Az alkalmazkodó gyümölcsészet táji vonatkozásai

Átírás

1 Az alkalmazkodó gyümölcsészet táji vonatkozásai A Kárpát-medence igen fejlett gyümölcsészetének emlékei helytől függően különböző mértékben maradtak meg. A székelyföldi falvak gyümölcsészeti öröksége talán a legnagyobb. Nemcsak a gyümölcsösbe ágyazódó falvai, a hagyományokat még őrző művelésmódjai mutatják ezt, de az emberek gyümölcshöz fűződő személyes viszonya is (vonzódása, érdeklődése, szeretete, gyümölcsfogyasztása). A hagyományosan művelt gyümölcsösökön akár házikertekben, akár külterületen vannak meglátszik a gondoskodó ember keze nyoma. A gyümölcsösök őrzik régi hangulatukat, és a hosszú idő paraszti szelekciójának eredményét, a kiváló tájfajtákat. A tájfajták egy része valószínűleg végleg kiveszett, de a megmaradt fajták is még számottevő genetikai és kulturális örökséget képviselnek. A gyümölcsészettel azért is időszerű foglalkozni, mert megjelent a réme annak, hogy e tájfajták fennmaradásának utolsó feltételei is felszámolódnak. A veszélyeztetett feltételek a következők: A támogatási rendszerek és a piac által kikényszerített iparszerűen árutermelő gyümölcsültetvények árnyékában viszsza fognak szorulni azok a házikerti és kültelki gyümölcsösök, amelyekben a gazdálkodó minden történelmi időben fönntartotta, gondozta, használta és gyarapította a fajtákat. A tájfajták helyett az árutermelő gyümölcsültetvényekben gazdaságosabbnak vélt modern fajtákat fejlesztenek ki, és ezek tájfajták ellenében való terjedését pénzügyi és adminisztratív (jogi) eszközökkel segítik. A tájfajták ezen alternatívái (funkcionális ekvivalensei) gyors ütemben szorítják ki a termesztésből az általában sokkal értékesebb tulajdonságokkal rendelkező tájfajtákat. A gyümölcsfogyasztó kultúra olyan (olyanná tették), hogy a fogyasztó a vásárlásával a piacon kapható modern gyümölcsfajtákat részesíti előnyben. A rendelkezésre álló gyümölcs (táj)fajta önmagában még nem vezet megfelelő gyümölcsészethez. Számos biológiai-ökológiai, kulturális, gazdasági és társadalmi (intézményi, közösségi) feltétele van annak, hogy a megfelelőnek minősített gyümölcsészet teret nyerhessen (hogy mi a megfelelő, lásd később). Ezek mindegyike érdemben szinte áttekinthetetlen, ezért tartjuk annyira fontosnak a tájléptékű megközelítést, amelynél a megfelelő gyümölcsészet összetevői áttekinthetőbbé válnak. A hagyományos gyümölcsészet hanyatlása a magyarországi tájak után Székelyföldön is várható. Eltűnnek a kültelki gyümölcsösök és vele együtt a gyümölcsészet és a gyümölcsösök szeretete, a gyümölcsészet informális intézményrendszere; el fog veszni a helyi gyümölcsfajták és a gyümölcsészeti tudás java része, és helyébe a tájat romboló, fogyasztói életmódot szolgáló, piaci kiszolgáltatottságban vergődő modern fajták és az iparszerű gyümölcsészeti technológia lép. I. MEGFONTOLANDÓ PROBLÉMÁK A GYÜMÖLCSÉSZETTEL KAPCSOLATBAN Már a XIX. század közepe óta az a gyümölcsészeti gondolkodásmód terjed, hogy a gyümölcstermesztés a gazdaság, és csak a gazdaság része. A gyümölcsösök és gyümölcsültetvények az ember szolgálatára rendeltettek azáltal, hogy egyrészt a gyümölcstermesztőt jövedelemhez juttassák, másrészt a fogyasztó számára megvásárolható árut biztosítsanak. A gyümölcs a piacon keresztül jut el a fogyasztóhoz, a gyümölcstermesztő pedig a piacról jut jövedelemhez, így a termesztés fő irányítója a piac. Ezt a megközelítést, amely megfelelő technológia és fajták ajánlásával javítani szándékozik a gyümölcstermesztés hatékonyságát, a gyümölcsültetvények jövedelmezőségét és a piac gyümölccsel való ellátását, a XIX., XX. és a XXI. század gyümölcstermesztési szakirodalma a jelen felé közeledve egyre erőteljesebben mutatja. Nélkülözhetetlen is az, hogy a gyümölcsészeti törekvések a jövedelemszerzést fontosnak tartsák, hiszen nem lehet jó (fenntartható) az a gyümölcsészet, amely nem nyújt jövedelmet az érintett családnak vagy közösségnek. A baj ott kezdődik, amikor a jövedelemszerzés a gyümölcsészet kizárólagos vagy elsődleges céljává válik. Ebben az esetben a gyümölcsészet a külső (tájon és a táj környékén kívüli) gazdaság 1

2 2 részévé válik, így ezen gazdaság irányításának veti alá magát, szerepe az, hogy ezt a gazdaságot működtesse a pénzforgalom (a pénz körforgásának) folytonos fenntartásával. Ezzel együtt és ennek következtében a gyümölcsész és gyümölcsöse kivonja magát a tájból, nem tekinti magát a táj részének, nem tölt be abban funkciót. Ezzel kivonja magát a táj irányítása alól, puszta létével, a táj körfolyamatainak működtetésével nem tartja fenn a táj struktúráját. A külső gazdaság érdekeit annak a tájnak az érdekei elé helyezi, amelynek valaha részeként viselkedett, és amelynek terében ma is él. A globalizálódó külső gazdaság viszont nemcsak nem érdekelt a tájak megőrzésében, hanem a tájak felszámolása (vagyis a Föld autonóm egységekre tagolódásának megszüntetése) a globális gazdaság működési feltétele. (A globális gazdasági rend akkor tud a legellenállhatatlanabbul mindenütt uralkodni, ha egy strukturálatlan masszát tart a szolgálatában, amelynek nincsen saját önmozgása, akarata, gondolata.) Ha tehát a gyümölcsészet a külső gazdaság irányítása nyítása alá rendeli önmagát, akkor ezzel a saját tájának ának felszámolójává válik, vagyis éppen azt számolja föl, amelyy hosszú távon a gyü-mölcsészet nélkülöz-hetetlen feltételeit adja. a. Ez egyféle önfölszámooló mechanizmus, amely ly főleg akkor, ha az ökológiai rendszerekkel kel való gazdálkodás valalanló mennyi ágában hasonló tendenciák működnekk magának az embernekk is a felszámolását jelenti. Saját magunk és tájaink védelmében tehát szakítani kell azzal a beállítódással, hogy a gyümölcsészet kizárólagos célja a jövedelemszerzés. Hogy mi egyéb még a célja, arra a tájak működésének elemzésével vezethetjük rá magukat. (Lásd később.) A terjedőben lévő ökológiai szemléletű gazdálkodás a termesztő vonatkozásában nem mutat túl a jövedelem szerzésére irányuló szándékon. Az ökológiai minősítés mint egyféle marketingfogás a nagyobb jövedelem megszerzését célozza, és nem jelenti egy gyökeresen más szemlélet gyakorlati alkalmazását. A fogyasztó oldaláról nézve, a gyümölcs minőségének, egészségmegőrző szerepének javítása viszont már kilép a gazdaság szűk keretei közül, de még mindig nem veszi figyelembe a táj szempontjait, érdekeit. A gyümölccsel való foglalkozás más vonatkoztatási rendszerben is értelmezhető. Ebben a rendszerben a gyümölcsös nem a globális gazdaság térségi üzeme, hanem viszonylag önálló (önszabályozó, autonóm) helyi természeti-társadalmi rendszer, amely a táj részeként tölt be funkciót. A gyümölcsészet gazdasági vonatkozásai csak a társadalom gazdasági alrendszerében tehát a gazdaságnál magasabb fokozatú társadalom rendszerének alárendelve értelmeződnek. Ezt az értelmezést a szóhasználattal is megkülönböztetjük: gyümölcstermesztés helyett a gyümölcsészet, gyümölcstermesztő helyett a gyümölcsész és gyümölcsültetvény helyett a gyümölcsös vagy gyümölcserdő (gyümölcsény) szót használjuk. A gyümölcsültetvényt tehát nem tekintjük gyümölcsösnek. Az alkalmazkodó jelzővel illetett gyümölcsészet két további szűkítésen nyugszik: 1. A gyümölcsös olyan természeti-társadalmi alrendszer, amely egyszerre több rendszer része is, ezért azok mindegyikében betölt valamilyen funkciót. Így része annak a tájnak, amelyben létezik, és azon belül az érintett ökoszisztémának, a helyi társadalomnak, a hely helyi gazdaságnak, a helyi inté intézményrendszernek, h a helyi kultúrának, stb. A táj külvilágában előfor forduló rendszereknek (pl globális gazdaság) (pl. kö közvetlenül nem, csak a táj közvetítésével a rész (Ezzel szemben a sze. gy gyümölcsültetvények eg egyik fő vonása az, h hogy közvetlenül, a táj k közbeiktatása nélkül t tagolódnak a globális g gazdaságba.) 2. A gy gyümölcsös vonatkoztaá alapja l á 1, így í a gyümölcsös minden jeltási a táj lemzőjét, mozzanatát csak a táj vonatkozásában lehet értelmezni és értékelni. A táj külvilága és annak rendszerei ehhez képest másodlagosak, amelyek a gyümölcsészet adottságainak tekintendők. Mivel tájértelmezésünk szerint (lásd később) a táj része a helyi közösség is, a gyümölcsös vonatkoztatási alapja a helyi közösség, sőt a helyi gazdaság is. A vonatkoztatás táji irányultsága azért fontos, mert csak így tudjuk megítélni, hogy helyesen műveljük-e gyümölcsösünket: a gyümölcsészet csak akkor megfelelő, ha élteti azt a tájat, helyi közösséget és helyi gazdaságot, amelynek részeként működik. 1) Választhatnánk más vonatkoztatási alapot is. A konvencionális gyümölcstermesztés vonatkoztatási alapja pl. az a gazdaság, amelybe illeszkedve a termelőt a gyümölcsültetvénye jövedelemhez juttatja. Esetünkben azonban a gyümölcsészetnek a táj nemcsak szubjektív rokonszenvünk alapján a vonatkoztatási rendszere, hanem azért, mert a tájaink védelme nem biztosítható akkor, ha gazdálkodó tevékenységünket egyedül a gazdaság irányítása alá rendeljük. A táj védelmének fontossága viszont valóban egy adott, a tájakra vonatkozó szakmai szemléletből következik.

