JANE SHEMILT. Lányom

Átírás

1

2 JANE SHEMILT Lányom

3 JANE SHEMILT Lányom

4 A mű eredeti címe Daughter Copyright Jane Shemilt, 2014 Hungarian translation Szabó István General Press Könyvkiadó, 2015 Fordította SZABÓ ISTVÁN A borítót KISS GERGELY tervezte ISBN Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ 1086 Budapest, Dankó utca 4 8. Telefon: (06 1) generalpress@lira.hu Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL Felelős szerkesztő SZALA BOGLÁRKA

5 Férjemnek, Steve-nek és drága gyermekeinknek, Marthának, Marynek, Henrynek, Tommynak és Johnynak

6 Köszönetnyilvánítás Szeretnék köszönetet mondani az ügynökeimnek, Eve Whitenak, Jack Rammnek és Rebecca Winfieldnek. Hálával tartozom a kiadómnak, a Penguin csapatának, különösen Maxine Hitchcocknak, Samantha Humphreysnek, Celine Kellynek, Clare Parkinsonnak, Beatrix McIntyre-nek, Elizabeth Smithnek és Joe Yule-nak. Külön köszönet a HarperCollins USA dolgozóinak, Rachel Kahannak, Kim Lewisnak, Lorie Youngnak és Mumtaz Mustafának. Hálával tartozom az oktatóimnak, Patricia Fergusonnak, Chris Waklingnak, Tessa Hadley-nek, Mimi Thebónak és Tricia Wastvedtnek, aki a személyes tanácsadóm volt. És persze Rowena Pellingnek. Nem feledkezhetek meg az írói csoportomról sem: Tanya Atapattu, Hadiza Isma El-Rufai, Victoria Finlay, Emma Geen, Susan Jordan, Sophie McGovern, Peter Reason, Mimi Thebo, Vanessa Vaughan. Hálával tartozom Nick Shaw rendőrnek, aki a szakmai részletek mellett a kéziratnál is besegített. A nővéremnek, Katie Shemiltnek a fényképészeti ismeretekért. Na, és persze a családom. Martha biztatása adta meg a kezdő lendületet, Henry és Tommy nagylelkűen segítettek a technikai részletekben. Steve, Mary és Johny voltak az ösztönző háttér. Köszönöm apámnak és anyámnak, akik mindennap hiányoznak.

7 Első rész

8 1. fejezet Dorset, 2010 Egy évvel később A napok egyre rövidebbek. A fűre hullott almákat megcsipkedték a varjak. Viszem be a fát, és rálépek az egyik puha gyümölcsre; szétnyomódik a lábam alatt. November van. Egyfolytában fázom, de ő még jobban fázhat. Miért legyen nekem jobb? Hogyan is kívánhatnám? Estére már a kutya is reszket. A szoba egyre sötétebb; begyújtok, közelebb húzódok a kandallóhoz, és a fájdalom mind erősebben lüktet a bensőmben. Bárcsak, bárcsak hallgattam volna a megérzéseimre! Bárcsak jobban odafigyeltem volna! Bárcsak mindent újrakezdhetnék, pontosan egy évvel ezelőttől! A Michaeltől kapott bőrkötéses vázlatfüzet az asztalon fekszik, a fürdőköpenyem zsebében pedig egy megrágott, piros ceruzacsonk lapul. Azt mondta, segít, ha lerajzolom a múltat. Már látom magam előtt a képeket: egy szike, amit egy remegő kéz tart; egy műanyag balerina, ami csak forog és forog; egy halom feljegyzés a sötét szoba éjjeliszekrényén. A lányom nevét írom a notesz első oldalára, alá pedig lerajzolok egy pár fekete, magas sarkú szandált, csak úgy, odadobva, egymásba gabalyodott pántokkal. Naomi.

