Kiadja: Magyar Adorján Baráti Kör,

Átírás

1 I. kötet

2 ISBN MAGYAR ADORJÁN ÖRÖKÖSEI Kiadja: Magyar Adorján Baráti Kör, 1995 (1111 Budapest, Kende u. 11. Telefon: ) Felelős kiadó: Csontos Péter A Magyar Adorján Baráti Kör külön köszönetet mond Magyar Csabának a kézirat gondozásáért, Tomory Zoltánnénak a szedési költségek fedezéséért és Ocskó Atillának kiadási hozzájárulásáért. Nyomás a debreceni Kinizsi Nyomdában Felelős vezető: Bördős János 2

3 Szerkesztői előszó Magyar Adorján közel egy évszázaddal ezelőtt kezdte el e munkáját megírni, majd a két világháború után, a korábban elveszett kéziratot emlékezetből felidézve fejezte be. Hatalmas néprajzi munkát és adathalmazt tartalmaz e könyv. Minden elismerésünk a szerző kiemelkedő néprajzi munkájának, mégis néhány gondolatot elöljáróban le kell írnunk a tudományos igényű tájékozódás értelmében. A munkában idézett óriási néprajzi adathalmazhoz zömmel a szerzőnek szóelemzések alapján kialakított elmélete csatlakozik. Az elmélet lényege, hogy valamikor, nagyon régen létezett egy őstörzs, amely aztán az évmilliók során néhány rokontörzsre bomlott és az ezek által használt fogalmak nevei jelennek meg a törzseket jellemző műveltségek szókészletében. Az alapnépességet tekinti magyarnak és ennek őshazájául a Kárpát-medencét, annak is északnyugati kis területét, a Szigetközt jelöli meg. Ugyan a Kárpát-medencei eredetet az ismert elméletek és történelmi, nyelvi adatok ellentmondásai, illetve valóságos összefüggései alapján Magyar Adorján jogosan tételezi fel, ám az időpontokkal, időrenddel és az ehhez kapcsolódó fizikai, biológiai, embertani háttérrel nagy gondok vannak nála. Az őstörzs létét ugyanis a geológiai korokba helyezi a szerző amikor még a tenger hullámzott a Kárpát-medencén belül, azaz legalább millió évvel a jelen elé, amire a mai magyar regékben, mesékben megőrzött és elmondott emlékek alapján következtet. A nálunk egy nap az esztendő regei fordulat alapján feltételezi, hogy hajdan az Északi-sark (értelemszerűen a föld forgástengelye) a Kárpát medencében volt amire semmiféle fizikai adat nem utal, sőt, az elemi fizikai ismeretekkel ellenkezik. (Azokkal bizonyára Magyar Adorján is rendelkezett, de úgy gondolhatta, hogy bizony felülírja a biztosnak hitt tudásunkat is a múltról szóló mondai, mesei általa értelmezett emlékezet.) Ködösen újkőkorszaki jelenségeket tételez fel olyan időkre, amikor talán még az emlősök sem éltek a Földön. Kétéltű 3

4 emberi kultúrákról, háromszemű hajdani emberekről, a kihalóban lévő őshöllőket még látó értelmes emberekről stb. ír mindezekről a regék mondanivalójának elemzése alapján. Nincs semmiféle ismerete a régészeti eredményekről, az ember múltjáról, a Föld valódi történetéről, a jégkorszakokról. Elméletének alapja kizárólag szóelemzések vélt, vagy valós eredménye, a mesés elemek modern értelmezése. De e látszólagos összefüggésekre más, a valósághoz kötődő magyarázatok adhatók. Ugyanis az általa elemzett és különböző nyelvekből azonosított szavak tekintélyes része csak hangutánzó, mozgást imitáló, vagy gyermek szó. Ezek hasonlósága azonban semmit sem bizonyít különösen, ha számos hangzóváltozást, számos lehetséges ősi formát tételez fel valaki, akkor ugyan fölépíthető egy logikus rendszer, aminek azonban a valósághoz az ég egy világon semmi köze nincs. Mégha a rendszer gazdag és konzisztens lesz is! A könyv azonban annyi más jó gondolatot és hihetetlen mennyiségű néprajzi adatot tartalmaz, amit egyelőre máshonnét alig érhetünk el, hogy ezért átnyújtjuk Olvasóinknak. Felhívjuk azonban olvasóink figyelmét arra, hogy ez az őstörzsekre épülő elmélet, a mesei események, szereplők és tulajdonságok sajátos, Magyar Adorján féle értelmezése, a szavak összehasonlításából levont következtetések mind-mind az ismert valósággal (régészet, földtan, fizika) szöges ellentétben állnak. Tekintve, hogy nem gyűjtöttük ki, szedegettük össze egyenként és soroljuk itt fel mind a könyvben előforduló, ma már erősen képtelenségnek ható megállapításokat, állításokat, figyelmeztetjük az olvasót, hogy a kötetek közreadását a töméntelen helyes és érdekes adat, a magyar néprajzot gazdagító bemutatása teszi indokolttá, mert az óriási nyereség mellett, amit jelent, eltörpülnek ezek a hibás részek, és remélhetően minden olvasó a maga részéről hamar kiküszöböli felfogásában őket. Az olvasó kezében lévő könyv eredetileg A4-es alakban egyetlen vaskos kötet volt. Honlapunk szerkesztésében ezt A5- re csökkentvén egyetlen kötetben kezelhetetlenül vastag könyvet hozott volna létre. Tekintve, hogy a munka sorfolytonosan 4

