Szöveggyűjtemény írásművek meghangosítására Összeállította és szekesztette: Dr. Bolla Kálmán

Átírás

1 3. Szöveggyűjtemény írásművek meghangosítására 1. Összeállította és szekesztette: Dr. Bolla Kálmán Budapest

2 PRIVÁT FONETIKAI FÜZETEK 3. Szöveggyűjtemény írásművek meghangosítására 1. Összeállította és szerkesztette: Dr. Bolla Kálmán Budapest

3 Tartalom Előszó Szövegek Apáczai Csere János: Az iskolák felettébb szükséges voltáról Részletek Bárczi Géza A magyar nyelv életrajza című könyvének előszavából Pilinszky János: Ismét a színházról Csoóri Sándor: Nagy László földi vonulása Ady Endre: A gondolat ellen Bárczi Géza: A nyelvi eszmény /a Márai Sándor: Szindbád hazamegy /b Márai Sándor: Szindbád hazamegy Rácz Olivér: Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc Horváth Dezső: Az ötvös halála Ottlik Géza: Történelem Örkény István: újszülött fiamhoz írott értekezés anyanyelvünk egynémely sajátosságáról Cs. Szabó László: A magyar költészet századai Szerb Antal: A Felvilágosodás előfutárjai Részletek Móricz Zsigmond Barbárok című elbeszéléséből Eötvös Loránd: Néhány szó az egyetemi tanítás kérdéséhez Nagy László: Irgalmatlanok ne legyünk /a Cs. Szabó László: őszi napok Patakon /b Cs. Szabó László: őszi napok Patakon Ady Endre: A hazaszeretet reformja /a Kosztolányi Dezső: Kazinczy Ferenc /b Kosztolányi Dezső: Kazinczy Ferenc Kosztolányi Dezső: A rím elemzése Juhász Ferenc: Tamási Áron ravatalánál Arany János: Ismerkedés Latinovits Zoltán: Verset mondok Zolnai Béla: Visszapillantás Szigethy Gábor: Lovag a ködben Németh László: Mennyiben mesterség a műfordítás? Pázmány Péter: A halálrúl Lőrincze Lajos: Nyelvi járvány Kováts Dániel: Ahogy élünk, úgy beszélünk? Csaplár Vilmos: Perverz népek demokráciája Török Annamária: Hogyan lettem rádióbemondó? Vándorfi László: Meditáció a magyar futballról Balázs János: Pályakép, önvallomás Lőrincze Lajos pályájáról beszél Elekfi László pályájáról szól Rácz Endre vallomása plyájáról

4 37. Mese Doktor Hertelendiről Egy elbizakodott liba Móra Ferenc: Mindenféle házak Idejétmúlt közmondások Szegény ember szerencséje A kevély kiskakas A kiscsacsi meg a nagycsacsi Mese a csigákról Igaz történet a sasról Áprily Lajos: Mókusok Áprily Lajos: Meteorológusok Áprily Lajos: Cinkék Áprily Lajos: Fülemülék Áprily Lajos: Tacskódada A rest szamár Kígyókoronácskák Hevesi Sándor: Az előadás művészete Z. Szabó László: A nyelv barikádjain Nagy László: A közérthetőség Babits Mihály: A veszedelmes világnézet Konrád György: Gyerekkori vonatút Budapestre Konrád György: Az én utópiám Gál Sándor: Ünnepi köszöntő (Sárospatak) Dobos László: Ünnepi köszöntő (Győr) Lator László: Ünnepi köszöntő (Szombathely) Tüskés Tibor: Rekviem Kórógyért (Pécs) Markó Béla: Ünnepi beszéd március 15-én Kézdivásárhelyen Füzesi Magda: Az anyanyelv végvárában (Nyíregyháza) Balla D. Károly: Félútról Kós Károly: Kiáltó szó Wass Albert: A funtineli boszorkány Bálint Tibor: Feltámadás Bárczi Géza: Az iskola Juhász Ferenc: Magyar múlt Kosztolányi Dezső: Nyílt levél a magyar színészekhez! Spiró György: Oszi Lukácsy András: Nyelvgyötrés Németh László: A régi polgáristák Csoóri Sándor: A vérszomjas veréb Csáth Géza: A zenéről Részlet Károlyi Amy önéletrajzi írásából Szabó Lőrinc: Egy pasaréti kölcsönkönyvtár megnyitására Váci Mihály: Fábry Zoltán köszöntése Örkény István: Szakmai önérzet Rádli Katalin: Köszöntő (Nyíregyháza) Déry Tibor: Egy öregember önarcképe Karinthy Frigyes: Zsinórpadlás /a Füst Milán: Schőndorff úr egyéb észrevételei

5 84/b Füst Milán: Schőndorff úr egyéb észrevételei Bónis Ferenc: Tizenhárom találkozás Ferencsik Jánossal Bálint Tibor: Az orosz próza Örkény István: Emlék a háborúról Ignotus: Széchenyi Kondor Béla: Vezeklés Sarkadi Imre: Oszlopos Simeon Somlyó Zoltán: A kenyérkereset Nádas Péter: Sors és technika Esterházy Péter: Csáth Géza fantasztikus élete. Az ország Karinthy Ferenc: A Tiberisnél Kornis Mihály: Napló(töredék) Galgóczi Erzsébet: Hetipiac Bertha Bulcsu: Senki kutyája Bertha Bulcsu: Utolsó kenet Eisemann György: "Barbárok" a Móricz-prózában Juhász Ferenc: Míg élek, írok

