Szabad Gondolat június 11/2. Antropozófia Rudolf Steiner: Szabadság és társadalom. Világhelyzet A Koszovó-ügy

Átírás

1 Szabad Gondolat ANTROPOZÓFIA NEVELÉSMÛVÉSZET SZOCIÁLIS ÉLET Antropozófia Rudolf Steiner: Szabadság és társadalom Világhelyzet A Koszovó-ügy Pedagógia Werner Kuhfuss: Önmeghatározás vagy külsõ meghatározottság? Környezet Ehrenfried Pfeiffer: A mezõgazdasági kurzus június 11/2

2 TARTALOMJEGYZÉK ANTROPOZÓFIA Rudolf Steiner: Szabadság és társadalom 1 Kádas Ágnes: Rudolf Steiner a nyelvvel folytatott küzdelemrõl valamint egy fordító a maga küzdelmérõl 5 Frisch Mihály: A megcsonkított (elárult) templomlegenda 13 VILÁGHELYZET Kálmán István: Szerbia vagy Európa ellen indított háború? 15 Ertsey Attila: Koszovó, Húsvétja 17 Branko Ljubic: Koszovó állam mint a globális lex americana új sarkköve 28 PEDAGÓGIA Werner Kuhfuss: Önmeghatározás vagy külsõ meghatározottság? 34 Szabó Gyöngyi: Tudósítás Szombathelyrõl 39 Kálmán István: A Waldorf iskolák államtól való függetlensége és finanszírozási lehetõségei 41 KÖRNYEZET Ehrenfried Pfeiffer: A mezõgazdasági kurzus - Bevezetés 44 HÍREK A címlapon látható fotó Szerbiában készült 2001-ben. SZABAD GONDOLAT Az antropozófia, nevelésmûvészet és szociális élet folyóirata Szerkesztõbizottság: Buella Mónika, Ertsey Attila, Frisch Mihály, Galántai Ágnes, Kádas Ágnes, Kálmán István, Tóth Márk Kiadja: Natura-Budapest Kft. Felelõs kiadó: Tóth Márk Felelõs szerkesztõ: Buella Mónika Borító és tördelés: TérMûves Bt. emela Nyomdai munka: Kintner Attila ISSN Olvasói levelek, hirdetések, információ: a szerkesztõség címére lehet beküldeni 1089 Budapest, Bláthy Ottó u. 41., Tel: Honlap: info@szabadgondolat.hu Beküldött írásokat nem küldünk vissza, és nem õrzünk meg. Elõfizethetõ a szerkesztõségben. Éves elõfizetési díj: 3000 Ft (postaköltséggel együtt)

3 ANTROPOZÓFIA Rudolf Steiner SZABADSÁG ÉS TÁRSADALOM E folyóirat legutóbbi számában kifejeztem azt a nézetemet, hogy a szociális kérdések megítélését a jelenkorban az a körülmény határozza meg, hogy azok a gondolkodók, akik tudományos képességeiket e kérdés szolgálatába állítják, meglehetõsen sablonosan átviszik azokat az eredményeket az emberiség fejlõdésére, amelyeket Darwin és követõi az állat- és növényvilágra vonatkozóan állapítottak meg. Ludwig Stein mûvét, A szociális kérdést azon könyvek egyikeként említettem, amelyekkel szemben e kifogást tettem. Véleményemet e könyvrõl megerõsítve látom különösen ama körülmény folytán, hogy Ludwig Stein gondosan összegyûjti az újabb szociológia eredményeit, kiemeli a legfontosabb megfigyeléseket a gazdag anyagból, és azután nem törekszik arra, hogy a megfigyelésekbõl levezesse a specifikusan szociológiai törvényeket a darwinizmus szellemében, hanem a tapasztalatokat egyszerûen úgy interpretálja, hogy bennük pontosan ugyanazokat a törvényeket mutatja fel, melyek az állat- és növényvilágban uralkodnak. A szociális fejlõdés alaptényeit Ludwig Stein helyesen találta meg. Annak ellenére, hogy a létért való harc és az alkalmazkodás törvényét erõszakosan rávetíti a szociális intézmények, a házasság, a tulajdon, az állam, a nyelv, a jog és a vallás kialakulására, felfedezett ezen intézmények fejlõdésében egy fontos tényt, amely hasonló módon nincs meg az állati fejlõdésben. Ezt a tényt a következõképpen jellemezhetjük. Minden említett intézmény elõször azon a módon keletkezik, hogy az emberi individuum érdekei a háttérbe szorulnak, miközben a közösség érdekei különös gondozásban részesülnek. Ezáltal ezek az intézmények kezdetben olyan formát vesznek fel, amelyet fejlõdésük további folyamán le kell küzdeni. Ha a kultúrfejlõdés kezdetén a tények természetébõl fakadóan valamilyen akadály nem állná útját az egyén azon törekvésének, hogy erõit és képességeit mindenoldalúan érvényesítse, akkor a házasság, a tulajdon, az állam stb. nem fejlõdhetett volna azon a módon, ahogyan fejlõdtek. A mindenki harca mindenki ellen a kapcsolatok minden fajtáját megakadályozta volna. Mert egy kapcsolaton belül az ember mindig rákényszerül arra, hogy individualitása egy részét feladja. Erre hajlott az ember a kultúrfejlõdés kezdetén is. Ezt mindenféle bizonyítja. Kezdetben például nem létezett magántulajdon. Stein azt mondja errõl: A szakkutatók egyhangúan állítják azt a tényt aminek annál inkább meggyõzõereje van, minél ritkább effélét éppen ezen a területen elérni, hogy a tulajdon õsformája kommunisztikus volt, ami meg is maradt mérhetetlenül hosszú idõn keresztül, mélyen belenyúlva a barbárságba. Eszerint a magántulajdon, amely biztosítja az embernek, hogy individualitását érvényre juttassa, az emberiség fejlõdésének kezdetén nem létezett. És mivel lehetne drasztikusabban illusztrálni, hogy volt idõ, amikor helyesnek tartották az egyén feláldozását a közösség érdekében, mint azzal, hogy a spártaiak egykoron a gyenge egyéneket egyszerûen kitették és a halálnak vetették prédául, hogy ne legyenek a közösség terhére? És mennyire igazolást talál e tény abban a körülményben, hogy a korábbi korok filozófusai, mint például Arisztotelész, egyáltalán nem gondoltak arra, hogy a rabszolgaság valami barbár dolog lenne? Arisztotelész magától értetõdõnek tekinti, hogy az emberek bizonyos részének rabszolgaként kell szolgálnia másokat. Valakit csak akkor jellemezhet ez a felfogás, ha legfõképpen az összesség érdekét tartja szem elõtt és nem az egyén érdekét. Könnyû kimutatni, hogy a kultúra kezdetén minden társadalmi intézménynek olyan formája volt, amely az individuum érdekét feláldozta az összesség érdekének. SzG 2008/2 1

4 ANTROPOZÓFIA De éppúgy igaz az is, hogy a fejlõdés további folyamán az individuum arra törekszik, hogy érvényt szerezzen szükségleteinek az összesség szükségletei ellenében. És ha pontosan megnézzük, a történelmi fejlõdés jelentõs része nem egyéb volt, mint az individuum érvényesítése a kultúrfejlõdés kezdetén szükségszerûen keletkezett közösségekkel szemben, amelyek az individualitás aláásására épültek. Józan megfontolás esetén el kell azt ismernünk, hogy szükségszerûek voltak a társadalmi intézmények, és hogy ezek csak a közös érdekek hangsúlyozásával jöhettek létre. Ugyanez a józan megfontolás vezet el azonban azt is elismernünk, hogy az egyénnek küzdenie kell sajátos érdekei feláldozása ellen. És ennek folytán a szociális intézmények az idõk haladtával olyan formákat vettek fel, amelyek nagyobb mértékben veszik számításba az egyének érdekeit, mint ahogy ez a korábbi viszonyok között történt. Ha pedig megértjük korunkat, akkor úgy fogalmazhatunk, hogy a leghaladottabbak az olyan társadalmi formákra törekednek, amelyekben az együttélés módjai az egyént a maga önálló létében oly kevéssé gátolják, amennyire csak lehetséges. Mindinkább elhalványul az a tudat, hogy a közösségeknek öncélnak kell lenniük. Az individualitások fejlõdésének eszközévé kell válniuk. Az államnak például olyan intézménnyé kell alakulnia, amely az egyes személyiségek szabad kibontakozásának a lehetõ legnagyobb játékteret biztosítja. Az általános intézményeket abban az értelemben kell kialakítani, hogy ne az államot mint olyat, hanem az egyént szolgálják. J. G. Fichte e tendenciának egy látszólag paradox, de kétségkívül az egyetlen helyes kifejezését adta, amikor azt mondta: az állam azon legyen, hogy önmagát fokozatosan feleslegessé tegye. Ennek a kifejezésnek egy lényeges igazság szolgál alapul. Kezdetben az egyénnek szüksége van a közösségre. Mert csak a közösség alapján képes a saját erõit kifejleszteni. De késõbb, amikor ezek az erõk kifejlõdtek benne, akkor a közösség gyámkodását az egyén többé már nem tudja elviselni. Ekkor így szól magához: a közösséget azon a módon alakítom ki, hogy az sajátosságaim kifejlõdése szempontjából a legcélszerûbb legyen. Az újabb korban minden állami megreformálásnak és forradalomnak az volt a célja, hogy az egyéni érdeket juttassa érvényre az összesség érdekével szemben. Érdekes, hogy Ludwig Stein minden egyes társadalmi berendezkedés kapcsán e tényt hangsúlyozza. Az elsõ szociális funkció, a házasság nyilvánvaló tendenciája egy állandóan fokozódó, mert lelki tényezõkkel bonyolított személyessé válás a harc az individualitásért. A tulajdonra vonatkozóan azt mondja Stein: Filozófiailag tekintve a szociális eszmény egy az állami intézményekben kommunisztikus vonással enyhített individualizmus. Az állam intézményére Stein szerint általánosságban érvényes, hogy a szociális történések nyilvánvaló tendenciája a szakadatlan individualizálódásra és a társadalmi piramis individuális csúcsának kihajtására irányul. A nyelv fejlõdésének tárgyalásakor Stein kijelenti: Ahogy a szexuális kommunizmus az individuális monogámiába torkollik, ahogy az eredeti földtulajdon ellenállhatatlanul a személyes magántulajdonban oldódik fel, úgy az individuum a társadalom érdekét hordozó nyelvi kommunizmustól kikényszeríti a saját szellemi személyiségét, nyelvét, kifejezésmódját. Tehát itt is érvényes a jelszó: az individualitás önfenntartása. A jog fejlõdésérõl így beszél Stein: A jog fejlõdésének lelke, amely eredetileg az egész nemre (Gens) kiterjedt, hogy az egyes testileg létezõ individuumokat fokozatosan hatalmába kerítse és azután az individuumokon belül a testszerûségtõl a legfinomabb és legérzékenyebb lelki szétágazódásokhoz jusson el, megrajzol számunkra egy bár futólagos, de mégis eléggé jellemzõ képet a jog végtelen továbbmozgásban levõ individualizáló folyamatáról. Mármost úgy tûnik számomra, hogy e tények megállapítását követõen a szociologizáló filozófus feladata az lenne, hogy áttérjen az emberiség fejlõdésének szociológiai alaptörvényére, ami abból logikai szükségszerûséggel következik, és amit a következõ módon fejeznék ki. Az emberiség a civilizáció kezdetén a szociális kötelékek létrehozására törekszik; e kapcsolatok érdekében elõször feláldozzák az individuum érdekét; a további fejlõdés az individuumnak a szociális kötõdések érdekétõl való megszabadulása és az egyén szükségleteinek és erejének szabad kibontakozása felé tart. Arról van szó, hogy ebbõl a történelmi ténybõl levonjuk a következtetéseket. Milyen állam- és társadalomforma lehet az egyedül kívánatos, ha minden szociális fejlõdés egy individualizálódó folyamatban végzõdik? Nem túl nehéz erre a válasz. Az állam és a társadalom, amelyek öncélként tekintik magukat, az individuum feletti uralomra törekszenek, mindegy, hogy ezt az uralmat hogyan gyakorolják, abszolutista, alkotmányos vagy köztársasági módon. 2 SzG 2008/2