5 készült, és későbbi részei csak közvetve utalnak a korábbi szakaszokban ismertetett adatokra, elképzelésekre, ezért minden további nélkül megtehettük, hogy az eredeti munkát 6 kötetre bontsuk és így nyújtsuk át Olvasóinknak. A szerző szóhasználata régies, ezen nem változtattunk. Mégis, néhány helyen az általa használt helyesíráson az értelem megváltoztatása nélkül változtatnunk kellett. Magyar Adorján rendkívül hosszú és bonyolult mondatszerkezetein nem változtattunk jóllehet a helyenként 160 szót tartalmazó mondat esetleg rendkívüli nehézséget okozhat az Olvasónak, hogy a helyes értelmét felfogja. Ugyancsak a szerző gyakran több oldalas bekezdésekben fogalmaz. Ez utóbbiakat néha ahol a képek elhelyezése ezt megkívánta eltörtük. Az eredeti munka végén található az egyes fejezetekhez ajánlott irodalom összeállítása. Ezeket a megfelelő fejezetek végére illesztettük. Tekintve, hogy a munka nem tartalmaz túlzottan sok helyés személynevet, ezért nem készítettünk hozzá tárgy-, név- és helyjegyzéket. Nem segítené a könyvben való tájékozódást. Szerkesztők 5

6 Szerkesztői előszó... 3 Bevezetés... 7 Magyar Irodalom a Magyar fejezethez Kún Kiegészítések a Kún fejezethez Irodalom a Kún fejezethez

7 művem először még egészen fiatalon, 25 éves koromban, években írtam volt meg Az ősvallás cím alatt, amely azonban még igen kezdetleges és tökéletlen mű volt, bár tárgya és tartalma már azon állapotában is őstörténelműnkről és ősműveltségűnkről szóló sok értékes és eddig teljesen ismeretlen új adat volt. Míután azonban itt Zelenikán (Dél-Dalmácía) a vagyonom, sőt életem sem lehetett mindig teljes biztonságban, annál inkább nem, hogy háború kitörése is várható volt ( ban a Balkán-háború), ami azután 1914-ben be is következett. Ezért az egész kéziratot egy, bár könyv alakba kötött másolatba leírtam, azon szándékkal, hogy ezt Budapesten élő nagybátyámnak (Jaczkó Manó, honvédelmi miniszteri tanácsos) küldjem el megőrzésre, azon esetre, ha az eredeti kézirat itt elveszne. E másolatban a rajzokat, amelyek a szöveg magyarázatául és ahhoz egyúttal bizonyító anyagul is szolgáltak, csak leegyszerűsítve és nem is valamennyit, vázlatosan készítettem meg Hercegnovi (akkor Castelnuovo-nak nevezett) város közjegyzője által e könyv elejére hivatalos hitelesítést is tétettem, azért hogy a könyv annak bizonyítékául is szolgálhasson, hogy e másolat ben készült és hogy tehát mindazt, amít tartalmaz, én már 1914-ben tudtam. Szándékoztam tehát e könyv alakú másolatot említett nagybátyámnak megküldeni, amire azonban az első világháború kitörése miatt már nem került sor. Nekem be kellett vonulnom katonának, nagybátyám pedig meghalt. Úgyhogy a könyvnek még ma, 1958-ban, a második világháború után is, itt Zelenikán, birtokában vagyok. A két világháború közötti időben azonban készítettem e művemről még egy, sok- 7

8 kal jobban s érettebb elmével kidolgozott, javított másolatot, szintén saját rajzaimmal illusztrálva, amelyet viszont nem sokkal a második világháború kitörése előtt Budapestre küldtem Pethő Tíbor dr. törvényszék tanácselnök barátomnak, aki a mű kiadatását vállalta volt, de amire meg a második világháború kitörése miatt már nem kerülhetett sor. Említett barátom a Magyarországot megszálló oroszok elől Németországba menekült, ahol nyoma veszett, illetve a légi bombázás áldozata lett, a kézirat pedig vagy még Alsó-Gödön (Budapest mellett), barátom ottani házával együtt, amelyet szintén légibomba találat ért, valószínűleg elpusztult, vagy pedig már a kiadónál Budapesten. Ugyanis Germarzné született Jókay Lenke ismerősöm egy 1946 áprilisában kelt levelében azt írja, hogy a mű már egy kiadónál volt. E kiadót egy 1946 júliusában kelt levelében Makkay Zoltán néven meg is nevezi, aki szerinte azonban az oroszok és kommunisták elől szintén menekült. Budapesti címét is megadta, ami Üllői út 25 II. emelet, amely címre írtam is, de levelezőlapom Ismeretlen jelzéssel visszaérkezett. Ezért tehát most, 71 éves öreg koromban, hozzákezdek e mű újbóli megírásához, még ha kétes is hogy vajon be fogome fejezhetni Az elveszett kéziratban megvolt pontos adatok, idézetek, rajzok, ábrázolatok, amelyek bizonyító anyagot képeztek, a kézirattal együtt elvesztek, de viszont ma az egészet sokkal rendszeresebben és okszerűbben fogom összeállítani tudni mint régen, még fiatal koromban, úgyhogy bízom abban, hogy e jelen kéziratom, ha befejeznem még sikerül, állításaim helyes voltát ugyanúgy avagy talán még jobban is bízonyítandhatja, mint az elveszett. Művem eredetileg Az Ösvallás -nak címeztem volt, de már Pethő Tibor is tanácsolta volt, hogy azt helyesebb lesz Az Ősműveltség -nek címezni, amit most is helyesebbnek tartva, jelen művem is így címezem 8

