HETEN ÁTKELNEK A LÉNA FOLYÓN

Átírás

1 TIZEDIK FEJEZET HETEN ÁTKELNEK A LÉNA FOLYÓN Lekaptuk zsákjainkat az ágyról nyersbőr szíjuknál fogva; azért eszkábáltuk rájuk, hogy a hátunkra vethessük őket. A mohatakarót úgy rendeztük el ágyunk fejénél, hogy továbbra is párnaszerű legyen. Mindenki kész? suttogtam. Minden irányból azonos választ leheltek: Igen. Van valaki, aki meggondolta magát? Erre nem jött válasz. Menjünk mondta Makowski. Az ajtónál letettem a zsákomat, és kiléptem. Csöndes volt a tábor. Ugyanolyan sűrűn esett a hó, mint korábban. A legközelebbi szögesdrótot sem láttam. A számunkra legveszélyesebb, mert hozzánk legközelebbi, délkeleti őrtoronyból húsz méterre sem látni. Hálásak lehettünk a sorsnak, hogy táborunkban, ahol nincs vezetékes víz és villamos áram, fényszórók sincsenek, amelyekkel ránk világíthattak volna. A belső szögesdrót körülbelül százméternyire volt a barakk ajtajától, és a hadművelet első szakaszának sikerét arra a megfigyelésre alapoztuk, hogy a hidegtől merev fémhurkok nem követik pontosan a talaj kiemelkedéseit. Éppen velünk szemben egy mélyedés volt, amely megítélésünk szerint legalább félméternyi mozgásteret engedett, ha átfúrjuk magunkat a havon, a szögesdrót alatt. Egyenként, körülbelül egyperces szünetekkel hagytuk el a barakkot. Elsőnek Zaro indult el, és én azért fohászkodtam, hogy egyből rátaláljon a megfelelő résre.

2 Utána Marchinkovas. Aztán Mister Smith. Aztán Makowski és Paluchowicz. Kolemenosz odasúgta: Remélem, jól kitágították azt a lyukat, hogy én is átférjek rajta. Néztem, ahogy kifut a sötétbe, magához szorítva a zsákját, hogy a terv szerint áttolja maga előtt a résen. Aztán én következtem; a tenyerem egészen nedves volt az izzadságtól. Még egyszer, utoljára körbepillantottam. Rabtársaim továbbra is aludtak. Hátat fordítottam, és nekiiramodtam az éjszakának. Amikor a szögesdróthoz értem, Smith még alatta volt, lassan kúszott előre. Ketten már átjutottak. A többiek lekuporodtak és vártak. Gyötrelmes percek következtek, amíg először az őrmester, aztán Makowski nyögve átvergődött a drót alatt, a földhöz lapulva. Aztán Kolemenosz testes alakja foglalta el a rést, fejjel előre, én lélegzet-visszafojtva lestem. Félig már átjutott, amikor a szögesdrót beleakadt a zubbonyába, a két lapocka között. Kolemenosz finoman megrázta magát, mire csilingelő kis jégdarabkák zuhogtak le a szögesdrótról. Feküdj nyugodtan, Anasztaszij sziszegtem. Ne moccanj. Valaki a túloldalról áthúzta a zsákját, és átnyúlt a résen, Kolemenosz nyaka fölött, hogy megpróbálja kiszabadítani a beakadt zubbonyt. Peregtek a percek. Összeszorított szájjal számoltam ujjaimon a múló másodperceket. Kolemenosz mozdulatlanul várt, miközben a kéz a lapockái között dolgozott. Valaki megszólalt a túloldalon, és a nagy termetű férfi újból megindult előre. Hosszú sóhajtással engedtem ki a visszatartott levegőt, és követtem. Túljutottunk az első akadályon. Teljes húsz percig tartott. Letérdeltünk az árok szélén, az első cölöpkerítés fenyegetően magasodott fölénk; Kolemenosz közben beleereszkedett az árokba, és nekifeszült a meredek innenső falnak. Afféle emberi lépcsőfoknak használtuk őt: átmásztunk rajta, az ő összekulcsolt tenyerébe léptünk, ő pedig egyenként átemelt minket a közel négy