9 Bristol, 2009 Egy nappal előtte Lágyan ringatta magát az ipodján hallgatott zenére, ezért nem vett észre azonnal. Narancssárga sálat viselt, a földön szanaszét tankönyvek hevertek. Halkan becsuktam magam mögött a hátsó ajtót, és letettem a jegyzetektől, sztetoszkóptól, fecskendőktől, ampulláktól, dobozoktól nehéz táskámat. Hosszú napom volt: rendelés, beteglátogatások, adminisztráció. A konyhaajtónak dőltem, figyeltem a lányomat, de a lelki szemeim előtt egy másik kamasz jelent meg: Jade, ahogy az ágyban fekszik, zúzódásokkal a testén. Ez volt a csili a szememben. Az elefántok szemébe csilikivonatot fecskendeznek, hogy elvonják a figyelmüket, amikor a sérült lábukat akarják kezelni. Ezt még Theo mesélte valamikor. Akkoriban nem hittem, hogy ez tényleg működik, pedig oda kellett volna figyelnem erre a megjegyzésre. Nem is gondolnánk, milyen gyakran nem vesszük észre az igazán fontos dolgokat. Néztem Naomit, és arra gondoltam, hogy megfestem az arcát, amint mosolyog magában. Halvány színt használnék, ahogy éppen a bőrére esik a fény. Szőke fürtjei minden egyes mozdulatnál a homlokába hullottak, alóluk gyöngyöző izzadságcseppek tűntek elő. Pulóvere ujját feltűrte, karkötője föl-le csúszkált a csuklóján, majdnem leesett a kezéről. Örültem, hogy viselte; azt hittem, már rég elveszítette. Anya! Nem is láttam, hogy megjöttél! Na, hogy tetszik? Kivette a fülhallgatókat, és rám nézett. Bárcsak így tudnék táncolni!

10 Odaléptem hozzá, gyorsan megpusziltam, és közben magamba szívtam az illatát. Citromszappan és izzadság. Félrekapta a fejét, és villámgyorsan lehajolt, hogy felszedje a könyveit. Csodálkozva bámult rám. A cipőm tetszik-e? kérdezte türelmetlen hangon. Idenézz! Bizonyára nemrég vette. Fekete, iszonyú magas sarkú cipő, hosszú bőrpántokkal, amik szorosan tekeredtek karcsú lábszárára. Nagyon hülyén állt neki. Rendszerint színes balerina- vagy tornacipőben járt. Rettenetesen magas! feleltem, de még én is éreztem a hangom élét, ezért megpróbáltam nevetni: Nem ilyet szoktál hordani... Ugye, ez aztán egész más! Hangja szinte diadalittasan csengett. Teljesen más, mint eddig! Egy vagyon lehetett! Azt hittem, már elköltötted a zsebpénzedet. Annyira kényelmes! És pont jó méret! Úgy beszélt, mint aki nem akarja elhinni, hogy ekkora szerencséje volt. De, csillagom, ebben nem mehetsz el itthonról! Ebben nem lehet közlekedni! Valld be, hogy irigykedsz! Neked is kellene egy ilyen! mondta egy olyan félmosollyal, amit azelőtt nem láttam rajta. Naomi... Sajnos nem lehet a tiéd a cipő! Én már teljesen beleszerettem. Majdnem annyira szeretem, mint Bertie-t! nevetett, és lehajolva megsimogatta a kutya fejét.