9 elyénvalónak tartom itt még a következőket elmondani: Még éves koromban ismerkedtem volt meg Désy Ferenc székely öregúrral, aki nekem először beszélt arról, hogy magyar őseink egyáltalán nem voltak olyan műveletlen nemzet, mint amilyennek őket főképp ellenségeink állítják, de amit az idegen befolyás alatt álló magyarok is már elhisznek, és hogy hiszen műveletlen népek nem tudnak íni, olvasni, holott őseinknek már a keresztény kor előtt is saját, gyönyörűen fejlett írásuk volt a rovásírás. Mondotta volt nekem, hogy Csodaszarvas regénkről se gondoljam, hogy az csak amolyan költői de naív és valótlan rege, mert annak minden szava csak jelképezés, aminek értelmét azonban ma már senki sem tudja, és hogy annak máig fönnmaradott alakja egy ősrégi nagyszerű egésznek csak utolsó maradványa. Tény pedig, hogy utóbb a Csodaszarvasról és mindarról, ami az ősregével összefüggésben van, A Csodaszarvas cím alatt régebben egy cikket, utóbb pedig még egy terjedelmes könyvet is írtam. Ő, Désy, mondotta volt nekem azt is, hogy a mi ősműveltségünk ezredévekkel régibb az árja és sémita népek keletkezésénél is, valamint ő mondotta volt nekem azt is, ne hinném hogy ősvallásunk amolyan csak lóáldozatokból és holmi babonákból álló barbár valami volt, amilyennek ellenségeink és a tudatlanok mondják, tanítják és hiszik. A magyar nyelvből is magyarázgatott nekem akkor egyetmást, amit azonban, még félig gyermekésszel, nem értettem és komolyan venni sem tudtam, később pedig az általa mondottakra visszaemlékezve, mindazt téves fejtegetéseknek tartottam, mert hiszen akkor még kevés nyelvismereteim voltak, és én is az ázsiai nomádság elmélete befolyása alatt állottam, abban hittem. Holott ma belátom, hogy habár Désy állításai részben tényleg tévesek, de mégis egy még ismeretlen de nagyszerű valóság derengései voltak, amelyet ő székely őseitől, atyáitól örökölt. Úgyszintén észrevettem, hogy hiszen többi állításai is mind egy a kereszténység elfogadása következté- 9

10 ben feledésbe merült de ott, az erdélyi havasok és erdőségek között, a világtól elszigetelve élő székely-magyaroknál homályos és az idegenek megvetése és kárhoztatása miatt csak titokban mégis még élő hagyomány részei, amelyeket ő is atyáitól örökölt. Mondotta volt nekem azt is, hogy őseink vallása erkölcsi alapjai a kereszténységénél sokkal fennköltebbek voltak. Akkor ezt alig hittem volt el neki, de később A lelkiismeret arany tükre című művem megírásakor Désy ez állítását is már igazoltnak kellett belátnom. Bár régen, fiatal koromban, Désy halála után, tanításait részben már feledni is kezdtem, részben pedig téveseknek tartottam és, művészként, már inkább csak a magyar népművészet és a magyar ornamentika iránt kezdtem érdeklődni, utóbb azonban, de még mindig igen fiatalon és katonai szolgálatom ideje előtt, megismerkedtem a szintén ősmagyar dolgokkal foglalkozó de szintén már öreg Fáy Elekkel és a vele folytatott beszélgetései nyomán ősműveltségünk és ősvallásunk iránt ismét mind lelkesebben kezdtem érdeklődni, úgyhogy ben, egy évvel korábban mint kellett volna, beállottam katonának. Erdélyben, a 2 számú huszárezredhez, hogy ott, mivel ezt anyagilag másképp nem tehettem volna, három évig a magyar népet tanulmányozhassam. Fáy, itt Zelenikán, ahol vendégünk volt, írta meg A magyarok őshona című könyve egy részét, amely munkájában én is segítségére voltam, amennyiben a kézirat egy részét számára letisztáztam, úgy hogy az sajtó alá mehessen. Eközben, miután egyszer Désyt említettem, Fáy meglepődten mondotta volt el, hogy hiszen Désy Ferencet ő is ismerte sőt hogy ősműveltségünkről és ősvallásunkról szóló egész elmélete alapeszméit is tulajdonképpen az öreg Désytől kapta, és hogy ő az egészet csak továbbfejlesztette, jobban kidolgozta, bővitette de természetesen elhagyva Désy nyilvánvaló tévedéseit. Mikor azután 1910-ben Fáy könyve is megjelent és ő ennek egy példányát nekem is megküldötte, azt olvasgatva győződtem meg teljesen afelől, hogy úgy Désynek mint neki is sok dologban mennyire igaza van. Mind az tehát, amit elveszett művemben megírtam és itt most újból megírok, nem más, mint folytatása és továbbfejlesztése a Désy által megállapított 10

