furcsa, visszatérő álmok köntösében, vagy a horoszkópjukból kaphatnak felvilágosítást. Jómagam is egy visszatérő álom jóvoltából nyertem bizonyosságot, hogy mindaz, amiről ez a könyv szól, létező valóság. Az előző életek kutatására azonban többféle más ezoterikus módszer létezik. Többen többféle módon képesek olvasni a karmánkban. Az alábbi hét fejezetben ismert hazai karmakutatókat kerestem meg, hogy elmondják, hogyan és mit látnak? Két regressziós hipnotizőr, egy kinezológus, egy tarot kártyából olvasó látnokot, egy tenyérelemző, egy reikis, két számmisztikus mesél mások előző életibe tett utaztatásairól, végül pedig bepillantunk abba, hogy a horoszkóp minderről mit képes elárulni. Hozzá kell tennem, hogy még ezeken kívül is léteznek egyéb reinkarnációs múltba vezető ajtók, a következő hét fejezet tehát korántsem a teljesség igényével mutatja be ezeket. Richárd Webster Útmutató előző életeink megismeréséhez című könyvében érdekes, kevésbé ismert eljárásokról ír, például a tudatos álmodás, a tükör és az inga segítségéve. Hasonlóképp egyedi karmakutató módszerrel dolgozik az Új Mexikóban élő Kris Grosman asszony, aki speciális ezüst akupunktúrás tűk alkalmazásával hoz elő a pacienseiből előző életekből származó képeket. Hogy bizonyíték mindez, hogy valóban éltünk korábban? Nos, ezt mindenki döntse el saját maga. A REGRESSZIÓS HIPNÓZIS Mások, elevenebbek a színek, érezzük a szagokat, halljuk a hangokat. Olykor félünk, izzadunk, borzongunk. A képek hátborzongatóan ismerősek, nem kívülről látjuk testünket, hanem azonosak vagyunk önmagunkkal, ám az átélt élményeket nem tudjuk irányítani. Egészen más az élmény, mint egy álom. Sokkal inkább életszerű, valódi. Aki valaha volt regressziós hipnózison vagy meditáción, ilyen élményekről számolt be utána. A kettő között a különbség egyébként az, hogy a hipnózis mélyebb, meglehet, hogy a paciens később nem is emlékszik rá vissza. (Bár ez nem törvényszerű, olykor tökéletes emlékképekkel jövünk vissza hipnotikus transzból.)

18 Gyöngyösi Anna 14 esztendeje a meditációs technikát alkalmazza a lélek múltba való visszautaztatásához. E közel másfél évtized alatt sok száz embert segített egy mélyebb önismerethez, sok száz karmában olvasott, s még több szorongást, fóbiát, tudat alatt lappangó félelmet segített feloszlatni. Pár évvel ezelőtt Sok életem, sok halálom címmel könyvet is írt a regresszióról. Ebben egyetlenegy ember sok ezer éves lélekutazását meséli el, aki vállalta Annával ezt a kalandot. Volt elámi kézműves, tibeti férfi, 13 éves korában meggyilkolt svájci kisfiú, dán háziasszony, és délnyugatafrikai néprajzos. A negyvenes éveiben járó Gyöngyösi Annát budapesti stúdiójában kerestem fel. Derűs, kedves és vidám, de mégis bölcs nyugalmat sugároz. Beszélgetésünk elején arra figyelmeztet, hogy ha valaki igazán meg akarja ismerni előző életeit és a karmáját, több módszerhez forduljon. A regressziós meditáció csak egy ezek közül, s ráadásul van, aki nehezebben lazul el, több időre van szüksége, hogy beléphessen a tudattalan birodalmába. Számtalan ügyfelei között volt, akit (a könyvében leírtakhoz hasonlóan) sok életen át kalauzolt, de voltak, akik csak egy-egy életükbe utaztak vissza. Először legtöbbször olyan élmény jön elő, amit az illető fel tud dolgozni osztja meg velem a tapasztalatait. Van, aki képeket lát, másokból érzések tőrnek elő, van, hogy hangok vagy illatok uralkodnak. Anna a sok éves tapasztalatával ilyenkor már jól tudja, hogy vajon a pacienssel csak a képzelet játszik, vagy valóban egy előző életében van? Először mindig arra szokta kérni a lélekutazót, hogy nézzen le a lábára és mondja el, hogy mit lát? Férfi vagy női lábat? Bakancsot, foltozott sarut, netán egy elegáns lakkcsizmát? Ezt követik a kérdések, hogy ki vagy? Mi a neved? Hol élsz? Ki a családod? A kérdések kapcsán haladnak