3 Az alkalmazkodó gyümölcsészet tevékenységei elsősorban a táj meglévő folyamatait követve, azokhoz alkalmazkodva, azokat támogatva, segítve történnek. Ezzel a gyümölcsösök hozzájárulnak a tájak egyirányú és körfolyamatainak (transzformációs folyamatok) 2 fenntartásához, a táj határain át zajló forgalom szabályozásához (input-output folyamatok), fokozzák a táj sokféleségét, szépségét végső soron a táj stabilitását, tartós fennmaradását. Az alkalmazkodó gyümölcsészet csak a táj és az ember viszonyának újragondolásával értelmezhető és gyakorolható, így túlnyúlik a gazdálkodás és a kertészet szűk szakmai keretein. 3 Értéséhez és gyakorlásához tehát át kell tekinteni a gyümölcsészet értelmezési tartományát, amelynek viszonylatában a gyümölcsészet értelmes és megvalósítható viselkedéssé válik. Ez az értelmezési tartomány a táj, amelynek az ember a része, és amely (mint egész) az emberi lét alapvető közege. A gyümölccsel való foglalkozás tehát csak akkor nevezhető alkalmazkodó gyümölcsészetnek, ha az a táj folyamataihoz alkalmazkodva (ezért alkalmazkodó ), önmagát a táj irányítása alá vetve nyújtja az annak részét képező ember megélhetését. Az alkalmazkodó gyümölcsészet csak annyira része a gazdaságnak, amennyire a gazdasági folyamatok részét képezik a táj működésének. Az alkalmazkodó jelző így elsődlegesen a tájhoz, és csak másodlagosan a táj folyamatainak részét képező a helyi gazdasághoz való alkalmazkodást jelenti. Az alkalmazkodó gyümölcsészet a tájjal való gazdálkodás (a tájgazdálkodás) egyik markáns megnyilvánulása (ágazata). Ezzel kapcsolatban három alapkérdés merül fel, amelyek csak együttesen teszik a gyümölccsel való foglalkozást értelmezhetővé: 1. Hogyan értelmezzük a tájat (az egészet)? 2. Mi az ember szerepe a tájban? Hogyan értelmezzük a helyi embert: egyéneket és közösségeket (a részt)? Hogyan értelmezzük a tájban végzett cselekvést (a rész funkcióját)? 3. Melyek az alkalmazkodó gyümölcsészet meghatározó jegyei (milyen feladatok elvégzé sével tölthetjük be a funkciónkat)? A továbbiakban a fenti 1. és 2. kérdésre adunk válaszokat. A harmadik kérdésre külön írást szentelünk, így aki a jelenlegi elvontabb gondolatmenet helyett az alkalmazkodó gyümölcsészet gyakorlatiasabb részével kíván csak megismerkedni, ezt az írást nem kell elolvassa. 2) Standovár Tibor: Magyarországi erdők és védelmük In: Kiszel Vilmos (szerk.): Természetvédelem területhasználók számára, Vác, oldal 3) Az újragondolás a hagyományos gyümölcsészet elemeinek újraértelmezését és újraértékelését igényli. Nem kell túl sok újat fölfedezni, csupán a gyümölcsészeti hagyományok alapjára kell helyeznünk minden újabb törekvésünket. II. A TÁJ (Hogyan értelmezzük a tájat, az egészet?) A táj és a tájhoz fűződő viszonyunkat kifejező tájalkotás és tájgazdálkodás értelmezése 4 nemcsak a gyümölcsészet szempontjából meghatározó, hanem minden, a tájra ható emberi tevékenység esetén. Tájértelmezésünk a következő főbb feltételezéseiben tér el a tájra vonatkozó, ma uralkodó nézettől: 2.1. A táj az elemeinek összeszerveződésével születik meg A kialakult táj olyan entitás (organizáció, rendszer), amely minden diszciplína és ágazat (tevékenységi vagy beavatkozási terület) szerint közel azonos határokkal rendelkezik. Mielőtt a határazonosság ki nem alakul, csak térségekről beszélhetünk, amelyeket valamilyen diszciplináris vagy ágazati szempontok alapján elhatároltunk a külvilágától. A táj akkor emelkedik ki a térségből önálló entitásként, amikor a térséget kitöltő elemek organizációvá szerveződnek. A táj tehát a szerveződésnek azon a szintjén születik meg, ahol a tájat magába foglaló tér(ség) elemei úgy szerveződnek össze az immár tájnak nevezett egységes egésszé, hogy abban az elemek viselkedése összerendezett, azok döntő többsége rész pozíciót foglal el (funkciót nyer), és minden meghatározó összefüggésben nagyjából ugyanazon határokkal rendelkezik A táj autonóm organizációként viselkedő nyílt rendszer; olyan egész, amelynek az ember a része Organizáció A táj organizációs voltából következik, hogy elemei összerendezetten, valamilyen belső rend szerint működnek, belső irányításuk van ( az organizáció bizonyos terelő struktúrákban kanalizált irányítás. 5 ), amely az emberi viselkedésre is meghatározó módon hat, amennyiben az ember a táj részeként létezik. Ha az ember a táj terében csak egzisztál, de meghatározó mértékben más rendszerekhez (pl. a gazdasághoz, külső szervezetek- 4) Lantos Tamás: A tájak fejlődése In: Helix 7. kötet, Helix Alapítvány, oldal 5) Juhász-Nagy Pál: Egy operatív ökológia hiánya, szükséglete és feladatai. Akadémiai Kiadó, Budapest, oldal 3

