VAS MEGYE VÁSÁRI HAGYOMÁNYAIBÓL

Átírás

1 VAS MEGYE VÁSÁRI HAGYOMÁNYAIBÓL Illés Péter Savaria Múzeum Néprajztudományi Osztály H 9700 Szombathely, Kisfaludy S. u. 9. illes.peter@savariamuseum.hu Piac és vásár A piacok és a vásárok hosszú évszázadokig az árucsere legfontosabb és legáltalánosabb intézményei voltak, kiemelt jelentőséggel bírtak a kulturális javak közvetítésében, elterjesztésében, valamint a társadalmi kapcsolatok létrehozásában és ápolásában. A magyar szóhasználat különbséget tesz a piac és a vásár szavunk között. A piac szó az olasz piazza, vagyis tér átvétele, ami az egykori városi főtereken tartott, a vásároknál gyakoribb rendszerességű kisebb árusításokra vonatkozik. A vásár pedig igen ősi, iráni eredetű jövevényszavunk, ebből a szóból származik a hét utolsó napjára használt vasárnap, jelölve a hajdani vásárok tradicionális napját, ami szintén gyakran előfordul a magyar helységnevekben (pl. Somlóvásárhely). A középkor folyamán a keresztény egyház erőteljesen küzdött a vásárok vasár- és ünnepnap való megtartása ellen, így ezek emlékét már csak nyelvünk hordozza. Ettől függetlenül a vásárok a népélet meghatározó ünnepi alkalmai maradtak és ezt a közösségi jellegüket ma sem veszítették el. A vásártartás számos esetben a vásáros hely búcsújához kötődött, ezek voltak a helység temploma védőszentjének az ünnepén megtartott búcsúvásárok. A jelentősebb településeken hetente vagy még gyakrabban rendeztek piacot, első sorban élelmiszerárusítás, az adott település és környéke mindennapi szükségleteit jelentő áruféleségek beszerzése céljából. A nagyobb településeken akár minden nap megtarthatták, sőt akár egy napon több piac is működhetett. Egyes helyeken pedig a hét több napján vagy mindennap megtartott piacok közül az egyiket vásárnak tartották, ez volt a hetivásár. Erre utal számos középkori gyökerű falu- és városnevünk, amelyek a hét valamelyik hétköznapjából származnak (pl. Szombathely, Szerdahely). A vásárok a napi szükségleteket meghaladó, nagy mennyiségű és jelentős értékű termékféleségek adásvételére szolgáltak. Tehát a vásárok nem csak a mezőgazdasági termékcsere, az élelmiszerek beszerzési és eladási alkalmai voltak, mint általában a piacok, hanem olyan árucsere alkalmak, amelyekbe a város kézművessége és a környék mezőgazdaságának az állattartása is bekapcsolódott. Ez csak olyan városok esetében alakulhatott ki, amelyek kézművessége, mezőgazdasága és állattartása magas színvonalú és árutermelő jellegű volt. Így típusa szerint lehetett kirakodóvásár és állatvásár, a terményvásárok általában ez utóbbiakhoz kapcsolódtak. A különféle vásárok gyakran egymást kiegészítették, egyazon napon, helyen, illetve egymás szomszédságában tartották őket. Piacközpontok kialakulása és fejlődése Az árucserére alkalmas vásáros helyek és települések alakultak ki a táji központokban, illetve a földrajzi tájak, a szárazföldi és vízi utak találkozásánál. Ezekkel összefüggésben egy vásár nagyságát a vásárkörzet mérete határozta meg, vagyis azoknak a vásárhelyre járó településeknek a száma és távolsága, ahonnan odajártak adni-venni. Így beszélhetünk helyi, táji, országos és nemzetközi vásárokról. A 19. század elején a Délnyugat-Dunántúlon jelentős piacközpontok voltak a körzeteik népességszámának sorrendjében Kanizsa (ma Nagykanizsa, Zala m.), Keszthely (Zala m.), Körmend (Vas m.), Szombathely (Vas m.), Zalaegerszeg (Vas m.), Kőszeg (Vas m.), Kiscell (ma Celldömölk, Vas m.) és Marcali (Somogy m.). A térségben a piacközpontok és alközpontjaik fejlődését mindig is érzékenyen befolyásolta a határmenti kereskedelem alakulása. Tulajdonképpen a határszéli forgalom korábbi túlsúlyának csökkenésével és a belső forgalom szerepének megnövekedésével vált a 19. század országosan is jelentős vásárközpontjává a határtól távolabbi Szombathely és Körmend. Ezzel együtt a korábbi, 18. századi határközeli, uradalmi piacközpontok (Léka/Lockenhaus, Németújvár/Güssing, Rohonc/Rechnitz, Szalónak/Schlaining, Monyorókerék/Eberau, 1

