Almira M. (C) Minden jog fenntartva.

Átírás

1 1 Almira M. (C) Minden jog fenntartva.

2 2 Roche Deborah 2. Reflektorfényben az állatorvos 1. fejezet Te tudod, mit vegyek neki? kérdezte Anna, és szórakozottan lógázta a lábát a karámfán. Juli megvonta a vállát, majd ő is felcsusszant a kerítésre. Fogalmam sincs. Mit gondolsz, minek örülne a legjobban? Nem tudom, éppen azért kérdezlek meg téged! vágott vissza barátnője. A beszélgetés egy szép nyári délutánon zajlott, Attila születésnapja előtt két héttel. A nap tűzött, az ég tisztán, kéken csillogott, és semmi jele nem volt annak, hogy ez megváltozik. A legelőn néhány ló poroszkált, vagy csak éppen elnyúlva feküdt a tikkasztó napsütésben. Anna férjét, Attilát várta vissza, aki néhány haladó tanítványával lovastúrát csapott azon az emlékezetes ösvényen, ahol már jó néhány éve vallott szerelmet Annának. Nem említett valamit, amiből rájöhetnél, mit is szeretne? kérdezte Juli. Hiszen ismered! Egy árva szót nem szól a maga érdekében, hanem csendben várja, hátha valami csoda folytán megtörténik, amit szeretne. Sohasem panaszkodik, sohasem kér semmit. Az egyetlen rossz szó, amit eddigi együttlétünk során kiejtett a száján, az volt, hogy sótlan, és azt is a levesre értette. Juli a fejét csóválta. Akkor tanácstalan vagyok tárta szét két karját. Nincs ötletem. Nézd, azok ott nem ők? A kapuban néhány lovas tűnt fel, vidám beszélgetésük és a paták dobogása szétoszlatta a lovarda nyugalmas csendjét. A legutolsó ember egy nagy, krémszínű, kissé pöttyös lovon lovagolt. Nézd, ott van mondta Anna izgatottan és egy kicsit büszkén. Még mindig gyönyörű a járása, pedig nem egy mai csirke már. Ezt most Debbie re, vagy Attilára értetted? kérdezte Juli. Nem is tudom. A lovaglás terén mindkettőre. Szó szerint pedig csak Debbie re. Olyan matuzsálem már, vagy huszon... Nem is tudom, mennyi idős. Igazság szerint féltem. Öreg, és a lovak ritkán érik meg a harmincat. Így igaz ismerte el Juli kelletlenül. De fel a fejjel, hiszen még lovagol. Nézd csak! Anna kicsit felvidámodva nézett rá a hátul baktató oktatóra, aki éppen akkor sétált be a kapun az idősödő Debbie hátán. Attila leugrott a nyeregből, gyengéden megsimogatta Anna veterán lovának az orrát, aztán lovasaihoz fordult. Közben futó pillantást vetett Annára. Anna már annyira ismerte férje minden gondolatát, hogy szavak nélkül is megértette, mit vár el tőle a fiatal lovasoktató. Leugrott a karámkerítésről, odalépett Attilához, és elvette tőle Debbie t, amíg férje a tanítványainak magyarázott. Jól van, lovacskám paskolta meg szeretett kancáját, majd nekiállt kioldani minden kioldandó szíjat. Anna, légy szíves, vidd be Debbie t a rekeszébe, jó? Nagyon jól dolgozott kint. Attila elmosolyodott, majd körbenézett, kinek kell segíteni a lenyergelésnél. Anna bevitte a lovat a bokszba, befejezte a lenyergelést, majd néhány szem répát dobott az etetőbe. Aztán visszament Attiláékhoz. Van ma még dolgod? kérdezte. Ne is mondd sóhajtott a férje. Rengeteg. Neked? Nekem már csak egy órám van mondta Anna, és a karórájára nézett. Szerencsére, tette hozzá magában. De azért megkérdezte:

3 3 Ne vegyem át mégis az utolsó két lovasórádat? Hát, nem is tudom felelte Attila kicsit habozva. Ha éppen nincs jobb dolgod, akkor átveheted, de miattam nem mondhatsz le semmilyen más programot. Anna nagyot sóhajtott. Megbeszéltük mondta. Este találkozunk. Mennem kell azzal már ott sem volt. A lovascsoport valóban megérkezett, úgyhogy Annának attól kezdve egy perc nyugta nem volt. Szaladgált ide oda, segített nyergelni, papírokat rendezett, óradíjból adott vissza... egyszóval azt sem tudta, hol áll a feje, amikor végre leülhetett egy kicsit pihenni egy óra múlva. Ekkor látta meg, hogy Attila a hátsó karámban oktat továbbra is, és Anna azt is érezte, hogy most ott van rá szükség. A jó ég tudja, mi vezérelte, talán a kötelességtudat, mindenesetre odaballagott férjéhez. Szia! köszönt nevetve. Szia! De régen találkoztunk! nevetett Attila is. Segíteni jöttél? Igen mondta Anna. Csak mondd, mit csináljak, végül is te vagy az oktató. Megtennéd, hogy átveszed a csoportot? kérdezte Attila fájdalmas arccal. Tudom, hogy nehéz napod volt, de valamit szeretnék megnézni a könyvtárban és... Mit szeretnél megnézni? Anna kapva kapott az alkalmon, hogy kihúzza Attilából a kívánságát. Csak egy könyvet. Nem túl lényeges hárította el Attila a kérdést. Mindegy. Szóval megteszed? Persze mondta Anna. Csak egy perc, és jövök. Azzal kiszaladt a klubházba. Majdnem összeütközött Julival. Juj! sikkantott a lány. Anna! Annának hirtelen eszébe jutott valami, egy őrült ötlet, amit nem volt idő mérlegelni. Igen mondta hadarva. Figyelj Juli... tedd meg nekem azt a szívességet, hogy most Attila után mész, és megnézed, milyen könyvet szeretne megvenni! Kérlek, ez most nagyon fontos! Mindegy, hogy csinálod... nekem csak egy szerzőt és egy címet mondj! Azzal a választ meg sem várva faképnél hagyta a megdöbbent Julit, és visszafutott a karámhoz. 2. fejezet Juli törte a fejét; nem tudta, mihez kezdjen. Ugyan hűségesen elcaplatott Attila után a könyvtárig, de azt még mindig nem tudta, hogyan derítse ki, miért jár oda Anna férje. És ha nem is akarja megvenni? dohogott magában. Csak Annának támadhat ilyen ötlete! Mindenesetre bement Attila után az épületbe. A belső ajtó előtt nagy levegőt vett, majd lenyomta a kilincset. Szinte azonnal megpillantotta Attilát az egyik asztal mögött ülve. Anna férje elmélyülten tanulmányozott egy vaskos kötetet, de Juli nem tudta olyan távolról kivenni, melyiket. Sokáig babrált a fogasnál, ahová (jobb híján) a kardigánját akasztotta fel. Addig is azon töprengett, mihez kezdjen most. Végül úgy döntött, megszólítja a férfit. Leemelt egy könyvet a polcról, meg se nézte a címét, és lehuppant Attilával szemben az asztalhoz. Szia köszönt Attila szórakozottan. Szia mondta Juli. Hát te? Én... én, hát, itt vagyok... dadogta Attila. Miért? Csak azért, mert nem gondoltam volna rólad, hogy könyvtárba jársz felelte Juli. Mit olvasol? Ezt itt mondta Attila. A ló anatómiája. És te? Juli ránézett a könyvre, majd elvörösödött.

