SEAN SCULLY ÉRZELMEK ÉS STRUKTÚRÁK

Átírás

1 XX. évf. 8. szám SEAN SCULLY ÉRZELMEK ÉS STRUKTÚRÁK kedd kivételével naponta óráig. Modern Képtár Vass László Gyűjtemény Gallery of Modern Art László Vass Collection Veszprém, Vár u Tel.: Tel./Fax: HU ISSN ára 635 Ft A negyedik Pinakothek Brandhorst Múzeum Monsieur Pinault impériuma 53. Velencei Biennále Dunaújvárosi Fotóbiennále Barangolások az impresszionizmus környékén

2 Stefanovits Péter grafikus H U N G A R T ösztöndíjas A HUNGART Egyesület évi ösztöndíj átadó ünnepsége HUNGART EGYESÜLET 1055 Budapest, Falk Miksa u. 30., tel.: (06-1) , tel./fax: (06-1) , hungart@hungart.org, web:

3 Jannis Kounellis: Cím nélkül (Rózsa), 1965 Nathalie Djurberg: Kísérlet, 2009 Šwierkiewicz Róbert: Emberek és ablakok, 1968 tar ta lom Univerzumok A borítón Jakatics-Szabó Veronika Látkép új építésű házzal (2008, olaj, vászon, 120x100 cm) című festményének részlete látható. A mű a Volksbank Istenhegyi úti galériájában tekinthető meg. Új múzeumok 4 S INKOVITS PÉTER A negyedik Pinakothek Brandhorst Múzeum, München 10 M ULADI BRIGITTA Monsieur Pinault impériuma Mapping the Studio: a műterem feltérképezése Velencében Periszkóp 13 P. S ZABÓ ERNŐ Csináld, ahogyan a természet teszi Világokat teremteni. Tükrözések, megvilágítások, átlényegülések az 53. Velencei Biennále kiállításain 16 B ORDÁCS ANDREA A művészet mint a művészet forrása Inspirációk az 53. Velencei Biennálén 20 P. S ZABÓ ERNŐ Születésnap Bázelben A negyvenéves Kunstmesse szatellitvásárokkal, Van Gogh- és Giacometti-tárlattal 23 H UDRA KLÁRA Irányított véletlenek Dunaújvárosi Fotóbiennále W AGNER ISTVÁN Barangolások az impresszionizmus környékén Magyar piktúra a reformkortól az első világháborúig 29 L ÓSKA LAJOS Korai munkák Šwierkiewicz Róbert tárlata 32 S TURCZ JÁNOS Mosolygó Mona Lisa IV. Jakatics-Szabó Veronika, Könyv Kata és Udvardy Emese kiállítása 35 M ÉSZÁROS FLÓRA Calder-cirkusz A játékos szellem a Pompidouban 38 P AKSI ENDRE LEHEL Igenek és nemek összeállnak, társalkodnak Agóra Digitáliában Körkép 40 C SIZMADIA ALEXA Várady az interface-ben Várady Róbert A régieknél újabb képek című kiállítása 41 V ÁRALJAI ANNA Viszolyok és viszonyok Pálfi Balázs kiállítása 42 H EMRIK LÁSZLÓ Átutazóban Szabó Ábel legújabb képei 43 E RNYEY GYULA Ragyogás Jecza Péter emlékkiállítása Az ezen az oldalon látható képek az eredeti művek részletei. Benczúr Gyula: Koszorút a mamának, 1876 Alexander Calder: Mobil, 1931 Pálfi Balázs: Pinot Noir, 2009

4 ki ál lí tás aján ló Összeállította: R UDOLF ANICA Sean Scully Érzelmek és struktúrák Modern Képtár, Vass László Gyűjtemény Galériája, Veszprém, július 25 október 25. Messiások A nyugati ember és a megváltás gondolata MODEM, 13 december 31. A modern képzőművészet számos remekművét és izgalmas kortárs alkotásokat együttesen bemutató kiállítás a MODEM eddigi legnagyobb vállalkozásának ígérkezik. A tárlat rendkívül izgalmas kérdést jár körül, amely a romantika óta a művészetben megkerülhetetlen: megváltható-e a világ? A kiállítás a messianizmus és a megváltás a nyugati kultúrában megjelenő vallásos, illetőleg profán megközelítését nem kronologikus rendben kívánja bemutatni, s nem akar semmilyen történeti, teológiai vagy pszichológiai nézőpont illusztrációja lenni. A modern és kortárs vizuális művészeti alkotásokban megjelenő árnyalt közelítéseket, katartikus A világ számos országában és városában otthonosan mozgó Sean Scully és művei 2009 nyarán Veszprémbe érkeznek. A kortárs képzőművészetben jártas olvasó, ha a Dublin, London, New York, a München melletti Mooseurach és Barcelona városnevek között összefüggést keres, rájön, hogy a világhírű Sean Scully festőművész életének és munkásságának főbb helyszíneiről hall. Sean Scully ír-amerikai művész 1945-ben született Dublinban, s az 1970-es években vándorolt ki Amerikába között a müncheni Művészeti Akadémia professzora. A Scully-képek összetéveszthetetlen, érzékeny, emocionális struktúrák, amelyek geometrikus színmezőiből sugárzó érzéki energiái lenyűgözik a nézőt. Sean Scully: Sárga sárga, 2009, olaj, alumínium, 71x81 cm (a Walter Storms Galéria jóvoltából) elbeszéléseket olyan új összefüggésrendben mutatja be, amely képes arra, hogy aktualizálja és a látogatók számára egzisztenciálisan fontossá tegye a megváltás gondolatát Picasso, Dalí, Chagall, Kokoschoka, Munch, Bacon, Andy Warhol, Redon és még számos világhírű alkotó munkáinak a bemutatásával. A Messiások nem egy külföldi sztárkiállítás magyarországi adaptációja, hanem hazai szervezésben de nemzetközi összefogással létrejövő tárlat. A világ több mint száz pontjáról, olyan neves múzeumokból érkeznek a művek, mint például a párizsi Musée D Orsay, a bécsi Belvedere vagy a moszkvai Tretyakov Képtár. Odilon Redon: Krisztus a kereszten, 1910 k. olaj, karton, 25,7x47,1 cm 2 Siklósi Szalon 2009 Vár Galéria, Siklós, június 6 szeptember A Siklósi Szalon az I. Magyar Szobrász Szimpozium szellemi utódaként, annak követőjeként június 6-án alakult. Létrehozói számára fontos volt, hogy a régi alkotótelep tagjai (Rétfalvi Sándor, Erdős János, Szabó Gábor, Fürtös György, Bencsik István, Schrammel Imre, Pincehelyi Sándor, Colin Foster, Kő Pál, Aknay János, Ligeti Erika, Angyal Mária, Kovács Ferenc) alapítói is egyben a Siklósi Szalonnak. A több mint 18 év alatt kialakult, a 36-ból 80 főre bővült, közös kiállításra szerveződött művészeti közösséget a társadalmi-művészeti nyitottság, a műalkotás egyediségének tisztelete jellemzi. Tagjai között tudhatja többek között Bráda Tibort, Kádár János Miklóst, Kovács P. Balázst, Nagy Mártát, Leitner Sándort, a művészettörténészek közül dr. Hahn Ferencet, Sárkány Józsefet és Angyal Máriát tavaszán a Duna-Dráva Cement Kft. alapítványt tett a Siklósi Szalon javára: létrehozta az első Magyar Környezetkímélő Betonszobrászati Szabadtéri Szoborparkot Beremenden. Az évente odaítélt fődíjjal lehetőséget teremtett a Szalon szobrászainak köztéri szobrok alkotására. Idén a díjat Mosonyi Tamás szobrászművész kapta. A Szalon külföldön Prágában, majd Bécsben és Moszkvában állított ki. Hagyományos éves kiállításuk szeptember elejéig látható a Siklósi Várban. Kiállítási enteriőr