2 Pinkafő/Pinkafeld, Szentgotthárd) elvesztették jelentőségüket. Kőszeg szabad királyi városa azonban jelentékeny számú kézműveseivel továbbra is lényeges piaci központ maradt, kapcsolatai és vonzáskörzete elsősorban a nyugati határmente német nyelvterülete és Sopron irányába mutattak. A 19. század közepére a legnépesebb vásárok már a vármegye központi térségében, Szombathelyen voltak, itt is alakult ki a legjelentősebb kereskedelem. Ez a fejlődés az egyházi központi szerepet is betöltő püspöki mezővárosban tartott hetivásárok élénk gabonaforgalmának és a térségben jelentős itteni kézművesiparnak, kiskereskedő rétegnek volt köszönhető. A 19. század első felében Szombathelyen évente öt országos vásárt Farsang-nap (mozgó ünnep), Szent György-nap (április 24.), Szentháromság-napkor (Pünkösd ünnepét követő első vasárnap, mozgó ünnep), Kisasszonynapkor (szeptember 8.) és Szent András-napkor (november 30.) körül tartottak, ezeken túl pedig 104 hetivásárt, amikre kedden és pénteken került sor. Azonban Vas vármegye székhelye, Szombathely kereskedelmi fejlődése nem kizárólag a helyi kereskedők tevékenységén alapult, hanem mint a kereskedelmi forgalom fontos színhelyén a hazai és külföldi iparcikkek és nyersanyagok jelentős elosztóhelyeként való működésen. Ezt segítette a korabeli kifejezetten jó infrastrukturális adottságok mellett a földrajzi elhelyezkedésből adódóan a jelentős utak menti fekvés is. Szombathely két jelentős állami út kereszteződésében állt, az egyik a Pozsony Varasd/Varaždin-i út (Sopron megyei határ Kőszeg Szombathely Körmend Zala megyei határ Zalalövő), a másik a Szombathely Pinkafő/Pinkafeld-i út (Szombathely Német Szent-Mihály/Grosspetersdorf Felsőőr/Oberwart Pinkafő/Pinkafeld). Szombathelyről indult kereskedelmi út Sárvárra is, mint alközpontjába, és onnan tovább Kiscellbe. Körmendet az említett Pozsony varasdi út és a Székesfehérvár Grác/Graz-i út (Baltavár Vasvár Körmend Rábakeresztúr Radafalva/Rudersdorf stájer határ) keresztezte. Szentgotthárd határszéli kisvárosként csak kis központ volt, a Rába bal partján elkerülte a Körmend-fürstenfeldi út, míg Körmendről mind Szombathely felé, mind Zalaegerszeg, mind Alsó-Lendva (ma Lendava) felé vezetett postaút, akárcsak Vasvárra és onnan tovább a Balaton felé. Szombathely a 19. század végére jelentős nyugat-magyarországi vasúti gócponttá is fejlődött, központi szerepét erősítették az innen induló hely érdekű vasútvonalak is, megalapozva a város további fejlődését. Az 1870-es évek végén Vas megye területén a vásárok rendezésének ideje továbbra is az évszakokhoz, illetve egyházi ünnepekhez kötődött, ilyen formán több mint 170 vásári alkalom volt egy esztendőben. A jellegzetes vásározó időszaknak számított a tavasz kezdetén március, tavasz végén május, aztán a nyár végén augusztusban, majd az ősz végén novemberben. Szombathely jelentősebb vásárai voltak sorrendben a farsangi (február ), a Szent György napi (ápr ), az úrnapi (jún ), a Kisasszony napi (szept. 