az időben, az aktuális élet főbb állomásain. Ha nagyon drámai, amit a paciens lát vagy érez, azt az utasítást szoktam adni, hogy nézd kívülről magadat. Sokan átélik a halálukat, sőt, az utána következő időszakot is. A legtöbben erre nagyon szívesen emlékeznek. A halálunk átélése egyébként fantasztikus spirituális élmény. Aki átesett rajta, megszabadul a halálfélelemtől, s ez által egészen más dimenzióban látja a dolgokat. A legdrámaibb esetem egyébként egy fiatal hölgy volt, aki olyan allergiás panaszokkal küzdött, mintha egész életében sírna. A meditáció alatt átélte, amikor mindkét gyermeke a szeme láttára halt meg. Miután ez a felszínre került, az allergiás panaszok mintegy maguktól elmúltak. Igaz, az azt megelőző életében viszont ő okozta egy kisgyermek halálát akkori gondatlansága miatt. Érdekes egyébként, hogy a köztes létben eltöltött idő egyre rövidebb lesz. Ennek az is az oka lehet, hogy azok, akik erőszakos halállal haltak meg, hamarabb visszaszületnek, mint akik a dolgaikat rendezve, békében távoztak. Nekem például volt néhány ügyfelem, akik egymástól független a normandiai partraszálláskor haltak meg, s nagyon rövid időn belül ide születtek vissza. A leggyakoribb azonban a családon belüli visszaszületés, amin nem is csodálkozhatunk, hiszen a szeretet az egyik legerősebb karmikus kapocs. Anna egyébként saját maga több előző életével is tisztában van, de arra kér, hogy erről ne beszélgessünk. Egyetlenegy korábbi inkarnációját említi meg, amikor egy sivatagi oázisban élt, nőként. Békés, biztonságos, de nagyon unalmas lét volt. Mosolyogva teszi hozzá, hogy most talán azért lett a lénye ennyivel elevenebb, mozgékonyabb. Így hát inkább arról faggatom, hogy látja-e ügyfelei karmikus fejlődését? Ha valakit több életen vezetett végig, ki tudta-e olvasni azt a bizonyos szvadharmát, azaz az életfeladatot vagy feladatokat? Soha nem csupán egyetlen vonalon haladunk. Mindig több életfeladatunk van, s akkor lépünk tovább, ha egyet-egyet megoldottunk. Van élet, amelyre több jut ezekből, másokra esetleg csak egyegy feladat. A tapasztalatom szerint egyébként az úgynevezett sikeres életek a legnehezebbek. Igazi boldogsággal a leginkább az amolyan egyszerű, halászfalus életekre emlékszünk vissza. Amikor az interneten és néhány ezoterikus lapban hirdetést adtam fel, hogy olyan embereket keresek, akik szívesen osztják meg velem bármiféle reinkarnációs élményüket, István az első jelentkező volt.

19 Ötvenes éveiben járó, jól szitált, családos férfi volt. Jó pár éve erősen vonzódott egy szintén házasságban élő hölgyhöz, aki a jelek szerint viszonozta az érzelmeit, de a kapcsolatuk mégis plátói maradt. István nem igazán hitt a reinkarnációban, a regressziós visszavezetést hókusz-pókusznak tartotta. Csupán kíváncsiságból ment el egy Annához hasonló, meditációs módszert alkalmazó terapeutához, mondván, hogy mindent ki kell próbálni. Mivel a hölgytől nem állt módunkban megkérdezni, hogy hozzájárul el nevének közléséhez, úgy állapodtunk meg, hogy nem nevezzük meg, de gondolom, nem is ez a fontos. Halk zene szólt, gyertya és füstölő égett, a hölgy hangja csendes és megnyugtató volt. Könnyen, hamar ellazultam emlékszik vissza saját szavaival élve élete egyik legérdekesebb utazására. Amikor már teljesen eltávolodtak tőlem a hétköznapi emlékek, képek és hangok, utasítást kaptam, hogy hagyjam el a testemet, képzeljem el, mintha egy légüres térben szállnék, aztán térjek vissza egy csendes erdei tisztásra. Érdekes volt, hogy egész idő alatt tudtam, hogy a személy, aki az ágyon fekszik, én vagyok, s a regressziót vezető hölgy beszél hozzám, de mégis, mintha az énem megkettőződött volna. Azaz jelen voltam egy másik, térben és időben távoli világban is. Ez akkor ott egészen természetesnek hatott. A lélekutazás első állomásán egy kisfiú bukkant fel, aki