11 elméletnek, amelynek alapjait ő a székely hagyományokból örökölte volt. Fáy legnagyobb tévedését azonban, az ázsiaiságot, illetve a Wamberger Herrman, magyarosított nevén Vámbéry Ármin által létrehozott és a magyarság minden ellensége által szörnyen hirdetett nomádsági elméletet teljesen elvetettem, annak dacára is, hogy Fáy szerint is a magyarság keletkezése helye a Kis-Ázsia és Szíria összeszögellése, területe lett volna, amely tévedése Fáyt is megakadályozta abban hogy a valóságot teljesen fölismerhesse, illetve fenséges ősműveltségünket teljes egészében megismerhesse, amiből ő tulajdonképpen, amint azt műve és az én művem összehasonlításából láthatjuk, csak a mag és szem fogalomkör kezdő alapját és ezzel kapcsolatban ősvallásunknak a hímelvűségen és nőelvűségen alapuló voltát bírta megállapítani, értve itt ősműveltségünknek csak szellemi de nem anyagi és ipari részét. Művében bebizonyítva ezen kívül csak még annyit láthatunk, hogy a turániak, és ezek között a magyar nemzet is, ősrégi művelt népek, valamint, hogy a magyar nyelv is a sémita és árja nyelveknél régibb, illetve hogy ősalakjában már eme nyelvek keletkezése előtt is megvolt. Hogy pedig a Désy által megismert nyelvi jelenségeket bővebben bírta kifejteni és kimutatni, ezt elsősorban is nagy nyelvtudásának (magyar, francia, angol, német, latin, görög és héber), valamint szorgalmas tudományos kutató munkájának is köszönhetjük. Hogy viszont mindezt én még tovább fejleszthettem, ezt én is ugyanígy elsősorban nyelvtudásomnak (kilenc nyelv) valamint kitartó munkámnak köszönhetem, habár nagyobb eredményt mégis csak azért értem el, mert az ázsiai eredet és nomádság téveszme voltát fölismerve, ezt teljesen elvetettem. Megjegyzem itt még azt, hogy fajunkat illetőleg a turáni elnevezést csak azért használom, mert ez már általánosan elfogadtatott, habár tudom hogy fajunk őshazája nem a Turáni Fennsík volt, hanem Közép-Európa Kárpát-Medencéje, azaz tehát Magyarország területe. mai emlős emberiséget ősrégi időkben egy másik, még félig a vízben, félig a szárazon élő kétéltű, tehát békaszerű emberiség előzte meg, amely vagy a mai Magyar Alföld helyén volt tengerben és az akkor 11

12 még szigetvilágot képezett Dunántúl vidékén, vagy pedig Földünk valamely azon részén keletkezett, amely része akkor ennek egyik vagy másik Sarka (Pólusa) volt, de amely kétéltű emberiség onnan utóbb másfelé is elterjedhetett. A Dunántúl ősidőkben igen vulkánikus terület volt, működő tűzhányókkal, amit ma is bizonyítanak az ottani csonka kúp alakú hegyek, azaz kialudott tűzhányók, amelyek között a nagyobbak a Somlyó, Ság, Badacsony, Haláp és a Szent György, és amelyek némelyike tetején még ma is tisztán látszik az egykori kráter kerülete. De az egykori vulkánosság maradványa az ottani több hővíz-forrás is. Igen régi ősidőkben földünk általában is melegebb volt még mint ma. Viszont a Nap még kevésbé volt izzó s kevésbé is világított, eltekintve attól, hogy akkoriban földünk légkörében is több volt a vízpára, köd, felhő mint ma. A Föld ezen melegebb de nedvesebb őskorában amelyben szárazföld sokkal kevesebb volt, a tengerek pedig sokkal nagyobb felületét borították mint ma s amelyekben sem hüllők sem emlősök még nem léteztek. Bár éltek ezek közös ősei: a kétéltűek, azaz békafélék, és ezek között a stegocephalok (páncélosfejűek), amelyek közé tartoztak az úgynevezett kézállatok (chirotheriumok), amelyeknek eddig csak az iszapba mélyült és utóbb megkövült nyomdokaikat ismerjük, amely nyomdokok azonban emberi kezekhez a legmeglepőbben hasonlítanak és rajtuk a hüvelykujjat mozgató izomköteg (tenares) domborulata is világosan látható, amely ugyanolyan mint az emberi kéz, amiből következik, hogy e lények hüvelykujja épp oly fejlett és a kéz más négy ujjával szembeál- Az élet azért is keletkezhetett valamelyik Sarkon, mert Földünk itt hűlt legelőször annyira le, hogy élet keletkezhessen, természetesen a vízben, mivel ez a leghűvösebb anyag, bár akkor ez is még meleg volt; csak már nem forró. Ha a Sarkokon levő óriási jégtömegek elolvadnak, akkor a szárazföld területe ismét sokkal kisebbé válana. A vogul regék szerint is a szárazföld eleintén kicsi volt, és csak utóbb lett nagyobbá 12