4 4 Én... ezt itt... de nem igazán érdekel dadogta. Add csak ide! Attila kivette Juli kezéből a könyvet. Amit a lovassportról tudni kell. Juli, szerintem te ezt jobban tudod, mint a szerző! Minek olvasol ilyesmit? Juli elvörösödött. Az a helyzet, hogy nem igazán értem a díjugró versenyek szabályait, és remélem, hogy így majd sikerül füllentette gyorsan. Tudtad, hogy Laci idejön? váltott témát. A ló szőrének színe attól függ, hogy bőre mennyi pigmentet, vagyis természetes festék... Hm? Megvan neked ez a könyv? váltott témát Juli, meg sem várva az előző kérdésre a választ. Mit gondolsz, miért a könyvtárban olvasom? kérdezett vissza Attila ingerülten. De szeretnéd megvenni, nem? Mármint úgy értem... Attila sóhajtott, és becsukta a könyvet. Keze ottmaradt annál az oldalnál, amelyiket olvasta. Igen, nagyon szeretném mondta. Elégedett vagy? Nem is tudtam, hogy érdekel a lovak anatómiája folytatta Juli a társalgást. Most már tudod. Igen, mondhatni felelte Juli zavartan. Szóval miért nem veszed meg, ha egyszer annyira érdekel? Egyrészt, mert nincs rá pénzem. Másrészt pedig, mert fölösleges megvennem, ha itt van belőle kétszáz példány ingyen. Igazán, Attila, szerintem megkérhetnéd Annát, hogy vegye meg. Nem kérem meg felelte Attila a maga határozott stílusában. Miért? Juli! Ne haragudj. Tapintatlan vagyok, tudom. Azzal Juli gyorsan elköszönt és elszaladt, Attila pedig megcsóválta a fejét, és visszamerült olvasmányaiba. A lány alig várta, hogy visszaérjen a lovardába. Anna éppen akkor köszönt el az utolsó lovastól. Szia! lihegett Juli. Na, sikerült? nézett rá Anna. Igen, igen legyintett a lány. A ló anatómiája. Jó drága könyv, és nagyon tetszik neki. Anna sóhajtott. Rendben, megveszem mondta. Köszönöm! Jaj, már ennyi az idő! Akkor most mennem kell. Még egyszer köszönöm! Nincs mit mondta Juli, és elment a dolgára. Anna és Attila legközelebb csak este találkoztak. Mindketten olyan fáradtan ültek le a kanapéra, hogy úgy érezték, moccanni sem bírnak. Egy darabig csak csendben ültek egymás mellett a kényelmes huzaton. Végül Attila szólalt meg: Tudod, kivel futottam össze a könyvtárban? Csak nem Julival? szólta el magát Anna. De, pontosan vele vonta össze a szemöldökét Attila. Honnét tudod? Már mondta, hogy találkoztatok. Gondolom, lyukat beszélt a hasadba. Igen, eléggé idegesítő volt. Tudod, találtam egy nagyon érdekes könyvet, és éppen belejöttem volna az olvasásba, amikor betoppant. Soha rosszabbkor! Elkezdett kérdezgetni, hogy mi az, miért azt olvasom, megvan e már, és így tovább, a végtelenségig. Anna nem tudta magát tovább türtőztetni. Először hangtalanul, aztán egyre hangosabban tört ki belőle a kacagás. Attila először csak a fejét csóválta, majd vele együtt ő is nevetni kezdett. Hát, ilyen volt az én napom mondta Attila. És a tiéd? Anna sóhajtott. Fárasztó mondta aztán. Nem volt semmi különös.

5 5 Attila bólintott. Még mindig nem tudod, mit vegyek neked ajándékba? kérdezte Anna egy kis szünet után. Nem kell nekem semmi mondta Attila fáradtan. Hagyd el. Anna megcsóválta a fejét. Olyan nincs, hogy nem kell semmi. Pedig így van mondta Attila. A könyveimet a könyvtárban is meg tudom nézni, csokit ugyan minek kérjek, a virághoz meg nincs gusztusom. Könyvekről beszélsz? lovagolt Anna tovább a témán. Igen, van egy könyv, ami nagyon tetszik vallotta be Attila. De ha egyszer a könyvtárban kétszáz példány van belőle, akkor minek vegyem meg? Anna a vállát vonogatta. Hát jó, ahogy te gondolod és aznap már nem is említette a témát. Azonban még aznap este, az ágyban eltökélte, hogy másnap elmegy, és megveszi a könyvet, amire Attila annyira vágyik. 3. fejezet Isten éltessen! koccantak össze a poharak két héttel később, Attila születésnapjának estéjén. Az ünnepség nem volt nagy, csak az ünnepelt és családja volt jelen, úgymint Anna, Anna szülei és Attila szülei. A hangulat felpezsdült, még Attila is élénken részt vett a társalgásban, ami egyébként rá volt a legkevésbé jellemző. Aztán elérkezett az ajándékok átadásának ideje. Anna vérvörösen állt fel, egy cseppet még izgult is, és egy árva szó nélkül Attila kezébe nyomta a szalaggal átkötött könyvet. Hát... Isten éltessen még egyszer, és... jaj! Attila nem hagyta, hogy befejezze. Olyan hevesen borult Anna nyakába, hogy majdnem ledöntötte a lábáról szegényt. De az biztos, hogy én ezt a Julit még egyszer... morogta az orra alatt, aztán elengedte Annát, és újra ránézett a könyvre, mintha attól félne, hogy elrepül. Tetszik? kérdezte Anna félve. Mondtam, hogy ne vedd meg dörmögte Attila a maga zárkózott modorában. Most már nem vihetem vissza mondta Anna. Kénytelen vagy elfogadni. Nem is tudom, mit mondjak mormolta Attila. Nagyon meg vagyok hatva. Nem tudok semmit sem mondani. Egyáltalán mit kell ilyenkor? Ha tetszik, akkor megteszi egy köszönöm javasolta Anna. Igazad van mondta Attila. Hát... köszönöm szépen. Az ünnepség hamarosan befejeződött. A büszke szülők egymás után köszöntek el. Csend volt, béke, csak a halk tücsökciripelés törte meg a csendet. Attila bevonult a szobába új szerzeményével, és azon nyomban olvasni kezdett. Anna nem zavarta. Inkább kiballagott a konyhába, és nekiállt mosogatni. Attilát attól a naptól kezdve el nem lehetett szakítani a könyvtől. Minden egyes szabad percében leült akár a klubszobában, akár otthon, és olvasott, jegyzetelt, memorizált, egyszóval: tanult. A lovardában nem bánták, amíg pontosan végezte a többi feladatát, Anna sem volt kétségbeesve, Juli pedig egyenesen büszke volt magára, hogy ilyen ügyesen megoldotta a rábízott feladatot. Egy nap azonban történt valami. És az a valami pont akkor történt, amikor az állatorvos

6 6 szabadságot vett ki, és egész nap nem lehetett elérni. Hogy mi történt volna, ha az állatorvos elérhető lett volna, sohasem derül már ki. Még az is lehet, hogy az egész történet másképpen fejeződött volna be. Egy a lényeg; Attila éppen valami kimondhatatlan nevű lócsontnak a rajzát tanulmányozta, amikor észrevette, hogy az éppen látogatóban ott tartózkodó Laci legújabb, Bécsben szerzett lovával (Canadian Boyt már ezer éve eladta valakinek) cross country edzést tart. A sötét pej kanca villámnál is sebesebben ugrotta át az elébe kerülő farönköket és hordókat, amikor hirtelen megbotlott az egyik vastag akadály előtt, elvétette az ugrást, és lovasával együtt a homokban kötött ki. Attilának egy pillanatra megállt a szívverése, de aztán látta, hogy Laci feláll, leporolja magát, és visszamegy a lóhoz. Megkönnyebbülten felsóhajtott, és visszafordult a jegyzeteihez, de amikor újból felnézett, látta, hogy a ló még mindig a téglafal mellett hever, Laci pedig hevesen gesztikulálva magyaráz valamit az odasiető Péternek. Attila is lecsapott könyvet füzetet, és szaladt segíteni. Mi történt? kérdezte izgatottan. Laci ránézett, majd szó nélkül visszafordult a lóhoz. A választ Péter adta meg: Elestek az akadályban, és a ló lábával valami történt. Roche Debbie morogta Attila. Laci dühösen rámeredt. Attila azonban nem törődött többet vele. Hívtatok állatorvost? fordult vissza Péterhez. Nem veszi fel a telefont rázta a fejét a lovarda vezetője. Attila alaposan megnézte magának a ló lábát, és kitapogatta a ficam helyét. A ló élesen felnyerített fájdalmában. Közben hátrarázta a fejét, és Attila meglátta a ló fekete sörényében megbúvó különleges, fehér tincset. Mit csinálsz?! ugrott fel Laci dühösen. Csönd legyen! csattant fel Attila, a vártnál is élesebben. Nem volt elég Debbie? A sajátodat is tönkre akarod tenni? Inkább hozz egy vizes rongyot! Minek az neked? Csak nem akarod felmosni a lovamat? Csak hozzad és ne jártasd annyit a szádat, jó? Attila már majdnem nekiugrott régi ellenfele torkának, amikor Péter határozottan megfogta a vállát. Attila nagyon hamar fel tudott fortyanni, ha valaki túlfeszítette a húrt, ugyan egyébiránt mindig hidegvérűen viselkedett. A szigorú érintésre azonban észbe kapott, és visszatérdelt a ló mellé. Laci is elment nagy kelletlenül vizes ruháért. Attila pedig a lóra összpontosította minden figyelmét. Fejében izmok, csontok és ízületek kergették egymást. Maga is meglepődött, hogy most, amikor a váratlan helyzet az elméletből a gyakorlatba rángatta, milyen higgadtan viselkedik. A sérült végtagot belebugyolálta a hideg vizes rongyba, majd egy határozott mozdulattal helyrerántotta a kanca lábát. A ló újra felnyerített, de mire Laci odaugrott, már megnyugodott. Kicsit bizonytalanul ugyan, de felállt, és a másik három lábára nehezedve odabicegett gazdájához. Ezt hogy csináltad? kérdezte Péter elismerően. Magam sem tudom mondta Attila, és hirtelen elszédült. Csak úgy jött... Mindegy, azért az állatorvosnak még mindenképpen mutasd meg, jó? Ez még amatőr munka, de remélem, kitart holnapig. Tehát lemondhatok a mai edzésről mondta Laci. Remek. Attila szó nélkül visszament a klubszobába, és leült tanulni. De valahogy mindig elkalandoztak a gondolatai, maga sem tudta, hová. A diadal és a büszkeség öntötte el egész bensőjét. Ekkor fogamzódott meg benne a gondolat, hogy...