6 6 Előszó Az Egyetemi Fonetikai Füzetekben első megjelenése (1988) óta rendszeresen közreadunk olyan szakanyagokat, amelyeket a Kazinczyról elnevezett Szép magyar beszéd versenyekre való felkészítésben/felkészülésben a szaktanárok és pedagógusjelöltek felhasználhatnak. Folyamatosan beszámolunk az országos döntőkről, közreadjuk az évente kétszer összehívott szaktanári konferenciák előadásait, referátumait, a szövegmondásokról készített hibaelemzéseket. Az ELTE Fonetikai Tanszékének oktatói és demonstrátorai tudományos vizsgálatokat folytatnak, tanulmányokat közölnek beszéd- és hangtani témákban. Elsősorban a nyelvi norma és kiejtési sztenderd fogalmának elméleti tisztázására, a beszéd hangszerkezetének szövegfonetikai elemzésére s a szép magyar beszéd hangzástani problémáinak tanulmányozására irányulnak kutatásaink. Az alapkutatási jelleggel végzett kísérleti-fonetikai vizsgálatok sem nélkülözhetik az eredmények gyakorlati felhasználására, alkalmazására való törekvést. Munkánkban szerencsésen kapcsolódik össze - s ez a természetes - a tudományos kutatás, az egyetemi szakemberképzés és a gyakorlati megvalósítás/megvalósulás figyelemmel kísérése. A versenyekre való felkészítés, mely egyrészt a szakképzés folyamatában, másrészt a versenyen bemutatandó szövegek feldolgozásával történik, összehozta, szakmai együttgondolkodásra és közös cselekvésre ösztönözte a pedagógusképzésben működő magyartanárokat (nemcsak fonetikusokat és beszédművelőket). Az útkeresésben, az állandó kísérletezésben, a nyelvhasználatra károsan ható tényezők feltárásában, a közbeszéd folytonos pallérozásában kialakuló jó együttműködést kívánjuk segíteni e szöveggyűjtemény közreadásával is. A szép magyar beszéd tanulmányozásához összeválogatott szövegek, szövegrészletek, szövegkompilációk kifejezik a beszédszöveg értelmezésében eddig kialakított felfogásunkat, mi szerint a "szövegség" kritériuma: a) önálló gondolati, tartalmi, szemantikai egész; b) ezzel adekvát nyelvi megformálás, szövegstruktúra; c) kommunikatív irányultság, közlési szándék, hatás; d) szituatív beágyazódás, értelmezhetőség. A b) ponthoz tartozik, hogy tekintettel kell lennünk a nyelv írott és hangzó megvalósulása közötti jellegzetességekre, megfelelésekre és eltérésekre. Ehhez ismernünk kell mind az írott, mind a hangzó forma szerkezeti sajátságait, specifikumát, valamint az egyikből a másikba való transzformálás lehetőségeit, szabályszerűségeit. A szövegeket részben a korábbi években (főleg az utóbbi évben) a pedagógusjelöltek Kazinczy-versenyein előadott kötelező és szabadon választott szövegekből válogattam (legtöbbször kiegészítve és "szövegesítve" azokat). Másrészt a szöveggyűjteménybe nagy számban - mindenekelőtt műfaji sokféleségre való törekvésből, továbbá a szövegkutatásban való felhasználás céljából - bevettem újabb szövegeket is (a spontán elbeszéléstől kezdve a beszéd jellegzetességeit jól tükröző meséken, ünnepi előadásokon és szónoklatokon át egészen az igényes publicisztikáig és szépirodalmi szövegekig). A gyűjtemény 104 szövegéből 60-nak van egy vagy több szövegmondásban hangfelvétele (eredeti elhangzásban vagy értő/értető előadásban). Szándékunkban áll a még hiányzó hangfelvételeket is elkészíteni s az egészet kb db 60 perces hangkazettán közreadni. A hanganyag agyon változatos: készítettünk

7 a szép magyar beszéd versenyeken jól szerepelt tanárjelöltekkel, továbbá beszédkutató szakemberekkel stúdiófelvételt az ELTE Fonetikai Tanszékének laboratóriumában; a meséket színészek, előadóművészek mondták a Magyar Rádió mikrofonjába; vannak ún. tanári mintafelvételek stb. A szövegmondások a szép magyar beszédet reprezentálják. A szövegek feldolgozottsága különböző. Sok szövegről jelent meg komplex fonetikai elemzés, szubjektív megfigyelések és műszeres mérések alapján végzett vizsgálatok eredményei. Jó néhány szövegről vannak műszeres regisztrátumaink, a szupraszegmentális hangszerkezet tanulmányozására szolgáló ún. intonogramok, amelyek további feldolgozásra várnak, ugyanúgy, mint a többi, még nem elemzett szemelvény. (Az erre vonatkozó információkat a szövegek előtt megadtam.) E különleges szöveggyűjteménnyel nem csak a szép magyar beszéd versenyek szakmai segítésére gondoltunk, hanem a beszéd- és hangtan önálló oktatási programot végző hallgatóink munkájához is adunk elemzési mintákat, valamint elemzendő szöveg- és hanganyagot. A kötet és a hozzá tartozó hanganyag ugyanakkor számos más területen (pl. tudományos kutatásban, beszédoktatásban stb.) is felhasználható szakanyagként. Bolla Kálmán 7

