SZAKMAI BESZÉLGETÉS - Katona József Színház, Budapest (Carlo Goldoni: A karnevál utolsó éjszakája)

Átírás

1 SZAKMAI BESZÉLGETÉS - Katona József Színház, Budapest (Carlo Goldoni: A karnevál utolsó éjszakája) június 14. csütörtök 11:00 Pécsi Kulturális Központ (Dominikánus Ház) Carlo Goldoni: A karnevál utolsó éjszakája állandó résztvevő: Csáki Judit színikritikus, Karsai György egyetemi tanár, Telihay Péter rendező (június 8-12.) illetve Simon Balázs rendező (június ) valamint Székely Gábor végzős színházrendező hallgatói: Funk Iván, Göttinger Pál, Molnár Keresztény Gabriella, Tóth András a beszélgetéseket vezeti: Galambos Péter műsorvezető, magyar hang Karsai György egyetemi tanár: Tegnap este igazi nagy színházi élményben lehetett részünk A karnevál utolsó éjszakájával. Milan Kunderának van egy tanulmánya, aminek az a címe, hogy a Függöny, és abban valahogy úgy fogalmaz, hogy a lét nagy metafizikai kérdései, hogy honnan jövünk és hová tartunk a színpadon a művészetben konkrétan megválaszolható, sőt meg is kell válaszolni. Erre való a színház. És akkor ez történt tegnap este. A Goldoni komédia ürügyén hihetetlenül komoly kérdések kerültek terítékre, amelyekre a maga módján nagyon koherens színházi nyelven működő válaszok születtek. Goldoni 1762-ben írta ezt a darabját Velencében. Jól tudottan egy kulcsdrámával állunk szemben, hiszen Goldoni ekkor fogadta el a párizsi Comedie Italienne meghívását, hogy utazzon oda és csináljon színházat. Ez Velencében az akkor már bevezetett és remekül színház működését, létét alapjaiban fenyegette, úgy érezte Velence. Tehát Goldoni magát írta meg Anzoletto alakjában és az egész probléma erről szól: azzal a biztos tudattal, hogy persze - ahogy az előadásban is többször elhangzik oda-vissza jegye van Pétervárra és - vissza fog jönni, meg tartja a kapcsolatot, és erre több utalás is történik. Száraz tény, hogy 1793-ban halt meg Goldoni Párizsban, soha többet nem tért vissza Velencébe. Én azt a címet adtam annak idején, mikor írtam erről az előadásról, hogy Menni vagy nem menni, mert azt gondolom, hogy ez a problematika lényege, a dráma legfontosabb kérdése. Adva van egy közösség, amelynek egy tagja felteszi magának azt a kérdést, hogy ott, ahol mindent elért, mindent megcsinált nincsen új kihívás számára, akkor lehetősége van elhagyni ezt a közösséget, és új körülmények között kipróbálni új önmagát, új kihívásoknak megfelelni? Van-e joga ezt megtenni, illetve mi ennek a következménye az ott maradottak számára. Ez egy irodalmi toposz, hiszen az Odüsszeia óta tudjuk, hogy ha valahonnan valaki elutazik, akkor mindenképpen valamilyen űrt hagy maga után. Goldoni azzal a pillanattal foglalkozik, amely megelőzi ezt az elutazást és tényleg csak a rövidre fogás kedvéért, hiszen az előadás egészét lehetne elemezni, jelenetenként, végigmenve ezen a kérdéskörön és nyilván a kollégák meg is fogják tenni. Én a nekem szánt időt az utolsó jelenet elemzésére szánnám, ahol már minden úgymond jóra fordult. A párok egymásra találtak, megnyugtató a lezárás. Happy end. A színpad elején ott van Anzoletto, és hát remélem, mindenkinek átjött, hogy ez az ember nem boldog. Mindent megkapott mindent elért, tökéletes vég, hiszen