11 Aztán megfordult, nagyot ásított, majd lassan elindult felfelé, a cipő pedig minden egyes lépcsőfokra hatalmas, fémes hanggal érkezett meg. Elmenekült. A kérdés, amit fel szerettem volna tenni neki, megválaszolatlanul lebegett a konyha meleg levegőjében. Öntöttem magamnak egy pohárral Ted borából. Naomi nem szokott visszabeszélni, és nem szokott faképnél hagyni, amikor beszélek hozzá. Az orvosi táskámat bevittem a gardróbba, és a bort kortyolgatva járkálni kezdtem a konyhában, megmegigazítva a konyharuhákat. Régen mindent elmondott. Felakasztottam a kabátját, miközben az alkoholtól valahogy világosabban tudtam gondolkodni. Hosszú idővel azelőtt meghoztam a döntést. Nem volt nehéz. Azt csináltam, amit szerettem, jól kerestem, de cserébe sokkal kevesebbet voltam otthon, mint a legtöbb anya. Viszont a gyerekek nagy szabadságban nőttek fel. Mindig is ezt akartuk. Kivettem a krumplit a konyhaszekrényből. Némelyik földes volt, ezért a csap alatt leöblítettem. Továbbra is Naomi járt a fejemben, be kellett ismernem, hogy hónapok óta nem volt hajlandó egy normális beszélgetésre. Ted azt mondta, ne aggódjak. Kamaszkorban van, teljesen normális, hogy így viselkedik. A hideg víztől megfájdult a kezem, elzártam a csapot. De most vajon kezd felnőtté válni, vagy kezd túllépni rajtunk? Foglalkoztatja valami, vagy éppen ellenkezőleg, semmi sem érdekli? Ez a kérdés motoszkált bennem, miközben a fiókban kerestem a krumplihámozót. Tavaly nyáron a rendelőben láttam egy borzasztó állapotban lévő kamaszt. A lány szépen,

12 megfontoltan vágta fel a csuklóján az ereket. Megráztam a fejem, hogy eltűnjön a kép. Naomi nem depressziós. Újfajta mosolya ellentétes volt a benne rejlő türelmetlenséggel. Ugyanúgy ellentétes, mint az, hogy a színdarabban szerepel, itthon pedig csendbe burkolózik. Ha úgy tűnt, foglalkoztatják bizonyos dolgok, akkor az azért lehetett, mert ahogy idősödött, úgy lett egyre elgondolkodóbb. A színjátszás bizonyos érettséget adott számára. Tavaly nyáron Ted laboratóriumában dolgozott, és érdekelni kezdte az orvoslás. A krumplihámozás közben eszembe jutott, hogy újdonsült magabiztossága még nagy előny lehet a felvételi elbeszélgetéseken. Lehet, hogy inkább örülnöm kellene. A főszerep az iskolai darabban szintén növelheti az esélyeit, hogy felvegyék az orvosi egyetemre. A felvételiztetők szeretik az olyan gyerekeket, akiket más is érdekel. Ez csökkenti az orvosi hivatással járó stresszt. Számomra a festés jelentette ezt a kikapcsolódást. Újra megnyitottam a csapot, és a koszos víz sebesen forogva tűnt el a lefolyóban. Már majdnem befejeztem Naomi portréját, és most is nagy kedvem lett volna folytatni. Ilyenkor egy teljesen más világba kerültem, nem léteztek problémák. Az eszközeim a padláson voltak, és örültem volna, ha gyakrabban szakíthatok időt a festésre. A krumpli héját belekotortam a szemetesbe, a hűtőből kivettem a kolbászt. Theónak kiskora óta a sült kolbász volt a kedvence, krumplipürével. Holnap is beszélhetek Naomival. Később Ted telefonált, hogy tovább kell bent maradnia a kórházban. Az ikrek teljesen kiéhezve jöttek haza. Ed néma kézfeltartással üdvözölt, miközben egy pirítóssal megpakolt tányérral az emeletre indult. Hallottam, amint becsukódott

