WILBUR SMITH Gyémántvadászok

Átírás

1

2 WILBUR SMITH Gyémántvadászok A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Wilbur Smith: The diamond hunters Pan Books Ltd in association with William Heinemann Ltd, London, 1973 Wilbur Smith 1971 Fordította: BULATH ÉVA Borítógrafika: HELÉNYI TIBOR Borítótipográfia: GÁLÓCSI ÁGNES Hungarian edition by Rege Kft. in association with Maecenas International, 1991 Hungarian translation Bulath Éva, 1990 Az interkontinentális Boeing három órán át vesztegelt Nairobiban, Johnny Lance-nek azonban az elfogyasztott négy hatalmas whisky ellenére sem sikerült elaludnia, éppen csak elbóbiskolt a Heathrow-i leszállásig. Úgy érezte magát, mint akinek homokot szórtak a szemébe. Pocsék hangulatban sétált keresztül a megalázó vám- és útlevélvizsgálaton, a nemzetközi váróba. A Van Der Byl Gyémánt Társaság londoni képviselje már várta. - Jól utaztál, Johnny? - Hogyne, mintha egyenesen a pokolból jönnék! - méltatlankodott Johnny. - Legalább tudod, milyen lesz - mondta amaz vigyorogva. Hajdani közös kicsapongásaik jutottak eszébe. Johnny kelletlenül vigyorgott vissza rá. - Szereztél szobát és autót? - Igen, szobát a Dorchesterben, az autó pedig egy Jaguar - mondta a férfi, s átadta neki az autókulcsokat -, és lefoglaltam két els osztályú jegyet a holnapi kilenc órás gépre, vissza Fokvárosba. A jegyeket leadtam a szálloda recepcióján. - Derék! - jegyezte meg Johnny. A kulcsot kasmír felöltje zsebébe csúsztatta, miközben mindketten a kijárat felé indultak. - Na és hol van Tracey van der Byl? Az alkalmazott vállrándítással felelt. - Miután megírtam neked azt a levelet, eltnt. Azt sem tudom, hol lenne érdemes keresni. - Hát ez óriási! - jegyezte meg Johnny keseren. Idközben kiértek a parkolóba. - Mindenesetre Benedictnél kezdem a keresést. - Tudja az Öreg, mi újság Tracey-vel? Johnny megrázta a fejét. - Az Öreg nagyon beteg. Nem mondtam meg neki. - Itt az autó. - Az alkalmazott megállt egy ezüstszürke Jaguar mellett. - Nem iszunk valamit? - kérdezte. - Most nem, ne haragudj. - Johnny beült a kormány mögé. - Majd legközelebb. - Na jó, de akkor a szavadon foglak - mondta a másik, és sarkon fordult. Majdnem sötét volt már, amikor Johnny a nyirkos este füstös félhomályában áthajtott a Hammersmith felüljárón; kétszer is eltévedt Belgravia útvesztiben, mire megtalálta a keskeny utcát a Belgrave Square mögött, és leparkolt. Johnny elhúzta a száját; utolsó látogatása óta a ház kívülrl fényz felújításon esett át. Ha a pénzkeresésnek nem is, a pénzköltésnek nagymestere ez a Benedict fiú. Odabent égtek a lámpák, Johnny többször hangosan dörömbölt az ajtón. A visszhang bejárta a kicsiny utcát, amikor pedig újra csend lett, Johnny suttogó hangokat hallott, és az ablak mögött egy elsuhanó alakot pillantott meg. Johnny három percet várt a hidegben, majd kiállt az utca közepére.

3 - Benedict van der Byl - ordította. - Tízig számolok, és te kinyitod az ajtót! Vagy szétrúgom ezt a kócerájt. Vett egy mély lélegzetet, és folytatta. - Johnny Lance vagyok, tudod, hogy nem viccelek. Az ajtó szinte azonnal kinyílt, Johnny berontott, és ügyet sem vetve az ajtónál álló férfira, továbbcsörtetett a nappali szoba felé. - A fenébe is Lance, oda nem mehetsz be! - kiáltott rá Benedict van der Byl, és utána iramodott. - Miért ne mehetnék? - kérdezte Johnny visszafordulva. - Ez a ház a Társaság tulajdona, a Társaságnak pedig én vagyok az igazgatója. Mieltt Benedict válaszolhatott volna, Johnny már bent is volt a nappaliban. Az egyik lány felkapta a ruháit a földrl, és meztelenül átfutott a hálószobába. A másik belebújt egy földig ér kaftánba, és mogorván bámult Johnnyra. Szétdúlt haja sr tincsei groteszk glóriaként övezték a fejét. - Látom, nem unatkozol - jegyezte meg Johnny, és körülnézett. Egy kis asztalon filmvetít állt, a szoba másik végében pedig vetítvászon. - Filmek, meg minden! - Maga zsaru? - kérdezte a lány. - Pokoli arcátlan vagy Lance! - Benedict van der Byl Johnny mellett állt, s köntöse övét kötözte. - Zsaru ez az ember? - kérdezte újra a lány. - Nem - nyugtatta meg Benedict. - Apámnak dolgozik. - Ez a megállapítás úgy látszik, t magát is megnyugtathatta, mert kiegyenesedett, és kezét végighúzta hosszú, sötét haján. Hangja ismét a régi magabiztossággal csengett. - tulajdonképpen a papa kifutófiúja. Johnny a férfi felé fordult, de a lányhoz intézte szavait, anélkül, hogy ránézett volna. - Tnés, cicuska! Eredj a barátnd után! A lány tétovázott. - Tnés! - Johnny hangja recsegett, akár a száraz avar. A lány kiment. A két férfi egymás mellett állt. Mindketten harmincas éveik elején jártak; magasak és sötétbarna hajúak voltak, de egyébként minden másban elütöttek egymástól. Johnnynak széles válla, lapos hasa és keskeny csípje volt, napbarnított bre fénylett a sivatagi naptól. Kiugró pofacsontja fölött tekintete a távolba meredt. Orr hangon beszélt, és a másik földrész szokásai szerint elharapta a szóvégeket. - Hol van Tracey? Benedict szemtelenül értetlenséget színlelt. Bre sápadt és zöldes volt, hiszen hónapok óta nem járt Afrikában. Ajka cseresznyepiros, mintha rúzsozta volna, szabályos vonásai belesüppedtek a húspárnákba. Szemei alatt finom kis táskák húzódtak, selyemköntöse domborulatai pedig arra engedtek következtetni, hogy sokat eszik-iszik, de keveset mozog. - Drága barátom, mibl gondolod, hogy tudom, hol tartózkodik a testvérem? Hetek óta színét se láttam. Johnny elfordult tle, és odament az egyik festményhez a szoba másik végében. A falakon körös-körül neves dél-afrikai festk - Alexis Preller, Irma Stern, Tretchikoff eredeti képei. Különféle festi technikák és stílusok szokatlan keverékét nyújtották, de valaki annak idején meggyzte az Öreget, hogy jó befektetés megvásárolni ket. Johnny Benedict van der Byl felé fordult. Ugyanolyan alaposan vette szemügyre t is, mint az imént a festményeket, és összehasonlította a néhány évvel azeltti Benedicttel, a karcsú, fiatal sportolóval. Tisztán látta maga eltt, amint Benedict egy leopárd eleganciájával mozog a pályán a zsúfolt lelátók eltt; amint finoman megfordul, hogy a magasan szálló labda íve alatt feltartott fejjel, tisztán vegye át a labdát; amint elszántan küzd, hogy szabaddá tegye a terepet a visszarúgás eltt. - Hízásnak indultál, Buck fiacskám - jegyezte meg Johnny csendesen. Benedict vörös lett a méregtl. - Hordd el magad! - förmedt Johnnyra.

4 - Azonnal, de elbb mesélj nekem Tracey-rl. - Már mondtam. Nem tudom, hol van. Alighanem valahol Chelsea-ben kurválkodik. Most Johnny gurult dühbe, de a hangja nyugodt maradt. - Honnan van pénze, Benedict? - Nem tudom, talán az Öregtl... Johnny félbeszakította. - Az Öreg heti tíz fontot biztosít neki. Úgy hallottam, ennél jóval többet költ. - Az ég szerelmére Johnny! - Benedict hangja békésebb lett. - Nem tudom, és nincs is semmi közöm hozzá. Lehet, hogy Kenny Hartfordtól... Johnny megint félbeszakította. - Kenny Hartford egy vasat sem ad neki. így állapodtak meg a váláskor. Azt akarom tudni, ki pénzeli az "utazásait"? Errl mit tudsz? - Én? - kérdezte Benedict méltatlankodva. - De hiszen tudod, hogy sosem szerettük túlságosan egymást. - Muszáj a szádba rágnom? - kérdezte Johnny. - Na jó. Az Öreg haldoklik ugyan, de változatlanul irtózik mindennem gyengeségtl és züllöttségtl. Van rá esély, hogy a mi kis Benedictünk visszakerül a papa kegyeibe, ha kiderül, hogy Tracey-bl kábítós kis tyúk lett. Ügyes húzás lenne tled, ha most belefeccölnél néhány ezrest, hogy Tracey-t a pokolra juttasd. Vadítsd el teljesen apát a lányától, és egyedül a tiéd az a sok szép millió. - Ki beszél itt kábítószerrl? - csattant fel Benedict. - Én - lépett hozzá Johnny. - Nekünk kettnknek van még egy kis elintéznivalónk egymással. Kimondhatatlan örömet okozna, ha kibelezhetnélek, és megnézhetném, mi mozgat belülrl. Hosszan farkasszemet nézett Benedicttel. Benedict unta meg elsnek, babrálni kezdett a köntöse zsinórjával. - Hol van Tracey? - kérdezte Johnny. - A fenébe már! Nem tudom. Johnny lassan a vetít felé indult, a mellette álló asztalról felemelt egy tekercs filmet. Letekert róla egy méternyit, és a fény felé tartotta. - Gyönyör! - mondta, undorodva fintorgott. - Tedd le! - horkant fel Benedict. - Ugye tudod Benedict, miként vélekedik az ilyesmirl az Öreg? Benedict hirtelen elfehéredett. - Úgysem hinne neked. - Dehogynem. - Johnny visszadobta a tekercset az asztalra, majd Benedict felé fordulva megjegyezte. - Mindent elhisz nekem, mert én sosem hazudtam neki. Benedict tétovázott, kézfejével idegesen megtörölte a száját. - Két hete nem láttam. Chelsea-ben bérel egy lakást. A Stark Street 23-ban. Egyszer meglátogatott. - Mit akart? - Kölcsönadtam neki néhány fontot - motyogta Benedict. - Néhány fontot? - kérdezte Johnny. - Jól van, na. Néhány százat. Végtére mégiscsak a nvérem. - Marha rendes dolog tled! - gúnyolódott Johnny. - írd fel a címét! Benedict a brbevonatú íróasztalhoz ment, és felírt valamit egy papírdarabra. Aztán visszajött, és odaadta Johnnynak. - Szereted magad nagynak és veszélyesnek hinni, Lance. - Hangja halk volt, de remegett a dühtl. - Tudd meg, én is jelenthetek még veszélyt a számodra, bár igaz, hogy másképpen. Az Öreg sem él örökké, Lance. A halála után egy perc nyugtod nem lesz, ezt megígérhetem. - Marhára megijesztettél! - vigyorgott rá Johnny, azzal kiment az autóhoz. A Sloane Square-en élénk volt a forgalom. Lassan haladt a kocsisor Chelsea központja felé. Johnnynak rengeteg ideje volt gondolkodni; emlékezetébe idézni,