8 1. Az alább közölt szemelvény három bekezdése a pedagógusjelöltek részére szervezett szép magyar beszéd versenyek budapesti országos döntőjének volt kötelező szövege 1987-ben. Szövegelemzést az EFF 1. és 7. kötetében adtam róla (Bolla EFF , és EFF , ). Műszeres elemzésre alkalmas hangfelvételt Papp Lajossal készítettem az ELTE Fonetikai Tanszékén. Apáczai Csere János: Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról... (Részletek) (...) Hogy a népiskolák mennyire hasznosak, és milyen nagy szükség van rájuk, az nagyon is világos és magától értetődő mindenki előtt, aki a bennük folyó munkát szem előtt tartja. (...) Arra vonatkozóan viszont, hogy már gyermekkortól kezdve mekkora haszna van az emberekkel való gyakori szóbeli érintkezésnek, bizonyságul szolgálnak azok a szerencsétlen teremtések, akik annak tudatában, hogy másokkal beszélni nem tudnak, kerülnek minden társaságot. Így tesznek tanúságot arról, hogy közelebb állnak a beszélni nem tudó oktalan állatokhoz, mint az igazi emberekhez, akiket csupán gondolkodó és beszélőképességük különböztet meg az állatoktól. Márpedig a beszéd helyes kiejtésének és írásának tanítása az iskolákban folyik. De boldog Isten! Milyen csodálatos dolog az az írás és az írás olvasása! Milyen csodálatos, hogy ezeknek a vonalacskáknak különböző alakjai majd a gyönyörnek, majd a fájdalomnak, majd a szeretetnek, majd a gyűlöletnek, majd a békének, majd a háborúnak, majd a csendnek, majd a viharnak képzeteit és fogalmait keltik fel lelkünkben. Érthető így az amerikai őslakók esete, akiket mi, az Óvilág lakói csak 164 éve ismerünk. Mikor ezek észrevették, hogy a mieink az odaküldött levelekből meg tudják állapítani, mit akarnak hozzátartozóik, noha roppant szárazföldek és tengerek választják el őket egymástól, maguk is nagy kedvet kaptak erre a vakmerő dologra, előbb csak nézegették a betűformákat, aztán a fülükhöz illesztgették, végül kezükkel tapogatták. Így akarták jelentésüket megismerni. (...) Bizony fájlalhatjuk és keserű könnyek közt sirathatjuk, (...) hogy a keresztények között akad olyan ország, ahol a távol levő férj otthon levő feleségével, az úr a szolgájával mindig csak közvetítők útján beszélhet. De sokkal inkább fájlalnunk kell azt, hogy lehet látni egész falvakat is egy-kétszáz családdal, amelyeknek szeme, füle, nyelve egyedül az iskolamester vagy a lelkipásztor. (...) Ideje hát, hogy felébredj te álmos, te mámoros, te hályogos szemű magyar nép! Végre, végre ébredj fel az álomkórból, leheld ki magadból Bakkhoszt, kinek folyton áldozol, oszlasd el gyógyírral szemeid homályát! Nézd, szemléld, vizsgáld, milyen forrásból ered tömérdek nyomorúságod, melynek súlya alatt görnyedsz. Drága gyermekeid, hazánk reményei már bölcsőjüktől fogva a tudatlanság feneketlen örvényébe merülnek, és így felnőtt korukban sem látják meg soha a világosságot, sem saját javukat, sem a haza javát. Még egyszer mondom hát, serkenj fel, és állíts alsó iskolákat! Gondolj a híres rabbi- 8

9 nus szavaira: Aki gyermekkorában tanul, mihez hasonlít? Új papirosra írt tintához. Aki öreg korában tanul, mihez hasonlít? Régi, megkopott papirosra írt tintához. Igen nagy tehát, mint látjátok mély belátású hallgatóim, az alsó iskolák haszna, a szükségességük pedig éppen a legnagyobb. És mégis, ha a kultúra magasabbra nem tör, s nem nő át a triviális iskola keretei közé, akkor ezekből az iskolákból aligha árad majd érezhető módon bármely népre is olyan műveltség, amely másokénál előbbre való volna. (...) In: Apáczai Csere János: Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról... Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1981,