7 7 4. fejezet Másnap Attila első dolga az volt, hogy a lovasiskolában megkérdezze Pétert, mikor jön ki az állatorvos. Már felhívtam mondta Péter. Azt mondta, hogy egy jó félóra múlva ideér. Attila felsóhajtott, és leült az egyik székre. Szeretném megvárni. Jó lenne tudnom, mit csináltam jól vagy éppen rosszul. Persze, persze vetette oda Péter szórakozottan. Várd csak meg. Attila szórakozottan bólintott, és belebámult a csendes, tiszta égbe. Gyerekkora óta szerette nézni a bárányfelhőket, ahogy békésen úsztak a végtelen égen. A megszokott csend és nyugalom övezte a lovarda területét. Az élénk reggeli szellő pajkosan csipkedte a fák zöld leveleit, a madarak daloltak, a legyek zümmögtek, az égen úsztak a bárányfelhők. Csak néhány ló kergetőzött körbe körbe a legelőn teljes gőzzel, egyébként minden csendes volt, békés, álmosító. Ebbe a nyugalomba érkezett meg az állatorvos is. Ismerős hangjára Attila felpattant, és elébe sietett, hogy üdvözölhesse. Jó napot köszönt az érkezett. Itt van az a bizonyos ló? Igen, itt. Jöjjön be felelte Attila, és elindult, hogy megmutassa Laci legújabb csodalovának rekeszét. Az orvos letérdelt, hogy jobban lássa a ficam helyét. Egész jól helyre lett rakva mormolta maga elé. Talán még egy kis elismerés is csendült a hangjában. Tessék? kérdezte Attila, aki még mindig ott állt az orvos háta mögött. Ki tette helyre? Én mondta Attila. Ügyes munka. Köszönöm mormolta Attila. Nem volt túl bonyolult. Maga állatorvos? Nem. De sokat tanult a lovakról. Igen, valamennyit. Mennyi az a valamennyi? Csak egy kötetnyi anatómia vallotta be Attila szégyenlősen. Az állatorvos elismerően füttyentett. Hogyhogy nem képezteti magát szakembernek? Évek óta itt élek felelte Attila. Itt pedig tudtommal nincsen olyan hely, ahol állatorvosi képzést kaphatnék, tehát... A másik bólintott. Pedig nagyon szeretném kitanulni ezt a szakmát... Nem, sajnos itt tényleg nincs a közelben erre lehetőség. Hacsak... Igen? Tényleg állatorvos szeretne lenni? Igen felelte Attila. Arra gondoltam, hogy ha... tényleg tanulni szeretne, akkor esetleg eljárhatna hozzám, és megnézhetné, hogy milyen egyáltalán állatorvosnak lenni. Jobb ötletem egyelőre nincs. Meggondolom felelte Attila, habár nyilvánvaló volt, mit fog válaszolni. Így esett, hogy Attila délelőtti műszakra váltott. Hajlandó volt szünet nélkül órákat dolgozni a

8 8 lovardában, anélkül, hogy egy percre megállt volna. Délután kettő körül pedig bekopogott az állatorvosi rendelő ajtaján, és este fél hatig asszisztensként dolgozott. Eközben maga sem vette észre, mennyit tanult. Megtanulta a sebeket szakértő szemmel vizsgálni és ellátni, kificamodott végtagokat helyreállítani, betegségeket és ellenszereiket tanulmányozta, és hamarosan odáig vitte, hogy az állatorvos néhány apróbb dolog elvégzését már rá merte bízni. Attila két hónap után aktív szókincse részévé avatott olyan kifejezéseket is, amelyekről sem Anna, sem más nem hallott egészen eddig. Attila ugyanis jelentős érdeklődést mutatott a téma iránt, és olyan természetes hangon beszélt pigmentről és musculusokról, mintha csak a vasárnapi ebédről lenne szó. Anna, szegény, aki ezeknek a kiselőadásoknak leggyakoribb áldozatává vált, igen gyakran nem tudta követni férje gondolatmeneteit, de örült Attila szerencséjének. Attila sokat, és lelkesen magyarázott új hobbijáról, munkáltatója pedig tökéletesen meg volt vele elégedve. Így aztán egy jó darabig mindenki elégedett volt. Egészen karácsonyig. Attila ugyanis karácsonyra óriási csomagot kapott az állatorvostól. Fogalma sem volt róla, mi lehet benne, mindenesetre alig bírták el ketten Annával. Aztán, amikor a családi hagyomány szerint a fa alatt kibontották, akkor... Attila megszívta az orrát, ami nála a meghatottság első jele volt. A csomagban húsz darab használt tankönyv feküdt, az állatorvos felesleges példányai a korábbi évekből, amiket nem volt szíve kidobni. Attila viszont annál inkább örült ezeknek a könyveknek, hiszen ez az előtte megnyíló legnagyobb lehetőségeket mutatta meg neki fejezet Attila már hat teljes hónapja dolgozott az állatorvos útmutatása alatt. Már az estéit is a rendelőben töltötte egy egy könyvet tanulmányozva. Kérdezett, jegyzetelt, memorizált mindent, amit tudni akart. Egyik ilyen estén beismerte, hogy szeretne valóban tanulni, egy igazi egyetemen, hogy ő is képzett állatorvos lehessen. Hol? kérdezte új főnöke. A közelben nem ismerek jó egyetemet. Maga hol tanult? Én? A fővárosban, Budapesten. Az messze van innét mondta Attila. Nincsen éppen közel. Biztosan nem ismer senkit sem, aki tudna nekem segíteni? Az állatorvos a fejét rázta. Sajnos nem. Akit ismerek, az mind máshol tanult, nem a környéken. Esély sincsen arra, hogy képezhessem magamat? Az van, de ahhoz nagy bátorságra és kitartásra van szüksége. És persze hosszú hosszú időre. Attila szája megrándult. Nem, nem utazhatok el csak úgy mondta. Családom van és biztos állásom is... itt. Túl nagy a kockázata egy világrengető utazásnak. Más megoldást viszont én sem tudok... Attila bólintott, majd elköszönt, mint már annyiszor, és hazament. Búskomor arca láttán Anna először megijedt, de kérdő pillantására férje csak rázta a fejét. Mi történt? kérdezte Anna gépiesen. Semmi érdekes felelte Attila kedvetlenül. Igazán nem, csak fáradt vagyok. Majd elmúlik.

9 9 Anna tudta, hogy hiába kérdezősködne. Úgy döntött, másnapra hagyja a témát. Talán tényleg csak fáradtság az egész. De nem az volt. Attila másnap ugyanolyan tépelődve kelt fel, és a lovasóráin sem figyelt oda, pedig Annával együtt tanítottak. Attila, mi van veled? rázta meg Anna férje vállát. Meddig álljanak még a lovak? Teljesen kimennek a gyakorlatból, és a vágtánál elszakadnak az inaik! Te vagy az állatorvos, te tudod a legjobban...! Valamit tisztázzunk, jó? Én nem vagyok állatorvos, mert nincs róla papírom! A lovak meg menjenek tovább, hiszen mondtam már! Egy szóval sem... kezdte Anna, de úgy döntött, inkább nem fejezi be. Aha, szóval a papír hiányzik neki gondolta, majd utasítást adott a lovasoknak a továbbmenetelre. Aznap délután Attila a szokottnál is fáradtabban és levertebben érkezett haza. Ne haragudj mondta már az ajtóban. Kicsit rossz napom volt. Mi baj van? kérdezte Anna válasz helyett. Csak úgy nem szokott az ember egész nap... Ne haragudj ismételte Attila. Nem haragszom mondta Anna. Akkor jó. Attila bevonult a fürdőszobába, és bezárta az ajtót. Anna nagyot sóhajtott. Úgy tűnik, nem leszek okosabb gondolta, és megpróbált belenyugodni abba, hogy még mindig nem ismerte ki férje észjárását. Nem is faggatózott többet, amitől Attila szemmel láthatóan megkönnyebbült. Jut eszembe mondta Anna, miközben a szennyest pakolta a mosógépbe, Péter telefonált, amikor még nem voltál itthon. Nusival történt valami, és szeretné, ha megnéznéd. Az állatorvost megint nem lehet elérni. Ki az a Nusi? kérdezte Attila elgyötörten. Péter házi kedvence. Tényleg nagyon aranyos. Pár hónapja született meg. Még fényképet is hozott róla... Egy kis border collie kutyus. Jó, visszahívom mondta Attila kedvetlenül. Anna nem bírta tovább. Mondd meg, mi baj van veled? Valami rosszat tettem? Megbántottalak? Vagy beteg vagy? Nem lehet hozzád szólni, elrejtőzöl, a válladat vonogatod... Attila még egyet sóhajtott, és ránézett Annára, de olyan szomorúan, hogy feleségének torkán akadt a következő két szó. Ne haragudj mondta Attila. Nem akartalak megbántani. Nem bántottál meg, csak aggódom mormolta Anna. Még soha nem láttalak ennyire lelombozódva. Nem is fogsz jelentette ki Attila, és még egyet sóhajtott. Anna ránézett. Talán most megmondja. De nem történt semmi. Aztán egyszer, egy napsütéses vasárnapon, az ebédlőasztalnál ülve fejezet Mit akarsz csinálni? Anna letette a kést és a villát. Egy ilyen bejelentés után képtelen volt ránézni a csirkesültre. Attila farkasszemet nézett vele. El szeretnék költözni a városba ismételte dacosan.