3 méter magas cölöpfal aljához. Sok értékes percünkbe telt aztán, míg Kolemenoszt kihúztuk az árokból. Utána ismét csak az ő vállára álltunk, ahonnan teljes erőből kinyújtózkodva fel tudtunk húzódzkodni a kerítés tetejére; a túloldalon a kerítést összetartó, vízszintes lécre támaszkodva áthajoltunk, és felhúztuk az utánunk érkezőket. A mindannyiunkat átsegítő Kolemenosz újból nehéz feladat elé állított minket. Makowski és én átvetettük lábunkat a kerítés tetején, a többiek pedig erősen tartották; aztán fejjel lefelé áthajoltunk, és kinyújtott kézzel megpróbáltuk felhúzni Kolemenoszt, egyik karját Makowski, a másikat én. Háromszor sikerült annyira felhúznunk, hogy néhány centiméter híján elérje a kerítés tetejét, és háromszor kellett visszaeresztenünk. Kimerültségtől és kétségbeeséstől reszketve próbáltuk újra. Kolemenosz ujjai végre bele tudtak kapaszkodni a kerítés tetejébe; most már nemcsak mi húztuk, hanem ő is latba vetette elképesztő erejét. Egyre följebb és följebb húzódzkodott, aztán egyszer csak fönt volt. A kerítés lábához helyezett szögesdrótot úgy kerültük el, hogy elrugaszkodtunk a kerítés tetejétől, egymás hegyén-hátán érve földet a mély hóban. Egyik-másik társamnak nem sikerült elég nagyot ugrania, így a drót összekarmolta őket, ahogy föltápászkodtak. Kiértünk az őrjáratok használta útra, de már kezdtünk kifogyni az időből. Azt hiszem, ha ekkor meghallottam volna a szánhúzó kutyák nyüszítését, ami mindig az őrjárat indulását jelezte, szabályszerűen rosszul lettem volna. A külső kerítésig futva tettük meg az utat, és ezúttal Kolemenoszt tuszkoltuk fel elsőnek. Valószínűleg nem sok zajt csaptunk, nekem mégis úgy tetszett, hogy fülsiketítő robajjal jár minden mozdulatunk. Ezúttal én voltam az utolsó, és Kolemenosz húzott fel, majd lendített át. Végső, őrült erőfeszítéssel rúgtuk el magunkat, átugorva-botladozva a külső kerítés aljánál lévő szögesdrótot, kifulladva

4 kérdeztük, hogy rendben van-e mindenki, aztán teljes összhangban futni kezdtünk. Derekamra kötve vittem a kimustrált birkabőr zubbonyt. Most leoldottam, ledobtam, és hallgattam súrlódó zaját, ahogy csúszik mögöttem a havon, a csuklómra erősített bőrszíj végén. Lihegtünk, fulladoztunk és ziháltunk, de szaladtunk, szaladtunk tovább a hatalmas erdőségbe, a fenyegető, fehér ruhás fák közé. Délnek futottunk, hátunk mögött elmaradt a tábor. Hol egyikünk, hol másikunk botlott meg, esett el, majd futott tovább, miután talpra segítették. Kezdeti, eszeveszett rohanásunk egyenletes, gyötrő ügetéssé lassult. Órákon át kocogtunk, aztán megvirradt, de mi mentünk tovább, bele a havas délelőttbe, hátunkon ugrált, gerincünket püfölte a csomag. Olykor megálltunk, hogy levegőt szívjunk küszködő tüdőnkbe, de én máris hajszoltam tovább a csapatot. És addig hajszoltam őket, amíg délelőtt tizenegy tájban már nem telt tőlünk egyetlen lépés sem. Fölemeltem és hónom alá csaptam az öreg birkabőrt. Egymást méregettük. Paluchowicz előrehajolt, kezével a térdére támaszkodva, és hullámzó vállakkal küszködött, hogy visszazökkenjen a lélegzés eredeti ritmusába. Két másik társam a hóba roskadva ült. Mindannyian nyitott szájjal, lógó nyelvvel lihegtünk, mint az agyonhajszolt állatok. Sekély, tálszerűen öblös mélyedésbe jutottunk, ahol ritkásabban nőttek a fák. Kimerülten botladozva értünk a teknő legmélyebb pontjára, és tudtuk, hogy pihenés nélkül képtelenek leszünk kimászni belőle a túloldali, enyhe kaptatón. Körülbelül tíz percig pihentünk ott annyira kifulladva, hogy beszélni sem volt erőnk, a fagypont alatti hőmérséklet ellenére izzadságtól szinte tajtékosan. Még mindig havazott, igaz, kissé gyérebben, és a fák között nyöszörgő szélben szánalmasan rázkódtak, csikorogtak a csenevész faágak. Mint az űzött vad, mindannyian az üldözés neszeire füleltünk. Nem tudtunk megfeledkezni a kutyákról. De csak a szél, a hulló hó és a reszkető fák neszeit lehetett hallani.

