Szabad földművesség. Viszontválasz Vári László megjegyzéseire

Átírás

1 Szabad földművesség. Viszontválasz Vári László megjegyzéseire Hoványi Márton Mindenekelőtt köszönettel tartozom Vári László kritikai megjegyzéseiért, hiszen kitüntető figyelme és méltató megállapításai mellett lehetőség nyílik ezáltal arra, hogy több olyan pontot is árnyaljak viszontválaszomban, amelyre a Vallástudományi Szemle 2010/3-as számában publikált eredeti cikkemben nem tértem ki kellő alapossággal. Több helyen is jogosnak találom és magam is érdemi kiegészítésként olvasom észrevételeinek egy részét (pl. a szertartásban szokásos névadás elhagyására vonatkozó történeti magyarázatát). Mindettől függetlenül Vári megjegyzéseinek a zömét vitathatónak tartom, ezek közül is a legtöbbet egyetlen, alapvető félreértésre lehet visszavezetni, valamivel kevesebbet pedig ettől a félreértéstől függetlenül érdemes tárgyalni. Meglátásom szerint Vári László kritikai megjegyzéseinek jelentős hányada abból fakad, hogy nem veszi észre tanulmányomban azt az alapvető implikációt, amely a dolgozat bevezető részében nyilvánvalóbban, később inkább háttérbe szorítva szervezi az interpretációt: tanulmányom célja az volt, hogy a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy Szertartáskönyvének a bevezetőben hivatkozott kiadását mint önmagában álló, mindenféle kontextushoz csak kétesen kapcsolható kiadványát és az abban foglaltakat vessem szemiotikai elemzés alá. A cikk kiindulási alapját maga a kiadvány adta, amely a részletesen elemzett paratextuális minimalizmusának, illetve könyvészeti beazonosíthatatlanságának köszönhetően nem adott lehetőséget arra, hogy különféle történeti előzményekre vagy szinkrón jelenségekre reflektáljon ez a könyvcentrikus megközelítés. Ezért lehetséges az, hogy a szabadkőművesség könyvtárnyi irodalmából mindössze egyetlen hazai munkára hivatkoztam tanulmányomban és ez indokolja, hogy a szabadkőművességhez köthető kortárs források közül is csak a könyv által megnevezett nagypáholy honlapjára hívom fel az olvasó figyelmét. Így válik érthetővé a hosszas tépelődés értelme is a tanulmány elején, hiszen az autoritás keresése, amely Genette közismert elméleti megállapításai szerint a paratextusokban alkot hidat szerző, mű és befogadó viszonylatában (Genette 1987), amennyiben bármilyen formában is eredményesnek bizonyulna, ebből következően lehetőség nyílna arra is, hogy szöveg- vagy intézményközi kapcsolatokat térképezzünk fel a kiadvány kapcsán.

