Fordította Berki Judit Kresley Colé. Halhatatlanok alkonyat után sorozat 1. Vámpíréhség. Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2009

Átírás

1 Fordította Berki Judit Kresley Colé Halhatatlanok alkonyat után sorozat 1. Vámpíréhség Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2009 PROLÓGUS A tűz, amely belülről, a csontokból emészti testét, időn-ként lecsillapodik. Ez az ő tüze. Legalábbis agya utolsó, racionális gon-dolkozásra képes darabkájával szeretné ezt hinni. Az ő tüze, mert már évszázadok óta táplálja pusztuló testével, hanyatló elméjével. Valamikor réges-régen - és ki tudja, mennyi ideje - a vámpírhorda a katakombába csalta és foglyul ejtette. Azóta itt áll egy sziklához láncoltan mélyen Párizs alatt: végtagjaiba és nyakába erős vaspántok marnak. Előtte a pokol kapuja, amely folyamatosan tüzet okád. Itt vár és szenved, egy soha ki nem hunyó tűzoszlop martalékaként -

2 soha ki nem hunyó, akárcsak az élete. Sorsa, hogy újra és újra porrá égjen, és azután, makacs halhatatlanságának köszönhetően, minden kezdődik elölről. Képzeletében a bosszú részletesen kidolgozott terve, szívében tébolyult düh. Ez mindene, amije van. Aztán megtalálta a lányt. Az elmúlt évszázadok során időnként új, furcsa zajok szűrődtek be a fölötte kígyózó utcákról, és néha érezte, hogyan váltakoznak az évszakok Párizsban. De most őt érezte, a párját, akit neki teremtettek. A lány, akit fáradhatatlanul keresett ezer éven át egészen elfogatása pillanatáig. A láncok alábbhagytak. Ebben a percben a lány valahol a feje felett sétál. Elég. A kar megfeszül, a bilincs a húsba váj. Először csak egy-két piros csepp, majd ömlik a vér. Legyengült teste minden egyes izma küzd, hogy eleije azt, ami egy örökkévalóság óta nem sikerült. A lányért menni fog. Muszáj... Üvöltése köhögésbe fullad, ahogy pattan két bilincs. Csodálkozni nincs idő, hogy megcsinálta. A lány oly közel van, hogy szinte érzi. Szüksége van rá. Még egy kar kiszabadul. Mindkét kezével az abroncsba kapaszkodik a nyakán, halványan felrémlik előtte az a nap, amikor a vámpírok a vastag, hosszú szöget a sziklába kalapálták. Legalább egy méter mélyre. Ereje fogytán, de semmi nem állíthatja meg, most, hogy a lány ily közel. Szilánkok és por közepette a fém enged, a nyakörv a kripta másik végében landol. Következik a pánt, amely combjába mélyed. Letépi, és kiszabadítja bokáját is. De még két bilincs vár rá a másik lábon. Már körvonalazódik előtte a szabadság, oda sem néz, csak ránt egy nagyot. Semmi. Nem érti, mi "történik, újra próbálkozik. Megfeszül, kétségbeesetten nyög. Semmi. Az illat gyengül - nincs idő. Szánalom nélkül pillant csapdába esett lábára. Remegő kézzel nyúl térde felé, miközben elképzeli, ahogy egész mivoltát a lányba temeti, és elfelejti a fájdalmát. Kétségbeesetten vágyva benne fellelhető megnyugvásra, megpróbálja eltörni a csontot. Gyengeségének köszönhetően legalább fél tucatszor próbálkozik. Karmával felsérti a bőrt és az izmot, de a combcsont mentén futó idegszál feszes, mint a zongorahúr. Még hozzá sem ér, testét máris olyan robbanásszerű fájdalom járja át, hogy szinte belevakul. Túl gyenge. Túl sok vért veszített. A tűz újra teljes hőfokon izzik. A

3 vámpírok időnként visszatérnek. Máris elveszíti a lányt, akit most talált meg? Soha csikorgatja a fogát. Útjára bocsátja a benne lakozó vadállatot, a vadállatot, amely fogával harcolja ki a szabadságot, a csatornából issza a vizet, és rohadt ételt habzsol a túlélésért. Mintha a távolból nézné az őrült amputációt. Nyomorúságában hason csúszva - hátrahagyva lábát - végigvonszolja magát a sötét katakombákon, míg végre meglátja a kijáratot. Óvatosan, nehogy ellenségei észrevegyék, kúszik a hideg márványt borító csontok között, tekintetét a kapura szegezve. Fogalma sincs, milyen messze a szabadság, de a lány illata, amelyből erőt is merít, odavezeti. Előre sajnálja, hogy fájdalmat okoz a lánynak. Olyan szoros lesz közöttük a kapocs, hogy a lány átérzi minden kínját és fájdalmát. Nincs mit tenni. Megszökik. Teszi a dolgát. Vajon megmentheti-e a lány az emlékeitől, amikor a bőre még mindig lángol? Centinként araszolva, de kijut a felszínre. Egy sötét sikátorban találja magát. De elveszti az illatot. A végzet küldte hozzá a lányt, pont, amikor a legnagyobb szüksége volt rá, az isten irgalmazzon neki - és ennek a városnak is -, ha nem találja meg. Kegyetlensége eddig is legendás volt, és most semmi sem szab neki határt. Nagy nehezen nekidől ülve egy falnak. Karmával az utcát borító követ vájja, mélyeket lélegzik, hogy lecsillapodjon, hogy megérezze az illatot. Szüksége van rá. Bele akar felejtkezni. Olyan régóta vár... Az illat eltűnt. A szeme könnybe lábad, és egész teste beleremeg a veszteségbe. Tébolyult üvöltés veri fel a város csendjét.