4 hez, emberekhez) kötődik, akkor kivonja magát a táj irányítása alól, miközben más rendszer irányítása alá rendeli magát. (Ezt a jelenséget nevezzük az ember tájtól való elidegenedésének.) Ekkor a tájalkotó könnyen átminősül tájhasználóvá. Ezzel következik be az, amikor a társadalom a természetet gazdaságunk fogyóeszközeként kezeli. Pl. a mezőgazdaságot, az erdőgazdálkodást és a halászatot a gazdaság puszta kitermelő ágazatainak tekinti 6. A tájalkotó fokozza a táj szerveződését, míg ezzel ellentétben a tájhasználó a javak elvonásával gátolja a táj szerveződését. (Részletesebben lásd a helyi ember értelmezésénél.) Egész, amelynek az ember a része A táj organizációként értelmezése szemben áll a mai tudományos értelmezéssel, amelyben kicsit sarkítva a tájat egy erőforrásokat tartalmazó tartálynak (térség) tekintik, amelyből ki lehet venni és használatba lehet vonni a gazdasághoz szükséges erőforrásokat. A térségi értelmezésből egyenesen következik a táj használata, az erőforrások fölélése, ami rövid távon gazdasági fellendüléshez (növekedéshez) vezet(het), de hosszú távon garantáltan gazdaságtalan. Ebben az esetben a tájat erőforrás-szolgáltató közegnek tekintik, amely szolgálja az embert és a gazdaságát. Mivel azonban az ember nem tölt be rész funkciót, nem is szolgálja a táj egész-ségét, azaz azt, hogy egészként fönnmaradjon, és tovább szerveződjön a saját vezérlése szerint. Az organisztikus értelmezésnél éppen fordítva van: az ember, mint rész szolgálja a tájat, az egészet, mert szüksége van arra az egészre, amelynek része, és amelyben funkciója van. Itt érdemes megemlíteni azt a gyakori félreértést, amely a funkció szó körül terjedt el. Gyakran hallani, hogy a táj vagy közösség funkciót tölt be az ember számára. Az egész azonban nem rendelkezik funkcióval a rész felé, csak fordítva: a résznek van funkciója az egészben. Ha a tájat organizációnak tekintjük, amelynek az ember (közösség és egyén) a része, akkor csak az embernek lehet funkciója a tájban, és nem fordítva. (És ugyanígy csak az egyénnek lehet funkciója a közösségében.) Ha a táj térség lenne, amelyben a tájelemek egymás mellett léteznek, amelyek közül egy az ember, akkor az ember a halmaz többi elemét szabadon használhatná, anélkül, hogy a térség sérülne. De még ekkor sem mondhatjuk, hogy a tájnak funkciója van az ember számára, legföljebb csak azt, hogy a táj bizonyos elemeit az ember használatba vette. Ha azonban a táj organizáció, akkor ha egy táj funkcióiról, vagy a közösségi funkciókról beszélünk, akkor ez a funkció sosem az emberre (a részre) irányul. Így a közösségnek (mint résznek) 6) Mathis Wackernagel,William E. Rees: Ökológiai lábnyomunk. Hogyan mérsékeljük az ember hatását a Földön? Föld Napja Alapítvány, oldal a tájban (mint egészben) van funkciója, a tájnak (mint résznek) pedig a tájat magába foglaló magasabb fokozatú tájban (az egészben) Autonóm A globalizáció sodrában a tájaink szinte észrevétlenül sorvadnak el. A globalizáció lényeges mozzanata az, hogy a bioszféra egészét tagolatlan, homogén egységgé alakítja, ahol minden rész központi irányítás alá vonható. Annak ellenére zajlik a tájak sorvadása, hogy a nemzetközi fejlesztő és pénzügyi intézmények általában a tájak és közösségek megőrzésének fontosságát deklarálják. E szándék valódiságát a gyakorlati lépések nem igazolják. Tapasztalataink szerint a bioszféra csak egy egybefoglaltsági hierarchia mentén, önálló részek sokaságára tagolódva képes stabilitását megőrizni és növelni, a bioszféra élőlényeinek tartósan életteret nyújtani. A fenti állítások számos konkrét esettel lennének igazolhatóak. Mivel ennek az írásnak nem a globális hatások elemzése a célja, az igazolástól is eltekintek. A tájak sorvadását egy létező folyamatnak tekintem. A táj vonatkozásában fontosabb azt bizonyítani, hogy a rendszerek stabilitásának milyen lényeges feltétele általában az autonóm részekre való tagolódás, így a bioszféra egészén, illetve az ökológiai és társadalmi rendszerekben is. Az elméleti ökológia alapjaival mélyrehatóan foglalkozó Juhász-Nagy Pál szerint kiemelendő a systems physiology számos olyan megállapítása, amely szerint az emlős szervezet meglepő stabilitását jórészt bizonyos szervrendszerek relatív autonómiájának köszönheti. Hasonló igaz egy közgazdasági rendszerre is; egy gazdagon strukturált, ágazatokra tagolt ökonómia sokkal stabilisabb, mint egy monolitikus ökonómia. 7 May szerint... egy komplex ökoszisztéma modell relative ellenálló minden típusú hatással szemben, ha (a) olyan alrendszerek együttese, amelyek mindegyike önszabályozó, és (b) ha a teljes rendszer viszonylatában az alrendszerek közötti kölcsönhatások gyöngébbek, mint az önszabályozó kölcsönhatások az alrendszereken belül. 8 A magyar települések szerkezetére jellemző ma már csak nyomokban megtalálható tizedes intézményrendszer 9 a helyi társadalom 10 tagolódásának egy tipikus megnyilvánulása. Annak a társadalomnak a tagjai, amely nélkülözi a közösségeket (a társadalom önálló egységeit), tömegként viselkednek, a tömeg minden hátrányos tulajdonságával rendelkezve. 7) Juhász-Nagy Pál: Egy operatív ökológia hiánya, szükséglete és feladatai. Akadémiai Kiadó, Budapest, oldal 8) May, R. M.: The structure and dynamics of ecological communities. In. Anderson et al oldal 9) Kemény Bertalan: A területi autonómia elemei egységének történeti modellje: a tizedes intézmény. In: A helyi cselekvés. AK füzetek 38., Magvető Könyvkiadó, Budapest, oldal 10) Helyi társadalom alatt a táj részét képező (helyi) közösségek adott rend szerint, összehangoltan működő egységét értjük. 4

5 Ahogy az ökológiai rendszerek esetében... az egyes alrendszereknek elég autonómaknak kell lenniük ahhoz, hogy maga a rendszer stabilis legyen 11, úgy valószínűleg a tájra vonatkoztatva is fontos a táj alrendszereinek önállósága. Ha önszabályozó, tehát egymástól viszonylag független egységekből áll a táj, akkor az egységek alkalmassá válnak arra, hogy saját érdekeiket képviselve, független, identitással rendelkező individuumokként lépjenek kapcsolatba más egységekkel. Ugyanígy, de az egybefoglaltsági hierarchia magasabb fokozatán, a tájak autonómiája az őket magukba foglaló összetettebb tájak stabilitásának feltétele Az ember alkotó módon hozzá tud járulni a táj működéséhez, és a táj szerveződésének szükséges tényezője Az ember be tud tölteni tájalkotó funkciót. Ebből az állításból többek között az is következik, hogy a táj fejlesztésekor nem az ember káros hatásának csökkentése vagy megszüntetése a cél, hanem az ember (rá)segítő magatartásának, alkotó részként funkcionálásának a kiváltása. Számos ökológiai vagy fejlesztéssel foglalkozó irodalom tekinti az embert az ökoszisztémákon kívüli lénynek, és ezáltal az ökológiai rendszerek zavaró tényezőjének. 12 Ha elfogadjuk, hogy az ember óhatatlanul káros, csak a károkozás csökkentése merülhet föl kérdésként, és nem az, hogy hogyan lehetne alkotó (hasznos) módon viselkedni a tájban. A tájalkotó viselkedés lehetetlennek feltételezésével szabad utat engedünk a tájat károsító (pl. táj- vagy területhasználó) társadalmi cselekvésnek a rossz csökkentése, és nem a jó megteremtése válik céllá. Az ember tartós jelenlétével (az ember és a többi tájelem tartós koegzisztenciájával és koevolúciójával) az ember beépül a tájba, annak szükséges részévé, szó szerint az alkotó részévé válik. A tájalkotó viselkedése szükségessé válik a táj szerveződésének normális üteméhez és irányához. Ha az ember valami oknál fogva távozik a tájból, vagy elidegenedik attól (lásd előbb), akkor a tájban funkcionális űr keletkezik, amelynek tartós fönnállása a táj leromlásához vezet. Az ember (fizikai vagy funkcionális) távozásával a táj igyekszik az így keletkezett űrt vagy funkcionális 11) Juhász-Nagy Pál, Zsolnai László: Az ökológia reménytelen reménye. Humánökológia. Budapest, oldal 12) A számos lehetséges mű közül két példa: Michael Begon, John L. Harper, Colin R. Townsend: Ecology Individuals, Populations and Communities, Blackwell Scientific Publications, second edition, pp 739, 740; Szilágyi Ferenc: Előzetes javaslat az EU Víz Keretirányelvének megfelelő hazai felszíni víztér tipológia elemeire. In: Az EU Víz Keretirányelvének bevezetése a Dráva vízgyűjtőjén. A WWF Magyarország tudományos tanácskozásának összefoglalója, Budapest, oldal ekvivalensekkel 13 pótolni, vagy struktúraváltással kiküszöbölni. A funkcionális ekvivalens azonban csak részleges pótlék lehet, a struktúraváltás pedig csak mérsékelni tudja a degradációt, így az ember hiányát egyik korrekciós stratégia sem képes kezelni a táj vesztesége nélkül Az ember a tájban csak közösségként képes betölteni a funkcióját Ahogyan egy ökoszisztéma alapegységei nem az individuumok, hanem a populációk 14, úgy egy táj alapegységei az élő közösségek, hangsúlyosan beleértve a táj léptékének megfelelő méretű emberi közösségeket is. Ez a feltételezés azzal a következménnyel jár, hogy a tájgazdálkodás, illetve annak részét képező gyümölcsészet nem értelmezhető a tájban élő közösségek nélkül. 15 A helyi termelés és fogyasztás összekapcsoltsága, a gazdálkodási-termelési kultúra generációk közötti áthagyományozódása, a gazdálkodás közösségbe ágyazott rendje (pl. intézményei, erkölcse, hagyományai), stb. a tájgazdálkodás elhagyhatatlan ismérvei A táj produkciója részeként foglalja magába a gazdaság produkcióját A táj működése során a táj önszabályozó nyílt alrendszerei javakat vesznek föl (input), azokat átalakítják (transzformáció), majd az eredetileg fölvett javaktól különböző javakat bocsátanak ki (output). Magas szinten szerveződött tájban minden output valamelyik másik önszabályozó alrendszer inputjává válik. Nincsen tehát fölösleges kibocsátás, amely hulladéknak minősülne. Minden jószág (anyag, energia és információ) egy szakadatlan körforgás része, az alrendszerek pedig ha akarják, ha nem, pusztán a működésükkel e körforgások fönntartói. Maga a körforgás a táj struktúrája, amely működésben (életben) tartja a tájat. Mi a tájban keletkező termékek termelője? (1) A tájban számos olyan termék előállítása zajlik, amely nem az ember szándékos termelő tevékenységének eredménye. Ilyenek az ember befolyásától alapvetően mentes ökológiai rendszerek. Ezek sokfélék lehetnek, egy zuzmóteleptől vagy esővízpocsolyától az őserdőig. (2) Az emberi tevékenységből származó termékek egy számottevő része, amelyet az ember a gazdaságon kívül állít 13) Azt nevezzük funkcionális ekvivalensnek, ami egy rendszerben funkciót betöltő elem távozása vagy működésképtelensége esetén az elem helyére lép és átveszi annak funkcióját. Pl.: tájfajta gyümölcsfák eltűnése esetén importált modern fajták termesztése; a lakóházak fűtésének átállítása fatüzelésről gáztüzelésre. 14) Juhász-Nagy Pál: Egy operatív ökológia hiánya, szükséglete és feladatai. Akadémiai Kiadó, Budapest, oldal 15) A közösséget ugyanúgy organizációnak értelmezzük, mint a tájat, így az részben individuális közösségként (szupraindividuális organizációként) is végezhet gyümölcsészeti tevékenységet. 5