10 10 2. Az alábbi szemelvény első fele a pedagógusjelölteknek szervezett szép magyar beszéd versenyek egyik országos döntőjén hangzott el kötelező szövegként. Hangfelvétele Körmendy László rádióbemondóval készült. Részletek Bárczi Géza A magyar nyelv életrajza című könyvének előszavából Az emberi elme nagyszerű alkotásai között aligha van még egy, mely alapvető fontosságban vetekedhetnék a nyelvvel. A nyelv, gondolataink, érzelmeink kicserélésének ez a mindennapi használatú eszköze mindennemű emberi fejlődésnek egyik legfőbb tényezője, sőt föltétele. Neki köszönhető legnagyobb részt, hogy az egymást felváltó nemzedékek tapasztalatai halmozódhatnak, s az utódokra átszállhatnak; hogy a természet közömbös vagy éppen ellenséges erői ellen való harcot nem kell minden egyes generációnak elölről kezdenie, sőt minden egyes embernek külön, elszigetelten megvívnia. Valóban emberinek mondható társadalmat még kezdetleges fokon sem lehet valamelyes nyelv nélkül elképzelni. Kétségtelen, hogy a tagolt, hajlékony emberi nyelv az emberiség legnagyszerűbb vívmánya, melyet mai változataiban a nemzedékek végeláthatatlan sorainak állandó erőfeszítése teremtett meg; olyan eszköz, melyet sohasem tudunk nélkülözni, s mely az embert attól fogva, hogy zsenge korában eszmélni kezd, egész életén át kíséri és szolgálja. S "a nyelv" mindenki számára elsősorban az anyanyelv. Idegen nyelvet meg lehet tanulni, sőt esetleg kivételesen igen jól is lehet tudni, de szinte sohasem úgy, mint az anyanyelvet, melynek minden elemét ezer meg ezer emlék színezi és tölti meg tartalommal, mely egész nevelkedésünket, fejlődésünket kíséri, sőt bizonyos fokig gondolkodásunk formáit is meghatározza. A nyelv mint eszköz a legbonyolultabb gépezet. Ezt a gépezetet működésében tanulmányozni, alkatrészeire bontani, e részek szerepét, egymásba illeszkedésük módjait vizsgálni, titkait megfejteni maga is, bonyolultságában olykor fárasztónak tetsző, de a belemélyülő számára végtelenül érdekes és soha véget nem érő tanulmány. Ámde ez a gépezet, úgy ahogy ma mindennapi működésében, változatos felhasználásában megfigyelhető, nem egyszeri alkotás, melyet valaha megteremtettek, s azóta jól-rosszul jár, hanem szakadatlanul alakuló, fejlődő valami, melyet egy egész nép évezredek, sőt évtízezredek óta szakadatlanul formál, tökéletesít, a változó és rendszerint sokasodó szükségletekhez idomít. (...) A nyelv tehát történelmi produktum, és még mai szerkezetének sajátosságait, bonyolult titkait is csak úgy lehet igazán megismerni és megérteni, ha megismerkedünk a hosszú-hosszú fejlődés, alakulás folyamatával. Nyelvtörténeti háttér nélkül nincs igazi, mélyebb, tudatos nyelvismeret, márpedig a gondolkodó ember nem elégszik meg az ösztönszerűvel, hanem tudatos ismeretekre törekszik. (...) S e történet, melyet határozott törvényszerűségek irányítanak, nemcsak a nyelvi rendszer alaposabb megértéséhez és értékeléséhez segít hozzá, s egy életen át halmozódó nyelvismeretünket bővíti ki előző korok nyelvi színeivel, de önmagában is, részleteiben is színes, vonzó stúdium, mely egyszersmind a nyelvet beszélő nép gondolkodásának fejlődésére, e fejlődés sajátos vonásaira is világot vet, sőt általa egyes nyelvi tényekben,

11 mintegy megőrzött kövületekben elénk tárul a nép viszontagságos történetének, elmúlt gazdasági és társadalmi rendszereinek, egykori műveltségének számos emléke, a nép ködbe vesző múltja. (...) In: Bárczi Géza: A magyar nyelv életrajza. Előszó. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1975,

12 3. A szövegrészlet Pilinszky János Ismét a színházról című írásából való. Szövegelemzést Deme László és Bolla Kálmán adott róla az EFF 1. és 7. kötetében (Deme EFF , ; Bolla EFF , ). Hangfelvétele Deme Lászlóval készült. Pilinszky János: Ismét a színházról (Részletek) Volt idő, amikor a színházban elég volt valamit megjeleníteni, hogy az valóban jelen is legyen a nézők szívében, agyában és természetesen a "világot jelentő deszkákon". Jelenlét és megjelenítés még nem vált külön egymástól, s a "siker" szinte kizárólag a megjelenítésen múlott, annak szépségén, erején, igazságán és gazdagságán. Modern korunkban kezdődött valamiféle nagyon nehezen meghatározható baj (metafizikai zavar, rövidzárlat?), ami egyszeriben eltolta, megváltoztatta a színház egész problematikáját. A baj nyilván a világban, a szívekben és az agyakban kezdődött, de meglepő élességgel kihatott a színház egész világára. Azóta a harc valójában nem a megjelenítésért, hanem a jelenlétért folyik. A kettőt természetesen lehetetlen éles vonallal elválasztani egymástól. Mégis lényegében ez az a fölismerés - tudatosan vagy ösztönösen -, ami nélkül nincs modern színház, se modern színész. Látszatra minden a régi, valójában minden más. Mint ahogy semmi se változik és minden más lesz a súlytalanság állapotában. A "megjelenítés" nehézségét már Lessing is fölismerte. Mert mi is a "megjelenítés"? Tükörkép? S ha igen, rögvest kitűnik lehetetlensége. Mert a tükörképből épp a valóság súlya, melege hiányzik. Ha viszont lehetséges volna a tökéletes tükrözés, ez többé nem megjelenítés volna, hanem skizofrén és értelmetlen megduplázása a valóságnak. Nem, a színház olyan öntörvényű új valóság és jelenlét, mely épp függetlensége erejével képes a színházon kívüli életet is fölmutatni. Nem azonos a való világgal, de sűrített terében és idejében képes (...) életünk egy-egy töredékét is kivételes módon abszolutizálni, mélyebb, időtlenebb és titkosabb összefüggéseiben "üdvözíteni". A színház csak játék? És az élet csak valóság? Nem, mindkettő játék és valóság is - csak máshol és másképpen. (...) In: Pilinszky János: Szög és olaj. Vigilia, Budapest, 1982,