5 ANTROPOZÓFIA De ha az állam többé nem tekinti magát öncélnak, hanem eszköznek, akkor azontúl hatalomelvét sem fogja hangoztatni. Úgy fogja magát berendezni, hogy a lehetõ legnagyobb mértékben érvényesülhessen az egyén. Eszménye a hatalomnélküliség lesz. Az állam egy olyan közösséggé válik, amely semmit sem a maga számára, hanem mindent az egyén számára akar. Csak ha egy ebben az irányban mozgó gondolkodásmód értelmében beszélünk, akkor tudjuk mindazt leküzdeni, ami ma a társadalmi intézmények szocializálására irányul. Ezt Ludwig Stein nem teszi meg. Egy valódi tény megfigyelésétõl amibõl viszont nem tud egy nem valódi törvényre következtetni, átmegy egy olyan végkövetkeztetésre, amely kétes kompromisszumot jelent szocializmus és individualizmus, kommunizmus és anarchizmus között. Ahelyett, hogy elismerné, hogy individualista intézmények felé törekszünk, egy szocializáló elv elõtérbe helyezését kísérli meg, amely azonban az egyéni érdek figyelembevételét csak olyan mértékben engedi meg, hogy ezáltal az összesség szükségletei ne szenvedjenek kárt. A joggal kapcsolatban például ezt mondja: A jog szocializálása alatt a gazdaságilag gyengék jogi védelmét értjük; az egyének érdekeinek tudatos alárendelését egy nagyobb közösségi egésznek, továbbá az államnak, de végeredményben az egész emberi nemnek. És Ludwig Stein a jog ilyen szocializálását tartja kívánatosnak. Egy efféle nézetet, mint amilyen ez is, csak azzal magyarázhatok, ha feltételezem, hogy egy tudóst a kor általános jelszavai annyira fogva tartanak, hogy egyáltalán nem képes arra, hogy helyes elõfeltevéseibõl a megfelelõ konklúziókhoz jusson el. A szociológiai megfigyelésbõl nyert helyes elõfeltevések arra kényszerítenék Ludwig Steint, hogy az anarchista individualizmust fogadja el szociális eszményként. Ehhez a gondolkodás bátorsága tartozna, amivel õ szemmel láthatóan nem rendelkezik. Úgy tûnik, az anarchizmust Ludwig Stein jószerint csak abban a határtalanul bárgyú formában ismeri, amelyben bombadobálók csõcseléke útján törekszik megvalósulni. Ha Stein az 597. oldalon azt mondja: a gondolkodó, céltudatos, szervezett munkássággal, amely számára a logika törvényei kötelezõ érvénnyel bírnak, megérteti magát az ember, úgy ezzel igazolja, amit mondtam. A kommunisztikusan gondolkodó munkássággal éppen manapság nem lehetséges egyezségre jutnia annak, aki a szociális fejlõdés törvényeit csak ismeri, miként Ludwig Stein, hanem csakis annak, aki azokat helyesen értelmezni is tudja, amire Ludwig Stein már nem képes. Ludwig Stein nagy tudós. Könyve ezt bizonyítja. Ludwig Stein gyermeteg szociálpolitikus. Könyve ezt bizonyítja. Korunkban tehát e kettõ nagyon jól megfér egymással. A megfigyelés terén messzire jutottunk. De egy jó megfigyelõ még közel sem gondolkodó. Ludwig Stein jó megfigyelõ. Amit a maga és mások megfigyelésének eredményeként közöl velünk, az fontos számunkra; de amit e megfigyelésekbõl következtet, azzal semmi dolgunk nincs. Könyvét érdeklõdéssel olvastam. Valóban hasznos volt számomra. Nagyon sokat tanultam belõle. De az elõfeltevésekbõl mindig más következtetést kellett levonnom, mint amit Ludwig Stein levont belõlük. Amikor a tényeket sorolja, az ösztönzõleg hat rám; amikor õ maga beszél, ellenkeznem kell vele. Mégis megkérdezem most magamtól: helyes meglátásai ellenére miért juthat fonák szociális ideálokhoz Ludwig Stein? És itt visszajutok eredeti állításomhoz. Nem képes arra, hogy a szociális tényekbõl valóban megtalálja a szociális törvényeket. Ha képes lett volna erre, akkor nem jutott volna el egy kétes kompromisszumhoz szocializmus és anarchizmus között. Mert aki valóban képes a törvényeket felismerni, az mindenképpen azok értelmében is cselekszik. Újra és újra ahhoz kell visszatérnem, hogy korunkban a gondolkodók gyávák. Nincs bátorságuk a saját elõfeltevéseikbõl, a saját megfigyeléseikbõl levonni a következtetéseket. Logikátlan kompromisszumokat kötnek. Ezért a szociális kérdést általában nem kellene felvetniük. Ez túlságosan is fontos dolog. Pusztán hogy helyes elõfeltevésekre néhány triviális végkövetkeztetést építsünk, melyek egy mérsékelt társadalmi reformerhez illenek, elõadásokat tartsunk és azokat azután könyvként kiadjuk - ez a kérdés ennél sokkal többet jelent. Stein könyvét úgy tekintem, mint annak bizonyítékát, hogy tudósaink ugyan sokra képesek, de kevéssé tudnak valóban gondolkodni. A jelenkorban bátorságra van szükségünk; a gondolkodás bátorságára, a következtetések bátorságára; de nekünk sajnos csak gyáva gondolkodóink vannak. A gondolkodás bátortalanságát éppenséggel korunk legszembeötlõbb vonásának tartom. * SzG 2008/2 3

6 ANTROPOZÓFIA Teljesen általános tendencia egy gondolatot letompítani a maga következményeit tekintve, vele szembeállítani egy másik, éppoly jogosult gondolatot. Stein felismeri, hogy az emberi fejlõdés az individualizmus felé törekszik. De hiányzik nála a bátorság, hogy gondolkodjon arról, hogy viszonyainkból kiindulva miként juthatnánk el egy az individualizmust számításba vevõ társadalmi formához. Nemrégiben E. Münsterberg lefordította a brüsszeli professzor, Adolf Prins könyvét (Szabadság és szociális kötelességek). Prins ismeri teljes egészében azt az igazságot, amelynek minden további nélkül le kell fejeznie minden szocializmust és kommunizmust: És úgy gondolom, hogy azok között az elemek között, amelyek az emberiség örök alapját képezik, az emberek közötti különbség a legellenállóbbak egyike. Semmiféle szocialista vagy kommunista állam- vagy társadalomforma az emberek természetes egyenlõtlenségét nem veheti kellõképpen figyelembe. Minden, a maga mivoltában bizonyos elvek alapján elõre meghatározott organizációnak szükségszerûen el kell nyomnia az egyén teljes szabad fejlõdését, hogy önmagát mint össz-organizmust érvényesíthesse. Még ha egy szocialista általában el is ismeri minden egyedi személyiség teljes fejlõdésének jogosultságát, eszményeinek gyakorlati megvalósítása során az egyének azon sajátosságainak lenyesegetésére fog törekedni, amelyek programjába nem illenek bele. Érdekes a belga professzor gondolatmenete. Hogy káros a hatalmi erõszak felhalmozása egyetlen helyen, azt eleve elismeri. Ezért síkra száll a középkori intézmények lokális kapcsolatokra és tartományi személyekre támaszkodó közigazgatási és igazságszolgáltatási rendszerei mellett a római idõkbõl származó törekvésekkel szemben, amelyek az egyéni sajátosságok mellõzésével minden hatalmat egyetlen helyen egyesítve akartak centralizálódni. Sõt Prins ellene van az általános választójognak, mert úgy találja, hogy ezzel valamely kisebbség egy talán jelentéktelen többség uralma által erõszakot szenved el. Csakhogy õ is oda lyukad ki, hogy valamely rossz kompromisszumot ajánljon szocializmus és individualizmus között. Hogy minden boldogulás az egyének tevékenykedésébõl fakad: ennek kellene adódnia e gondolkodó számára összes vizsgálódásából. Ám nincs bátorsága ezt beismerni, hanem azt mondja: De az individualitás legnagyobb mértéke nem az individualizmus eltúlzásából sarjad ki. Ezzel a következõt szegezném szembe: az individualizmus eltúlzásáról általában nem beszélhetünk, mert senki sem tudhatja, hogy mi vész kárba egy individualitásból, ha szabad kibontakozásában korlátozzák. Aki itt mértéket akar tartani, az egyáltalán nem tudhatja, hogy milyen szunnyadó erõket pusztít ki a világból a saját otromba megkötéseivel. Gyakorlati javaslatokat adni nem ide tartozik; de itt van a helye azt megemlíteni, hogy aki tudja értelmezni az emberiség fejlõdését, az csak egy olyan társadalmi forma érdekében léphet fel, amely az egyének akadálytalan, mindenoldalú fejlõdését tûzi ki célul, és amelyben az egyik egyén bármiféle uralma a másik felett szörnyûségnek számít. Ahogy az egyén önmagát kibontakoztatja, ez a kérdés. Minden egyes egyén meg fogja oldani ezt a kérdést, ha ebben nem akadályozza mindenféle közösség. Minden uralom közül a legrosszabb az, amire a szociáldemokrácia törekszik. Az ördögöt Belzebubbal akarja kiûzni. De ma inkább õ a kísértet. És amint ismeretes, hogy a vörös a legizgatóbb szín, úgy a szociáldemokrácia is sok emberre igen rettenetesen hat. De csak az olyan emberekre, akik nem tudnak gondolkodni. Akik képesek gondolkodni, azok tudják, hogy a szociáldemokrata eszmék megvalósításával minden egyén el lesz nyomva. Mivel azonban ezek nem engedhetik magukat elnyomni minthogy az emberi fejlõdés immár az individualitásra törekszik, azért a szociáldemokrácia gyõzelmének napja egyúttal bukásának napja is lenne. Úgy látszik, ezt nem látják be azok, akik a szociáldemokrácia vörös zászlódarabjától engedik magukat megfélemlíteni oly módon, hogy azt hiszik, az emberek együttélésérõl szóló minden elméletet a szociális olaj szükséges cseppjével kell beolajozni. Így mindkét teória olajos, Ludwig Steiné és Adolf Prinsé is. Egyik sem tud magán igazán segíteni. Gondolkodnak. Ezáltal individualistává, vagy mondjuk ki fenntartás nélkül teoretikus anarchistává kellene válniuk. De félnek, pokolian rettegnek a saját gondolkodásuk konzekvenciáitól, ezért gondolkodásuk következtetéseit egy kissé beolajozzák Bismarck fejedelem államszocialista allûrjeivel és Marx, Engels és Liebknecht urak szociáldemokrata képtelenségeivel. Aki sokat hoz, annál mindenki talál valamit. Ez azonban nem érvényes a gondolkodókra. Úgy vélem, mindenkinek latba kell vetnie magát, hogy levonja természetének megfelelõ 4 SzG 2008/2

