NNCL Cv1.0 HENRI CHARRIERE. Pillangó. Szökéseim a pokolból BIBLIOTÉKA. Henri Charriére Papillon Éditions Robert Laffont, 1969, Paris.

Átírás

1 NNCL Cv1.0 HENRI CHARRIERE Pillangó Szökéseim a pokolból BIBLIOTÉKA Henri Charriére Papillon Éditions Robert Laffont, 1969, Paris. Hungarian translation: Kamocsay Ildikó Philipp Berta jogörököse Szoboszlai Margit ÖTÖDIK KIADÁS 1990 Felelős kiadó: Nagy László Fedélterv: Korándi Grafika: Pintér Róbert ISBN Készült az Európa Könyvkiadó 1971-es kiadása alapján Nyomtatta és kötötte a Dabasi Nyomda Felelős vezető: Bálint Csaba igazgató Munkaszám

2 Venezuela népének, a Pária-öböl szegény halászainak, mindenkinek, - értelmiségieknek, katonáknak, s a többieknek-. akiknek köszönhetem, hogy mindezt túléltem. Ritának, feleségemnek, legjobb barátomnak

3 Első füzet AZ ENYÉSZET ÚTJA AZ ESKÜDTSZÉK Az a pofon akkora volt, hogy csak tizenhárom év múlva kezdtem ocsúdni kábulatából. Nem mindennapi tasli volt valóban, sok időbe tellett, amíg magamhoz tértem október 26-a. Reggel nyolc órakor kivezettek abból a conciergerie-beli cellából, amelyben egy évet töltöttem. Frissen borotválva, jó szabó kezéből kikerült elegáns öltönyömben könnyedén lépkedek. Fehér ing és halványkék csokornyakkendő egészíti ki öltözékemet. Huszonöt éves vagyok, de húsznak látszom. A csendőrökben is némi tiszteletet ébreszthet "gentleman" megjelenésem, mert nagyon udvariasak. Még a bilincset is levették rólam. Hatan, az öt csendőr meg én, két padon ülünk egy csupasz teremben. Kint szürkeség. Szemben velünk egy ajtó, ami bizonyára a tárgyalóterembe vezet, mivelhogy a Szajna megyei Igazságügyi Palotában vagyunk, Párizsban. Néhány perc múlva egy gyilkossággal vádolnak majd engem. Védőm, Raymond Hubert ügyvéd, már előbb üdvözölt: "Nincs semmi komoly bizonyíték maga ellen, bízom benne, hogy felmentenek bennünket." Nevetnem kell ezen a bennünket-en. Mintha Hubert ügyvéd is vádlottként állna a bíróság előtt, s az esetleges ítélet őt is sújtaná. Egy törvényszolga kitárja előttünk az ajtót, s int, hogy lépjünk be. A szélesre tárt ajtón át hatalmas terembe lépek négy csendőr kíséretében, szélről a tiszthelyettes. Hogy attól a bizonyos pofontól még jobban elszédüljek, a teremben minden vérvörös: a szőnyegek, a hatalmas ablakokon lógó függönyök, még a bírák talárja is, akik csakhamar ítélkezni fognak felettem. - Uraim, a bíróság! Az egyik jobb oldali ajtón hat ember lép be egymás után. Az elnök, nyomában az öt bíró, fejükön a hagyományos bírói föveggel. Az elnök a középső szék előtt áll meg, tőle jobbra és balra sorakoznak az ülnökök. A teremben feszült csend, mindenki állva marad, én is. A bíróság elfoglalja helyét, s akkor mindenki leül. A pufók, rózsás arcú elnök rám függeszti szigorú tekintetét, szeméből semmiféle érzés sem olvasható ki. Bevinnek hívják. Mindvégig valóban pártatlanul vezette a tárgyalást, és igyekezett mindenkinek a tudomására hozni, hogy ő, a hivatásos bíró, nem hisz teljesen sem a tanúk, sem a rendőrök őszinteségében. Nem, ő nem felelős a pofonért, ő csak egyszerűen kiosztotta nekem. A főügyész, Pradel. Valamennyi védőügyvéd rettegett ügyésze. Pályája során gyászos hírnevet vívott ki magának: a guillotine, valamint a tengerentúli és a francia büntetőtelepek elsőrendű szállítójának bizonyult. Pradel a közösség bosszúját képviseli. Hivatásos vádló, hiányzik belőle minden emberi. A Törvényt, a Tekintélyt képviseli, és minden lehetőt megtesz, hogy a mérleg serpenyőjét a maga oldalára billentse. A szeme - egy keselyű szeme -, szemhéját kissé leeresztve, átható tekintettel néz le rám a magasból. Ezt a magasságot elsősorban a nálam magasabb bírói emelvénynek köszönheti, de saját, kihívóan fölényes egy méter nyolcvan centis magasságának is. Vörös talárját nem veti le, fövegét azonban maga elé teszi. Rátámaszkodik hatalmas, cséphadarónak is beillő kezére. Arany karikagyűrű jelzi, hogy házasember, kisujján pedig gyűrű gyanánt jól kifényesített patkószöget visel. Kissé előredől, hogy még jobban éreztesse, mennyire a hatalmában vagyok. S mintha azt mondaná: "Na, öregem, ha azt hiszed, hogy elmenekülhetsz előlem, tévedsz. Senki sem látja karmaimat, mert lelkem legmélyén várják, hogy darabokra szaggassanak téged. Azért retteg tőlem minden ügyvéd, azért tartanak a bíróság legveszélyesebb főügyészének, mert még sohasem eresztettem ki a zsákmányt a karmaim közül. Nem azért vagyok itt, hogy kiderítsem, bűnös vagy-e vagy ártatlan, egyszerűen csak - 3 -

4 felhasználom mindazt, ami ellened szól: bohém életedet a Montmartre-on, a botcsinálta hamis tanúkat, a rendőrök vallomásait. A vizsgálóbíró összehordta undorító anyaggal oly visszataszítóvá teszlek, hogy az esküdtszék feltétlenül úgy dönt majd, el kell tűnnöd a társadalomból." Annyira a hatása alá kerültem ennek az "emberevőnek", hogy - mintegy révületben - úgy érzem, valóban beszél hozzám: "Engedd magad elítélni, s főleg ne próbálj védekezni: én rávezetlek majd az enyészet útjára." Remélem, nem bízol az esküdtekben? Ne táplálj hiú reményeket. Ez a tizenkét ember semmit sem tud az életedről. Nézd csak meg őket, ahogy itt ülnek, előtted, sorban. Látod ezt a tizenkét hájfejet, akiket távoli vidéki városokból hoztak fel ide Párizsba? Kispolgárok, nyugdíjasok, kereskedők. Azt hiszem, hogy nem szükséges bemutatnom őket. Bizonyára te sem hiszed, hogy megérthetik huszonöt évedet és a montmartre-i életedet. Számukra a Pigalle és a Blanche tér - maga a pokol, és minden éjszakai életet élő ember a társadalom ellensége. Mind szörnyen büszke rá, hogy a Szajnai Bíróság esküdtje lehet, s szégyelli sótlan nyárspolgári tevékenységét. Te pedig itt állsz előttük fiatalon és jóképűen. Milyen könnyű lesz most az éjszakai Montmartre Don Juanjaként lefestenem téged. S ezzel már az első percben ellenségeiddé teszem őket. Túlságosan jól öltözött vagy, szerényebb öltözékben kellett volna idejönnöd. Óriási taktikai hibát követtél el. Nem látod, hogy irigylik az öltönyödet? Ők áruházból öltözködnek, és soha, még álmukban sem csináltattak egy szabónál öltönyt." Tíz óra van, megkezdődik a tárgyalás. Előttem ül a hat bíró, köztük a rosszindulatú ügyész, aki minden agyafúrtságát, egész intelligenciáját latba veti majd, hogy meggyőzze ezt a tizenkét hájfejet először is arról, hogy bűnös vagyok, azután pedig, hogy az ítélet nem lehet más, mint kényszermunka vagy nyaktiló. Egy strici, egy montmarne-i rendőrségi besúgó meggyilkolásáért vonnak felelősségre. Nincs semmiféle bizonyíték, de a zsaruk, akiket bizonyára előléptetnek, valahányszor kézre kerítenek egy gonosztevőt, azt állítják majd, hogy igenis én vagyok a bűnös. Bizonyítékok hiányában bizonyos, minden kétséget kizáró "bizalmas értesülések"-re fognak hivatkozni. Egy Polein nevű tanú lesz az adu a vád kezében, aki, mint egy gramofonlemez, lejátssza majd a bűnügyi rendőrségen felvett vallomást. Mivel fenntartom, hogy a tanút nem ismerem, az elnök egy adott pillanatban - végtelenül pártatlanul - megkérdezi: - Ön azt állítja, hogy a tanú hazudik? De miért hazudna? - Elnök úr, letartóztatásom óta álmatlanul töltöm éjszakáimat, de nem a lelkiismeret-furdalás miatt, hogy meggyilkoltam Kis Roland-t, mivel nem én követtem el. Nem, azért nem tudok aludni, mert szüntelenül töprengek, vajon miért üldöz oly makacsul ez a tanú, és valahányszor gyengül a vád, miért igyekszik megerősíteni mindig újabb terhelő adatokkal. Végül is elnök úr, arra a következtetésre jutottam, hogy a rendőrök tetten érhették valamilyen jelentős bűntény elkövetésekor a tanút, s üzletet kötöttek vele: futni hagyunk téged, ha bemártod Pillangót. Nem is tudtam, mennyire ráhibáztam az igazságra. Poleint, aki mint büntetlen előéletű, becsületes ember vett részt az esküdtszéki tárgyalásokon, néhány évvel később letartóztatták és elítélték kokaincsempészésért. Hubert ügyvéd próbál ugyan védeni, de az ügyésznek nem komoly ellenfele. Egyedül Bouffay ügyvédnek sikerül heves felháborodásával néhány nehéz pillanatot szereznie az ügyésznek. De sajnos, ez sem tart sokáig, mert az agyafúrt Pradel találékonysága csakhamar felülkerekedik. Még hízeleg is az esküdteknek, akik azt sem tudják, hova legyenek a büszkeségtől, hogy egy ilyen jelentős személyiség egyenrangú munkatársaként kezeli őket. Este tizenegy órára a sakkjátszma befejeződött. Védőim sakk-mattot kaptak. Engem meg elítéltek, pedig ártatlan vagyok. A Pradel főügyész képviselte francia társadalom mindörökre kitaszít magából egy - 4 -