13 4. Az alábbi szöveg egy része a pedagógusjelölteknek szervezett szép magyar beszéd versenyek országos döntőjén hangzott el szabadon választott szövegként. Földi Éva adott róla elemzést az Egyetemi Fonetikai Füzetekben (Földi EFF , 83-99). A szöveget Papp Lajos mondta hangszalagra. Csoóri Sándor: Nagy László földi vonulása (Részletek) Láttam, mert láthattam költőket tündökölni és meghanyatlani. Láttam őket világlapok első oldalán, filmen, találkozókon, s láttam őket roncstelepek Orfeuszaként elsodródni. Némelyikük, mint később kiderült, attól volt nagy, sikeres és hódoltató, hogy a hazája is nagy volt. Hosszúak és izgalmasak voltak országának az útjai, bejárhatatlanok a városai, a folyói, s a vörösréz tornyok fölé óceáni hab röpült. Egyszóval már a kellékek is a nagyarányúság látszatát keltették. s közben láttam, mert láthattam Nagy László földi vonulását. Lenyűgöző háttér nélkül és kellékek nélkül. Egyik kőtől a másikig, a mécslángtól a tulipánig, a tulipántól a Saturnus-tüzekig és tovább. Hol közelebbről, hol távolabbról azt az utat, amelyen a gyerekhangra és a suhanchangra írt mondókáktól eljutott a világot magukba fogadó és átrendező mítoszi nagy versekig: a Zöld Angyal-ig, a Menyegző-ig. (...) (...) ha valaki egyszer, félredobva az akadémikusok nagyítólencséjét, azt kezdené kutatni: mi a Nagy László-i tudás alapja, rögtön észre kellene vennie, hogy nem is a népköltészet, mint ahogy sokan vallják, hanem az, ami magát az ősköltészetet és a népköltészetet is szülte, táplálta, fönntartotta. A közvetítő közeg helyett a dolgok eredete. S be kellene látnia, hogy Nagy László versei azt tudják, amit a forró szél imádatában egymáshoz kapcsolt szeretők tudnak, amit a fák sebei, a hasba rúgott parasztházak, a magasból lebukó mennykövek Dugovics Tituszai, amit a kiszúrt szemű és búcsúzó lovacskák tudnak. Mondjunk még ennél is nyilvánvalóbbat: a méhzúgás megtanulhatatlan, de Nagy László verse ezt is tudja. Mert elmennek őérte a csodák, mert ballagásához odaszegődnek. (...) Három évvel ezelőtt New York modern múzeumában végre eredetiben láthattam Picasso Guernicá-ját. Az arányaival együtt kibontakozó mű úgy söpörte el a róla készült törpe másolatokat, mintha azok csupán elővázlatok lettek volna. Vagy mintha egy ismerős katasztrófa újonnan előkerült hátborzongató dokumentumát lökte volna elém a Város. Magát a Természetellenességet láttam megtestesülni. S ott, a kép fekete és fehér veszedelmében állva, gondolkodás nélkül Nagy László gyötrő és tépett, de tépettségében is fölmagasodó verseire gondoltam. Különösképp a Menyegző-re. Ha Picasso Guernicá-ja a második világháborús emberiség mitikus arcképe, akkor a Menyegző a háború utáni emberiségé. Sajnáltam, hogy ezt az igazságot ott a teremben egyedül csak én tudhattam. Ezt is, meg még a többit is, ami Nagy László nevét körüllángolja. Mondtam magamban a sorokat csukott szájjal: nem a kivégző szakasz, ó nem, csak megörökítnek

14 s hiába ez a menyegző, menyegző a hátunk mögött. Mondtam, mint aki abban reménykedik, hogy láthatóvá válnak a szavak, és ezen a szóra, hitre és emberi tisztességre kiéhezett földön elkezd növekedni azok száma, akik őt megérdemlik, s akiket ő is megérdemel. In: Csoóri Sándor: Nomád napló. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1978,