10 10 Most? Amikor lehet. És... itt hagynál mindent? Itt mondta Attila. Engem is? vonta fel Anna a szemöldökét. Nem, dehogyis rázta a fejét férje. Téged soha. De én nem szeretnék innét elmenni. Már éltem városban, és tudom, hogy milyen. Képtelen volnék visszamenni oda! Nos, hát... Szeretnéd itt hagyni a csendet, a nyugalmat, a lovainkat, a családjaikat... és bocsáss meg, hogy ezt mondom, de itt tudnád hagyni a biztos állást és a biztos lakhelyet? Neked is, nekem is kicsúszna a lábunk alól a talaj egy ilyen lépéssel! Attila lehajtotta a fejét. Persze, de... tanulni szeretnék. Hát tanuljál. De itt nem lehet... És ott, a zajban szerinted jobb? Most viccen kívül, Anna, tényleg. Ez nekem fontos. Tudom mondta Anna, és ő is sóhajtott. De hát ez hiányzott most a legkevésbé tette hozzá magában. Most haragszol? kérdezte Attila. Igen, szörnyen mondta Anna nevetve. Mégis, mit gondolsz rólam? Attila elhallgatott. Azért megérthetnéd, hogy tanulni szeretnék mondta végül. Én mindent megértek felelte Anna. Attila sóhajtott. És még ne mondd azt, hogy szó sem lehet róla, rendben? Rendben ígérte Anna, és ő is sóhajtott. De azt nem ígérhetem meg, hogy mindenképpen nyélbe ütjük a dolgot. Értem felelte Attila. Onnantól kezdve annak a minimális hangulatnak is lőttek, ami még egyébként jelen volt az asztalnál. Sem Anna, sem Attila nem érzett különösebb kedvet a beszélgetéshez, de csendben ülni az asztalnál és nem nézni a másikra is nagyon kínos volt. Így aztán mind a ketten feszülten hallgattak, és igyekeztek az evéssel. A közöttük lévő feszült csendet végül Anna törte meg, amikor már nagyon elege lett belőle. És mondd csak, mi volt a helyzet Nusival? kérdezte. Még nem is mondtad. Ja, az csak egy kis semmiség volt mesélte Attila, örülve annak, hogy különösebb baj nélkül túljutott tervének bejelentésén. Egészen nevetséges eset, mondhatni. Egy csirkecsont vége beleszorult a fogai közé, és vágta a száját. Csak ki kellett húzni egy szemöldökcsipesszel. Hát, nem is tudom... Komolyan ezt akarod csinálni? Mit? Csirkecsontokat húzkodni kutyák foga közül. Biztos jelentette ki Attila. Akár meg sem kérdeztem volna csóválta a fejét Anna. Attila helyeslően bólintott. Igen, nagyon elköteleztem magamat... Helyes mondta Anna. Azzal nincs is semmi bajom, hogy szeretnéd kitanulni az állatorvosi szakmát, csak... Nem igazán szeretnék újabb huzavonát. Tudod mit jelent az, költözködni? Tudom, már költözködtünk egyszer felelte Attila szórakozottan. És nem is úgy gondoltam,

11 11 hogy most azonnal, egycsapásra el kell innét mennünk, de megnézhetnénk, hátha találunk valamit, amit érdemes megvenni. Olyan nagy ház nem is kell, két szobában is elférünk, és az is mindegy, hogy hol van. Ha pedig így sem találunk, hát akkor nem találtunk, akkor maradunk, nem igaz? Legfeljebb nem leszek soha képzett állatorvos. Anna eltűnődött. Nézd, majd meglátjuk. Csak nem szeretnék túl nagy kockázatot vállalni. Nem is kell vetette közbe Attila. Hiszen Péternek mindig elkel a segítség, és ha véletlenül mégsem sikerülne a dolog, visszamehetnénk a lovardába dolgozni. Majd meglátjuk ismételte Anna. Kicsit még sok a buktatója a dolognak. Várjuk meg, amíg minden tisztázódik. 7. fejezet Az elkövetkezendő pár hónapban semmi érdekes nem történt. Mígnem újra beköszöntött a nyár, és vele együtt a turistaszezon. A nyár mindig mozgalmas időszak volt a lovasiskolában, így aztán nem csoda, hogy Anna és Attila már hetekkel július előtt félni kezdtek. Nem mintha túlzottan bánták volna a lovagolni nem tudókat, de azt egyetlen jó oktató sem viseli túl jól, ha egy olyan ember, aki életében nem látott még lovat közelről, rögtön tereplovaglásra adná a fejét. Ez Péternek és az oktatóknak is óriási felelősséget jelentett. Attila egyenesen elüldözte az ilyeneket, mondván, hogy az illető vagy komolyan veszi az ő felelősségét, vagy keres egy olyan helyet, ahol az ilyesmi megengedhető. Anna is a sarkára állt, és megpróbálta meggyőzni az idegeneket a kezdő, vezetőszáras oktatásról, de a legtöbb turista túl megalázónak tartotta az alapok elsajátítását, ha ezt ilyen nyíltan nem is merte megmondani. A sok vitatkozásban kimerülten ült le Anna a klubszobában egyik délután egy pohár limonádé mellé. Alig telt el pár perc, Attila huppant le mellé, szintén hullafáradtan. Hát te? Máris végeztél? nézett rá Annára csodálkozva. Dehogyis legyintett Anna lemondóan. Csak van egy szabad órám, mielőtt jönne a következő lovascsoport. Az ritkaság ilyenkor nyáron jegyezte meg Attila. Mikor végzel? Anna lecsukta a szemét egy pillanatra. Hm, hát... Azt hiszem, a következő lesz az utolsó. És te? Nekem még két órám van. Te, figyelj, szerintem utána kimehetnénk lovagolni, mit szólsz? Nem is tudom felelte Anna. Pár óra nyugalom mindenkinek jól jönne. Felnyergelünk két lovat, és kimegyünk a szabad levegőre, ahol nem száll a por, nem kell senkit sem figyelmeztetni, hogy rosszul tartja a szárakat, és ráadásul vég nélküli vitáktól sem kell tartani. Ne is mondd a vég nélküli vitákat mondta Anna. Brrr. Amikor már a nyolcadik embernek ismételem el egy nap alatt, hogy ez lovasiskola, és nem vidámpark, és itt sem cigarettázni, sem kiabálni, sem fényképezni nem szabad, akkor már egy kicsit kezd elegem lenni. Na, hát éppen azért mondom, hogy egy két óra kettesben még senkinek sem ártott meg. Ugyan, Anna, legalább egyszer hagyd magadat meggyőzni! Meggyőztél vágta rá Anna. De ezért most tartozásod van. Méghozzá az, hogy töltesz nekem még egy pohár limonádét. Két óra múlva Anna (ha lehet ilyet állítani) még fáradtabban lépett be az istállóba, hogy kivigye felnyergelni idősödő kancáját. Szó, mi szó, Debbie felett eljárt az idő. Nem csak a régi sebek csúfították el a hibátlan kancát,