13 lítható volt mint az emberé és tehát e lények végtagjai az emberéhez hasonló és fogdosásra alkalmas kezekben végződtek, csupán azon különbséggel mégis, hogy ujjaik valamivel vaskosabbak és rövidebbek, vagyis a gyermekéhez hasonlatosak voltak, ami azonban az ontogenezis törvényei szerint úgy is kellett legyen, mivel a gyermek testalkatában még az emberiség ősei testalkatát tünteti föl. Márpedig, habár az emberiség szellemi haladását, fejlettségét elsősorban is agyveleje nagy fejlettségének köszönheti, de ugyanezt nagy mértékben köszönheti fogdosásra és tehát munkára is alkalmas kezeinek is, illetve tehát annak is, hogy hüvelykujja a többi ujjával szembeállítható maradott, olyan amilyen ősrégi kétéltű elődeié volt. Ha ugyanis az emlősállatok végtagjait szemügyre veszszük, azt tapasztaljuk, hogy mindezek őseinek is ilyen kezeik és hüvelykujjuk volt de ami utóbb az összes emlősöknél elveszett mert ujjaik, főképpen pedig hüvelykujjaik, elkorcsosodtak, habár az emberszabású majmoknál nem is annyira, de azért ezek hüvelykujjai is elég nagymérvű elkorcsosodást szenvedtek, azért mert hüvelykujjaikat a majmok is mind kevesebbet és kevesebbet használták, ami azután szellemi fejlődésüket is gátolta, sőt annak még hanyatlását is okozta. Bizonyos pedig, hogy ez említett ős-kétéltűek, miként a maiak is, még szőrtelenek voltak de viszont bőrűk még a mi körmeinkhez hasonló állományú lemezekkel volt bontva, némely fajnál csak a fejrészen, de másoknál a test más részein is, olyanképen mint a kétéltűek őseinél: az Őshalaknál, amilyenek például a kecsege és a tok, és amely lemezek alakultak azután át a felsőbbrendű halaknál pikkelyekké. E ténnyel meglepően összevág a magyar nép regéiben azon állítás, hogy az embernek régen körömbőre volt, de amit később elveszített, és ez csak ujjai hegyén maradott meg. Élettani tény pedig, hogy a körmök valóban az ősállatok ilyen páncélzata maradványai, de amelyek számos állatfajnál karmokká specializálódtak. (Lássad: Kandra Kabos: Magyar mythologia és 408. old.) Értendő az újszülött avagy 6-7 hónapos, még meg nem született gyermeké. 13

14 Tudjuk azonban, hogy ezen körömszerű anyagból álló páncélzat néhány emlős állatnál máig is megmaradott, például a dasypodidákná! és a tobozka-félék-nél. (Manididae) De megvan az emberiség kétéltű ősei páncélzata emléke, habár elmosódottabb alakban mint a magyaroknál, a görög Achilles és a német Siegfried-mondában is. Azt viszont, hogy a kétéltűek a még teljesen vízi életet élő ős-halakból keletkeztek, ma már tudjuk. Ez már azért is természetes dolog mert hiszen, amint említjük, földünknek volt egy őskora, amelyben fölszíne tengerekkel és mocsárvilággal volt borítva. Mi több, a mi és rokon népeink regéi szerint a föld a tengerből bukott föl, eleintén igen kicsike volt és csak utóbb növekedett mind nagyobbra. Ezen említett békaszerű ős emberfajnak még három szeme volt, vagyis a mai két szemén kívül volt még egy szeme a fejtetőn, ott ahol ma a kisgyermek fejelágya van, vagyis a koponya homlokcsontja (frontalis) és két oldalcsontja (a két parietalis) találkozása helyén, ott ahol a három csont között azon rés van, amely a gyermeknél csak már néhány éves korában nől be teljesen. Az őskorok békaszerű stegocephal állatai koponyáján azonban e rés nem nőlt be, hanem ott egy megmaradó, rendes kerek nyílásban, volt tehát harmadik szemük. Tudjuk pedig hogy az ausztráliai * Sphenodon punc-tatus nevű gyíkszerű állatnak, amely csontalkata szerint mintegy átmenetet képez a kétéltűek és az őskori dinoszauruszok között, e harmadik szeme, bár ma elkorcsosultan és csak a bőr alatt, de még teljesen fölismerhető alakúan, máig is megvan még. E szem, még visszafejlődöttebb maradványa azonban az embernél is megvan még az agyvelőben és ez az úgynevezett tobozmirigy (epiphysis), amely ma, amint az elkorcsosuló szervekkel többnyire történni szokott, később más működést kapott a szervezetben, vagyis ma bizonyos hormont termel. E mirigy azonban eredetileg a harmadik szem agyvelőbeli látóközpontja volt. E szem azonban nem a közönséges fényrezgések útján látott, hanem talán az infravörösek útján, valószínűbb azonban, hogy látóképessége a villanyos rezgéseken ala- Új-Zélandban él. 14