15 5. Az alább közölt szöveg az Egyetemi Anyanyelvi Napok szép magyar beszéd versenyének volt kötelező szövege 1992-ben. Hangfelvétele a Magyar Rádióban Vallai Péter előadásában elhangzott felvétel. Ady Endre: A gondolat ellen A mi nemzetünknek nagy gondviseletlenségének miatta..." Hajh, még Apáczai Csere János írta ezt. Azóta már sokféle Akadémiánk van, s ím, ma is csak úgy vagyon, mint akkor. Jaj itt, ezerszer jaj a gondolatnak, s ma is így rivalkodnak a hatalmasok:- "Mást ne tanítson, mert Isten engem úgy segéljen,valaki mást tanít, a Marosba vettetem, vagy a toronyból hányatom le." Zichy Nándor az Egyház hatalmát proklamálja. Wekerle Sándor kenetes hangon testálja az iskolát a papoknak. Polónyi el fogja csukatni azokat, akiknek új eszméktől fő a fejük. Temesvárott kopók falkája vesz űzőbe egy tanárt az ő elveiért. Debrecenben szocialistának bélyegeznek egy modern fejű tanárt. Pécsett el fognak csapni a jogi líceumból két vagy három istentelen szabadgondolkozó professzort. A legfőbb Akadémia dadogó grófokra les koszorúival. Budapesten, Kolozsvárott megdöbbenve lapul meg az az egy-két tanár, aki Európában vélte magát. Nem lehet mindezeket fölsorolni. Rajtunk, agyunkon, gondolatainkon a terror. A régi, az ősi, mely alatt összeroskadt Apáczai Csere János. Másutt is van harca a gondolatnak. De másutt a gondolat ellen a gondolat harcol. Nálunk a gondolat ellen - a gondolatiszony. Bent akarnak tartani bennünket a múlt karámjában. És sohase volt még ilyen harcias és erős a reakció. Még Magyarországon sem. A nagy circulus vitiosus. Uralkodik a politika, s a politika fölvetettjei kétségbeejtően visszamaradt fejő hullák. Ezek vívjanak a gondolat és a tanítás szabadságáért? Ezek védjék meg a gondolatot? Ők uralkodni és nyúzni akarnak. S a magyar tudománynak, iskolának s a magyar gondolatszabadságnak sorsa ma talán mostohább, mint Apáczai Csere János idejében volt. Végleg kikapcsolják ezt az országot Európából. Aki gondolkozik s aki mer, az elveszett. Hát jöjjön a gondolat rabsága. Hogy is mondta Apáczai Csere János: "De ha, és ezt én mondom, oly időben születtünk, mikor a legnagyobb tudatlansággal szemben a bölcsesség és annak tanítói egy batkára sem becsültetnek, azonnal kétségbe kell-e esnünk." Ne essünk kétségbe, ha kétszázötven év óta sem változott itt semmi. Talán kijózanodik még ez az ország, s elűzi a fekete lovagokat, kik hamis jelszavakkal nyakunkba ültek "a mi nemzetünknek nagy gondviseletlenségének miatta". Budapesti Napló jún. 1. In: Ady Endre publicisztikai írásai II. Válogatta és a jegyzeteket írta Vezér Erzsébet,.Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977,

16 6. Az alábbi szemelvényt Bárczi Géza nyelvművelő írásaiból választottuk. Szövegelemzést Elekfi László adott róla, műszeres beszédakusztikai vizsgálatát pedig Bolla Kálmán végezte (Elekfi EFF , 70-82; Bolla EFF , ). Hangfelvétele Elekfi Lászlóval készült. Bárczi Géza: A nyelvi eszmény Mindenkiben, aki szívén viseli anyanyelve sorsát, kell élnie többékevésbé tudatosan egy nyelvi eszménynek. Sokszor kérdezik - szakmai oldalról is -, mi is voltaképpen ez a nyelvi eszmény. Vajon nem csak szépen hangzó szó, de ködös fogalom, melyen használói sem igen tudják, mit értsenek. Pedig a nyelvi eszmény egyáltalában nem valami ködös, rendkívüli tudományos kiötöltség. Mindenki, aki megállapítja például Móra Ferencről, hogy nyelve szép, ízesen magyaros, vagy kipécéz a mindennapi használatban egy-egy nyelvi fonákságot, ezzel máris elárulta, hogy él benne, ha esetleg homályosan is, egy nyelvi eszmény, amelyhez hasonlítja azokat a nyelvi jelenségeket, amelyekről ítéletet mond. Az egyénben élő ilyen eszménynek kétségtelenül lehetnek és valószínűleg vannak is szubjektív elemei, de bizonyos, hogy tárgyilagos szemlélettel is meg lehet találni azokat a vonásokat, melyek kiemelten jellemzik. A nyelvi eszmény egy olyan magyar nyelv - mind a művészi igényű írásművekben (s elsősorban ezekben), mind pedig a nyelvhasználat minden egyéb területén, a tudományos okfejtésekben, a mindennapi beszédben és a kérész életre szánt írásokban is -, mely épen őrzi a maga hagyományos, értékes tulajdonságait, azaz a tömörséget, a képszerűséget, a finom árnyaltságot, a világos szabatosságot és a változatos hangzást, továbbá a rugalmasságot, mely magában foglalja nemcsak a különféle műfajokhoz, hanem a megváltozott igényekhez való simulást, anélkül, hogy szakítania kellene ősi jellemével. Ezek persze általánosságban jellemzik nyelvünket, a tovább bontásban ki kell keresnünk azokat az eszközöket, melyek segítségével az említett erények megvalósulnak, tehát a nyelv egész felépítését, hangrendszerét, nyelvtanát, szókincsét. Nem jelenthet ez maradi merevséget, hiszen a felsorolt eszményi tulajdonságok között ott van a rugalmas alkalmazkodó képesség is, csupán az kívánatos, hogy a nyelvben szükségszerűen kelet- kezett újítások ne rombolják egyéb értékeit, hanem azokkal összhangba kerüljenek. Erre az összhangra vigyáznunk kell, hiszen az említett tulajdonságok között is akadnak, amelyek látszólag ellentmondanak egymásnak, így a sejtelmesség és a szabatosság, világosság, melyeknek mindegyike a maga helyén válik igazán értékké, a sejtelmes árnyaltság a lírai költészetben, a világos fogalmazás lehetősége az okfejtő szövegekben. Nyelvünknek az is egyik erénye, hogy ilyen ellentétes követelményeknek is eleget tud tenni. In: Bárczi Géza: Nyelvművelésünk. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1974,