12 12 hanem a mozgása is lassabb lett, orra csontosabb, sörénye és farka megnőtt és összekócolódott, patáit itt ott repedések tarkították. Anna nagyot sóhajtott. Ugyan még mindig nagyon szerette a lovát, mégis úgy érezte, jobban örülne az ő régi Debbie jének. Hát te? szólalt meg mögötte Péter. Igen? pördült meg Anna a sarka körül. Ja, te vagy az, Péter? Nagyon megijedtem. Kilovagolsz? Igen, Attilával elmegyünk egy kicsit. Persze, csak ha nem bánod. Először is, ehhez nekem semmi közöm, hogy ti mikor mentek a szabadidőtökben lovagolni. Másodszor pedig, ha közöm lenne hozzá, akkor sem szólnék bele. De azért még sötétedés előtt érjetek vissza, jó? Persze, nyilván mondta Anna. Csak pár óráról lenne szó. Akkor jó bólintott Péter, és odébbállt. Anna pedig óvatosan ráhúzta Debbie orrára a kötőféket. Fél óra sem telt belé, és a két lovas kint baktatott az úton. Attila büszkén haladt elöl egy hatéves, fürge lovon, akit Táncosnőnek hívtak. A ló szőre csillogott a késő délutáni napfényben. Élénk szellő cikázott az útmenti fák lombjai között, ami néha belekapott a lovak sörényébe is. Ilyenkor Táncosnő megrázta a fejét, és fújt egyet. Zavarta, ha bármi is a sörényét macerálta, és egyébként is szívesen futott volna egyet. Minden rendben? fordult hátra Attila. Igen felelte Anna. Semmi gond. Emlékszel még, amikor először jártunk itt kettesben? Szőrén lovagolva? Ki felejtené azt el? De a másodikra jobban emlékszem, be kell vallanom. Attila nevetett, majd rákanyarodott az ösvényre. Még a jó öreg Szellővel lovagoltunk akkor együtt mondta. Élete legmagasabb akadályát itt ugrotta meg, ezen a kis ösvényen. Ó, ha ez az ösvény mesélni tudna... mosolygott Anna. Annyi fontos esemény történt itt. Pedig ez egy olyan jelentéktelen hely... úgy első ránézésre. És ha belegondolok, minden fontos esemény itt történt az ideköltözésünk óta. Itt vertem be olyan csúnyán a fejem, ide lovagoltunk először kettesben, és itt ért utol minket az a vihar. Attila mosolygott. És itt ugrottam utánad. Forrófejű voltam akkoriban... Az tagadhatatlan. Ahogy nekiestél Lacinak... Az semmi, annak még most is nekiesnék! legyintett Attila. Próbálna csak meg még egyszer sértegetni téged! Anna elnézően csóválta a fejét, majd kiléptetett Attila után a tisztásra. Debbie rögtön felkapta a fejét, és kitágult orrlyukakkal szimatolt bele a lehűlőben lévő levegőbe. Táncosnőnek sem kellett sok biztatás. Úgy nekilódult, hogy Attilának szinte felesleges volt bármiféle utasítást adnia neki. Debbie utána. Versenyezzünk javasolta Attila. Rendben vágta rá Anna. Cél a tisztás túlsó vége! Azzal elvágtázott. Attila és Táncosnő sem teketóriázott sokat; lendületes vágtába kezdtek, néha egy egy fejrántással (Táncosnő) és pálcacsípéssel (Attila). Debbie ért előbb a tisztás túlsó felére. Ott Anna megállította, és alaposan megsimogatta a nyakát. Na, úgy látszik, még mindig jó csapat vagyunk jegyezte meg halkan, és odabújt a ló nyakához. Gratulálok biccentett Attila. Köszönöm mondta Anna. Legalább még jobban elfáradtam. Szálljunk le javasolta Attila. Hoztam kötőféket, úgyhogy semmi akadálya egy kis pihenőnek. Anna bólintott, nyújtózott egyet, és villámgyorsan lecsusszant a nyeregből. Attila ugyanígy tett.

13 13 Ez jó volt azzal nagyot sóhajtott, és felhúzta a kengyeleket. Kilazította a hevedert is, majd a ló nyakába tette a kötőféket, és megkötötte a lovat egy elég alacsony faághoz. Anna, miután mindezzel ő is végzett, letelepedett a fűbe, és nekitámasztotta a hátát egy vaskos fának. Vigyázz a fehér nadrágodra! figyelmeztette Attila. A fű elég hamar tönkre tudja tenni. Nem érdekel ásított Anna. Így most jó, és kész. Én innét fel nem kelek. De ha itt elalszol, akkor ki viszi haza Debbie t? Az sem érdekel mondta Anna. Én a magam részéről már a paplan alatt lennék... azzal a boldog tudattal, hogy holnap újabb tíz turistát kell meggyőznöm, hogy nem elég fejlettek a terephez... Ha neked tízet, nekem húszat morogta Attila. Ráadásul már két hete nem mentem el az állatorvoshoz a rendelőbe. Ha holnap sem tudok, akkor nem is tudom, mit csinálok. Hazajössz, és elpanaszolod nekem, hogy megint nem tudtál elmenni felelte Anna. Igazán nyithatnál már ennyi erővel saját rendelőt. Ahhoz előbb tanulnom kéne mondta Attila, és ő is leült a fűbe. De erről már esett szó, ha nem emlékeznél. Persze, tudom mondta Anna, nem túl lelkesen, de azért igyekezett nem megbántani a másikat. Figyelj, a hétvégén elkezdhetünk utánajárni a dolognak, de azért kérlek, ne jelentsd ki Péternek, hogy felmondunk. Egyáltalán nem biztos. Nem hát mondta Attila, majd feltápászkodott. Ideje indulni. Rendben felelte Anna, még egyet, utoljára nyújtózott, és visszament Debbie hez. Attila mobiltelefonja olyan hirtelen szólalt meg, hogy Táncosnő felágaskodott a hangtól. Nyughass szólt rá Anna, és megfogta a kantárszárat. Tessék szólt bele Attila a telefonba. Ó... hát persze. Hogyne lehetne! Értem. Ott leszek. Nincs mit, nagyon szívesen. Viszonthallásra. Elrakta a telefont. Ki volt az? kérdezte Anna kíváncsian. Az állatorvos. Holnap el kell utaznia, és megkért, hogy helyettesítsem egész nap. Jó felelte Anna. Az nem olyan biztos vakarta a fejét Attila, és nekiállt szétkapcsolni Táncosnő kötőfékét. Tudod, egyedül még soha az életben nem dolgoztam rendelőben. Ugyan, hiszen Laci lovát is egyedül állítottad helyre! Nem volt ott az állatorvos! Ráadásul nem is jártál képzésre! Tudom felelte Attila nyugodtan. De nem vagyok arra felhatalmazva, hogy recepteket írjak, vagy gyógyszereket osszak szét. Amíg csak egy könnyebb műtétről van szó, teszem azt, egy körömbenövésről, vagy egy injekcióról, vagy egy foghúzásról, azt mondom, legyen. De ha egy kólikás lovat, vagy egy ételmérgezéses kutyát hoznak be, nem adhatok nekik orvosságot. És az állatorvos nem hatalmazhat fel rá? Nem tudom. Majd megkérdezem, ha visszaértünk a lovardába. Attila sóhajtott, és felkapaszkodott Táncosnő hátára. Menjünk bólintott, és elindult lefelé a lejtőn. Egészen a lovardáig nem is beszélgettek egymással. Aztán Attila felhívta az állatorvost, és megkérdezte tőle, mit csináljon, ha véletlenül valami komoly baj történne. Semmi sem fog történni felelte az állatorvos. De ha mégis, akkor írtam pár receptet előre, az íróasztalom legfelső fiókjában vannak. Minden olyan betegségre írtam hármat, amihez recept kell, ráment a fél éjszakám, de ez most nem lényeges. Értem felelte Attila. Köszönöm. Kérem, előrelátónak kellett lennem. Azt pedig feltételezem, hogy közel fél év napi gyakorlás után fel tudja ismerni a legtöbb bajt. És nekem is jól jön most a segítség, amíg osztálytalálkozóra