nem hogy csak elhagyhatja az a közösséget, amelyben már nem érez kihívást, hanem magával viheti itteni létének minden, számára fontos elemét. Feleséget, barátot, apóst, és azzal a biztos reménnyel, hogy majd vissza is jöhet. Minden jó, ami csak lehet. Miért nem boldog? Ez szerintem a rendezés és a Török Tamara fordító remek szövegének a segítségével az előadásnak is a legnagyobb ötlete, találmánya, hogy egyedül megy el. Ez nem igaz. A közösség akarja önmagát becsapni azzal, hogy túl fogjuk ezt élni, hiszen vele leszünk, és ő majd visszajön, és minden jó

2 marad. De hát, tessék erre a majdhogynem festmény jellegű utolsó beállításra gondolni, ahol Pálmai Anna fejére koncentrált fénysugárral szűkül sötétedik a kép, ahol Anzoletto kisurran, valahol eltűnik a homályban, a többiek pedig visszaülnek a korábbi tevékenységükhöz. Ez természetesen egy happy end-es lezárásnál teljesen lehetetlen. Azt tanultuk meg az előadásból és a szövegből, hogy mindenki egymásra talált, és most boldogan el fognak utazni, vagy ki-ki hazamegy a párjával, akkor ilyen nincs. Nem lehet ezt csinálni. Zsámbékiék igen is azt akarták csinálni, hogy itt valami helyrehozhatatlanul elromlik, van egy tragikus létállapot, amit felidéz ez a lezárás, és mindez azzal, hogy egy ilyen ellenállhatatlan hatású komédiát láttunk. Még egy apró filológiai megjegyzés, hogy Goldoni akkor írja a drámáját, amikor a comedia dell'arté-tól búcsúzik a színjátszás, a színjátszás történetben, tehát a helyzet-komikumra épülő komikus hatástól búcsúzva úton vagyunk az éppen Goldoni által megteremtett színházi reform két kiteljesedéséhez, vagyis a jellem ábrázoláson alapuló komikum színpadra állítása felé. Ez a darab, A karnevál utolsó éjszakája ennek a legszebb példája. Természetesen a színházi alakításokról én is hosszan tudnék, de arról én első körben nem szólok. Csak azt szeretném mondani az egészre, hogy én, magánügy, de imádom ezt a pepecselős alakítás, kidolgozást, amikor egyszerűen nem tudom rajtakapni a színészeket, hogy ne lenne minden mozdulat kidolgozva, tehát mindenki játszik. Mindenki mindenhol, ahol éppen van. Nincs szünet, ez a fegyelem, ez a színházcsinálás azt gondolom, amikor mindenki olyan koncentráltsággal van jelen a színpadon, ha a háttérben a szövőszékben fekszik, akkor is olyan intenzív jelenlétet tud Fullajtár Andrea adni, ami az utolsó sorban is érzem, hogy ott van. Amikor Jordán Adél elől veszekszik, annak a veszekedésnek és az egymás ellen és egymásért fordulásnak a legapróbb kézmozdulata is arról szól, amit csinál, hogy minden haragos mozdulatban benne van az imádat, és minden imádó mozdulatban benne van a következő ellenkezőjére forduló indulat, ezek mind-mind apró stílusbravúrok. Csáki Judit kritikus: Azt mondta a Karsai Gyuri, hogy Goldoni önmagát írta meg Anzolettoban, ez elég valószínű, de akkor én azzal folytatnám, hogy Zsámbéki pedig önmagát "írta meg" Bastianban, akit Újlaki Dénes játszott. Nagyon fontosnak tartom ezt a lépést, hogy Török Tamara fordítása és szövege itt alapanyagává vált egy akkora szőttesnek, amit már a színház hozott létre. Hát a Tamara is a színház, mind együtt, és a színházról szól. Ugye, bejönnek a színészek az elején, ott