17 7/a A szövegrészlet a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola Kazinczy-versenyének volt a kötelező szövege 1995-ben. Hangfelvétele Pachmann Péterrel készült az ELTE Fonetikai Tanszékének laboratóriumában. Márai Sándor: Szindbád hazamegy (Részletek) (...) Hosszú életében Szindbád mindig derűs ünnepnek érezte a telet Magyarországon. A hó megőrizte - mint egy nagy botos, veres orrú, hidegravasz pillantású magándetektív - a szökevény nők lába nyomát, a szobák megteltek a nagyokat durrogó bükkfagyökerek parázs- és füstszagával, a konyhákban új illatok kezdtek terjengeni, az udvaron disznót öltek és pörköltek, a vendéglősök oly elégedetten olvasták reggelenként a lila tintával sokszorosított étlapokon ezt a szót: "disznótor" vagy "citromos kolbász", mintha nagy ünnepség előtt állana a nemzet, az asszonyok fagyos orral tértek vissza a kamrából, ahol leemeltek a kampós szögről egy tál borsóba való oldalast, a kisasszonyok karmantyúba rejtett vörös ujjú kezecskéikkel céltudatosan szorongatták a Széna téri jégpálya homályosabb szögleteiben a gavallérok kezét, a budai legénylakásokban gutaütéses színű, vörösen izzó vaskályhák előtt ültek a szerelmesek, s a hölgy cipőjét szárítgatták, mert a kedves lábtyűk vékony talpa átázott az ideúton az Iskola utca havas latyakjában, s a nyugdíjasok oly komoran sétáltak a budai Margit-rakparton, szitáló hóesésben, seal-kucsmával fejükön, mint egy-egy ukrán bombavető különítmény, melynek tagjai a száműzetésben végül is tisztességgel megöregedtek. Illatos volt a régi magyar tél, hurka, újbor, torma, báli éjszakák pacsulija, áthevült, tánctól és érzelemtől megizzadt testek, szekrény tetején száradó birsalmák, fenyőpálinka, vadhús szaga keveredett benne, s mintha a házakban és lakásokban békét kötöttek volna egymással az emberek tél idejére: minden ablak oly sárga fénnyel világított, mint a rőzserakás, melynek parazsa fölött a makk disznó gubás öregembere melengeti bütykös kezeit. (...) Szindbád leírta a régi telet, a kék havat, az ezüst holdfényt, hallotta a máramarosi farkasok vonítását, s amíg írt, melegedett a szíve, mintha ő is ott állana a nógrádi megyeháza nagytermében, a gyertyákkal ékített csillár alatt, s nézné az első táncosuk karján imbolygó leánykák kövér vádliját, vagy zúzmarás bajusszal farkaslesre indulna a bártfai erdőbe, faggyúszagú és jókedvű tót hajtók kíséretében, vagy a disznótor alkatrészeit vizsgálná nagy műgonddal az egri "Vörös rák"-ban, ahol este hatkor is lehet forró véres hurkát kapni télidőben. Ezért írt Szindbád a télről. Mert a régi, ünnepélyes tél is elsüllyedt az időben, s csak egy gondterhes évszak maradt helyette. (...) In: Márai Sándor: Szindbád hazamegy. Akadémiai Kiadó-Helikon Kiadó, Budapest, 1992,

18 7/b Az alábbi szemelvényt Pachmann Péter mondta hangszalagra a Fonetikai Tanszék laboratóriumában április 12-én. Márai Sándor: Szindbád hazamegy (Részlet) (...) Olyan szüretre vágyott Szindbád, ahol alkonyatkor a dércsípte sárga, vörös és kék szőlőtőkék között hosszan lehet üldögélni egy diófa alatt, s amíg a leányok danáznak és tapossák a mustot, Szindbád valamilyen történelmi könyvet olvas, így várakozik a vacsorára. De legfőként azt szerette volna, ha kőből faragott asztal és pad várja a diófa alatt. Egyszer Tolcsván látott a hegyoldalban egy fa alatt ilyen régi asztalt és kőpadot, s a pillanatot, melynek emléke e helyhez tapadt, mint a tapló a fatörzshöz, nem tudta elfelejteni. Csak a füst és az ének szállott az őszi ég felé, máskülönben oly csendes volt a táj és az este, mint egy fiatal nő, mikor élete első boldog, szerelmes órája után elalszik kedvese mellén. Vérvörös és sötétkék volt a szőlő, s a leányok halkan énekeltek. Szindbád az asztal kőlapjára könyökölt, kalapját a dércsípte fűre hajította, s Mohácsról olvasott egy vastag könyvet, melynek olyan tudálékos és komoly szaga volt, mint egy öreg, bölcs vidéki szerzetesnek. Ez volt a pillanat, melyre a hajós még később is, sokszor visszaemlékezett, valahányszor csak útnak indult ősszel, mikor már hosszú V- ben kezdtek húzni a szigeti víztorony fölött a darvak. Mi volt értelme és tartalma e pillanatnak, hogy a hajós ilyen makacson emlékezett reá s nem bírta elfelejteni? A szőlők illata, a rőzsefüst kesernyés szaga, a piruló szalonna vagy füstölt sonka jó íze, a pince, melynek évszázados vasajtaját feltárta a vincellér, s olyan dohos, nedves és emberi korhelyszagosság ömlött ki a boltíves mélységekből, hogy a józan életű ember szájában is összefutott e szagra a nyál, a falusi kenyér érdes fogása és tömör, csaknem testi illata, az este első árnyainak settenkedése, a hold vigyorgó, bandzsi sündörgése az égen, a kőpad, mely kiadta most a nappal magába szívott melegséget, mindez vonzotta Szindbádot, s néha nyugtalanul kezdett fészkelődni a pesti kávéházban, István napja után, mikor a körutat felmosta a záporeső, mert eszébe jutott egy régi szüret, s nem volt maradása többé az irodalmi világban. Ilyenkor útnak eredt, mert nomád volt, s mindent látnia kellett a hazában, mindent meg kellett ízlelni, szagolni, kutak fölé kellett hajolni, melyek mélyén csalódott szűzlányok, öngyilkos földesurak hevertek, női szemek fölé kellett hajolni, melyek mélyen és baljósan tárultak, mint az öngyilkosok kútja, be kellett lélegezni a Tátra fenyőillatát és a Bükk éles, tiszta, borókaízű levegőjét, mindent meg kellett tudni, ami fáj az embereknek, s mindent el kellett kissé felejteni, hogy aztán írni tudjon, mikor egy bizonyos hangot hallott s derengeni kezdett a látomás, mint a délibáb - a látomás, melyben elfért Magyarország. (...) In: Márai Sándor: Szindbád hazamegy. Akadémiai Kiadó-Helikon Kiadó, Budapest, 1992,