5 milyen közel is álltak valaha k hárman egymáshoz., Tracey és Benedict. Gyerekkorukban vadul futkároztak a végtelen tengerpartokon, a hegyekben és játszóterükön, a Namaqualand napfürdette síkságain. Ez persze azeltt volt, hogy az Öreg megtette a nagy felfedezést a Slang folyón, amikor nekik, gyerekeknek még cipre se telt. Amikor Tracey liszteszsákból varrt ruhákban járt, amikor naponta együtt lovagoltak iskolába. Hárman ülték meg szrén az egyetlen pónilovat. Olyanok voltak rajta, mint piszkos, szürke kis verebek a kerítésen. Emlékezett rá, milyen vidáman teltek a forró nyári napok mindenféle titkos játékokkal az Öreg távolléte alatt. Esténként felmásztak a sárral borított kunyhó mögötti kopje-ra, hogy a naplementében a hússzín és bíbor, végtelen földek felett kémleljenek észak felé; onnan lesték az Öreg érkezését jelz távoli porfelht. Eszébe jutott még az a szinte fájó izgalom, amit olyankor éltek át, amikor az ütött-kopott Ford teherautó porosan, nagy zajjal hirtelen begördült az udvarba. Az Öreg - portól ragacsos szakállal, fején átizzadt, mocskos kalappal - kimászott a vezetülésbl, és Tracey-t magasan a feje fölé lendítette. Majd Benedictet üdvözölte, végül Johnnyt. Mindig ez volt a sorrend: Tracey, Benedict, Johnny. Johnny sosem gondolkodott el azon, miért nem lehetett néha az els. Mindig egyformán következtek; Tracey, Benedict, Johnny. Azon sem töprengett soha, hogy miért Lance és nem van der Byl. Egyszer aztán hirtelen véget ért a gyermekkor minden édes álma. - Johnny, én nem vagyok az édesapád. A szüleid akkor haltak meg, amikor te még nagyon kicsi voltál. Johnny hitetlenkedve bámulta az Öreget. - Érted, Johnny? - Igen, papa. Tracey keze, mint egy meleg kis állat, Johnnyét keresgélte az asztal alatt, de elrántotta az övét. - Johnny, azt hiszem, jobb lesz, ha ezentúl nem szólítasz papának. - Johnny pontosan emlékezett az Öreg száraz, tárgyilagos hanghordozására, amely szilánkokra törte gyermekkora törékeny világát. Akkor ismerte meg a magányt. Johnny felgyorsította a Jaguárt, és befordult a King's Roadra. Meglepdött, hogy még mindig ennyire fájnak az emlékek; az azóta eltelt idnek enyhítenie, tompítania kellett volna a bánatát. Ettl kezdve élete állandó versengés volt az Öreg kegyeiért - a szeretetére nem is mert gondolni. Hamarosan újabb változások következtek be. Egy hét múlva a rozoga Ford váratlanul felbgött az éjszakában; a kutyák ugatása és az Öreg hangos kacagása verte fel a gyerekeket. Álmos szemmel kászálódtak el az ágyukból. Az Öreg meggyújtotta a Petromax lámpát, és odaültette ket a konyhaszékekre, a tisztára sikált fenyfaasztalhoz. Majd egy bvész arckifejezésével kitett valamit az asztalra, ami úgy festett, mint egy nagy darab, törött üveg. A három álmos gyerek ünnepélyesen és értetlenül bámulta a követ. A kristály elnyelte a Petromax közönséges fényét. Elnyelte, megsokszorozta, felnagyította, és visszaverte rájuk izzó, kékes fényét. - Tizenkét karátos - mondta az Öreg, közben majd felfalta a tekintetével. - Kékesfehér és hibátlan, ráadásul van még bven belle ott, ahol ezt találtam. Ezután új ruhák és autók következtek, majd a költözés Fokvárosba, az új iskola és a Wynberg Hill-i nagy ház - de a versengés megmaradt; természetesen az Öreg elismerését nem hozta meg Johnny számára, noha ez volt Johnny célja, ellenben sikerült kivívnia vele Benedict van der Byl féltékenységét és gylöletét. Benedict céltudatossága és kitartása kellett ahhoz, hogy egyáltalán felvehesse a versenyt Johnny tanulmányi- és sporteredményeivel. Még így is messze elmaradt a Johnny által diktált tempótól, kellképpen utálta is Johnnyt miatta. Az Öreg észre sem vette a fiúk vetélkedését, mivel ritkán volt velük. A gyerekek egyedül laktak a

6 nagy házban a szikár, halk szavú házvezetnvel. Az Öreg ritkán járt haza, és akkor is csak rövid ideig maradt velük. Mindig kimerült és elcsigázott volt. Elfordult, hogy hozott nekik valamit Londonból, Amszterdamból és Kimberley-bl, de ezek az ajándékok nem sokat jelentettek a számukra. Jobban szerették volna, ha úgy marad minden, ahogy a sivatagban volt. Az Öreg távolléte alatt a Johnny és Benedict közötti ellenségeskedés és rivalizálás olyan méreteket öltött, hogy Tracey-nek választania kellett kettejük között. Tracey Johnnyt választotta. Kínzó magányukban egymás társaságát keresték. A komoly kislány és a nagy, nyurga fiú együtt épített magának várat a magány ellen. Biztonságos hely volt, ahol nem érte ket utol a szomorúság, és ahova Benedict sem férkzhetett utánuk. Johnny letért a zsúfolt útról, bekanyarodott az Old Church Streetre, és a folyó felé hajtott tovább. Automatikusan vezetett, az emlékek hamar visszatértek. Igyekezett visszajutni a szeretet és a bizalom mentsvárába, amelyet annak idején ketten építettek fel Tracey-vel, emlékei azonban éppen ahhoz az éjszakához vezették vissza, amikor ez a vár romba dlt. Egy éjszaka a Wynberg Hill-i nagy házban Johnny távoli sírásra ébredt. Mezítláb, pizsamában indult a szívbe markoló, panaszos pityergés irányába. Tizennégy éves volt, mégis félt abban a hatalmas, sötét házban. Tracey zokogott. Sírását igyekezett a párnájába fojtani. Johnny föléhajolt. - Mi a baj, Tracey? Miért sírsz? Tracey hirtelen föltérdelt az ágyon, és Johnny nyakába borult. - Ó, Johnny, olyan szörny rosszat álmodtam! Ölelj át, jó? Ne menj el! Ne hagyj itt! - Még mindig fuldoklott a sírástól. Johnny bebújt mellé az ágyba, és addig tartotta átölelve, amíg a lány el nem aludt. Ezután minden este átment Tracey szobájába. Az egész tökéletesen ártatlan és gyermeki volt a tizenkét éves kislány és a fiú között, akit a bátyjának tekintett. Átölelték egymást, sugdolóztak, nevetgéltek, amíg el nem aludtak. Majd a fejük fölött meggyulladó lámpafény egyszer csak romba döntötte kettejük várát. Az Öreg állt a szoba ajtajában, mögötte a pizsamás, ujjongó Benedict visongott. - Látod, papa! Ugye megmondtam. Az Öreg reszketett a dühtl, haja égnek állt, mint a sebesült oroszlán sörénye. Kiráncigálta Johnnyt az ágyból. Tracey megpróbálta visszatartani, de apja lefejtette kezét a fiúról. - Te kis szajha! - ordította. A halálra rémült fiút fél kézzel tartotta, közben elrehajolt, hogy a lányt pofon üsse. Aztán otthagyta a vigasztalhatatlan Tracey-t, aki arccal az ágyra borulva zokogott. Az Öreg levonszolta Johnnyt a földszinti dolgozószobába. Olyan ervel hajította be az ajtón, hogy a fiú nekivágódott az íróasztalnak. Az Öreg a fogashoz ment, leakasztott egy lovaglópálcát, visszament Johnnyhoz, megmarkolta a hajánál fogva, és arccal lefelé az asztalra fektette. Máskor is elverte már t az öreg, de nem úgy, ahogy most. Szinte eszét vette a harag, nem is célzott, egyik-másik ütés Johnny hátát érte. A fiú halálosan fontosnak tartotta, hogy el ne sírja magát. Ersen az ajkába harapott, szája megtelt a vér sós, fémes ízével. Nem szabad, hogy sírni lásson, gondolta, és visszatartotta a nyögéseket, miközben érezte, hogy pizsamája elnehezül, vérrel itatódik át. Csendes trése csak szította az Öreg dühét. Elhajította a pálcát, talpra állította a fiút, és puszta kézzel esett neki. Két oldalról pofozta - Johnny csillagokat látott a fájdalomtól. De az asztal szélébe kapaszkodva mégis talpon maradt. Felszakadt, duzzadt szájjal, zúzódásoktól foltos, bedagadt arccal állta az ütéseket, míg végül az Öreg már nem volt magánál. Ökölbe szorított kézzel ütötte arcul Johnnyt, és a fiú megkönnyebbüléssel tapasztalta, hogy nincs több fájdalom. Sötét langyosság árasztotta el. Elször hangokat hallott. Egy idegen hangját: -...mintha egy vadállat esett volna neki. Jelenteni fogom a rendrségen.