előttünk, megigazítják a mindent, felveszik a szerepet, majd a végén leteszik a szerepet és kimennek a színészek megint. És hát közben is természetesen számos szövegrész ugratja ki, hogy hát itt valójában színházról van szó. Azt nem mondom, hogy minden, ami takács vagy nem tudom én micsoda, hogy valami színházi foglalkozást kell értenünk, mert megmarad ez a bizonyos egységes szöveg. Amiből egy óriási kép van, egy velencei tabló, amin vannak - nagyon gondos előadás ez -, erős színű foltok, ilyen pl. a Jordán Adél Nagy Ervin -féle pár, vagy a Fullajtár Andrea. És vannak benne olyan pasztel színű képek, amik egyébként hatóerőben nem gyengébbek ennél, másképpen érvényesülnek, mondjuk a Bodnár Erika -féle figura, vagy a Szirtes Ági -féle figura, vagy mondjuk a többi. Tehát akik nem pirosra, vagy kékre vannak megrajzolva, vagy barnásra, vagy drapposra, vagy valamilyen másik színűre. Igaza van a Gyurinak, hogy mindig mindenki játszik, mindenki benne van a figurában. Ez az a szerencsés esete a nagyon ritkán látható ensemble-játéknak, amikor az ensemble-ban csupa főszereplő van. Őszintén szólva, ez a titka az ilyen nagyon csoportos játéknak, hogy muszáj egyfolytában minden színésznek nézendőnek lenni. Tehát érdemesnek lenni arra, hogy egyfolytában nézzük. Nagyon nehéz dolog, mert csak csupa jó színész, vagy csak csupa jó alakítás lehet benne. Mindegyik figura sorsot hoz be, és ráadásul nem csak múltat, hanem jövőt is. Ugye nem nehéz megjósolni, hogy a Jordán Adél, Nagy Ervin -féle párban, pl. a Jordán Adél figurájában mennyi kétségbeesés és erőfeszítés van arra, hogy megfeleljen annak a képnek, amit ő eltökélt magától, hogy ő márpedig ilyen asszony lesz. Ezért olyan durva a környezettel abban a pillanatban, ahogy ők feltételeznek róla valami olyasmit, amit esetleg ő szívesen csinálna, de egyáltalán nem teheti az ő státuszában. Van a hajtóerőben egy kétségbeesettség is, mint ahogy a Nagy Ervinében van egy ilyen rezignáltság, amikor egy-egy ismert fordulat újra bekövetkezik, mostan ugyanez jön. Ugyanígy remek pl. a Fullajtár-Kocsis Gergő páros, ahol szintén egy régi játéknak egy fejezetében van bepillantásunk a darab alatt, na de micsoda igazi féltés, igazi szeretés és közben természetesen a kívülről látása ennek az egész

3 helyzetnek van a Kocsis Gergő játékában. Hát látja ő kívülről, hogy valójában mi az, amit a Fullajtár Andrea ezzel a betegség mániával kiviselkedik. Ő az egészet pontosan tudja, ő ezt rótta magára, és ezt csinálja. És végig mehetnénk így az egészen. Én kiemelném, biztosan emlékeztek, mert igazán vígjátéki helyzet, ahogy a Momolo, a Máté Gábor pontosan háromszor kéri feleségül a Szirtes Ágit. Egyszerűbb a színészeket említeni, mert a csuda sem emlékszik a darabbeli nevekre. Tegnap gimnazista gyerekekkel beszélgettünk, Pálmai Anna is ott volt meg a Tamara is és ott próbáltuk megtalálni azt, hogy vajon a Szirtes Ági -féle alak, aki evidensen nem most látja először a Momolót és látta ő már közelebbről is ezt az embert, és nyilván volt vele néhány próbálkozása és nem bízik benne. Egyszerűen úgy megadja magát, pontosan tudja, hogy egy megbízhatatlan link fráterhez megy hozzá, aki utána is elviszi az ő pénzét, ha hozzámegy, mert