14 14 megyek. Attila még egyszer megköszönte a bizalmat, majd letette a telefont. Aztán leült, és nekiállt mindent átismételni, nehogy másnap bármit is elhibázzon. 8. fejezet Jól van, tudom, én sem szeretem, ha idegenek turkálnak a számban mondta Attila, majd kivette a tükröt a kutya szájából. Ennél egészségesebb kutyafogakat még nem láttam fordult vissza az állat gazdájához. Semmi ok az aggodalomra. Jaj, hála az égnek! sóhajtott fel az asszony. Köszönöm szépen. Nincs mit felelte Attila, ezután lehúzta az ujjáról az eldobható gumikesztyűt, és a szemetesbe hajította. Rutinvizsgálatokra szükség van. Mennyivel tartozom? Nekem csak köszönömmel. Majd ha a doktor úr visszajön, tőle kérdezze meg. Az asszony elmosolyodott, zavartan elköszönt, ölébe vette kedvencét, és távozott. Attila végre pihenhetett pár percet. Fáradhatatlanul dolgozott, reggel óta egy pillanat nyugta nem volt. Rutinvizsgálatok, apróbb műtétek és náthás macskák tömkelege árasztotta el, az aggódó gazdik panaszkodásáról nem is beszélve. Alig öt perce ülhetett még csak a széken, amikor újból mozgást hallott az előszobából. Aztán halkan nyílt az ajtó. Mit segíthetek? állt fel Attila, immár oda se nézve az ajtóra. Rögtön az ilyen olyan orvosi eszközök után kutatott a fiókban. Csípős válasz csattant az ajtóból. Először is, a páciensnek köszönni illik. Másodszor pedig, én nem kérek a maga segítségéből, hiszen a doktor úr a reggelijét is a konyhaasztalon felejtette, így aztán szegény neje futkoshat a rendelőbe a doktor úr szendvicseivel, amikor alig egy óra szabadideje van! Anna megállt az íróasztal előtt, és ledobta a zacskót. Köszönöm mondta Attila. Neked is jó napot felelte Anna. Egyébként nagyon szívesen. Jaj, mielőtt elfelejteném: Péter üzeni, hogy ha neked is megfelel, gyere el, mert Arany, Juli új lova kólikás tüneteket mutat. Juli teljesen kiborult. Amióta Maxot el kellett altatni, Aranyt a széltől is óvja. Jaj, ugye nem ma kap bélgörcsöt? Megfelel, persze... Még egy röpke rutinvizsgálat van előjegyezve, egy macska, fél tizenkettőre. Aztán egy óra ebédszünetem van, aztán fél kettőtől házhozmegyek, úgyhogy akkor meg tudom vizsgálni Aranyt. Más újság nincs? De van felelte Anna gyorsan. Jaj, igazán nem is értem, hogy nem ezzel kezdtem... Szóval? Juli nővére ideköltözik. Remek bólintott Attila. Gondolom, Juli röpdös az örömtől, már amennyire Arany miatt tud. Igen, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy családja van, méghozzá igen nagy, és Juliéknál már nem férnek el... És Juli rábeszélte, hogy költözzön hozzánk, igaz? Nem, nem, dehogyis! Csak kell nekik egy nagy, lehetőleg családi ház, amit szívesen lecserélnének egy kétszobás lakásra a fővárosban. Attila úgy pattant fel, mint aki gombostűre ült. Tessék? És ezt csak most mondod?! Nyugodj meg, Attila! Erről az egészről úgysem lehetne fél évnél előbb szó, úgyhogy nagyon is

15 15 időben vagyunk, hidd el nekem... Attila belökte a széket az íróasztal mögé, majd fel alá kezdett járkálni a rendelőben. Úgy nézett ki, mint akinek elment a józan esze. Ti is nagyon hirtelen költöztetek ide vetette ellen. Épeszű ember nem költözködik májusban, hanem megvárja a nyári szabadságot. Szép véleményed van rólam jegyezte meg Anna epésen. Különben hogyan jegyezted meg ilyen pontosan, hogy melyik hónapban költöztünk ide? Én már nem tudnám megállapítani. Nem tudom vont vállat Attila, és visszaült a székre. Izgalma amilyen hamar jött, olyan hamar is tűnt el, ahogy ezt tőle már mindenki megszokhatta. Tulajdonképpen nem is nagyon érdekel, hiszen megvolt egy... jó tíz éve biztosan. Most csak az érdekel, hogy Juli nővére elcserélne egy fővárosi lakást egy pont olyanra, mint a miénk. Igen, körülbelül erről van szó felelte Anna kissé vonakodva. Figyelj, Attila, azért ne ugorjunk bele rögtön fejest, rendben? Nem szeretném ezt a jól bevált, elég tágas családi házat látatlanban elcserélni. Persze, persze bólogatott Attila szórakozottan. Igazad van. Még Julival is kell erről beszélni, meg a nővérével is, meg mindenkivel. És nem is úgy gondoltam, hogy a turistaszezon kellős közepén faképnél hagyjuk Pétert. Helyes mondta Anna, és az órára nézett. Jaj, istenem, mennem kell, ne haragudj! Szóval fél kettő felé megnézed Aranyt? Igen bólintott Attila. Ó, itt is van a macskás hölgy. Akkor a lovardában találkozunk! És Anna... tedd meg, légy szíves, hogy megemlíted Julinak a dolgot, ha van két szabad perced. Hogyne felelte Anna, majd becsukta a következő páciens mögött az ajtót. 9. fejezet Attila becsukta Arany bokszát maga mögött. Halkan füttyentett párat, hogy megnyugtassa az amúgy is rémült kancát, megpaskolta a nyakát, és nekilátott az alaposabb vizsgálatnak. Egész vizsgálat alatt egy árva szót nem szólt, csak jegyzetelt. Amikor aztán felkelt a beteg állat mellől, három izgatott szempár szegeződött rá. Hát, ez bizony bélgörcs sóhajtott Attila. Méghozzá a súlyosabb fajtából. Nem azt mondom, hogy lehetetlen a sikeres beavatkozás, de nem garantálhatom, hogy Arany túléli. Jó, és most? kérdezte Juli ingerülten. Maxot már megölte valami hülyeség, nem akarom Aranyt is elaltatni! Épp elég volt... Műtét lesz felelte Attila, a legnagyobb lelkinyugalommal. Valamit lenyelt, amit nem kellett volna. Elaltatom, és megpróbálom megmenteni. Állatkórházba kell vinni? kérdezte Anna. Talán magam is boldogulok felelte Attila. Az én felelősségemre tette hozzá, Juli hitetlenkedő arcára nézve. Anna, kérem az altató injekciókat... nem, először segíts a lepedőre tenni. Köszönöm. Juli kijelentette, hogy nem bírja sem a vért, sem az izgalmakat, és távozott, Péternek pedig hirtelen megszólalt a mobiltelefonja. Ő azért ment el, hogy ne zavarja Attilát munka közben. Csak Anna maradt ott, aki már tulajdonképpen végzett, miután rárakta a lovat a lepedőre, de elhatározta, hogy ha rosszul lesz, is kitart Attila mellett, hátha kell valami segítség az újonc állatorvosnak. Úgyhogy lehuppant a boksz mellé, háttal a készülődő műtétnek, habár már a gondolattól, hogy mi folyik egy

16 16 fél méterre tőle, rögvest émelyegni kezdett. Attila pedig nem törődött a külvilággal. Mivel kólikáról volt szó, gondosan összekészítette a műtőeszközöket már a vizit előtt. Most derült csak ki, milyen jól is tette. Még egyszer megpaskolta a ló nyakát, majd óvatosan beleengedte az altatót. Felelőtlen vagy futott át a gondolat a fején, de már késő lett volna visszakoznia. Arany letette a fejét, és nem mozdult többé. Attila még egy nagy levegőt vett, fohászkodott egyet, majd a szikéért nyúlt. Közel négy órán át guggolt a ló mellett, csak a műtétre koncentrálva. Nem érezte, hogy zsibbad a lába, nem érdekelte, hogy közben mások undorodva fordulnak el a boksztól. Nem törődött a fejében egymást kergető aggodalmakkal, amelyek mindegyike láthatatlan tőrként szúrt a szívébe, felelőtlenséggel vádolva őt. Nem törődött azzal, hogy rosszul érzi magát attól az émelyítő szagtól, ami az egész istállót kezdte belengni, és ami miatt Péter eltávolíttatta a lovakat az istállóból. Nem vett volna tudomást arról sem, hogyha szóltak volna hozzá, mint ahogy arról sem, hogy egyedül van e, vagy más is figyeli. Megkönnyebbülten sóhajtott, amikor felfedezte az életveszélyes fűcsomót, és nekilátott kioperálni. Újabb két óra telt el a négyből, miközben a kanca élet és halál között lebegett. Aztán nekilátott összevarrni a sebet. Belenyúlt a táskába, hogy kivegye az efféléhez szükséges eszközöket. Hirtelen, ahogy a késért nyúlt, kiejtette a tűt a kezéből, és az elkeveredett a sűrű szalma között. Attila felnyögött rémületében. Szó szerint tűt kellett volna keresnie a szénakazalban. Addig Arany elvérzik. Akkor pedig lemondhat a praxisáról. Attila szólalt meg mögötte Anna hirtelen. Hm? Attilának csak ennyire futotta. Életében először érezte úgy, hogy kicsúszott a lába alól a talaj. Ezt elhagytad felelte Anna, majd kerülve a boksz látványát, férje kezébe csúsztatta a tűt, amely az előbb kiszánkázott a rekesz ajtórésén. Gondoltam, biztos kellhet még. Attila akkorát sóhajtott, mintha mázsás kő gördült volna le a szívéről. Most már biztonságban nekiláthatott összeölteni Arany nagy sebét. Hirtelen megkönnyebbülésében még megköszönni is elfelejtette Annának a segítséget, csak mordult valamit, és visszafordult a kancához. Újabb órák teltek el, amikor felnézett, izzadtan, piszkosan, de sikeresen. Már csak az utolsó lépés volt hátra: szájkosarat csatolni Arany fejére, nehogy a kanca rögtön megerőltesse a gyomrát, miután felébredt. Anna, itt vagy még? kérdezte, hátra se nézve. Igen hangzott a válasz. Akkor gyere be segíteni, kérlek mondta Attila, és elővette a szájkosarat. Anna megköszörülte a torkát, nagy levegőt vett, majd halált megvető bátorsággal kinyitotta a bokszajtót, és belépett. Az istállórekeszben terjengő fülledt, meleg, állott levegő, amibe még Arany nemrégi sebének szaga is belekeveredett, szinte mellbe ütötte, és a látvány sem volt éppen kellemes. Anna amint behúzta maga mögött az ajtót, szinte érezte, hogy az ájulás kerülgeti. A feje rögtön fájni kezdett, és a legszívesebben azonnal kiment volna az istállóból. Gyere ide, légy szíves, és segíts felemelni Arany fejét kérte Attila. Anna némán bólintott, leguggolt a földre, és Attilával ketten óvatosan emelni kezdték a kancát. Rá tudod tenni az orrára a szájkosarat? kérdezte Attila, amikor megtalálták az egyensúlyt, és a kanca feje biztosan hevert a kezükön. Anna ismét bólintott. Nem tudott, de nem is akart megszólalni. Ott van melletted bökött Attila Anna válla fölé az állával. Engedd el nyugodtan, majd én tartom a lovat, rendben?