éhesen, rongyosan csavargott egy középkorinak tűnő városban. Az emberek részvéttelenül haladtak el mellette. István tudta, hogy ez kicsi koldus: saját maga. Érezte az erős szagokat, éhes és szomjas volt, különös módon azonban színeket nem látott. Minden szürkés és fekete-fehér volt, az emberek arca helyén ködszerű foltokat látott. Amikor a terapeuta megkérdezte, hogy mit látsz, hogy hívnak, ő pontosan válaszolt. Ám amikor azt kérdezte, hogy hol, melyik országban van, már nem tudott válaszolni. Döbbenten észlelte, hogy ebben a komor, ködszerű, szürke városban mindenki néma, nem hall hangokat. Később sokat gondolkodtam rajta, vajon a képzelet játszott-e ezzel a férfivel, vagy a regresszió valóban az előző életének színterére vezette őt vissza? Ha igen, nem a tudatalatti védekező mechanizmusa volt-e, hogy nem hallhatott hangokat és nem látta az arcokat? Amikor a hölgy kérdezett valamit, automatikusan válaszoltam, ha utasítást adott, teljesítettem azt folytatta. Többször elhangzott, hogy haladjunk az időben, térjünk életem egy olyan időszakához, ami fontos volt. Ekkor abból az arcnélküli tömegből kivált egy alak és magához ölelt. Neki sem láttam pontosan az arcát, de tudtam, hogy az anyám az. A kísérteties az volt benne, hogy tudtam, ez a személy a mostani plátói szerelmemmel azonos. Az éhező, kolduló kisfiú később egy díszes, faragott helyiségben találta magát. Talárt és hosszú hajat viselt, hallgatóság előtt tartott előadást, valószínű, tanított. Jól látta az ívelt ablakon beragyogó napfényt, talán még a porszemek játékát is abban. Tudta, hogy beszél és figyelnek rá, de hangokat továbbra sem hallott. Így azt sem tudta megmondani, hogy milyen nyelven beszélt, csak a sejtéseiből dereng, hogy valószínű, az egész jelenet angolszász területen zajlott. Aztán ismét azt az utasítást kapta, hogy haladjon az időben életének egy későbbi, fontos állomásához. Ekkor egy erdőben találtam magamat, egy kicsiny rönkházban. Ismét éhes voltam, magányos és elhagyatott. Már nagyon öreg voltam, szörnyű fájdalom és félelem gyötört. Sírtam. Az időutazás eme állomása borzalmas élmény volt. István nem csupán sírt, hanem valósággal zokogott a meditáció alatt. Elmondása szerint abban az életben már régen az erdei rönkházban lakott, de arról nincsenek konkrét képei, hogy miként magányosodott és szegényedett el. Ám iszonyattal élte át újra, amikor ott öregen, betegen éhen halt. Még csupán felidézve a meditációt is küzd a könnyeivel, az élmény annyira éles és megrázó volt a számára. Több regresszióra nem vállalkozott. Arra a kérdésre pedig, hogy ezt követően hisz-e a reinkarnációban, vagy a képzelet kalandozásának fogja fel a látottakat, nem tud egyértelműen válaszolni. Úgy fogalmaz, hogy valami van benne az egész ugyanis sokkal több volt annál, mint egy álom vagy a fantázia játéka. A legmegrázóbb az volt a számára, hogy amikor plátói szerelmének elmesélte az átélteket, a nő számára döbbenetesen ismerős volt az erdei rönkház. Sokszor és sokat álmodott vele, olyan álommal, amelyben tudjuk, hogy ez több, igazabb, valami MÁS, mint általában az álmok. Azonban István kérése ellenére sem volt hajlandó elmenni a regressziós meditációra. Azóta is plátói a kapcsolatuk, s mindketten érzik, hogy ez így is marad. István egyébként a legjobban a nélkülözéstől fél. Mindent megtesz azért, hogy időskorára