5 ki ál lí tás aján ló A Szigetfesztiválon a tavalyi sikeres egységes megjelenés után idén is lesz Múzeumi Negyed, ahol a múzeumok kihelyezett programokkal és kedvezményekkel várják a szigetlakókat, valamint augusztusban a sértetlen karszalaggal érkezők kedvezményes, félárú jeggyel látogathatják a csatlakozó múzeumok aktuális kiállításait. Némi ízelítő a programjaikból: az Aquincumi Múzeum sátra a Limes kocsma DELIRIUM elnevezést kapta. A berendezés egy római mediterrán kocsmát idéz, ahol limonádét is lehet fogyasztani, és ismeretterjesztő beszélgetéseken, kézműves foglalkozásokon vehetünk részt Budapest ókori örökségéről. Az Iparművészeti Múzeum divatműhelyt hoz létre, ahová a szigetlakók elhozhatják megunt ruháikat és divatötleteiket, hogy ott ezeket átalakíthassák egyedi partiruhává. Működtetnek Rubik Játszóteret is, ahol meg lehet küzdeni a Sziget Kocka Bajnoka címért. Pillanatgépek Műcsarnok, június 20 augusztus 23. A kortárs művészek közül sokan dolgoznak ma azon apparátusok, optikai szerkezetek képeivel, melyekre általában mint a jelen médiumainak film, televízió, digitális eszközök előzményeire tekintünk. A művészek gyakran integrálják a történeti médiumokat műveikbe, együtt használva a videóval, a digitális kamerával vagy a komputerrel. Érdeklődésüket mindamellett nem valami nosztalgikus sóvárgás vezérli, hanem a mai képdömping céljára való rákérdezés, látásmódunk jelen állapotának vizsgálata és a képalkotás folyamatának vizualizációja. A Hogyan keletkeznek a képek, avagy egy pillantás a Werner Nekes-gyűjteményre a kortárs művészet szemszögéből alcímű médiaművészeti és történeti kiállítás mintegy 35 Múzeumi Negyed a Szigeten Óbudai Sziget, A Mai Manó Ház igazi különlegességekkel, látványos fényképezési attrakciókkal mutatkozik be, többek közt egy olyan sátorral, melynek belsejéből a külvilág körpanorámáját szemlélheti a látogató egy asztallapra vetülő kép formájában. A Műcsarnok Pillanatgépek című kiállításához kapcsolódóan optikai trükköket, kísérleteket, interaktív játékokat próbálhatnak ki a látogatók. A Skanzen Mentsétek meg forrásainkat! jeligével az újrahasznosításról, a biokertészetről, az ökoépítészetről fog beszélni, alkotni, képeket, tárgyakat bemutatni. Az Octopus összművészeti helyszínen, a Medence Csoport szervezésében immár hetedik éve működik a Sziget Fesztivál irodalmi, képzőművészeti és komolyzenei programjainak otthona, mely idén kiegészül színházi és táncelőadásokkal. Sziget 2008, a Kiutak köztéri kiállításánál Kasek Roland ReCycle című munkájának interaktív használata kortárs művész az 1950-es évektől készített alkotásainak segítségével tárja föl és mutatja be a témát, köztük olyan alkotókéival, mint Dennis Adams, Olafur Eliasson, Hans-Peter Feldmann, Douglas Gordon, Rodney Graham, William Kentridge, Mischa Kuball, Pipilotti Rist, Thomas Ruff, Robert Smithson, Kara Walker, a magyarok közül pedig Csörgő Attila, Erdély Miklós, Maurer Dóra vagy Szegedy-Maszák Zoltán. Műveik együtt jelennek majd meg a filmkészítő Werner Nekes nevezetes médiatörténeti gyűjteményének mintegy 200 kiválasztott tételével. Csörgő Attila: Eseménygörbék I II., mobil installáció, lámpa, plexitárcsa, film, elektromotor, forgó alkatrészek, Megmentett műkincsek 2009 Magyar Nemzeti Múzeum, június 26 szeptember 13. Az MKE végzős restaurátor szakos hallgatói 1996 óta mutathatják be diplomamunkáikat múzeumi környezetben. A Megmentett műkincsek idén tizenkilenc diplomázó keze munkáját dicséri: festmények, szobrok, bútorok, üveg és kerámia műtárgyak keltek új életre a képzőművész (festő-, faszobrász- és kőszobrász-restaurátor specializáción) és az iparművész szakirányon (fabútor, papírbőr, szilikát vagy textil-bőr specializáción) végzett hallgatók jóvoltából. A műtárgyak sokfélesége mellett a kiállítás külön érdekessége, hogy színes tablókon és vetített képeken nyomon követhető a restaurálásuk teljes folyamata. A tárgyrestaurátor-oktatók nagy részét és a gyakorlati munkához szükséges műhelyeket a Magyar Nemzeti Múzeum biztosítja. A kiállításon Bernád István, Diószegi Anikó, Faragó Szandra, Halász Emese, Halter András, Harasztovics Veronika, Horváth Diána, Jilg Enikő, Kovács Ilona, Kövecsi Anna, Oláh Rezső, Pecze Éva, Rátonyi János Dávid, Tereiné Toronyi Szilvia, Téglás Tamás, Tóth Edina, Vali Zsuzsanna és Zetye Péter diplomamunkái láthatók. 19. századi aranyozott, dombornyomott papírlegyező restaurálás előtt (Laczkó Dezső Múzeum). Restaurálta Kovács Ilona, témavezető Nemes Takách László (fotó: Nyíri Gábor) 3

6 S I N K O V I T S P É T E R A negyedik Pinakothek Brandhorst Múzeum, München látogatóknak a nyugodt szemlélődéshez kellemes környezetet biztosítani. A kisebb és nagyobb termek variálásával hol intim légkört teremtettek, hol az egymással összefüggő művek bemutatására adtak lehetőséget a kitárulkozó nagy terekben. A fény átjárja, beragyogja a kis és nagy helyiségeket egyaránt, de a tervezők beiktattak egy játékos rendszert, amellyel néhány másodpercre átmeneti szürkületet képesek előidézni, majd az eredeti fényviszonyokat visszaállítani. Ez a technika a szemlélődésnek új keretet ad, hiszen a szürkeségből ismét előtörő fény váratlan felvillanása a látogatónak a műtárgyak elemzéséhez, vizsgálódásához új, könnyed, izgalmas módszert kínál. A müncheni Brandhorst Múzeum épülete München múzeumi negyedében az Alte és a Neue Pinakothek közelében ez év május 21-én nyitotta meg kapuit a Brandhorst Múzeum, mely kizárólag kortárs művészetet mutat be. Az intézmény alapját Anette és Udo Brandhorst nagyszabású gyűjteménye vetette meg, ők hoztak létre ban egy alapítványt, amely az egyetemes kortárs művészet legjelentősebb alkotóinak gyűjtésére szakosodott. Az épület tervezésére nemzetközi pályázatot írt ki a város, amelyet a berlini székhelyű Sauerbruch Hutton építésziroda nyert el. A múzeum tereinek kialakításánál a tervezők figyelembe vették a rendelkezésükre álló kiállítási anyag természetét, ezért igyekeztek olyan termeket létrehozni a műtárgyak elhelyezésére, ahol azok egymással képesek kapcsolatba lépni, hatásukat felerősíteni, és a A homlokzat kialakításánál is előtérbe helyezték a világos, egyszerű megoldásokat. A múzeumi negyed környezetébe kellett beleilleszteni az új épületet. Választhatták volna azt a módszert, hogy az új létesítmény belesimul a Pinakothekek sorába, de a tervezők, éppen ellenkezőleg, ki akartak tűnni a többiek közül épületükkel, ezért borították el a múzeum homlokzatát színes kerámia rudakkal, melyek már messziről felhívják magukra a figyelmet. A bejárattal szemben a pénztárak és a múzeumi shop kiszolgáló részlegei mellett kellemes közösségi teret alakítottak ki, ahol kávézni, szendvicseket, süteményeket fogyasztani és társalogni lehet. Innen jutunk az első térbe, ahol Andy Warhol képeivel találkozunk a falon, míg a térbe állítva John Chamberlain szobrai fogadnak. Warhol előtérbe állítása indokolt, hiszen a gyűjtemény egyik pillére és rendkívül gazdag anyaga az amerikai mestertől való, s nemcsak a földszinti részben, hanem az alagsor több helyén is felbukkannak művei, átfogó képet adva Warhol szerteágazó munkásságáról. Valószínűleg nagyon közel állt a gyűjtőhöz a pop art emblematikus alkotójának művészete, mert igyekezett 4 sajtófotó