3 4.), és végül az András napi (nov ). A néprajzi szakirodalom szerint a vásárok fénykora a századok fordulója volt. Ebből az időszakból, a mai magyar-osztrák-szlovén határtérség területén, a történeti Vas vármegye felsőőri, kőszegi, muraszombati és szentgotthárdi járásaiban az 1895-ben megtartott vásárokról az alábbi alapvető adatokat ismerjük: Vásártartó település Vásárjogosult Vásártér Hetivásár napja Alhó/Markt Althau Község Alsóőr/Unterwart Község Farkasfalva/Wolfau Schoklits Ármin Felsőlövő/Oberschützen község Felsőőr/Oberwart község van szerda Lődös/Litzelsdorf község Nagy-Német-Szent- Mihály/Grosspetersdorf község van hétfő Pinkafő/Pinkafeld község Vörösvár/Rotenturm Gr. Erdődy István van Városszalónak/Stadtschlaining község Kőszeg város igen szerda, péntek Borostyánkő/Bernstein község van Háromsátor/Dreihütten község van Léka/Lockenhaus község igen 2

3 Kuppfalva/Kogl im Burgenland község Rohonc/Rechnitz Szombathelyi Gyula igen hétfő, csütörtök Rőt/Rattersdorf község Vasdobra/Neuhaus am Klausenbach Gr. Batthyány Károly Gyanafalva/Jennersdorf község igen Hodos/Hodoš község igen Őriszentpéter község igen Szentgotthárd község, apátság igen hétfő Rábaszentmárton/Sank Martin an der Raab Gr. Batthyány Károly Battyánd/Puconci község igen Mártonhely/Martjanci r.kat. templom, Hoffman Ferenc Péterhegy/Gornji Petrovci búcsúvásár, r.kat. templom Korong/Krog búcsúvásár, község Csendlak/Tišina búcsúvásár, r kat. templom Vashidegkút/Cankova község Felsőlendva/Grad Gr. Széchenyi Tivadar Battyándfalva/Rakičan uradalom igen Muraszombat/Murska Sobota országos vásárkor urbéresek, igen szerda hetivásáron község Szombathely város igen kedd, péntek A városfejlődési folyamatokkal összhangban, a növekedő vásárok, köztük a kirakodóvásárok is kiköltöztek a települések belsejéből azok szélére, jellemzően az állatvásárok mellé. Miközben a kisárutermelők legfontosabb értékesítési lehetőségei továbbra is a helyi piacok és országos vásárok maradtak, a 19. századvégi ipari fejlődés hatására már megjelentek az indusztriális vásárok is az iparosult központokban. Tradicionális piaci és vásári működés A vásárok megtartásának joga középkori eredetű kiváltság volt, megkaphatták a feudalizmuskori királyi, szabadalmas- és mezővárosok, illetve a földesurak birtokainak egyes települései ig a vásári jog adományozása királyi jog volt, ezt követően az engedélyezést a kereskedelmi minisztérium hatásköre vette át. A vásár mindenkor jelentős urbanizációs tényezőként hatott, gazdasági fellendülést eredményezett, ami a városok növekedéséhez, fejlődéséhez vezetett. A kiadott vásárszabadalom adta meg a vásárok idejét és az egy évben tartható vásárok számát. A jelentősebb vásárok két-három napig eltartottak, de előfordulhatott akár egy hétig tartó vásár is. A szabályzást indokolta, hogy a vásártartás a városok jelentős jövedelemforrásának számított, ami főleg a vásári helypénzen és a vásárvámon alapult. De a különféle vásári szolgáltatásokért is díjakat szedtek (pl. mérlegpénz, őrzési díj, vizsgálati díj, büntetéspénz, elkobzott áruk értéke stb.). Azonban például a 19. század első felében a Szombathelyen megtartott országos és hetivásárokon a mezőváros polgárai, nemesek és a szabad királyi városok polgárai saját készítményeik és terményeik után mentesültek a helypénz fizetése alól. Egyéb iránt, a történeti Vas vármegye területén (a mai Dél- Burgenlandban és Muravidéken szintén) rendezett vásárokon, beleértve Szombathelyt is, 1819 és 1848 között az alábbi helypénzeket kellett megfizetni: gyalogos teher után 1 krajcár, kétmarhás szekér után 6 krajcár, vásárra hajtott marha után egyenként 2 krajcár, a háton vitt portékát áruló legkisebb sátor után 6 krajcár, közepes sátor után 15 krajcár, legnagyobb sátor után 30 krajcár, a köböl (1 gabonaköböl = 124,16 liter) kölcsönzésért 1 krajcár. A vásárok belső rendszabályzattal is bírtak, ez volt a vásári rendtartás, ami meghatározta a vásár kezdetét és végét, helyét, valamint az árusok elhelyezkedését, az adás-vevés szabályszerű 3