5 huszonöt éves fiatalembert. És nincs irgalom. Bevin elnök fakó hangon hirdeti ki az ítéletet. - Vádlott, álljon föl! Fölállok. Tökéletes csend uralkodik a teremben, mindenki visszafojtja lélegzetét, a szívem kissé hevesebben ver. Az esküdtek rám néznek, egyesek azonban lehorgasztják fejüket, mintha szégyellnék magukat. - Vádlott, mivel az esküdtek bűnösnek találták valamennyi vádpontban, de nem találták bűnösnek az előre megfontolt szándékban, a bíróság életfogytiglani kényszermunkára ítéli önt. Kíván szólni az utolsó szó jogán? Meg se rezzenek, nyugodtan állok, csak egy kicsit erősebben szorítom a vádlottak padjának karfáját. - Elnök úr, igen, szólni kívánok: Elnök úr, ártatlan vagyok, és áldozata egy rendőri cselszövésnek. A bírói emelvény mögül, abból a sarokból, ahol az előkelő meghívott hölgyek ülnek, suttogást hallok. Odaszólok, de hangomat nem emelem föl: - Csendesebben, ti puccos dámák, akik beteges izgalmakat kerestek itt. A komédiának vége! Szerencsésen megoldódott egy gyilkosság rejtélye, hála rendőrségeteknek és igazság-szolgáltatástoknak, elégedettek lehettek. - Őrök - mondja az elnök -, vezessék el az elítéltet. Mielőtt kilépnék a teremből, kiáltást hallok: "Rá se ránts, édes párom, megyek utánad." Derék és becsületes Nénettem kiáltja világgá szerelmét. Néhány vagány, aki eljött a tárgyalásra, tapsolni kezd. Ők tudják, hogy mi az igazság ebben a gyilkossági ügyben, és így akarják értésemre adni, mennyire büszkék rám, hogy nem álltam kötélnek, és nem jelentettem föl senkit. Újra abban a kisteremben vagyunk, ahol a tárgyalás előtt várakoztunk, s a csendőrök újra rám kapcsolják a bilincset, egyikük rövid lánccal bal csuklóját jobb csuklómhoz köti. Egyetlen szót sem szólunk. Cigarettát kérek, a tiszthelyettes ad egyet, és meg is gyújtja. Valahányszor a cigarettát a számhoz emelem, a csendőrnek is fel kell emelnie a karját, hogy kövesse mozdulatomat. Állva szívom el a cigaretta háromnegyedét. Senki sem szól egy szót sem. Végül is a tiszthelyettesre nézek, és én mondom: "Indulás!" Tucatnyi csendőr kísér lefelé a lépcsőn, a Palota belső udvarára érkezünk. Itt vár ránk a meseautó. Nincs zárkára osztva, körülbelül tízen ülünk a padokon. Felhangzik a tiszthelyettes szava: "Conciergerie!" A CONCIERGERIE Mikor Marie Antoinette életének utolsó kastélyához érkezünk, a csendőrök átadnak a börtönfelügyelőnek, aki aláír egy papírt, az elismervényt. Azután a csendőrök szó nélkül elmennek, a tiszthelyettes pedig megszorítja megbilincselt kezem. A börtönfelügyelő megkérdi: - Mennyit sóztak rád? - Életfogytiglant. - Ne mondd! - A csendőrökre néz, és látja rajtuk, hogy igazat mondtam. S ennek az ötvenéves börtönőrnek, aki már sok mindent látott, s az én ügyemet is nagyon jól ismeri, van hozzám néhány jó szava: - A gazemberek! Hát megőrültek ezek?! Óvatosan leoldja rólam a bilincset, és maga vezet egy különleges, párnázott falú cellába, amelyet halálraítéltek, bolondok, közveszélyesek vagy kényszermunkára ítéltek számára rendeztek be. - Bátorság, Pillangó - mondja, miközben rám zárja az ajtót. - Majd átküldik a holmidat, és az ennivalód is megkapod, ami ott maradt az előző celládban. Bátorság! - Köszönöm, főnök. Higgye el, bátor vagyok, és remélem, hogy még torkukon akad ez az életfogytiglan. Néhány perccel később kapirgálást hallok az ajtómon. - Mi van? - 5 -

6 - Semmi - feleli egy hang -, csak kiakasztom ide ezt a cédulát. - Miért? Mi van rajta? - "Kényszermunka életfogytiglan. Szigorúan szemmel tartandó." Ó, de hangyások - gondolom. - Azt hiszik, az ítélet úgy fejbe kólintott, hogy még öngyilkos találok lenni? Bátor vagyok és leszek is. Harcolok mindenkivel, mindenki ellen. Már holnap nekilátok. Reggel, míg a kávém iszom, az jár a fejemben, nyújtsak-e be semmisségi panaszt? Minek? Egy másik esküdtszék előtt több az esélyem? És mennyi időt pocsékolok el vele? Egy évet, talán tizennyolc hónapot is... és miért, hogy az életfogytiglan helyett húsz évet kapjak? Mivel elhatároztam, hogy megszököm, nem számít az idő. Emlékszem, hogy egyszer egy elítélt megkérdezte az esküdtszék elnökétől: "Uram, mennyi ideig tart Franciaországban az életfogytiglani kényszermunka?" Föl és alá járok a cellámban. Csőpostán küldtem néhány vigasztaló sort a feleségemnek, s egy másikat a nővéremnek, aki egymaga próbálta védeni a bátyját mindenkivel szemben. Vége, a függöny legördült. Az enyéimnek még többet kell szenvedniük, mint nekem, szegény apám is nehezen hordhatja vidéki magányában súlyos keresztjét. Hirtelen felugrom: hiszen én ártatlan vagyok! Az vagyok, de ki hiszi el, igen, ki hiszi ezt el nekem? "Sose mondd senkinek - intem magam -, hogy ártatlan vagy, csak röhögnének rajtad. Azt állítani, hogy egy májer miatt kaptál életfogytiglant, akit ráadásul nem is te csináltál ki - kész röhej. A legokosabb, ha befogod a pofád." Vizsgálati fogságom idején a Santé-börtönben, meg itt, a Conciergerie-ben, nem számítottam ilyen súlyos ítéletre, s ezért mostanáig nem is gondoltam arra, hogy mit jelenthet "az enyészet útja". Mindegy. Az első teendőm: kapcsolatot kell találnom a többi elítélttel, s társat keresnem köztük a szökéshez. Kiválasztottam egy marseille-i fiút, Degát. A borbélynál biztosan találkozom vele, mindennap odajár borotválkozni. Engedélyt kértem, hogy én is elmehessek. Amint beléptem, láttam, hogy ott áll a fal felé fordulva. Éppen maga elé engedett valakit - szabálytalanul -, hogy tovább várhasson a sorára. Félretoltam én is egy várakozót, hogy közvetlenül melléje kerüljek. Gyorsan odasúgtam neki: - Mi van, Dega, hogy vagy? - Megvagyok, Pilla... Tizenöt évet kaptam, hát te? Azt mondják téged jól elintéztek. - Igen. Fogytiglan. - Kérsz semmisségit? - Nem. Inkább eszem és tornászom. Maradj erős, Dega, mert azt hiszem, még szükségünk lesz az izmainkra. Dohányos patronod van? - Van, száz kiló angol fontban. És neked? - Semmi. - Adok egy tanácsot: szerezz gyorsan dohányt. Hubert az ügyvéded, ugye? Az egy balfácán, sose fogja neked elhozni a patront. Küldd el a feleséged a dohányos patronnal Dante-hoz. Ő majd átadja Vastag Dominique-nak, és biztosítlak, hogy ő eljuttatja hozzád. - Pszt, figyel a smasszer. - Á! Csevegünk? - Ó, semmi különös - feleli Dega. - Csak azt mondta, hogy beteg. - Mi bajod? Törvényszékrekedés? - És a nagy pocakú smasszer pukkadozik a röhögéstől. Ez az élet. "Az enyészet útján" már én is elindultam. Tréfálkoznak és röhögnek egy huszonöt éves kölykön, akit örök rabságra ítéltek. Megkaptam a patront. Egy csodálatosan fényezett, két végén kúpban végződő alumínium tubust, amely, ha megcsavarják, középen szétnyílik. Két csavarmenetes részből áll. Ötezerhatszáz frank van benne, új bankjegyekben. Mikor megkaptam, megcsókoltam ezt a hat centiméter hosszú, hüvelykvastagságú tubust, igen, megcsókoltam, mielőtt felhelyeztem a végbelembe. Nagyokat lélegzem, hogy feljusson a - 6 -