4 ...mindenkiben benne lakozik valami vad és törvényszegő fajtája a vágynak, még bennünk is, akik látszatra nagyon mértékletesek vagyunk: álmainkban mutatkozik ez meg világosan." Szókratész (i. e ) 1. FEJEZET

5 Egy héttel később... Aznap éjjel, a Szajna egyik szigetén, az örök székesegyház tövében, Párizs lakói mulatni gyűltek össze. Emmaline Troy tűznyelők, zsebtolvajok és megannyi chanteur de rue között bolyongott. Alig tudta kikerülni a fekete ruhába öltözött gothok hordáit, akik szinte megszállták a környéket, mintha a Notre-Dame gótikus anyahajó lenne, amely hazavárja késlekedő gyermekeit. De Emma még közöttük is feltűnést keltett. A halandó férfiak megfordultak utána lassan, tétován -, mintha éreznének valamit, ám hogy pontosan mit, azt maguk sem tudják. Talán a tudatalattijuk jelezte, hogy az imént testet öltött legvadabb fantáziájuk vagy a legsötétebb rémálmuk suhant el mellettük személyesen. Emma azonban egyik sem volt. Csak egy éhes és magányos friss diplomás, egyenesen a New Orleans-i Tulane Egyetemről. Fáradtan az újabb egész estés, hiába való vérvadászattól, Emma egy durván ácsolt padra rogyott az egyik cseresznyefa árnyékában, és tekintetét a pincérnőre szegezte, aki éppen kávét töltött a szomszédos kerthelyiségben. Bárcsak a vér is így ömlene, gondolta a lány. Csak meghúz egy kart, és a finom, meleg vér máris poharában gőzölög. Gyomra akkor biztos nem rándulna görcsbe az éhségtől már a puszta gondolatra is. Éhezik Párizsban, és nincs kihez szólnia. Fel nem foghatta, hogy kerülhetett ebbe a helyzetbe. A kézen fogva andalgó párok mintha direkt gúnyolódtak volna a magányán. Rosszul látja, vagy az emberek tényleg sokkal szerelmesebbnek tűnnek ebben a városban? Különösen tavasszal. Dögölnétek meg, rohadékok! Emma sóhajtott. Nem tehetnek róla, hogy rohadékok, akiknek meg kell halniuk. Azért sétálgatott ebben a zűrzavarban, hogy ne otthon üljön az üres hotelszobában, és mert titokban abban reménykedett, hátha sikerül találnia egy másik vérdílert a fények városában", akitől beszerezheti

6 adagját. Előző szállítója futva menekült Párizsból, meg sem állt egészen Ibizáig. Nem részletezte pályamódosításának okait, csak makogott valamit arról, hogy a feltámadt király visszatért" meg a súlyos epikus szarról", amely a vidám Párí mélyén forrong". Emma meg értse, ahogy tudja. Mint vámpír, a lány tagja volt a Szövetségnek: olyan szerzetek gyűjtőhelyének, akiknek sikerült meggyőzniük az embereket arról, hogy ők pusztán a képzelet szülöttei. Bár a Szövetség nagy befolyással bírt Párizsban, Emma mégis képtelen volt új dílert találni. Hiába érdeklődött más halhatatlanoknál, vámpír mivoltának köszönhetően legtöbben válaszra sem méltatták. Fejvesztve menekültek előle, pedig Emma nemcsak hogy nem volt tisztavérű vámpír, hanem maga is szinte mindentől rettegett, ráadásul még soha egyetlen élőlényt sem bántott. Ahogy azt gyámjai, az amazon természetű nagynénik mondogatták, Emmának már akkor kicsordul a rózsaszín könnye, ha véletlenül agyoncsap egy molylepkét". Emma határozott tervekkel érkezett Párizsba - de persze semmit sem tudott megvalósítani. Szándéka, hogy kiderítse halott szülei - valkűr anyja és sosem látott vámpír apja - történetét, kudarccal végződött. Most pedig szégyenszemre kénytelen lesz felhívni nagy-nénjeit, hogy jöjjenek érte és vigyék haza. Csak azért, mert képtelen önmagáról gondoskodni. Szánalmas. Emma sóhajtott. A következő hetven évben ezt senki le nem mossa róla... Gondolataiból hatalmas csattanás riasztotta fel, ám még mielőtt megsajnálhatta volna a pincérnőt, hogy szegény, ezt most biztos levonják fizetéséből, valami megint csattant, aztán harmadszor is. Majd egy napernyő suhant el feje felett mintegy öt méter magasan, egyenesen a Szajna felé tartva. Egy sétahajó dudált, valaki franciául káromkodott. A sétány lámpáinak gyenge fényében egy óriás dobálódzott az asztalokkal, festőállványokkal és a százéves pornográf képeket áruló standokkal. A turisták sikítozva próbáltak kitérni a dühöngő őrült útjából. Emma riadtan ugrott fel a padról és táskáját gyorsan vállára kapta. A fekete ballonkabátos férfi egyenesen felé tartott. Nem is ment, inkább úszott a levegőben. Emma meg mert volt esküdni, hogy nem emberi