ez is feltételesen van, ugyanúgy nagy kérdőjelekkel. Az egészet - azzal együtt, hogy a komédiai vonalak végig megvannak-, egy erőteljes lírai beütés jellemzi, ami hát rendezői kézben van. És tulajdonképpen azért mondtam, hogy az Ujlaki Dénesben néha Zsámbékit hallom: az semmi, hogy én meg maradtam? És hát már nem is nagyon, legfeljebb kirándulok a világ-útlevelemmel, de nagy pálya itt nincs. Mint ahogy hasonlóan mélynek és tragikusnak érzem azt, és nyilván az is beírt szöveg, amit az Ötvös András monológjában talán lehetne erősebben kiugratni: hiszen a mai fiatalnak ez itt az egyetlen igazi kérdés Magyarországon: ha előre nézek, akkor pontosan látom, hogy mi fog velem történni. Lehet-e maradni olyan helyen, ahol előre látom az életem. Élendő -e az az élet, amiről meg tudom mondani milyen lesz év múlva? Pontosabban, amennyire nem tudom megmondani, azok az izgalmak, vajon releváns izgalmai -e az életnek? Nagyon-nagyon jó és nagyon fontos előadásnak gondolom. A hatásmechanizmusának van egy része, ami a befogadói diszpozíció függvénye. Kire-kire melyik része hat? Vagy melyik része fontos. Még valamit, ha már az előző beszélgetésben szóba került, hogy mennyit változik az előadás? Ha egy előadás ki van véve a szokott helyéről, akkor valóban ki van téve annak, hogy bizonyos elemei romlanak. Én harmadszor láttam ezt az előadást, és teljesen világos volt, hogy mi az ami egy új közegbe kerülésnél meg tud billenni. A tempó, a ritmus és az akusztika. Nem tudnak változni a figurák, hiszen minden játszva van. Nem tud nem átjönni, amit üzen a rendezés. Nem tud nem látszani, hiszen kordában van tartva. Valóban vannak, egy bizonyos tartományon belül lehet feljebb, vagy lejjebb. Ez a tartomány szerintem minden előadás esetében nagyon szűk. Nincsen olyan, hogy valami otthon zseniális volt, itt meg nézhetetlen. Ez egyszerűen nem létezik, pusztán azért nem, mert a színészek akkor is begyakorolták. Nincsen ilyen. Határa van, amennyire más lehet. És még egy: Máthé Erzsi megrendítő jelenet volt. Azt, hogy a Máthé Erzsi kicsoda és milyen, azt nagyrészt ti többiek játsszátok el. Ugye? Ti mondjátok el róla, és a hozzá való viszonyotokban ti játsszátok el. De van egy pillanat, amikor egyedül marad, és amíg azon vívódik, tipródik, hogy belenéz a tükörbe. Hát ez egészen nagyszerű volt, és én nagyon remélem, hogy az összes színész látta már ezt! Mert ez az egyik kiemelt tragikus pontja volt. Simon Balázs rendező: Ez egy mestermunka volt. Akik játszanak benne azok ugyanannak a céhnek a tagjai, ugyanúgy mindenki ugyanazt a szakmát űzi és rendkívül magas fokon. Igazság szerint nem is nagyon tudom, hogy kell-e nekem itt nagyon hosszan beszélnem, mert az, ami az embernek, hát van hiányérzete, természetesen mindazon túl, hogy látja, hogy milyen csodálatos és nagy formátum az, amit lát, de ezek személyes mondatok, amiket mondana az ember az alkotónak: hogy valójában nem túlzott szerénység-e ami benne van? Vagy igaz-e az a szerénység ami benne van. Ez egy kérdés, ami bennem felmerült. Látom a társulatnak a belső viszonyait, ahogy ott vannak, látom azt is, hogy ha esetleg van benne egy olyan pici dolog, ami nem tisztázott. Nem tudom, hogy ki lehet-e ezt mondani, hogy