7 ANTROPOZÓFIA szemlélet konzekvenciáit úgy, hogy ezzel azt nem erõtleníti el. Ha a kövekeztetés téves, akkor egy másik fog gyõzni. Hogy mi gyõzünk-e, azt rábízzuk a jövõre. Mi csupán a saját emberünket akarjuk harcba állítani. A gondolkodás mesterségének embereit feltétlenül megilleti, hogy a szociális kérdésrõl szóló vitában közremûködjenek. Elismerik ugyanis róluk, hogy mesterségük nem hagyja elhatalmasodni a vak pártszenvedélyt. Szenvedélyre azonban szüksége van a gondolkodóknak is. Saját nézeteik kíméletlen megvallásának szenvedélyére. Korunk gondolkodóiban nincs meg ez a kíméletlenség. Könyvének bevezetésében sajnálkozik Ludwig Stein, hogy a jelenkor filozófusai oly kevéssé foglalkoznak a szociális kérdéssel. Én nem sajnálom ezt ugyanilyen mértékben. Ha filozófusaink olyan gondolkodók lennének, akiknek van bátorságuk levonni a következtetéseket saját gondolataikból, akkor csatlakozhatnék Steinhez. De ahogy a dolgok állnak, a filozófusok élénk részvétele a szociális kérdések megvitatásában semmi különösebbet nem eredményezne. És ezt támasztotta alá Ludwig Stein is vaskos könyvével. Nincs benne ugyanis semmi, ami a kérdés szempontjából egyáltalán tekintetbe jöhetne. A szokott káposztát, amit az egész világon feltálalnak nekünk a középpártok és kompromisszum-kandidátusok, Ludwig Stein némi filozófusi salátával teszi elénk ami ettõl nem lesz ízletesebb. Fordította: Szabó Attila Megjelent: a Magazin für Literatur évi 28. számában Kádas Ágnes RUDOLF STEINER A NYELVVEL FOLYTATOTT KÜZDELEMRÕL VALAMINT EGY FORDÍTÓ A MAGA KÜZDELMÉRÕL Részletek egy olvasói levélbõl ( ) Hát mindjárt a könyv címének fordításával is gondom van. Bár gondolom hogy az eredeti igen korrekt lefordításáról van szó, mégis talán a magyar fülnek jobban hangzó címnek jobban örültünk volna. Így egy kicsit vicces is a hatása és képzavart okoz. Vagy pl. a 20. oldalon, ahol az asztrális test lazán vagy intenzíven nyúl bele egy szervbe. Hát õszintén szólva nem nagyon szeretném elképzelni, ahogy az asztrális test bárhová is belenyúl. 21. oldal. Amikor a szellem és a lélek mûködik, olyankor megszüntetik, éppen az ellenkezõjére változtatják a test szokványos berendezkedését. Ezzel azonban olyan útra terelik az organizmust, amelyen egy betegség akar megkezdõdni. Szóval ezek a mondatok is némi derültséget okoznak olvasójának. Fogalmi és képzavar, ráadásul egyáltalán nem magyar mondatszerkezettel. Persze ha az ember nagyon akarja és a fogalmakat magában megforgatja, megérti gondolati szinten mit is mond a szerzõpáros, de hát most a fordításról van szó. Természetesen azt is tudom, hogy milyen nehézségekkel néz szembe az, aki fordításra adja a fejét, de azért a magyar nyelv gyönyörû és árnyalt kifejezésmódját, hajlékony mondatszerkezeteit talán jobban ki lehetne használni. Hát egyelõre ennyi ( ) (A levelet Rudolf Steiner-Ita Wegman: A gyógyítómûvészet c. könyve kapcsán kapta a kiadó Natura-Budapest Kft. A könyvet fordította Malomsoky Ildikó, lektorálta Kádas Ágnes) SzG 2008/2 5

8 ANTROPOZÓFIA A továbbiakban részletek következnek Hella Wiesberger bevezetõjébõl, a GA 267 kötetbõl, old. Nincs más törekvésem, mint az, hogy mindazt, amit lehetséges kikutatnom az érzékfeletti világokban, azt ismeret-formában, a mai tudománnyal szembeni helyes felelõsségérzettel, közöljem a jelenkori emberiséggel Rudolf Steiner Ha Rudolf Steiner mint kifejezetten a nyilvánosság elõtt fellépõ, gyakorlati ember ezoterikus tanítóként is mûködött, ez semmi esetre sem azért történt, mintha vissza akart volna tartani a nyilvánosság elõl valamiféle igazságokat. Számára az ezoteria ahogy õ képviselte sokkal több volt, mint annak speciális kifejezésformája, ami tulajdonképpeni okkult életként végsõ soron egyáltalán nem fejezhetõ ki szavakban, hanem át kell élni. Ha mégis arról beszél, hogy megmutassa és megkönnyítse az utat ehhez az átélés-képességhez, akkor annak a módja, ahogyan ez megtörténhet, messzemenõen függ a megformálás lehetõségeitõl: Az ember egyszer exoterikusan, egyszer ezoterikusan fejez ki valamit, és a kettõ ugyanannak a kimondhatatlan nyelvnek két különféle dialektusa. (Dornach, , GA 254.), azaz: Nincs abszolút határ exoterikus és ezoterikus között, hanem az egyik átáramlik a másikba. (Stuttgart, , GA 342.), hiszen: Abban a pillanatban, amikor egy dolog belsõ lénye számára megtaláljuk a megfelelõ kifejezésformát, akkor exoterikussá tettük az ezoterikusat. Az ezoterikus sohasem közölhetõ más módon, mint exoterikus formában. (Lásd: Beiträge, Nr. 51/52, Michaeli, 35. oldal) Az évek során többször is utalt annak objektív nehézségére, hogy mit jelent a szellemileg látottakat átültetni a modern kor gondolatbeszédébe. Például a következõkben is: Ha azokkal a nagy bölcsességekkel, melyek lelkünkben körülvesznek minket, a nyelvhez közelítünk, és szavakba akarjuk önteni azt, ami számunkra belsõleg leleplezõdött, akkor elindul egy küzdelem a nyelv mint igencsak gyenge eszköz ellen, ami egy bizonyos szempontból valóban hihetetlenül elégtelen. (Bern, , GA 123.) Hogy az átültetés miért jelentett olyan kemény belsõ küzdelmet, azt Steiner a Nyelv és nyelvszellem címû kis írásában azzal indokolja, hogy a pusztán fogalmi gondolkodástól a lényt megnyilatkoztató látáshoz hatoló lélek felfedezi a nyelvszellemet a maga eleven erejében: Aki ilyen módon lát, az látásában eltávolodik attól, ami a nyelvvel kifejezhetõ. Látása egyelõre nem találja az utat az ajkakhoz. Amikor szavakhoz nyúl, azonnal az az érzése, hogy a látása tartalma valami mássá válik. Ha látását mégis közölni akarja, akkor elkezdõdik a nyelvvel vívott küzdelme. Megkísérel minden lehetséges formát és fordulatot alkalmazni a nyelviségen belül, hogy kialakítsa annak a képét, amit lát. A hangzásoktól a mondatszerkezetekig és fordulatokig mindenütt kutat a nyelviségen belül. Kemény belsõ küzdelmet folytat. Azt kell mondania magának: a nyelv valami öntörvényû; kifejez minden számára lehetségeset, és most neked is át kell adnod magadat az õ saját akaratának, hogy fölvegye azt, amit te látsz. Ha az ember a szellemileg látottat a nyelvbe akarja önteni, akkor nem valami viasz-szerû anyaggal találkozik, amit kedvére formálhat, hanem egy eleven szellemmel ütközik, a nyelv szellemével. Ha az ember ilymódon becsülettel küzd, akkor ez a harc a legszebb, legjobb kimenetelûvé válhat. Bekövetkezik egy pillanat, amikor érzi az ember: a nyelvszellem felveszi a látottat. A szavak és fordulatok, melyekhez eljut az ember, valami szellemit öltenek magukra, megszûnnek azt jelenteni, amit szokásosan jelentenek, és mintegy belebújnak a látottba. Ekkor mintegy eleven kapcsolat jön létre a nyelvszellemmel. A nyelv személyes jelleget ölt, és az ember úgy kezd vele együtt gondolkodni és vele megküzdeni, mint egy másik emberrel. Ha meggondoljuk, hogy Steiner több mint két évtized alatt a kutatási eredményeknek micsoda tömegét közölte, akkor összevetve ezt a fenti kijelentésekkel felmérhetjük, hogy micsoda szellemi teljesítményt kellett véghezvinnie, hogy a kikutatott szellemi tényeket átültesse a modern gondolat-nyelvbe. Erre azonban feltétlenül szükség volt ahhoz, hogy e tényeket nyilvánosan közölni lehessen, mert a szokásos tudat teljesen szabadon csak ebben a formában vehette fel azokat, vagy kételkedhetett bennük vagy akár el is vethette õket. ( ) Fordította: Kádas Ágnes 6 SzG 2008/2