7 lénnyel van dolga. Az óriás hosszú, sűrű haja arcába lógott, állát többnapos borosta fedte. Remegő keze egyenesen Emmára mutatott. - Te! hörögte. Emma körülnézett, még meg is fordult, hogy vajon kihez beszélhet ez a rémes alak. Persze hozzá, ki máshoz. Szuper. Már csak az hiányzott, hogy még egy kétméteres elmebeteg is rászálljon. Az óriás ekkor intett Emmának, hogy lépjen közelebb - mint aki biztos abban, hogy a lány így is tesz. Méghozzá a legnagyobb örömmel. - Őöö, bocsánat, de én nem ismerem magát - hebegte a lány, és hátrálni kezdett, ám mintegy második lépésekor a padnak ütközött. A férfi rendíthetetlenül közelített, lendületét az útjában levő asztalok sem akasztották meg, amelyeket nem kikerült, hanem apró játékszerekként hajigált félre. Halványkék szemében dühödt elszántság szikrázott. Emma egyre erősebben érezte az óriás haragját, amitől nagyon nyugtalan lett, hiszen az ő fajtája elméletileg éjjeli ragadozó volt nem zsákmány. Ráadásul, a szíve mélyén a lány egy gyáva nyúl volt. Jer! mondta a férfi, furcsán, akadozva, mint akinek a beszéd nehézséget okoz, és újra intett a lánynak. Emma pupillája kitágult félelmében, megrázta fejét, majd átszökkent a padon, és megpördült a levegőben. Ahogy földet ért, rohanni kezdett a folyóparton. Gyenge volt, több mint két napja nem jutott vérhez, de a pánik erőt adott és csak futott, futott, ki a szigetről, át az Archevéché hídon. A háztömbök egymás után suhantak el mellette. Harmadik utca... Negyedik. Egy pillantás hátra: sehol senki. Sikerült leráznia? A táskájából ekkor vidám zeneszó csendült fel, és Emma szívéhez kapott. Vajon ki a jóisten állította a telefonját Crazy Frog csengőhangra? Emma szeme összeszűkült. Hát persze. Regin néni, ki más. A világ legérethelenebb hallatatlanja: külsejét tekintve szirén, szókincse alapján utcagyerek. Rendjük szabályai szerint mobilt csak vészhelyzetben használhattak. New Orleans sötét sikátoraiban, ahol prédára lesnek, a csengés csak megzavarná őket, és ha rezgésre állítják, még akkor is gyanút foghat

8 bármely alsóbbrendű lény. Emma előbányászta a telefont. Kellett az ördögöt a falra festeni. A Ragyogó Regin volt a vonalban. - Dolgom van, most nem tudok beszélni! csattant fel Emma, és gyorsan újra hátrapillantott. - Hagyj ott mindent! Nincs idő pakolni! Azonnal indulj! Annika a titkos reptéren vár. Veszélyben vagy! - Tényleg? Letette. Ez nem figyelmeztetés volt, hanem élő közvetítés. További részleteket majd megkérdez a gépen. Mintha csak alkalomra lett volna szüksége, hogy hazamehessen. Általában már a veszély első jelére visszamenekül, a val-kűr nagynénikhez, akik mindent legyilkolnak, ami veszélyt jelent rá, és még a széltől is óvják. Ahogy próbált visszaemlékezni a repülőtérre vezető útra, hirtelen eleredt az eső, először meleg és szemerkélő - a szerelmesek hatalmas kacagások közepette futottak a kapualjak védelmébe, a következő percben viszont lehűlt a levegő. Emma ráfordult egy zsúfolt körútra, és mindjárt nagyobb biztonságban érezte magát, bátran kerülgette a dudáló autókat. Üldözője még mindig sehol. Egyetlen csomagjával - a hátán himbálódzó táskával - gyorsan haladt, egymás után hagyta maga mögött a kilométereket, már látta is a parkot, utána pedig a repülőteret. Látta a meleg levegőt a járó motorok körül, a már jó előre elsötétített ablakokat. Alig néhány méter. Emma elhitette magával, hogy lerázta az óriást, mert jó futó. Ez volt az egyik erőssége. Az önbecsapás. A másik a színjáték. Kiválóan el tudta például játszani, hogy az egyetemen csak véletlenül választott csupa esti órát, és hogy a pirulásról eszébe sem jut a vér... Ekkor egy sátáni hang mordult fel mögötte. Emma szeme elkerekedett, de nem fordult meg, hanem teljes erejéből sprintelni kezdett. A következő pillanatban bokájába karom mélyedt, és amikor legközelebb feleszmélt, a hátán feküdt a sáros földön. Száját egy hatalmas mancs tapasztotta be, bár egyébként is úgy nevelték, hogy ne sikoltozzon. - Sose dacolj a magamfajtával! - hörögte támadója. Nem úgy hangzott, mint egy ember, sokkal inkább, mint egy vadállat. - Nem menekülhetsz. Viszont hadakozásod igen kedvünkre való!