6 elő. Ez részben az ember biológiai működéséből ered (pl. kilélegzett széndioxid, emberi ürülék), részben a gazdaság formális rendszerén kívüli termelő tevékenységből (pl. háztartási munka, társas munkák). (3) Az emberi tevékenységből származó termékek egyúttal a gazdaság termékei is. Ezek a termékek jelennek meg a piacon vagy a cserekereskedelemben. Ez a feltételezés szemben áll azzal a beállítódással és vélekedéssel, amely a gazdasági fejlődést, sőt, a gazdasági növekedést beleértve a lakosság jövedelmének és kiadásainak növekedését is azonosítja a táj vagy a helyi társadalom fejlődésével. Tájak egybefoglaltsági hierarchiája Az embert közvetlenül magába foglaló táj az elemi táj. Az elemi táj összetettebb tájak része, és ezek az összetettebb tájak még összetettebb tájak elemei, és így tovább. Nem egymást magukba foglaló térségek ezek (a tér hierarchikus tagolása), hanem olyan organizációk, amelyek mindegyike tartozik valami nagyobbhoz, összetettebbhez. Mivel a tájak rendszersajátosságokkal rendelkeznek (organizációk), Bertalanffy állítása igaz rájuk is: A rendszertulajdonságokhoz tartoznak a ( ) sokrétegű organizációk mind magasabb rendű szervezetekben. 16 A rendszerek tehát egybefoglaltsági hierarchiában léteznek. Felfelé vonatkoztatva minden táj rész, lefelé vonatkoztatva minden táj egész funkciót tölt be. A tájak ezen vertikális egységét, egybefoglaltsági hierarchiáját nevezzük tájhierarchiának. Valamennyi tájat egy egységbe foglalja egyrészt a tájak közötti rész-egész (vertikális) viszony, másrészt az egy egészhez tartozás (horizontális) viszonya. Ez az egység az oka annak, hogy bármely táj változása végigfut a teljes tájhierarchián. Egyelőre megválaszolatlan kérdés az, hogy az ember képes-e megfelelően cselekedni akkor, ha csak a saját szűkebb tájának irányítása alá rendeli viselkedését, vagy feltétlenül szükséges átnyúlnia tudatával ennek határain, hogy cselekvésénél a magasabb fokozatú tájak rendjét is figyelembe vegye. Ez utóbbi vélemény fogalmazódik meg a Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan! elvben. Feltételezzük, hogy a szerves műveltség embere rendelkezett az egész kozmoszt felölelő tudással, amelynek maradványai a hiedelmekben, népmondákban, népmesékben stb. föl is lelhetők. A fenti néhány tulajdonsággal, de nem kimerítően jellemzett táj egy rendszersajátosságokkal bíró entitás. Az individuális táj nemcsak egy terület, régió, térség, vagy térrész, hanem autonóm entitás, nyílt rendszerként működő, individualitással bíró bonyolult organizáció. Míg a tudományos vizsgálatok során nemcsak megengedhető, de 16) Ludwig von Bertalanffy: Ám az emberről semmit sem tudunk, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, oldal szükséges is a diszciplináris 17 (tudományterületekre történő), a bürokratizálódott társadalom működésében pedig a szektoriális (ágazati) lehatárolás, addig a táj alkotásában, tehát a táj működésére ható közvetlen cselekvésben csak a multidiszciplináris és multiszektoriális megközelítés elfogadható. Ez az emberi cselekvések szintjén annyit jelent, hogy ideális esetben a cselekvés minden mozzanata során számot kell vetni a táj működésében bekövetkező valamennyi változással. A táj multidiszciplináris jellege azzal a következménnyel jár, hogy a táj nem ismerhető meg csak a tudomány eszközeivel. Nem lehet ugyanis egy tájról egyszerre, vagy egymás után minden kérdést föltenni, egy tájat egyszerre minden vonatkozásában vizsgálat tárgyává tenni. A multiszektoriális jellegéből pedig a tájalkotás tervezhetetlensége következik. Nem lehet a táj adott változását egyszerre minden lehetséges beavatkozásra megtervezni, illetve nem lehet egy cselekvés következményét egyszerre minden szektorban előrejelezni. Egy permakultúrás rendszerben... a csirke szorgosan létrehozza a maga kapcsolatait (az ökoszisztémában), olyan kapcsolatokat, amelyeket mi nem is ismerhetünk, és természetesen, amelyeket nem is tervezhetünk meg. Egyszerűen bíznunk kell a csirkében 18 írja Bill Morrison. A csirke éppen azért viselkedik helyesen, mert nem tervszerűen, hanem a környezetével tartott közvetlen kapcsolatai által meghatározva viselkedik. III. MI AZ EMBER SZEREPE A TÁJBAN? 3.1. Hogyan értelmezzük a helyi embert: egyéneket és közösségeket? Helyi embernek a táj részét képező, és a viselkedésével rész funkciót betöltő embert nevezzük. A helyi embert megkülönböztetjük az elidegenedett embertől, aki a táj terében van, de nem képezi meghatározó módon annak részét, így viselkedése nem is ahhoz, hanem a táj külvilágának tényezőihez igazodik. A helyi ember a tájnak megfelelő módon viselkedik, vagyis jellemzően, meghatározó módon úgy viselkedik, ahogyan azt a táj (mint egész) és a helyi ember (mint rész) közötti kapcsolat megszabja. A tájnak megfelelő viselkedés esetén tehát a rész és az egész viszonyában valósul meg az emberi cselekvés, vagy más szóval, a helyi ember viselkedését az adott embernek a tájban betöltött funkciója szabja meg. A helyi és az elidegenedett ember megkülönböztetése nem két végletes viselkedésmódot ta- 17) Juhász-Nagy Pál: Egy operatív ökológia hiánya, szükséglete és feladatai. Akadémiai Kiadó, Budapest, ) Bill Mollison: Permaculture. A designers Manual. Tagari Publications, Tyalgum, Australia, oldal 6

7 létezni, ha minden alrendszerének kibocsátását (outputját) valamely más alrendszerei fölveszik és hasznosítják. Ebben az esetben a táj anyaga és energiája folytonos mozgásban van, és mivel a mozgás a táj egészének némi outputján kívül mindvégig a táj szervezetén belül zajlik szükségszerűen az áramlás önmagába torkollva körfolyamatokban zárul. A táj struktúráját az állandóan változó és helyüket változtató alrendszerek, és az azok által működtetett anyag és energia körfolyamatok képezik. Ha az ember is ezeknek a körfolyamatoknak a része, akkor minél inkább körfolyamatba zárt az anyag és energia áramlása a tájban, vagyis minél szervezettebb a táj (minél közelebb van a klimax stádiumhoz), annál nagyobb biztonsággal rendelkezik a létéhez szükséges feltételekkel. Az ember akkor helyi, ha a körfolyamatok alrendszerei közé tartozik. Ebben az esetben a fogyasztásához nem elvon a táj javaiból, hanem a körfolyamatokat működtetve jut javakhoz: felvesz és lead, miközben a saját rendszerén belül átalakít. A javakat átáramoltatja a testén, a gazdaságán, a háztartásán, a közösségén. Ha viszont az ember kilép a táj körfolyamataiból, és helyette más olyan rendszer körfolyamataiba lép be (gazdaság, bürokrácia), amelyek az ökológiai rendszerek termékeit és a Föld kincseit elvonva tudnak csak a körfolyamataikban áramló javakra szert tenni, akkor az ember is, mint ezek része, el fog vonni javakat a tájakból. A táj része és a körfolyamatok fönntartója helyett a táj (ki)használója lesz. kar, hanem csak azok arányát. A helyi ember viselkedésében a tájnak megfelelő elemek, míg az elidegenedett ember viselkedésében a táj külvilágához igazodó elemek elsődlegesek. Bár mindkét embertípus az elemi táj terében él, a helyi ember a táj, mint egész irányítása alá rendeli önmagát, az elidegenedett ember pedig külső rendszerek irányítása szerint viselkedik. A helyi ember csak közösségben képes helyi funkcióját betölteni. A helyi emberek közösségét nevezzük helyi közösségnek, amely egyrészt a helyi emberek életközege, másrészt önálló entitásként is része a tájnak. A helyi közösségek mindig tartalmaznak többé-kevésbé elidegenedett embereket is. Az összes elidegenedettség egy bizonyos aránya fölött a közösség elveszíti helyi minőségét, és a közösség is a tájtól elidegenedetté válik, vagyis viselkedését a tájon kívüli rendszerek alá rendeli. A helyi közösség termeli ki és tartja fönn azokat a helyi társadalmi feltételeket, amelyek a tájalkotást, és azon belül pl. az alkalmazkodó gyümölcsészetet egyáltalán lehetővé teszik. Pl. megfelelő helyi kultúrát, intézményeket, gazdálkodói ismereteket, stb. A helyi ember fontossága a táj elvontabb értelmezéséből is levezethető. A táj lágy rendszer, így alrendszerei és elemei nincsenek rudakkal és csavarokkal rögzítve a térben, hanem ellenkezőleg, folyamatosan változnak és mozognak. A táj akkor tudja alrendszereit egységbe szervezni, akkor tud önálló szervezetként (autonóm organizációként) 7