7 szinte minden korszakából jelentős műveket megszerezni. Még az 50-es évek korai ceruzarajzaiból is szerepelt a tárlaton néhány példány, de igazi jelentős munkák a 60-as évek elejétől sorjáznak, például a sokalakos szitanyomat, a Lincselés (eredeti címe: Mustard race riot) 1963-ból, ahol rendőrök farkaskutyával támadnak a tüntetőkre. Ez a halálképek sorozatának egyik darabja, ahol a művész az amerikai életforma árnyoldalaival ismerteti meg nézőjét. Ide tartoznak az autóbalesetek, rendőri tömegoszlató intézkedések újságfotóiról készült sorozatnyomatok, de ehhez a körhöz kell sorolnunk a Villamosszékmunkákat, illetve az egykori New York Mirror június 4-i címlapjáról készített hatalmas (254x182cm) festményt is, a 129 die in jet! címűt (129 halott a lezuhant repülőgépen), amely az amerikai közvéleményt mélységesen megrázó tragédiát dolgozza fel. A Lincselés című képen azzal fokozza a hatást, hogy a motívumot sokszor megismétli, de így tett a korszak többi képeivel, és megtartotta ezt a módszert a későbbi hollywoodi sztárokról készített portréinál is. A gyűjteményben Natalie Wood mosolygós arcképsorozata, de a Marylin Monroe-, a Liz Taylorés természetesen az Elvis Presley-képmások is megtalálhatók. A későbbi művek közül a Joseph Beuys-mintázatokkal felülnyomott képét, valamint a különböző korszakokból származó önarcképeket kell kiemelni. Az itt látható Oxidációs festmény egy sorozat egyik darabja, melyeket Warhol a kasseli documenta 7-en mutatott be, s valószínűleg itt figyelhetett fel rá Udo Brandhorst. Az Oxidációs festmény eltér Warhol korábbi szitanyomásos technikáitól, hiszen itt a hatalmas vásznat rézzel borította be, melynek motívumait saját testnedvével (vizeletével) maratta ki. Az első termekben a 20. század nagy német mestereinek munkáival találkozunk: Sigmar Polke (1941) és Georg Baselitz (1938) után Joseph Beuys ( ) következik. Sigmar Polke ironikus művei közül kiemelkedik a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség című, mely eredetileg a francia forradalom jelszava volt, de Polke nem ezt, hanem inkább egy másik mondást kíván szimbolikus figuráival megjesajtófotó Cy Twombly: Lepanto, 2001 akril, viaszkréta, grafit, vászon, 216,2x335,9 cm Lepanto-terem 5

8 sajtófotó Andy Warhol: Lincselés I., 1963 szitanyomat, vászon, 288x208,3 cm Joseph Beuys: La rivolutione siamo noi (A forradalom mi vagyunk), 1972, fotónyomat poliészterfólián, 191x102 cm 6 leníteni, miszerint A forradalom felfalja gyermekeit, ami a francia forradalomra ugyancsak alkalmazható. A három levágott és lándzsára tűzött fej szimbolizálja a magasztos eszméket, a háttérben lévő templom tornyának sziluettje ellenpontozza a drasztikus látomást. Mellette jelenik meg Georg Baselitz az Ujjfestmények egyik darabjával, a nagyméretű 1973-as Almafák című művel. A művész az NDK-ban kezdte tanulmányait, majd az 50-es évek végén emigrált Nyugat-Berlinbe, s ott folytatta a főiskolát. Ez az időszak a tasizmus regnálásának ideje, mestere, Hans Trier maga is az irányzat egyik legjelentősebb német művésze. Pályáját meglehetősen botrányosan kezdte 1961-ben, amikor kiadta barátjával a Pandämonium című kiáltványt, amelyben meghirdették a patetikus realizmus korának eljövetelét. Ebben az időben vad képeket festett expresszív és kihívó, félig realista stílusban. A steril és akadémikussá váló absztrakcionizmust provokálta nyíltan obszcén műveivel. A kívánt hatást elérte. A Mámoros nagy éjszaka című képét, mely egy fiút ábrázol hatalmas fejjel és óriási péniszszel, a rendőrség lefoglalta. Később azt az absztrakció idején elhíresült közhelyet kívánta bizonyítani, hogy a kép fejjel lefelé állítva is élvezhető, mivel festői kvalitásait e meghökkentő gesztus sem tudja lerontani. Ebből a korszakából való az ujjal festett Almafák című mű, ahol télies, havas környezetbe helyez zöldellő, virágzó fákat, megteremtve a kékek, rózsaszínek, zöldek, szürkék expresszív gomolygását. Ha Brandhorst tudatos múzeumépítő lett volna, akkor Baselitz mellett feltétlenül szerepelnie kellett volna a 80- as évek reprezentáns nagy megújító mestereinek A. P. Pencknek, Jörg Immendorffnak és Anselm Kiefernek. Hogy ezek a művészek nem kerültek a gyűjteménybe, annak biztosan megvannak az okai, de erről nem szól a híradás. Joseph Beuys szerteágazó tevékenységéről viszont meglehetősen átfogó képet nyújt a gyűjtemény, hiszen grafikák, szobrok, multiplikátok, akciók relikviái mellett hagyományos táblaképek is szerepelnek. A hátrahagyott életműhöz tartoznak még az installációk, amelyeket a gyűjtő elegáns vitrinekben rendezett el. Beuys április 12-én Rómában a Nemzetközi Művészeti Találkozón tartott előadást A forradalom mi vagyunk címmel, s a vitára emlékezve készített egy sokszorosított lapot saját lépegető fényképével, s mindegyik lapra ráírta olaszul: La rivoluzione siamo Noi. Az előadáson kifejtette, hogy a forradalomnak a gondolkodásunkban kell elsősorban végbe mennie, majd felírta egy táblára ennek a folyamatnak az alapvető fogalmait: demokrácia, testvériség, szocializmus, egyenlőség. A szocializmuson természetesen nem az akkor még létező szocialista országok állami berendezkedésének rendszerét értette. Gyakorlatilag a francia

9 Új múzeumok forradalom három nagy eszméjéről van itt szó: szabadság, egyenlőség, testvériség. Három fogalom, amelyek jól meghatározott prioritás alapján kapcsolódnak az emberi kreativitás fogalmához, az iskola, az egyetem és általában a kultúra területén 1 A szabadság forrása az egyénben van, és a megrögzött viszonyokat, struktúrákat csak emberi kreativitás változtathatja meg. Ezzel a művel Beuys reflektál Sigmar Polke ironikus munkájára is. Beuys 1971-ben alapította meg a Népszavazással a közvetlen demokráciáért szervezetet. Az l972-es documenta 5-ön nem műtárgyakat vagy talált tárgyakat állított ki, hanem egy irodát nyitott a Museum Fridericianum alagsorában, ahol 100 napon keresztül a szociális szobrászat -ról vallott nézeteit fejthette ki a nap mint nap váltakozó közönség előtt. A jobb megértéshez tanárosan, fekete táblára krétával írta fel a kulcsszavakat, összefüggéseket. Egy ilyen fekete documentás tábla került a múzeumba, az egykori magyarázatok írásos emlékeként. Beuys olyan művészetet akart létrehozni, amely erkölcsi és politikai cserék forrása és a társadalom átalakításának alapja lehet. Ezt a megújítást nevezte szociális szobrászatnak. A szobrászatnak csak akkor van értéke, amikor az emberek tudatáért dolgozik. Engedtessék meg nekem azt mondani, hogy az emberi tudat fejlődése már önmagában szobrászati terv. 2 Carl Andre purista minimalizmusa is helyet kapott a gyűjteményben. Külön termet terveztek a művész FeCuNd című munkájának, világító ablakokkal. A munka címe szójátékra épül: Fe, a vas vegyjele, a Cu a rézé, az Nd a grand (nagyszerű) angol kifejezésből került az összetétel végére. Andréval nagy gesztust tettek a rendezők, mert a terem kialakításánál a mester szobrászati elveit követték, s olyan teret hoztak létre, amelyben tökéletesen érvényesül a szobor és a tér közötti kapcsolat, vagyis az együttműködés, amely a minimal artosok legfőbb követelménye volt. Mivel az irányzat a művészi kvalitást a lehető legminimálisabb szintre redukálta, így minden külső körülmény felértékelődött. A múzeum tervezői a tiszavirág életű irányzat néhány darabjának kiváló környezetet biztosítottak, így megjelenésük optimálisnak mondható. Az arte povera művészei közül Mario Merz és Jannis Kounellis (magyarosan Jánisz Kunélisznak is írják) szerepelnek. Bemutatásuknak különös érdekességet kölcsönöz az a körülmény, hogy mindkét művésznek is megismerhetjük a festményeit, noha ezeket az alkotókat az elmúlt harminc évben elsősorban installációk tervezőiként tartottuk számon. Mario Merz, ellentétben sok kortársával, sosem hagyta abba a festést és a rajzolást, noha művészetét, ugyanúgy, mint Kounellisét, a hagyományos képzőművészeti műfajok áthágásának, meghaladásának ambí- Bruce Nauman: Bohócok üdvözlik egymást, 1989 neon installáció, alumínium, üveg, különböző viágítócsövek, 183x208x29 cm 7