9 Az óriás nemcsak hogy döcögve formálta a szavakat, hanem bizarr kifejezéseket is használt - mintha egy másik évszázadból érkezett volna -, és az akcentusa... talán skót? Emma a sárban feküdt, és a férfi mohó tekintettel tanulmányozta: szeme egyik percben aranyszínűnek tűnt, a következő percben viszont kék, földöntúli fény villant meg benne. Nem, nem ember. Közelről az arca szabályos, férfias volt. Finom vonásait álla határozott vonala tette teljessé. Emma még soha ilyen szép teremtményt nem látott. Bizonyára bukott angyal, gondolta. Miért is ne? Hogyan lehetne biztos bármiben? A szájára tapadó kéz durván megragadta az állát. A férfi összeszűkült szemmel Emma ajkát vizsgálgatta - az átlagosnál alig valamivel nagyobb szemfogát. - Nem! - üvöltötte. - Nem! Lehetetlen... - Ide-oda forgatta a lány fejét, arcát a nyakához szorította, szagolgatta, majd dühödten azt hörögte: - Légy átkozott! Amikor a férfi tekintete kékre változott, Emma felsikoltott, mintha kiment volna a testéből a levegő. - Tudsz illani? - csikorgatta a férfi a fogát, mint akinek komoly fájdalmat okoz a beszéd. - Felelj! Emma megrázta a fejét, bár nem egészen értette a kérdést. A vámpírok valóban illantak, eltűntek, majd megjelentek a semmiből. Tehát tudja, hogy vámpír vagyok? - Tudsz? - N-eem. - Emma sosem volt annyira erős vagy képzett. - Kérem! - Emma pislogott az esőben és esdekelve nézett a férfire. Összetéveszt valakivel. - Pedig én ismerlek. Ha akarod, meggyőződhetünk róla. - A férfi felemelte a kezét - ütésre? Simogatásra? Emma küzdött, kétségbeesetten kapálódzott. Nyakszirtjére ekkor egy kérges tenyér tapadt, a férfi másik keze pedig a csuklóját szorította, és az óriás nyakához hajolt. Emma beleborzongott, ahogy a férfi nyelve végigsimított a testén. Ajka forró volt a hideg, nedves levegőben, a lány pedig beleborzongott, és az izmai megfeszültek. A férfi nyögött, miközben csókolta, és görcsösen szorította

10 csuklóját. A szoknyája alatt Emma combján esőcseppek gurultak végig, és hirtelen fázni kezdett. - Ne csinálja ezt...! Kérem... Amikor nyöszörögve kibuktak a szavak a száján, a férfi mintha kijózanodott volna, mélyen a szemébe nézett, ám csuklóját továbbra is teljes erejéből szorította. Másik kezével végigsimította Emma blúzát, majd egy hirtelen mozdulattal letépte róla, és ugyanígy végzett a vékony melltartóval is. Emma ellenállt, megpróbált kiszabadulni, de esélye sem volt. Az óriás mohón bámulta, ahogy az eső végigpergett csupasz mellén. Emma már egész testében remegett a hidegtől. A férfiből olyan erős fájdalom áradt, hogy Emma beleszédült. A férfi megerőszakolhatja, felmetszheti védtelen hasát és megölheti... Ehelyett a saját ingét hasította fel, majd hatalmas tenyerét a lány hátára helyezte, és... magához ölelte. Felnyögött, amikor a bőrük egymáshoz ért, és Emma érezte, ahogy felizzik körülöttük a levegő. Az eget villám hasította ketté. A férfi ismeretlen nyelven suttogott a fülébe, Emma érezte, hogy kedves szavakat, és úgy érezte, hogy elvesztette a józan eszét. Elterült a földön, karja élettelenül feküdt mellette, ahogy a férfi borzongva ölelte. Ajka finom és forró volt a szakadó esőben, és görcsös, mohó vággyal falta a nyakát, az arcát, még a szemhéját is. A férfi térdelve ölelte magához, a lány pedig csak feküdt - elképedve, elvarázsolva - és nézte, ahogy felettük cikáznak a villámok. A férfi a tenyerébe vette az arcát, és a szemébe nézett. Tekintete zaklatottnak tűnt, lázas fény bujkált benne - Emmát még soha senki nem nézte ennyire... sóvárogva. Most már végképp összezavarodott. Akkor most bántani fogja vagy elengedi? Engedj el... Egy könnycsepp gördült végig arcán, meleg csík az esőcseppek között. A férfi arcáról eltűnt a sóvárgás. - Véres könny? - üvöltötte, és nyilvánvalóan taszította a lány rózsaszín sírása. Elfordult, mint aki annyira undorodik, hogy oda sem bír nézni, majd megpróbálta a blúz maradványait ráaggatni a lányra. - Vezess a hajlékodba, vámpír! - É-én nem itt lakom - nyögte ki Emma nagy nehezen, az imént

11 történtektől megzavarodva, meg attól, hogy a férfi felismerte, mi is ő. - Akkor vezess a szállásodra - mennydörögte a férfi, és végre a lányra nézett. - Nem! - felelte Emma, saját magát is lenyűgözve. Láthatólag az óriás sem erre a válaszra számított. - Mert nem volt elég? Rendben. Itt teszlek magamévá a füvön, négykézláb és könnyedén felemelte, de megvárjuk, amíg felkel a nap. Emma sóhajtva beletörődött sorsába, mire az óriás felkanalazta a földről, majd meglökte, hogy induljon. - Kivel osztod meg a szállásod? A férjemmel - vágta volna rá Emma legszívesebben. Aki rögbi játékos és szétrúgja a segged. Viszont nem tudott hazudni, még vészhelyzetben sem, és különben sem lett volna bátorsága tovább provokálni az óriást. - Egyedül élek. - Az urad hagyja, hogy egyedül utazgass? - kiáltotta túl a férfi a vihart. Hangja most egész emberinek tűnt. Amikor a lány nem válaszolt, gúnyos mosollyal hozzátette: - Felelőtlen ember lehet. Hibát követ el. Emma megbotlott egy kátyúban, mire a férfi gyengéden elkapta, de mintha azonnal meg is bánta volna pillanatnyi elérzékenyülését. Amikor az úttesthez értek, a férfi határozott léptekkel indult tovább, ám amikor egy autó kis híján elütötte őket, a lányt félrelökte, ő maga viszont a kocsira támadt: éles karma úgy szántotta fel a motorháztetőt, mint az alufóliát, mire a kocsi csúszni kezdett. Amikor végül megállt, a motor nagy robaj közepette kizuhant a földre. A sofőr kilökte az ajtót, kipattant és elrohant. Emma - a látottaktól sokkos állapotban - remegő térddel hátrálni kezdett, mert rájött, hogy támadója valószínűleg... még sosem látott autót. Az óriás egyetlen lépéssel mellette termett és fölé tornyosult. Halk, síri hangon azt sziszegte: - Remélem, még egyszer megpróbálsz megszökni! Megragadta a lány kezét, és talpra rántotta: - Messze van még? Emma remegő ujjal a Crillon hotelre mutatott a Concorde téren.