7 Késbb egy ismers hangot is. Beletelt egy kis idbe, amíg azonosítani tudta. Megpróbálta kinyitni a szemét, de az mintha le lett volna lakatolva; arcát szörnyen nagynak, dagadtnak és forrónak érezte. Mégis felemelte bedagadt szemhéját; Michael Shapirot, az Öreg titkárát pillantotta meg. Halkan beszélgetett a másik férfival. Ferttlenít szaga terjengett a levegben, az orvos táskája nyitva hevert az ágy melletti asztalon. - Doktor úr, tudom, hogy csúnyák a sérülések, de nem lenne helyesebb beszélni a fiúval, mieltt szólna a rendröknek? Mindketten az ágy felé pillantottak. - Magához tért! - Az orvos gyorsan odalépett hozzá. - Mi történt veled, Johnny? Mondd el, mi történt! Akárki tette, felelni fog érte, ígérem. Tévedett. Soha, senki nem büntette meg az Öreget. Johnny szeretett volna megszólalni, de ajka kemény és duzzadt volt. Újra megpróbálta kinyitni a száját. - Elestem - mondta. - Elestem, senki nem bántott, igazán senki. Csak elestem. Az orvos távozása után Mike Shapiro odament hozzá, és föléhajolt. Szomorú zsidó szeme tele volt szánakozással és valami mással is - talán haraggal vagy csodálattal. - Hazaviszlek, Johnny. Most már nem lesz semmi baj. Két hétig Michael Shapiro felesége ápolta, viselte gondját. A hegek leestek, a zúzódások már csak piszkossárga színek voltak, de az orra lapos maradt, nyergén egy horpadással. Hosszan nézegette új orrát a tükörben, és megtetszett neki. Olyan így, gondolta, mint egy bokszoló vagy egy kalóz. Több hónap telt el, mire megsznt az érzékenység az orrában, és rendesen is meg tudta érinteni. - Figyelj csak, Johnny. Új iskolába fogsz járni. Egy klassz bentlakásos iskolába, Grahamstownban. - Michael Shapiro mindent elkövetett, hogy hangja lelkesen csengjen. Grahamstown ötszáz mérföldre volt onnan. - A szünetekben Namaqualand-en fogsz dolgozni, mindent megtanulsz majd a gyémántról és a gyémántbányászatról. Ugye, jó lesz? Johnny Michael arcát fürkészve egy percig eltndött, mieltt válaszolt volna: megérezte a másik szégyenkezését. - Szóval nem megyek haza többé? - A Wynberg Hill-i házra gondolt. Michael megrázta a fejét. - Mikor fogom látni... - Johnny habozott, a megfelel szavakat kereste -...ket? - Nem tudom, Johnny - hangzott Michael szinte válasza. Az új iskola valóban jó iskolának bizonyult. Az els vasárnapi istentisztelet után Johnny követte a fiúkat a tanterembe; a kötelez levélírás következett. A többiek azonnal nekiláttak, hogy írjanak szüleiknek. Johnny tanácstalanul ült a helyén, míg a felügyel tanár egyszer csak meg nem állt a padja mellett. - Te nem írsz haza, Lance? - kérdezte kedvesen. - Biztosan kíváncsiak rá, hogy érzed magad. Johnny engedelmesen felemelte a tollat, és elmélázott az üres papír fölött. Végül ezt írta: Tisztelt Uram! Bizonyára örömmel értesül róla, hogy már járok iskolába. Jó a koszt, de az ágyak meglehetsen kemények. Naponta járunk templomba, és rögbizünk is. Tisztelettel: JOHNNY Attól a naptól kezdve, három éven át, amíg az iskolát be nem fejezte, és egyetemi tanulmányait meg nem kezdte, Johnny hetente írt az Öregnek. Minden levél ugyanazzal a megszólítással kezddött. "Bizonyára örömmel értesül róla...". Soha, egyetlen levelére sem érkezett válasz. Minden tanévben kapott Michael Shapirótól egy géppel írt levelet, amelyben Michael közölte vele a nyári szünetre tervezett teendit. Általában több száz mérföldes vonatutat kellett megtennie a Karroo-n keresztül egy távoli városig a végtelen, száraz, kietlen vidéken, ahol a

8 Van Der Byl Gyémánt Társaság repülgépe várta, hogy a sivatag még távolabbi, még kihaltabb tájára vigye, a Társaság egyik telepére. És Michael Shapirónak megint igaza lett; Johnny mindenfélét tanult a gyémántról és a gyémántbányászatról. Amikor elérkezett az id, hogy Johnny egyetemre járjon, magától értetd volt, hogy geológia szakra iratkozzon be. Ez id alatt végig számkivetett volt. Egyiküket sem látta, sem az Öreget, sem Tracey-t, de még Benedictet sem. Aztán egy hosszú, mozgalmas napon mindhármukkal találkozott. Az utolsó egyetemi éve alatt történt. Már szinte kezében érezte a diplomáját. Kezdettl fogva minden évben évfolyamels volt. A Stellenbosch Egyetem mintadiákjának nevezték ki, és most karnyújtásnyira állt egy újabb megtiszteltetéstl. A nemzeti válogatóbizottság tíz napon belül kihirdeti az új-zélandi "Feketék" csapata elleni összeállítást. Johnny helye a csapatban éppoly biztosnak látszott, mint amilyen biztos lehetett abban is, hogy meglesz a diplomája. A sportsajtóban Johnnyt az afrikai vadon kegyetlen ragadozója után "Jag Hond"-nak becézték, a jaguár ugyanis hihetetlenül elszánt és kitartó, áldozatát futás közben támadja meg. A becenév ráragadt, és Johnny hamarosan a közönség kedvence lett. A Fokvárosi Egyetem csapatában is volt egy "közönség kedvence", az helye szintén biztosítottnak látszott a nemzeti válogatottban a "Feketék" elleni mérkzésen. Benedict van der Byl olyan elegánsan és mvészi tökéllyel uralta a pályát, mint egy isten. Széles vállú, izmos, hosszú lábú, magas, jókép, barna fiatalember lett belle. Johnny vezette ki a vendégcsapatot a puha, zöld, bársonyos pályára, s miközben bemelegített, a zsúfolt lelátóra pillantott, hogy megbizonyosodjon afell, hogy a rögbi elkelségei mind ott vannak. Meg is találta dr. Daniel Cravent a többi bizottsági tag társaságában, az újságírók számára fenntartott helyek alatt a dísztribünön. Eltte a miniszterelnök ült; most éppen hátrafordult hozzá, hogy néhány szót váltson vele. A két egyetem találkozója a rögbiszezon egyik fénypontja volt, a rajongók több ezer mérföldet tettek meg, hogy megnézhessék a meccset. A miniszterelnök mosolygott és bólogatott, majd elrehajolt, és megérintette egy sz, nagydarab ember vállát, aki az eltte lév sorban ült. Johnny hátán borzongás futott végig, amikor az sz hajú férfi egyenesen ráemelte a tekintetét. Hét éve, azóta a szörny éjszaka óta, most látta elször az Öreget. Johnny üdvözlésképpen felemelte a karját, és az Öreg visszanézett rá, mieltt válaszolt volna a miniszterelnöknek. Most a ni tamburmajorok vonultak ki a pályára. Fehér csizmában, a Fokvárosi Egyetem színeiben, rövid, libeg szoknyácskában, magas kalappal a fejükön. A csinos, fiatal lányok lábemelgetve, izgalomtól és igyekezettl felhevültén parádéztak. A közönség moraja együtt lüktetett Johnny fülében saját szívverésével, mivel Tracey van der Byl vezette az els sort. Johnny azonnal megismerte, noha Tracey az eltelt évek alatt fiatal nvé érett. Karja és lábszára bronzszín volt, sötétbarna haja fényesen omlott a vállára. Szökdécselve, dobbantva kurjantgatta a hagyományos éljenz jelszavakat; természetes fesztelenséggel riszálta kemény, fiatal popsiját. A közönség kiabált, hullámzott, és máris hisztérikus örömujjongásba hergelte magát. Johnny tökéletes csendben állt a harsogó zsivaj közepén, Tracey-t bámulta; volt a legszebb n, akit életében látott. Aztán véget ért a msor, a tamburmajorok kivonultak a stadion bejáratán, és a hazai csapat kifutott a pályára. Az Öreg és Tracey jelenléte csak fokozta Johnny gylöletét a magas, fehér mezes alak iránt, aki a fokvárosi védelmet fogja irányítani. Benedict van der Byl beállt a helyére, megfordult, hosszú zoknijából elvett egy fést, és végighúzta barna haján. A közönség rjöngeni és fütyülni kezdett; a színpadias jelenet nagy sikert aratott. Benedict visszatette a fést, és egyik kezét csípjére téve, pimaszul felemelt fejjel végigmérte az ellenfél játékosait. Hirtelen