9 ANTROPOZÓFIA * * * Tovább a fordító gondolatai Steiner Életutam c. könyvének tanulmányozása során is találkozunk ennek a küzdelemnek az említésével, ott nem ilyen részletesen, de sok helyen, sok oldalról megvilágítva. Amikor Steiner szövegeket fordít az ember, akkor kettõs küzdelemben áll benne. Egyrészt a szokásos tartalmi gondolkodásával el kell jutnia oda, hogy felfogja, mirõl van szó. Nem tárgyszerûen egymás mellett álló élettelen dolgokról melyek között a logikus gondolkodás képes feltárni bizonyos összefüggéseket, hanem eleven, érzékfeletti folyamatokról, melyek a tárgyi világban érzékszervekkel érzékelhetõ, minden egészséges ember számára megfigyelhetõ módon megnyilvánulnak. Majd el kell kezdenie a Steiner által fentebb érzékeltetett küzdelmet a saját nyelvének szellemével: a saját nyelvének átalakítását, képlékennyé tételét, mintegy szellemivé alakítását hisz Steiner csak azt a küzdelmet folytatta le, hogy a német nyelvszellem felvegye a maga akaratába azt, amit õ az érzékfeletti világokban látott és fogalmi formában közölni akart; a magyar nyelv átalakításának feladatát ránk hagyta. Azokra, akik megpróbálunk megküzdeni azzal, hogy amit Steiner németül közölt, amihez megtalálta a nyelv szellemivé tételével a lehetséges kifejezési formát, azt most gondolkodásunkba felvegyük, megértsük, és a megértésbõl kiindulva a nyelvet ennek a tartalomnak a kifejezésére alkalmassá szellemivé tegyük. Akármilyen gyönyörû és kifejezõ a magyar nyelv, arra, hogy ezeket a tartalmakat megjelenítse, éppoly kevéssé alkalmas, mint a német nyelv volt Steiner elõtt. És ha megpróbálja az ember a nyelv szépségét érvényre juttatni egy-egy fordítás során, a szöveget szépen megformálni, úgy, hogy ez a szépség ne szenvedjen csorbát, óhatatlanul azt kell tapasztalnia, hogy elveszett az a szellemi dimenzió, ami a német eredetiben benne volt. A német nyelv sok olyan szóképzési lehetõséget tartalmaz még ma is, amilyenek a magyarban nincsenek. A Steiner által is említett szóképzés, a Kraft (erõ) fõnévbõl en képzõvel igét képezni, létrehozni a kraften igét, ez a lehetõség a német nyelvben benne van. Az is, hogy egy melléknevet nagybetûvel írva az adott kvalitás fõnévként jelenjék meg, és nem kell mellétenni semmilyen fõnevet kiegészítésként. Például a fenti szövegben is elõfordult, hogy a nyelv valami öntörvényû és nem dolog vagy lény vagy valami más, ahogy a magyar fordításokban többnyire kiegészítik az ilyen szerkezeteket. A németben nincs szükség fõnévre, de magyarul az öntörvényû szó tulajdonságot jelölõ melléknév, és a mondatból hiányzik a fõnév, hogy mi is az, ami öntörvényû. A magyar nyelv szókincse is más összetételû, mint a németé. Különösen filozófiai vagy szellemi tartalmakat közlõ szövegek fordításakor derül ki, hogy bizonyos filozófiai, szellemi dimenziók kifejezésére szolgáló szavak a magyarban egyszerûen nem léteznek. Akkor olyan küzdelem kezdõdik, aminek egyelõre kétséges a kimenetele. Ha rokonértelmû szóval próbálom fordítani, mást fog jelenteni de legalábbis más színezetet kap a tartalom. Ha körülírom, megakasztom a gondolatmozgást, kitérõket iktatok be. Mi lehet a megfelelõ megoldás? Nincs általános recept. A magyarra fordított Steiner-szövegeknek az olvasása is erõfeszítést kíván. Érzékfeletti folyamatok képeit kell megérteni, majd megtanulni érzékelni a képeken keresztül magukat a folyamatokat amit a magyar nyelv sem képes közvetíteni a mai formájában, ahogy a német sem volt erre alkalmas átalakítás nélkül. Természetesen ez az átalakítás csak annyiban sikerül, amennyiben a fordító a jelzett problémákkal megküzdött, és csak olyan mértékben sikerülhet, ameddig az illetõ ebben a küzdelemben jutott. De a Steiner-szövegek olvasása a németeknek is küzdelmet jelent; azt mondják, Steiner nem tudott németül, nem úgy alkalmazta a nyelvtant, ahogy az megszokott, nem olyan mondatszerkezeteket hozott létre, mint amilyeneket a nyelv szabályai elõírnak. A Szellemtudományos fejtegetések a nyelvrõl. Ösztönzés nevelõk számára (Geisteswissenschaftliche Sprachbetrachtungen. Eine Anregung für Erzieher GA 299.) elsõ elõadásában így beszél Steiner a nyelv problémájáról: ( ) Éppen a német nyelven lehet jól megfigyelni, ahogy egy nép nyelvében a nyelv fejlõdése által kifejezõdik maga a lelki élet fejlõdése. Csak tisztában kell lennünk azzal, hogy az ember az egyes korszakokban nem mindig ugyanolyan viszonyban áll a nyelvvel. Minél távolabbra megyünk vissza egy nép fejlõdéstörténetében, annál elevenebbnek találjuk egy bizonyos vonatkozásban mindazt, ami az emberi lélek erõibõl és az emberi test hajlékonyság-erõibõl is összefügg a nyelvvel. Ezt magam is gyakran érzékeltem. Ha végignézik a könyveimet, látni fogják azt az egészen tudatos törekvésemet, hogy még a filozófiai SzG 2008/2 7

10 ANTROPOZÓFIA témáknál is lehetõleg német nyelven beszéljek. Némely ellenségem éppen ezt veti a szememre, akik aztán nem tehetnek másképp, minthogy épp az ellen tiltakoznak, amire ezekben a könyvekben a német nyelv érdekében egészen tudatosan törekedtem. Ma a németben bizonyos értelemben már rendkívül nehéz olyan eleven belsõ erõket találni, amelyek továbbalakítják a nyelvet. Nevezetesen rendkívül nehéz értelem-hozzárendeléseket találni, tehát egy bizonyos értelmet teljesen adekvát módon azáltal kifejezni, hogy az ember megkísérel valamilyen szót fölvenni a nyelvbe ahogy megpróbáltam például az erõzni (kraften) szóval, amely szót egyébként a német nyelvben kevéssé alkalmazzák. Ezzel megpróbáltam aktivitásba helyezni valamit, amit egyébként csak passzívan fejeznek ki. Más szavakkal is megkíséreltem ugyanezt; de annak ellenére, hogy még csak egy évszázaddal vagyunk Goethe után, nagy nehézséget okoz olyan messzemenõen új szavakat alkotnunk, amelyek pregnánsan fejeznék ki azt, amit megkísérlünk új gondolatként beletestesíteni a korfejlõdésbe. Nem szoktunk arra gondolni, hogy például a képzés (Bildung) szavunk nem régebbi, mint a Goethe-kor! Goethe kora elõtt Németországban még nem voltak képzett (gebildete) emberek, illetve arra, amit ez alatt értettek, még nem azt mondták, hogy az illetõ képzett ember. A német nyelv a 18. század második felében még erõs belsõ, plasztikus erõvel rendelkezett, így lehetséges volt olyan szavakat képezni, mint a képzés (Bildung), vagy a világszemlélet (Weltanschauung), amely szó szintén csak a Goethe-kor óta fordul elõ. Nagy szerencse egy olyan nyelv-öszszefüggésben élni, amely még megenged ilyen belsõ képzést! Erre különösen erõteljesen felfigyel az ember, ha például abban a helyzetben van, hogy a könyvei megjelentek angol, francia és egyéb fordításban, és aztán ezekrõl a fordításokról hall egyet s mást. Az emberek orcájuk verítékével fordításokat készítenek, ahogy arra képesek; de ha valaki készített egy fordítást, akkor mások azt kegyetlen gúnnyal leszólják, senki nem találja jónak a fordítást. És ha belemegyünk a dolgokba, akkor rájövünk, hogy sokmindent, ami a könyvekben áll, a fordításban nem lehet ugyanúgy mondani. És azt felelem ilyenkor az embereknek: a német nyelvben tulajdonképpen minden helyes. Az alany állhat a mondatban az elsõ, a második, a harmadik helyen, többé-kevésbé még mindegyik helyes. És olyan pedáns, filiszter berendezkedések mint a nyugati nyelveknél, hogy valamit egy bizonyos módon egyáltalán nem lehet mondani, a németben még nincsenek. De gondolják meg, hova jutunk, ha egy sztereotip kifejezésmódhoz vagyunk kötve! Akkor nem gondolkodhatunk individuálisan, hanem csak a csoportszellemnek megfelelõen gondolhatunk dolgokat, melyeket más emberekkel közölni akarunk. A nyugati civilizációk népessége számára ma már jórészt ez a helyzet. Õk sztereotip kifejezésformákban gondolkodnak. Nézzék, éppen a német nyelven végezhet az ember olyan megfigyeléseket, hogy az, amit nyelvgéniusznak neveznék, az hogyan merevedik meg fokról fokra, hogy a mi korunkban hogyan közeledünk már a német nyelvvel is ahhoz az állapothoz, amikor a sztereotip formákból már nem tudunk kilépni. Ez Goethe korában még nem így volt, és korábbi idõkben még kevésbé volt így. Ez persze Közép-Európa egész nyelvfejlõdésével összefügg. *** Steiner az írásaiban, elõadásaiban érzékfeletti tartalmakat és folyamatokat igyekezett olyan módon fogalmi formába önteni, hogy az elmondottak megõrizzék eleven, képszerû-imaginatív jellegüket, de a tárgyi tudattal rendelkezõ, egészséges gondolkodásra képes olvasó megértse azokat. Ehhez õ maga a fent említett kemény küzdelmet folytatta a nyelvvel, és az olvasónak ugyanilyen küzdelmet kell, hogy jelentsen ezeknek a szövegeknek az olvasása-befogadása hiszen az eleven tartalmakat a halott-logikus öszszefüggések megértésére iskolázott tudat csak küzdelem árán közelítheti meg. Az Életutam-ban Steiner beszél arról (22. fejezet), hogy az ember a világban rejtélyekkel találkozik, melyek megoldása maga az ember és ki meddig jutott az önmegismerésben, annyira juthat közel a rejtély megoldásához. Steiner szövegeinek megértése mind a németek, mind a fordítók részérõl hasonló kérdés. Ki hol tart az önmegismerésben, annyira juthat a szövegek (illetve az általuk közvetített összefüggések-folyamatok) megértésében. * * * Krisztus tanítványai átélték a Mester jelenlétét intellektuális megértés nélkül. Majd a Mester halála és feltámadása után az átéltekbõl származó erõvel mûködtek a világban, és az emberek évszázadokon keresztül a lelkületükbe, érzésvilágukba vették fel a kereszténységet. A közvetlen 8 SzG 2008/2

11 ANTROPOZÓFIA átélés, majd hatásának fokozatos elhalványulása, még késõbb eltûnése után megjelentek az értelmezési küzdelmek, a hitviták. Mindez néhány évszázad alatt ment végbe. Steinerrel kapcsolatban hasonló folyamatot láthatunk végbemenni, csakhogy néhány évtized alatt. Voltak kortársai, közvetlen tanítványai, hallgatói, majd a tanítványoknak tanítványai, aztán azoké, akik már csak közvetve ismerték Steinert. A közvetlen átélés után az arra való visszaemlékezés is eltûnt az emberekbõl, és a különféle érzülettel befogadott (reflexió-) antropozófia ellentéteket keltett a befogadók között. Ma, ha meg akarjuk tudni, hogy mit hozott Steiner a világba, az alapoknál kell kezdeni, a gondolkodás iskolázásánál. Manapság persze találkozhatunk olyan próbálkozásokkal is, hogy például egy német Waldorf-anyuka köznapi, gördülékeny és érthetõ német nyelvre átírja Steiner Geheimwissenschaft címû mûvét, hogy így az a többi anyuka számára is nehézség nélkül hozzáférhetõvé váljon ezzel azonban meggyõzõdésem szerint sem a többi anyukának, sem az antropozófiának nem tesz jó szolgálatot. Sokkal inkább azt segíti elõ, hogy eltûnjenek a világból azok a tartalmak, melyek Steiner szellemtudományos kutatásaiból származnak, és amelyek megismerése azt is mondhatnám, minden ember számára a saját küzdelemben történõ kivívása nélkül a világ nem tud elõbbre jutni, nem tud a mai állapotából kikerülni. *** Amikor a nõi petesejtet megtermékenyíti a hímivarsejt, mindkét tökéletes struktúra feloldódik, káosz keletkezik, és csakis ebbe a káoszba tud belenyúlni az az új, aki meg akar születni, és elkezd közremûködni a forma megteremtésében. A megszületett gyermeknek, aki kiválasztotta, hogy kik lesznek a szülei, akiktõl olyan organizációt örökölhet, amely lehetõséget ad számára, hogy ebben a világban megjelenjen és szellemi feladatát elvégezze, meg kell küzdenie ezzel az öröklött testtel, amit többek között a gyermekbetegségekkel tesz meg. Ha nem sikerül megküzdenie, akkor beleragad az öröklésbe, nem tud önmagává válni, nem tudja szellemi küldetését teljesíteni. Amikor egy olyan szellemi tartalom akar a földi világban megjelenni, amelynek eddig nem volt fogalmi teste, nyelvi megjelenési formája, akkor meg kell küzdenie a meglévõ gondolati és nyelvi formákkal, át kell mennie gyermekbetegségeken, hogy létrejöjjön az a forma, amely megfelel neki. Egy kanyarós gyermek nem tud olyan szép lenni, mint világszép édesanyja, de fontos dolog történik az életében a kanyaróval. Be lehet oltani kanyaró ellen, és akkor nem csúfítják el a kiütések. De jó ez neki? Kinek jó ez? *** Biztos, hogy a küzdelmet annak is végig kell szenvednie, aki nyelvi-gondolati formát akar találni egy szellemi tény vagy folyamat közléséhez, de annak is, aki a szöveg olvasásához kezd. Nem adódik eddigi mûveltségünkbõl és gondolkodási szokásainkból egy új, szellemi tartalom megértése. Új gondolat-mozgásokat és ennek megfelelõ kifejezési formákat kell létrehozni az olvasás is teremtés. Aki ezt nem teszi meg, az nem jut el ezekhez a tényekhez. *** - Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala Istennél, és Isten vala az Íge. Ez kezdetben az Istennél vala. (János 1/1,2.) És az Íge testté lett (J. 1/14.) - És monda Isten: teremtsünk embert a mi képünkre (Mózes I. 1/26.) - Mind az egész földnek pedig egy nyelve és egyféle beszéde vala. ( ) És monda az Úr: Ímé e nép egy, s az egésznek egy a nyelve, és munkájának ez a kezdete; és bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vigyenek mindent, amit elgondolnak magukban. Nosza, szálljunk alá és zavarjuk ott össze nyelvöket, hogy meg ne értsék egymás beszédét. És elszéleszté õket onnan az Úr az egész földnek színére (Mózes I. 11/1, 6-8.) - Az emberiség földi fejlõdésének egy bizonyos stádiumában jöttek létre a fajok. - A bábeli torony építéséig mindenki megértette a másikat, akkor jöttek létre a különbözõ nyelvek. - Margarita Wolosin így ír egy helyen a visszaemlékezéseiben: Megpróbáltunk orosz költeményeket euritmizálni. Eközben rájöttem, hogy az orosz költészet még nem létezik. Az orosz nyelv eleven ugyan, de az a nyelv, melyen például modern misztérium-drámát lehet írni, az a német nyelv. A német nyelv esetében a hangzók mozdulata egybeesik a szó jelentésével. Ez csaknem mágia. ( ) A szóban egy önálló lény megtestesülését kell SzG 2008/2 9