5 Tőlünk balra, a kaptatón fölfelé sűrűbben nőttek a fák. Menjünk fel odáig javasoltam végül. Védettebb hely, és ott jobban el tudunk rejtőzni. Néhányan nyögve tiltakoztak, Smith azonban mellém állt: Rawicznak igaza van. Fáradságosan kimásztunk hát a teknőből, és egy óriási fa tövénél jelöltük ki táborunkat. Egészen a gyökerekig eltakarítottuk a havat, és az így megtisztított, néhány négyzetméternyi terület köré alacsony, keményre döngölt falat építettünk hóból. Kolemenosz ágakat nyesett a baltájával, amelyeket sűrűn egymás mellé helyeztünk a hófal tetejére, majd havat halmoztunk rá, és elkészült a tető. A kemény szibériai gyaloglás verte belénk ezt a leckét: Bújj el a szél elől, mert a szél a gyilkos. Az öreg osztják pedig azt mondta nekem: Még hogy a hó? Ugyan már! Tapaszd körbe magad hóval, és olyan melegen fogsz aludni, mintha tollpaplannal takaróznál! Csak itt vettük először igazán szemügyre, hogy mi van a csomagjainkban. Mindegyikünk kapott egy lapos cipót, némi lisztet, körülbelül két és fél kiló árpagyöngyöt, egy kevéske sót, tíz-tizenkét deka korizski dohányt és öreg újságlapokat. Mindehhez jött még a szárított kenyér, amit apránként én gyűjtöttem össze. Zsákjaink tetejére tettük a magunk készítette tartalék mokaszinokat és a megmaradt bőrdarabokat. Bemásztunk az alacsony kis hókunyhóba, ahol csak szorosan egymás mellett fértünk el, és halkan beszélgettünk. Megbeszéltük, hogy tanácsos-e dohányoznunk. Egyetértettünk abban, hogy a dohányzással járó veszély elhanyagolható, annál jobbat tesz viszont felajzott idegeinknek. Rágyújtottunk tehát, és szorosan egymás mellett fekve elmerültünk az égő dohány meleg, kék füstjében.

6 Itt, viszonylag közel a táborhoz, szóba sem jöhetett, hogy tüzet gyújtsunk, így a kenyerünkből faltunk egy keveset. És ahogy nekiláttunk, különös felfedezést tettünk Paluchowicz lovassági őrmesterrel kapcsolatban. Paluchowicznak ugyanis egyetlen foga sem volt. A kemény kenyér elfogyasztása gyötrelmesen nehéz feladat elé állította. Csak úgy birkózhatott meg vele, hogy beáztatta ezúttal azonban nem vízbe, mert az nem volt, hanem hóval gyúrta össze kínkeservesen. Egész csinos protézisem volt, amikor Belystok mellett fogságba estem magyarázta. Aztán azok a gazember NKDV-sek kiverték a számból, és széttaposták a padlón. Jót röhögtek rajta, de nekem egy csöppet sem volt vicces, annyit mondhatok, hogy a fogínyemmel kellett elmajszolnom a rabkenyeret. Első dolgom lesz, amint megérkezünk valahová, hogy csináltassak magamnak egy új protézist. És aranyoztasd be. Megérdemled. Ezt Zaro tette hozzá. Nevettünk, nevetett Paluchowicz is. Átaludtuk a nap hátralévő részét, csak egyvalaki őrködött mindig a szűk kis bejáratnál; felváltva láttuk el az őrséget. Kolemenosz azonban úgy dőlt ki, mint egy fáradt gyermek, és azonnal lágy, dallamos horkolásba kezdett. Senkinek sem volt szíve felrázni, amikor ő lett volna a soros az őrszolgálatban. A litván Marchinkovas ébresztett minket, amikor alkonyodni kezdett. Ettünk még egy kis kenyeret, elszívtunk fejenként egy cigarettát, és kimásztunk. A sűrű havazás könnyű kis pelyhekké szelídült, és feltámadt a szél. Nagyon hideg volt; sajogtak dermedt tagjaink.