10 Mario Merz: Numeri in colonna (Számoszlop), 1986 fatalapzat, fénycsövek, 280 cm 8 ciója inspirálta. Merz Picasso festői módszerein kívánt túllépni, megpróbálta az absztrakt és a realista festészet közötti ellentmondást feloldani. A művész Torinóban, az olasz autóipar fellegvárában lakik, mégis szkepszissel fordul szembe a technológia túlsúlyával, hatalmával. Mint a 19. század nagy romantikusai, ő sem állítja szembe a logoszt az intuícióval. Harald Szeeman az 1972-es documenta 5-ön az egyéni mitológiák szekcióba sorolta, mert az ősi és a mai kultúrák közti távolságot kívánja feloldani, eltemetett archetipikus életformákat és ősi ábrázolásokat modern sámánként idéz meg képeivel és objektjeivel. Elfeledett mítoszokat fedez fel és értelmez újra, iglukat vagyis jégkunyhókat épít, mely egyrészt a belső tér intimitásának a formája, másrészt zártságával, belsejének biztonságával védelmet nyújt a külvilág elemi erőivel szemben. Külső formája révén tehát világszimbólum, illetve a makro- és mikrokozmosz közti kapcsolat jelképes eleme. Merznek a múzeumban bemutatott munkája művészetének ebből a vonulatából egy címmel meg nem nevezett objektösszeállítás. Egy falra akasztott zakóra egy rőzseköteget rakott, majd körbefonta egy piros világító neoncsővel. Az ősi, a természetes anyag, a fa itt rőzseként jelenik meg, találkozása civilizációnk jelképével, a neonnal, Merz szerint harmóniába rendezhető. A művész egy további fejlődési periódust nyitott életében, amikor 1968-ban matematikai vizsgálódásba kezdett, s tanulmányozta a késő középkori természetfilozófus és matematikus, Leonardo da Pisa matematikai-biológiai számsorát, vagyis a Fibonacci-sorozatot. Ez a biológiai fejlődési elveket fejezi ki, s Merznek alkalmat adott arra, hogy az anyag és a szellem fejlődési folyamatára szimbolikus formát találjon. A gondolkodás az fejlődés, a fejlődés maga a természet vallja. A Számoszlop című 1986-os munkáján két fahengerből emelkednek ki a kékesen csillogó neoncsövekkel megformázott Fibonacci-számok. A két fahenger az antik oszloptalapzatokat idézi, a neonszámsor a rekonstruálás és a megújulás vágyát szuggerálja, törekvést az ég felé, mint egy másik Végtelen oszlop, Constantin Brâncuşinak az 1935-ben Tirgu-Jiuban felállított, 35 méteres műve. Itt a fény a technikairacionális elveket transzponálja immateriális közegbe, szinte szakrális régióba emelve azt. Jannis Kounellis pályájának különösen a kezdetéről kapunk átfogó képet ban költözött Rómába húszévesen, s itt bontakozott ki szerteágazó tevékenysége. Elsősorban festőnek tartja magát, de a hagyományos festői eszközök mellett képi kollázsokat, montázsokat is készít. Tradicionális képeinek tárgya is rendkívül szűkre szabott; azt betűk, hangjegyek, leegyszerűsített geometrikus alakzatok képezik. A gyűjteményben szereplő Petit (1964) című festmény olaj, vászon, tehát a leghagyományosabb módszerrel készült, a kép felületét a címben szereplő szó betűi, illetve egy melódia hangjegyei töltik ki. Hasonló a Primavera című kép gouache papíron 1963-ból, de ezúttal vászonra kasírozva. Mindkét kép a művészi tevékenység kezdetét (nyitányát) szimbolizálja. Ezekkel szembe állítva jelenik meg a Rózsa című kollázs, ahol a virág szárát és szirmait apró széndarabokból állította össze, amely a nyers vászonra ragasztva virít, illatozik, megkérdőjelezve a képalkotás eddigi módszereit. A görög származású művész természetes gesztussal fordul az antik szobrászat felé. Cím nélküli, as plasztikáján a görög művészet formakincséből válogat, a kiválasztott női fej egy klasszikus mű gipszmásolata lehetne, melyet fém talapzatra állít. A fehér, idealizált arc maszknak tűnik, melyet violaszínű szemkendővel csavar körül. A szem lefedésének elidegenítő hatásával kívánja azt a távolságot kijelölni, amellyel az antik szellemiségtől elhatárolódik. A tűz, a tűzre utaló jelek szimbólumrendszerének fontos elemei; itt az arcon megjelenő füstnyom idézi a tüzet, mely ősi szakrális értelmezésben a bölcsesség, a büntetés és a megtisztulás szimbóluma. Kounellis 1967-ben

11 a Galleria ľatticóban egy acélpanelhez rögzített tartón elhelyezett egy élő papagájt, később 1979-ben ugyanott tizenkét élő lovat állított ki. A Brandhorst Múzeumban is szerepel egy papagájos objekt. A perzsa irodalomban a beszélni képes papagáj a bölcsesség szimbóluma, a Túti-náme (Tūtī-nāme), a Papagáj könyve kerettörténetes perzsa mesegyűjtemény, amely szellemiségében hasonlít az Ezeregy éjszaka mesefolyamához. A kitömött színes papagáj egy festékes doboz szélén ül, amely alatt két Rimbaud-verseskötet fekszik. A madár tollát színes festékfoltok borítják. Míg a papagáj a bölcsesség, Rimbaud a féktelen művészi szabadság szimbóluma, azt a forradalmi hevületet képviselte, amelyet Kounellis is az alkotói munka legfontosabb ismérvének tart. Új múzeumok A múzeum legnagyobb és legreprezentatívabb együttese a több mint hatvan műből grafikákból, festményekből és szobrokból álló Cy Twombly-gyűjtemény, amely Amerikán kívül a legnagyobbnak számít, s megbízható áttekintést ad az alkotó teljes pályájáról. Anette és Udo Brandhorst 1966-tól intenzív baráti kapcsolatot ápolt az Olaszországban élő amerikai művészszel. A házaspár 1966-ban vásárolta meg első grafikai lapját Münchenben, majd egyre több munkát, elsősorban festményeket szereztek meg a nagyra becsült mestertől. Twombly absztrakt expresszionistaként kezdte pályáját, egyre több elemet hasznosított az utcai falfirkákból, pontok, hosszabb-rövidebb vonalkák, egymásba kapaszkodó horgok, szín- és vonalkavalkád, káosz, elliptikus formák, kicsiny és nagy ívek képezik festői formanyelvének elemeit, a kompozíciók a jeleknek és jelzéseknek egész területen történő elosztása tekintetében Jackson Pollock módszerét követi. A Twombly-gyűjtemény fő attrakciója a Lepanto-terem, amely a mester tizenkét darabból álló teljes sorozatát mutatja be. Twomblyt 2001-ben meghívták a Velencei Biennále Amerikai Pavilonjába. Ebben az évben volt a Lepantói Csata 430- ik évfordulója, ezért elhatározta, hogy a nagy győzelem emlékének szenteli velencei szereplését. Ugyanis 1571-ben indult meg az oszmán horda Velence ellen, hogy az akkori világ egyik leggazdagabb államát elfoglalja, kirabolja, lakosságát láncra fűzve gályarabságba hurcolja. A velencei Serenissima a hitbuzgó V. Pius pápához fordult segítségért, aki az oszmánok ellen létrehozta a Szent Ligát, melyben Velence mellett a Pápai állam, Genova és Spanyolország is részt vett. A hajóflotta élére Don Juant, II. Fülöp házasságon kívüli öccsét állították. A mai Albániához tartozó lepantói öbölben október 7-én csapott össze a két ellenséges hajóhad. A négyórás küzdelem a liga győzelmével zárult, a török csapatok hajóiban a keresztény gályarabok is fellázadtak, így segítvén hittársaikat a győzelemhez. A kereszténység nagy diadala volt tehát a lepantói ütközet, a történelem legnagyobb tengeri csatája, ahol 50 ezer ember halt meg, s az egyik spanyol hajón harcolt Cervantes is. Több mint száz évvel korábban Hunyadi János aratott ilyen hatalmas győzelmet a törökök felett július 22-én Nándorfehérvárnál. Lepantónál 14 ezer keresztény rabszolga szabadult ki, köztük rengeteg elhurcolt magyar is. A hosszú ideig Olaszországban élő, és az európai szellemiség közelébe kerülő Twombly 12 táblával emlékezett a nagy tengeri ütközetre. A váltakozó kék alapozás a tengerre utal, a pirosak a vér színét idézik, a barnák a hajókat, s az egész kavargó, gomolygó kavalkád nyílt utalás az ádáz küzdelemre. Jannis Kounellis: Cím nélkül (Rimbaud), 1978 festékes doboz, papagáj, ecset, könyv, 37x23x24 cm Noha Twombly és Warhol művészetének bemutatása került az állandó gyűjtemény középpontjába, ez nem jelenti azt, hogy Brandhorst nem törekedett arra, hogy a közvetlen közelmúltunk alkotóinak tevékenységéről minél átfogóbb képet kaphassunk. Elég néhány nevet felvillantani, hogy a törekvések szerteágazó sokaságáról meggyőződhessünk: Günter Brus, Dan Flavin, Damien Hirst, Jeff Koons, Walter de Maria, Hermann Nitsch, Thomas Schütte. Jegyzetek 1 Lucrezia De Domizio Durini: A filckalap Joseph Beuys Egy elmesélt élet. p A művészet története. Legújabb irányzatok. Ford.: Sárosdy Judit, Magyar Könyvklub, p 47 9