15 pult, illetve látásához ezeket használta föl. Vagyis tehát e szem látott ott is ahol a más két szem számára teljes sötétség avagy sűrű köd volt, viszont teljes sötétség volt számára ha a levegőben vagy éterben infravörös fény avagy villanyosság hiányozott, csakhogy akkor ezen kétéltű ősállatok és ősemberek ilyenkor a más két szemükkel láttak. Azon Ősidőkben pedig, amelyekben ezen őslények éltek, a Föld légkörében kevesebb világosság de sokkal több villanyosság volt, több vihar, több eső és sokkal több köd is, ami azonban a nagyrészt még vízben élő ős-kétéltűeket nem sokat zavarta, miként a békákat ez ma sem zavarja sőt a nedvesség egyik élet föltételük még, azért is mivel szervezetük a szükséges nedvességet bőrükön át veszi föl. Hogy tehát az ős-kétéltűeknek ilyen harmadik szeme is képződött, ennek igen természetes oka éppen az hogy, amint említjük, akkoriban a mainál melegebb de nagyobb vízfelületű Föld légköre sokkal párateltebb, nedvesebb volt és ennélfogva sokkal többször volt ködös is. Ha pedig a viharok gyakoribbak voltak, akkor a légkörben több villanyosság is lehetett, a mainál sokkal több villámlással is. Eszerint tehát a harmadik szemre még valóban szükség volt de amely szem viszont azért korcsosult el, majd tűnt el egészen is, mert a későbbi tisztább légkörben és több napfényben a másik két szem fejlődött ki mind tökéletesebbre, a harmadikra pedig mind kevésbé volt már szükség, amiért is ez, miként a keveset használt avagy nem használt szervek mindig, elcsenevészedett, majd az őskétéltűekből keletkező emlősöknél végkép el is veszett. Ám, mivel az infravörös fény, valamint a villanyos rezgések is, sokkal áthatóbb erejűek mint a számunkra közönséges fényrezgések, ezért föltételezhető, hogy a Sphenodon punctatus (másik nevén Hatteria punctata) a harmadik szemével sötétben, ködben ma is lát, annak dacára is hogy ez fejbőre alatt van. De éppen mivel e szemnek, illetve agyvelőközpontnak, hogy lásson, nem fény- hanem villanyrezgésekre volt szüksége, ezért még egy egészen más szerepe is lehetett. Tudjuk ma azt is, hogy agyvelőnk folyvást villanyos rezgéseket, azaz villanyos áramot is termel és ad le, ha csak igen gyöngét is. Már Galvan tapasztalatai és kísérletei is bebizonyították, hogy az 15

16 izmok mozgását villanyos áram okozza, ami szerint tehát izmaink minden mozdulatát az agyvelőből kiinduló és idegeken mint vezetéken át érkező villanyos áramlások okozzák, irányítják. Hogy pedig ez mennyire igaz, kétségtelenné teszi az hogy a villanyos halak rendkívül erős villanyos ütéseket is képesek leadni, márpedig megállapított, hogy a villanyos áramot termelő idegközpontjaik tökéletesen az emberi vagy állati agyvelőével és idegekével azonos anyagból állanak, aminthogy idegeink bele is csak az agyvelőanyag szálszerű nyúlványa. Kétségtelennek tarthatjuk tehát azt is, hogy a gondolatátvitelnél (telepáthiánál) is a leadó és fölvevő egyén között az éteren villanyos rezgések mennek át, ugyanúgy mint a rádiónál. Régebben olvastam valahol hogy már nem emlékezem Szumátra vagy Borneó szigete őserdőiben élnek teljesen kezdetleges törzsek, amelyeknél a gondolatátvitel még egészen közönséges valamiként van meg, annyira hogy ha az egyik kis településnél valamilyen baj van, úgy a szomszéd településbélieket ezúton hívják segítségül. Érthető pedig hogy éppen kezdetleges állapotú emberfajnál van ez még meg, amelynél az agyvelő tobozmirigye, azaz ezen egykor a villanyosság segítségével ilyképp működő szerv, még nincsen annyira visszafejlődve mint nálunk, mert hiszen igen valószínű hogy a gondolatátvitelnél működő agyvelőközpont valóban a tobozmirigy és talán még annak közvetlen szomszédsága is. Másrészt ama nedves, gyakran ködös és félhomályos erdőségek mélyén pedig az éghajlati viszonyok némileg hasonlíthatók is Földünk említett vízbő korára és Kőszén korára, amelyben az első emlősök is keletkeztek. Ezen Őserdőbeli viszonyok is tehát hozzájárulhattak egy ott élő emberfaj e képessége fönnmaradásához. Sőt annak hogy e képesség nálunk Európában nagyobb mértékben hiányozik, egyik oka az is lehet, hogy a kereszténységben, tehát majdnem két ezredéven át, minden olyan egyént akinek olyanféle rendkívüli képessége volt mint amilyen a gondolatátvitel, a távolba látás vagy révülés (trance), a papság az ördöggel cimboráló varázslónak, boszorkánynak tartotta s az illetőt menthetetlenül máglyára vitette. Természetes tehát, hogy ilyképpen, két ezredév alatt, nálunk ezrével irtatván ki, e képesség, ki kellett vesszen. 16