meg lehet-e kívánni a Máthé Erzsit? Hogy el lehet-e jutni addig az abszurditásig, hogy a Máthé Erzsit meg lehessen kívánni? Vagy a Máthé Erzsi valakit megkívánhat-e még 80 évesen? És azt el lehet-e játszani? Olyan dolgok ezek, amik nagyon érzékeny mezsgyén vannak, ami az ember eszébe jut, mert hiszen tényleg, ahogy elmondtátok, ez az előadás különben mindent megtesz, mindent, amit a színházról tudok. Erről az iskoláról tanultam, gyakorlatilag azt képzelem nyilván, hogy megtanultam, tehát tudom, vagy az adott helyzetben meg is tudnám, talán csinálni, vagy mást, vagy ezen az úton elindulva kezdenék el színházat csinálni. Nagyon-nagyon fantasztikusnak tartom azt,

4 ahogy a vígjátéki megformálást látom, tehát hogy valamilyen módon minden színész nagyon finoman tudja azt, hogy mi az, amit picit felnagyít. Máthé Erzsi nagyon szeret franciául beszélni, nagyon élvezi, hogy egy picit utána nézhet, és ez fantasztikus. Amikor értelmes szavakat mond, az mindig egy picit úgy éppen azt érzem, hogy valaki franciául beszél és amikor nem mond értelmes szavakat akkor meg fantasztikus ahogy az egészet csinálja. Egészen elképesztő, ahogy a szövő székek bekerülnek a színpadra, hogy azok mikor kerülnek be és hogy azok a szövőszékek, az egy különleges titok, hogy kerültek azok bele?. Mindenki az Andit mondja, pedig Gergő szerintem teljesen egyenértékűen nagy formátumú dolog, amit a Gergő csinál. Tóth András végzős rendező szakos hallgató: Azt gondolom, hogy a Balázs jórészt elmondta azt, amit én is el akartam mondani. Hogy ez az előadás gyakorlatilag iskola példája annak, amit én a színházról tanultam, tehát ezzel nem igazán tudok kötözködni sem. Azt gondolom, hogy viszont az is igaz, hogy benne marad valami fajta hiányérzet. végül is ezt keresem, és ezt fogalmazom, hogy mi miatt maradt bennem ez a hiányérzet? Inkább kérdés szinten tudom ezt egyenlőre mondani, hogy végig követhető minden az utolsó gondolatig, de nem tudom, hogy mi az, ami hiány maradt bennem. Talán az, hogy az egész díszlet, ez a pasztell színekből összeálló fantasztikus festmény, ebből semmi nem maradt meg nekem olyan igazán kiugrónak. Nem éreztem belőle egyetlen erősebb színt sem, ami olyan módon hatott volna rám, hogy valahogy a képnek az egységét megbontsa. Ezt hiányoltam, hogy túlzottan is egységes volt nekem minden, túlzottan pasztellben maradt nekem minden. Karsai György: Pedig a háttérben ott volt az a hatalmas vetélő, segítsetek nekem szak-szavakban, szóval ami ott forgott fenn a levegőben.. persze de az nagyon bejött az élénk zöld, sárga színekben ragyogott. Jordán Adél színésznő: Motolla. Karsai György: Köszönöm szépen, szóval a motolla. Ott nagyon. Tóth András: A képben látható élénk zöld, sárga, piros színeket, főleg a végén, amikor elkezdett forogni, én ezeket az élénk sárga, zöld és piros színeket hiányolom talán magából az előadásból. Ami aztán a végén képileg ott volt, de magában az előadásban nem éreztem, hogy hol vannak ezek az élénk piros, zöld és sárga színek. Simon Balázs: Igen, mondjuk ennek nagy pillanata, a mindent megoldó pillanata, amikor mindenki számára megoldódnak a problémák, a két fiatal tulajdonképpen egymásé lehet és az a pillanat is ugyanazzal a