20 biztonságot teremtsen saját magának. A regressziós hipnózis témájában sok olyan tévhit és félelem él, hogy ennek milyen veszélyei vannak. Judy Hall, a jelen könyvemben már többször említett regressziós terapeuta és író említi, hogy gondot csak az okozhat, ha a hipnotizőr utasítást ad, hogy felejtsük el a látottakat, s így a feldolgozás hiányában a probléma csak mélyül, vagy ha egy előző életnek olyan tendenciáit élesztettük fel, amelyek nem illeszkednek a maiba. Ezért valóban nem árt, ha szakember végzi a regressziót. Ám az olyan elképzelések, hogy valaki ott marad a múltban vagy nem tud visszajönni a hipnózisból, inkább csak a sci-fi írók fantáziája. Volt egyszer egy kislány, aki valósággal rajongott Ady Endréért. A fényképét az ágya mellett tartotta, mint ahogy s családtagok vagy nagy szerelmek fotóját szoktuk. Pedig Mikus Edit szexuálpszichológus akkor még nem tudta, hogy az előző életében a költőfejedelem egyik szerelme volt, még akkor is, ha nem is a legkedvesebb, akiről szívesen emlékeznek meg az életrajzírói. Edit egyébként az ELTE-n végzett népművelés szakon, később fordult a lélekbúvár hivatás felé. Azon belül azért választotta a szexológiát, mert (saját elmondása szerint) több előző életében prostituált volt, és most jött el az idő, hogy ebben az életben valóban kamatoztatni tudja az így szerzett tapasztalatokat ben az agykontroll tanfolyam keretén belül elvégzett egy korregressziós hipnózisról szóló kurzust. Az országosan ismert kecskeméti pszichológusnő azóta már több mint 400 visszavezetést csinált. Amikor első alkalommal én magam utaztam vissza az időben, kívülről láttam magamat, mintha filmet néznék, de tudtam, hogy a képeken látott lány én magam vagyok emlékszik vissza. Edit akkor még nem tudta pontosan beazonosítani a felvidéki várost, ahol a képzelet színes kockái játszódtak, s ahol Adyt ostromolta a rajongásával. Később a költő egyik életrajzi könyvében ismerte fel a várost. A rádióban egy alkalommal Ady vetélkedőt hallgatott. Mély, irodalomtörténeti ismereteket kívánó kérdések hangzottak el, s Edit mindre tudta a választ. Egyszerűen emlékezett rájuk. Ma már a pacienseinek nem azt az utasítást adja, hogy kívülről lássák magukat, hanem hogy bújjanak bele a testükbe a hipnózis során. Fontos, hogy a visszavezetéskor legyen egy konkrét kérdés, amire keressük a választ. Ez lehet egy mai élethelyzet nehézsége, párkapcsolati probléma, valamiféle betegség, lelki trauma vagy szorongás. Csupán a kíváncsiság kedvéért soha nem szabad próbálkozni avat be a titkaiba. Egy kezelés általában úgy négy órát vesz igénybe. Ebben benne van egy előkészítő beszélgetés, amikor elmagyarázom a paciensnek, hogy bármit fog látni, akármilyen borzalmas dolgokat is követett el, ő már nem felelős ezekért. Van eset, amikor egy hipnózis alatt egy életbe utazunk vissza, de az sem ritka, hogy több inkarnációt látunk. Az események és az inkarnációk nem lineáris sorban követik egymást, hanem az adott probléma körül csoportosulnak. Utána egy hosszabb beszélgetés formájában közösen elemezzük a látottakat. Ritkán kapunk azonnal választ. Én ilyenkor félév múlva javaslok egy újabb kezelést, a feldolgozáshoz ugyanis időre van szükség. Edit egyébként a lélekutazások alatt ő maga is hipnózisban van. Igyekszik ugyanazt látni, mint a paciense. Van, akiknek konkrét történet jön elő, mások szürrealista képeket látnak. Néha megesik, hogy az illetővel csak a vágykivetítő fantáziája játszik, de ezt már a testén és a jelzésein látom. Az agy rezgésszámai közül a Hz a laza, éber állapot. A 10 Hz az a bizonyos alfa szint, és 8-9 Hz az, ahol a reinkarnációs élmények a leginkább előjöhetnek. Én először azt szoktam kérdezni, hogy milyen évet írunk? Majd azt, hogy milyen országban vagyunk, férfi vagy nő a paciens és hány éves? Abban az életkorban fogja ugyanis látni magát, ahonnan a probléma gyökere ered. A hipnózisoknak általában a 80 százaléka szokott sikerrel járni, de ezen belül úgy 20 százalék az, ami nem is igazán reinkarnációs élmény, hanem fantázia. Olykor az is megesik, hogy a személy azért nem megy bele a problémás életbe, mert valami oknál fogva nincs felkészülve a látottakra. Volt egy fiatal anorexiás lány betegem, aki fóbiásan utálta a gyerekeket. Kiskorában az első mondata az volt, hogy én vagyok a pápa. A szülei elmondása szerint később