12 M U L A D I B R I G I T T A Monsieur Pinault impériuma Mapping the Studio: a műterem feltérképezése Velencében Rudolf Stingel: Cím nélkül, Hegyi ember, 1976, 2006 olaj, vászon, 335,9x326,4 cm Palazzo Grassi SpA. Punta della Dogana, Palazzo Grassi fotó: ORCH, orsenigo_chemollo A Gucci, az Yves Saint Laurent, a Puma megacégek és 2000-től a Christie s aukciósház többségi tulajdonosa, Francois Pinault új birodalmat alapított a Canale Grande és a Canale di Giudecca közötti szigeten, az egykori vámházban, a Punta della Doganában. A Santa Maria della Salute mellett 1631-ben Baldassare Longhena által elkezdett, nagyvonalúan felújított épületben ezúttal nem parfümök és futócipők, hanem a legmenőbb sztárok munkáival felépített kortárs képzőművészeti gyűjtemény kapott állandó otthont. A szigetcsúcs formáját követő, különleges, háromszögű hasáb alakú egykori sóházat, majd vámhivatalt Tadao Ando 25 milliós terve alapján kívülről klasszikus kőkonzerválási módszerekkel renoválták, a kiállítótereit galériákkal, minimál beton falfelületekkel és tradicionális szürke velencei kő, ún. masegni padlóburkolattal alakították ki. Az 5000 négyzetméter alapterületű, kétszintes palotában a gyűjteménynek csak egy részét láthatjuk, a másik felét a Palazzo Grassiban, amely szintén Monsieur Pinault többségi tulajdona. A francia üzletember Napóleont meghazudtoló hódító hadjáratának eredményeként Moszkvát is bevette, ahol szintén kiállította gyűjteményének egy nem éppen jelentéktelen részét ebben az időszakban. A sajtóanyagból azt is megtudhatjuk, hogy Versailles termei is az ő elnöki fennhatósága alatt adnak otthont mostanában kortárs kiállításoknak, Jeff Koons tavaszi bemutatója után idén szeptemberben Xavier Veilhan francia installációművész munkáit láthatja majd a közönség. A velencei válogatás Alison M. Gingeras, a New York-i Guggenheim Múzeum kurátora (mellesleg Pinault úr gyűjteménykezelője) és Francesco Bonami, az 50. velencei biennále kurátora s a chicagói MCA kurátora koncepciója alapján valósult meg. A megashow megnyitóját természetesen az 53. Velencei Biennále: a Making Words megnyitásának napjaira időzítették, amikor a művészvilág egyébként is a lagúnák városában tartózkodott. És Pinault megmutatta, hogyan is kell világot teremteni. A Föld legkülönbözőbb tájairól származó 60 kortárs művész 200 alkotását felvonultató két helyszínen a közönségrohamra számítva az újságíróknak többnapos különprogramokat szerveztek, s így is hatalmas sorok kígyóztak a bejáratnál. Az anyag lenyűgöző és sokoldalú. A spektákulumban gondolkozó nagyágyúk Jeff Koons, Takashi Murakami, Jake & Dinos Chapman jelentős munkái éppúgy megtalálhatók benne, mint korszakokat meghatározó fotósok: Cindy Sherman, Richard Prince, a festészet megújítói: Sigmar Polke, Cy Twombly vagy fiatal tehetségek, mint Matthew Day Jackson, Adel Abdessemed, Wilhelm Sasnal, Rob Pruitt, Richard Hughes, Nate Lowman, Mark Bradford, Kai Althoff. 10

13 Az egykori sóház földszintjének hosszú termébe Felix Gonzales Torres vörös gyöngy függönyén átkelve lépünk, ahol Maurizio Cattelan, Richard Prince és Luc Tuymans művei fogadnak, aztán az első csarnoktraktusban Sigmar Polke 8 hatalmas műanyag fóliára festett alkotása, egy oldalsó teremben Takashi Murakami blaszfémikus Magányos tehenészfiúja és szerelme. A nagyvonalúan, hatalmas belmagasságokkal kialakított galériás termekben olykor az az érzésünk támadhat, hogy a művek éppen ide vannak kitalálva, máskor a rendezést kissé átgondolatlannak találhatjuk. A második emeleten például a Chapman fivérek Fucking Hell (szándékosan angolul hagyott) című 2008-as óriási terepasztalai egyenesen megnézhetetlenül közel kerültek egymáshoz, a tolongó nézők egymást látják inkább visszatükröződni a jeleneteket határoló üvegfelületeken. Új múzeumok A rendezésnek mintha az lenne az üzenete, hogy egyes fotók, festmények sokkal nagyobb figyelmet érdemelnének, mint mások, mert a színezetlen beton- és téglafalakon helyenként néhány szellősen elhelyezett kép függ csak, míg máshol a fejünk fölötti látványt nézve óvatosan kell lépkedni a padlón hemzsegő installációktól. A rendezés nehézségeit át tudjuk érezni, kétségtelen, hogy a nem kristálytiszta kiállítási koncepció nyomán egy gyűjteménybe került művek nehezen viselik egymást. Ha a gyenge pontoknál tartunk, azt a rejtélyt is nehéz megfejteni, hogy miért kapta a két helyszínen megrendezett kiállítás a Mapping the Studio (A műterem feltérképezése) címet. A sajtó cd-n van ugyan egy pár műteremfotó, de sem a Doganában, sem a Grassiban nem találtam hasonlót. A gyűjteményi kiállításoknak bizonyára nem könnyű címet adni, de hát nem is kötelező. Hogy Pinault úrnak pontosan mit tartalmaz a gyűjteménye, az bizonyára a további két nem látott kiállítás (Moszkva, Brittany) ismerete után derül csak ki, de a velencei helyszínek után láthatóvá vált néhány karakteres vonulat, például a bizarr-humoros-groteszk installációk: Murakami, Jeff Koons, Cattelan, Mike Kelley, Paul MCarthy, Fischli & Weiss, Franz West ismert művészek munkái mellett nagy meglepetést jelentettek Rob Pruittnak a Palazzo Grassi több pontján látott apró, alig észrevehető sziporkái. A 100 art ideas (100 művészi gondolat) keretein belül mackószemeket ragasztott a historikus domborműfiguráknak, római nagybetűkkel feliratokat kreált boltozatokba, a múzeumi shopban saját tárgyak elhelyezésére sarkallta a látogatókat. fotó: Muladi Brigitta A legnagyobb installáció csak a Palazzo Grassi óriási átriumába fért be úgy, hogy minden emeletről jól látható Pjotr Uklanski Dancing Nazis (Táncoló nácik) című műve. A diszkótáncparkettet imitáló alkotás padlózata állandóan változó-lüktető színmodemekkel dekoratív geometrikus mintákat rajzol ki, miközben a hangszórókból diszkósított náci indulók szólnak, és a falon filmekből kivett portréfotókon német tiszteket játszó hollywoodi sztárok arcát ismerhetjük fel. Részben az innovatív installációművészek közé tartozik Rudolf Stingel is, aki éppen a sokoldalúságával nyűgözött le: a Doganában hatalmas, több mint 9 négyzetméteres olajfestményeivel, a Grassiban ugyanilyen méretű műgyanta domborműveivel, amelyek közül kettő 1631-es barokk fafaragványdíszek rózsáit utánozta le tapétaszerűen kivitelezve. Ez a mű némileg kapcsolódik ahhoz az utóbbi években megerősödő, konceptuális tartalmú Rob Pruitt: Ragassz kíváncsi szemeket dolgokra, 100 Art Idea, Palazzo Grassi 11