12 ANTROPOZÓFIA látnunk mondta Steiner, a szót eleven lényként kell megértenünk. ( ) A fordítás további dimenziója az lenne, hogy ezt a megfeleltetést is létre tudjuk hozni És akkor eljutnánk ismét egy olyan nyelvhez, amely az emberiség közös nyelve lenne Végül a fordítás felelõsségérõl Amikor elõttem van egy tárgy, az érzékszervek segítségével benyomást kapok, majd a gondolkodással a megfelelõ fogalmat hozzákapcsolva képzetet alkotok róla. A tárgy kint van, a létrehozott képzet bent. Ha nem tudok fogamat kapcsolni a benyomáshoz (az érzékszervek által érzékeltekhez), akkor nem tudok képzetet alkotni. A képzet azután eltûnik, de az emlékezetbõl felmerülhet vagy akarattal elõhozható-felidézhetõ. Ha összehasonlítom a képzetet az alapjául szolgáló tárggyal, megállapíthatom, hogy eltérés van közöttük. Ez az eltérés abból adódik, hogy a tárgy által keltett benyomásba nem áttekintett módon belekeveredik valami az én saját belsõ világomból, szimpátiáimból-antipátiáimból, és a képzetet és a késõbbi emlékképeket ezek befolyásolják. Rendkívül érdekes megfigyelni egy német szöveg különbözõ emberek által készített magyar fordításait. Sok esetben tapasztalható, hogy a fordító a benne ébredt érzelmi hatást olyan mértékben fogalmazza bele a magyar szövegbe, hogy ezáltal az eredeti szöveg tartalma egészen átalakul szélsõséges esetben akár az eredeti ellentétébe. Ha az ember gyürkõzik azzal a csaknem lehetetlennek tûnõ feladattal, hogy egy dologgal szemben teljesen elnémítsa a saját, azonnali reflexióit, hagyja, hogy a dolog benne elcsendüljön, majd kimondja magát (ahogy Goethe ír a szemlélõ ítélõerõrõl ), akkor egy idõ után elkezd valami sejtése kialakulni a reflexió és a tárgynak objektíve megfelelõ ítélet (érzés) közötti különbségrõl. Az egyik veszély tehát, hogy a fordító a saját képzet- és érzelemvilágának megfelelõ értelmet lát bele az adott szövegbe, ami elhomályosítja az eredeti értelmet, és ezt a benne létrejött szöveget írja le aztán fordításként amiben tehát összekeveredett az eredeti szöveg a saját belsõ világában keletkezett reflexióval. A másik problémát az jelenti, amikor olyan tartalmakról van szó, melyek kifejezésére az adott nyelv a mai állapotában nem alkalmas. Ekkor a meglévõ kifejezési lehetõségek, összekeveredve a fordító reflexióival, szintén eredményezhetnek az eredeti tartalomhoz nem is hasonló fordítást. A reflexió-fordítás olvasója aztán lehet, hogy megelégszik az olvasmány-keltette saját reflexiójával, és errõl azt gondolja, hogy Steiner ezt mondta holott egy reflexió reflexiójáról van szó. Vagy pedig megkísérli, hogy gondolkodva fel- vagy megdolgozza, lehetõleg pontosan megértse a leírtakat, és akkor sok helyen ütközik ellentmondásokba, akár teljesen érthetetlen vagy zavaros helyekbe, melyeket az eredeti szöveggel egybevetve csaknem mindig kiderül, hogy pontatlan fordításról van szó. Aki fordításra adja a fejét, az azt vállalja, hogy közvetíti valaki másnak a gondolatait. Ez azon túl, hogy megértési feladatot jelent, még valami mást is: nevezetesen, hogy a saját véleményét a tárggyal kapcsolatban elhallgattatja. Mégpedig tökéletesen. És nem szövi bele a saját gondolatait a fordítandó szövegbe, nem értelmezi azt és ennek az értelmezésnek megfelelõ szöveget ír le fordításként, nem egészíti ki ott, ahol véleménye szerint az olvasónak hiányosak az ismeretei ahhoz, hogy a szöveget megértse, és nem hagyja el azokat a részeket, melyeket feleslegesnek ítél. Alapvetõ tisztességrõl van szó. Azt is lehetne gondolni, hogy ilyesmiket fordítók nem tesznek de ez sajnos nem így van. Ma egyre többször megtörténik, hogy olyan szövegeket jelentetnek meg fordításként, melyeknek semmi köze az eredetiként megjelölthöz. Az bármelyik fordítóval elõfordulhat és elõ is fordul a legnagyobb igyekezet ellenére is, hogy átsiklik a figyelme valami felett és félreért valamit, hogy ennek következtében helyenként pontatlanul adja vissza az eredeti szöveget. Ez nem bûn, legfeljebb kínos. Más történik azonban, amikor a fordító nem veszi komolyan a fordítás természetét, a saját vállalt feladatát, annak felelõsségét, hogy valaki mást közvetít. Nem kell feltétlenül mindenben egyetérteni a fordítandó szerzõvel. Meg lehet írni a fordítástól függetlenül, saját cikkben, esszében a saját véleményt. Amit semmiképpen nem lenne szabad megtenni, hogy ez a saját vélemény összemosódjon az eredeti szöveggel. Az efféle magatartás illusztrálására az alábbiakban közreadunk egy olvasói levelet, amire a címzett nem is reagált, de minthogy nem egyedi jelenségrõl van szó, fontosnak tartjuk megjelentetését. 10 SzG 2008/2

13 ANTROPOZÓFIA Olvasói levél a Gondolatok a Fészek-bõl szerkesztõségének Tisztelt Szerkesztõség! (A levélre a szerkesztõség semmilyen formában nem reagált.) Kezembe került a Gondolatok a Fészekbõl címû kiadvány. Nagyon megörültem, mert a szerkesztõk egy igazán szép, igényes kivitelû, kifogástalan nyomdatechnikával létrehozott újságot adtak ki. Elsõként mert érdekelt a témája A mobil-telefonálás szellemi hatásai címû cikket kezdtem olvasni. A cikkben különös, minden eddigi ismeretemnek ellentmondó kijelentések szerepeltek, így utánanéztem, hogy mi is lehetett a fordítás alapját képezõ írásban. Sajnos a Fészekújságban sem a szerzõ nevét, sem azt nem találtam, hogy mikor jelent meg, csak azt, hogy ki a fordító, és hogy a cikk az info3-ban jelent meg. Az info3 szerkesztõsége megküldte részemre a nevezett írást. - Az írás címe: A mobiltelefon mint veszélyforrás Alcíme: Hogyan fenyegeti a drótnélküli telefonálás testi és szellemi egészségünket. - A szerzõ (amit a fordító talán nem véletlenül nem közölt): Markus Giesder. A fordító tehát - megváltoztatta a cikk címét, - nem közli a szerzõ nevét, - azt sem, hogy a cikknek csak egy részét, mégpedig az utolsó harmadát közli, - de nem is fordításról van szó, hanem - részben összefoglalásról, - részben a fordítónak a témával kapcsolatos gondolatairól, - részben félrefordított sõt, ellenkezõ értelmûvé alakított mondatokról, és - olyan betoldásokról, melyek az eredeti cikkben nem szerepelnek. Mindez súlyos kérdéseket vet fel, és különösen fájdalmas ilyet tapasztalni az antropozófiával kapcsolatban. Sajnálatos, hogy egy ilyen szép kiadvány szerkesztõi ezt nem vették észre. Az eredeti írás részletesen, a természettudományos tények pontos leírásával taglalja a mobiltelefon kifejlesztésének egyes fázisait, megkülönbözteti a korai változatot a késõbb kifejlesztett és ma is használatostól, összehasonlítva ezek mûködési elvét és a környezetükre kifejtett hatásait. Több fejezetcím tagolja az írást, így: Analóg adóegységek, Pulzáló technika, UMTS technológia, Határérték-viták és tanulmányok, Az elektronikus berendezésekre gyakorolt hatások, Továbbvezetõ információk, Mi a teendõ?, majd A mobilrádió(mobiladó)-fejlesztés szellemtudományos aspektusai, és végül Az antropozófiai kutatás feladatai. Az alábbiakban összehasonlítom az eredeti cikket a fordítással. A magyar fordítás az egyik alcím eltorzított változatát választja fõcíméül: A mobil-telefonálás szellemi hatásai, és csak itt kezdõdik. Néhány példa a szöveghûségre (a fordítás jóval több ilyen helyet tartalmaz): Az eredetiben, a cikk vége felé ez áll: A technika történetére vetett pillantás ahhoz az intuícióhoz vezethet, hogy az emberiség a találmányai és technikai újításai formájában újból és újból külsõleg egy ekvivalenst (megfelelõt) állít szembe azzal, amit képességként az ember a maga ember-voltában az adott idõpontig kifejleszthetett volna. A technika esetében az embernek semmiféle fáradságot nem kell kifejtenie, a képességeket technikai berendezések formájában úgyszólván ajándékul kapja. Konkrét SzG 2008/2 11