4 lebonyolítását. A fentebb említett mély történeti múlttal rendelkező tradíciók szívósságát jól példázza, hogy a 19. század első felében is még Szombathely város vezetőinek igen sok gondot okozott a tiltott napokon, főként vasárnap a kofák piaci zöldség- és gyümölcsárusítása és a környező boltok tulajdonosainak vagy bérlőinek nyitva tartása. A városok a rendtartással védték a helybeli árusokat és vevőket az idegenekkel szemben, így az árusok nem csak az árufajták szerint különültek el, de külön árusítottak a helyiek és a vidékiek is. A hetivásárokon idegen többnyire nem vásárolhatott, az országos vásárokon, ahol a messziről összesereglett vásárosok és vevők miatt kisebb volt a konkurenciától való félelem a helypénz megfizetésével bárki kereskedhetett. A vásári rendtartás őre a vásárbíró volt, ő végezte a helypénzek és vámok beszedését, a vásári bíráskodást, érvényesítette a kereskedéssel kapcsolatos vármegyei és városi közgyűlések, tanácsülések határozatait. A vásárbíróság nem választott funkció volt, bizonyos időszakokra (pl. 1 3 év) árverésen lehetett árendába, vagyis bérletbe elnyerni, a tisztség eskütétellel is járt. Szombathelyen a 19. század első felében a piaci jövedelmeket bérbe vevő városbírák, tulajdonképpen vállalkozók, érdekes módon lényegében mind iparosok voltak (csizmadia, varga, bognár, csapó, pék, szabó, festő és gombkötő). Konkrét feladataik a következők voltak: a) felügyeni a vásárokon és piacokon, hogy a boltokban csak jogosultak árusíthatnak; b) gondoskodni a piactér tisztaságáról; c) felügyelni a sátor- és elárusítóhelyek kiosztását; d) őrködöni a vármegyei árszabások betartásán; e) felügyelni a helyes mértékek használatát, azokat kölcsönözni; f) figyelni a spekuláció céljából való terményfelvásárlást; g) megakadályozni az egészségre ártalmas termények árusítását; h) ügyelni arra, hogy vasár- és ünnepnapokon reggel 8 óra előtt senki se áruljon; i) feljegyezni és megküldeni az eladott gabonafélék mennyiségét és árát; j) beszedni a helypénzt; k) viták során a felek között közvetítetni; l) a szabálytalanságokat bejelenteni a városbírónak. A városok vásárhelyei általában egy olyan központi tér volt, amibe a különböző irányból érkező utak összefutottak. A középkori városokban többnyire a középen kiszélesedő főutcát használták piactérnek. A magyar mezővárosokban a főtéren tartották a piacot. E tér mentén aztán számos egyéb, a vásározással kapcsolatos építményt emeltek kialakítva évszázadok alatt a települések kereskedelmi központjait. Ezek voltak a fogadók, kocsmák, műhelyek és boltok, a terményraktárak, állattartó karámok és a vásárbírók cédulaházai, ahol a vásárjövedelmekről szóló cédulákat adták ki. Szombathely piactere ugyanebbe a sémába illeszkedve, a város központjában volt, az egykori Főpiac és Gyöngyös utcától határolt részen. A teret ölelő kis boltépületeket kőből, vályogból, fából emelték. A kereskedőknek és az iparcikkeiket boltban árusító kézműveseknek árendát kellett fizetniük, részükre az árusítást tiltották vasár- és ünnepnapokon. A vásári árusítás jellemzően deszka és ponyva sátrakban folyt, illetve asztalokon és a földre terített ponyvákból történt. A gyakori és hosszan tartó vásárok részére állandó sátrak is épültek. Az árusítóbódékat deszkából állították, szintén városi engedélyhez kötötten. A nemzedékről nemzedékre hagyományozódó kézműves