17 17 Anna szó nélkül hátranyúlt, és némi tapogatózás árán meg is találta a szükséges kelléket. Gyorsan rácsúsztatta a ló fejére és becsatolta a szíjakat. Kész jelezte férjének, aki addigra már állt, csapzottan, piszkosan, de mámoros boldogságban. Anna ugyanolyan izzadtan és piszkosan állt fel, kissé remegő lábakkal. Még most sem szeretett arra gondolni, hogy minek volt a tanúja. Hát, állatorvos nem lesz belőlem, az biztos gondolta. Feltápászkodott a földről, és megpróbálta kicsit letisztítani a ruháját. Nem igazán sikerült, de most kivételesen nem érdekelte. Attila gyorsan összepakolt, és elvonult a fürdőszobába fertőtleníteni mindent. Anna pedig kiment az istállóból, és nagyokat lélegzett a friss, kicsit hűvös levegőből. Anna, hiszen te tiszta kosz vagy! kiáltotta Juli, aki szembement vele, amikor Anna éppen a fürdőbe igyekezett, tisztálkodni. Mit csináltál? Csak nem mentél be te is műteni? Nem csináltam semmi fontosat hárította el Anna finoman az érdeklődést. A szájkosarat csatoltuk fel Aranyra, és kellett a segítség. Én pedig kéznél voltam. Hát én be nem mentem volna abba az istállóba semmi pénzért! jelentette ki Juli. Képzelem, hogy nézhet most ki! Nem éppen a legtisztább boksz Aranyé mondta Anna. Ha nem haragszol, Juli, akkor én most elmegyek, és letusolok. Majd később beszélünk. Persze felelte Juli. Akkor menj csak. Jaj, még azt mondd meg, hogy Arany...? Nem tudom, Juli. Kérdezd meg Attilát. Anna ásított, és magára csukta a fürdőszoba ajtaját. Ha valamiben, hát abban biztos volt, hogy aznap éjjel rémálmai lesznek. Félóra múlva lépett ki a mosdóból, immár tisztán és nyugodtan. Az első ember, akit meglátott, Juli volt. Juli, amint észrevette, hogy Anna végzett, odarohant hozzá, és keményen megrázta a vállát. Hol van Attila?! kérdezte izgatottan. Nem tudom felelte Anna, a hirtelen rohamtól döbbenten. Várj, mégis. Ott jön. Miért? Juli erre csapot papot otthagyva, válasz nélkül odafutott Attilához. Mi történt veled, Juli? kérdezte Attila csodálkozva. Arany... Jaj, istenem, nem is tudom, hogy mondjam el! Legjobb, ha az elején kezded, és a végén végzed javasolta Attila. Nyugodj már meg, Juli, az egyetlen, akinek izgulnia kell, én vagyok. Arany felkelt! tört ki Juli. Felemelte a fejét, és nyihogott, és a fejét rázta, és... Jaj, olyan boldog vagyok! A kólika annyira legyőzhetetlennek tűnik, mindig kétségbeesem, ha feltűnik... Juli, nyugodj már meg! Nyugodjak meg?! Amikor megmentetted a lovamat! Hát mégis, hogy gondolod! Figyelj, Attila, ezért még tartozom nektek valamivel. Holnap hozok neked egy tábla csokit. Nem... nem, az nem elég. Kérj tőlem bármit, megteszem. Hát, igazából lenne valami, ha így belelendültél vakarta a fejét Attila. Anna mesélte, hogy a nővéred idejön, és házat keres. Mi Annával pedig azon gondolkodunk, hogy esetleg elköltözünk a városba... Lehetne, hogy beszéljünk a nővéredékkel? Persze, ez a legkevesebb! lelkendezett Juli. Megyek, fel is hívom... Majd mesélek holnap, mit szólt az ötlethez, jó? Ha belegondolok, hogy Arany meg is halhatott volna... Na szia! Attila megcsóválta a fejét, felnézett az égre, és sóhajtott egyet. Hirtelen tudatára ébredt annak, mit kockáztatott az előbb. Amit ezért én az állatorvostól kapni fogok gondolta, de már nem tudott semmit sem visszafordítani. Így aztán kesergés helyett elindult, hogy megkeresse Annát. 10. fejezet

18 18 Nos, hogy sikerült? kérdezte az állatorvos másnap délután, amikor Attila belépett hozzá másnap délután. Azt hiszem... azt hiszem, viszonylag jól mentek a dolgok felelte Attila, és megköszörülte a torkát. Volt valami komolyabb? Igen felelte Attila. Na, és? Mi volt az? Egy kólikás kanca a lovasiskolában, egyébként csupa rutinvizsgálat. Az állatorvos bólintott. Gondolom, nem lehetett súlyos eset, ha nem került sor műtétre. Márpedig arra nem került sor, ha minden igaz. De nem minden igaz felelte Attila közömbös arcot vágva. Négy teljes órába telt, mire befejeztem a műtétet. Az állatorvos felpattant a székről. Csak úgy meg lett operálva az a ló? Lehetett mást? csattant fel Attila is. Ha nem műtöttem volna meg azonnal, három órán belül elpusztult volna! Azonnal? Az istállóban, a szalmán? Tudja, milyen veszélyes az ilyesmi?! Igazán nem gondoltam volna, hogy éppen maga, aki eddig olyan felelősségtudattal rendelkezett, hirtelen elveszíti az eszét! Tudja, milyen veszélyes kórokozók lehetnek egy istállórekeszben? Arról nem is beszélve, hogy... A doktor úr nem mondott semmi újat felelte Attila higgadtan. Mindent átgondoltam, mielőtt nekiláttam volna a műtétnek. Kockázatos volt, de a ló életben maradt, és nyert egy két felesleges évet. Legalább a kórházba szállíttatta volna dohogott az állatorvos, de látszott rajta, hogy nem haragszik igazán, sőt, mit ne mondjak, büszke a tanítványára. Nem lehetett volna berakni a lószállítóba rázta a fejét Attila makacsul. Az út fáradalmairól nem is beszélve. Úgy indultam el, hogy összepakoltam a műtőfelszerelést, és az egészet egy fertőtlenített lepedőn csináltam meg, pontosan a baktériumok miatt... Az állatorvos legyintett, de egyre lelkesebben csillogott a szeme Attila határozott, kicsit dacos arca láttán. Nem is folytatta tovább a vitát, mert kénytelen volt bevallani önmagának, hogy elvesztette a csatát. Még lett volna egy két keresetlen szava fiatal kollégajelöltjéhez, de tudta, hogy most már hiába bolygatja a tegnapot. És büszke is volt. Nagyon büszke. Csak nem akarta megmondani Attilának. Még a végén elbízná magát. Erről ennyit sóhajtotta, majd elővette a határidőnaplóját. Nos, ha egy bélgörcsműtéttel meg tudott birkózni, akkor gondolom, a tíz perc múlva érkező Szelim sem fog gondot jelenteni. Ki az a Szelim? Egy kutya. A fajtáját ne kérdezze, nem tudom. És azt sem, hogy miért éppen Szelim. Ne mondja el senkinek, de olyan ostoba neveket adnak mostanában a házikedvenceknek... Attila bólintott, és megkönnyebbülten sóhajtott. Érezte, hogy újra szent a béke, és a legszívesebben az állatorvos nyakába borult volna. Sajnos erre nem volt lehetőség, így aztán Attila inkább a soron következő spánielre koncentrált. Este Anna azzal a hírrel fogadta Attilát, hogy Juli nővére a hétvégén ellátogat hozzájuk. Na, arra kíváncsi leszek dörmögte Attila. Én is felelte Anna. Remélem, nem beszél annyit, mint a húga, mert Juli néha elég idegesítő. Attila sokatmondóan bólintott. Aztán eljött a nagy nap. Anna néhány szendvicset csinált, és egy kicsit kitakarított, Attila pedig izgult, hogy minden jól