14 Kiállítási enteriőr Felix Gonzalez-Torres, Rachel Whiteread, Maurizio Cattelan és Luc Tuymans műveivel, Punta della Dogana fotó: Muladi Brigitta hagyományos szobrászathoz, amit a gyűjteményben Maurizio Cattelan lepellel letakart, monumentális síremlékre hasonlító szoborsorozata vagy Charles Ray hellén klasszikusokat idéző Békás fiúja képvisel. A gyűjtemény két velencei szekciója fotóban nem éppen erős, sem a médium, sem a tematika szerint nem különül el (ami persze erény is egyben), összekapcsolható a festményekkel és a szobrokkal, mint például Hiroshi Sugimoto stilizált szobrokkal modellezett divatfotói Cattelan tombáival, vagy Cindy Sherman hatdarabos átmaszkírozott önportrésorozata, amelyet egyben láthatunk, és amely kiemelkedően izgalmasabb így élőben, mint reprón. Habár nem feltétlenül éreztem találónak a Sherman-terem közepén Jeff Koons Jeff és Ilona büsztjét egy biztonsági őrrel felszerelten éppen ebben a kontextusban elhelyezve A festők közül nemcsak a legnagyobb sztárok Polke, Kippenberger, Tuymans vonulnak fel, hanem olyan kevéssé bombasztikus, melankolikus, kis méretekben gondolkodó művészek is, mint Michaël Borremans, akinek a 2003-tól 2008-ig tartó időszakból nyolc művét láthatjuk. Jól illeszkedve a nagyokhoz, a nemrégen berobbant fiatal lengyel festő, Wilhelm Sasnal is jelentékeny részt kapott az anyagban három korszakából származó munkákkal. 12 Pinault úr kollekciója kétségtelenül vetekszik a legjelentősebb kortárs művészeti múzeumok anyagával, némelyiküket frissességben felül is múlja, s ha a nevekben és a gyűjtemény méretét tekintve nem is lehet példa a hazai gyűjtők számára, azt megmutatja, hogy a művek szeretete mellett fontos a saját ízlés felvállalása, és nem mellékes a jól kiválasztott, a művészvilágban sokoldalúan tájékozott tanácsadó sem. S ha mindezek adottak, akkor is az átgondolt, mégis feltétlenül merész, nagyvonalú gyűjteményfejlesztés hozhat igazi sikert a léptéktől függetlenül.

15 P. S Z A B Ó E R N Ő Csináld, ahogyan a természet teszi Világokat teremteni. Tükrözések, megvilágítások, átlényegülések az 53. Velencei Biennále kiállításain Velence, VI. 7 XI. 22. Sosem akarok unalmas művészetet csinálni! olvasható a felirat a Canale Grande egyik palotájának homlokzatán, valahol ott, ahol a mértani középpontot megtalálnánk, ha a Szent Márk tér, a Punta della Dogana épületeiben megnyílt új múzeum, az Accademia és a Peggy Guggenheim Gyűjtemény közötti tengelyeket megrajzolnánk. Nem lenne tökéletesen szabályos mértani test az alakzat, az bizonyos, de az is tagadhatatlan, hogy valóban szoros, mondhatni megszüntethetetlen közöttük és a városban egy időben látható sok-sok mű, kiállítás között a kapcsolat. Az 53. Velencei Biennále egyik legszembeötlőbb jellemzője, hogy miközben a korábbiaknál is nagyobbra, már-már áttekinthetetlenné nőtt és sokszínűbbé változott, addig egyre szorosabb a kötelék, amely az egyes intézményeket, rendezvényeket összeköti. Ismétlődnek a nevek, a művekben felvetődő témák, gondolatok, hivatkozások, s ez a kapcsolatrendszer nemcsak a jelen idő horizontja előtt válik egyre szorosabbá, de azok az utalások is egyre fontosabbnak tűnnek, amelyek az elmúlt évtizedekre, vagy éppen évszázadra vonatkoznak. laboratórium vélekedik a biennálék történetének eddigi legfiatalabb, ban Svédországban született főkurátora, aki nem véletlenül hangsúlyozta nyilatkozataiban többször is a konyha fontosságát. Azt is megjegyezte ugyanis, hogy a frankfurti Städelschuléban, amelynek rektoraként dolgozik, a világ művészeti iskolái közül sehol nem volt olyan közel a konyha az igazgatói szobához, mint itt és sehol nem dolgoztak ki olyan sokszínű, ambiciózus programot, mint Frankfurtban. A diktatorikus avantgárd és az önmeghatározás tájékozódási pontjait a művészet világán belül kereső posztmodern helyett Birnbaum számára az az esztétikai, szellemi építmény tűnik elsősorban fontosnak, amelyet a művész, a művet bemutató közeg és a mű szemlélője közösen hozhat csak létre. Ebből a szempontból pedig igen nagy a rokonság a biennáléval egy időben megnyitott Punta della Doganában és vele párhuzamosan a Palazzo Grassiban látható kiállítás rendező elvei között. A francia (breton) műgyűjtő, Francois Pinault gyűjteményéből rendezett legújabb kiállítás címe, Periszkóp John Baldessari: a Palazzo delle Esposizioni homlokzata Mindez jól illik a biennále címéhez: Making Worlds/Fare Mondi, azaz világokat teremteni. A címet a biennále főkurátora, Daniel Birnbaum adta a rendezvénynek (Nelson Goodman Ways of Worldmaking című könyve alapján), annak a gondolatának a jegyében, amelyet így fogalmazott meg: nem hiszek a mozgalmakban és a tendenciákban, fárasztanak. Csak a személyes dolgok érdekelnek. amely távol áll attól, hogy a kiállítást mint előre elkészített és önmagukban teljes tárgyak múzeumi karakterű bemutatásaként fogja föl. Sokkal inkább workshop, konyha, nyüzsgő bazár vagy éppen fotó: P. Szabó Ernő 13

16 fotó: P. Szabó Ernő Fabrizio Plessi: A víz álmainak kútja, 2009 videó- és hanginstalláció, fa, monitorok, hangszóró Ca d Oro Chen Zhen: Vissza a teljességbe szemben az ürességgel, 2009 féminstalláció Giardini 14 a Maping of art, a művészet térképezésére, kiterítésére utal, azaz arra, hogy a kiállításra került művek egyszerre idézzék meg a műteremben folyó kreatív tevékenységet és a műgyűjtő víziójában megjelenő, képzeletbeli műtárgyegyüttest, teremtsenek organikus kapcsolatot a különböző generációkhoz tartozó alkotók között és alakítsanak ki személyes kontaktust a kiállítás látogatóival. A Punta della Dogana kiállításának alapgondolatát egyébként Bruce Nauman egyik videója ihlette, amely a művész műtermében végbemenő éjszakai mikromozgásokat rögzíti, érzékeltetve mintegy annak a közegnek a milyenségét, amelyben a mű megszületik. Hommage is a kiállítás Nauman előtt épp jókor, hiszen az ő műveit bemutató amerikai pavilon kapta fotó: P. Szabó Ernő a legjobb nemzeti kiállításnak járó Arany Oroszlánt. Az egyik életmű Leone d Oro Yoko Onónak jutott az ő kívánságfája egy-egy példánya most egyszerre látható a Peggy Guggenheim Múzeum kertjében és a budapesti Szépművészeti Múzeum tárlatán, a jeruzsálemi Izraeli Nemzeti Múzeum kincseit bemutató kiállításon. A másik életműdíjat az a John Baldessari kapta, aki nemcsak a vágyát fejezte ki a Canale Grande fölötti transzparensén, hogy sosem akar unalmas művet csinálni, de be is váltotta a Giardiniban látható munkájával, a Palazzo delle Esposizioni homlokzatával, amelyen a tenger és az ég kékje olvad össze. Ez a találkozás azután újra csak a biennále és annak társrendezvényei, valamint a jelen és az elmúlt évtizedek eseményei közötti sok-sok egybeesést, rokon vonást idézi föl, amelyek meghatározó fontossága egyébként Velencében mindig is nyilvánvalónak tűnik. A víz a főszereplője a Ca d Oróban Bill Viola és Fabrizio Plessi műveiből s azok köré szervezett alkotásokból rendezett tárlatnak. Plessi azonban a kőnek, pontosabban a 19. századi velencei portrészobrászatnak is szentel egy kiállítást az Istituto Veneto di Scienze Lettere e Artban L Anima della pietra (A kő lelke) címmel. Eközben a víz tematikája eszünkbe juttatja a néhány évvel ezelőtti Greenaway-kiállítást, amelyet a neves rendező ugyancsak a víznek szentelt, mégpedig a Palazzo Fortunyban, ahol most In-Finitum címmel rendeztek kiállítást a múzeumban őrzött tárgyak közé illesztve számos kortárs alkotást, s ahol az alkotások olyan szürrealisztikus egymásmellettisége született meg, amely egyszerre idézi a biennále összképét és a Punta della Dogana műegyüttesét. Greenaway az idén is jelen van Velencében, ezúttal a Fondazione Cini termeiben állít ki, a S. Giorgio szigetén mutatja be azt a filmjét, amelyben négydimenziós változatban teremti újra Paolo Veronese főművét, amelyet éppen a Palladio tervezte itteni kolostor refektóriuma számára készített ban, a történések középpontjában a víz csodálatos átlényegülésével. A víz borrá változásához hasonló átlényegülés az a folyamat, amelynek során a különböző ásványi anyagokból a tűz ereje által üveg születik, amely egyszerre választja el és köti össze a különböző tereket, a megvilágítás-megvilágosodás és a visszatükrözés eszköze, egy olyan anyag-közeg, amelynek Velencében sok évszázad óta kitüntetett szerepe van. Két kiállítást is szentelnek az üvegnek az 53. biennálén. Az egyik, a Glasstress, amely a Palazzo Cavalli Franchettiben látható,