mesterségek művelői ragaszkodtak évtizedes megszokott árusítóhelyeikhez, az idegenek kiszorítva igyekeztek a jobb helyeken árulni. A piactér kialakításának, elrendezésének sajátos rendje honosodott meg. Például a bőrből készült áruféleségeket egymás közelében árulták a csizmadiák, vargák és bőrkereskedők, egymás termékeire is felhívva a figyelmet. Élelmiszerárusok a Szentháromság szobor körül telepedtek meg, itt álltak a kenyeresek, a körmendi kalácsosok és a gyümölcsárusok sátrai. Nem messze tőlük a pápai szalonnások és sóárusító szekerek. A borárus szekereket a gabonás szekerek mellé helyezték. Ezek mellett szabályos kis utcát alkottak a lacipecsenyések. Külön elrendezett sátrakban árultak a szűrszabók, szíjgyártók, fésüsök, bábosok, magyar és német szűcsök, posztósok, kalaposok és gömbkötők, a tótok, a zsidó árusok, valamint a lajbis zsidók. De voltak még szitások, lapátosok, kötélgyártók, fésüsök és sipkások. A szombathelyi piactéren árusíthattak a kőszegi és pinkafői (Pinkafeld) posztósok, szalonaki (Stadtschlaining) tímárok, de a bécsi kereskedőknek és kézműveseknek, sziléziai takácsoknak is külön helyet tartottak fenn. Érdemes megjegyezni, hogy a kézművesek igyekeztek elsősorban helyben eladni termékeiket, a királyi városokban és a nagyobb kézművesipari központokban a vásári kézművesek csak azok szegényebb, kevéssé becsült rétegét jelentették. A szomszédos városok és piacközpontok ugyanis egymással konkuráltak, így a központból vásározni eljárni kénytelen kézművesek ugyan bővítették a vidéki iparcikkek kínálatát, de ugyanakkor a kereskedelem e kezdetleges formájával a központi vonzerejét és szerepét csökkentették. Régmúlt vásárok konkurenciaharcainak szép emléke az egészen a közelmúltig fennmaradt Vas megyei falucsúfoló is: Leégett, mint gencsi szabó a vásáron. Vagyis a sokat emlegetett, Szombathely mellett fekvő faluból származó egykori szabó 4

5 kirakodóvásárokra járt, de rendszerint csak kevés portékát tudott eladni, hiszen ott mindig más szabók is árusítottak. Egy alkalommal az volt a kívánsága, hogy bárcsak ő maga lenne a vásáron. Úgy is történt, ám az esős napon a többi szabó otthon maradt, de a vásárlók is, és így hiába maradt egyedül, nem tudott üzletet csinálni. A 19. század végén a városok továbbra is igyekezték tiltani a vásár területén kívüli árusítást, a vásár területén az árusoknak ekkor is kijelölt helyük volt. A hetivásárokon iparcikkeket általában csak a helyi iparosok árulhattak, a hatóságok gyakran adtak kedvezményeket a helyi kereskedőknek, árusoknak, üzletembereknek is. Szombathelyen például a piaci díjszabályzat szerint a helybeli lakosok az országos vásárok kivételével a helypénzdíjnak csak a felét fizették. De kivételezettek voltak például a jáki fazekasok is, akik a Szombathelyen hetente kétszer tartott hetivásárokon szabadon árusíthattak. Szentgotthárd község hetivásárjain pedig a Vas megyében lakó fazekasok is árulhatták termékeiket a helybelieken kívül. Körmend szabályzata szerint 10 négyzetméter nagyságú sátorig a helyi iparosok nem fizettek, e felett viszont a megállapított díj volt érvényben. A hagyományos vásároknak sajátos kultúrájuk volt, ünnepélyességüket emelte a megnyitásuk olyan formális elemei, mint a kürtökkel és dobokkal való kihirdetése, a vásárzászló felvonása. A vásárok sikeres és zavartalan lebonyolítását sajátos feladatkörökhöz alkalmazott emberek segítették, ilyenek voltak a helypénzszedők, jegyellenőrök, vásári szakértők, marhalevél átírók, vásári biztosok, hídmérlegkezelők, mázsakezelők stb. A vásári élet egyik kulcsfontosságú eleme volt az