14 ANTROPOZÓFIA esetben a televíziókészüléket az érzékfeletti kép-átélés, az imagináció tükörképének tekinthetjük A magyar fordítás rögtön így kezdõdik: Ha az ember végignézi a technika fejlõdéstörténetét, akkor az az érzése lehet, hogy a sorozatos új találmányokkal egy idõben az emberiségben megjelennek azok a képességek, amelyek e találmányok, technikai újdonságok használatához szükségesek. A technikai találmányok esetében erre azért nem volt szükség, mert az ember ezeken az eszközökön keresztül, ezeket a képességeket mintegy ajándékba kapta. Erre a legjobb példa a televízió, melyet úgy tekinthetünk, mint ami az érzékfeletti képalkotás képességét, vagyis az imaginációt adja meg a nézõnek. Egy következõ példa, elõször az eredeti: További probléma, ami megnehezíti a mobiladókkal kapcsolatos vitákban a helyes ítéletalkotást, hogy normális esetben az ember nem rendelkezik olyan közvetlen érzékszervvel, mellyel az elektromosság és a magnetizmus lényét megragadhatná. Ezeknek a saját gondolkodásához való lényszerû közelsége azonban gyakran hamis következtetések levonását okozza. Rudolf Steiner nem hiába óv azoktól a következményektõl, melyek akkor lépnek fel, ha az ember a világot az atomig menõen elektrizálja. Elkezdtük, hogy gondolkodásunk révén egy elektromos világot teremtsünk. Ha egy mérõeszköz segítségével egy lényszerûnek az elektromagnetikus képmását hozom létre, akkor ez a képmás nem maga a lényszerû, és így az elektromosság nem is a saját természete. Ebben rejlik a mai kultúra egy jelentõs gondolat-hibája A fordításban csupán ennek egy része, és az is pontatlanul: A mobiltelefonálással kapcsolatos ítéletek kialakításában az embernek van egy óriási hátránya. Nincsen olyan szerve, amelyikkel az elektromágneses vagy mágneses sugárzásokat érzékelni tudná. Így aztán gondolatai gyakran hibás döntések meghozatalához vezetnek. Rudolf Steiner egy elõadásában óva intette az embert annak következményeitõl, amikor egyszer az egész világot elektromosítja. Pedig elkezdõdött. A mai ember, gondolatain keresztül egy teljesen elektromos világot képzel el, és azt is teremt meg Ez után a magyar cikkben egy Rudolf Steiner idézet következik, ami az eredeti cikkben nem szerepel. Az eredeti szöveg utolsó szakasza, ami az antropozófiai kutatás feladataival és a gyógyítással kapcsolatos, olyannyira nem felel meg a fordításbelinek, hogy össze sem lehet hasonlítani, kivéve az utolsó mondatot. Elõbb az eredeti (a cikkben ezt megelõzõen szó esik a biodinamikus gazdálkodásról, ami a magyar változatból teljesen kimaradt): Egy másik aspektust jelent Rudolf Steinernek az az utalása, amit az olyan állati takarmány szklerotizáló hatásáról mondott, melyet elektromos mezõk hatásának tettek ki. Miért lenne ez másképp az állatoknál, mint a növényeknél? És a fordítás : És végül még egy gondolat. Rudolf Steiner egy elõadásában arról beszélt, hogy ha az állatoknak olyan ételt adnak, amelyet elektromágneses besugárzás ért, akkor az az állatoknál szklerotizáló hatású lesz. Ha ez igaz az állatokra, akkor miért ne lenne igaz az emberekre? Egy másik megjegyzéssel is szeretném a további szerkesztési munkát segíteni. Az újságban szerepel egy Rudolf Steiner szövegrészlet is, de sajnos, annak pontos megjelölése nélkül, hogy a teljes szöveg hol, milyen kiadásban és mikor jelent meg, így aki szeretné elolvasni az eredetit, nem jut tovább. Rudolf Steiner 1906 és 1921 között számtalan elõadást tartott, így forrásként ez a megjelölés hiányos. Remélem, hogy ezekkel a megjegyzésekkel segíteni tudom a további munkát, amihez sok erõt és kitartást, és fõleg: érdeklõdõ olvasókat kívánok a szerkesztõknek. Az észrevételeket tette: Kádas Ágnes 12 SzG 2008/2

15 Frisch Mihály A MEGCSONKÍTOTT (ELÁRULT) TEMPLOMLEGENDA ANTROPOZÓFIA Ez év tavaszán jelent meg a Magyar Antropozófiai Társaság kiadásában magyar nyelven Rudolf Steiner: A templomlegenda és aranylegenda címû elõadássorozata. Ezek az elõadások nem egyszerû korai elõadások voltak a Teozófiai Társaság tagjainak ahogy a magyar kiadó állítja hanem, ahogy az összeállítást végzõ Hella Wiesberger a könyv német elõszavában elmondja, ezek a majd tíz évig mûködõ Ezoterikus Iskola elõadásaiként hangzottak el a Teozófiai Társaságból kiválasztott kis létszámú hallgatóság elõtt. A magyar kiadás az elõadássorozat fõcíme mellõl lehagyta az alcímet, amely a fõcímmel együtt megadja a kulcsszót ahhoz, hogy miért is beszél Steiner ezekben az elõadásokban a templomlegendáról, az aranylegendáról. A mû teljes címe: A templomlegenda és az aranylegenda, mint az emberiség múltbeli és jövõbeni fejlõdési titkának szimbolikus kifejezõdése. A cím konkrét jelentéstartalma mellett utal arra az újfajta munkára, amelyet Steiner az Ezoterikus Iskolában kezdett meg, nevezetesen: a világ megértése képekben. Az alcím elhagyása önmagában csak hiba, bûnné akkor válik, amikor ebbõl a meg nem értésbõl származóan a kiadó úgy döntött, hogy a húsz elõadásból álló összeállításból csak az elsõ tizennégyet jelenteti meg. Így a magyar fordításban nem jelent meg az utolsó hat elõadás és ezen kívül kimaradt Hella Wiesberg bevezetõje, az un. kiegészítõ részek, valamint a szövegekre vonatkozó magyarázatok döntõ többsége. A csonkítás mértékét fizikai síkon talán érzékeltetik a számok: A jelenlegi 152 oldalas magyar kiadás szöveghû fordításban 314 oldal lett volna. Nagyon nehéz a csonkítás szellemi vonatkozását érzékeltetni azok számára, akik a teljes mûvet nem ismerhetik, mégis kíséreljük meg. Elõször is segítségül hívom Hella Wiesbergert. A Zur Geschichte und aus den Inhalten der ersen Abteilung der Esoterischen Schule (Az Ezoterikus Iskola elsõ osztályának történetébõl és tartalmából ) GA 264 kötethez írt elõszavában ehhez az elõadássorozathoz a következõ megjegyzést teszi: A szabadkõmûvességrõl mondottakkal kapcsolatban különösen vegyünk figyelembe egy dolgot: Rudolf Steiner akkor készítette elõ az Ezoterikus Iskolájának második, szimbolikuskultikus osztályát. Mivel az Ezoterikus Iskolában a saját szellemi kutatásából származó új formát a királyi mûvészetet szándékozta ápolni, így ezek az elõadások arra irányultak, hogy ennek a mûvészetnek a történetét és lényegét világossá tegye, és rámutasson arra, hogy az emberiség ennek a királyi mûvészetnek egy új fejlõdési szakasza elõtt áll, továbbá beszélni akart arról, hogy mi lesz ennek a jövõbeni tartalma. Azt mondhatjuk, hogy az egész elõadássorozat azt a célt szolgálta, hogy egy megújulásra váró fejlõdési irányt, a királyi mûvészetet bemutassa a maga fejlõdéstörténetében. A megjelent 16 elõadásban errõl csak egyszer szól, egy mondatban (66. oldal.). Talán segít a felvetett probléma megértésében, ha röviden felvázolom a húsz elõadás szerkezetét. Az elsõ tíz elõadás azokkal a gyökerekkel foglalkozik, amelyek alapját alkotják ennek a királyi mûvészetnek. Ezek azok a misztériumbeavatások, mondák, melyeknek valós tartalma elveszett a messze múltban, azt is mondhatjuk: elfelejtõdtek. Ennek az elsõ résznek a központi magját a sokszor félreismert, félreértett és az idõk folyamán szellemileg kiüresedett szabadkõmûvesség képezi. Az elõadássorozat középsõ részét hat elõadás adja (ebbõl már csak négy jelent meg magyarul), amelyek a múlt és a jelen összekötésével foglalkoznak. Az elveszett és újra megtalált templom fejezetcím jól érzékelteti azt a törekvést, amelynek során a templomosok, majd késõbb a rózsakeresztesek megkísérlik egyesíteni az emberiség két nagy áramlatát, a Káin fiakat és az Ábel- vagy istenfiakat. Ahogy Steiner itt elmondja, ezt a megkezdett munkát a teozófiai (jelentése itt antropozófiai) mozgalomnak kell folytatnia. Ennek a középsõ résznek a két utolsó (fordításból kimaradt) elõadásában Steiner tisztázza a viszonyt az okkultizmus (azaz az eddig megemlített, szellemi gyökért jelentõ okkult társaságok) és a teozófiai (antropozófiai) mozgalom között. Az eddigi tizenhat elõadás készítette elõ a (fordításból teljesen kimaradt) harmadik, záró rész négy elõadását. Ebbõl az elsõ két elõadást SzG 2008/2 13