7 vastagbélbe. Ez lesz a páncélszekrényem. Levetkőztethetnek anyaszült meztelenre, megparancsolhatják, hogy vessem szét a lábamat, hogy köhögjek, hogy kétrét görnyedjek, sosem fogják megtudni, hogy van nálam valami. Nagyon magasra fölment, föl a vastagbélbe. Testem részévé vált. Az életemet, a szabadságomat hordom magamban... A bosszúhoz vezető utat. Bosszút állok magamért! - gondolom. Nem is gondolok másra, csakis erre. Éjszaka van. Egyedül vagyok a cellában. A mennyezeti lámpa fényénél, az ajtóba vágott kukucson keresztül, a smasszer megfigyelheti, mit csinálok. Vakít a lámpa fénye. Zsebkendőmet összehajtogatva szememre teszem, annyira sérti a fény. A vaságyra helyezett matracra heveredem párna nincs -, és felidézem a szörnyű per minden részletét. Hogy megérthessék ezt a hosszú történetet, hogy jól megértsék, mi adott erőt hozzá, hogy tovább küzdjek, talán ha kicsit terjengősen is, de feltétlenül el kell mesélnem mindazt, ami a tudatomban lejátszódott az azt követő néhány napon, hogy elevenen eltemettek. Szüntelenül az járt a fejemben, hogyan kezdek a bosszúhoz, ha már megszöktem. Mert most, hogy már patronom is volt, egyetlen pillanatig sem kételkedtem benne, hogy meg fogok szökni. Először is, a lehető leggyorsabban visszajövök Párizsba. Az első, akit megölök, Polein lesz, a hamis tanú. Azután a két kurvacsősz következik. De kettő nem elég, mindet megölöm. Legalábbis, ahányat csak lehet. Ó, tudom. Egyszer szabad leszek, és visszajövök Párizsba. Bőröndömben annyi robbanószerrel, amennyi csak belefér. Nem is tudom mennyi: tíz, tizenöt, húsz kiló. Kezdem számítgatni, mennyi robbanóanyaggal lehetne nagyon sok embert megölni. Dinamittal? Nem, a keddit jobb. De miért ne nitroglicerinnel? Na jó, rendben van, majd tanácsot kérek valakitől, aki jobban ért hozzá. A hekusok is idebízhatják, hogy megkapják a magukét, nem lesz okuk panaszra. Még mindig lehunyt szemmel fekszem, a zsebkendőt a szemhéjamra szorítva. Tisztán látom magam előtt a bőröndöt: egész ártatlan külsejű, pedig robbanóanyag, meg jól időzített robbanószerkezet lapul benne. Várjunk csak, pontosan reggel tíz órakor kell robbannia az Orfévres rakpart 36-os számú házban, a Bűnügyi Rendőrség első emeleti eligazító termében. Ebben az időben legalább százötven hekus gyülekezik itt jelentéstételre és eligazításra. Hány lépcső is vezet odáig? Nem szabad tévednem. Ki kell számítanom, percnyi pontossággal, mennyi idő alatt jut el a csomag az utcáról rendeltetési helyére, ahol robbannia kell. És ki viszi föl a bőröndöt? Hát majd egy kicsit pofátlan leszek. Taxin érkezem a Bűnügyi Rendőrség kapuja elé, s hivatalos hangon odavetem a két őrálló zsarunak: "Lesznek olyan jók, és fölviszik ezt a csomagot az eligazító terembe. Én is mindjárt megyek. Mondják meg Dupont rendőrtanácsos úrnak, hogy Dubois főfelügyelő küldi, s ő is jön azonnal." De vajon engedelmeskednek-e? És ha véletlenül a hülyéknek ebben a tömegében a testület két egyedüli értelmes tagjának a karjába futok? Akkor nem sikerül. Jobbat kell kitalálnom. Gondolkodom, gondolkodom. S legbelül érzem, lehetetlen, hogy ne találjam meg a százszázalékosan biztos megoldást. Fölállok, innom kell egy kis vizet. A sok gondolkodástól megfájdult a fejem. Visszafekszem, de már nem takarom el a szemem, lassan telnek a percek. És ez a lámpa. Istenem, Atyám! Benedvesítem a zsebkendőmet, és újra a szememre teszem. A friss víz jólesik, és a vizes zsebkendő jobban odatapad a szemhéjamhoz. Ezután mindig ezt a módszert fogom alkalmazni. Hosszú órákon át tervezgetem a bosszúmat, s oly elevenen látom magam, ahogy cselekszem, mintha a bosszú végrehajtása máris a küszöbön állna. Minden éjszaka, gyakran nappal is, Párizsban utazgatok, mintha már megszöktem volna. Biztosan meg fogok szökni, és visszajövök Párizsba. És természetesen benyújtom, a számlát, először Poleinnek, aztán a hekusoknak. És az esküdtek? Ezek a balfácánok éldegéljenek nyugodtan? Ezek a roskatag hülyék bizonyára elégedetten mentek haza, miután oly kiválóan megoldották Feladatukat, nagy F-fel. Felfuvalkodottan, fontosságuk tudatában tértek vissza szomszédaik és rusnya feleségük körébe, hogy aztán együtt tömjék tele a - 7 -

8 hasukat. Rendben van. Mi legyen az esküdtekkel? Semmi. Szegény, hülye barmok. Nem készültek fel a bírói munkára. Ha nyugdíjba vonult csendőr vagy vámos az illető, a bíróságon is úgy viselkedik, mint csendőr vagy, mint vámos. És ha éppen tejes vagy szénkereskedő? Nem tesznek egyebet, mint a főügyésznek helyeselnek, aki könnyűszerrel átejti őket. Ők igazán nem felelősek. Döntöttem: nem bántom őket. Ma már tudom, hogy azokban a szörnyű gondolatokban, amelyek akkoriban tömegesen rám törtek, s amelyek még ma is csodálatos tisztasággal és erővel támadnak fel bennem, mekkora szerepe volt a csendnek, a teljes elszigeteltségnek, amellyel egy amúgy is az őrület határán lévő fiatalembert sújtottak, egyik énem a zárkában sétált, a másik Párizs utcáin bolyongott, a szó szoros értelmében megkettőződötten. Az egyik Én messze szállt a börtönből, s kedvére csatangolt. Otthon jártam apámnál, anyámnál, a családomnál, és elidőztem gyerekkorom, életem különböző állomásainál. S főleg légvárakat építettem, amelyeket e különös kettősség oly hihetetlenül elevenen varázsolt elém, hogy már-már hinni kezdtem, valóban átélem mindazt, amit álmodom. Harminchat év telt el azóta, mégis, ahogy most itt szalad a tollam, a legkisebb erőfeszítés nélkül fel tudom idézni mindazt, ami azokban a pillanatokban megfordult a fejemben. Nem, az esküdteket nem fogom bántani, de mi legyen a főügyésszel? Őt mindenképp el kell intéznem. Az Alexandre Dumas-adta recept szerint intézem majd el. Úgy bánok el vele, ahogyan a Gróf Monte Cristó-ban azzal a szivarral, akit a végén a pincébe zárnak, és ott hagyják éhen dögleni. A főügyész, igen, mindenért ő a felelős. Ez a vörös taláros keselyű rászolgált a legszörnyűbb kivégzési módra. Igen, ez az, Polein és a hekusok után kizárólag ezzel a ragadozóval fogok foglalkozni. Bérelek egy villát. Jó mély pincével, vastag falakkal és nagyon súlyos ajtóval: Ha az ajtó nem elég vastag, majd én kibélelem matraccal meg tömítő anyaggal. Mikor a villa meglesz, pontosan meglesem, hogy merre jár, és elrablom. A vaskarikákat már előzőleg felszerelem a falra, és mihelyt megérkezünk, odaláncolom. Akkor majd a hóhért akasztják! Itt van velem szemben, csodálatos pontossággal látom át lezárt szemhéjam alatt. Igen, ugyanúgy nézem, ahogy ő nézett engem a tárgyalás idején. A jelenet oly világos és tiszta, hogy szinte még lélegzetének melegét is érzem az arcomon, mert egész közel vagyok hozzá, szemtől szembe, csaknem érintjük egymást. Karvalyszeme vaksin, rémülten pislog a ráirányított erős reflektorfényben. Az izzadság nagy cseppekben folyik vértolulásos arcán. Igen, hallom a kérdéseimet, hallgatom a válaszait. Minden idegem megfeszül, úgy élem át ezt a pillanatot. "Megismersz, te piszok? Én vagyok Pillangó, akit olyan vidáman küldtél életfogytiglani kényszerre. Hát érdemes volt annyit bifláznod, hogy nagy műveltségű ember légy, érdemes volt annyi éjszakát a római meg a többi törvénykönyv közt eltöltened, latinul és görögül tanulnod, fiatalságod éveit arra áldoznod, hogy híres szónok váljék belőled? És mire jutottál, te szarházi? Alkottál-e új, jobb, szociális törvényt? Igyekeztél-e meggyőzni az embereket, hogy a békesség a legszebb dolog a világon? Hirdetted-e valamilyen csodálatos vallás filozófiáját? Vagy legalább megpróbáltad-e azzal a tekintélyeddel, amellyel egyetemi végzettséged ajándékozott meg, rávenni az embereket, hogy legyenek jobbak, hogy ne legyenek többé gonoszak? Mondd, mire használtad a tudásod, hogy megmentsd, vagy hogy tönkre tedd az embereket? Semmit, semmit sem valósítottál meg ezekből a törekvésekből. Egyetlen vágy hajtott téged: feljebb, egyre csak feljebb kapaszkodni. Egyre magasabbra hágtál ocsmány karriered lépcsőfokain. Az a dicsőség jutott neked hogy a fegyenctelep legjobb szállítója, a hóhér és a guillotine teljhatalmú nyersanyag-ellátója lettél. Ha Deiblerz kicsit is hálás természet, minden év végén egy láda finom pezsgőt küldene neked. Mert vajon nem neked köszönheti-e, te disznó, hogy ebben az évben öttel vagy hattal több fejet vághatott le? Mindenesetre most én tartalak itt téged, jó erősen a falhoz láncolva. Ma is látom a mosolyodat, igen, látom győztes ábrázatodat, amikor - 8 -

9 vádiratod nyomán felolvasták az ítéletemet... Úgy érzem, mintha mindez tegnap lett volna, pedig évek teltek el azóta. Hány év is? Tíz év? Húsz év?" De mi van velem? Mi az, hogy tíz év? Mi az, hogy húsz év? Tapogasd meg az izmaidat, Pillangó, erős vagy, fiatal, és a hasadban ötezerhatszáz frankot hordasz. Két év, igen, két évig fog tartani az életfogytiglan, nem tovább - erre esküszöm. Gyerünk, mert még bepörögsz itt, Pillangó! Ez a cella, ez a csönd megőrjít. Nincs cigarettám. Tegnap szívtam el az utolsót. Járkálok egy kicsit. Végül is miért hunynám be a szemem, vagy takarnám le a zsebkendővel, jól látom így is, azt, ami történni fog. Úgy is van, fölállok: A cella négy méter hosszú, azaz öt kis lépés az ajtótól a falig: Járkálni kezdek, hátul összekulcsolt kézzel. És folytatom: "Helyes. Mint mondom, egész világosan látom győztes mosolyodat. Jól van, most majd a fogad fogod csikorgatni! Nagy előnyöd van azonban: én nem ordíthattam, de te, te igen. Ordíts, ordíts, ahogy csak akarsz, ahogy csak a torkodon kifér. Mit csináljak veled? Dumas receptje szerint? Éhen döglesszelek? Nem, ennyi nem elég. Először is kinyomom a szemed. De mi ez, diadalmas arcot vágsz, tán arra gondolsz, ha kinyomom a szemed, legalább nem látsz engem, magamat meg megfosztom attól az élvezettől, hogy rémült tekintetedből olvassak. Igen, igazad van, nem vakítalak meg, legalábbis nem azonnal. Elhalasztjuk későbbre. Előbb inkább a nyelved tépem ki, ezt a rettenetes nyelvet, amely olyan éles, mint a kés - nem, nem is kés, inkább, mint a borotva! Ez a nyelv lealjasult dicső karriered érdekében. Ugyanaz a nyelv, amely szép szavakat mond a feleségednek, a kölykeidnek meg a ringyódnak. Ringyód, neked? Talán hímringyód, az igen. Te tehetetlen, löttyedt buzeráns. Legelőször a nyelvedet kell elpusztítanom, hiszen az agyad után ő a hóhér. Neki köszönheted, hogy feltett kérdéseidre az esküdtszék mindig "igen"-nel válaszol. Ez a nyelv avatta önfeláldozó szentekké a hekusokat, hála neki, még a hamis tanú hülye története is megállta a helyét a bíróság előtt. Neki köszönheted, hogy a tizenkét hájfej szemében lassanként Párizs legveszedelmesebb gonosztevőjévé váltam. Ha nem volna ez a hazug, ügyes, meggyőző erejű nyelved, amely oly magával ragadóan tudja eltorzítani az embereket, a tényeket és a dolgokat, még mindig a Grand Café teraszán üldögélnék a Blanche téren, el sem mozdultam volna onnan. Tehát megegyeztünk, először a nyelved tépem ki. De mivel? Járkálok, járkálok, már szédülök, de még mindig itt van velem szemben... mikor hirtelen kialszik a lámpa, s a deszkák hasadékán át gyönge nappali fény szűrődik be a zárkába. Hogyan? Már reggel van? Bosszúmmal töltöttem az egész éjszakát? Milyen szép órák voltak! Milyen rövid volt ez a hosszú éjszaka! Ágyamon ülve hallgatózom. Semmi. A legteljesebb csend. Időnként egy kis koccanás az ajtónkon. Az őr, hogy ne üssön zajt, papucsban jár, s néha felemeli a vas kukucsot, szemét a parányi lyukra tapasztja, amelyen keresztül jól lát engem, én viszont nem látom őt. A Francia Köztársaság büntető gépezete második fordulatához érkezett. Az elsőben, amikor egy embert kellett kizárnia a társadalomból - mert e társadalomnak kellemetlenségeket okozott -, remekül működött. De a játszma ezzel még nem ért véget. Nem szabad, hogy az elítélt gyorsan meghaljon, esetleg öngyilkos legyen. Szükség van rá. Mit csinálna a Büntető és Végrehajtó Hatóság, ha nem lennének foglyok? Fölöslegessé válnának. Így hát vigyázni kell az elítéltekre. A fegyenctelepre küldik őket, hogy az ottani funkcionáriusok létjogosultságát biztosítsák. Ezt jelzi a kukucson a kis koccanás is, ami megmosolyogtat. Ne izgulj, te senkiházi, nem szököm meg. Legalábbis nem úgy, ahogy te gondolod, ne félj, nem leszek öngyilkos. Egyetlen dologgal törődöm csak: az adott körülmények között a lehető legjobb erőben kell maradnom, és a lehető leggyorsabban el kell jutnom Guayanába, mert Istennek hála, elkövetitek azt a baromságot, hogy odavisztek. Tudom, öreg kukucskáló smasszerem, hogy a kollégáid sem ministránsgyerekek. De ma már azt is tudom, hogy te jóságos atyuska vagy az ottani vadállatokhoz képest