17 Josef Alberstől Chen Zhenig, Louise Bourgeois-tól Jannis Kounellisig, Man Raytől Daniel Burenig a század jeles alkotóinak munkáin keresztül mutatja be, milyen meghatározó jelentőségű szerepet játszott-játszik az üveg a modern, illetve a kortárs művészetben (az összeállításban ott vannak annak a Robert Rauschenbergnek a munkái is, akinek életművét halála után egy évvel a Peggy Guggenheim Múzeum idézi meg gépkocsironcsdarabokból készült sorozata bemutatásával). A másik üvegkiállításnak a Giardini ad helyet, pontosabban a Padiglione di Venezia, amelynek funkciója az utóbbi fotó: P. Szabó Ernő évtizedekben meglehetősen bizonytalannak, változékonynak tűnt, többnyire valamelyik új részt vevő ország kvázi pavilonjaként használták. A közelmúltban több hommage-kiállítást rendeztek itt, például Carlo Scarpára, Emilio Vedovára emlékezve. Az idén miközben a Punta Della Dogana mögötti sóraktárakban megnyitották a Renzo Piano tervezte Vedovamúzeumot az üveg szépsége előtt tisztelgő tárlat nyílt itt Fa come natura face in foco (Csináld ahogyan a természet teszi a tűzben) címmel, kiváló kortárs alkotók munkáiból, illetve az közötti muránói üvegtárgyakból. Ezzel a tárlattal ígéri Paolo Baratta, a Velencei Biennále igazgatója a változásokat elemző összefoglalójában állandóan nyitva tartó kiállítóhellyé válik ez a pavilon, s úgy tűnik, megoldódik az az évtizedek óta újra és újra fölvetődő, immár krónikussá vált probléma is, hogy a dekoratív művészet, a design, a ruha- és bútortervezés nincs jelen a biennále kiállításain. Több más nagy változást is érzékelhetnek az 53. biennále látogatói. Az egyik az, hogy a Giardini központi épületét, amelynek a neve ugyan évtizedeken át Padiglione Italia volt, de nem az olasz művészetet mutatta be, mostantól hivatalosan Palazzo delle Esposizioninak nevezik. Itt a látogatók által jól ismert, Carlo Scarpa által tervezett kert mögötti szárnyban tíz év után újranyílt az Asac (Archivio Storico delle Arti Contemporanee), azaz a dokumentumok, könyvek, katalógusok gyűjteménye, amelyet mindenki tanulmányozhat, aki a biennále történetére kíváncsi. Ezzel párhuzamosan hivatalosan is megkapta a Padiglione Italia (Olasz Pavilon) nevet az Arsenaléban annak az épületnek az egyik fele, amelynek másik része hagyományosan a kínai nemzeti kiállításnak ad helyet. Az olasz művészek évek óta hangoztatott sérelmeit orvosolja ez a megoldás, annál is inkább, mivel az eddigi nyolcszáz helyett ezernyolcszáz négyzetméteresre növelték a kiállítóteret, így húsz kortárs művész munkái szerepelnek a Filippo Tommaso Marinetti, az első futurista kiáltvány megfogalmazója előtt tisztelgő bemutatón. Zavarba ejtő az anyag sokfélesége, amit a két kurátor a többi között éppen azzal indokol, hogy a futurizmus, az első és egyetlen olasz avantgárd mozgalom, nyitott volt a különböző művészeti nyelvek iránt, amelyek együttese akárcsak, paradox módon, az épp harminc évvel ezelőtt elindult posztmodern irányzat, a transzavantgárd számára a festészethez való visszatérés a korábbi normákkal való szakítást, az önazonosság megtalálásának a lehetőségét jelentette. De nem feledkezhetünk meg a futurizmus és a transzavantgárd között megszületett, szintén kifejezetten olasz jelenségről, az arte poveráról sem. Már csak azért sem, mert nem hagy róla megfeledkezni az irányzat egyik lgejelentősebb mestere, Michelangelo Pistoletto, akinek tizenhét darabból álló tükörsorozata nyitja (közvetlenül Lygia Pape szinte anyagtalannak tűnő, a sötétből alig elősejlő fémszálakból komponált alkotása után) az Arsenaléban látható művek sorát. A nyitás első pillanatában érintetlen hatalmas tükörfelületek a művész performansza során darabokra törtek, a kisebb-nagyobb ép felületeken, a felület nagyságától függő módon, a néző mozgásától is meghatározva különböző részletek jelennek meg. Making worlds sugallják a látogatónak, teremtsünk világokat a töredékekből, befejezve a műtermekben elkezdődött, a műterem falain kívül sokfelé elágazó, zsákutcákba futó és onnan visszatérő folyamatot. Hogy milyen lesz a mű, amely megszületik, egyelőre senki nem sejti, de a biennále, amelynek 2009-ben nézőként, alkotótársként részesei vagyunk, mindenesetre igen szórakoztató. Baldessari úr megnyugodhat, a 2009-es velencei kínálat unalmasnak semmiképpen nem nevezhető. Periszkóp Michelangelo Pistoletto: Tizenhétből egy, 2009 tükrök fakerettel 15

18 B O R D Á C S A N D R E A A művészet mint a művészet forrása Inspirációk az 53. Velencei Biennálén Velence, VI. 7 XI. 22. A Grand Canal lagúnájában vaporettózva a gyanútlan látogató némileg zavarba jöhetett, mivel a várost ellepő óriásplakátok kicsit megkavarták vagy épp feldobták, megújították a Velence-toposzt. Talán Velence nemcsak új hidat, hanem teljesen új arculatot és értelmet kapott? fért már be a hatalmas szék az óriás cigarettásdobozzal? A Sóhajok hídjának sztorija is megújításra vár? A kivégzésre vitt emberek története netán már túl unalmas? A hatalmas kék Sisley-lepellel beborított Sóhajok hídja környékén már másért kellene sóhajtozunk? A palazzók kertjében rendre fehér abrosszal terített asztalok körül tolonganak az emberek és még lehetne sorolni az útikönyvek illusztrációitól eltérő jelenségeket. Aztán a szinte minden eseményt kísérő logó láttán hamarosan rájöhettek, hogy a Sisley-molinó kivételével szinte az összes furcsaság az éppen zajló Velencei Biennále és a hozzá kapcsolódó vagy vele párhuzamosan futó művészeti rendezvény részesei. Az idei biennálén megint megtapasztalhattuk, hogy milyen sokféle tendencia érvényesül egyszerre a kortárs művészetben. Ugyanakkor mégiscsak feltűnnek bizonyos erővonalak, különösen azok, amelyek az újdonság erejével hatnak. Így például nagyon sok olyan alkotást mutattak be, amelynek a fő médiuma a fény, a lámpák és a neon. Ez a csillogás olykor bazárivá, máskor viszont spirituálissá teheti a műveket. Ez utóbbiakhoz tartoznak például Lygia Pape misztikus aranysugarai az Arsenale elején és a chilei Ivan Navarro imaginárius neonmunkái. Szintén kifejezetten lehengerlő volt Mike Kelley fényváros-installációja is a biennáléval párhuzamosan nyíló Punta della Doganában, a Francois Pinault gyűjteményének épített múzeumban. A giccses megoldások közé sorolható viszont az Olasz Pavilon számos csillogó csodája, Nicola Bolla unikornisa az Orpheus álmának részként vagy Morco Lodola Plasztikus balettje. Anzor Salidjanov: Az utolsó vacsora, 2008 fotó, 70x35 cm Central Asia Pavilon, Palazzo Molin-Fondamenta delle Zattere Peter Greenaway: Paolo Veronese Kánai menyegzője, 2009 film, 50, San Giorgio Maggore, Fondazione Giorgio Cini 16 A két évvel ezelőtti rózsaszín krokodilinvázió helyett most felfújható Zeppelinek lepték el a várost, meg egy arany görkorcsolyás lányt ábrázoló molinó. Újabban itt görkorcsolya-világbajnokságot rendeznek? Talán Vlagyimir Klicsko is ezért cserélte korcsolyára a bokszkesztyűjét? A Palazzo Grassiban lomtalanítást tartanak, vagy csak nem fotó: Szeifert Judit Sajtófotó A másik, ami feltűnt, hogy az utóbbi idők videódömpingje mellett idén igen sok alkotásnak a rajz volt a médiuma, többek közt Anya Zholud, Susan Hefuna, Elena Elagina Igor Makarevich, Madelon Vriesendor, Pavel Pepperstein, a Moscow Poetry Club munkáinak. A korábbi évekhez képest több erotikus művel találkozhattunk, így például Paul Chan Sade-interpretációjával, Nathalie Djurberg szürrealista Édenkertjével, hatalmas kerámianövényeivel s a szokásos djubergi gyurma szexfilmjeivel. Másképp reflektált a környezetre a szlovák Roman Ondák, aki nem egy szokványos mű keretében foglalkozott a természettel, hanem számára maga a természet vált művészetté. Szintén egy kertet alkotott Giacomo Costa, akinek a Magánkertje az Arsenele hátsó traktusát alakította úgy, hogy a látogatónak most is alkalma legyen néhány üdítő percet eltölteni, noha a kert a pocsolyáival inkább egy antikert, mely inkább távol akarja tartani a vendégeket. Az Ausztrál Pavilonban Shaun Gladwell Bolygó- és csillagdarabok című többrészes videóinstallációja az ausztrálok nemzeti büszkesége, a kenguruk tömeges autóút menti pusztulását mutatja. A motoros főszereplő mintegy piétai gesztussal cipeli át az úttest másik oldalára az elgázolt állatokat. De ami az idei biennále egyik legfeltűnőbb jelensége volt, hogy nagyon sok mű alapja egy korábbi művészettörténeti alkotás, illetve kultúrtörténeti utalás,