alku, vagyis az, hogy a vevő és az eladó fél miként tudja egymást becsapni: minél többet engedjenek az árból, vagy minél kevesebbet. Az állatvásárok elmaradhatatlan szereplői voltak a kupecek, aki értettek az állatokhoz, de legfőképpen ahhoz, miként segítsék a vevőket vagy az eladókat a megvásárolt állat után nekik járó százalékért. Az üzletkötések elmaradhatatlan része volt az áldomás, vagyis a közös szertartásos evések, főként ivások. De a vásárok igen fontos hírközlési szereppel bíró alkalmai is voltak a népéletnek. A híradásnak olyan intézményesült formái is kialakultak mint a valóságos történeteket megéneklő históriások, a jelentős eseményeket megörökítő hírponyva könyvecskék, vagy a képmutogatók. De legalább ilyen eseményszámba mentek a mutatványosok, csepűrágók előadásai. Az 1889-ben kiadott körmendi szabályrendelet panorámát, kötéltáncost, körhintát, lovardát és állatseregletet is említ. A vásári fényképésznél készült visit portrait -ok igazi ünnepi számba mentek: kicicomázott lányok, hetyke bajszú ifjak, leszerelt katonák és népes családok álltak ilyenkor a fényképezőgépek elé. A vásárok jelentették a szerelmi és jegyajándékok beszerzésének is hagyományos alkalmait, az otthon maradt gyerekeket hazatérve pedig vásárfiával köszöntötték. Nem mellékes módon, a vásárok a határmenti térség interetnikus folyamatainak is lényeges elemeit jelentették. Ezt támogatta a cseregyerekség intézménye, ami szerint még a két világháború között is az iskoláskorú gyerekek a nyári iskolai szünetben nyelvet tanulni mentek valamelyik idegen nyelvű térségben élő családhoz, akiknek hasonló korú gyermeke ugyanannyi időre eljött magyarul tanulni. Így a gyermekek felnőtt korukra a magyar anyanyelvükön kívül németül, akár vend-szlovénul és horvátul is tudtak. A többnyelvűség elsajátítása alapvetően segítette a vásári kereskedelmet, a mindennapi kapcsolatokat, de több helyen még búcsújáráskor is egymás miséit hallgatták. Térségünk 19. század végi, régi vásárainak többnyelvű, sokszínű kulturális világai érzékletes jellemzését nyújtja egy a Körmend vásárteréről írott korabeli beszámoló: olyan nagy volt a tömeg hullámzása az utcákon, hogy közlekedni alig lehetett. Öt nyelv zsivaját lehetett hallani mindenfelé, mert erre a nevezetes napra jött ide a hegyháti és őrségi magyar, a vendvidéki szlovén és a környék horvátsága is, amit a lókupecek cigány nyelve harsogott túl igazán. A továbbélő vásári hagyományok A 19. század végén és a 20. század elején felgyorsuló iparosodás, gépesítés és motorizáció, a kibontakozó tömegtermelés újfajta vásár típusok meghonosodásával is együtt járt. Ilyenek voltak a különféle árumintavásárok is, amelyeken a mezőgazdasági és ipari újításokat vonultatták fel. A kereskedelmi központokban, a jelentősebb gazdasági potenciállal rendelkező városokban kereskedőházak, üzletházak, majd termékfélékre specializált szakáruházak (pl. textiláruház, építőanyag-áruház, élelmiszeráruház stb.) fejlődtek ki. A 20. század második felében a hagyományos állat és kirakodóvásárok mellett például kisállatvásár, régiségvásár, autóvásár stb. jött létre. Szombathelyen a város központi piactere egészen az 1950-es évek elejéig a sok évszázados eredeti 5