13 mögötte az ajtaja, és szinte láttam magam előtt, ahogy bekapcsolja a zenét, kezében egy pirítóssal ledől az ágyra, és lehunyja a szemét. Én is ilyen voltam tizenhét évesen: nem akartam, hogy bárki is bekopogjon hozzám, pláne hogy bejöjjön beszélgetni. Theo, sápadt arcán sok szeplővel, ordítva mesélte, hogy mi történt vele aznap, közben pedig falta a kekszeket, egyiket a másik után, amíg ki nem ürült a doboz. Naomi jött át a konyhán, vizes hajfürtjei a nyakára tapadtak. Kifelé menet gyorsan a hátizsákjába tuszkoltam pár szendvicset, majd egy ideig az ajtóban állva hallgattam lassú lépteinek távolodó kopogását. Az iskola színházterme mindössze egyutcányira volt, de folyton elkésett. Korábban mindenhová rohannia kellett, de most már inkább nem ért oda időre. A darab minden energiáját felemésztette. A tizenöt éves Naomi Malcolm játéka korát meghazudtoló érettséget mutat. Naomi Mariájában hihetetlen módon keveredik az ártatlanság és a szexualitás. Új csillag született. Az iskola honlapján olvasható kritikák megérték a sok fáradságot, izgalmat. Még két előadás volt hátra, azután életünk visszatérhet a normál kerékvágásba.

14 Dorset, 2010 Egy évvel később Tudom, hogy péntek van, mert a halas asszony érkezik a házhoz. A lépcső alá kuporodok, amikor az autójával megáll a bejárat előtt. A fehér alak elmosódik a régi ajtó üvegén túl. Megnyomja a csengőt, és vár. Az alacsony, duci nő felemeli a fejét, ide-oda forgatja, valószínűleg az ablakokat kémleli. Ha észrevesz, akkor ajtót kell nyitnom, szavakat kell formálnom, mosolyognom kell. Ma bármelyikre képtelen vagyok. Kicsi pók mászik végig a kezemen. A fejemet lehajtva lélegzem be a szőnyeg porát, mígnem az autó megindul lefelé az úton. Ma egyedül kell lennem. Lefekszem, és várom, hogy múljon az idő. A péntekek még mindig nagyon fájnak. Egy idő után felkelek, és megkeresem a füzetet, amelyet előző este a kandalló párkányán hagytam. Ellapozok a Naomi cipőjét ábrázoló oldalról, és egy kis ezüstgyűrűt rajzolok a következőre.

15 Bristol, 2009 Az eltűnés éjszakája A konyhapadlón térdeltem, és egy lista alapján az orvosi táskám tartalmát ellenőriztem. Ezt jobban szerettem otthon csinálni, kevesebb zavaró tényezővel kellett számolnom, ha már rászántam az időt. Mélyen a zsebekben túrtam, és nem vettem észre, amikor csendben a konyhába lépett. Elment mellettem, de a kezében lévő szatyor lágyan nekiütődött a vállamnak. Felnéztem, de az egyik ujjamat továbbra is a listán tartottam. Kifogyóban volt a paracetamol és a petidin. Naomi lenézett rám, kék szemében meglepetés látszódott. Jócskán ki volt sminkelve a darab miatt, de még így is feltűnőek voltak a szeme alatti sötét karikák. Kimerültnek tűnt. Nem az a pillanat volt, amikor megkérdezhettem volna, amit már régóta akartam. Na, már nincs sok hátra, aranyom! Ez már az utolsó előtti előadás! mondtam jókedvűen. A szatyrából ruhák potyogtak a padlóra. Cipőjének sarka összekaristolta a linóleumot. Holnap mi is megnézzük apáddal. A sarkamra ültem, és így figyeltem az arcát. Ahogy feketével kihúzta a szemét, sokkal idősebbnek tűnt tizenötnél. Kíváncsi vagyok, mennyit változott a premier óta. Üres tekintettel bámult rám, aztán elmosolyodott, azzal a korábban nem látott mosollyal: a szájának csak az egyik oldalát húzta fel, ezért úgy tűnt, mintha csupán magában mosolyogna. Hánykor jössz haza? Feladtam a pakolást, kelletlenül felegyenesedtem; sosem sikerült semmit befejeznem. Ma csütörtök van, ilyenkor apa szokott érted menni.