9 elkapta Johnny tekintetét, és az iménti ggös pózból kivetkzve Benedict lesütötte a szemét, majd tett néhány bemelegít mozdulatot. Megszólalt a síp, elkezddött a mérkzés. Volt ott minden, amire a közönség vágyott. Emlékezetes meccs volt, sokáig beszéltek még róla. A csatárok vakmerén támadtak, a védk messzire elretörtek, az ovális labda kézrl kézre járt, míg egy rettenetes feltartóztatás a labdavivt a gyepre nem terítette. A nézk kemény, gyors és kiegyensúlyozott játéknak lehettek tanúi. Százszor is talpra ugrottak tágra nyílt szemmel, és teli torokból ordítottak - szinte elviselhetetlen volt a feszültség -, aztán nagy morajlás közepette egy emberként ültek vissza, amikor a labdát néhány centiméterrel a gólvonal eltt az elszánt védk végül is elcsípték. Három perccel a befejezés eltt még nem esett gól. A fokvárosi csapat csomóban támadott, áttört a védelemben támadt résen, majd egy hosszú, rézsútos passzal adta a levegbe a labdát, a széls el is kapta, anélkül, hogy lendületébl veszített volna. A lába alig érte a zöld gyepet, a közönségnek megint elállt a lélegzete. Johnny alacsonyan, éppen a térde fölött találta el a vállával. Mindketten kiperdültek a játéktéren túlra, porzott mögöttük az alapvonalról felvert mész; a nézk felzúdulva visszaültek. Míg a bedobásra vártak, Johnny utasításokat osztogatott. Barna-arany szín mezét átizzadta, a csípjén szerzett horzsolás bevérezte fehér sortját. - Gyorsan szerezd vissza! Ne fuss sokáig a labdával! Add át Dawie-nek! Dawie, rúgd magasra és hosszan elre! Johnny magasan felugrott a bedobott labdáért, pontosan Dawie kezébe öklözte, és ugyanazzal a lendülettel megfordult, hogy a támadókat feltartóztassa. Dawie hátrált két lépést, és rúgott. A rúgás erejétl jobb lába a feje fölé lendült, és a lendület kibillentette az egyensúlyából. A labda lassan emelkedett a magasba, úgy suhant, mint a nyíl, nem imbolygott, nem csavarodott meg a levegben, és pályája csúcspontján már jóval túl járt a felezvonalon, majd visszaérkezett a földre. Húszezer szempár követte a labda útját; néma csend szállt a pályára, és a szokatlan csendben Benedict van der Byl mélyen a saját térfele mögé húzódott vissza, a labda leesésének várható helyére, félrevezetén lassú, de jól kiszámított léptekkel. A labda pontosan a kezébe érkezett, Benedict lusta mozdulatokkal befelé indult, hogy nagyobb szögben lehessen elvégezni a visszarúgást. Delejes, lüktet csend lengett a pálya fölött, a figyelem középpontjában: Benedict van der Byl. "Jag Hond!" hangzott egy figyelmeztet kiáltás a közönség soraiból, ezután húszezer szempár meredt a gyep egy bizonyos pontjára. "Jag Hond!" Most már egy emberként morajlott a közönség. Johnny a többiektl távolabb állt; kezét, lábát készenlétbe helyezte, hogy lecsaphasson Benedictre. Hiábavaló erfeszítés, gondolta, ekkora távolságból úgysem tud feltartóztatni egy Benedict kaliber játékost; mégis minden erejét összeszedte. Arca maga volt a verejtéktl fényl eltökéltség; vadul taroló cipje alól röpködtek a kitépett gyeptégla-darabok. És akkor valami hihetetlen, szinte a képzeletet felülmúló dolog történt. Benedict van der Byl körülnézett, és észrevette Johnnyt. Megtorpant, tett két ügyetlen, kusza lépést; saját térfele irányába igyekezett. Magabiztosságának híre-hamva sem maradt, minden ügyessége és eleganciája cserbenhagyta. Bukdácsolt, botladozott, majdnem felbukott; a labda kiesett a kezébl, és esetlenül pattogott a földön. Benedict utánanyúlt; igyekezett visszaszerezni, vaktában keresgélte, hátrapillantott a válla fölött. Arcán páni félelem jelent meg. Johnny nagyon közel járt. Minden lépéshez morgott egyet, mint egy sebesült oroszlán, izmos vállait már felkészítette az összecsapásra, összeszorított ajka egy vérengz fogvicsorítás paródiája volt.

10 Benedict van der Byl térdre esett, és a fbe kuporodva, karjaival eltakarta a fejét. Johnny elsöpört mellette, rá sem nézett, s futás közben könnyedén csípte el a pattogó labdát. Amikor Benedict felemelte a fejét, és még mindig térden állva körülnézett, Johnny tíz yardnyira állt tle a két kapufa között, és t nézte, majd szándékosan letette lábai közé a labdát, hogy szép szabályos legyen a gól. Ekkor, mintha csak elre megbeszélték volna, Johnny és Benedict a központi lelátó felé nézett. Látták, hogy az Öreg feláll, és lassan utat vág magának a tomboló tömegen a kijárat felé. A mérkzés utáni napon Johnny visszament a sivatagba. Johnny éppen egy keskeny, merleges falú, tizenöt láb mély árok fenekén dolgozott. Tikkasztó hség volt odalent. Johnny nem viselt semmit a rövidke, khakiszín sorton kívül; napbarnított izmai olajosán csillogtak a verejtéktl, kitartóan folytatta a mintavételt. Egy réges-régi - homok alá temetett - tengeri fennsík körvonalait és metszetét vizsgálta. Azt remélte, hogy a felszín alatti kzetben rábukkan a gyémántot tartalmazó vékony hordalékrétegre. Egy terepjáró közeledését, majd léptek csikorgását hallotta magasban a feje fölött. Felegyenesedett, és megfogta sajgó hátát. Az Öreg állt az árok szélénél, és Johnnyt figyelte. Kezében széthajtott újság. Johnny most látta elször közelrl azóta, és megdöbbent mennyire megváltozott. Teljesen megszült, arca ráncos és gyrött lett, mint egy szelindeké; hatalmas, horgas orra dombként magaslott ki az arcából. De testi hanyatlásnak, gyöngülésnek semmi nyoma. Szeme pedig még mindig titokzatos kékséggel ragyogott. Az Öreg behajította az újságot az árokba. Johnny elkapta, de szemét még nem vette le az Öregrl. - Olvasd el! - mondta az Öreg. Az újság a sportrovatnál volt kinyitva. Ez állt a fcímben nagy, vastag betkkel szedve: JAG HOND BEKERÜLT. VAN DER BYL KIESETT Olyan kellemesen érte a meglepetés, mintha hs viz hegyi patakban mártózott volna meg. Bevették a válogatottba. Viselheti hát a zöld-arany mezt, és zakója zsebén ott fog díszelegni a szökken gazella. Födetlen fvel állt a tz napon; büszkén és boldogan nézett fel az Öregre, várta, hogy megszólaljon. - Jól gondold meg! - mondta az Öreg nyugodt hangon. - Rögbizni akarsz inkább, vagy a Van Der Byl Társaságnál dolgozni. A kett kizárja egymást. - Azzal visszasétált a terepjáróhoz, és elhajtott. Johnny magának a Doktornak táviratozta meg, hogy lemond a válogatottságról. A felháborodott, tiltakozó és vádló cikkek sokasága a nemzeti sajtóban, és a hozzá érkez piszkálódó levelek százai gyávasággal, árulással és még rosszabbakkal vádolták, így Johnny végül is hálás volt a sivatagi magányért, amely megkímélte a további kellemetlenségektl. Sem Johnny, sem Benedict nem rögbizett soha többé. A mai napig, ha csak eszébe jutott, Johnny mindig maró fájdalmat és keser csalódottságot érzett. Olyan nagyon szerette volna a zöld-arany jelvényt viselni! Johnny hirtelen megállította a Jaguárt és böngészni kezdte London térképét. A Stark Street messze a King's Road mögött bújt meg. Továbbhajtott, s közben azon járt az esze, milyen is volt azután, hogy az Öreg megfosztotta a jelvény viselésének jogától. A lelki gyötrelem akkor szinte elviselhetetlennek tnt. Sivatagi társai a következk voltak: Ovambo, egy északi törzs tagja, és néhány - a sivatag teremtette hallgatag fehér ember, vakmer és hajthatatlan, mint maga a sivatagi növényzet vagy a hegyek. A Namíb és a Kalahári sivatag a Föld legelhagyatottabb vidékei közé tartoznak; a sivatagi éjszakák pedig igen hosszúak. De a szakadatlan fizikai munka sem tudta eléggé kifárasztani

11 Johnnyt ahhoz, hogy álmában olykor ne látogatta volna meg egy szép, csizmás, fehér szoknyás lány - vagy egy sz, gránitszikla arcú öregember. Ezek a hosszú nappalok és még hosszabb éjszakák komoly sikereket eredményeztek, és Johnny pályájának mérföldköveit jelentették. Beindított egy új - kicsi, de gazdag - gyémántmezt egy olyan vidéken, amelytl senki emberfia nem remélt gyémántot. Feltárt egy uránbányát, amelyet aztán a Van Der Byl Gyémánt Társaság két és fél millióért adott el; ezen kívül több jövedelmez - ha nem is ennyire látványos - vállalkozást indított be. Ilyen és hasonló eredmények sokaságát tudta felmutatni. Huszonöt évesen Johnny Lance nevét a sokat ígér újoncok között emlegették a gyémántszakma félelmetes palotáiban. Kapott is ajánlatokat: - egy geológusokból álló tanácsadó vállalkozásba betársulhatott volna; vagy elszegdhetett volna a Murderers Karroo szélén, egy félrees helyen kutató kisebb társaság terepvezetjének. Johnny minden kedvez ajánlatot visszautasított. Kitartott az Öreg mellett. Egyszer aztán a Nagy Társaság felfigyelt rá. Dél-Afrikában száz évvel azeltt az els gyémántot tartalmazó "kék földre" egy alig mvelhet, kemény talajú farmon találtak rá. Egy De Beer nev búr farmeré volt a föld. Az öreg De Beer 6000 fontért adta el a farmját; álmában sem gondolta volna, hogy fontot ér kincs fekszik a terméketlen, száraz szántóföld alatt. Az új - De Beers New Rush nev - lelhelyet bányászok, kiskereskedk, vándorok, szerencselovagok, zsiványok és gazemberek lepték el, akik parányi - egy-egy nagyobb szobányi - területeket vásároltak meg, és tártak fel. A szerencselovagok e díszes társaságából két embernek sikerült magasan a többiek fölé emelkednie. Nemsokára övék lett a De Beers New Rush legnagyobb része. Amikor k ketten, Cecil John Rhodes és Barney Barnato, végül egyesítették vagyonukat, félelmetes pénzügyi vállalkozás jött létre. A szerény kezdetek után ez a társaság - mesés vagyona, mérhetetlen befolyása, csillagászati bevételei útján - döbbenetes tekintélyre és méltóságra tett szert. Ez a vállalkozás ellenrizte a világ minden tájára irányuló gyémántszállításokat, és ugyancsak ez felügyelte az ásványkiaknázási jogokat Közép- és Dél-Afrikában, vagyis több százezer négyzetkilométeren. Kiaknázatlan nemes- és egyéb érclelhelyei száma felbecsülhetetlen. Mindaddig engedélyezte a kisebb gyémánttársaságok fennmaradását, amíg azok bizonyos jelentségre szert nem tettek, majd hirtelen azok is részévé váltak; elnyelte ket, ahogy a tigriscápa kapja be a túlságosan nagy és vakmer kalauzhalat. A Nagy Társaság megengedhette magának, hogy megvásárolja a legígéretesebb lelhelyeket, a legjobb felszerelést és a legkiválóbb szakembereket. Számtalan csápja egyikét most Johnny Lance után nyújtotta ki. Jelenlegi bérének a dupláját ígérték, de hamarosan a háromszorosára is számíthatott volna. Johnny kereken visszautasította az ajánlatot. Talán az Öreg nem is szerzett tudomást róla, talán mer véletlen volt, mindenesetre egy hét múlva Johnnyt a Beach Operations terep vezetjévé léptették el. Új munkaköre mellé a "Kanut király" nevet örökölte. A Van Der Byl Gyémánt Társaság közvetlenül a parton egy harminchét mérföld hosszú, nagyon keskeny - az árvízszint fölött, illetve az apályszint alatt lábnyira terjed - partszakasszal rendelkezett. A szárazföldi terület már ismét a Nagy Társaság tulajdona volt. Csak azért vásárolta meg a tucatnyi óriási területet, hogy megszerezze az ásványok ellenrzésének jogát. A tengeri terület a parttól számított tizenkét mérföldig szintén a Nagy Társaságé volt. Húsz évvel azeltt a kormány bocsátotta a rendelkezésére. Az Admirality sáv azonban a Van Der Byl Társaságé volt, és ennek kiaknázása a mindenkori "Kanut király" feladata volt. A Benguela-áramlat hideg vizének permete gomolyogva szálldosott, akár a finom por. A lassan hömpölyg, óriási hullámok a Namaqualand sárgán csillogó homokja és magas, hullámtörte sziklái felé közeledtek.