6 helyén működött, ám a korabeli városrendezési szempontok szerint ekkor telepítették át a Wesselényi és Kisfaludy Sándor utcák találkozásánál fekvő üres telekre, a Savaria Múzeum déli homlokzatával szemben. Ezekben az időkben nem volt ritka látvány a múzeum előtti úton a piacra igyekvő vagy ott álló falusi szekerek hosszú sora, akárcsak a szomszédos vásártéren hullámzó tömeg. Ez a piactér az 1977-ben megépült modern vásárcsarnok megnyitásával megszűnt, a térre áruház is épült. Az egykori sok évszázados tradicionális vásári élet Vas megye központjában, Szombathelyen az 1990-es évek második felében éledt újjá, immár hagyományőrzés céljával. Az 1996-ban a Vasi Múzeumfaluban rendezett Szent Márton napi (november 11. körül) vásár, illetve 1997 tavaszán először tartott Szent György napi (április 24. körül) vásár sok ezer látogatója bizonyította, hogy az elveszett ám felelevenített vásári szokások napjainkban is jelentős vonzerővel bíró, ünnepi események lehetnek. A kettő közül elsősorban a Szent György napi kézműves vásár megrendezése alapul a régi vásárok szokásrendjének megelevenítésén. Így például a skanzenbéli vásári rendtartás legfőbb forrása is a Szombathely rendezett tanácsú város képviselőtestületének december 30- án tartott közgyűlése által jóváhagyott korabeli jogrend volt. Miként a régi vásárokon is a vásárbíróság gondoskodott a vásár előkészítéséről és zavartalan megtartásáról, itt is a rendtartás betartásáról az érvényben lévő paragrafusokat maradéktalanul, a régieket pedig játékos formában (színpadi jogi procedúra, deresre húzás, kalodába zárás stb.) tartatta be a testület. A bíróság tagjait a múzeum felkérésére a következő intézmények delegálták kezdetben: Vas Megyei Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal; Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat, Szombathely; Fogyasztóvédelmi Felügyelőség, Szombathely; Szombathely Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatal Igazgatási Osztály; Városi Rendőrkapitányság, Szombathely; Szombathely Város Tűzoltósága; Vas Megyei Kézműves Kamara (2000-től 2013-ig jogutódja, a Vas Megyei Kereskedelmi és Iparkamara volt a vásár társszervezője); illetve a Vas Megyei Múzeumok Igazgatósága. A vásári engedély itt is kihirdetésre került, felolvasták a szabadalomlevelet és a vásárbíróság is esküt tett. A vásár felszabadítása egy régi jogszokás felelevenítésével, a karómászás megtartásával történt: magas pózna tetejére dolmányt és zsebében pénzzel teli bugyellárist helyeztek, amelyik legény fel tudott mászni érte és le tudta hozni mindkettőt megtarthatta. A vásár egyben az árusított cikkek minőségi versenye volt, aminek díjazására Szombathely Megyei Jogú Város alapított vándordíjat, a kézműves kamara pedig a legszínvonalasabban bemutató mestert díjazta. De a vásári forgatagban feltűntek vándorárusok (pl. perec, langalló, históriás füzetek, olejkár gyógyító szerek kínálása) és kikiáltók is. Napjainkban a globális gazdaságban a multinacionális cégek lefedik a teljes felvevő piacot. A kis vállalkozásoknak és boltok kényszerűségből megszűnnek, a drágán, nagy munkaidő ráfordítással és anyagköltséggel járó házi, kézműves előállítású, igényes termékek kevésbé piacképesek. Ezért is felértékelődik minden olyan árusítóhely, ahol a mai mesterek közvetlenül tudják értékesíteni termékeiket. Az óta 2013-ig folyamatosan minden évben megrendezett szombathelyi múzeumfalusi vásárok a megye több pontján később megalapított hasonló profilú rendezvények modelljévé vált. Ilyen a 2001 óta a nagyrákosi tájháznál évente megrendezésre kerül Völgyhídi Vásár, a 2002-ben Kőszegen útjára induló és az Írottkő Naturpark tizenhat településének kézműveseit is felvonultató Orsolya-napi (október 21.) kirakodó vásár. Az oszkói szőlőhegyen 2005-ben elindult Oszkó Hegyi Mulatság és a 2006 tavaszán először megrendezésre került Orbán-napi mulatság helyi és kistérségi szinten kínál bemutatkozási lehetőséget kézműves tárgyalkotóknak. További igen értékes