8 Az elvonás azonban csak akkor lehetséges, ha a tájnak van elvonható nettó terméke. Az ökológiai rendszerek vizsgálata azt mutatja, hogy a klimax közelében nincsen számottevő nettó termék, mert amit a rendszer megtermel, azt el is használja a magasan szervezett struktúrájának az entrópia folyamatával szembeni megőrzésére (pl. trópusi esőerdők). Az elvonható javak termelődése (nettó produkció) érdekében tehát a táj ökológiai rendszereit bizonyos távolságra kell tartani a klimax stádiumtól, hogy legyen elvonható nettó terméke, növekménye. A tájhasználó ember tehát csak a tájak erősen leromlott állapotában képes javakat elvonni, így ellenérdekelt a tájak magas szintű szerveződésében, így szükségszerűen szerveződést gátló magatartást folytat. Intenzív elvonás az alacsonyan szervezett tájakból nem tarthat sokáig, előbb-utóbb a tájak képtelenek lesznek további javakat szolgáltatni. A táj körfolyamatain kívüli létezés tehát tartósan nem lehetséges (nem fönntartható). Az embernek a táj körfolyamataiból való kivonulása a globalizáció mai szintjén nagyjából már lezajlott, így az ember ma már valóban csak a táj használatára, erőforrásainak fölélésére képes. Az ember tájtól való elidegenedettségét tényként, de nem megváltoztathatatlan adottságként kell kezelni. Ha rossz útra tértünk, vissza kell menni az elágazásig, hogy a jó úton folytathassuk utunkat. A helyi emberré váláshoz vissza kell térni a táj körforgásába, ami nem a fejlődés elleni viselkedés, hanem ellenkezőleg, a megfelelő fejlődés feltétele. A körfolyamatba való visszatérés pl. azzal történhet meg, ha a tájban élő ember áttér a helyi termékek fogyasztására és a helyi fogyasztást kielégítő termékek előállítására; és ha a termékek előállításához is helyi forrásokat használ, illetve ha a helyi termeléshez állít elő helyi termelési feltételeket (tudás, eszközök, fajták, intézmények stb.). A helyi gazdaság is fogyasztó, amely ugyanúgy, mint a helyi ember helyi termékeket fogyasztva helyi fogyasztási javakat állít elő. A helyi ember problémáját Bill Mollison a csirke problémájával igen szemléletesen mutatja be. Ahogy az ember a csirkét kiemeli a természetes rendszeréből (a táj körfolyamataiból), és ketrecbe zárja, a csirke életben tartásához a létfeltételeit mesterségesen kell biztosítani. Ettől kezdve egy igen bonyolult ellátó és szolgáltató rendszer épül ki a csirke körül, amely teljességgel fölösleges lenne, ha a csirkét a helyén hagyták (helyi maradt) volna. 19 Ha a csirke helyére mutatis mutandis az embert helyezzük, ugyanez elmondható rá is. Az önmagát ketrecbe zárt ember azonos a tájtól elidegenedett emberrel. A fenti általános megfontolásokon túl egészen 19) Bill Mollison: Permaculture, A Designer s Manual, Tagari Publications oldal gyakorlati következményei is vannak az ember helyi minőségének. Az az ember, aki ott cselekszik, ahol tartózkodik, tapasztalhatja a cselekvése következményeit (visszacsatolás), így a cselekvését folytonosan korrigálni, finomítani tudja. A helyi ember a táj minden finom rezdülését az adott pillanatban közvetlenül érzékeli, így képes az igen bonyolult táj számára fontos részét megérteni, és a megfelelő időben megfelelő módon cselekedve hozzá igazodni. Az ember, a helyi kommunikációban részt véve képes a helyi információk közvetlen ellenőrzésére. Így egyrészt minimálisra zsugorodik a tudat manipulációjának az esélye, másrészt nő a hazugság, a félrevezetés, a manipulálás kockázata, tehát ezek a kommunikációs zavarok az elviselhetőség mértékén belül maradnak. Kielégül az ember azon vágya, hogy valaminek a részeként létezhessen, élvezheti a közösséghez és a tájhoz való tartozás tudatát és érzését. Egyúttal rendelkezhet a hasznosság tudatával (funkció tudattal) is, hogy fontos eleme a világnak, mert a tájon keresztül a világnak is szüksége van rá. Biztonságot, és a biztonság érzését nyújtja az, hogy a világ egy áttekinthető és befolyásolható zugában él az ember. Ez a zug a táj, amely bizonyos védőpajzsot, puffer rendszert képez az ember körül Hogyan értelmezzük a tájban végzett cselekvést? Már korábban, a táj értelmezésénél is utaltunk az ember és a táj viszonyának egyes mozzanataira. Itt csak azokat a szempontokat vesszük sorra, amelyekből végül útmutatást kaphatunk arra, hogy mi is a megfelelő cselekvés a tájban, illetve azon belül a gyümölcsösben. Ezzel egyúttal ellenőrizhetővé is válik a konkrét cselekvések megfelelősége. Ezen a ponton szükségessé válik a megfelelő jelző értelmezése, nehogy afféle töltelékszó értékét kapja, amit akkor használnak, amikor nem tudják pontosan megmondani, mik a helyesség kritériumai Mi a megfelelő? Varga Csabának a magyar nyelv elemzésében írt gondolata lehet a kiindulópontunk. A megfelelő szóval azt mondjuk, hogy valamit eggyé, teljessé egészít ki. Ezért a jó ½elet, de maga a jó válaszadó is meg½elő, ám a zárat nyitó kulcs is meg½elő. Mert a kulcs és a zár együtt egész. 20 A magyar nyelvben a megfelelő szóban előforduló gyökszó, a fel (fél) arra utal, hogy az a megfelelő, amely egy másik féllel összekapcsolódva egészet 20) Varga Csaba: A kőkor élő nyelve, Frig Kiadó, oldal 8