12 Amint megérezték a szárazföld közelségét, a hullámok felcsaptak a magasba. Tarajuk megremegett, sugárzó zöld színvé vált, majd a szélben tollszer permetté foszlott szét, végül belezuhant a fehéren morajló vízbe. Johnny a nyitott Land Rover vezetülése mögött állt. A hajnali hideg ködben báránybr kabátkát viselt, mivel azonban fején semmi nem volt, barna haját a szél nyugtalanul borzolta a homlokán. Ers állkapcsát elreszegte, kezét ökölbe szorította a brzakó zsebében. Mogorván és ellenségesen figyelte a hullámverés magasságát és erejét. Ferde orrával úgy festett, mint gongütésre váró bokszoló. Darabos, dühös mozdulattal hirtelen kirántotta a bal kezét a zsebébl, és megnézte az óráját. Még két óra és három perc van az apály végéig. Visszadugta kezét a zsebébe, és megfordult, hogy szemügyre vegye a bulldózereket. Tizenegy nagy, fényes, sárga D8-as hernyótalpas munkagép várakozott az árvízszint vonala mentén. Vezetik feszülten, kimeresztett szemmel ültek a magas, kemény üléseken. Mindannyian Johnnyt figyelték, arcukon gondterhelt kifejezéssel. Mögöttük, jóval hátrébb a markolók sorakoztak. Tömzsi, nagy hasú, otromba gépek, embermagasságú kerekekkel. Ha eljön az ideje, harminc mér földes sebességgel fognak vágtatni, fémlapátjaikat kieresztik a hasuk alá, felmarkolnak tizenöt tonna homokot, kavicsot, majd visszavágtáznak vele a szárazföld felé, ott megszabadulnak a terhüktl, és rohannak vissza egy újabb óriáshoz méltó adagért. Johnny igyekezett minél pontosabban felmérni, mikor jön el a pillanat, amikor oda lehet vetni - egy maroknyi csillogó kavics reményében - a negyed millió font érték gépeket az Atlantióceán elé. Eljött a pillanat, és Johnny értékes másodperceket szánt arra, hogy utoljára még egyszer mindent alaposan átgondoljon, mieltt akcióba lép. - Rajta! - kiáltotta a hangersítbe, és ugyanakkor félreérthetetlenül jelzett a karjával is. - Rajta! - kiáltotta újra, de hangja elenyészett; még a heves hullámverés moraját is elnyomta a gépek bgése. Súlyos fémkarjaikat leeresztették. A fémszörnyetegek énekkara rázendített: nekilódultak a gépek. A lapátok úgy túrták maguk eltt az aranyszín homokot, ahogy vajat a kés pengéje. A homok elször oszloppá, majd magas fallá tornyosult az óriási gépek eltt. A bulldózerek újra meg újra nekirontottak, tolták, visszahúzták, rázták; söpörték maguk eltt. A gépkezelk úgy rángatták a karokat, mint eszeveszett csaposok, akik napi több ezer pint sört csapolnak. A munkagépek zúgtak, elcsendesedtek, majd újra felbgtek. A homokfal szembetalálta magát az els gyenge hullámokkal, és megszelídítette ket. A tenger látszólag meglepdött ezen, és kavarogva húzódott vissza a közeled homokgát ell. A bulldózerek most egy bonyolult, de jól begyakorolt balettszámot adtak el. Kanyarogtak, keresztezték egymást, lapátjaikat fölemelték és leengedték, elrehaladtak, faroltak; mindezt a koreográfus, Johnny Lance felügyelete alatt. A Land Rover föl-le száguldozott az apránként kialakuló hatalmas gödör szélénél; Johnny parancsokat osztogatott, utasításokat ordibált a hangersítbe. Lassacskán sarló alakú homokgát emelkedett a parton, mögötte pedig a bulldózer lapátjai hat, tíz, tizenöt láb mélyre ástak a lágy, sárga homokban. Egyszer csak elérték az osztriga-szintet, azt a vékony, megkövült kagylóréteget, amely Délkelet-Afrika szerte gyakran megtalálható a gyémántot tartalmazó kavicsréteg fölött. Johnny látta, hogy megváltozott a gödör anyaga. Észrevette, hogy kagylóhéj fordul ki a bulldózerek lapátjai alól.

13 Néhány utasítással kísért kézmozdulat segítségével sikerült megértetnie, hogy a bulldózerek alakítsanak ki rámpát a gödör két szélén, hogy a markolók is lejuthassanak. Aztán a bulldózereket a homokgáthoz vezényelte, hogy megakadályozzák a tengervíz beömlését. Az órájára nézett. - Egy óra tizenhárom perc - dörmögte az orra alá. - Nagyon fogy az idnk! Gyorsan felmérte a helyzetet! A gödör kétszáz yard hosszú, tizenöt láb mély, a felesleges homokréteg el van távolítva, az osztrigavonal tisztán kivehet a szikrázó napsütésben, a bulldózerek pedig elhagyták a terepet, és most a hullámokkal viaskodnak. - Rendben - dörmögte. - Lássuk, mi van itt! A dagályszint fölött várakozó két markoló felé fordult. - Induljatok, és hozzátok ide! - kiáltotta, és kézmozdulatával jelezte is. A markolók zúgva-bgve nekilódultak, A gödör lejáratánál ersen himbálóztak, legurultak a rámpán, majd végigrobogtak a gödör alján. Fürgén felemeltek egy kupac kagylót és kavicsot, majd morogva, imbolyogva elindultak a rakománnyal a távoli feljáró felé, s a szikla alatt - jóval a dagályszint fölött - megszabadultak terhüktl. Egymás sarkába érve többször is megtették ezt az utat, körbe-körbe, miközben a bulldózerek az egyre haragosabb hullámokat igyekeztek feltartóztatni. A tenger a homokgát elé küldte csatározni a seregeit, hátha találnak rajta egy gyenge, könnyen megtámadható pontot. Johnny megint az órájára pillantott. - Három perc múlva kezddik a dagály - jegyezte meg fennhangon egy bizakodó grimasz kíséretében. Azt hiszem, meglesz. Megkönnyebbülten rágyújtott. Leereszkedett az ülésre, elindította a Land Rovert, felhajtott vele a partra, és leállította a markolók által emelt kavicshegy mögött. Kiszállt, és belemarkolt a kavicsba. - Nagyszer! Csodálatos! - suttogta. Nem kellett csalódnia. A jelek biztatóak voltak. Abban az egyetlen maroknyi kavicsban egy kicsiny gránitot és egy nagyobb darab achátot talált. Még egyszer belemarkolt a kupacba. - Jáspis! - örvendezett. - És vasérc! Ezek a kzetek gyakran fordulnak el a gyémánt társaságában. A kövek alakja szintén sokat ígért: gömbölydedek voltak, és csillogtak, mint az üveggolyó, míg ha laposak lettek volna, az azt jelentené, hogy csak egy oldalról érte ket a víz. A gömböly kövek arról árulkodtak, hogy a hely valóságos gyémántcsapda. - Kincsesládára akadtunk - erre mérget veszek! Harminchét mérföldnyi partszakaszon Johnny egy kétszáz yardos szakaszt szemelt ki magának, és telibe talált. Persze nem véletlen szerencse folytán, hanem miután alaposan átvizsgálta a partvonalat; kitartóan tanulmányozta a hullámok mintázatának légifelvételeit és a tengerfenék domborzati körvonalait; miután elemeztette a parti homokot; mindezek birtokában pedig arra a bizonyos "ráérzésre" hagyatkozott, amivel minden jó gyémántvadásznak rendelkeznie kell. Johnny Lance rendkívül elégedett volt magával, vidáman szállt vissza a Land Roverbe. A markolók egészen a fekükzetig eltávolították a kavicsot. Munkájuk végeztével eljöttek a gödörbl, és kimerültén, zihálva pihentek az általuk kibányászott óriási kavicshalom mellett. - A fenékre, fiúk! - kiáltott Johnny, mire Ovambo parton guggoló, türelmes emberei elindultak, és hamarosan elárasztották a gödröt. Nekik kellett legyalulniuk és megtisztítaniuk a gödör fenekét, mivel a gyémánt nagy része keresztülfúrja magát a kavicsrétegen, és megbújik a fekükzet réseiben, hasadékaiban. Idközben a tenger hangulata igencsak megváltozott. Dühbe gurult a partjait ért erszak láttán; sziszegve, dühöngve csapkodta hullámaival a homokgátat. A vízszint emelkedni kezdett, a bulldózerek egyre nehezebben birkóztak meg a beáramló vízzel.