12 A férfi végigmérte a lányt, tekintetéből csak úgy sütött a gyűlölet. - Hát igen. A fajtád sosem szűkölködött! - vetette oda hangjában maró gúnnyal. - Bizonyos dolgok sosem változnak. - Tudta, hogy Emma vámpír. Vajon nagy-nénjeiről is tudta, hogy micsodák, kicsodák? Bizonyára - különben Regin néni nem figyelmeztette volna. De arra miből jött rá, hogy a rendjük tehetős? A következő tíz perben a férfi végigvonszolta Emmát a kihalt utcákon, majd betaszigálta a forgóajtón keresztül a hotelbe. A hatalmas előcsarnokban minden tekintet rájuk szegeződött. De legalább nem égett minden lámpa. Emma szakadozott blúzát átázott kabátja alá rejtette, leszegte fejét és nem nézett sehova. Szerencsére a haja eltakarta a fülét. A férfi valamelyest enyhített vasmarka szorításán. Sejtette, hogy Emma úgysem kérne segítséget. Soha ne sikíts, soha ne keltsd fel a halandók figyelmét. Sokkal veszélyesebbek, mint a Szövetség különböző teremtményei. Amikor az óriás erős karjával átölelte, mintha együtt lennének, vizes tincsei alól Emma egy pillantást vetett rá. Bár a férfi kihúzott, széles vállal haladt, mintha legalábbis ő birtokolná a helyet, minden dolgot úgy méregetett, mintha még sohasem látta volna. A telefon csengésétől ideges lett, a forgóajtóról nem is beszélve. És bár ügyesen titkolta, Emma mégis észrevette, hogy nem szívesen merészkedik be a liftbe. Amikor nagy nehezen beszállt, hatalmas termete és energiája kitöltötte az egész teret. A lift és a szoba közötti néhány lépés végtelen távolságnak tűnt Emma számára. Elméjében villámgyorsan követték egymást a menekülés lehetséges forgatókönyvei. Az ajtó előtt egy pillanatig tétovázott, és hosszan kutatott a kulcskártya után táskájában. - Kulcs! - követelte a férfi. Emma mélyet lélegzett, majd átnyújtotta a férfinak. Amikor az óriás szeme összeszűkült, a lány arra gondolt, hogy megint követeli majd a kulcsot, ám miután egy ideig figyelmesen tanulmányozta a zárat, visszaadta a kártyát. - Nyisd ki! Emma remegő kézzel becsúsztatta a kártyát a zárba. A berregés, majd a kattanás zaja úgy hangzott fülének, mint a lélekharang.

13 Miután beléptek a szobába, a férfi centiméterről centiméterre mindent átvizsgált, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy a lány tényleg egyedül lakik. Benézett a brokáttal letakart ágy alá, majd pedig félrehúzta a súlyos bársonyfüggönyt: eléjük tárult Párizs egyik legszebb látványa. Úgy mozgott, mint egy vadállat: agresszíven, de a lánynak feltűnt, hogy csak az egyik lábát használja. Amikor lassan odasántikált az előszobában várakozó Emmához, a lány szeme nagyra tágult, és megpróbált hátrálni. A férfi azonban továbbra is közeledett, szemét fel és alá járatta Emmán, végül megállapodott az ajkán. - Annyi ideje várok rád. Továbbra is úgy viselkedett, mintha ismerné. Pedig egy férfira biztos, hogy emlékezne. - Kellesz! Mindegy, mi vagy. Nem várok tovább! Zavarba ejtő szavai megnyugtatták a lányt, a teste ellazult. A karma begörbült, készen az ölelésre, a szemfoga pedig visszahúzódott, csókra várva. Görcsösen megkaparta a körmével a falat a háta mögött, és nyelvével megérintette bal szemfogát. Semmi. Önvédelmi mechanizmusa cserbenhagyta. Rettegett a férfitól. A teste vajon miért nem? A férfi szemben állt Emmával, karját kétoldalt a falnak támasztotta. Nem sietett. Ráérősen előrehajolt, és ajkával végigsimította a lány száját. Felnyögött, és nyelvét Emma összeszorított foga közé préselte. A lány bénultan állt, fogalma sem volt, mit tegyen. - Csókolj vissza, boszorkány, amíg eldöntöm, megkíméljem-e az életedet - sziszegte a férfi a fülébe. Emma felkiáltott, és száját a férfi szájára tapasztotta, aki mindezt mozdulatlanul tűrte, mintha a lánytól várná, hogy a munka oroszlánrészét elvégezze. A lány félrehajtotta a fejét, és újra végigsimította az ajkát. - Úgy csókolj, mintha az életedért csókolnál! Emma így is tett. Nem azért, mintha annyira buzgott volna benne az életszeretet, hanem mert félt, hogy a férfi gondoskodna róla, hogy a halála lassú legyen és fájdalmas. Nem, fájdalmat nem. Azt soha. Amikor nyelvét az óriás szájába dugta - pont, ahogy azt az imént tőle