9 alkot. A felek nem feltétlenül pontosan ½-ek, de a kettő együttese (összege) pontosan egy kell, hogy legyen. A cselekvő ember akkor felel meg a tájnak, ha a cselekvése eredményeként a táj többi elemével együtt egy -et, egy egészet tud alkotni. Ez az egész a táj. A cselekvő ember megfelelősége magába foglalja azt is, hogy maga a cselekvése is, amely a táj egységét szolgálja, megfelelő. Természetesen másnak is megfelelhet a cselekvésünk, pl. a szomszédunknak, az adóhivatalnak, a gazdaságnak, a hatalomnak stb. Mindegyik esetben a kiválasztott vonatkoztatási alap (példánkban: a szomszédunk, az adóhivatal, a gazdaság, a hatalom) részeként funkcionál a cselekvő ember, ami annyit jelent, hogy ezen rendszerek többi elemével együtt amennyiben azok is megfelelően viselkednek a cselekvő ember egy egészet alkot. A megfelelő szó tehát nem azt jelenti, hogy az, aminek a jelzője, a matematikai pontosságú ½+½=1 szerint alkot egészet valamivel, hanem azt, hogy más elemekkel összekapcsolódva alkotja meg az egy -et, az egészet. A megfelelő szó tehát a rész és egész viszonylatában értelmezhető. A rész viselkedése az egész vonatkozásában akkor megfelelő, ha a viselkedés eredményeként a rész az egész valamennyi többi részével (ezek együttese a másik fél) egy egészet alkot. Más szóval, ha betölti a rész funkcióját. A megfelelő cselekvés tehát mindig attól a vonatkoztatási egésztől függ, amelynek a cselekvő a része, és amelynek a cselekvés az egész-ségét szolgálja. Ezért volt olyan fontos rögzítenünk már a Megfontolandó problémák a gyümölcsészettel kapcsolatban című részben azt, hogy az alkalmazkodó gyümölcsészet megítélésében a táj a vonatkoztatási alapunk (egészünk), amelynek vonatkozásában a gyümölcsészet minden mozzanatát értelmezzük és értékeljük, vagyis amelynek vonatkozásában a megfelelőt a nem megfelelőtől meg tudjuk különböztetni. Ha a táj az alkalmazkodó gyümölcsészet vonatkoztatási alapja (egésze), akkor ez alapján már magától értetődő, hogy az alkalmazkodás a tájhoz való alkalmazkodást jelenti, és nem pl. a tájtól elidegenedett gazdasághoz vagy a bürokráciákhoz A tájban végzett cselekvések: tájképzés, tájalkotás, tájgazdálkodás, tájrombolás Elérkeztünk ahhoz a ponthoz is, ahol a korábban már használt (kulcs)fogalmakat egyértelműbbé kell tenni. Ezek a tájalkotás és a tájgazdálkodás, illetve az ezekhez kapcsolódó tájképzés és tájrombolás. A tájalkotás minden a tájnak megfelelő cselekvést magába foglal, bármi is a cselekvés tárgya. Lehet infrastruktúra építése (út, épület, árok stb.), közösség fejlesztése, közösségi intézmények létrehozása, gazdálkodás stb. A tájgazdálkodás -nak csak az ökológiai rendszerekre irányuló tájalkotást nevezzük. Még pontosabban tájgazdálkodásnak nevezzük mindazt a tájnak megfelelő cselekvést, amely célja szerint és közvetlenül megváltoztatja az embert magába foglaló, vagy az ember környezetét alkotó ökológiai rendszerek termékösszetételét és termékmennyiségét (termékszerkezetét és produktivitását). A művelési ágak alapján történő szokásos fölosztás szerint, és a gazdálkodás szónál maradva a következők lehetnek ezek: 1. Erdőgazdálkodás (erdészet, erdővel való foglalkozás), ahol tartósan erdő borítja a területet. 2. Gyepgazdálkodás (rét- és legelőgazdálkodás), ahol tartósan gyep borítja a területet. 3. Vizesélőhely-gazdálkodás, ahol tartósan víz borítja a felszínt, vagy a felszín közelében van a talajvízszint. 4. Mezőgazdálkodás (ez felel meg a szántóföldművelésnek): amelyet évente vagy többévente, de mindenképpen rendszeres időközönként fölszántanak. 5. Kertgazdálkodás (kertészet), beleértve minden kertben, tehát a környékétől határozottan elkülönített területen végzett gazdálkodást (zöldséggel, gyümölccsel, szőlővel, gyógynövénnyel, dísznövénnyel, ipari növénnyel stb. való foglalkozást). A kertben egyszerre lehet gyep, erdő és szántó jellegű növényzet is. A felsorolásból hiányzik az állatgazdálkodás (állattenyésztés), amely a tájgazdálkodás része, méghozzá igen fontos része, de nem illik az előbbi területalapú tételek közé, hiszen valamennyi többi gazdálkodáshoz kapcsolódhat. A kertgazdálkodás különleges helyet foglal el a felsorolásban. Míg az első négy ágazat egyértelműen kötődik a természetes szukcesszió adott mesterségesen, a gazdálkodói beavatkozások által fönntartott stádiumához (szántó, gyep, erdő), addig a kertben ezek mindegyike előfordulhat, különböző arányokban. A tájgazdálkodás egyik célja az, hogy a növényborítás minél közelebb legyen a természetes vegetáció legszervezettebb formájához, ami a Kárpát-medencében az erdő, az erdős sztyepp, illetve vízzel jól ellátott területeken (pl. folyók ártere) a vizes élőhely. A szántójellegű területek arányát a lehető legkisebbre kell szorítani, mert az erősen (mondhatnánk: szélsőségesen) leromlott ökológiai rendszer. A legmagasabb szerveződési szinthez közelítés nem érvényesülhetne, ha a tájgazdálkodás elsősorban árutermelést szolgálna, ahol a piac szabja meg a termelési szerkezetet (termékösszetételt). Ez is indokolja azt, hogy a tájgazdálkodással szembeni elsődleges és meghatározó elvárás az adott táj ellátása (önellátás) valamennyi előállítható termékkel, és csak ezután kerülhet sor 9

10 a piacra termelésre. A kert ökológiai jelentősége azért olyan nagy, mert heterogén abból a szempontból, hogy a szukcessziós stádiumok minden szintje egymással váltakozva jelenik meg, a környezeti feltételek által megszabott mozaikos mintázatot alkotva. Ez a szántó vizes élőhely gyep erdő rendszer a nagyobb léptékű táji mintázatot valósítja meg viszonylag kis területi egységben, amelyet a táj léptékében kiegészíthetnek a nagyobb méretű erdők, gyepek és vizes élőhelyek. A nagyméretű szántók a táj mérettartományában sem kedvezőek, így nem is lehetnek jellemzőek a tájgazdálkodásra. Ez a tájszerkezet nagy diverzitással, komplexitással és stabilitással jár. Ezek a tulajdonságok nemcsak ökológiai vonatkozásban, hanem társadalmi, kulturális, gazdasági vonatkozásban is érvényesülnek. A tájak, és az egész Föld fenntarthatóságának ez az alapvető feltétele. A tájgazdálkodás ennek a manapság divatossá és gyakran félreértelmezett szónak a valódi tartalmához vezet el. A fönt körülírt tájszerkezet magától nem alakul ki. A kert, és a kert által magasabb szerveződési szintre emelt táj igényli az emberi beavatkozást. Ebben tehát igazán láthatóvá válik, hogy miért beszélhetünk az ember tájat alkotó szerepéről és feladatáról. A természet nem tökéletes, de változásai a tökéletesedés útján tartják. Ebben a változásban, amelyet nevezhetünk fejlődésnek is, az ember, mint a természet része, kiemelkedő szerepet játszik. Az ember feladata az, hogy a tökéletesedés felé vezető út kevésbé kanyarogjon, kevesebb zsákutca ágazzon ki belőle, és gyorsabban bejárható legyen. Feltételezzük azt is, hogy az ember jelenléte a természetet közelebb juttathatja a tökéleteshez, így a természet számára az ember hiánya veszteség de csak a tájalkotó emberé. A kert művelése mellett számos más példa is jelzi az ember felelősségét a természet alakulásában. Ilyen pl. a mezőségi tógazdálkodás, vagy a Kárpát-medencei nagy folyók mentén hajdan volt fokgazdálkodás. Kisebb léptékben pedig a gyümölcsészet tárgyalásánál számos más példát is fogunk találni erre. A tájgazdálkodás tehát egy részfolyamat a táj megalkotásának folyamatában: a táj ökológiai rendszereivel való bánásmód. Az ökológiai rendszerekre gyakorolt hatás azonban a legerőteljesebb tájformáló tényező. A tájgazdálkodás nem egyeztethető össze a tájhasználattal. A tájgazdálkodás során a munka tárgya az ökológiai rendszer. Olyan ökológiai rendszert építünk ki magunk körül, amely aztán az életközegünkké válik, nagyjából úgy, mint amikor házat építünk, amely aztán az otthonunkká lesz. (De nem minden ház válik az otthonunkká, mint ahogyan nem minden ökológiai rendszer szolgálja a megélhetésünket.) Ezzel szemben a tájhasználatnál a munka tárgya azok az erőforrások, amelyek az ember fogyasztási javait szolgáltatják. Az ökológiai rendszerek építése helyett az ember elvesz a tájtól, miközben a táj nem is tényező számára, csak az az erőforrás, amely a javait az adott rövid időszakban termeli. A tájgazdálkodás magába foglalja mindazt az emberi tevékenységet, amely a táj ökológiai rendszereinek termelését úgy módosítja, hogy a gazdálkodó közösség fogyasztási javakhoz jusson. Mivel az ember (mint biológiai lény) többé-kevésbé annak az ökológiai rendszernek is a része, amellyel gazdálkodik, az ember fogyasztása is a tájgazdálkodás részét képezi, hiszen a fogyasztásával fontos részt vállal a javak körfolyamatban tartásában. A biomassza feldolgozása is körfolyamatban tartja az ökológiai rendszerek termékeit, így a helyi feldolgozó ipar is a tájgazdálkodás része, amennyiben a termékek kielégítik a helyi fogyasztási igényeket. A fölösleg, amelyből bőven termelődik a Kárpátmedence igen kedvező termőhelyi adottságai miatt, külső piaci értékesítésre kerülhet. A tájgazdálkodás termékei döntő mértékben a termelés helyszínén hasznosulnak, de hasznosulhatnak máshol is (a piac közvetítésével, csere alapon vagy ajándékozással), akár a tájon belül, akár azon kívül. Az utóbbi esetben a termékek a táj outputjai közé tartoznak, amelyek valamelyik másik táj inputjaivá válnak (tehát nem hulladékok). A helyi közösség, mint a táj egy alrendszere, elvon a környezetéből (a táj más alrendszereitől) javakat (input), azt végigviszi egy átalakító (transzformációs) folyamaton, majd a keletkezett javak egy részét visszajuttatja a külvilágába (output). A közösségen kívülre kerülő javak a táj vonatkozásában nem hulladékok, hanem más alrendszerek potenciális inputjai. A permakultúrás rendszerek ismert csirke példája szerint: A lényeg: a csirke által igényelt inputot biztosítják a rendszer más komponensei; a csirke outputját pedig más komponensek fölhasználják (beleértve az embert is). 21. A közösség ebben az értelemben a táj fontos motorjaként működhet, hasonlóképpen ahhoz, ahogyan az élő sejtet a kémiai motor, a sejtplazma működteti. 22 A tájgazdálkodás azáltal, hogy a helyi közösség átengedi magán és átalakítja a felvett javakat, egyrészt körforgásban tartja a táj javait, másrészt hozzájárul a táj (egyirányú) szukcessziós változásához. Ember és táj lehetséges alapviszonya a részegész viszony. Az ember kiemelkedő szerepet játszik a táj részei között, ami a tájalkotás és a tájrombolás lehetőségében fejeződik ki. A tájalkotás szerepe azt fejezi ki, hogy az ember a táj folyamatait fölismerve képes a táj épüléséhez, fennmaradásához alkotó módon, a természetes trendekhez igazodva, a folyamatokat segítve hozzájárulni. A 21) Bill Mollison: Permaculture A Designer s Manual, Tagari Publications, oldal 22) Gánti Tibor: Az élet általános elmélete. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, oldal 10