16 Már rég megmondtam neki, hogy nem kell jönnie. Sokkal jobb a haverokkal hazasétálni. Hangja egykedvű volt. A vacsorának éjfél körül lesz vége. Shan majd hazahoz. Éjfélkor? Hiszen már most hullafáradt. Nem szándékosan, de kissé megemeltem a hangom. Holnap van az utolsó előadás, a parti csak utána lesz. Ez most pusztán egy vacsora. Fél tizenegyre legyél itthon! Az nagyon korán van! Miért kell nekem állandóan mást csinálni, mint a többieknek? Az ujjaival az asztalon dobolt, és a kezén megcsillant az apró gyűrű, amit az iskolában kapott valami fiútól. Na, jó, legyen tizenegy! Meredten bámult rám. Nem vagyok már gyerek! Meglepett a düh a hangjában. De nem veszekedhettünk túl sokáig. Nemsokára színpadon kellett lennie, nem akartam felidegesíteni. És nekem is muszáj volt befejeznem a gyógyszerek átnézését, még mielőtt nekiállok vacsorát főzni. Fél tizenkettő. Egy perccel sem később! Vállat vont, megfordult, majd Bertie fölé hajolt, aki kinyújtózva aludt a tűzhely mellett. Naomi adott neki egy puszit, gyengéden meghúzta a puha fülét. A kutya egy pillanatra felemelkedett, és megcsóválta a farkát. Megfogtam Naomi karját. Csillagom, nagyon öreg már ez a kutyus, sok alvásra van szüksége! Ne ébreszd fel! Kirántotta a karját a kezemből, az arca feszült volt.

17 Jó, jó, nyugi! Ugye nem felejtetted el, hogy te vagy a főszereplő? Villámgyorsan megöleltem, de elfordította az arcát. Már csak egy napot kell kibírni! Megszólalt a mobilja, hátrább lépett, kezével a csöpögtetőre támaszkodott, és megnyomta a hívásfogadást. Szép hosszú ujjai voltak. Az apró, aranyszín szeplők egészen a második ujjpercéig húzódtak. A körmét gyerekesen lerágta, ami furcsán hatott a gyűrűvel. A tenyerembe fogtam a kezét, és megcsókoltam. Szerintem észre sem vette; Nikitával beszélt. A keze még mindig inkább egy kisgyereké volt, legalábbis én ilyennek láttam. Befejezte a beszélgetést, és megfordult, hogy induljon. Engesztelően intett az ajtóból. Szia, anya! Nem szándékosan aludtam el. Tizenegy körül vizet tettem fel a tűzhelyre, hogy legyen az ágymelegítőjében. A kanapén fekve vártam, hogy elkészüljön. Valószínűleg azonnal elszundítottam. Sajgó nyakkal, kiszáradt szájjal ébredtem. Felkeltem, levettem a pulóverem, és indultam, hogy újra odategyem a vizet. A kanna már teljesen kihűlt. Az órára pillantottam. Hajnali kettőt mutatott. Nem hallottam Naomit bejönni. Rosszul éreztem magam. Még sosem maradt ki ilyen sokáig. Mi történhetett? A vér fájdalmasan lüktetett a fülemben, mígnem felülkerekedett a józan ész. Hát persze! Az első ajtón jött be, és egyenesen a szobájába ment. Az egy szinttel lejjebb lévő alagsori konyhából nem hallhattam, amint becsukja maga mögött az ajtót. Biztosan néma csendben vette le a cipőjét az előszobában, aztán lábujjhegyen felosont, halkan, bűntudattal