14 Ovambóék eszeveszett tempóban dolgoztak a gödörben, és csak olykor vetettek egy aggódó pillantást a homokfalra, amely tisztes távolságban tartotta tlük az óceánt. Johnnyn ismét az idegesség jelei mutatkoztak. Ha túl korán hívja vissza ket, esetleg gyémántok maradnak a mélyben; ha túl késn, a gépeket és az emberek életét teszi kockára. Hajszálon múlt, de sikerült. Akkor hívta vissza az embereket, amikor a tenger már-már áttört a gáton, és alatta is kezdett beszivárogni. Aztán a bulldózereket is kivezényelte; tíz már kint is volt, az utolsó végtelenül lassan cammogott keresztül a széles gödrön. És ekkor egyszerre két helyen is betört a tengervíz; derékig ér hullámok zúdultak a gödörbe. A bulldózer kezelje azonnal észrevette. Néhány pillanatig tétovázott, majd mivel bátorsága cserbenhagyta, kiugrott, sorsára hagyva a gépet; lélekszakadva menekült a legközelebbi meredek fal irányába. - A büdös életbe! - káromkodta el magát Johnny, amikor látta, hogy a gép kezelje biztonságba helyezte magát. - Kihozhatta volna! - De magára éppúgy haragudott. Túl késn szánta rá magát a kihívásukra; egy font érték munkagép vész a tengerbe emiatt. Azonnal beindította a Land Rovert, és elindult vele a gödör felé. Az autó úgy vetette magát a mélybe, mint egy síugró; tizenöt lábnyit zuhant, mieltt földet ért volna. Esését a homoklejt tompította; miután lehuppant, bátran szállt szembe a bezúduló árral. ' A víz átcsapott a motorháztet felett, megperdítette az autót, de Johnnynak sikerült visszafordítania és az elakadt bulldózer felé irányítania. A Land Rover motorját leszigetelték és vízhatlanná tették, éppen az ehhez hasonló helyzetekre számítva, így a kocsi, jobbra-balra spriccelve a vizet maga körül tovább csörtetett elre. Iramát azonban mégis megtörte a rázúduló zöld víz súlya. Hirtelen az egész homokgát beomlott a fehér hullámok súlya alatt, s a gödörben az óceán vette át az irányítást. A zöld hullámok egy pillanat alatt elérték a Land Rovert, felborították, és Johnny a gyzedelmes tajtékcsíkok közé esett. A Land Rover ezalatt felborult, és az ég felé fordította mind a négy kerekét mintegy jelezve, hogy megadta magát. Johnny elmerült ugyan, de nyomban felbukkant a felszínre. Küszködött a hullámokkal, s félig úszva, félig csapdosva a sárga fémsziget felé igyekezett. A tenger megint lerántotta. Egy kis ideig leért a lába aztán újra elveszítette a talajt. Egyszer csak hozzáért a bulldózerhez, a hernyótalpakon felmászott a vezetfülkébe. Megragadta a vezérlkarokat; orrán, száján dlt a víz. A bulldózer mozdulatlanul állt a gödör fenekén, saját huszonhat tonnás súlya megbénította. A hullámok átcsaptak fölötte, de a gép meg sem moccant. A sós tengervíztl elhomályosult, könnyben úszó szemmel Johnny sietve a mszerfal mutatóira pillantott. Az olajnyomás és a fordulatszám rendben, a kipufogócs magasan Johnny feje fölött kék füstöt eregetett. Johnnynak megint köhögnie kellett. Hányás és tengervíz csípését érezte a torkában. Kinyitotta a szelepet, és mködésbe hozta a kuplungkarokat. A hatalmas gép nehézkesen meglódult, szinte megvetéssel lökve félre a hullámokat; hernyótalpai ersen kapaszkodtak a talajba. Johnny kapkodva körülnézett. A tenger elmosta a felhajtókat a gödör két szélén. A meredek falakkal találta szemben magát, mögötte a víz akadálytalanul áramlott a mélybe. Egy hullám átcsapott a feje fölött. Mint egy spániel, Johnny kirázta a vizet a hajából, és növekv elkeseredéssel nézett körbe; a menekülés útját kutatta. Legnagyobb meglepetésére az Öreget pillantotta meg. Ott állt a gödör szélénél, noha Johnny Fokvárosban hitte t, négyszáz mérföldnyire innen. Fehér haja csak úgy világított a magasban. Johnny ösztönösen az Öreg felé irányította a bulldózert a zajgó hullámokon át.

15 Az Öreg két másik bulldózerrel próbálkozott; olyan közel terelte ket a gödör széléhez, amilyen közel csak lehetett. Közben a szikla alatt parkoló katonai teherautóból Ovambóék súlyos traktorvontató láncot vettek el, és a vállukra emelve, imbolygó léptekkel leereszkedtek vele a partra. Behajlított lábakkal, görnyedezve közeledtek a lánc szörny súlya alatt; minden lépésnél bokáig süppedtek a homokba. Az Öreg rájuk mordult, hogy siessenek, de a hangja elveszett a dízelmotorok, a tenger és a szél zajában. - Hozd errefelé! - kiáltotta az Öreg. Leengedem a láncot! Johnny intett, hogy hallotta; megragadta a karokat, mivel a következ hullám még ezt az óriási gépet is elmozdította, s most vette csak észre, hogy akadozik a motor - a víz végül mégis átjutott a szigetelésen. A sárga, meredek, homokfal húsz lábnyira tornyosult fölé; Johnny fölmászott a gépháztetre, és elindult az Öreg felé. Az Öreg a gödör legszélén egyensúlyozott a vállára tekert vontatólánccal. Elregörnyedt a lánc súlya alatt, majd tett egy lépést elre, s ekkor a homok beomlott alatta. Derékig a homokba temetve csúszni kezdett lefelé a meredek lejtn. A nehéz lánc utánakígyózott. Johnny felmérte a tenger erejét, és utánavetette magát, hogy segítsen. A tenger alaposan próbára tette ket, együtt valahogy mégis odavonszolták a láncot a bulldózerhez. - Ersítsd a lapáthoz! - mondta az Öreg. Kétszer körbetekerték a láncot a vastag fémlapáton. - A bilincset! - szólt oda Johnny, miközben az Öreg leoldotta derekáról a kötelet, amellyel a szorítóbilincset ersítette magához. Johnny felpillantott a meredek falra, amely vészjóslóan lógott fejük fölött. - Jézusom! - mondta egészen halkan; a tenger oda is elért már, és az egész töltés omladozott, remegett a fejük fölött, arra várva, mikor zuhanhat rájuk és temetheti maga alá ket. Az Öreg odaadta neki a hatalmas rögzítbilincset, Johnny pedig zsibbadt ujjakkal nekilátott, hogy keresztülerltesse a láncon. Az acélozott pecket két láncszem közé kell beillesztenie, aztán még le is kell zárnia. Az adott körülmények között gigászi erfeszítés kellett a feladat végrehajtásához; a hullámok csapkodták a fejét, igyekeztek kitépni a láncot a kezébl; és akkor ott volt még a fenyeget homoktömeg is, amely bármely percben rájuk omolhat. A munkafelügyel aggódva figyelte ket húsz láb magasból, készen arra, hogy kiadja a parancsot a két várakozó bulldózernek a lánc felhúzására. Johnnynak sikerült eltalálnia a csavarmenetet. Még öt ilyen csavarmenet, és kész - úgy gondolta, be is fejezi a munkát, mire az üzenet odaér a bulldózer kezelihöz. - Oké - bólintott, és elakadó lélegzettel odaszólt az Öregnek: - Húzhatják! Az Öreg felemelte a fejét, és felkiabált a partra. - Húzzátok! A munkafelügyel intett, hogy vette az üzenetet. - Oké. - És már ott se volt, futott vissza a bulldózerekhez. Ugyanebben a pillanatban azonban a hullámok megrántották a láncot. Ez csak néhány centiméteres elmozdulással járt, de éppen elegend volt ahhoz, hogy Johnny bal mutatóujja két láncszem közé szoruljon. Az Öreg látta Johnny arcát, látta, hogyan próbálja kiszabadítani magát. - Mi történt? A víz ekkor éppen visszahúzódott egy pillanatra, és így az Öreg saját szemével is láthatta. Odaevickélt, hogy segítsen Johnnynak - de felülrl megszólalt a motorok rekedt bugása, és a lánc megindult fölfelé tekeregve, mint egy óriáskígyó. Az Öreg odaért Johnnyhoz, elkapta a hóna alatt, hogy megtámassza. Rémülten, egymásba kapaszkodva bámultak a foglyul ejtett kézre. A lánc ersen megrándult, és egy skarlátvörös freccsenés kíséretében letépte a beszorult ujjat; Johnny az Öreg karjaiba hanyatlott. A bulldózer nagy, sárga teste továbbra is fenyegeten