11 A tájalkotás tudati háttere A táj részét képező ember abban különbözik a tájképző elemektől, hogy a tudatával átnyúl az elemi táj téri és idői határain. Képes arra, hogy a táj jövőbeli helyzetét előrevetítve, a tartós kedvező hatás érdekében megváltoztassa az elemi táj jelenlegi rendjét. És arra is képes, hogy a tájak egybefoglaltsági hierarchiájában a magasabb fokozatú tájak valamelyikének, néhányának vagy mindegyikének a rendjéhez igazodva vagy aláveti viselkedését a saját tája rendjének, vagy megváltoztatja azt. Akkor változtatja meg, ha az elemi táj rendje sérült vagy olyan fejletlen, hogy a hierarchia magasabb szintjén létező tájak működését is gátolja, vagyis azok sérülését is okozza. Az ember, ha megváltoztatja a tájának rendjét, az a tájhierarchia szintjeinek öszszehangolódását eredményezi. A tája rendjének g y megváltoztatásakor a tájalkotó a megváltoztatása magasabb fokozatú m tájak rendje szerint t jár j el. Az ember tehát képes a magasabb k fokozatú tájrendekfo hez h igazítani a saját tájának rendjét. Az tá azonban csak egy az idealizált helyzet, id hogy ho a tájhierarchia valamelyik fokozava tán olyan ép táj van, van amelyhez, mint referenciához érderef mes me lenne az elemi táj rendjét igazítani. Az is egy idealizált képesség, hogy az ember képes fölnyúlni a tudatával a tájhierarchiában. A tájalkotás reális módja tehát az, hogy a tájalkotó egy megfelelőnek feltételezett rend beállítására törekszik. A megfelelő rend általában valamilyen racionális modell és számos racionalitáson kívüli (túli) tudati elem keveredésével áll elő. A táj előzőekben leírt értelmezése is ilyen forrásra vezethető vissza. A teljességre, a mind magasabb fokozatú egészek megismerésére való törekvés azonban fölruházhatja az embert olyan képességgel, hogy tudata a tájhierarchiában egyre magasabbra kapaszkodjon, sőt, hogy a bioszférán (a Földön) túljutva eljusson a kozmikus szintekig. Ha a tudat megtalálja és megérti az egészséges, ép működési rendet, az egy, vagyis a végső egész rendjét, akkor mondhatjuk, hogy megvilágosodott. Megvilágosodott állapotban valószínűleg az ember nem is tud másképpen viselkedni, mint az általa megértett rend szerint. Feltételezzük, hogy a természettel összhangban és teljes életet élő ember mindezekkel a képességekkel szükségképpen rendelkezett, de ma ez a magasrendű kultúra nem tud érvényesülni a tájképzés során a tájképző elemek pusztán bejárják a táj kényszerpályáit. Ezek a kényszerpályák annál szűkebbek, minél fejlettebb a táj. A táj nem ember élőlényei ebbe a viselkedési kategóriába tartoznak, vagyis tájképző elemek. A tájrombolás csak az ember lehetősége. A tájtól elidegenedés és a tájrombolás együtt jár. Ha ugyanis az ember helyi ember, vagyis elfogadja (tűri) a tájban a rész szerepét, akkor vagy bejárja a táj rá szabott kényszerpályáit, vagy megváltoztatja azokat, de ezt csak a táj, mint egész fenntartása (életben tartása) érdekében teheti. Ha elidegenedik, tehát kilép a rész szerepéből, akkor viselkedését külső irányítás alá helyezve nem cél többé számára a táj életbentartása. Korunk tragédiája az, amikor az ember a globális g ggazdaságg és bürokrácia irá nyítása sa szerint vi selkedve ve rontja le azt a tájat, t, amely haj dan az életközegét nyújjtotta, és ma iss nyújt hatná, ha fellis merné hogy ezz önmaga számára,, és mindenki máss számára is lét kér-dés. A tájban zajló folyamatok irányításában tehát három szint különböztethető meg: 1. Tájképzés A táj rendjéhez, kényszerpályáihoz való közvetlen igazodás, amely során a folyamatokat a táj rendje határozza meg. Ez a viselkedés a táj saját törvényszerűségei szerinti változását teszi lehetővé. Az a tájelem, amely csak így viselkedik, a tájképző elem. 2. Tájalkotás, tájgazdálkodás Minden, a tájnak megfelelő cselekvés, bármi is a cselekvés tárgya. Könnyíti, gyorsítja a táj szerveződését, segíti a tájat a tökéletesedés útjának bejárásában. Aki így viselkedik, az tájalkotó (ember). A tájalkotás azon része, ahol a cselekvő ember az ökológiai rendszerek termelőképességére gyakorol hatást, a tájgazdálkodás, aki pedig ezt végzi, az a tájgazdálkodó (ember). 3. Tájrombolás A táj kényszerpályáinak figyelembevétele nélkül végzett cselekvés, illetve a táj szerveződésének akadályozása, lerombolása. A tájképző vagy tájalkotó elemek viselkedésének korlátozása, megváltoztatása. Aki így viselkedik, az a tájromboló (ember). 11

12 nála sokkal erőszakosabb tudományosság béklyójában. Az ember akár tájalkotóként, akár tájrombolóként viselkedik, a hatása közvetlenül a tájában jelentkezik, de végigfut a teljes egybefoglaltsági hierarchián is. Az egybefoglaltsági hierarchiát, mint rész-egész sorozatot, csak az emberi tudat különíti el szakaszokra, valójában az egy egységes egész, amely csak az egységében érthető meg, és bármely részén változik, az egész hierarchia is megváltozik Zsákmányoló haszonvétel és résztvevő turizmus A tájgazdálkodásra jellemző a haszonvételi rendszere is, amelynek itt csak két markáns, de kevésbé köztudott jellemzőjét emeljük ki: a zsákmányoló haszonvétel és a résztvevő turizmus lehetősége Zsákmányoló haszonvétel A tájgazdálkodás a táj üzem -nek nevezhető egységeiben zajlik, a táj helyi üzemeiben. A tájhasználat során is üzemekben zajlik az árutermelő gazdálkodás, de ezek a globális gazdaság helyi üzemei. A tájgazdálkodás esetében a tájban bekövetkező ő változások, a táj-használat esetében n pedig a (globális)) gazdaságban bekö-vetkező változások a termelő tevékenységg értékelési kritériuumai. A megkülönnböztetés érdekében en a következőkben a tájgazdálkodás elemi mi egységeit tájüzem -nek fogjuk nevezni. A tájüzemben olyan gazdálkodás folyik, amely során a táj ökológiai rendszereinek növekszik a produktivitása (fajlagos hozama), és nagyobb arányt képviselnek az emberi haszonvételre alkalmas termékek. A tájgazdálkodásnak ez az eredménye megmutatkozik (1) mind a tájüzem, (2) mind a táj egészének szintjén. A (2) eredmény azért feltétele a tájgazdálkodásnak, mert mint minden tájalkotó tevékenységnek a vonatkoztatási alapja a táj. Ha a gazdálkodás során az üzemben elért eredmények egyúttal nem minősülnek a táj egészében is eredménynek, akkor a gazdálkodó tevékenység legföljebb csak tájhasználatnak értékelhető. Ökológiailag a tájgazdálkodás lényege az, hogy (1) a gazdálkodó megváltoztatja az ökológiai rendszer élőlényeinek összetételét a saját kívánt haszonvételei szerint, és (2) blokkolja az érintett ökológiai rendszer szukcesszióját azon a szerveződési szinten, ahol a rendszer a legtöbb terméket tudja az ember számára előállítani, ahol a kívánt termékek nettó produkciója a legnagyobb. A tájgazdálkodó ezzel a táj fejlődését gátolná, ha az elvont javakat csak a piacon értékesítené, vagyis kivinné a tájból. A tájgazdálkodó azonban a táj részeként a fogyasztott javakat az ökológiai rendszer többi elemével együttműködve körforgásban tartja, és csak azokat viszi ki a tájból, amelyekre a tájnak nincsen szüksége (a fölösleget). Ez a táj outputja, miközben a táj számára szükséges javakat be is fogadja, ez a táj inputja. Az output és az input között lehet kapcsolat (piaci, barter), de lehetnek egymástól függetlenek is. A rendszer egészének vonatkozásában ez azt jelenti, hogy bár a tájgazdálkodó gátolja a feltételezett ember nélküli ( természetes ) szukcessziós folyamatot, de elősegíti az embert is magába foglaló rendszer szukcesszióját. A tájgazdálkodással ugyanúgy tör a rendszer a klimax stádium felé, mint nélküle, de a részleteiben más mind a klimax stádium, mind a hozzá vezető út. Ez a terület, az embert magába foglaló ökológiai rendszer szukceszsziójának alapos végiggondolása igen fontos lenne nem csak a tájalkotással kapcsolatban. Az eredkap mények feltevésünk szemé rint rin a tájak, az ökológiai rendszerek és az ember re egy eg eddig ismeretlen oldalát úgy mutatnák ol meg, hogy levezethető m lenne belőle a megfelelő le emberi viselkedés. em Az ökológiai rendszzerek (szupraindividuáális organizációk) az éélő rendszerekhez hason rendezett s lóan lyamatok folytonos árafolyam mában, az anyagfolyamban 23 maradnak fenn. Ha a tájgazdálkodó a tájgazdálkodásban egymástól nem elválasztható gazdálkodó és fogyasztó tevékenységével fölpörgeti az anyag- és energiaáramlásokat, azzal a rendszer szukcessziós változását segíti elő. Gátolja tehát az eredeti szukcessziós folyamatot, de segíti az általa befolyásolt szukcessziót. A tájgazdálkodást nevezhetnénk résztvevő gazdálkodásnak is, mert a gazdálkodó mind a munkájával, mind a fogyasztásával részt vesz az ökológiai rendszer életében, körfolyamatainak működtetésében. Az ökológiai rendszer tehát a tájgazdálkodással tovább szerveződik, így számos olyan termék is termelődni fog, amelynek az előállítása nem volt a tájgazdálkodói beavatkozás közvetlen célja (akaratlan termékek). Ezeknek a termékeknek a mennyisége, illetve fogyasztási értéke meg is haladhatja az öko23) Ludwig von Bertalanffy: Ám az emberről semmit sem tudunk. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, és 83. oldal