17 Nem tartom lehetetlennek, hogy az őskorok későbbi idejében kifejlődött emlős emberiség műveltsége első elemeit valóban még a kétéltű emberiségtől örökölte, tanulta volt, amely kétéltű ősemberiség egy bizonyos időben talán már az egész általa lakható területeken el volt terjedve, éppen úgy mint ahogy ennek kihalta után a mai emberiség van a Föld mai minden lakható területén elterjedve. Mindenesetre az egykori kétéltű emberiség késői emlékezetét ismerhetjük föl a Berosus, Hyginus és Heladius által fönntartott Oannes-mondában, amely szerint ősrégi időkben az emberek, akik akkor még félig állatok voltak, a műveltséget olyan vízi lényektől tanulták volt, akik félig halak félig emberek voltak. Ezek a monda szerint csak nappal jártak ki a tengerből és oktatták az embereket társadalmi életre, földművelésre, mesterségekre, de éjszakára a tengerbe tértek. Viszont nálunk meg olyan mesealak maradott fönn több változatban (Réka-Béka mesealak), amely szerint a mesehős jár egy nagy béka bűvös segítségével a tó fenekére, ahol őt e béka tudományra és bölcsségre oktatja. A mesében e béka nőnemű, utóbb emberi nővé változik és a mesehős nejévé lesz. Szerintem tehát mindez annak elhomályosult emlékezete, hogy a mai emlős emberiség előtt létezett egy kétéltű ősemberiség, amelynek utolsó maradványait legrégibb, de már emberi őseink még látták, tőlük műveltségük első elemeit tanulták. Igen valószínűnek tartom azt is, hogy már ama kétéltű emberiségnek is voltak cölöpépítményes falvaik avagy városaik és hogy tehát a mi őseink cölöpépítményes korbeli műveltsége is azoké utánzata volt. Mindenesetre azt hiszem, hogy ha a cölöpépítményes kor műveltségét, annak tárgyi emlékeit valamint e műveltségnek népmeséinkben és mondáinkban fönnmaradott szellemi maradványait e szempontból is alaposan tanulmányozhatnók, úgy még igen sok érdekesnél érdekesebb dologra jöhetnénk rá. Például: Tudjuk hogy a mai békaféléknél a nemzés még nem történik teljes közösülés által, hanem hogy ezen állatok még tojás- azaz pete-rakók, amelyeket a hím, miként a halaknál is így van csak azután termékenyíti meg miután ezek a nőstény testét már elhagyták. Viszont a kikelő ivadék a fölnőtt egyéneknek még csak kezdetleges álcája, amelyek eleintén halakként teljesen vízben élnek és a szárazra, 17

18 levegőre csak kifejlett korukban jönnek ki. Valószínű tehát, hogy a kétéltű emberiségnél is ez még körülbelül így volt. Hogy ugyanis náluk is létezett már szerelem, de még valóságos közösülés nélkül, aminthogy a hím-béka is már átölelve tartja ugyan párját de vele még nem közösül sem erre alkalmas tagja még nincsen. Úgyhogy a népünk körében élő de a Bibliából hiányzó hagyománnyal egyezőleg azt vélhetjük hogy az Ádám-Éva hitrege bűnbeesése sem egyéb mint a közösülés jelképezése és utóbb bűnnek eredendő bűnnek való félremagyarázása, amire tehát a kígyó azaz tehát a hüllő tanította volna meg az embert, mivel hiszen a hüllőknél a közösülés előbb jött létre mint az emlősöknél. Hogy pedig a hitregebeli alma őseinknél valóban nemi jelkép volt, ezt jelen művemben alább bizonyítandom. Bizonyos, hogy ezen egész Biblia-béli hitrege a mi ős-népeinktől származott a zsidókhoz, amely azonban csak költői és jelképes, nem szó szerint veendő rege volt, amelyet azonban sem a zsidók sem később a kereszténység már nem értettek. Igen valószínű tehát az is, hogy a már műveltséggel bíró de még kétéltű ősemberiség gyermekei sem voltak még a felnőttekhez hasonlóak és hogy őket e célra szolgáló közös medencében őrizték, ahol e kicsinyek még halacskákként úszkáltak és ahová a felnőltek számukra élelemről gondoskodtak, habár az is lehetséges hogy a szoptatásnak is már megvolt valamely ősalakja, mert hiszen tudjuk hogy némely békafélének is már vannak tejszerű nedvet termelő mirigyeik, amelyek segítségével ivadékukat úgy a nőstények mint a hímek is, táplálják. Szerintem mai emberiségünk keletkezési helye mindenesetre Európa volt éspedig a Kárpát-Medence, vagyis Magyarország területe, népmeséinkből és mondáinkból következtethetőleg: a Csallóköz szigetei, amelyek azonban akkoriban még a Duna deltáját képezték volt, mivel az egész Alföldünk akkor még tenger volt, utóbb meg sokáig nagy tó- és mocsárvilág. Régebben, a Biblia befolyása miatt, az emberiség őshazájának illetve a földi Paradicsom helyének Ázsiát éspedig Mezopotámiát tartották. Mások szerint és újabban Tibetet, ismét mások meg a Közép-Ázsia sík, ma sivatag részét vélték e helynek. 18