10 Napóleontól, miután létrehozta a fegyenctelepet, megkérdezték: "Kivel fogja őriztetni ezeket a banditákat?" "Náluk is nagyobb banditákkal." Felelősségem teljes tudatában állítom: a fegyenctelep alapítója nem hazudott. Klakk, klakk. Kinyílik az ajtóm közepébe vágott hússzor húsz centiméteres kis ablak. Kávét kapok és egy háromnegyed kilós cipót. Már elítélt vagyok, nem mehetek az étterembe, de ha fizetek, vehetek cigarettát és a szerény kantinból némi élelmet is. Még néhány nap, aztán ez sem lesz. A Conciergerie a szigorított börtön előszobája. Gyönyörűséggel szívok egy Lucky Stricke-ot, egy csomag hat frank hatvan. Két csomaggal vettem. A megtakarított pénzemet költöm, úgyis lefoglalják majd a bírósági költségekre. A kenyérben egy kis cédulát találok, amelyen Dega a fürdőbe hív találkára: "Egy kis gyufásdobozban három tetű van." Kinyitom a dobozt, és megtalálom a jó húsban levő tetveket. Tudom, hogy mit kell tennem. Megmutatom őket az őrnek, aztán holnap valamennyi holmimmal, a matracot is beleértve, a gőzkamrába sétálok, ahol kiirtják az élősdiket - természetesen minket kivéve. Így aztán másnap találkoztam Degával. A gőzkamrában nincs felügyelő. Egyedül vagyunk. - Köszönöm, Dega. Nélküled sohasem kaptam volna meg a patront. - Nem kellemetlen? - Nem. - Mikor vécére mész, jól mosd meg mindig, mielőtt újra betennéd. - Igen. Azt hiszem, jól zár, mert az összehajtogatott bankjegyek tökéletes állapotban vannak. Pedig már hetedik napja hordom. - Akkor biztos, hogy jó. - Mi a terved, Dega? - Megjátszom a bolondot. Nem akarok lemenni a fegyenctelepre. Itt, Franciaországban nyolc vagy tíz évnél nem jelenthet többet a büntetésem. Megvannak az összeköttetéseim, hogy legalább ötöt elengedjenek. - Hány éves vagy? - Negyvenkettő. - Bolond vagy! Ha csak tízet letudsz a tizenötből, öreg leszel, mire kiszabadulsz. Félsz lemenni a telepre? - Igen, félek a fegyencteleptől, nem szégyellem bevallani, Pillangó. Tudod, rettenetes ott, Guayanában. Minden évben nyolcvanszázalékos a "lemorzsolódás". Egyik szállítmány a másik helyébe lép, és minden szállítmányban ember van. Ha nem leszel leprás, akkor sárgalázzal kínlódsz, vagy vérhassal, ami aztán nem kegyelmez, vagy tuberkulózist kapsz vagy mocsárlázt, vagy fertőző maláriát. S ha mindettől megmenekülsz, még van egy dobásod: vagy meggyilkolnak a patronodért, vagy kinyírnak télak közben. Hidd el, Pillangó, nem azért mondom, hogy megijesszelek, de sok fegyencet ismertem, akik, miután letöltötték kisebb büntetésüket, öt vagy hét évet, visszajöttek Franciaországba, és én tudom, mihez tartsam magam. Emberroncsok. Legalább kilenc hónapot töltenek évente kórházban, és ahogy mesélik, a télak sem megy olyan simán, ahogy egyesek hiszik. - Elhiszem, Dega, de én bízom magamban, és tudom, hogy nem sokáig rontom ott a levegőt. Tengerész vagyok, ismerem a tengert, nyugodt lehetsz, hogy hamarosan olajra lépek. Te meg szigorított börtönben akarsz eltölteni tíz évet? Ha elengednek is belőle ötöt, ami persze nem biztos, azt hiszed, hogy kibírod, azt hiszed, hogy nem bolondulsz bele a teljes magányba? Én például biztos megőrülnék a mostani cellámban egyedül, könyvek nélkül, nem mehetek sehová, nem beszélhetek senkivel a nap huszonnégy órájában, s itt az órákat nem hatvan perccel kell szorozni, hanem legalább hatszázzal, és még akkor is messze jársz az igazságtól. - Lehet, de te fiatal vagy, én meg már negyvenkét éves. - Ide figyelj, Dega, őszintén, mitől félsz te tulajdonképpen? Azt hiszem, hogy inkább a többi fegyenctől, ugye? - Hát, hogy őszinte legyek, Pilla, igen. Mindenki tudja, hogy milliomos vagyok, s ha valakiről kitudódik, hogy ötven- vagy százezer frankja van, már csak egy lépés választja el

11 a haláltól. - Ide figyelj, kössünk egyezséget. Te megígéred, hogy nem mégy a bolondok közé, én pedig megígérem, hogy mindig melletted leszek. Segítjük egymást. Én erős vagyok és gyors, nagyon fiatalon megtanultam verekedni, és jól bánok a késsel is. Egyszóval, a többi fegyenc miatt ne fájjon a fejed: nemhogy tisztelni fognak, de félni fognak tőlünk. A télakhoz senkire sincs szükségünk. Neked is van stekszed, nekem is van, tudom használni az iránytűt, és elkormányzok egy hajót. Mit akarsz még? Mélyen a szemembe nézett... Összecsókolóztunk. Aláírtuk az egyezséget. Néhány pillanattal később nyílt az ajtó. Ő jobbra ment a cókmókjával, én balra. Nem voltunk nagyon messze egymástól, és időnként találkoztunk a borbélynál, az orvosnál vagy vasárnap a kápolnában. Dega hadikölcsönkötvény-hamisításba keveredett. A kötvényeket egy hamisító készítette, mégpedig nagyon eredeti módon. Az ötszázfrankos szelvényekről eltüntette a számot, és rájuk nyomta - tökéletes módszerrel a tízezrest. Minthogy a papír ugyanaz maradt, a bankok és a kereskedők tökéletesen hitelesnek találták. A hamisítás már több éve folyt, és az ügyészség pénzügyi osztálya azt sem tudta, hogy mitévő legyen, amíg egyszer aztán tetten nem értek, s le nem tartóztattak egy Brioulet nevű embert. Louis Dega nyugodtan élt marseille-i bárjában, amelyben minden éjszaka a deli vagányok színe-java gyűlt össze, s ahol a világ nagy kalandorai adtak egymásnak nemzetközi találkát ben milliomos volt. Egyik éjszaka egy jól öltözött, csinos, fiatal nő jelent meg a bárban. Louis Dega urat kereste. - Én vagyok az, asszonyom, mit óhajt? Fáradjon át a másik terembe. - Brioulet felesége vagyok. Börtönben van, Párizsban, mert hamis kötvényeket adott el. A Santéban, a beszélőn találkoztam vele, megadta a bár címét, s elküldött magához, hogy kérjek húszezer frankot ügyvédre. És ekkor Dega, Franciaország egyik legnagyobb csibésze, komoly hibát követett el: annak az asszonynak, aki tisztában volt vele, hogy milyen szerepet játszott ő a hamis kötvények ügyében, éppen azt az egyetlen feleletet adta, amit nem lett volna szabad: - Asszonyom, én nem ismerem a férjét, s ha magának pénzre van szüksége, menjen inkább strichelni. Egy ilyen csinos hölgy, mint ön, többet is megkereshet, mint amennyire szüksége van. A szegény asszony felháborodottan, sírva elrohant. Elmesélte a férjének a történteket. Brioulet felháborodásában másnap mindent, amit csak tudott, elmondott a vizsgálóbírónak, s megvádolta Degát, hogy ő szállította neki a hamis kötvényeket. Franciaország legagyafúrtabb rendőrei vetették magukat Dega nyomába. Egy hónappal később különböző helyeken, de ugyanabban az órában tartóztatták le Degát, a hamisítót, a vésnököt és még tizenegy bűntársukat, s lakat alá tették őket. A Szajnai Esküdtbíróság elé kerültek, a per két hétig tartott. Mindegyik vádlottat neves ügyvéd védte. Brioulet egyetlenegyszer sem bonyolódott ellentmondásba. Végeredményben tehát nyomorult húszezer frank és egy ostoba mondat miatt futott zátonyra Franciaország nagy kalóza, néhány nap alatt tíz évet öregedett, s végül tizenöt évi kényszermunkát sóztak rá. Ez volt tehát az az ember, akivel egyezséget kötöttem életre-halálra. Raymond Hubert ügyvéd meglátogatott. Lelkesedése alaposan lelohadt. Nem teszek neki érte szemrehányást....egy, kettő, három, négy, öt, hátra arc... Egy, kettő, három, négy, öt, hátra arc... Már több órája járkálok föl-alá cellám ajtaja és ablaka közt Cigarettázom. Józannak, kiegyensúlyozottabbnak érzem magam, mindenre kész vagyok. Megfogadom, hogy most nem gondolok a bosszúra. Maradjon csak az államügyész ott, ahol hagytam, a vaskarikákhoz láncolva, szemben velem, majd később döntöm el, hogyan vakítsam meg. Hirtelen egy kiáltás, egy kétségbeesett, éles, kimondhatatlanul gyötrő kiáltás hatol át a cellám ajtaján. Mi ez? Mintha kínoznának valakit. No de hát nem a bűnügyi rendőrségen vagyunk! Nem tudom, hogy mi történik. Fölkavartak ezek a kiáltások az éjszakában. És milyen erősek lehettek,