rendkívüli mértéktartással van megoldva. Semmi nincsen felnagyítva, ami nem igaz. Érted? És szerintem ezek a színek nyilvánvalóan az a keresése, ami Goldoni keresése is volt, hogy hogyan van az, hogy valamit ne kelljen a természetestől eltörni, hanem meg lehessen hagyni a maga természetességében. Igen. Kis Gergő néző: Mindenkit üdvözlök, nekem is volt hiányérzetem, egyrészt a rendezéssel kapcsolatosan. Szerintem nem azért volt hiányérzetem, mert pontosan a comedia dell'arte és a személyiség ábrázolás között maradt az ábrázolás. Ami a színészeket illeti, kicsit élsportolók vannak a pályán, csak uncsi nézni, hogy mindig a 130-at ugorják meg, mikor meg tudják ugorni a 160-at, vagy 2 métert is, nekem ilyen érzetem volt leszámítva egy-két teljesítményt. A többiben ilyen fádságot, meg unalmat éreztem, és ilyen középszerűséget. nyilván tehetség volt a színpadon, tehát nem volt így motiválva, hát így érdektelen volt nekem ez az egész. És ennyi. Mennem kell el, de még megvárom, míg mondtok valamit. Karsai György: Köszönöm szépen, nem tudom, ezek milyen jelzők, hogy fádság. Szóval, ahogy ezt próbáltam az előbb mondani, hogy minden nagyon abszolút ki volt dolgozva, semmiféle fádság, vagy semmiféle 130 helyett 160-at kellett volna, nem hiszem. Minden abban a tónusban volt tartva, azt gondolom, ahogy lennie kellett. De hogyha már nálam van a szó, hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy megpróbáljunk játszani. Hányan tudnak itt meneghellázni? A

5 színészeken kívül. Bár az nagyon fontos, szerintem ők sem tudnak meneghellázni, de azt kell mondani, ez a kártyajáték létrejött. Vagyis ez a kártyajáték itt sorstragédiákat és sorstörténeteket mesélt el. Ez a színház. Amikor úgy lehetne csinálni a konkrét kártyázást, amikor engem nem érdekelnek a meneghella szabályai - most utólag szívesen megtanulnám, mert úgy nézem, hogy egy nagyon jó közösségteremtő játékról van szó - de nem kellett, mert tudom, hogy ez a kártyajáték a közösségről szólt magáról. Mindenki hozta a saját történetét, tragédiáját, a saját kicsiségét, minden tulajdonság benne volt, onnan épült fel. A Máthé Erzsi alakítása láttán egy hihetetlen színházi pillanatnak voltunk és vagyunk tanúi. A francia szöveg elragadott azzal, hogy tényleg francia szöveg hangzott el. Ha a Goldoniban francia szöveg van, akkor tényleg franciául hangzik el ez a színpadon. Meglehetősen szépen hangzik el ez a francia szöveg, nagyon-nagyon kevés értelmetlen szó van benne, és hozzá ez egy hihetetlen bátorság, hogy hosszú szövegek hangzanak el, tehát nem biztos, hogy minden néző tud annyira franciául, hogy kövesse. Tehát a párbeszédek kétnyelvűek és mégis a dolog színházi értelemben is tud működni, ami kiemelhetően Máthé Erzsinek köszönhető. Aztán ilyen számomra édes, elandalító, gyönyörű színházi pillanat a főiskolások szereplése. Itt először is a két főhősé, aki a Pálmai Anna és Ötvös András, akik egészen kitűnően illeszkednek ebbe a tökéletesen működő gépezetbe. Tehát nem veszem észre, hogy ők nem innen valók, nem évek óta ugyanezzel a társulattal dolgoznak. De hozzá teszem a másik három színművészeti hallgatót, akik ott vannak a színen, a Herczeg Tamás, a Friedenthal Zoltán és a Polgár Csaba, akiknek