2 HOVÁNYI MÁRTON 133 Ezen a jelöletlenségből fakadó határon következetlenség lenne meggondolatlanul átlépnünk éppen egy szemiotikai elemzés során. Ezért csak azt tekinthetjük mérvadónak, amiről primer tapasztalatunk van. Ha mindezt szem előtt tartjuk, érthetővé válik az is, hogy miért nem publikálom az esetleges bibliográfiai háttérmunkát, amelyre a recenzens elsőként igyekszik felhívni a figyelmemet, azzal az állításommal is vitába szállva, miszerint nem terjedt el a kiadvány a főbb, hazai könyvtárakban. A fentiek fényében világos lehet, hogy azok a kiadványok, amelyekre a főszövegében és lábjegyzeteiben is hivatkozik Vári László, a legkevésbé sem képezhették dolgozatom tárgyát, mivel azok más kiadás példányai, nem az általam értelmezett szertartáskönyvé. (Egyúttal pontosítanom kell azt az állításomat, hogy nóvum a szertartáskönyv megjelenése, hiszen ezt valóban csak szűkebben értve mondhatom el: az általam vizsgált kiadásnak a forgalomba hozása jelent újdonságot, többek között a Vári által megjelölt kiadásokhoz képest.) A könyvtári állományban fokonként, összesen három részben, A/4-es, színes kötésű, 20. század eleji kiadások szerepelnek, amelyek 1912-t megelőző és követő időpontokban kerül(het)tek kiadásra. Az általam vizsgált szertartáskönyv ehhez képest együtt hozza az inas és legény fokozatok szertartásrendjét 1912-es datálással, de elhagyja a mester fokét. A formai, tördelési és kiadási különbségek látványosak, egyértelműen utalva arra, hogy a könyvtári példányok inkább megfeleltek egy rituális használatnak a nagyobb és változatosabb betűtípus valamint az egyes jelek sematikus rajzos megjelenítései által, mint az újabb, A/5-ös formátumú szertartáskönyv, amely egységes szedéssel és tördeléssel bír, mindössze egy-két félkövér kiemelést használva a szövegben. Már ennyiből is látszik, hogy Vári tévesen állítja, hogy az általam elemzett szertartáskönyv facsimile kiadása a könyvtári kiadásnak, de ennél is fontosabb különbség mutatkozik az egyes szövegkiadások tartalmi és stilisztikai jegyeinek az összevetésekor. Ha a recenzens valóban öszszevetette volna a két kiadást, maga is észlelhette volna azt a nyelvi archaizmust és jelentős vallási többletet (pl. hivatkozások Mózes és Jézus alakjára, az Ámen és az Alleluja liturgikus akklamációk használata stb.) az általa hivatkozott szertartáskönyvekben, amely aligha teszi lehetővé, hogy egyszerű reprint kiadásról beszéljünk, feltéve, hogy elfogadjuk egyáltalán azt a hipotézist, hogy a két kiadás amely, az eltérések dacára, sok helyen valóban egyezést mutat ugyanannak a szervezetnek, kiadónak és szertartásrendnek a kontinuus megnyilatkozása. Arra vonatkozóan, hogy miért tartom továbbra is problematikusnak ezt a hipotézist, illetve még inkább a más (nemzeti) nagypáholyok azonos tematikájú kiadványainak az általam vizsgált könyvvel való, Vári által javasolt összevethetőségét, álljon itt a tanulmányban is hivatkozott honlap információnak az egyike: Minden Nagypáholy szuverén, egymástól független szervezet, nemzetközi szabadkőműves központ és globális szabadkőműves felsőbb hatóság nem létezik. Éppen ezért nincs nemzeteket és országokat behálózó és átfogó szabadkőműves tevékenység, hiszen minden

3 134 Vallástudományi szemle 2011/1 Nagypáholy a saját munkáját végzi, a saját illetőségi területén, a saját tradíciói és elvei alapján, a számára létező lehetőségek és körülmények között. (kiemelés tőlem H. M.) Várinak igazat adhatunk, ha elfogadjuk a történeti és autoritásbeli folytonosságot az általa hivatkozott művek és hagyomány, valamint az általam vizsgált szertartáskönyvben írottak között, de abban az esetben, ha kiindulási alapunk a vélelmezhetően a 90-es években kiadott könyv, mindez nehezebben belátható. Annál inkább jogosulttá válhat az a feltételezés, bármennyire hatásvadásznak tűnjék is a kijelentés, hogy a megkérdőjelezhető eredet és a korábbi kiadásokhoz viszonyított szövegeltérések és formai különbségek egy szándékoltan félrevezető kommunikáció részét képezhetik. Ezek a kérdésfelvetések azonban történettudományi jellegük miatt eredendően nem képezték az elsősorban teoretikus belátásokra törekvő, vallásszemiotikai elemzésem tárgyát. Egyetlen további érintkezési ponton kapcsolódhat az eddigiekhez a tanulmányom több megállapítása is, ez pedig a szövegbe foglalt titoktartási kötelezettség és a kiadvány publicitása, ami a tulajdonképpeni alapot szolgáltatta a bevezető részben feltett hitelességi kérdések sorának. Erre vonatkozóan ismét az általam egyetlen biztosnak ítélt, kortárs forrást, a honlapot hívom segítségül a szabadkőművesség titkosságára vonatkozó következő kijelentés által: Noha gyakran aggatják rá ezt a hangzatos kifejezést, a szabadkőművesség nem titkos társaság. Célszerűbb inkább olyan zárt, diszkrét közösségnek tekinteni, amely működésének egyes lényegi elemei és az azokkal kapcsolatos információk kizárólag a tagság számára ismertek. Más dolgok (így pl. története, elérhetősége, elvei) azonban nyilvánosak. A más dolgok példái között, nem véletlen, hogy a beavatási szertartások nem soroltatnak fel, hiszen magában a szertartáskönyvben is már az inas fokon meg kell fogadnia az új testvérnek, hogy a megismert szimbolikát titokban tartja az ősi hagyományokhoz híven (Szertartáskönyv 32). Ha tehát a szokásokat, szertartásokat, szimbolikus jelentéseket egyetlen szabadkőműves sem fedheti fel a szertartáskönyvekben található fogadalom szerint, akkor miként lehetséges, hogy éppen ezek a könyvek, amelyek a kioktatás során számos szimbólumot részletekbe menően megmagyaráznak, mindenki számára olvashatóak? Ezt a nehezen felejthető ellentmondást a cikkben írottak után, még egyszer szeretném aláhúzni. Bizonyos megjegyzéseiben a recenzens olyasmit is írásom gondolatmenetéhez csatol, ami nem tartozik oda. Erre az egyik példa az első tartalmi kommentárja, amelyet ahhoz a vélt megállapításhoz fűz, mely szerint a könyv szóhasználata régies. Ehhez képest a tanulmányban éppen az áll, hogy a régies alakváltozatú szavak száma meglepően alacsony, tipikusan a szöveg legfontosabb, elköteleződési beszédaktusok során jelenik meg (pl. eskü), de akkor következetes a régies szóhasználat (Hoványi 2010, 31). Ennek azért van jelentősége, mert szemben a Vári-féle korábbi kiadásokkal, nem mutat rokonságot a vallási rítusok, liturgikus hagyományok paralel szokásával, amikor többnyire a mai köznyelvi formákat használva örökíti át az ősök szokásrendjét. Ehhez képest a Károli Biblia veretes