12 hogy a párnázott ajtón is áttörtek! Talán egy őrült. Könnyen az lehet bárki ezekben a cellákban, ahová nem jut el a külvilágból semmilyen üzenet. Magamban beszélek, fennhangon, s azt kérdem: "Mit törődsz vele? Magadra gondolj, semmi másra, csakis magadra, meg új társadra, Degára." Lehajlok, felegyenesedem, aztán ököllel a mellemre vágok. Nagyon fáj, tehát minden rendben: karizmaim tökéletesen működnek. És a lábam? Büszke lehetsz rá, hiszen több mint tizenhat órája sétálsz már, és nem is érzed a fáradtságot. A koponyára hullajtott vízcseppek: kínai szabadalom. A csend: francia. Megakadályozza, hogy az ember másra gondoljon. Se könyv, se papír, se ceruza, a vastag rácsú ablak sűrűn bedeszkázva, csak a hasadékokon keresztül szűrődik át a fény. Ennek a szívet tépő kiáltásnak a hatása alatt úgy járok körbe-körbe, mint egy ketrecbe zárt állat. Úgy érzem, hogy mindenki elhagyott, s a szó szoros értelmében elevenen eltemettek. Igen, tökéletesen egyedül vagyok, nem érhet el hozzám más, mint néha egy-egy kiáltás. Nyílik az ajtó. Egy öreg pap áll az ajtóban. Nem vagy egyedül, egy pap áll előtted. - Jó estét, gyermekem. Bocsáss meg, hogy nem jöttem elébb, de szabadságon voltam. Hogy vagy? - És az öreg pap egész egyszerűen belép a cellámba, és leül a priccsemre. - Hova valósi vagy? - Ardéche megyébe. - A szüleid? - Anyám tizenegy éves koromban halt meg. Apám nagyon szeretett engem. - Mivel foglalkozott? - Tanító volt. - Él még? - Igen. - Miért beszélsz róla úgy, mintha már nem élne? - Mert ha ő él is, én meghaltam. - Ó, ne mondj ilyet. Mit követtél el? Hirtelen érzem, milyen nevetséges volna, ha most azt mondanám neki, hogy ártatlan vagyok, s ezt felelem gyorsan: - A rendőrség azt mondja, hogy megöltem egy embert, és ha ő mondja, biztos úgy is van. - Kereskedő volt az illető? - Nem, selyemfiú. - S egy ilyen alvilági cirkusz miatt ítéltek életfogytiglani kényszermunkára? Nem értem. Orgyilkosság volt? - Nem, egyszerű gyilkosság. - Hihetetlen, szegény gyermekem: Mit tehetek érted? Akarsz imádkozni velem? - Bocsásson meg, tisztelendő úr, én nem kaptam vallásos nevelést, nem tudok imádkozni. - Nem baj, gyermekem, én majd imádkozom érted. A jó Isten minden gyermekét szereti, akár megkeresztelték őket, akár nem. Mondd utánam, amit én mondok, megteszed? A tekintete olyan nyájas, kövér arca úgy fénylik a jóságtól, hogy szégyellném visszautasítani a kérését, s mikor letérdel, letérdelek én is. "Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben..." A jóságos atya észreveszi, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, párnás ujjával felfog az arcomon egy kövér könnycseppet, ajkához emeli s fölissza. - Fiam, könnyed a legnagyobb jutalom, amelyben Isten általad részesíthetett. Köszönöm. És fölállva, homlokon csókol. Megint az ágyon ülünk egymás mellett. - Mikor sírtál utoljára? - Tizennégy éve

13 - És akkor miért? - Anyám halála napján. A kezébe fogja a kezem, és így szól: - Bocsáss meg azoknak, akik miatt ennyit kell szenvedned. Kiszakítom a kezem az övéből, s egy ugrással a cella közepén termek. - Nem, azt nem! Sose bocsátok meg. Akarja, hogy meggyónjak valamit, tisztelendő atyám? Nos, jó, mindennap, minden éjszaka, minden órában, minden percben, mindig csak azt tervezem, mikor, hogyan, mi módon ölhetném meg azokat, akik idejuttattak. - Most ezt mondod, fiam, és el is hiszed. Fiatal vagy, nagyon fiatal, de eljön az idő, amikor majd lemondasz a megtorlásról és a bosszúról. Harmincnégy év múltán látom, hogy igaza volt. - Mit tehetek érted? - ismétli a plébános. - Egy kis szabálytalanságot, tisztelendő atyám. - És mi lenne az? - Menjen át a 37-es cellába, és szóljon Degának, írasson kérvényt az ügyvédjével, hogy a caeni gyűjtőbe küldjék, mondja meg neki, hogy én is ugyanezt tettem ma. Gyorsan el kell mennünk a Conciergerie-ből valamelyik gyűjtőbe, ahol összeállítják a guayanai szállítmányt. Mert ha lemaradunk az első hajóról, még két évet kell magánzárkában töltenünk. Ugyanis csak akkor indul a következő szállítmány. Ha beszél vele, tisztelendő úr, vissza kell jönnie ide. - Milyen ürüggyel? - Például, hogy itt felejtette a breviáriumát. Várom a választ. - És miért olyan sürgős neked, hogy ott légy azon a szörnyű fegyenctelepen? A papra nézek, a jó Isten igaz ügynökére, és biztosan tudom, hogy nem árul el. - Hogy hamarabb megszökhessem, tisztelendő atyám. - Isten segítsen, fiam, biztos vagyok benne, hogy újra tudod kezdeni az életed, érzem. Látom, a szemed - egy jó gyermek szeme, s a lelked nemes. Megyek a 37-esbe. Várj a válaszra. Nagyon gyorsan visszajött. Dega beleegyezett. A plébános nálam hagyta az imakönyvét másnapig. Micsoda napfény tündökölt föl azon a napon nekem, beragyogta a cellámat. Hála érte ennek a szent embernek. Ha van Isten, miért engedi, hogy a földön ennyire különböző emberek létezzenek? Az államügyész, a rendőrök, a Poleinek, s aztán ez a pap, a Conciergerie papja? Jólesett ennek a szent embernek a látogatása, és még szolgálatot is tett nekem. Nemsokára a kérvények eredménnyel jártak. Egy héttel később, hét ember sorakozik fel a Conciergerie folyosóján hajnali négy órakor. A smasszerek is ott vannak teljes számban. - Vetkőzz! - Mindenki levetkőzik lassan. Hideg van, libabőrös lettem. - A holmijukat hagyják ott. Hátra arc, egy lépést hátra lépj! - Egy-egy csomagot látunk magunk előtt. - Öltözz! - A pamuting helyett, amit még néhány perccel ezelőtt viseltem, nyersszínű, durva vászoning van rajtam, szép öltönyöm helyett zubbony és darócnadrág. Cipőm eltűnt, s helyette facipőbe kell bújtatnom a lábam. A mai napig olyanok voltunk, mint a többi ember. Ránézek a többiekre: szörnyű! Valamennyiünk személyisége megszűnt: két perc alatt fegyencekké váltunk. - Jobbra át! Előre, indulj! - Körülbelül húsz őr fedezetével az udvarra megyünk, a rabszállító kocsi egy-egy szűk cellájába tuszkolnak bennünket, egymás után. Elindulunk Beaulicu felé, ez a neve a caeni gyűjtőnek. A CAENI GYŰJTŐBEN Alighogy megérkezünk, az igazgatói irodába visznek bennünket. Empire stílusú íróasztal mögött, egy legalább egy méter magas emelvényen trónol az igazgató. - Vigyázz! Az igazgató szól hozzátok