19 8. Az alábbi szemelvény a pedagógusjelölteknek szervezett szép magyar beszéd versenyek budapesti országos döntőjén hangzott el 1988-ban. A szöveget Gergely Izabella versenyző mondta hangszalagra a Fonetikai Tanszék laboratóriumában. Szövegfonetikai elemzést Bolla Kálmán készített róla (EFF , 69-89). Rácz Olivér: Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc... (Részlet) Amikor a Halotti Beszéd másoló barátja, nyilván két kódex másolása közben, ráfelejtkezte kalamusát az isa pur es chomuv jövőnkbe sugárló betűire, bizonyára nem sejtette, hogy műve egykor több lesz, mint nyelvemlék, nem sejtette, hogy a cikornyás írásban nyelvünk alapokmányát formázta meg. Dolga végeztével bizonyára megelégedetten tolta odébb a festékes csöbröcskét, egykét percig még elmélázott az anyanyelv írott szavai felett, azután ellobbantotta a mécsest, ásított, nyújtózott, zsolozsmára ment, vagy gyümölcsfát oltogatott. A Halotti Beszéd pedig ott maradt az asztalán. Nem gondolt többé rá. De az is lehet, hogy szárnyalóbb vágyai voltak: az egyetemes emberi szólam felé törekedett. Így vagyunk vele talán mindannyian; mindnyájan az emberi szív dobbanását kifejezű emberi nyelven szeretnénk beszélni, s gyakran megfeledkezünk róla, hogy az emberi összhangzat hangjegyeihez az anyanyelven keresztül vezet az út. Mert különös lény az ember: legnélkülözhetetlenebb, legdrágább kincseit olykor csak azok hiányával, megkárosodásával, elvesztésével képes felmérni. A test épségét, a lélek békéjét, a látás és hallás csodálatos képességét. És az anyanyelvét. Mert felelőtlen lény az ember. Hangulatai és apró-cseprő sérelmei szerint becsüli fel az életet. Gyakran békétlenkedik, dohog; olykor megfutamodik, menekül, vagy hősies, sértődött, dacos pózokba takargatja a gyöngeségét. És aztán hosszú évek múltán levelet ír: "Itt élek a világ legszebb városában" - írja. "Van házam, kertem, kocsim. Gondtalanul, bőségben élek. Mégis írnom kell - kezdem elfelejteni az anyanyelvemet." Mert könnyelmű lény az ember. A legfontosabb munkaeszköze, gondolatainak, értelmének kifejezője, vele született termelőeszköze, közlési rendszerének alapja az anyanyelv. És mégis elhanyagolja, rongálja, torzítja. És olykor megtagadja. Mert telhetetlen lény az ember. Kiszabott helye bizton talaján a nagyvilággal mérhetné magát, mégis, tulajdon kicsi világába szeretné belegyömöszölni az egész földgolyót. Mert nemzeti elfogultságunk arra ösztönöz, hogy a velünk egy nyelvet beszélők számával mérjük fel nemzeti nagyságunkat, s oktalanul arra sóvárgunk, hogy szerte a világban mindenütt a mi nyelvünkön zengjen a dal és szóljon az emberi szó. Holott nekünk a magunkét kell megőriznünk, nekünk nyelvünket kell megművelnünk. Mert csodálatos hangszer az emberi szó, és mert mégis csodálatos, 19

20 nagyszerű lény az ember - az emberi közösség, amely megteremtette, tulajdon erejéből és távlatokat feszítő erőforrásaiból létrehozta a Halotti Beszédet és Madách Imrét, a leuveni Mária-siralmat és Arany Jánost, a múltból a máig, a szívig, a szótól szóig szóló Bánk bánt, a Nemzeti dalt és Édes Annát, az élet gyötrelmein és a kínhalálon is győzedelmeskedők örök hangját, József Attila, Szerb Antal és Radnóti Miklós világot hódító, világot teremtő, új világot építő, felszabadult nyelvét. Az édes anyanyelvet. Nyelvünket kell megművelnünk. Hogy általa zenghessük bele dalunkat a világ nagy, egyetemes, új kórusába, hogy általa hirdethessük: Látjátok, feleim, kik vogymuk... In: A hűség nyelve - Antológia. Csehszlovákiai magyar írók az anyanyelvről. Madách, Bratislava, 1986, 10. p. 20