16 ANTROPOZÓFIA Steiner tõle teljesen szokatlan módon tartotta meg. Az elsõ elõadáson csak férfiak, a másodikon csak nõk vehettek részt. Ezeket az elõadásokat Steiner lényegében azonos tartalommal, de a téma jellegének megfelelõen mégis különbözõ módon tartotta meg. Steiner itt beszélt elõször arról a nagy titokról és az ehhez kapcsolódó jövõbeni feladatról, hogy miért is nem vehettek fel nõket a régi szabadkõmûves páholyokba. És itt beszél Steiner arról is, hogy a teozófiai (antropozófiai) mozgalomban nyílik elõször lehetõség arra, hogy ezen a jövõfeladaton férfiak és nõk együtt munkálkodjanak. A kettõs elõadást követõen Steiner még tart egy elõadást az okkult ismeretek és a mindennapi élet összefüggéseirõl, majd A királyi mûvészet új formában címmel tartja meg a záró elõadását. Itt arról beszél, hogy a királyi mûvészet a régmúlttól egészen napjainkig azt a tevékenységet jelenti, melynek során az ember átalakítja az élettelen természetet, benne rendet és harmóniát teremt. Ezt a rendet, ezt a harmóniát úgy élhetjük át, miként az építész, aki a maga fejtevékenységével, a szerszámaival létrehoz egy dómot, egy templomot. Ezen mûvészet gyakorlására, hogy az ember mesterré válhasson, jött létre egykor a szabadkõmûvesség. A gondolatot Steiner azzal folytatja, hogy a jövõ királyi mûvészetét az élõvel való munkálkodás jelenti, valamikor a jövõben ezen a területen is mesterré válhat az ember. Ahogy elmondja, ebbõl a célból alakult a XII. században a Szent Grál mozgalom. Ez az új mûvészet, mesterré válás azt jelenti, hogy ahogy ma az ember képet fest, vagy szobrot formál az élettelenbõl, ugyanilyen módon fog élõlényt megformálni. Ahogy egykor a templomépítõ rakta a köveket egymás mellé egyfajta terv, rend szerint, úgy fog az ember élõ anyagokat egyfajta rend és harmónia szerint öszszefüggésbe hozni. Ebben a mûvészetben az ember egy új erõt, a szeretet erejét fogja felfedezni, amely képessé teszi õt gépek mûködtetésére ezzel az erõvel. Az elõadás végén Steiner felhívta hallgatói figyelmét, hogy annak idején a Grál lovagok még tudták, hogy az emberiség gyógyítása érdekében szörnyû harcokat kell vívniuk. Ahogy Steiner mondja: ennek a harcnak csak a kezdetén vagyunk, és sajnos az emberiség nem ismeri fel, hogy egy vulkánon táncol. Egy olyan szakasza kezdõdik az emberiség történetének, amelyhez elengedhetetlen az õsi királyi mûvészet megújított formája. Talán érzékeltetni tudtam, hogy mi is lehetett Steiner célja ezzel az elõadássorozattal. Úgy vélem, hogy ezzel a csonkítással elvesztette az olvasó azt a lehetõséget, hogy a maga teljességében megismerje az egyik legfontosabb jövõimpulzust, és helyette kapott egy érdekes, ismereteit bõvítõ könyvet a templom legendáról, az aranylegendáról és részben a szabadkõmûvességrõl. Néhány szót még szólnom kell a többi kihagyott részrõl. Hella Wiesberger bevezetõjébõl az olvasó nemcsak az elõadássorozat keletkezési körülményeit ismerhette volna meg, hanem egyértelmûvé vált volna ez a manapság tapasztalható bizonytalanság, hogy miért használ Steiner itt teozófiai kifejezéseket, és ezek a tartalmak vajon a teozófiához, vagy az antropozófiához tartoznak. Az un. Magyarázó jegyzetek ugyan kis részben megtalálhatók a magyar kiadásban, de még ezek sem szöveghû fordítások, hanem egyféle rövidített, vagy újraírt változatok. Pedig a már szinte ismeretlen teozófiai kifejezések igényelték volna az eredeti szövegben található néha szinte túl hosszúnak tûnõ magyarázatokat. Az un. Kiegészítõ részt pedig teljesen elhagyta a magyar kiadás. Ebben a részben leírást találunk Charles William Heckethorn: Geheime Gesellschaften, Geheimbünck und Geheimlehre, Leipzig 1900 (Titkos társaságok, titkos szövetségek és titkos tanok) címû könyvébõl. Így olvashatunk druidákról, a skandináv misztériumokról és a templomlegendáról. Mivel az ezekrõl a témákról szóló Steiner elõadás amely a hallgatók meglehetõsen hiányos feljegyzése alapján készült nem mindig áttekinthetõ, nagy segítséget nyújthat ez a könyvrészlet. Ugyanígy nagyon hiányos a Gustav Berthold Volz: Der Graf von Saint Germain (Saint Germain gróf) címû könyvébõl vett részlet. Fontos tudni azt is, hogy ezt a két könyvet megtalálták Steiner hagyatékában sajátkezû aláhúzásokkal és beírásokkal, így feltételezhetõ, hogy ezeket a forrásokat is felhasználta elõadásaihoz. A csonkítás megtörtént, a könyv megjelent! De mi a teendõ? Kézenfekvõ megoldás lenne a könyv azonnali bevonása, a teljes fordítás elkészítése, és a valódi Templomlegenda könyv megjelentetése. Ez persze jelentõs anyagi veszteséget jelentene a kiadónak, tehát mondhatni nem éri meg. És szellemileg 14 SzG 2008/2

17 VILÁGHELYZET A KOSZOVÓ-ÜGY A Szabad Gondolat 1999 pünkösdi száma részletesen foglalkozott Koszovó kérdésével. Ma újra reflektorfénybe került Koszovó sorsa, különösen azért, mert Magyarország az elsõk között ismerte el a nemzetközi jogot sértõ államképzõdményt. Fontosnak éreztük, hogy a kérdés helyes megvilágításban kerüljön az olvasók elé, ezért felelevenítjük a kilenc évvel ezelõtt megfogalmazott, ma is égetõen aktuális tartalmakat a friss fejleményekkel szembeállítva. A kérdés lényegét fogalmazza meg Kálmán István Szerbia vagy Európa ellen indított háború c. írása, melyet azonos tartalommal újra közlünk. Az írás születésekor Milosevics még aktív politikai szereplõ volt, ez azonban nem változtat a mondandó lényegén, mely Koszovó sorsát a szerbség és Európa sorskérdésének tekinti. Ertsey Attila írása a Koszovóval összefüggõ dokumentumokat és véleményeket veti össze a jelenben érvényes igazságokkal. Branko Ljubic írása a kérdést még tágabb összefüggésbe helyezi, mint a jövõt jelentõsen befolyásoló összecsapás részét. Kálmán István SZERBIA VAGY EURÓPA ELLEN INDÍTOTT HÁBORÚ? 1 mottó: Európa terhes, és erõs gyermeket fog szülni. J. Valentin Andreae: Fama fraternitatis, 1614 A népek nemzeti eposzai, hõsi énekei nemcsak a múltat, hanem a jelent és a jövõt is átfogó ezoterikus tartalmat hordoznak, ami akkor is életerõt ad a népnek, ha jelentõsége nem kerül az emberek tudatába. Koszovó a szerb népnek sokkal többet jelent, mint egy provincia mai (szokásos) értelemben vett története. Az emberek lelkében ehhez a történethez szellemi dimenziók ösztönös érzése kapcsolódik és él tovább, nemzedékrõl nemzedékre. A szerb nemzeti eposz Koszovó-ciklusából megismerhetjük azt az imaginatív képekben ábrázolt hátteret, amely kifejezi a szerb népnek a kereszténységgel való kapcsolatát, ami jövõt hordozóan, de mélyen a tudat alatt él ma is a szerb emberek lelkében. A történet a koszovói (rigómezei) csata hátterérõl szól június 28-án a délszláv népek vereséget szenvednek a törököktõl. A csatában az egész szerb nemesség elpusztul, és a Balkán öt évszázadra török uralom alá kerül. Történelmi dokumentum alig maradt fönn az eseményrõl, de a szerb népet mély vallásos érzés köti ehhez a történethez. Ez adott erõt a felkelésekben, a háborúkban, a szabadságért folytatott küzdelemben és a nélkülözések elviselésében, de az önkény tûrésében is. Csakis ebbõl az érzületbõl érthetõ meg az is, ahogyan a szerb emberek ma el tudják viselni népük történelmének legnagyobb megaláztatását. Hogyan ábrázolja a szerb hõsi ének a koszovói misztériumot? Jeruzsálem szent földjérõl fölrepül egy sólyom, és egy fecskét visz magával. De a sólyom nem sólyom, hanem Éliás próféta, és a fecske nem fecske, hanem az Istenanya szent könyve. Éliás próféta a szent könyvet Koszovóba viszi, és a fejedelem térdére helyezi. A szent könyv beszélget Lázár fejedelemmel: Lázár, te, aki becsületes nemzetségbõl származol, melyik birodalmat szereted, a földi birodalmat, vagy az égi birodalmat? Még mielõtt Lázár válaszolna, a könyv így folytatja: Ha a földi birodalmat szereted, nyergeld fel paripádat, csatold föl SzG 2008/2 15

18 VILÁGHELYZET kardodat, hívd a nemes lovagokat, és vonuljatok a török ellen. Gyõzni fogtok, és a törökök mind egy szálig elpusztulnak. De ha az égi birodalmat szereted, akkor építs templomot de ne márványból, hanem bíborból és tiszta selyembõl, osszál szent ostyát a lovagoknak. Ezután egész sereged el fog pusztulni, és te sem maradsz életben. Lázár mégsem a földi birodalmat, a mulandóságot, hanem az égi birodalmat, az örökkévalóságot választja. Ebbõl a misztériumból máig fönnmaradt egy érzület, ami elevenen él a délszláv népben már kevésbé az értelmiség azon rétegében, akiket a nyugati mûveltség saját forrásuktól elidegenített, akik már a 19. század óta a központi hatalommal szemben az ellenzéket képviselték. A szerbek érzõlélek-emberek, akik ösztönösen-emocionálisan reagálnak, könnyen átadják magukat hangulataiknak. A nemes indulat, patriotizmus éppúgy sajátsága ennek a léleknek, mint a gyûlölködés, a vérbosszú. Világukból hiányzik az agrárkultúra. A kereszténységhez, Koszovó -hoz fûzõdõ viszonyuk mélyen a tudat alatt van (lásd Emir Kusturica filmjeit!). Ezzel a népkarakterrel nagyon vissza lehet élni; és ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Szerbia és a Balkán olyan könnyen a nagyhatalmi küzdelmek eszközévé vált. A többszáz éves török uralom alól a 19. században felszabadult Szerbia történetét nem a saját népébõl származó törekvések, hanem az egymással rivalizáló és összejátszó nagyhatalmak ún. Balkán-politikája határozta meg. A tehetséges politikusok egy része is ezeknek a hatalmi érdekeknek a szolgálatában állt. A 19. században, a török uralom megszûnte után Oroszország és a Nyugat hatalmi érdekei gyakoroltak döntõ befolyást a Balkánra. A török megszállók kivonulása után a szerb nép által máig nagyon szeretett Obrenovics Mihály ( ) függetlenségre törekvõ politikája szemben állt a nagyhatalmi érdekekkel. Az õ politikai célja nem Nagyszerbia létrehozása, hanem egy délszláv konföderáció megteremtése volt szerb hegemóniával. Obrenovics Mihály azonban olyan ellenfelekkel találta szemben magát, akik titkos társaságokon keresztül szuggesztív befolyást gyakoroltak a szerb népre. [Ilyen társaságok voltak az Omladina, a Narodna Odbrana, a Tízek társasága, melyeknek számos szerb értelmiségi (többek között Jovan Ristics) és befolyásos politikus (pl. Nikola Pasics) is tagja volt.]. Végül az Obrenovics családból származó uralkodók ellen elkövetett sikeres merényletek után (1868. júl. 10: Mihály, júl.: Alexander és felesége) a Genfben székelõ rivális dinasztia tagja, a megzsarolt Peter Karagyorgyevics került trónra. Uralkodása alatt, 1903 és 1918 között a Pasics vezette radikális párt volt hatalmon ban a Tízek társaságában kidolgozott programjuk szerint: A szerbek egyesülésének elõfeltétele Törökország és Ausztria-Magyarország szétzúzása, Montenegro államiságának megszüntetése és a népszabadság Szerbiában. Az idegenek szolgálatába szegõdött szerb radikálisoknak sikerült számos szerb ember tudatából a balkáni népek konföderációjának eszméjét kimosni, és a Nagyszerbia iránti nacionalista emóciókkal helyettesíteni. Ennek az illúziónak a szimbólumaként áll ma Belgrád központjában, a Pasics téren a 9 méter magas Nikola Pasics emlékmû, melyet már a Milosevics-korszakban emeltek. Ezek után a párizsi békeszerzõdések hosszú távra meghatározhatták a balkáni népek sorsát. A kommunista Jugoszlávia fölött a brit diplomácia õrködött, önállósága pusztán látszat volt. Jellegzetes szimptómája ennek a látszatönállóságnak, hogy április 16-án, az ortodox húsvét feltámadási ünnepén Belgrádot a háború legerõsebb bombatámadása érte, melyet amerikai és brit gépek hajtottak végre. A támadás nagyon sok civil áldozatot követelt, és súlyos anyagi pusztítást végzett. A Tito-korszakban azonban a tankönyvek csak az 1941-es német bombázást említették, és egyes hírközlõ szervek még a mostani háborúban is a 44-es fasiszta bombázással állították párhuzamba a NATO-támadásokat. Ma már nyilvánvaló titok, hogy Jugoszlávia születése és szétesése ok-okozati összefüggésben áll, és az anglo-amerikai politika mindkettõben döntõ szerepet játszott. Ebben a folyamatban a boszniai háborút is megtervezettnek tekinthetjük. A balkán 20. századi sorstörténetében a szláv népek a nagyhatalmi érdekeknek éppúgy kiszolgáltatottá váltak, mint saját vezetõik céltévesztett politikájának. Ebben a helyzetben Közép- Európának sorsdöntõ szerepe volt és van még talán ma is. A Közép szellemi és politikai vezetõinek lehetõségük van arra, hogy az egész történelmi komplexitást áttekintsék, és orientálóan hassanak a délszláv népekre, segítsék õket abban, hogy tudatosítsák a kereszténységhez való viszonyukat, és hogy identitásukat a kornak megfelelõen újra megtalálhassák. Mert ebben Milosevics nem tud nekik segíteni. Õ a földi birodalmat választotta. Ahhoz azonban, hogy Közép-Európa erre képessé váljon, meg kell sza- 16 SzG 2008/2