14 - Elítéltek, mi csupán megőrzésre vettünk át benneteket, amíg el nem indultok a fegyenctelepre. Ahol most vagytok - fegyház. Beszélni, lármázni szigorúan tilos, látogatót nem fogadhattok, levelet nem kaphattok. Betörtök vagy megtörtök. Két út áll előttetek, egyik - ha jól viselitek magatokat - a fegyenctelepre vezet, a másik a temetőbe. A legkisebb vétségért hatvannapi sötétzárka jár, kenyéren és vízen. Még nem volt ember, aki túlélt volna két egymást követő sötétzárkát. Remélem, megértettük egymást! - Bolond Pierrot-hoz fordul, akit Spanyolország adott ki. - Mi volt a foglalkozása azelőtt? - Torreádor, igazgató úr. Az igazgatót felbőszíti a válasz: "Szedjék ráncba ezt az alakot, de katonásan!" Kettőig sem számolhattunk, négy vagy öt smasszer gumibottal agyba-főbe veri a torreádort. A terem túlsó végébe cipelték, csak a kiáltozását hallottuk: "Micsoda szarok vagytok, öten egy ellen, méghozzá gumibottal, piszok csirkefogók!" Még egy "ó" jutott el hozzánk, mint egy halálra sebzett állat hörgése - aztán csönd. Csak annyit hallottunk, hogy valami súlyos testet vonszolnak a cementpadlón. Ha ez után a jelenet után sem értette volna meg valaki, miről van szó, sosem érti meg. Dega mellettem áll. Egy ujjal megérinti a nadrágomat. Értem, hogy mit akar mondani: "Jól vigyázz magadra, ha élve akarsz lejutni a telepre." Tíz perccel később valamennyien (kivéve Bolond Pierrot-t, akit lecipeltek az alagsorba, egy undok sötétzárkába), a gyűjtő fogdájának egy-egy cellájában találjuk magunkat. A sors úgy hozta, hogy Dega a mellettem lévő zárkába került. Legelőször egy vörös hajú, több mint egy méter kilencven magas, félszemű óriással ismerkedtünk meg, aki vadonatúj bikacsököt szorongatott a jobb kezében. Ez a felügyelő szintén fogoly, de az őrök kiszemelték pribéknek. Ő a foglyok réme. Az őröknek nagy szolgálatot tesz, mert egyrészt nem nekik kell fáradniuk a foglyok botozásával és korbácsolásával, másrészt, ha az illető meghal, nem a hatóságot terheli a felelősség. Később, mikor egy kis időt a betegszobán töltöttem, megtudtam ennek az ember-állatnak a történetét. Büszke lehet a gyűjtő igazgatója, hogy ilyen remekül választotta ki a hóhérját. Ez a mandró, foglalkozását tekintve, kőfejtő volt. Egy szép napon elhatározta abban a kis északi faluban, ahol élt, hogy öngyilkos lesz, és egy füst alatt a feleségét is megöli. A terve végrehajtásához egy meglehetősen nagy dinamittöltényt használt. Egy hatemeletes ház második emeletén lefekszik a felesége mellé. A felesége alszik. Rágyújt egy cigarettára, azzal pedig meggyújtja a dinamit zsinórját, amelyet bal kezében a felesége és a saját feje közt tart. Szörnyű robbanás. Az eredmény: a feleséget kiskanállal kellett összeszedni, mert a szó szoros értelmében cafatokra szakadt szét. A ház egyik oldala beomlott, három gyereket és egy hetvenéves öregasszonyt összezúzott a törmelék. A többiek kisebb-nagyobb sérüléseket szenvedtek. Neki pedig, Tribouillard-nak, leszakadt a jobb keze nagy része, csak a kisujja maradt meg és a hüvelykujja fele, ezenkívül elvesztette a bal szemét és a bal fülét. A feje olyan súlyosan megsérült, hogy meg kellett lékelni a koponyáját. Elítélése óta felügyelő a gyűjtő fogdájában. Ez a félőrült tetszése szerint rendelkezik azokkal a szerencsétlenekkel, akik a karmai közé kerülnek. Egy, kettő, három, négy, öt, hátra arc... egy, kettő, három, négy, öt, hat, hátra arc... és kezdődik a soha véget nem érő séta a faltól a zárka ajtajáig. Napközben tilos lefeküdni. Reggel öt órakor fülhasogató füttyszó ébreszt mindenkit. Föl kell kelni, rendbe kell szedni az ágyat, meg kell mosakodni, azután fel-alá kell járkálni, vagy a falhoz erősített, támla nélküli széken ülni. Napközben tilos lefeküdni. A fegyházi rendszer rafinált gonoszságának szép példája, hogy a felhajtható ágyat napközben a falhoz lakatolják. Így a fogoly nem dőlhet végig rajta, s könnyebben ellenőrizhető....egy, kettő, három, négy, öt... tizennégy óra járkálás. Hogy ez a szakadatlan mozgás automatikussá váljék, az embernek meg kell tanulnia, hogy kissé előrehajtott fejjel, hátul összekulcsolt kézzel járjon, se nagyon lassan, se nagyon gyorsan, és hogy mindig egyforma nagyokat lépjen, gépiesen forduljon, a cella egyik végén a bal, a másik végén a jobb lábán. Egy, kettő, három, négy, öt... A cellák itt világosabbak, mint a

15 Conciergerie-ben, és behallatszanak a külső zajok, a telepé és a környező vidéké is. A mezőn dolgozók füttye vagy éneke hasít bele néha az éjszakába, akik felhajtva egy kis almabort, elégedetten indulnak hazafelé. Én is kaptam karácsonyi ajándékot: az ablakot eltömő deszkák hasadékán át látom a hófedte fehér tájat, s néhány fekete fát is, amit megvilágít a kövér hold. Az egész olyan, mint egy karácsonyi üdvözlőlap. A szélben bólogató fák levetik hókabátjukat, s így jól láthatók. Nagy, sötét foltban válnak ki a háttérből. Karácsony van mindenütt, még a börtön egy részében is. A hatóság megerőltette magát: a felügyelet alatt álló fegyencek vásárolhattak maguknak két szelet csokoládét. Igen, jól mondom, két szeletet, nem két táblát. Ez a két darabka Aiguebelle-csokoládé volt a karácsonyi lakomám 1931-ben....Egy, kettő, három, négy, öt... Az igazságszolgáltatás büntetésből óraingává változtatott, fel-alá járok egy cellában, ez maradt nekem a világból. Itt mindent matematikai pontossággal kiszámítottak. Semminek, a világon semminek sem szabad a cellában lennie. Fölösleges, hogy az elítélt szórakozzék. Ha rajtakapnak, hogy kinézek az ablak hasadékán, súlyos büntetést kapok. Alapjában véve talán igazuk is van, hiszen szerintük élőhalottak vagyunk. Milyen jogon gyönyörködök én a természet szépségében? Egy világoskék, fekete csíkos pillangó repül az ablak felé, nem messze tőle egy méh zümmög. Mit keresnek erre ezek az állatok? Megbolondította őket a téli napsütés, vagy fáznak, s épp a börtönben akarnak felmelegedni? Ez a téli pillangó - mintha halottaiból támadt volna fel. Hogy nem pusztul el? S a méh, vajon miért hagyta el a kaptárt? Milyen felelőtlen vakmerőség vezette őket errefelé? Még szerencse, hogy a felügyelőnek nincsenek szárnyai, különben nem élnének soká. Ez a Tribouillard szadista állat, éreztem, hogy történni fog még köztünk valami. Sajnos, nem tévedtem. A két kedves kis bogár látogatását követő napon beteget jelentettem. Erőm végére jutottam, fuldoklom az egyedülléttől, szükségem van rá, hogy arcokat lássak, hangokat halljak, még ha kellemetleneket is, mégis hangokat, egyáltalán, hogy halljak valamit. A fagyos folyosón meztelenül, arccal a fal felé fordulva - az orrom a faltól négyujjnyira - egy nyolctagú csoport utolsó előttijeként vártam a soromra, hogy az orvos elé kerüljek. Világot akartam látni... Na, ez aztán sikerült! A felügyelő rajtakapott, amikor néhány szót mormoltam a Kalapácsos Julot-nak. A vörös vadállat reakciója rettenetes volt. Ököllel a tarkómra vágott, majdnem agyonütött, és mivel nem vártam az ütést, orral a falnak estem. Ömlött a vér az orromból, lassan feltápászkodtam, megráztam magam, és próbáltam felfogni, hogy mi is történt. Közben azonban egy tiltakozó mozdulatot tehettem, s az emberkolosszus, aki csak erre várt, úgy hasba rúgott, hogy újra elterültem a földön, majd ütni kezdett a bikacsökkel. Julot nem bírta tovább. Ráugrott, szörnyű verekedés kezdődött, de az őrök látták, hogy Julot a gyengébb, s nem léptek közbe. Én közben ismét felálltam, senki sem foglalkozott velem. Körülnéztem valami fegyver után. Bekukkantottam a rendelőbe, s megpillantottam az orvost, aki karosszékéből előredőlve figyelte, mi történik a folyosón, de megláttam egy fazekat is, amelynek fedelét a gőz emelgette. Ez a nagy zománcfazék az orvosi szobát fűtő kályhán állt. A gőz bizonyára a levegő tisztítására szolgált. Egy gyors mozdulattal a fülénél fogva felkaptam a fazekat, nem bántam, hogy égeti a kezem, s egyetlen lendülettel a felügyelő arcába löttyintettem a forró vizet. Tribouillard nem vett észre, annyira el volt foglalva Julot-val. Rettenetes kiáltás tört ki a torkán. Telitalálat. Elterült a földön s nagy keservesen próbálta magáról letépni három gyapjútrikóját. A harmadikkal a bőr is jött. A trikó nyakban szűk volt, és ahogy igyekezett megszabadulni tőle, a melléről, a nyakáról, még az arcáról is csak szakadt le az ingre ragadt bőr. Mikor végre sikerült feltápászkodnia - a nyers húsa látszott - Julot teljes erejéből tökön rúgta. Az óriás összeroskadt, hányt, folyt a nyála. Alaposan megfizettünk neki. Az nevet, aki utoljára nevet. A két őr, aki szemtanúja volt a verekedésnek, nem mert ránk támadni. Riadót fújtak, erősítést kértek. Özönlöttek is a smasszerek minden felől, s zuhogtak a gumibot-ütések, mint a jégeső. Engem, szerencsémre, hamar leütöttek, s így a további