18 ment el a szobánk előtt, amíg fel nem ért a második szintre, a sajátjába. Vártam, hogy a víz újra felforrjon, közben nyújtózkodtam egyet. Azért még most is jól fog jönni neki a meleg vizes palack. Becsomagolom, és beteszem a lábához az ágyba. Még alvás közben is érezheti a kellemes meleget. Felmentem az emeletre. Ed hirtelen felhorkantott, amint elhaladtam a fiúk szobái előtt. Ijedtemben nagyot ugrottam. Még egy lépcsősort mentem felfelé, amíg Naomi szobájához értem. Az ajtó résnyire nyitva volt, halkan beosontam. A szobában koromsötét fogadott, a pállott levegőben epersampon- és valami citromos illat keveredett. Odatapogatóztam a komódhoz, kivettem egy pólót, belecsavartam a meleg vizes palackot. Óvatosan megindultam az ágy felé, miközben kis híján elestem a szétszórt ruhákban. Kitapogattam a takarója szélét, hogy felhajtsam, és betegyem alá a palackot. A takaró teljesen sima volt. Az ágy pedig üres. Felkapcsoltam a villanyt. Harisnyák lógtak ki a nyitott fiókokból, a padlón törülközők és cipők hevertek. Az éjjeliszekrényen egy piros csipke melltartó és egy tanga, a széken egy félkosaras melltartó volt. Nem ismertem rá a ruhákra; lehet, hogy a barátnői is itt öltöztek át? Naomi körül többnyire rend szokott lenni. A fésülködőasztalon egy felborult üveg alapozó, a bézs tócsában egy rúzs. Szürke iskolai pulcsija a földön, benne még ott volt a fehér blúz, ahogy egyszerre vette le a kettőt. A takarója egy helyen besüppedt, nyilván oda ült. A párnája azonban teljesen sima.

19 A félelemtől görcsbe rándult a gyomrom. Kezemmel a falnak támaszkodtam, és szinte éreztem, ahogy a fal hűvöse egészen a mellkasomig fut. Aztán hallottam, ahogy két szinttel lejjebb csukódik a bejárati ajtó. Köszönöm, Uram! Hálásan köszönöm! A takaró alá tettem a palackot, egészen az ágy végébe, hogy a lábát melegítse majd. Mostanra biztosan teljesen kihűlt abban a vékony cipőben. Leszaladtam a lépcsőn, nem törődve azzal, mekkora zajt csapok. Nem fogok balhézni vele, ma éjjel nem. Megpuszilom, lesegítem a kabátját, és felküldöm a szobájába. Majd holnap számon kérem. Hirtelen meglassítottam a lépteimet, amint ráfordultam az utolsó lépcsősorra, és megláttam Tedet. Ted az, nem Naomi. Csak állt, és nézett fel rám. Még rajta volt a kabátja, a táskája a lába mellett a padlón. Még nem ért haza! mondtam lihegve. Nehezen préseltem ki a szavakat. Azt hittem, ő jött meg. Micsoda? Kimerültnek látszott. A válla görnyedt, a szeme alatt mély karikák. Naomi még nincs itthon! Odaléptem hozzá. Enyhe égett szag lengte körül. A diatermiás eljárás, amit az elvágott erek lezárására használnak. Egyenesen a műtőből jött. Kérdően nézett rám. A szeme ugyanolyan tengerkék, mint Naominak. Az előadásnak fél tízkor lett vége, nem? Aztán hirtelen ijedség futott végig az arcán. Jesszus! Elfelejtettem, hogy ma csütörtök van!

20 Elfelejtette, hogy Naomi lemondta a csütörtöki fuvarokat, de különben sem nagyon szokta tudni, mi történik a gyerekekkel. Soha nem érdeklődött. Éreztem, ahogy kezd elönteni a düh. A barátaival jár haza. Mondta neked! Ja, persze! Elfelejtettem. Akkor jó könnyebbült meg. De a mai este más volt. Hogy lehetett ilyen nyugodt, amikor az én szívem a torkomban vert? Az előadás után vacsorázni mentek a többi szereplővel. Akkor meg mi a gond? kérdezte vállat vonva. Ezek szerint elment valahová a barátaival. Biztos nagyon jól érzik magukat, ezért tovább maradnak. Ted, elmúlt két óra! Az arcom lángolt a dühtől. Valószínűleg megérezhette, hogy ez most más, azért vagyok úgy kiborulva. Olyan késő van? Bocs, nem tudtam. Nagyon elhúzódott a műtét. Azt hittem, aludni fogsz, mire hazaérek. Bocsánatkérően nyújtotta felém a kezét. Hol a pokolban van a lányunk? kérdeztem szinte kiabálva. Sosem szokott ilyet csinálni, akkor is felhív, ha öt percet késik. Amint kimondtam, eszembe jutott, hogy az utóbbi időben ez már nem volt így, de ennyit még sosem késett. Hallottam a hírekben, hogy egy szatír garázdálkodik Bristolban... Nyugodj meg, Jen! Egyébként, kikkel van? Ahogy rám pillantott, éreztem, hogy semmi kedve ehhez az egészhez. Aludni akart. A többi szereplővel. Nikita meg a szokásos csapat. Nem bulizni mentek utána, hanem csak vacsorázni. Talán a vacsora után átmentek valahova.