19 VILÁGHELYZET badulnia az amerikai befolyástól. Ha ez sikerül, akkor a Nyugat Kelet-Közép-Európán és a Balkánon keresztül önálló politikai és kulturális hidat tud építeni a Kelet felé. Kelet-Közép- és Nyugat-Európának a NATO katonai szövetségébe való tömörülése, melyben az Európán kívüli hatalomnak van döntõ súlya, ezt a szerepvállalást lehetetlenné teszi. Az anglo-amerikai politika célját ötven évvel ezelõtt, a NATO születésekor Truman elnök világosan megfogalmazta: Az egész világnak az amerikai rendszert kellene elfogadnia. Mert az amerikai rendszer csak akkor maradhat életben, ha az egész világ rendszerévé válik. A NATO szerepére vonatkozó minden más kijelentés csak ködösítés (humanitárius akció, béketeremtés stb., vagy ahogy Clinton elnök az ötven éves évfordulón tartott ünnepi beszédében már kevésbé nyíltan fogalmazta: A NATO azért van, hogy Európa szabad és egységes legyen. ) A szerb-albán konfliktus európai kérdéssé vált, mely újra Koszovóra koncentrálódik. Semmit sem érthetünk meg ebbõl, ha hagyjuk magunkra hatni azt a szuggesztív propagandát, amely Milosevicset bûnbakká teszi, és a szerb népbe bûntudatot akar szuggerálni, ahogyan ezt egyszer már sikerrel tette meg a németséggel. A háború nem Milosevics, hanem a szerb nép ellen folyik. Az igazi és eredendõ humanitárius kérdés: Európa identitása és függetlensége! 2 Ha a most zajló események hatására sokan azt hiszik, hogy kiszolgáltatottak, tehetetlenek a hatalommal szemben, nem tudják, hol az igazság, akkor kövessék az orosz szláv lélek reprezentánsának, Alexander Szolzsenyicinnek humanitárius, béketeremtõ felhívását. 3 Jegyzetek: 1. Elsõ közlés: Szabad Gondolat, május 2. Jegyzet: Közép-Európa történelmi feladatát illetõen lásd az Országépítõ c. folyóirat XX. századi dokumentumok sorozatát (Országépítõ 1998/3,4, 1997/..) 3. A felhívás a Szabad Gondolat 1999 pünkösdi számának 6. oldalán olvasható Ertsey Attila KOSZOVÓ, HÚSVÉTJA Koszovó elismertetése ismét cinikus módon Húsvétra lett idõzítve. Húsvétkor történt Szerbia magyar közremûködéssel levezényelt bombázása 1999-ben is, mint ahogy Belgrád az ortodox Húsvét feltámadási ünnepén, április 16-án szenvedte el a rengeteg civil áldozattal és hatalmas pusztítással járó legnagyobb bombázását amerikai és brit gépek által. Ez az idõzítés ismét és tudatosan a szerbek nemzeti érzésének és keresztény identitásának körmönfont és aljas arculcsapása. Magyarország és Európa ájultan vette tudomásul Koszovó elismerését anélkül, hogy valójában tudatában lett volna, mi is történik. Budapest jó csatlósként spontán módon, a budapesti amerikai nagykövet unszolására Zágrábbal és Szófiával egyidõben ismerte el Koszovót. Csak néhány kételkedõ hangot lehetett hallani, az ellenzék pedig kifelé helyeselt, befelé fontoskodva emlegette, hogy a koszovói precedens mennyire jól fog jönni hivatkozási alapként a Székelyföld autonómiája mellett. Magyarország az önálló, Európához méltó véleményalkotás minimumát sem artikulálta. Szófiában száz bolgár értelmiségi a kormányhoz intézett közleményben tiltakozott a szerb testvérek elárulása miatt. Legalább ennyi közünk lett volna vajdasági magyarjainkhoz, de a szerb néphez is. A budapesti média az elismerés napján a belgrádi amerikai nagykövetség elõtti tüntetõket mutatta, akik Molotov-koktélokat dobtak az épületre (a Molotov-koktéllal ma már nem az 56-os forradalmárokat asszociálják, hanem a rendbontókat ). A tudósítás szerint részeg fiatalok randalíroztak. Érdekes, hogy az egyetlen áldozat mégis egy szerb diák volt, akinek összeégett holttestét másnap találták meg a követség épületében. A részeg fiatalok közt ott volt Emir Kusturica filmrendezõ is. Rengeteg fontos és figyelemreméltó írás jelent meg Koszovóról, azonban ezek eltûnnek a fõsodratú médiában, mely 40 év alatt jól begyakorolt módon csak az amerikai véleményalkotást visszhangozza. Az összes írást lehetetlen idézni, mégis meg kell próbálni a legfontosabb kérdésekre választ adni, ami egy jelenléttudat kialakulását segítheti. SzG 2008/2 17

20 VILÁGHELYZET Egyebekben pedig megkísérlem a Koszovóval kapcsolatos igazságok megfogalmazását, és a továbbiakban ezek igazolását, megjelent dokumentumok idézésével. A Szerbia-Koszovóval kapcsolatos legfontosabb igazságok - Koszovó a szerbek szent helye, mely a kereszténységhez és Európához való tartozásuk, identitásuk meghatározó része, összefügg múltjukkal és jövõjükkel egyaránt. Koszovó a szerbek Mohácsa, ahol önmagukat áldozták föl a keresztény Európa megmaradásáért. Koszovó kérdése nem etnikai és nem területi kérdés, hanem szellemi-kulturális. A szerbeket nem lehet megfosztani identitásuktól, egy népet nem lehet megalázni, ugyanúgy, ahogy nem lehet e játszmában két népet az albánokat és a szerbeket egymásnak uszítani. Ugyanez az igazság érvényes Erdély, illetve az összes magyarlakta terület és a magyarság viszonyára. Az erdélyi, Kárpát-medencei, vagy akár azon túli magyarság (moldvai csángók) sorsának rendezése nem a politikai határok átrajzolásával, hanem a kulturális autonómia biztosításával rendezhetõ, amellett meg kell akadályozni a gazdasági gyarmatosítást is. Ezt az igazságot ma Európa politikai és vallási irányítói képtelenek megérteni, csak a többségi nemzet elõjogait akceptálják az amerikai szándéknak legitimitást adva. - A történelem során az itt élõ népek lelki karakterének kijátszásával külsõ hatalmak okozták a konfliktusokat és akadályozták meg az itt élõ népek megfelelõ együttélési formáinak kialakítását. Európa e részén beleértve a Kárpát-medencét is évszázadok óta él sok nép együtt, etnikai határok meghúzása lehetetlen és értelmetlen. A népek együttélésének alapja a teljes kulturális autonómia, az oktatás és vallásgyakorlás teljes szabadsága. Életképes formák lehetnek a kulturális autonómiát biztosító konföderatív szervezõdések, amelyek létrehozatalát azonban csak az ott élõ népek kezdeményezhetik, mindenfajta külsõ befolyástól mentesen. E valóságtól idegen a nemzetállamokban gondolkodó, álcaként az önrendelkezés elvét hangoztató angol-amerikai politikai szándék. E tekintetben Koszovó önálló államként való elismerése nem az itt élõ népek érdeke, hanem az angol-amerikai politikai szándék keresztülvitele. Az elismerés nem megbékélést fog hozni, hanem az albán és szerb nacionalizmus megerõsödését, és további véres konfliktusokat. - a táj a néphez tartozik és a nép a tájhoz. A földtulajdon és a benne rejlõ természeti javak nem idegeníthetõek el, azokkal csak az ott élõ közösség rendelkezhet, külsõ magántulajdonba adásuk csak gazdasági gyarmatosítást jelent. Használatuk, tulajdonlásuk csak az ott élõk által, használati tulajdonként valósítható meg, minden más forma romboló. Trianon-képlet Az Egyesült Államok reméli és elvárja, hogy Magyarország is elismeri Koszovó függetlenségét jelentette ki April Foley budapesti amerikai nagykövet Clevelandben. Reméljük és elvárjuk, hogy Magyarország csatlakozik hozzánk, és elismeri a független Koszovót, amely része Bush elnök egy osztatlan, szabad és békés Európáról alkotott képének mondta a Clevelandi Magyar Fejlesztési Csoport díszvendégeként. A vízummentességgel kapcsolatban úgy fogalmazott: Bush elnök elkötelezett, azt szeretné, hogy a következõ hónapokban meg lehessen kötni a szerzõdést, és a magyar állampolgárok is vízum nélkül utazhassanak az Egyesült Államokba. 1 Az USA a vízum ígéretével, mint mézesmadzaggal idomítja a magyarokat és a szerbeket egyaránt. Így képzelhetõ el az a mélypont, melynek során a legutóbbi választási kampány során Belgrádban a következõ szövegû óriásplakátok lepték el az utcákat: Koszovót vagy vízumot? Várady Tibor volt szerbiai kisebbségügyi miniszter szerint nincs ország, amelynek annyi oka lenne a kivárásra Koszovó elismerése ügyében, mint Magyarországnak. Miért állítsunk 300 ezer magyart a célkeresztbe? Azért, hogy Magyarország kapjon még egy ígéretet az amerikai vízummentességre? Mi magyarok miért álljunk a lelkes korai tapsolók közé, amikor valójában egy Trianon-képletrõl van szó? Ha 1999-ben Milosevicstõl veszik el Koszovót, sokkal tisztább lett volna a helyzet. De 1999-ben nem úgy döntött a BT, hogy Koszovó független lesz. 2 A budapesti szerb ügyvivõ szerint Belgrádban hálával nyugtázták, hogy Magyarország az EUban mind a csatlakozás, mind a vízumszerzés megkönnyítése tekintetében képviselte Szerbia érdekeit. A kedvezõ változás azonban Koszovó elismerésének pillanatában semmissé válik. 3 Kis Tibor 4 szerint Magyarországról rossz nézni, miként rándul össze e napokban a Trianonreflex Szerbiában, Szlovákiában, Romániában, ami egy ponton magyarellenes élt szokott kapni. Vagyis a koszovói kérdés kezelését illetõen a ma- 18 SzG 2008/2