14 tanulta -, a férfi felnyögött és átvette az irányítást. Átölelte a nyakát és a fejét, mintha így akarná a magáévá tenni. Kétségbeesett dühvel habzsolta a lány száját, aki legnagyobb döbbenetére rájött, hogy ez nem is... olyan kellemetlen. Hányszor képzelte el, milyen lehet az első csók, bár tudta, hogy az ő életéből biztos kimarad. De nem maradt ki. Most itt van. Még a férfi nevét sem tudja... Amikor Emma újra reszketni kezdett, a férfi megállt és eltolta magától. - Fázol. Emma vacogott. Nem jutott hozzá napi rendes véradagjához. Igaz, az sem sokat segített, hogy jól meg-hempergett a vizes fűben és bőrig ázott. De tartott tőle, hogy a reszketésnek egészen más az oka. - I-igen. A férfi végigmérte, majd undorodva elfintorodott. - És mocskos vagy! Csupa sár. -De hát te... A férfi ádáz tekintetére Emma jobbnak látta nem befejezni a mondatot. Az óriás megtalálta a fürdőszobát, beterelte a lányt, majd a fejével a csapok felé intett. -Tisztálkodj meg! - Lehetnék kicsit egyedül? - makogta Emma. Derűs mosoly. - Nem - érkezett a felelet. A férfi a falnak támaszkodott, összefonta izmos karját, mintha várná, hogy elkezdődjön a műsor. - Vetkőzz! Látni akarom a jussom! Jussom?Ám mielőtt a kétségbeesett Emma tiltakozhatott volna, a férfi összerezdült, mintha meghallott volna valamit, és kirohant a helyiségből. A lány becsapta az ajtót, még a kulcsot is ráfordította - újabb nevetséges gesztus! -, majd kinyitotta a vizet. Leroskadt a földre, arcát kezébe temette, és próbálta kitalálni, hogyan szabaduljon meg ettől a kreténtől. Mert hogy nem normális, az is biztos. A Crillon azzal büszkélkedett, hogy a szobákat harminc centis falak választják el egymástól - a szomszédban egy rock zenekar lakott, ám Emma egyetlenegyszer sem hallotta őket. Természetesen eszébe sem jutott, hogy szóljon valakinek- sose kérj segítséget halandótól-, azon viszont elgondolkozott, hogy fúrhatna egy alagutat a fürdőszobafalon keresztül. Hangszigetelt fal, három méter magas. Az elegáns luxusszoba - nemrég

15 még menedék a nap és a tolakodó halandók elől - most aranykalitkává változott. Egy ismeretlen lény foglyul ejtette, és csak Freya tudja, hogy mi. Hogy szökjön meg egyedül, minden segítség nélkül? Lachlain halk kerékcsikorgásra lett figyelmes, hússzagot érzett, és a szobaajtóhoz sántikált. A folyosón egy öregember étellel megrakott kocsit tolt maga előtt. A látványára rémülten felkiáltott, majd némán nézte, ahogy Lachlain eloroz két lefedett tányért. Lachlain berúgta maga mögött az ajtót. A tányéron hús volt, felfalta. Majd ugyanazzal a lendülettel rávágott a falra. A Crillon büszkesége végigrepedt. Leült az idegen ágyra, az idegen helyen, az idegen időben, és kiegyenesítgette vérző ujjait. Fáradt volt, és fájt a lába a vámpír utáni nagy rohanástól. Felhúzta lopott nadrágját, és megnézte újjászülető lábát. Ijesztő látványt nyújtott. Igyekezett elhessegetni az emléket. De mi más történt vele az utóbbi időben? Csak az, hogy újra és újra porrá égett. És a legjobb tudomása szerint százötven éve így mehetett. Megborzongott, izzadt, és a térde közé öklendezett, de sikerült magában tartania az ételt, amire olyan nagy szüksége volt. Karmát az éjjeliszekrénybe vájta, nehogy még a végén szétverje a berendezést maga körül. A szökése óta eltelt hétben arra koncentrált, hogy megerősödjön, megtalálja a lányt és hozzászokjon a megváltozott világhoz. Eleinte sikerült is, de aztán ismét rátört a dühroham. Betört egy házba, hogy ruhát lopjon - és közben mindent elpusztított, amit csak talált. Mindent, ami új volt vagy ismeretlen. Ma este, bár még mindig gyenge volt, fájt a lába és gondolatai ködösek, hálát adott az égnek, hogy újra megérezte a szagot. De a remélt pár helyett kit talál? Egy vámpírt. Egy kicsi, sápkóros teremtést. Már évszázadok óta nem hallott élő vámpír nőről. A férfiak valószínűleg titkolózhattak róla, hét lakat alatt őrizhették. A Szövetség tévedett, a Horda ezek szerint nem irtotta ki saját asszonyait. És Krisztus úgy segítse, zsigerei még mindig azt súgták, hogy ez a fakó hajú, éteri teremtés... az övé.