16 ütéseket már nem éreztem. Két emelettel lejjebb tértem magamhoz, teljesen meztelenül, egy vízzel elárasztott sötétzárkában. Lassan nyertem vissza eszméletemet. Kezem végigszaladt fájó testemen. A fejemen legalább tizenkét dudor van. Hány óra lehet? Nem tudom. Itt nincs se éjjel, se nappal, nem hatol be semmi fény. Zajt hallok a falban, nagyon messziről jön. Kop, kop, kop, kop, kop, kop. Telefon. Ha fel akarom venni az összeköttetést, kettőt kell kopognom a falon. De mivel kopogjak? A sötétben nem találok semmiféle alkalmas tárgyat. Ököllel hiába kopogok, mert az ütések nem visszhangoznak eléggé. Arrafelé megyek, amerre az ajtót sejteni, abban az irányban ugyanis mintha kissé világosabb volna. Láthatatlan rácsba ütközöm. Tapogatózom és rájövök, hogy a zárka ajtaja körülbelül egy méter távolságra van tőlem, de az a rács, amelynek az előbb nekiütődtem, nem enged odajutnom. Így a legveszélyesebb rabhoz is bárki nyugodtan beléphet, a fogoly ketrecben van. Beszélhet vele, lelocsolhatja vízzel, ennivalót dobhat neki, vagy gúnyolhatja minden veszély nélkül. Viszont ütni csak akkor üthetnek meg, ha kinyitják a ketrec ajtaját. A kopogtatás időről időre megismétlődik: Ki lehet az? Mindenképpen megérdemli, hogy válaszoljak neki, mert sokat kockáztat, ha rajtakapják. Elindultam - majdnem betörtem a képem. Valami kemény és kerek tárgyra léptem. Megérintem, egy fakanál. Gyorsan megmarkolom és nekikészülök, hogy válaszoljak. A fülem a falra tapasztom, hallgatózom. Kop, kop, kop, kop, kop, kop, kop. - Válaszolok: kop, kop. Ez a két ütés azt jelzi a hívónak, indíthatsz, a vonalban vagyok. Kezdődik a kopogtatás: kop, kop, kop... az ábécé betűi gyorsan követik egymást... a b c d e f g h i j k l m n o p, stop. Megáll a p betűnél. Egyet koppantok: kop. Ezzel jelzem, hogy megjegyeztem a p-betűt, aztán jön egy i, egy l, aztán megint egy l, stb. "Pilla, hogy vagy?" - kérdezi. "Jól megruháztak téged, nekem meg eltört a karom." Julot telefonál. Nem törődünk vele, hogy rajtakaphatnak! Több mint két órán át telefonálunk. Szinte eszeveszetten cseréljük ki gondolatainkat. Elmondom, hogy nekem semmim sem törött el, hogy a fejem tele van ugyan dudorokkal, de nem sebesültem meg komolyan. Azt mondja, hogy ő látta, ahogyan egyik lábamnál fogva vonszoltak ide le, és minden lépcsőfokba bevertem a fejem. Julot nem vesztette el az eszméletét. Szerinte Tribouillard nagyon megégett, és hogy a bőr ráragadt az ingére, mélyek a sebei. Egy időre el van látva. Hirtelen három gyors, ismételt rövid kopogással jelzi, hogy gáz van. Leállok. Néhány pillanattal később nyílik az ajtó. Valaki bekiált: - Húzódj hátra, te piszok! Húzódj a cella végébe, és állj vigyázzban! (Nyilván az új felügyelő!) Batton a becsületes nevem. Amint látod, nevem megfelel a mesterségemnek. - Egy tengerészlámpával megvilágítja a zárkát, és meztelen testemet. - Nesze, öltözz fel. Most ne mozdulj onnan. Itt a víz, meg kenyér. Ne edd meg egyszerre, mert huszonnégy órán belül nem kapsz mást! Úgy kiabál, mint egy vadállat, de aztán az arca elé emeli a lámpást, és látom, hogy jóindulatúan mosolyog. Egyik ujját a szája elé teszi, jelezve, hogy nem ellenségem, s hogy csak a kint álló őr miatt nem beszélhet másként, majd ujjával mutogatja, mi mindent hozott. És valóban a kerek cipóban jó darab főtt húst találok, a hosszúnadrág zsebében pedig - micsoda kincs! - egy doboz cigarettát és egy tűzkövet kis taplóval. Ezek az ajándékok fölérnek itt egy millióval. Két inget adott egy helyett, meg egy bokáig érő gyapjúgatyát. Sosem felejtem el ezt a Battont. Meg akart jutalmazni, amiért elintéztem Tribouillard-t. Az incidens előtt ő csak segédfelügyelő volt. Egyszóval nekem köszönheti, hogy most felügyelővé lépett elő, és hálából mindent megtett, amit csak tehetett értem. Mivel egy sziú-indián türelme kell hozzá, hogy valaki rájöjjön, honnan hová mennek a telefonáló kopogások, és mivel az őrök nem fáradnak a megfejtésével, az egyetlen, aki ezt felderítheti, maga a felügyelő, vidáman közöltem hát Julot-val, hogy Batton felől nyugodtak lehetünk. Egész nap küldözgettük a táviratokat. Megtudtam, hogy közeleg az indulás ideje: már csak három vagy négy hónap, és indulunk a fegyenctelepre

17 Két nappal később két-két őr a zárkából az igazgatói irodába vezetett bennünket. A bejárattal szembeni pulpitus mögött három ember ül. Olyan az egész, mint valami bíróság. Az igazgató játssza az elnök szerepét, az igazgatóhelyettes és a főfelügyelő az ülnökökét. - Lám, lám, itt vannak a jómadarak! Van valami mondanivalójuk? Julot nagyon sápadt, szeme bedagadt, bizonyára láza van. Szörnyen szenvedhetett ez alatt a három nap alatt törött karjával. - Eltörött a karom - mondja halkan. - Persze, hisz maga akarta, hogy eltörjék. Máskor majd nem keresi a verekedést. Ha majd itt lesz az orvos, jelentkezhet nála. Remélhetőleg egy héten belül megérkezik. Ez a várakozás nagyon üdvös lesz, s talán a fájdalom is a javára szolgál majd. Remélem, nem gondolta, hogy külön a maga becses személye miatt orvost hivatok? Hát csak várja ki, amíg a börtön orvosa megérkezik. Ettől függetlenül továbbra is a sötétzárkában maradnak. Julot rám néz, s a szeméből ezt olvasom: "Ez a jól öltözött úriember milyen könnyedén dobálózik emberi életekkel!" Az igazgató felé fordulok, és kitartóan nézem. Azt hiszi, hogy mondani akarok valamit. - Mi az, nem tetszik tán a döntésem? Van valami panasza? - kérdi tőlem. - A világon semmi, igazgató úr - válaszolom. - Csak különös vágyat érzek, hogy leköpjem magát, csak azért nem teszem, mert nem akarom bepiszkítani a nyálam. Elvörösödött, és annyira meglepődött, hogy nem is értette meg azonnal, miről is van szó. De a főfelügyelő bezzeg megértette. Odakiáltott a felügyelőnek: - Vigyék el, és alaposan lássák el a baját! Egy óra múlva a földön csúszva fog bocsánatot kérni. Majd én megtanítom! A cipőmet fogja nyalni. Ne bánjanak vele kesztyűs kézzel! Két őr hátracsavarja a jobb karomat, másik kettő a balt. Elterülök a földön, két kezemet hátul felhúzzák egész a lapockámig. A bilinccsel együtt egy hüvelykszorítót is rám húznak, amely a bal mutatóujjamat és a jobb hüvelykujjamat egymáshoz lapítja, a főfelügyelő pedig a hajamnál fogva fölemel, mint valami állatot. Nem részletezem, hogy mit műveltek velem. Elég annyi, hogy hátracsavart kezem bilincsben volt tizenegy napon át. Az életemet csakis Battonnak köszönhetem. Mindennap bedobta a zárkámba az előírásos cipót, de mivel a kezemet nem használhattam, nem tudtam enni belőle. Még úgysem tudtam volna beleharapni, ha fejemet a rácshoz szorítom. Batton azonban, hogy életben maradjak, megfelelő mennyiségben harapásnyi kenyérdarabokat is bedobált a rácson. Lábammal kis rakást csináltam belőlük, aztán hasra feküdtem, s úgy ettem, mint a kutyák. Minden egyes darabot jól megrágtam, hogy egy morzsányi se vesszen el. A tizenkettedik napon, amikor levették rólam a bilincset, a vas már a nyers húsba vágott, helyenként a felpuffadt hús be is fedte a bilincset. A felügyelő megijedt, annál is inkább, mert a fájdalomtól elájultam. Magamhoz térítettek, s a betegszobába vezettek, ahol hyperoxiddal kitisztították a sebet. Az ápoló követelésére tetanuszoltást is kaptam. A két karom megmerevedett, és nem tudtam sem megmozdítani, sem kinyújtani. Jó félórán át dörzsölték kámforos olajjal, amíg újra le tudtam lógatni testem két oldalán. Aztán visszavittek a zárkába, a felügyelő meglátva a tizenegy cipót, így szólt: - Na, most valóságos lakomát csaphatsz! Furcsa, hogy nem is vagy olyan sovány, mint aki tizenegy napja koplal... - Sok vizet ittam, főnök. - Aha! Értem. Most aztán egyél jócskán, hogy egy kicsit felszedj magadra. - S ezzel elment. Szegény hülye! Amit mondott, csak azért mondta, mert meg volt győződve róla, hogy valóban nem ettem semmit tizenegy napja, s ha most telezabálom magam, belehalok a gyomorrontásba. No, arra aztán várhat. Estefelé Battontól dohányt és cigarettapapírt kaptam. Csak szívtam, szívtam, a füstöt pedig a kéménynyíláson át fújtam ki, fűtés úgysem volt. Legalább valami hasznát láttam ennek a nyílásnak

18 Később átkopogtam Julot-nak. Ő is azt hitte, hogy tizenegy napja nem ettem, s óvatosságra intett. Nem mertem neki megmondani az igazat, mert féltem, hogy valamelyik piszok útközben lehallgatja a táviratomat. A karja sínben van, jókedvű, és gratulál, hogy ilyen stramm fiú vagyok. Szerinte közeleg az indulás ideje. Az ápoló mondta neki, hogy az az oltóanyag, amellyel indulás előtt oltják be a fegyenceket, már megérkezett. Az oltóanyagot általában egy hónappal az indulás előtt szokták megkapni. Julot, nagyon meggondolatlanul, még azt is megkérdi, sikerült-e megőriznem a patronomat. Igen, sikerült, de nem is tudom leírni, mit kellett szenvednem, hogy megőrizzem egyetlen kincsemet. A végbélnyílásomon fájdalmas sebek keletkeztek. Három héttel később fölvezettek minket a sötétzárkából. Mi ütött beléjük? Lezuhanyozhatunk: szappan, isteni melegvíz. Szinte újjászülettem. Julot, mint egy kölyök nevetgélt, és Bolond Pierrot is ragyog az életörömtől. Mivel lent voltunk a sötétzárkában, fogalmunk sincs róla, hogy mi történt. A borbély nem hajlandó válaszolni rövid, suttogó kérdésemre: "Mi történik itt?" Egy ronda pofájú ismeretlen így szól hozzám: - Azt hiszem, hogy már nem kell visszamennünk a zárkába. Persze, félnek, hogy esetleg lejön ide egy ellenőr. Sebaj, egy a lényeg, hogy élünk. Valamennyiünket egy-egy rendes cellába vezetnek. Ebédre meleg levest kapok - negyvenhárom nap óta először. Egy fadarabkát találok benne. Ez van rajta: "Indulás egy hét múlva. Holnap oltás." Vajon ki küldhette? Sohasem tudtam meg. Bizonyára az egyik jóindulatú szigorított értesített bennünket. Tudta, ha közülünk csak egy is tud a dologról, rövidesen mindenki megtudja. Az üzenet valószínűleg merő véletlenségből került éppen hozzám. Gyorsan értesítettem Julot-t: "Add tovább!" Egész éjjel hallottam az ábécézést, de én, miután első üzenetemet leadtam, nem küldtem többet. Nagyon jólesett az ágy. Nem akartam több kellemetlenséget. És főleg semmi kedvem sem lett volna visszamenni a sötétzárkába. Ma különösen nem. Második füzet ÚTBAN A FEGYENCTELEP FELE SAINT-MARTIN-DE-RÉ Este Batton három bagót küld és egy kis levelet: "Pillangó, tudom, hogy jó szívvel fogsz emlékezni rám. Igaz ugyan, hogy felügyelő vagyok, de igyekszem a lehető legkevesebb bajt okozni az elítélteknek. Csak azért vállaltam el ezt a posztot, mert kilenc gyermekem van, és szeretnék kegyelmet kapni. De igyekszem, hogy közben minél kevesebb szenvedést okozzak másoknak. Isten veled, jó szerencsét. Indulás holnapután." Másnap harmincas csoportokba osztanak bennünket a fegyház folyosóján. Caenból érkezett ápolók oltanak be a trópusi betegségek ellen. Mindannyian három oltást és két liter tejet kapunk. Dega mellettem áll. Tűnődőnek látom. Nem tartjuk be a beszédtilalmat, tudjuk, hogy közvetlenül az oltás után úgysem vihetnek sötétzárkába. Nyugodtan csevegünk a cirklerek orra előtt, nem mernek ránk szólni a városi ápolók miatt. Végre megszólal Dega: - Lesz-e elég rabszállítójuk, hogy valamennyiünket egyszerre elvigyenek? - Azt hiszem, nem. - Saint-Martin-de-Ré messze van, s ha hatvanat visznek el közülünk naponta, tíz napig is eltart a szállítás, hiszen csak itt majdnem hatszázan vagyunk. - Az a lényeg, hogy megkapjuk az oltást. Ez annyit jelent, hogy rajta vagyunk a listán, és biztosan elvisznek a kényszerre. Fel a fejjel, Dega, új élet kezdődik. Bízzál