és jól működő vásári helyszín 1993 óta Velemben a Népi Kézműves Műhelyrendszer által otthont adó őszi Gesztenye Ünnep, illetve az 1981 óta az őrségi kézművességet ápolni hivatott őriszentpéteri Őrségi Vásár Péter-Pál napja (június 29.) körül. A 2000-es évek elejétől Magyarszombatfán minden év júliusában Fazekas Napokat rendeznek, ami évek óta a Kárpátmedencei fazekaskultúra egyik legjelentősebb ünnepévé, fazekas találkozójává nőtte ki magát. Ezek a rendezvények ugyanakkor az elmúlt évtizedekben magukhoz vonzották a különféle natúr- és biotermékek árusítását is. Mindeközben az utóbbi években megjelent a helyi termék kifejezés is, ami a helyi emberek részvételével készülő élelmiszerek, kézműves termékek és használati tárgyak gyűjtőfogalmát takarja. Másfelől a korszerű gasztronómia is ihletforrásának tartja a kézművességet, hiszen ma már például ún. kézműves borokkal és kézműves élelmiszerekkel is találkozhatunk vásárokon vagy a boltok és áruházak polcain. Ebben az új fogalomhasználatban kézművesként jelölnek minden olyan terméket, ami hagyományos és természetközeli alapanyagokból, technikákkal és technológiával készülnek. Vagyis ezáltal karakteresen megkülönböztetve a kézműves 6

7 termékeket az ipari módszerekkel és mértékben előállított árucikkektől. Miként a 2013-ban a Magyar Élelmiszerkönyvben megfogalmazott irányelvek is kimondják: magasabb minőségi elvárásoknak eleget tevő kisebb mennyiségű, a regionális ízeket újra felfedező élelmiszerekről van szó, amelyek mesterséges anyagokat nem tartalmazhatnak. Tehát úgy tűnik, hogy a kézművesség egyfajta fogyasztási kultúra megújító szereppel is bővült napjainkra, aminek széles társadalmi rétegekben való elterjedésének kulcsfontosságú alkalmai a különféle sokezres tömegeket vonzó kézműves vásárok. Felhasznált irodalom Balassa Iván Ortutay Gyula: Magyar néprajz. Budapest: Corvina, 1979 Bácskai Vera: Városok és városi társadalom Magyarországon a 19. század elején. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1988 Bácskai Vera Nagy Lajos: Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1984 Bejczi Balázs: A vásárok Vas megyében a századforduló körüli évtizedekben. Savaria Múzeum Néprajzi Adattára (Kézirat) 1991 Csaba József: Vas megyei falucsúfolók. Savaria Múzeum Néprajzi Adattára 574. (Kézirat) é.n. Csukovits Anita: Kettőn áll a vásár Igény- és készletváltozás a váci vásárok országos állat és kirakodóvásár, búcsúvásár, népművészeti kirakodóvásár árukínálatában. Vác: Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, é.n. Dankó Imre: Régi vásáraink világa. Folklór és etnográfia 71. Debrecen: Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszék, 1992 Illés Péter: Stand by. Az eleven, a holt és néprajzi gyűjtemény. Néprajzi Értesítő. Annales Musei Ethnographiae XCIV Budapest: Néprajzi Múzeum, Kiss Mária: Szombathely piaca a 19. században. Vasi Szemle 1965(19)/2: Móricz Péter szerk.: Körmend főtere. Testis temporis Az idő tanúja 25. Körmend: Körmend Város Önkormányzata, 2011 MTI, Vidékfejlesztési Minisztérium Sajtóirodája: Életbe lépett a kézműves élelmiszerekre vonatkozó irányelv. In: (Utolsó letöltés: ) Németh Ibolya, A.: Kőszeghegyalja éa Burgenland kapcsolata. Vásárok és búcsújárások. Savaria Múzeum Néprajzi Adattára (Kézirat) é.n. Tilcsik György: Szombathely kereskedelme és kereskedelmi jelentősége a 19. század első felében. Archivum Comitatus Castriferrei 3. Szombathely: Vas Megyei Levéltár, 2009 Tóth Kálmán: Húsvéthétfőtől Szent Mártonig. A Vasi Múzeumfalu rendezvénynaptárának kialakulása. Savaria a Vas megyei Múzeumok Értesítője 2001(26):