19 Amely fölfogás azonban ma már teljesen megdőlt és az ember keletkezése helyének Európát tartják. Lássad például: Gustav Schwantes: Geschichte der Urzeit és Hans Weinert: Stammesentwickelung der Menschheit és Erdgeschichte und Werden des Menschen című műveit. E tudósok azon következtetésre jutottak, hogy az emberiség őshazája Európa azért kellett hogy legyen mivel az ásatások bizonyosságai szerint sehol másutt oly sok, s oly sokféle emberszabású majom nem élt mint éppen itten, s hogy például Tibet és Ázsia hegyvidékei az ember keletkezése helyei már azért sem lehettek, mivel itt soha emberszabású majom sem élt, sem most nem él; márpedig ahol ilyenek keletkezéséhez avagy megélhetéséhez a természeti előföltételek nem voltak meg, ott az ember sem keletkezhetett. Sőt Schwantes, művében emellett még azt is mondja, hogy sehol másutt nem találták az emberhez oly közel álló (ma kihalt) emberszabású majmok maradványait, mint éppen a Közép-Duna területein. Amely területek pedig a magyar Nagy-alföld, a magyar Kis-alföld, a Csallóköz szigeteivel, amelynek a Bécsi síkság (német nevén: March-feld) csak egyik nyúlványa. Történelmi tény pedig hogy a Bécsi síkságot miután az avarokat legyőzte csak Nagy Károly telepítette be Bajorországból hozott németekkel, akik már keresztények voltak, miután e síkságról az ottani pogány fajunkbeli népet részben kiirtatta, elűzette, a maradékot pedig kereszténységre téríttetvén, elnémetesítette. Ezt Thierry Amedée: Historire d Attila című könyvében is megírja (II. köt old.), idézve az erről szóló latin évkönyvet. (Auct. Anonym., Vit. S. Virgil., ann. 798.) A 200. oldalon írja le, hogy mily vérszomjas kegyetlenséggel lettek a legyőzött őslakók kiirtva s foglaltattak el földeik. Az Alföld egykori tengere valószínűleg csak akkor folyt le, amikor egyszer valamely nagy földrengés következtében a Déli-Kárpátokban a mai Vaskapu hasadéka támadott, amelyen át hagyja el a Duna ma is a Kárpát-Medencét. Majd e hasadékot a lefolyó víz ezredévek alatt mind mélyebbre mosta ki, úgy azután az alföldi tenger, majd a tó- és mocsárvilág is mindinkább apadott, eltekintve attól, hogy a föld szintet a szélhordta por, a folyók hozta iszap és a korhadó növényi anyag is foly- 19

20 ton emelték. Van egy népi eredetű de költőink által is fölhasznált mondánk, amely szerint egykor a Kárpát-ember kedvese a Tenger-asszony volt. Szerették egymást de egyszer nagyon összevesztek és a Tenger-asszony elhagyá a Kárpát-embert. A veszekedés valószínűleg a nagy földrengést jelenti, amelynek folytán a hegy meghasadott és amely hasadékon át, a mai Vaskapun át, az alföldi tenger vize lefolyt, ami után belőle csak tavak, mocsarak maradtak, valamint a Duna és a Tisza, meg a kisebb folyóvizek. Tudvalévő, hogy például Szeged város neve is mai nyelvünkben a sziget szónak felel meg, mivel régen e helység még szigeten volt, nagy tavakkal körülvéve és hogy a város mellett egyszer épületalap ásásakor a földben hajómaradványokra akadtak. A Jégkorszakok előtti időkben a Föld egyik sarka Magyarország területén volt, és éppen ezért itt akkor egyenletes örök tavasz uralkodott, ugyanúgy mint ahogyan ma a Sarkakon örök tél van, mivel akkor egyebütt a Föld önmelege és a Nap heve miatt másutt még a mai egyenlítőnél is melegebb nyarak voltak, amiért is akkoriban a Sarkakon kívüli területeken csak vízi állatok éltek és köztük a főképp vízi életmódú ős-kétéltűek. Itt természetesen még nem ezredéveknyi időkről lehet szó, hanem milliomod évekről, vagyis a Fold éghajlat viszonyai csak számos millió év alatt lettek olyanná amilyenek most, közben pedig voltak Jégkorszakok is, amely nagy lehűlések okát azonban a tudomány még biztosan megállapítani nem tudta. Tény hogy népmeséink tudnak egy távoli elátkozott Jégországról is, amelyben minden jéggé fagyva s amelyben mindenki aki oda merészkedik menthetetlenül jéggé fagy, de amelyet a mesehősnek ez átok alól sikerül fölszabadítania, azt pedig ma már tudjuk, hogy népmeséink nagy része valamikor hitrege (mythosz) volt és hogy mese hőseink is többnyire ősvallásunk Napistene, amely mese hősről ma is sokszor nem csak az mondatik hogy nagyerejű, hanem az is hogy igen szép is, és hogy nagy arany haja van, (Szép Miklós, Szép Palkó, Magyar Miklós stb.), amely aranyhaj pedig, amint azt vogul rokonnépünk nap hímnuszai is bizonyítják, nem más mint a Nap sugarai. Népmeséinkből azonban nem csak arra következtethetni, hogy ősnépeinknek tudomása illetve hagyomá- 20