van a végén egy jelenetük, amelyet nem tudom hányan vettünk észre a színházban, amikor a Máté Gábor nagy jelenetei vannak, amikor részegen többször visszajön, és azt mondja: "hát akkor ki vagyok én?". És akkor elkezdi ezt az elementáris erejű rövidke monológot. Hát, a fiúk hátul a függönyön, meg mindenfelé lógnak és röhögnek, egyszerűen ellenállhatatlanul. A darabban is működik, és látom azt, hogy a színház megszületik előttem, ők nem bírnak ellenállni, mert egy olyan elementáris alakítással állnak szemben, amit igenis értékelni kell. Hozzáteszem, és talán tudják, hogy ez az előadás a Máthé Erzsi szerepében kettőzött szereposztásban létezik, sajnos nem volt szerencsém látni azt a megoldást, amikor Fullajtár Andrea játssza a Madame Gatteau-t, és Pelsőczy Réka játssza Fullajtár Andrea szerepét. Nyilván egészen másfajta feszültségek jönnek létre Anzoletto és Madame Gatteau esetében ekkor, hiszen evidens, hogy itt akkor egy valódi csábítási lehetőségről, valódi szerelmi kockázatról van szó, ha Fullajtár Andrea csókolja meg a nyílt színen Anzolettot. Csáki Judit: Információként mondom, hogy ez nem olyan kettős szereposztás, hogy kétféle rendezői koncepcióból született volna, hanem pusztán praktikus okból. Máthé Erzsi hála istennek mindig szépen eljátssza az előadást, de ha mégis fáradt, vagy a körülmények olyanok, akkor ezzel lehet megoldani, hogy Fullajtár Andrea játssza az ő szerepét és a közelben sétáló Pelsőczy Réka bejön és teszi a dolgát a Fullajtár szerepében. Ez egy hihetetlen színészi alázat. Ez itt csak egy stand by. Ugye? Ahol ő ott áll készen, és lehet, hogy soha senki nem fogja látni. (Én láttam éppen egy ilyen helyzetben és utána láttam a Máthé Erzsit, de én nem tudom, hogy azóta erre került-e sor.) Kocsis Gergő színész:...aznap negyed hétkor dől el. Nagy Ervin színész: Erre kicsit reagálnék arra, amit mondott a fiatalember. Kár, hogy nincs itt. Erről a 130-ról. Pont ezt akarta kikerülni a Zsámbéki, amibe én egyébként bőszen és jó kedvvel belegyalogoltam volna, tehát hogy akkor 180 fokon és 200-on. Tehát hogy szerintem olyan nincs, hogy akkor játsszunk úgy, mint comedia dell'arte, mintha ez egy stílus lenne. Szerintem erről valami közhely jön az embereknek a fejébe. Itt mindenki a mértéktartásra lett fogva. Ez vicces volt, ez személyes kötődés, mert a Jordán Adéllal mi így állandóan elkezdtünk riszálni előre felé és akkor a Tiwald Gyurival mutogatták, hogy hátra! Volt bennünk egy egészséges színészi ambíció. Ez mindig le lett törve a próba folyamat alatt, így is csak a fele valósult meg. Gondolhatjátok, hogy mennyi volt. Ez vicces volt, de sírtunk minden próba után. De nagyon sok mindent elmondott arról, hogy hogy látja a Gábor ezt, és hogy milyen hőfokon akarja ezt tartani, és hogy el ne menjen a rippantás irányába és

6 az mindig billegjen. Ne legyen egy ilyen klasszikus műjátéknak nevezhető, olyan Goldonis előadás ne legyen, hanem pontosan az, hogy ő a Goldonit egy sokkal finomabb hangszerelésben akarta színpadra vinni. Ezt akartam mondani szerintem és nem 130-on van mindenki, hanem nagyon ízlésesen játszik, az más. Galambos Péter moderátor: Dömölky János esetleg? Dömölky János azt mondta "ezért", csak helyett.