19 bennem, ahogy én bízok benned. Elégedettség csillog a szemében, kezét a karomra teszi, és elismétli: - Életre-halálra, Pilla! Az úton semmi említésre méltó sem történt, ha csak az nem, hogy fuldokoltunk a káposztás kocsi rekeszeibe zárva. Az őrök semmiféle könyörgésre sem eresztettek be friss levegőt, még az ajtót sem voltak hajlandók egy kicsit kinyitni. La Rochelle-be érve két társunkat holtan találták: megfulladtak. A rakparton bámészkodók raja vett körül bennünket, Saint-Martin-de-Ré ugyanis sziget, ahonnan hajón kelünk majd át a tengerszoroson, a bámészkodók látták, amint a két szegény ördög holttestét kiemelték a kocsiból. Mi nem érdekeltük őket. Mivel az őröknek a Citadellában át kellett adniuk bennünket, mindegy, hogy élve vagy holtan, velünk együtt a holttesteket is a hajóra vitték. Az átkelés nem tartott soká, de arra elég volt, hogy jó tengeri levegőt szippantsunk. - Télakszag van - mondom Degának. Mosolyog. Julot mellettünk áll. - Igen. Télakszag van - mondja ő is. - Én meg most oda megyek vissza, ahonnan öt évvel ezelőtt megszöktem. Abban a pillanatban tartóztattak le, mikor, én állat, ki akartam nyírni az orgazdámat, aki tíz éve föladott. Saint-Martinben tízes cellákba raknak majd bennünket, igyekezzünk egymás mellett maradni. Julot tévedett. Alighogy megérkeztünk, két másikkal együtt kihívták a sorból, s külön csoportba osztották. Mindhárman szökött fegyencek voltak, akiket Franciaországban fogtak el újra, s már másodszor vittek a fegyenctelepre. A tízszemélyes cellában megkezdődött a várakozás ideje. Szabad volt beszélgetni, dohányozni, jól elláttak élelemmel is. Ez az időszak csak a patron szempontjából volt veszélyes. Minden látható ok nélkül hirtelen hívattak, meztelenre vetkőztettek, és aprólékosan átkutattak. Először a testünket, fejünk búbjától a talpunkig, azután a ruháinkat. "Felöltözni!" S visszavittek a cellába. Még szemem előtt van a cella, az ebédlő s az udvar, ahol hosszú órákon át meneteltünk libasorban. Egy, kettő! Egy, kettő! Egy, kettő!... Százötvenen lépkedünk a csoportban. Hosszan kígyózik a sor, csattognak a facipők. Beszélgetni tilos. Aztán elhangzik a vezényszó: "Oszolj!" - mindannyian leülünk a földre, a társadalmi rétegeknek megfelelő csoportokba verődve. Az egyik csoport a jasszoké, itt nem számít a származás: vannak köztük korzikaiak, marseille-iek, toulouse-iak, bretonok, párizsiak stb. Van egy ardéche-i is - én magam. Örömmel állapítom meg, hogy Ardéche-ből mindössze ketten vagyunk a szállítmány ezerkilencszáz emberéből: egy mezőőr, aki megölte a feleségét, és én. Következésképpen az ardéche-iek rendes emberek. A többi csoport találomra alakul, hiszen rengeteg embert visznek a fegyenctelepre - sokkal többet, mint ahány onnan valaha is visszatér... A várakozásnak ezeket a napjait megfigyelő napoknak nevezik, s ez igaz is: alaposan megfigyelnek bennünket. Egyik nap épp a napon üldögélek, amikor egy ember odalép hozzám. Szemüveget visel, kicsi, sovány. Megpróbálom megállapítani, hogy melyik csoportba tartozhat, de ebben az "egyenruhában" ez nagyon nehéz. - Te vagy a Pillangó? - Erős korzikai tájszólással beszél. - Én vagyok. Mit akarsz tőlem? - Gyere a vécébe - mondja. S ezzel elmegy. - Ez egy korzikai pitiáner - mondja Dega. - Valószínűleg hegyi zsivány. Mit akarhat tőled? - Majd mindjárt megtudom. Elindulok az udvar közepén álló budi felé, s mikor odaérek, úgy teszek, mintha vizelnék. A korzikai mellettem áll, ugyanabban a pozícióban. Nem néz rám, csak beszélni kezd: - Pascal Matra sógora vagyok. Azt mondta nekem a beszélőn, hogy ha szükségem van valamire, forduljak hozzád. - Igen, Pascal a barátom. Mit akarsz? - Nem bírom tovább hordani a patront: vérhasom van. Senkiben sem bízom, félek,

20 hogy ellopják tőlem, vagy a smasszerek megtalálják. Könyörgök, Pillangó, hordd helyettem néhány napig. - Megmutatja a patront, sokkal nagyobb, mint az enyém. Félek, hogy csapdát állít, s így akarja megtudni, van-e patronom: ha ugyanis azt válaszolom, nem biztos, hogy tudok-e majd kettőt hordani, megtudja, hogy nekem is van egy. Ezért hűvösen csak ennyit kérdezek: - Mennyi van benne? - Huszonötezer frank. Ezután szó nélkül fogom a patront - nagyon tiszta volt - és a szeme láttára helyezem a végbélnyílásomba, közben az jár a fejemben, vajon hordhat-e egy ember kettőt? Még nem tudom. Fölegyenesedem, fölhúzom a nadrágomat... minden rendben, nem érzem, hogy zavarna. - Ignace Galganinak hívnak - mondja mielőtt elmegy. - Köszönöm Pillangó. Visszamegyek Degához, s elmesélem az esetet. - Nem túl nehéz? - Nem. - Akkor hát ne beszéljünk róla többet. Igyekszünk olyanok közelébe férkőzni, akik már próbálkoztak télakkal: Julot-val, ha lehet, vagy Guittouval. Értesülésekre szomjazunk: mi van ott, hogy fognak bánni velünk, hogyan lehet megkártyázni, hogy két haver együtt maradhasson stb. A véletlen egy érdekes pasassal hozott össze bennünket. Egész különleges eset. Az illető korzikai, a fegyenctelepen született. Az apja ott volt felügyelő, s az Üdvösség Szigeteken élt az anyjával. Ő maga a Királyszigeten született, a három sziget egyikén - a másik kettő: a Szent József és az Ördögsziget - és milyen a sors! nem mint a felügyelő fia, hanem mint fegyenc tér most ide vissza. Tizenkét évi kényszermunkát kapott egy betöréses lopásért. Tizenkilenc éves, nyílt arcú, fénylő szemű, csinos gyerek. Degával azonnal láttuk, hogy egy véletlen baleset áldozata. Az alvilágban nemigen járatos, de az értesülések, amelyekkel szolgálhat, nagyon hasznosak lehetnek még a számunkra. Mesél a Szigetekről, ahol tizennégy évet töltött. Elmondja például, hogy a dajkája a telepen egy fegyenc volt, híres apacs, aki késpárbajba keveredett a Montmartre-on az Aranysisakos szép szeméért. Hasznos tanácsokkal látott el bennünket: télakolni csak a kontinensről, szárazföldről lehet, az Üdvösség Szigetekről lehetetlen, és csakis akkor, ha nem sorolnak a "társadalomra veszélyes" kategóriába, mert azt, akit veszélyesnek nyilvánítanak, közvetlenül a saint-laurent-du-maroni kikötőbe való érkezés után - ideiglenesen vagy életfogytiglan, minősítése szerint - a Szigetekre internálják. Általában a fegyenceknek körülbelül öt százalékát viszik a Szigetekre. A többiek a kontinensen maradnak. A Szigetek éghajlata egészséges, de a kontinensé, ahogy Dega is mesélte, förtelmes, a sokfajta betegség lassanként kiszívja a fegyencek erejét, S nemcsak a természetes halál leselkedik rájuk, sokan erőszak áldozatául is esnek, stb. Degával abban reménykedünk, hogy nem visznek a Szigetekre. De gombócot érzek a torkomban: és ha "veszélyesnek" nyilvánítanak? Életfogytos vagyok, aztán ez az eset Tribouillard-ral, meg a másik az igazgatóval! Bizony, jól benne vagyok a pácban! Egyik nap híre megy, hogy semmiképp sem szabad a betegszobára menni, mert aki beteg vagy gyenge az utazáshoz, azt megmérgezik. Valószínűleg kacsa az egész. Egy párizsi fej, bizonyos Francis la Passe szerint az. Valóban volt egy mérgezés, de a bátyja, aki a betegszobán dolgozik, elmagyarázta neki, hogy történt az eset. Az a mandró öngyilkos lett. Azt mondják, valaha nagy mackós volt, a háború idején a francia Titkos Szolgálat megbízottjaként kirámolta Genfben vagy Lausanne-ban a német követséget. Nagyon fontos dokumentumokat szerzett és adott át a francia ügynököknek. Hogy ezt végrehajthassa, a hekusok elengedték neki ötéves börtönbüntetését óta csendesen élt, évente csupán egy-kétszer "dolgozott". Valahányszor elkapták, megzsarolta a Deuxiéme Bureau-t, s ez mindig közbelépett az érdekében, most az egyszer azonban nem ment a dolog. Húsz évet kapott, s velünk együtt indult útnak. Hogy elbliccelje a további utat, betegnek tettette magát, és a betegszobára került. Az ügynek