4 HOVÁNYI MÁRTON 135 szövege vagy a katolikus liturgia görög nyelvű bűnbánati éneke (Kyrie) önmagában is képes érzékeltetni a vallási tradíció sok évszázados nyomatékát a szertartásokon részt vevő keresztényeknek. A korábbi kiadások, amelyeknek Vári szerint genetikus kapcsolata van a ma kapható szertartáskönyvvel, sokkal intenzívebben mutatták ezt az archaizáló nyelvhasználatot, ezáltal az ősi, szakralitásra való ráutaltságuk is transzparensebb volt, leginkább is azért, mert ha hihetünk a kronológiai megállapításoknak, akkor Ady és Kosztolányi is a sokadik újságcikkét publikálta már egy modern, mai köznyelvet idéző regiszterben, amikor ezeket a szertartáskönyveket kiadták, a maguk régies kifejezésmódjával. További figyelmetlenség eredménye az, hogy a kritika úgy értelmezi a tanulmányt, mintha a saját megállapításom lenne az egyes szövegrészek megváltoztathatatlanságára vonatkozó észrevétel, amely rokonságot mutat a katolikus liturgia dogmatikus alapjaival, amennyiben bizonyos szentségi formák, metódusok nélkül kiszolgáltathatatlanok a misztériumok. A megváltoztathatatlanság szigorú normáját ezzel szemben maga a szertartáskönyv másodlagos és harmadlagos instrukciói rögzítik több helyen (pl. Szertartáskönyv 25). Mindez továbbra is független lehet a történeti aspektustól, a jelen megmásíthatatlan törvényeként funkcionál a szövegben. Helyesen állapítja meg Vári, hogy elkerülte a figyelmemet a magázódásból tegeződésre váltó beszédmód, és ezzel egy lényeges mozzanat fölött siklottam át. Ugyanakkor maga is a figyelmetlenség csapdájába esik, amikor a következő, elhamarkodott magyarázatot adja: A magázódást ugyanis csak az első fok szertartásain, a felvétel során használják, a második és harmadik fok rituáléiban már tegeződnek. Ez így természetes, hiszen amíg valaki még nem tagja a Testvériségnek, addig milyen alapon tegeződnének vele? Hátulról megkezdve a reakciót, elsőként arra érdemes rákérdeznünk, hogy a sokat hangoztatott embertársi szeretet és tisztelet szabadkőműves alapelve nem tenné-e érthetővé, ha az avatás teljes szertartása alatt (a golyózás után) már tegeződnének a jelölttel? Illetve miért lenne illogikus a tegeződés pl. a jelölt és szertartásbeli kezese között, ha viszonyuk bizonyosan közelibb, mint két idegen emberé? (N. B. a keresztény iniciációs szentségek kezdetén a katekumeneket is megilleti a liturgikus tegezés éppen úgy, ahogy a szabadkőműves jelölt is köztes státust foglalván el az idegen és a testvér között, a hitújonc is közelebb van, mint a pogányok a világban.) Ezeket a kérdéseket azonban feleslegessé teszi a második reakció, amelyben arra hívhatjuk fel Vári figyelmét, hogy bár továbbra sem problémamentes az általunk vizsgált szertartáskönyv alapján a harmadik szimbolikus fokozat szertartására történő hivatkozás, azonban éppen az általa hivatkozott mester fokozatú szertartások olvasása során dől meg az állítása, ami azért sajnálatos, mert éppen az általunk használt kiadásnak, a mester fok híján, nagyon is adekvát értelmezése lehetne az általa kínált teória. A harmadik fokon ugyanis újból, és immáron valóban a könyv elejétől a végéig magázódnak a testvérek egymással, függetlenül attól, hogy mindannyian háromszorosan beavatottak már.