13 lógiai rendszerrel tudatosan termeltetett termékekét (az akart termékekét). Az akaratlan termékek mind a tájüzem, mind a táj szintjén termelődnek, és ezek fogyasztása a zsákmányoló haszonvétel kategóriájába tartozik: gyűjtögetés, halászat, vadászat. Ez a zsákmányoló haszonvétel azonban nem az ősember életmódjához való visszatérés, mert tájgazdálkodásnál a zsákmányolandó javak az emberi tevékenység eredményeképpen állítódnak elő, tehát a gazdálkodás nem szándék szerinti eredményei. A zsákmányoló haszonvétel rangja és szerepe tehát fölértékelődik a tájgazdálkodásban Résztvevő turizmus A táj és külvilága közti kapcsolat egy újszerű és markáns esete a turizmus, amely során a táj inputja a turista (minden személyes hatásával együtt) és a lakosság turistától származó javai, ami jellemzően pénzbevétel. Az outputja az a jószág, amelyet a turista magával visz: élmény, tudás, lelki gazdagság, stb. A tájalkotásnak megfelelő turista átmeneti időre, amíg a tájban tartózkodik, a tájalkotás szerves részévé válik. A résszé válás abban nyilvánul meg, hogy bár más tájak vagy rendszerek alkotó része amíg a táj terében tartózkodik, annak részeként viselkedik. A táj pedig annyiban változik meg a turista hatására, hogy átmeneti funkciót biztosít számára: a táj fönntartását szolgáló feladatot kap a meglátogatott tájban. A turista tehát bekapcsolódik a tájalkotási (kör) folyamatba: fogyaszt és termel (felvesz és lead helyi termékeket), tanít és tanul, élvezi a vendéglátó közösség szeretetét, és szeretetet nyújt, termékfölösleget vesz át, és kijuttatja a tájból, miközben pénzt hoz be, és a tájban hagyja. A legfőbb turisztikai termék, amely a turistát a tájba vonzza, a táj által szolgáltatott átmeneti funkció, a feladat. Ha fizet a turista, ezt a funkciót fizeti meg. A valahová akár csak átmenetileg tartozásnak a hasznosság és értékteremtés tudatának, az alkotó részvétel lehetőségének nyújtása a táj legfőbb eladható terméke. A turista tehát kétféle körfolyamatban is részt vesz: (1) a táj belső körfolyamataiban átmenetileg és (2) a táj és külvilága között fenntartott körfolyamatban. Olyan ez a turista, mint aki fölkérezkedik egy tandemre, és amíg azon utazik, ugyanúgy hajtja a pedált, mint a tandem eredeti utasa. Ezért nevezzük a turizmusnak ezt a módját résztvevő turizmusnak, de nevezhetnénk akár tájalkotónak is. Mindez jelentős természetbeni (nem pénzbeli) előnyökkel is jár mind a táj, mind a turista számára. A turista pl. élvezi a táj szépségét és harmóniáját, a tájalkotásban való részvételét, a tanulást stb., míg a tájban élő ember élvezi az új emberi kapcsolatokat, a tanulást, a turistától kapott elismeréseket stb. A táj szépsége, a természet (élőlények és egyéb tájelemek) fizikai közelsége különösen fontos vonzerő. A biofília hipotézise szerint ( ) az embernek a természethez, az élőkhöz való vonzódása mélyen gyökerezik és nélkülözhetetlen a normális fizikai és szellemi fejlődéshez. A természet hatással van érzelmi életünkre, esztétikai érzékünkre és lelki fejlődésünkre is. 24 A szépség és természetközelség nemcsak a turizmus vonatkozásában fontos, hanem a tájban élők számára is. Jelentősége valószínűleg sokkal nagyobb, mint ami a köztudatban van. A turista a tájban eltöltött ideje alatt résztvehet elsősorban nem a táj, hanem a gazdaság folyamataiban is, ha a szerepe az, hogy a táj termékeit (beleértve magát a tájat, mint egészet) megvásárolja. Bár elképzelhető, hogy ennek az üzleti kapcsolatnak mindkét résztvevője jól jár, de nagy az esélye, hogy bizonyos léptéket meghaladva az ilyen turizmus tájromboló tevékenységgé válik. A turizmus ezen típusára a helyi ember úgy reagál, hogy nem átmeneti funkciót, hanem megvásárolható árut kínál a turistának. Ezt a lakossági reakciót jól szemléltetik azok a falvak, amelyek helyi termékek helyett a nagybani piacon vásárolt árut kínálják a turistának. A zsákmányszerző haszonvétel és a résztvevő turizmus egyben a tájgazdálkodás eredményének indikátora is lehet. A zsákmányszerzésre csak akkor van lehetőség, ha a táj ökológiai rendszerei bőséges begyűjthető produktumot állítanak elő. A résztvevő turizmusnál pedig a táj csak akkor tud a részvételre lehetőséget adni (vagyis átmeneti funkciót biztosítani a turistának), ha elegendően sokféle és komplex. Erre csak a fejlődésében előrehaladott táj képes. A tájról, a tájalkotásról és a tájgazdálkodásról írtak egy ideális állapotot mutatnak be. Nem állítjuk, hogy ez az állapot nálunk megvan, sőt azt sem, hogy bárhol a Földön van ilyen. Azt viszont igen, hogy az ideális állapothoz közeli tájak és tájalkotó közösségek voltak, és a jelentőségük talán meghatározó is volt. Többek között a Kárpát-medence nagy folyói mentén élő fokgazdálkodó közösségek is a fent bemutatott módon működő tájban éltek, és tehették ezt azért, mert tájalkotó módon viselkedtek. Az alkalmazkodó gyümölcsészet egy próbálkozás arra, hogy miután az emberiség rossz útra tévedt, visszatérjünk az útkereszteződéshez, és folytassuk utunkat a megfelelő irányba. A tájalkotás, és az általa kialakuló táj jelenleg tehát nem a valóság, csak egy kívánatos jövőkép, amely felé haladni szándékozunk. Az alkalmazkodó gyümölcsészet egy markáns tájalkotó életmód elképzelése, ami annyiban különbözik az eddig a táj kapcsán leírtaktól, hogy közvetlenül megvalósítható, sőt, a gyakorlati megvalósulása el is kezdődött. Számos kezdeményezésről tudunk, amely bármilyen kezdeti szinten is áll az alkalmazkodó gyümölcsészet elveire támaszkodik. 24) Gonczlik Andrea: Az élő természet adományai. In: Kocsis Tamás (szerk.): Kovász, VIII. évfolyam, 1-4. szám, tavasz-tél, 32. oldal 13

14