19 Periszkóp fotó: Koronczi Endre élmény. Noha a főkurátor, Daniel Birnbaum az idei biennále hívószavának a Making Worlds szlogent választotta, úgy tűnik, hogy ezt a művészek múltbeli tapasztalatok alapján képzelik. Sőt, meglepő módon sokan úgy vélik, ehhez valamely régi műalkotás adhat inspirációt. Persze a konkrét megoldások tekintetében nagyon változatos képet nyújtanak. A szerepelők kicserélése, mai modellekkel való eljátszása már régi történet, többnyire valóban csak inspirációt, szellemi útmutatót jelent, vagy épp egy régi művész szellemisége szolgál a kontraszt alapjául. A Közép-ázsiai Pavilonban Anzor Salidjanov Utolsó vacsora-parafrázisát láthattuk. Az átdolgozott kompozíció ma már egyértelműen archetípusa az utolsóvacsoraábrázolásoknak, de ezt a típusú ikonográfiát Leonardo festményétől számíthatjuk. Salidjanovnál nem a többnyire megszokott szereplőhelyettesítés történik csak, ő lépésről lépésre, emberről emberre, majd az ételekkel stb. népesítette be az ebédlőt. Az elkészült kompozíció mellett egy-egy táblán felsorakoztatta az összes asztalon található ételt, a ruhákat, melyeket a szereplőire mint öltöztető babákra aggatott. A másik munkája, a Danae, tisztelet Rembrandtnak jóval egyszerűbb struktúrájú mű, s hasonlót már jó néhányat láthattunk. Az Orosz Pavilon Győzelem a jövő felett címmel több művészt mutat be. Andrej Molodkin Vörös és fekete című multimédiás installációjának a főszerepelőjével, a Szamothrakei Niké két kicsinyített másával reflektál a csecsenföldi győzelem árára. Míg az egyik szoborba folyamatosan nyersolajat, addig a másikba vért pumpálnak. Talán kissé didaktikusan arról szól, hogy az olaj megszerzése a csecsenektől legalább annyi vért kívánt, de ugyanakkor a vér és az olaj, a vörös és a fekete Molodkin más műveinek is alapanyaga. fotó: Koronczi Endre Úgy tűnik, az előző biennálék orosz résztvevői nosztalgiáztak, mivel számos művészük, ha nem is az Orosz Pavilonban, a város különböző palazzóiban állítottak ki. Így többek között a kettős identitású képzőművész és tengerész Ponomarev, aki önmagához hűen SubTiziano címmel egy saját készítésű tengeralattjáróval parkolt le a Ca Foscari előtt. A palazzónál lebegő submarine inspirációja elsősorban Leonardo Atlanti kódexe, mely a polihisztor tudományos rajzait és feljegyzéseit tartalmazza, de róla egy másik projektjét nevezte el (Northern Footsteps of Leonardo). Ugyanakkor számára Velence egyet jelent két mániájával, a tengerrel és a művészettel. Tiziano művészete viszont magát Velencét is jelenti, így velencei tengeralattjárója gyakorlatilag a Tizianók alatti virtuális utazását Elmgreen & Dragset: A gyűjtők, 2009 Északi Pavilon, Giardini 17

20 18 Andrej Molodkin: Vörös és fekete, 2009 multimédia installáció, Orosz Pavilon, Giardini sejteti. Az épület előtti feltűnő vízi jármű csak az egyik része a művének. A Ca Foscari kiállító terében a különböző médiumokból (toll, gyöngy stb.) készített mini tengeralattjárók mellett a hajó belső szerkezetének különböző metszeteit nagyszabású festményekként örökítette meg. Szintén nem tudott Velencétől elszakadni az AES+F csoport, akik ugyan már számtalan városban bemutatkoztak, de az artworld részévé igazán az előző biennálén váltak. fotó: Koronczi Endre Idén az Arsenale Novissimóján 9 csatornás videóinstallációjukon Petronius Satyriconját remixelték. Szokásuk szerint a múlt problémáit, kihívásait, életérzését mosták össze mai díszletekkel, így jelezve, hogy ezek ma is aktuálisak. Noha a kortárs orosz képzőművészet is nagyon sokféle, általában vadság, provokatív hang, tobzódó látványvilág jellemzi és komoly intellektuális háttér. Nálunk hajlamosak a látványos műveket szembeállítani a gondolati, intellektuális művészettel. Ez alapvetően teljes félreértése ezen munkáknak. A minimalizmus nem jelent automatikusan gondolatgazdagságot, ahogy a barokkos világ sem ennek a hiányát. Ezt a mai orosz művészeti világot talán az irodalmukkal, például Pelevin és Szorokin regényeivel együtt lehet megérteni ezektől képtelenség elvitatni az intellektuális jelleget, a korra, a társadalmi problémákra való reflexiót, sőt ezt talán ők teszik meg a legszélsőségesebben. Szintén ez az oroszhoz hasonló attitűd jelenik meg az Ukrán Pavilonban. Talán irritálóan feltűnő molinói melyeknek finanszírozása nyilván nem feltétlenül legális pénzekből származik, Klicsko álkurátorsága távol tarthatták a szakmai közönséget, pedig Ilya Chichkan és Mihara Yasuhiro közös munkája a bejárati fehér homokkal, a misztikus zenével, enigmatikus tárgyaival: bicikliző bábuval, permanensen vörösre festett női ruhával a félsötétben igazán kísérteties hangulatot teremtett, mintha bármelyik pillanatban egy szeánsz részesei lehetnénk. Kísérteties helyett inkább horrorisztikus a Chapman testvérek 9 részes Fucking Hell című Bosch-víziójú installációja a Punta della Doganában. A holokauszt témájú művük címe újabban azért viseli a fucking jelzőt, mivel a most látható munkájuk az elégett változat remake-je. A kísérő programok közül a művészet mint a művészet forrása témának filmes megközelítése Greenaway Veronese Kánai menyegzőjének feldolgozása. A mű annak a sorozatnak a része, melyben a rendező megpróbálja életre kelteni a világ legnagyobb festményeit, 2006-ban Rembrandt Éjjeli őrjáratát dolgozta fel Frans Banning Cocq kapitány miliciája címmel. Greenaway a kép eredeti helyére, a San Giorgio Maggiore sziget templomfalára vetítette a Veronese-festmény greenawayi interpretációját. Nem kosztümös filmet készített; vizuálisan magát a