5 136 Vallástudományi szemle 2011/1 Ez tehát alapjaiban ingatja meg a befogadottság-, testvériség-, tegeződés-folyamat elméletét. Harmadik megjegyzésként azt is megfogalmazhatjuk, hogy a magázódást nem a legény fok oldja fel, hanem már az inas fokon végbemegy, de érdekes módon nem a szoros értelemben vett befogadási rítus után, hanem a kioktatást követően. Mindaddig megmarad a nyelvi távolságtartás, amíg a beavatott testvér nem nyeri el az összes tudást az inas fokozaton. Ha ki is olvasható az általunk alapul vett kiadásban a tegeződés befogadási rítusa, felmerül az a kérdés is, hogy ha elfogadjuk az angol szertartások mintaadó jellegét a magyar nagypáholy szertartásrendje számára, akkor a mintaként szolgáló angol rituáléban miként szerepelhet ez a magyar és német nyelven működő tegeződési forma? Az utolsó nyelvi-stilisztikai megjegyzését illetően el kell oszlatnom a recenzens gyanúját, ugyanis a felruház kifejezést nem keverem össze a megruház igével, annál is inkább, mert az utóbbinak semmiféle pozitív konnotációja nincs, ezért a tanulmányom logikájába sem illene bele az adott ponton (Hoványi 2010, 30). Ugyanakkor azt be kell látni, hogy szerencsétlen volt a jelzők kiválasztása, hiszen amíg a kioktat szónak valóban a pozitív jelentése kérhető számon, a felruház szó csak archaikus stílusa miatt lehet jó példa. A felruház szó használata a fetisizáló, szakralitást megidéző idők és hagyományok sajátja, amennyiben a szertartáskönyvben írott beavató gesztusok során a felruházás a tudással mint hatalommal, az ismeretekkel mint beavatottsággal járó gyarapodást jelent. Ahogy a királyt ruházták fel uralkodói hatalmával a koronázáskor, úgy ruházzák fel a beavatandó testvért a titkok és szimbólumok ismeretével. Ezzel párhuzamosan valóban felöltöztetik a szabadkőművesek ruházatába az új inast, azonban itt is következetesen a felruház kifejezést használja a szertartáskönyv a köznyelvi felöltöztet szó helyett. Az archaikus stílus árnyalatot akkor lehet a leginkább észrevenni, amikor egyes szám második személyű felszólításban hangzik el a főmester szájából: ruházd fel (ti. a szertartásmester az inast). Vári pontatlan megjegyzést fűz a dolgozat azon részéhez is, amelyben a szentélynek mint térnek a szimbolikáját értelmezem: A szertartás terének szemiotikája című részben a szerző azt írja, hogy mivel a keresők (a beavatásra várók) listája az előcsarnokban van kifüggesztve, ez azt szimbolizálja, hogy nem juthatnak tovább a műhelybe vagy szentélybe addig, amíg fel nem avatták őket. Ez így csak részben igaz, hiszen az ún. kendő alatti meghallgatás is a páholyban történik, csak a keresők szeme be van kötve A szabad idézet félrevezető, hiszen a tanulmány szövegében éppen az szerepel a keresőkre vonatkozóan, hogy addig nem léphetnek be a szentélybe, amíg arra saját inassá avatási szertartásuk során nem kapnak engedélyt (Hoványi 2010, 33). Vári számon kérése ezen a ponton tehát indokolatlan. Utoljára maradt a keletelésre vonatkozó megjegyzés és az arra adható válasz. A recenzens teljes félreértésnek tekinti azt a megjegyzést, mely szerint botrányosnak tekinthető az, hogy a főmester nem tartja be a kelet felé fordulás szabályát az