16 emelkedett egyre magasabbra a fejük fölött lebegve. Kihasználva a következ hullám taszítását, az Öreg biztonságba ráncigálta Johnnyt. A hullámok hamarosan mindkettejüket elragadták és félredobták a bulldózer ell. Johnny a mellkasához szorította sérült kezét, amely élénk vércsíkot húzott maga után, megfestve a vizet körülöttük. Feje lemerült a víz alá, a sós víz beáramlott a tüdejébe. Úgy érezte, megfullad, és minden ereje elhagyja. A felszínre bukkanva elhomályosult szemmel megpillantotta a nedvesen csillogó bulldózert félúton a homokpart teteje felé. Érezte az Öreg karját maga körül, s újra elmerült; szemére és agyára sötétség borult. Amikor minden újra kivilágosodott, Johnny a száraz homokon találta magát; az els, amit meglátott, az Öreg fölébe hajoló ráncos, beesett arca, homlokára tapadó ezüstös haja volt. - Kihoztuk? - kérdezte Johnny rekedten. - Ki - válaszolta az Öreg. - Kihoztuk. - Azzal felállt, odament a terepjáróhoz, és elhajtott. Johnnyt a munkafelügyel gondjaira bízta. Johnny elmosolyodott ettl az emléktl, s felemelve bal kezét a Jaguar kormányáról, megnyalta a fényes csonkot a mutatóujja helyén. - Megért egy ujjat - mondta fennhangon, és még mindig útjelz táblák után kutatva hajtott lassan tovább. Hosszan mosolygott, és hitetlenkedve megcsóválta a fejét; eszébe jutott, milyen csalódott és bánatos volt, amikor az Öreg fogta magát, és odébbállt, otthagyva t a homokon, kiterítve. Természetesen nem számított arra, hogy az Öreg térdre rogyik eltte, fülébe zokogja háláját, és bocsánatot kér az eddigi mostoha bánásmód meg az elmúlt évek nyomorúsága miatt - de azért várt valamit. Ennél mindenesetre többet. Miután megtettek egy kétszáz mérföldes autóutat a sivatagi éjszakában a legközelebbi kórházig - ahol ellátták és bekötözték a sebét -, Johnny másnap reggel a megszokott idben munkába állt, hogy jelen legyen az els adag kavics átvizsgálásánál. Távolléte alatt a kavicsot megszitálták, az összes méreten felüli követ, szikladarabot eltávolították, majd átmosták egy szilíciumiszap tartályban, hogy kiszrjék a 2,5-nél kisebb fajsúlyú anyagokat, a fennmaradó anyag pedig végül egy zúzómalmon ment keresztül. A zúzómalom hosszú, egyenletesen forgó acélhenger, amelyben baseball-labda nagyságú acélgolyók porrá zúznak minden, a Mohs keménységi skálán mért 4-esnél puhább anyagot. Most ott álltak a visszamaradt anyag fölött, ami a tengerbl kibányászott kavics ezredrésze volt. Ha van valahol gyémánt, akkor ebben az üledékben kell lennie. Amikor Johnny visszatért a tengerpart fölötti szirtre, az osztályozóüzemként mköd barakkba, még bódult volt az érzésteleníttl és a kialvatlanságtól. Keze kitartóan lüktetett, mint egy világítótorony. Szeme vörösen égett, állat sr, fekete borosta borította. Elhelyezkedett a fél barakkot elfoglaló rázóasztal szélénél. Kissé ingatagon állt a lábán, miközben a készüldést figyelte. Az asztal végénél hatalmas, kaviccsal teli láda, a szitalapok bekenve, az emberek készen álltak. - Kezdhetjük! - Johnny intett a munkavezetnek, aki azonnal beindított egy motort, amitl az asztal mint egy szélütött öregember - remegni kezdett. Az asztal több - enyhén megdöntött, sárga zsírral vastagon bekent - acéllemezbl állt. A vibráló szerkezet egyik végénél egy ládából kavics és víz keveréke kezdett csöpögni; állagát és áramlása sebességét a munkafelügyel szabályozta. A massza szétterült a bezsírozott asztalon, majd kiloccsant szirup módjára elkendött; egyik tálról a másikra csörgött, végül az asztal másik végénél lev hulladéktartályba került.

17 A gyémántot ugyanis nem lehet benedvesíteni; ha víz alá meríti az ember, ha vízben áztatja, akkor is száraz marad. Az acéllemezen a zsírréteg szintén benedvesíthetetlen, tehát a kagyló meg a nedves kavics lecsúszik róla, és végigszalad az izg-mozgó, lejts asztalon. Ám ha gyémánt zsírba ütközik, beleragad, mint pokrócba a félig elnyalt cukorka. A nagy idegesség és izgalom közepette Johnny már nem érezte olyan fáradtnak magát, még a csonk sajgása is alábbhagyott. Szemével, minden porcikájával a csillogó, sárga, zsíros lapra figyelt. Az egy karátosnál kisebb súlyú, ipari fekete és színes gyémántot nem lehet észrevenni az asztalon a rezgés hevessége és az úszó anyag sebes áramlása miatt. Olyannyira belefeledkezett a látványba, hogy jó kis idbe telt, mire észrevette, hogy valaki áll mellette. Hirtelen felkapta a fejét. Az Öreg volt az; sajátos terpeszállásban, a rá jellemz feszült testtartással állt Johnny mellett. Johnny számolt az Öreg jelenlétének jelentségével, és pillanatnyi riadalom futott át rajta. Mi lesz, ha kiderül, hogy ez egy eredménytelen kísérlet csupán? Egész életében soha semmire nem volt még annyira szüksége, mint itt és most a gyémántra. Fürkész pillantásokat vetett a sárga, zsíros fémlapokra, azután a k után kutatott, amelynek vételára visszavásárolhatná számára az Öreg megbecsülését. A foltos kavics zavartalanul hömpölygött tovább a lapokon; Johnny határozott és egyre növekv pánikot érzett. Ekkor azonban a munkafelügyel a másik oldalon elkurjantotta magát, és az asztalra mutatott. - Ott van, ni! Johnny odaszegezte a tekintetét, ahova amaz mutatott. Közvetlenül a láda nyílása alatt, saját súlyától félig elmerülve a vastag zsírrétegben - szilárdan lehorgonyozva - ott üldögélt egy nagydarab gyémánt. A gyarló kavicsok pedig továbbcsörtettek mellette. Egy nagydarab, öt karátos k volt; sárgán és dacosan tündökölt, mint egy csapdába ejtett vadállat. Johnny megkönnyebbülten sóhajtott fel, és az Öregre pillantott. Az Öreg kifejezéstelen arccal bámulta az asztalt, és bár nyilván érezte, hogy Johnny figyeli, nem nézett fel. Johnny tekintete is visszakívánkozott az asztalra. A véletlen különös szeszélye folytán a következ gyémánt a ládából egyenesen az alatta horgonyzó másik darabra pottyant. Amikor gyémánt gyémánthoz ütdik, visszapattan róla, mint a golflabda az aszfaltról. A második - gyönyör fehér, kisebb szibarackmag nagyságú gyémánt - hangosan koppant, amikor az elzre ráesett, majd fejmagasságig felpattant a levegbe. Johnny és a munkafelügyel elragadtatásukban önkéntelenül felnevettek olyan szép volt ez a csillogó, szilárd napsugárszilánk. Johnny az ép kezével keresztülnyúlt az asztalon, és felkapta. Dörzsölgette az ujjai között, mohón élvezte szappanszer tapintását, aztán az Öreghez fordult, és odanyújtotta neki. Az Öreg megnézte a gyémántot, és elismeren bólintott. Aztán felhajtotta a kabátujj át, és az órájára nézett. - Kés van. Vissza kell mennem Fokvárosba. - Nem várja ki a végét, uram? - Johnny rájött, hogy túl lelkes hangot ütött meg. - Utána ihatnánk valamit. - Miután kimondta, eszébe jutott, hogy az Öreg irtózik az alkoholtól. - Nem - rázta meg a fejét az Öreg. - Estére vissza kell érnem. - Mélyen Johnny szemébe nézett: - Tracey-nek holnap délután lesz az esküvje, azon feltétlenül ott kell lennem. Johnny arcát fürkészve elmosolyodott; soha senki nem tudta megállapítani, mit jelent az Öreg mosolyra húzott szája, szemében ugyanis az egésznek nyoma sem volt. - Nem tudtad? - kérdezte még mindig mosolyogva.

18 - Azt hittem, kaptál meghívót - mondta, majd sarkon fordult, és kiment a barakkból. Terepjárója a fényl napsütésben várta, hogy kivigye a homokdnék között megbúvó kifutópályára. Johnnyt fájó keze és az Öreg szavai nem hagyták aludni, pedig nagy szüksége lett volna az alvásra; hajnali két órakor ledobta magáról a takarót, és meggyújtotta az éjjeli lámpát. - Azt mondta, kaptam meghívót. Ha kaptam, hát bizisten ott leszek. Egész éjszaka vezetett, és másnap déleltt is. Az els kétszáz mérföldet a sivatagban kellett megtennie homokos, sziklás úton, majd hajnaltájt rátért egy kikövezett útra, és délnek fordult, ahol óriási síkságokon át és hegyek között folytatta útját. Déli tizenkét óra is elmúlt, mire a Table Mountain tömzsi, kékes körvonalai kirajzolódtak eltte. Az alatta elterül város egészen kicsinek tnt. A Vineyard Hotelben szállt meg. Sietett a szobájába fürödni, borotválkozni, öltönybe bújni. Az öreg ház kertje zsúfolásig tele volt drága autókkal; azok, akik itt már nem tudtak megállni, kint az utca két oldalán parkoltak, Johnny is ott talált helyet a poros Land Rover számára. Besétált a fehér kapun, és keresztülvágott a zöld pázsiton. A házban zenekar játszott, a bálterembl társalgás és nevetgélés hallatszott. Az oldalajtón ment be. Mindenütt vendégek tolongtak, s Johnny ismers arcokat keresve vágott utat magának a hangoskodó, gesztikuláló férfiak és kacarászó nk között. Végül talált is valakit. - Michael! - Michael Shapiro körülnézett, észrevette Johnnyt; arcán az öröm, a meglepetés és az ijedtség egyszerre jelent meg. - Johnny, de jó, hogy látlak! - Vége van a szertartásnak? - Igen, és a beszédeket is elmondták már, hál' istennek. - Megragadta Johnny karját, és félrevonta. Hadd kínáljalak meg egy pohár pezsgvel! - Michael odaintett egy pincért, és egy kristálypoharat nyomott Johnny kezébe. - A menyasszonyra! - mondta Johnny, és belekortyolt a pezsgbe. - Tudja az Öreg, hogy itt vagy? - Michael azt kérdezte, ami a legjobban izgatta, és amikor Johnny megrázta a fejét, Michael arca elkomorult. - Michael, milyen Tracey férje? - Kenny Hartford? - Michael alaposan megfontolta a választ. - Azt hiszem, rendes. Jókép fiú, rengeteg pénzzel. - Mibl él? - Az apja egész vagyont hagyott rá. Az idejét divatfotózással csapja agyon. - Johnny elhúzta a száját. Michael összeráncolta a homlokát. - Nincs vele semmi baj, Johnny. Az Öreg nagy körültekintéssel választotta ki. - Az Öreg? - Johnnynak tátva maradt a szája. - Hát persze, ismered t, nem hagyná, hogy egy ilyen fontos kérdésben más döntsön helyette. Johnny lenyelte az utolsó csepp pezsgjét, Michael aggódva figyelte az arcát. - Hol van most Tracey? Elmentek már? - Nem - Michael megrázta a fejét. - Még a bálteremben vannak. - Kösz, Michael. Azt hiszem bemegyek, és sok boldogságot kívánok a menyasszonynak. - Johnny! - Michael elkapta a könyökét. - Ne csinálj semmi marhaságot, jó? Johnny megállt a bálterembe vezet márványlépcs tetején. Lent vidám, hangos zene szólt, a terem zsúfolásig volt táncoló párokkal. Az ifjú házasok egy megemelt asztalnál ültek a terem másik végében. Benedict van der Byl vette észre elsnek Johnnyt. Elpirult, gyorsan odahajolt az Öreghez, súgott valamit a fülébe, majd felállt. Az Öreg lefogta Benedict karját, és odamosolygott Johnnyra. Johnny lement a lépcsn, és utat vágott magának a táncolok között. Tracey még