16 Az ösztön legbelül azt sikította, hogy érintse meg, tegye magáévá. Olyan régóta vár... Fejét a kezébe temette, próbálta elfojtani a feltörekvő rohamot, a vadállatot a ketrecben tartani. De hogy tehette ezt vele a sors? Több mint ezer év kutatás után... És mit talál? Ősi ellenségét, akitől nemcsak undorodik, hanem fékezhetetlen dühvel gyűlöli is. Egy vámpír! Már puszta létezése is undorította. Sápadt teste túl kicsi volt, túl vékony, úgy nézett ki, hogy az első keményebb kefélésnél kettétörik. Ezer évig várt egy istenverte parazitára. Hallotta, ahogy a kocsi a folyosón most szélsebesen távolodik az ajtó előtt, de megpróbáltatásai kezdete óta először nem volt éhes. Még egykét ilyen vacsora, és ereje újra a régi. De az elméje... Már egy órája együtt volt a nősténnyel. És ezalatt a vadállat mindössze kétszer akart előtörni belőle. Ami jelentős előrelépés, hiszen egész léte folyamatos körforgásból állt: tompultság, amelyet néha szakít meg egyegy dühroham. Mindenki azt mondta, hogy egy lykae igazi társa enyhíteni tud minden fájdalmat - ha a vámpír tényleg az övé, akkor elvégezte magának a véres munkáját. De kizárt, hogy ő az. Bizonyára hallucinál. Megörült ennek a lehetőségnek. Mielőtt a vámpírok a tűzbe lökték, utolsó gondolatával csak azt sajnálta, hogy nem találta meg a párját. Talán ezért szórakozik most vele sérült agya. Igen, biztos, hogy ez lehet az oka. Az ő párja egy dögös vörös démon, akinek ereiben farkas vér csörgedez, aki képes lecsillapítani a benne tomboló vágyat, aki együtt tobzódik vele a nyers vadságban - nem ez a nebáncsvirág vámpír. Sérült agy. Igen, ez a magyarázat. A fürdőszobaajtóhoz sántikált, de zárva találta. Megcsóválta a fejét, majd egy határozott mozdulattal benyomta az ajtót, és belépett a helyiségbe, ahol olyan vastagon állt a gőz, hogy alig vette észre a földön kuporgó lányt. A karjánál fogva felhúzta a földről, és döbbenten látta, hogy a lány még mindig vizes és piszkos. - Nem tisztálkodtál meg? - Amikor a lány csak a földet bámulta maga előtt, rárivallt: - Miért?

17 A lány nyomorúságosan megvonta a vállát. Lachlain egy vízesésre lett figyelmes egy üvegkamrában, odalépett, kinyitotta az ajtót és bedugta a kezét. Igen, ezt már tudja használni. Félretolta a lányt, és levetkőzött. Emma szeme elkerekedett, Lachlain farkát nézte, majd a szája elé kapta kezét. Az ember azt gondolná, még sosem látott ilyet. Lachlain hagyta, hadd élvezze ki a látványt, sőt nekidőlt a falnak és karba fonta kezét. Fürkésző tekintetétől erekciója támadt - összezavart teste biztos azt hiszi, megtalálta az igazit -, végül a lány elfúló lélegzettel lenézett. Roncsolt lába felkeltette a figyelmét, de még nagyobb rémülettel szemlélte. Lachlain zavarba jött, így gyorsan belépett a zuhany alá, hogy a lány ne bámulja tovább. Lehunyta szemét, élvezte, ahogy a víz végigfolyik testén, bár az erekciója nem lankadt. Erezte, hogy a lány feszült és szökni akar, így kinyitotta a szemét. Ha erősebb lenne, egy kis fogócskát direkt izgatónak tartana. - Ne bámuld az ajtót! Elkaplak, még mielőtt ki tudnád nyitni. Emma visszafordult, és látta, hogy a farka még keményebb lett. Elfojtotta feltörő kiáltását. - Vetkőzz, vámpír! - N-eem! - Ruhában akarsz fürdeni? - Inkább, mint hogy meztelen legyek veled! Lachlaint megnyugtatta a víz, és kifejezetten nagylelkű hangulatba került a kitűnő vacsora után. - Van egy ajánlatom. Teszel nekem egy szívességet, aztán kérhetsz valamit. Emma gyanakvóan nézett a férfire egy elszabadult hajtincse alól. - Ezt hogy érted? Lachlain előrehajolt, két kezével megtámaszkodott a fülke ajtaján és így szólt: - Vetkőzz le és fürödj velem! Mit kérsz cserébe? - Semmi nem ér fel azzal - suttogta Emma. - Mindenképpen örökre velem maradsz. Amíg úgy nem döntök, hogy elengedlek. Nem akarod értesíteni a... fajtádat? köpte ki a szót. - Biztos, hogy nagyon értékes lehetsz, ritka egy példány vagy. -

18 Valójában, ha távol tartja a fajtájától a lányt, csak a kezdete a bosszúnak. Tudta, hogy ha a vámpírok megtudják, hogy többször megkefélte egy lykae, azt ugyanolyan visszataszítónak fogják találni, akárcsak saját klánja. Emma piros alsó ajkát egyetlen pici szemfoggal harapdálta, és Lachlain dühe újra fellángolt. - Nem kell neked semmit megígérnem. Most azonnal a magamévá tehetlek, egyszer itt, aztán meg az ágyban. - É-és, ha engedelmeskedem, nem teszed meg? - Ha engedelmeskedsz, nem bántalak - hazudta. - És mit fogsz csinálni...? - Meg akarlak érinteni. Kitapogatni a tested. És azt akarom, hogy te is érints meg engem. - Bántani akarsz? kérdezte Emma alig hallhatóan. - Megérinteni. Nem bántani. - A lány összeráncolta vékony szőke szemöldökét, ahogy pár pillanatig elgondolkozott az ajánlaton. Majd, mintha nagy fizikai fájdalommal járna, a bakancsához hajolt és kikötötte a fűzőt. Felegyenesedett, a kabátja és tönkrement blúza szélébe kapaszkodott, de képtelen volt megmozdulni. Egész testében remegett, és kék szeme a semmibe meredt. De beleegyezett - gondolta Lachlain -, de nem valami érthető okból. A tekintete olyan kifejező volt, de a férfi mégsem tudott benne olvasni. Amikor Lachlain közelebb hajolt, a lány levette csu-romvíz kabátját és blúzát, majd megtépázott, szakadozott melltartóját, és vékony karját a melle elé emelte. Szégyenlős? Amikor Lachlain látta, hogyan tobzódnak a vámpírok a vérorgiákban? - Kérem. N-nem tudom, hogy kivel tévesztesz össze, de... - Szerintem meg - vágott közbe Lachlain, és még mielőtt a vámpír egyet pisloghatott volna, letépte róla a szoknyát, és a földre hajította - el kellene árulnod a nevedet, mielőtt megérintelek. Emma egyre jobban remegett, és karját szorosabbra fonta a melle körül. Lachlain figyelmesen vizsgálta, szinte felfalta a tekintetével. Hibátlan alabástrombőrét csak egy különös nadrágocska fedte, egy fekete selyem V betű a testén. A bugyi eleje csipkéből volt, amely mögött szőke szőr göndörödött. Eszébe jutott a vámpír bőrének íze a szakadó esőben, a