19 19 sikerüljön. Ez az állapot csak akkor múlt el, amikor végre felberregett a bejárati ajtó csengője, és Juli nővére belépett az ajtón. Első ránézésre teljesen olyan volt, mint Juli. Ugyanaz a hegyes orr, ugyanaz a szőke hajzat. Éppen hogy csak a szeme nem volt kék, hanem szürkészöld. Jó napot kívánok! Igazán kedves, hogy elhívtak, nagyon köszönöm! Jaj, egyébként Varga Emőke vagyok, gondolom, Juli már mondta... Mindenesetre nekem sokat mesélt. Bejöhetek? Köszönöm. Jaj, de gyönyörű ház! Ezt képesek lennének elcserélni? Hát, nekünk csak jó, nem igaz? Hogy maguknak hogy fog tetszeni a mi házunk, hát azt nem tudom. Milyen helyes ez a kanapé, nálunk is hasonló van, csak nem kék, hanem szürke a huzata. Mindezt egy szuszra hadarta el, úgy, hogy Annának egy jónapotot nem sikerült kinyögnie. Attila, amint meghallotta a Juli stílusára emlékeztető monológot, reflexszerűen behúzódott a nappaliba, és leült a kanapéra, így aztán az első nagy rohamot sikerült szárazon megúsznia. Azonban nem sokáig tartott az ő nyugalma sem. Juli nővére, amint észrevette, őt is viharosan köszöntötte, és nem győzött hálálkodni Annáék kedvességéért. Kérem, mi igazán... Tényleg nem találnánk még egy ilyen alkalmat, keresve sem botolhatott volna Juli jobb barátokra, de most nem is ez a lényeg, hiszen magukat úgyis az érdekli, miért akarunk mi ideköltözni. Mert, gondolom, maguknak sem mindennapi, hogy ingyen odaadjuk azt a kis lakást, és még fizetünk is érte, de tényleg nem volt más választásunk, megmondom, miért. Jaj, egyébként nagy baj lenne, ha tegeződnénk? Tudják, azaz, ha nem baj, akkor tudjátok, hogy őszinte legyek, elég bajosan férünk el. Tudjátok, én tánctanárként dolgozom, valahol a város túlsó végén, és ott ismerkedtem meg a férjemmel, hát, most nem vagyok benne biztos, de körülbelül öt éve házasodtunk össze... Anna lopva Attilára nézett, aki mellette ült a kanapén. Férje két kézfeje lazán összekulcsolva az ölében hevert, feje a mellére bukva, szemei behunyva... Anna óvatosan oldalba könyökölte. Ö... khm mondta Attila, és felnézett. és tudja, a macskának... Hogy, tessék? Ja, semmi, semmi, kérem kapott észbe Attila. Nem szólt? Na... hol is tartottam? Ja, igen. Szóval a macskának szabad levegő és néhány egér kell, tudjátok, mi nem igazán szerettük a szobacicákat, mindent bepiszkítanak. Tehát akkor a férjem mondta, hogy arról szó sem lehet. És akkor azt mondtam a lányomnak, mert az meg folyton a cicája után sírt, hogy úgyis kellene egy nagyobb lakás, mert már egy szalmaszálat nem tudunk hová tenni, ugye, idén lett iskolás a lányom, és íróasztal, saját könyvespolc, minden van, csak nincs hova tenni. És mivel egyre csak több dolog kell, meg aztán a munkám is... Hát, mindenképpen kellett egy újat keresni, de ki akarná azt a lyukat megvenni, értitek. És akkor a Juli telefonált, hogy valami Attiláék éppen Pestre akarnak költözni és bármilyen házra lecserélnék az övéket, és akkor én azt gondoltam, hogy miért ne jönnék ide megnézni, miről van szó. Hát, nem bántam meg, ez eddig a legeslegeslegszebb ház, amit valaha láttam. De, hogy őszinte legyek, nem lenne valami nagy lakásról szó, és félek, hogy nem fog tetszeni... Tudjátok, semmi nincs a közelben. Nincsen áruház, nincs munkahely, nincs zöldterület, dübörög a forgalom, ésatöbbi, ésatöbbi, de azért ki lehet bírni. Nem reklámoznám túlzottan, tudjátok, azt a kétszobás lyukat szégyen lenne reklámozni, de nagyon örülnék, ha sikerülne nyélbe ütni a dolgot, mert nekem ez a ház igazán... Attila immár újra békésen, háborítatlanul szendergett, és már Anna is tűkön ült. Néha lopva az órára pillantott. Fél kettő... háromnegyed... Emőke pedig csak mondta, mondta, az egész életrajzát előadta. Hogy hogyan ismerkedett meg a férjével, akinek a barátja a mostani lakásukat ajánlotta nekik. Hogy mennyire nem tetszett az állapot, de kénytelen kelletlen elfogadták. Hogy mennyire össze lettek szorítva, amikor a kislányuk született, és most, hogy jövőre iskolába megy, még jobban össze lesznek szorítva. Hogy mennyit panaszkodott Julinak, és mennyit kérdezgette, nem tudna e

20 20 esetleg egy nagyobb házat ajánlani, ami viszonylag olcsó. Satöbbi, satöbbi. Anna megértően bólogatott, néhányszor egy egy ühüm, vagy hát persze erejéig megszólalt, sőt, nagy ritkán Attila is mordult egyet, kimutatván, mennyire figyel. Aztán egyszer csak, egy várva várt pillanatban Juli nővére végre elkezdett búcsúzkodni. Aztán becsukódott a bejárati ajtó. Anna és Attila egymásra néztek, majd megkönnyebbülten sóhajtottak. És én még azt hittem, hogy a megszakítás nélküli beszéd terén Juli tartja a világrekordot nevetett Attila. Brrr rázta meg Anna a fejét. Hát, ilyen az élet. Hogy én mit meg nem teszek érted, Attila! És még legalább egyszer végig kell hallgatnod. Mikor? kérdezte Attila megsemmisülten. Amikor mi nézzük meg, hogy mire akarjuk voltaképpen elcserélni a mi házunkat. És az mikor lesz? Nem tudom sóhajtotta Anna. De most valahogy... olyan jólesik ez a csend. Attila halványan elmosolyodott. Nekem is felelte. Hány óra van? Fél három nézett az órára Anna. Nem tudom... Szerinted érdemes lenne bemenni a lovardába még a délután hátralévő részére? Hát persze! Ez kérdés? kérdezett vissza Attila. Igen, amennyiben Juli nővére személyesen közli Julival a jó hírt vágta rá Anna. Mármint, hogy járt nálunk magyarázta. Bár nem tudom, szerintem ő már a magáénak tekinti ezt a házat. Hát csak ne tekintse! kardoskodott Attila. No, mi történt? vonta fel Anna a szemöldökét. Eddig te sürgetted! Most is sürgetem, de azért még nem kell úgy járnia kelnie, mintha már az övé lenne a házunk! Ki mondta, hogy már úgy jár kel? Csak nagyon tetszik neki. Hát, azt megértem jegyezte meg Attila. Nekem is nagyon tetszik. Mégsem szeretnél elköltözni? Jaj, dehogynem mondta Attila. Csak tudod, most kezdem felfogni, mennyire nem egyszerű ez az egész költözősdi. Anna olyan én megmondtam képet vágva felhúzta a szemöldökét. Jaj, ne csináld már nevetett Attila. Azért nem kell az orrom alá dörgölni. És ha idáig eljutottam, hogy ezt mind végighallgattam, akkor már biztos nem állok meg. Nem akarom azzal a tudattal leélni az életemet, hogy két órán keresztül hiába szenvedtem... Hogy én mit meg nem teszek érted ismételte Anna fejcsóválva, majd felállt, és kutatni kezdett a szekrényében a lovaglónadrág után. No, hát ha el akarunk menni, akkor lassan indulnunk kell, mert besötétedik, mire elkészülünk. Ne túlozz nyújtózott Attila. Ha a lovaglóruhádat keresed, akkor még délelőtt előkészítetted a hátsó szobában a székre. Köszönöm bólintott Anna, és hátravonult átöltözni. Éppen a megfelelő időben érkeztek meg a lovasiskolába, ugyanis Juli pontosan akkor fejezte be a futószáras oktatást, amikor Attiláék betoppantak. Juli természetesen tudta, hogy nővére aznap járt Annáéknál, és a ló lenyergelése jó ürügy volt arra, hogy kíváncsiságát kielégítse. Hát, igazából még nem döntöttünk el semmit mondta Anna, miközben a kengyellel babrált. De, már ha jól értesültem, a nővérednek tetszik a mi házunk. Csak az van még hátra, hogy mi is visszaadjuk a látogatást. Remek mosolygott Juli, és átemelte a ló fülén a kantárszárat. A lónak nem tetszett a művelet, és elkezdte rángatni a fejét. Jaj, Tisza, maradj már nyugton! kérlelte Juli, és megsimogatta a ló homlokát. Anna, megtennéd nekem, hogy kitisztítod a patáit, amíg lemosom a zablát?