19 nem vette észre. A mellette ül bársonyos br férfival beszélgetett. A férfinak szke, hullámos haja volt. - Hello Tracey! - Tracey felpillantott Johnnyra, és elállt a lélegzete. Szebb volt most így, mint valaha. - Hello, Johnny! - Alig jött ki hang a torkán. - Táncolhatok veled? - kérdezte Johnny. Tracey elsápadt, szemével nem a férjét, hanem az Öreget kereste. A fényl fehér fej alig észreveheten bólintott. Tracey felállt. Mieltt elhallgatott a zene, egyszer körbetáncolták a termet, Johnny annyi mindent szeretett volna mondani, de csak táncoltak némán, amíg a zenekar játszott. Johnny elszalasztottá a lehetséget. A még rendelkezésére álló néhány másodperc alatt sietve ennyit mondott neki: - Remélem, boldog leszel, Tracey. De ha valaha, bármikor, segítségre lesz szükséged, ott leszek, ígérem. - Köszönöm - mondta Tracey fátyolos hangon, és egy pillanatig olyan volt, mint kislány korában, amikor az ágyában zokogott. Johnny visszavezette a férjéhez. Az ígéret öt éve hangzott el; Johnny most eljött, hogy beváltsa. A Star Street 23 egy kétemeletes, keskeny homlokzatú ház volt. Johnny leparkolt a ház eltt. Sötét volt már, mind a két emeleten égtek a lámpák. Johnny a sötét Jaguárban üldögélt, hirtelen nem akaródzott tovább mennie. Most már tudta, hogy Tracey odabent van, és azt is jól tudta, hogy valószínleg nem lesz szívderít látvány, ami majd fogadja. Eszébe jutott, milyen szép volt Tracey fehér szatén esküvi ruhájában. Johnny kiszállt az autóból, és felment a lépcsn. Már majdnem becsengetett, amikor észrevette, hogy a bejárati ajtó nyitva van. Belépett, és egy ni ízléssel berendezett nappali szobában találta magát. A feldúlt szobán látszott, hogy alaposan átkutatták. Az egyik függöny leszaggatva a földön hevert, rajta könyvek és különféle dísztárgyak. A falakról levett képek halomba rakva elszállításra vártak. Johnny felvett egy könyvet, kinyitotta. A legels lapon kézzel írott név: Tracey van der Byl. Johnny éppen visszadobta a könyvet a kupacba, amikor az emeletrl közeled léptek zaját hallotta. Egy férfi jelent meg a lépcsn. Piszkos, zöld bársonynadrágot, brcsizmát és fakó, elnytt, katonai zubbonyt viselt. Keze ni ruhával volt tele. Észrevette Johnnyt, és idegesen megállt. Rózsaszín szája tátva maradt a meglepetéstl, lenyalt, szalmaszke haja alól ki villanó apró, mélyen ül szeme azonban rendületlenül csillogott tovább. - Hello! - mosolygott rá Johnny vidáman. - Költözködik? - kérdezte, egyúttal közelebb lépett a lépcsn álló férfihoz, és nem vette le róla a szemét. Ekkor föntrl halk nyöszörgés hallatszott. Hátborzongató hang volt. Sem szenvedély, sem fájdalom nem érzdött rajta, leginkább kiáramló gz hangjára hasonlított, éppen csak annyit lehetett megállapítani, hogy emberi hang. Johnny megdermedt a hang hallatán, a férfi pedig idegesen nézett a válla fölött az emelet irányába. - Mit csinált vele? - kérdezte Johnny békésen, fenyeget hangsúly nélkül. - Én semmit! Utazik. Eléggé kikészült tle - magyarázkodott zavartan a férfi. - Elször utazik LSD-ben. - Maga pedig ezalatt megtisztítja a terepet, ha jól látom - állapította meg Johnny higgadtan. - Tartozik nekem, de nem tud fizetni. Megígérte, mégse tud. - Ó! - mondta Johnny - Az más. Azt hittem csak úgy elemeli ezeket. - Kabátja zsebébe nyúlt, kivette a tárcáját, és végighúzta a kezét egy bankjegykötegen. A barátja vagyok. Mennyivel tartozik?

20 - Ötvennel. - A férfi szeme felcsillant, amikor meglátta a bankjegyköteget. - Kölcsönadtam neki. Johnny leszámolt tíz ötöst, és a férfi felé nyújtotta. Amaz áthajította a ruhákat a lépcskorláton, és mohón megindult lefelé a lépcsn. - Maga adta el neki a szajrét? Az LSD-t? - kérdezte Johnny. A férfi egy lépésnyire gyanakodva megállt. - Az ég szerelmére! - mondta Johnny vigyorogva. Nem vagyunk gyerekek, ismerem a dörgést - mondta, és odanyújtotta a pénzt. - Szóval maga szerezte? A férfi alig észreveheten visszamosolygott, és bólintott. Kinyújtotta a kezét a pénz után. Johnny a szabad kezével elkapta a férfi törékeny csuklóját, lerántotta a földre, és hátracsavarta a kezét. Aztán visszagyrte a pénzt a zsebébe, és letaszigálta a férfit a lépcsn. - Mit szólna hozzá, ha felmennénk, és körülnéznénk? Az ágyon szürke katonai pokróccal leterített matrac. Tracey törökülésben ült a pokrócon. Csak bugyi volt rajta, haja fakón lógott a nyakába. Keresztbe tett sovány karja krétafehér volt, arca sápadt, bre áttetsz a lámpafényben. Elrehátra hintáztatta magát, és halkan nyöszörgött, lehelete meglátszott a jéghideg szobában. Johnnyt azonban a lány szeme ijesztette meg legjobban. Aránytalanul nagynak tnt, alatta zúzódás-szer, sötét foltok. Pupillái kitágultak, és a csiszolatlan drágak hideg fényével, természetellenesen ragyogtak. A hatalmas, zölden csillogó szemek Johnnyra és az ajtóban álló férfira tapadtak, a nyöszörgés váratlanul sikollyá ersödött, majd ismét elhalkult. A lány elredlt, arcát a kezébe temette. - Tracey! - suttogta Johnny. - Istenem, Tracey! - Semmi baja se lesz - mondta nyögdécselve a férfi, és megpróbált lazítani a szorításon. - Elször csinálja ezzel, nem lesz semmi baja tle. - Gyerünk kifelé! - Johnny ki vonszolta a férfit a szobából, lábával belökte az ajtót. A falhoz állította, és sápadt, kifejezéstelen arccal, szánalmat nem ismer tekintettel, higgadtan szólalt meg. Türelmesen beszélt, mintha egy gyereknek magyarázna. - Most meg fogom ütni. Nagyon csúnyán ellátom a baját. Amennyire csak lehet anélkül, hogy megölném. És ne higgye, hogy élvezetbl teszem, hanem azért, mert ez a lány nagyon fontos nekem. Ha legközelebb azon töri majd a fejét, hogy egy másik lánynak mérget adjon el, szeretném, ha eszébe jutna, mi történt itt magával ma este. Bal kezével a falhoz szorította a férfit, jobb kezével a bordái között megcélozta a gyomrát. Két-három ütés után azon kapta magát, hogy túl magasan jár. Hallotta, hogy ökölcsapásai alatt recsegnek-ropognak a férfi bordái. Amikor Johnny hátralépett, a másik megroggyant, és lassan összecsuklott. Johnny búcsúzóul még egy utolsót húzott az arcába. A férfinak felszakadt a szája, és szétnyílt, mint a rózsaszirmok. Nagy lármával járt a verés, Johnny benézett Tracey szobájába, hogy megbizonyosodjon róla, hogy nem zavarták meg a lányt. Tracey háborítatlanul himbálta magát elre-hátra. Johnny megkereste a fürdszobát, benedvesítette a zsebkendjét, letörölte a vért a kezérl és a zakójáról. Amikor kijött a fürdszobából, odalépett az eszméletlen férfihoz, hogy megnézze, milyen állapotban van. Pulzusa szabályos és ers volt. Johnny megkönnyebbülten odébb tolta a fejét, hogy arca ne érjen bele a hányás- és vértócsába, nehogy abba fulladjon bele. Bement Tracey-hez, és a lány heves kapálózása ellenére belecsavarta a koszos pokrócba, majd levitte az autóhoz. Tracey elcsendesedett, és miközben Johnny letakarta, olyan nyugodtan feküdt a hátsó ülésen, mint egy alvó gyerek. Aztán Johnny visszament a házba, és felhívta a mentket. Megadta a címet, utána azonnal letette a kagylót.