19 természetellenes villámlások közepette, és a farka máris ágaskodott, a vége síkossá vált a kéjtől. Más férfiak biztos, hogy gyönyörűnek találnák. A vámpírok biztosan. A halandó férfiak ölni tudnának érte. Remegő teste túl kicsi volt, de a szeme... hatalmas és kék, mint a nappali égbolt, amely örökre rejtve marad előtte. - Emmaline-nak hívnak. - Emmaline- hörögte, és lassan kinyújtotta a karmát, hogy az utolsó akadályt is eltávolítsa a lány meztelen testéről. 2. FEJEZET Nem vagyok normális, hogy ebbe beleegyeztem, gondolta Emma, ahogy bugyijának maradványa leszánkázott bokájához. Miért kellene megbíznia a férfiban? Nem kellene, de nincs más választása. Muszáj felhívnia Annikát, a mostohaanyját. Biztos, hogy tombolt, amikor a pilóta jelentette, hogy Emma nincs a gépen. De valóban ez volt az oka, hogy beleegyezett? Félt tőle, hogy nem ilyen önzetlen okból. A férfiak egész életében olyan dolgokat kértek tőle, amelyeket titkos vámpír természete miatt nem tudott megtenni. Ám ezzel a hímmel más volt helyzet. Ő tudta, hogy Emma mi, és nem kért lehetetlent, hanem követelt... Egy zuhanyozás... És mégis... Az óriás kinyújtotta a kezét. Nem agresszíven, nem türelmetlenül, és meleg, aranyfényű tekintetével olyan mohón bámulta a lányt, mintha minden egyes porcikáját rögzíteni akarná. Hangosan felnyögött, és Emma érezte, hogy önkéntelenül. Mintha szépnek találná. A mérete ijesztő volt, gyógyulófélben levő lába visz-szataszító, de Emma vett egy mély levegőt, és élete legbátrabb gesztusaként kezét a férfi kezébe csúsztatta. Amikor végre felfogta, hogy most teljesen meztelenül éppen zuhanyozni

20 készül egy közel két méter magas, meghatározhatatlan fajú, nyilvánvalóan nem teljesen beszámítható hímnemű egyeddel, a férfi maga mellé húzta a víz alá, és megfordította. Most háttal állt neki. A férfi a bal kezét a márványcsempére, a jobbat a zuhanyfülke üvegére tette. Emma gondolatai sebesen cikáztak. Mi a szándéka? Egyáltalán nem volt felkészülve egy ilyen helyzetre. Szexuális helyzetben. A férfi bármit megtehet vele, amit csak akar. Nem tudja megállítani. Meglepődve kapta fel a fejét, amikor az óriás elkezdte beszappanozni a hátát, hatalmas tenyere szinte az egészet beborította. Emma feszengett, hogy az idegen így látja, ugyanakkor izgatta a férfi teste. Megpróbálta nem bámulni hatalmas erekcióját, ahogy lehajolt és mozgott... de figyelemre méltó volt. Megpróbálta nem észrevenni, hogy a karján, a lábán és a mellén aranyszínű a szőr, vagy hogy a bőre - a lábát leszámítva - napbarnított. Az óriás lehajolt, hogy elöl és hátul lemossa a lábát, majd ledörzsölte a füvet és a sarat a térdéről. Amikor a combja belső részénél járt, a lány összeszorította a lábát. A férfi csalódottan felmordult, aztán felegyenesedett, maga elé húzta. Aztán felfedezőútra indult a lány hasán, egyik karja behajlítva, másik kezével a vállát markolva. Kérges tenyere hirtelen befogta a lány mellét, aki küzdeni fog vagy sikítani... - A bőröd annyira átkozottul bársonyos - zihálta a lány fülébe. - Lágy, mint a selyem, ami rajtad volt. A lány megborzongott. Egyetlen bók, és Emma - aki soha nem gondolta, hogy ilyen könnyűvérű kicsit megnyugodott. Amikor a hüvelykujját lassan végighúzta a mellbimbóján, Emma beszívta a levegőt, és örült, hogy a férfi nem látja, hogy szeme égy pillanatra lecsukódik. Hogy lehet valami ennyire jó? - Tedd oda a lábad! A férfi a tusoló hátsó falán végigfutó keskeny padra mutatott. És szétnyissa a combját? - Hát, nem... Az óriás megfogta a lány térdét, és maga tette oda. Amikor Emma megmozdult, rámordult: - Meg ne próbáld! Most hajtsd a fejedet a mellkasomra.