6 HOVÁNYI MÁRTON 137 imádság során, ugyanis a szabadkőművesek munkájuk során semmiféle imádságot nem végeznek. Mielőtt érdemi vitába bocsátkoznánk, fontos leszögezni, hogy nem szerepel olyan állítás a tanulmányban, amely azt mondaná, hogy a szabadkőművesek imádkoznának. Vári László valószínűleg azért gondol erre, mert a zsidó, keresztény és mohamedán imádságos gyakorlatból kiindulva fogalmazom meg a keletelés megszegésének blaszfémiáját állító ítéletemet, ez azonban nem jelenti azt, hogy egy imádságos szertartási formát kérnék számon a páholy rendjén. Dolgozatomban azt vetem fel, hogy a jeruzsálemi templomot sok szempontból leképező szabadkőműves műhelyben a kozmikus szimbolizáció miatt kiemelt szerepe van az általában szakrális térelrendezéseket jellemző égtájaknak, közülük is a Keletnek. A kelet felé való törekvés minden fokozat beavatási rítusában megjelenik és számtalan szimbólum csatlakozik az örök fényt megtestesítő keleti részhez a műhelyben. A halott testvér koporsóját is lábával Kelet felé teszik le a műhelyben, hogy ezzel is még egyszer az örök Kelet felé állítsák a távozót (Szertartáskönyv 8). A Kelet érinthetetlen valóságára utal az első szabadkőművesnek, Hiram Abiff mesternek a legendájában az a motívum, hogy a három bűnbe eső testvér Északról, Nyugatról és Délről indul a mester elleni merényletre vagy önmagában az az építészeti megoldás hogy további három lépcsővel megemelve, a műhely legmagasabb része a keleti oldal. Kelet szakralitását fejezi ki a műhely díszei közül a Nap hagyományos szabadkőműves ábrázolása a főmester feje fölött, és a sort folytathatnánk. Minden testvér számára kiemelt jelentőségű ez az égtáj, de még inkább a mesterek számára, ha ismét a harmadik fokozat könyvéhez nyúlunk az általunk tárgyaltak helyett. A Vári László által hivatkozott mester szertartáskönyvben szereplő beavatási rítusban a korábbiaknál is fontosabb szerepet tölt be a Kelet, ugyanis a felavatás során a leendő mesternek a szentélynek hátat fordítva, tehát Nyugat felé kell belépnie a szentélybe és úgy kell köröznie a tápisz körül. Majd a megadott pillanatban a Legény testvér! Forduljon Kelet felé! felszólításra megy végbe a felavatás egyik legfontosabb eleme, amelyet aztán még hosszasan magyaráznak a kandidátusnak. Ezek után még élesebben vetődik fel a kérdés, hogy a munkát vezető főmester vagy nagymester, miért ül közvetlen segédeivel együtt úgy, hogy háttal legyen a Keletnek? Nem az imádság, hanem a térszimbolika és a saját fokozatainak elnyerése során megtapasztaltaknak mond ellent ez a gyakorlat. Akinek korábban az volt a legmagasabb szimbólumba való bevezetés, hogy Kelet felé fordulhatott, most elfordul tőle. Ez az, ami a szimbolikában azt vonja maga után, hogy a lényeg megtagadását tulajdoníthatjuk az ezt cselekvő személynek, vagy ha ezt nem akarjuk elfogadni, magyarázatul az szolgálhatna, ha a főmesteri megbízással együtt egyfajta Keletté válási metamorfózis során kiérdemelné az aktuális páholyvezető, hogy ő legyen a megtestesítője a Keletnek, erről azonban egyelőre sehol sem olvashatunk. Miközben zárásként még egyszer köszönetet mondok pelyváim kigyomlálásáért, hadd szabadjon a Vári által megkezdett evangéliumi allúziót folytatva, úgy

7 138 Vallástudományi szemle 2011/1 fogalmaznom, hogy ha a kritikus még az aratás előtt ki akarja gyomlálni a pelyvát, akaratlanul is a búzát is kitépheti. Ezzel persze, a világért sem szeretném senkitől elvitatni a szabad földművesség jogát. Felhasznált irodalom Genette, G., Seuils. Paris Hoványi M. Egy beavatási rítus szimbolikájáról. In: Vallástudományi Szemle 2010/3,

8 VA L L ÁSTU DOM Á N Y I SZE M L E VII. évfolyam 1. szám 2011 Zsigmond Király Főiskola

9 VALLÁSTUDOMÁNYI SZEMLE VALLÁSTUDOMÁNYI FOLYÓIRAT MEGJELENIK ÉVENTE NÉGYSZER Hetedik évfolyam, 2011/1. szám A folyóirat megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatja. Kiadja: Zsigmond Király Főiskola, Budapest Magyar Vallástudományi Társaság Főszerkesztő: S. Szabó Péter Alapító főszerkesztő: Bencze Lóránt Szerkesztők: Adamik Tamás (Disputa) Rónay Péter (Hírek) Luft Ulrich (Vallástudós életpályák) Németh György (Források) Csima Ferenc (Recenziók) Szerkesztőbizottság: Fröhlich Ida, Hoppál Mihály, Máté-Tóth András, Peres Imre, Ruzsa Ferenc, Schweitzer József, Szigeti Jenő, Török László, Zentai Tünde A Szerkesztőség címe: 1039 Budapest, Kelta u. 2. Tel.: , fax: vtsz@zskf.hu Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. ISSN A kiadásért felel: Dr. Bayer József A sorozat kötetei megrendelhetők, illetve 15% kedvezménnyel megvásárolhatók: L Harmattan Könyvesbolt 1053 Budapest, Kossuth L. u Tel.: harmattan@harmattan.hu; A tipográfiai tervet Pintér Zoltán készítette, a nyomdai előkészítést Csernák Krisztina, a nyomdai munkákat a Robinco Kft. végezte. Felelős vezető: Kecskeméthy Péter

10 Tartalom S. SZABÓ PÉTER: A évi számaink elé 5 TANULMÁNYOK EMBERÉRTELMEZÉSEK SZENTPÉTERY PÉTER: Darwin, darwinizmus, keresztény emberkép. Miért vitatják egyesek az embernek az állatvilágból való származását? 11 S. SZABÓ PÉTER: A keresztény emberkoncepció formálódásának egy hazai fejezete (Prohászka Ottokár és az evolúció hazai recepciója) 28 KÖRTVÉLYESI FERENC: Ötből áll az ember. Listákba szedett fogalmak a páli kánonban 42 SZEGEDI MÓNIKA: A kincses emberi test: szabad és áldott születés. Az emberi test mint az üdvözülés eszköze a tibeti buddhista szemléletben 67 FORRÁS NÉMETH GYÖRGY: A tölgyek alatt. Dódónai jóslatok 92 URBÁN ILONA ANNA: Csókoljon meg engem szája csókjaival midrása az Énekek éneke Rabbában 108 DISPUTA VÁRI LÁSZLÓ: Megjegyzések Hoványi Márton: Egy beavatási rítus szimbolikájáról szóló cikkéhez 129 HOVÁNYI MÁRTON: Szabad földművesség. Viszontválasz Vári László megjegyzéseire 132 TUDOMÁNYUNK TÖRTÉNETE ÉS MŰHELYEI FÉNYES CSABA: Javaslatok egy tudományos vallástipológiához 141 VALLÁSTUDÓS ÉLETPÁLYÁK ZSENGELLÉR JÓZSEF: Wilhelm Gesenius a magyarországi zsidó tudományban és keresztény Ószövetség-kutatásban 181 HÍREK 195 RECENZIÓK 205 A Vallástudományi Szemle című folyóirat jellegéről és céljairól 219 Útmutató szerzőknek és szerkesztőknek 221