21 Be sem engednék. Naomi arca még mindig olyan volt, mint egy tizenöt évesé, sőt, amikor fáradt volt, még fiatalabbnak nézett ki. Nem elég idős hozzá. Megoldják! Annyira fáradt volt, hogy egészen lassan beszélt. Az előszoba falának támaszkodott. Hamis igazolványaik vannak. Emlékszel, amikor Theo... Az Theo volt, és nem Naomi! Aztán eszembe jutott a magas sarkú cipő, a félmosoly. Lehetséges lenne? Tényleg elment valami klubba? Adjunk még egy kis időt neki! mondta Ted nyugodt hangon. Szerintem normális, ha egy fiatal sokáig kimarad, amikor jól érzi magát. Várjunk fél háromig! És aztán? Addigra valószínűleg itthon lesz. Eltolta magát a faltól, megdörzsölte az arcát, majd megindult az előszobában a konyha felé. És ha mégsem, akkor felhívjuk Shant. Különben próbáltad hívni Naomit? Nem. Isten tudja, miért. Azt sem néztem meg, hogy írt-e SMSt. Megtapogattam a zsebem, de a mobilom nem volt benne. Hol a francban van az a rohadt telefon? Elrohantam Ted mellett, be a kanapéhoz. Biztosan kicsúszott a zsebemből, amikor elszundítottam, mert ott volt, egy lapos párna alól kandikált ki. Felkaptam. Nem jött SMS. Beütöttem Naomi számát. Hali, itt Naomi beszél. Bocs, de most valami hihetetlenül fontos dolgom van. Ha megadod a számod, visszahívlak. Megígérem. Na, viszhall! Képtelen voltam megszólalni, csak hitetlenkedve ingattam a

22 fejem. Innom kell valamit! Ted lassan odament a bárszekrényhez. Kitöltött két whiskyt, az egyiket odanyújtotta nekem. Éreztem, ahogy az alkohol égeti a torkomat, és végigfut a nyelőcsövemen. Negyed három. Tizenöt perc, mire felhívjuk Shant. Nem akartam várni. Szerettem volna kirohanni a házból. Ki az utcára, az iskola színházterméhez, belökni az ajtót, és a poros levegőbe kiáltani a nevét. És ha nincs ott, akkor továbbrohanni, ki a főútra, el az egyetem mellett, az éjszakai mulatókhoz, félrelökni a kidobóembereket, és a táncoló tömegbe kiáltani... Van valami ennivaló? Mi? Jenny, egész este operáltam, lekéstem a vacsorát a kantinban! Van itthon valami? Kinyitottam a hűtőt, és belenéztem. Semmit sem ismertem fel. Négyzetek és téglalapok. A kezem sajtot és vajat talált. A hideg vajat alig tudtam a kenyérre kenni. Ted csendben kivette a kezemből, és tökéletes szendvicset készített. Aztán levágta a héját. Amíg evett, én megkerestem Nikita számát. Egy rózsaszín lapon volt a szekrény oldalán lévő parafa táblán. Ő sem vette fel. A telefon biztos a táskájában volt. A táskát az asztal alá tette, hogy táncolhasson a klubban, ahová sikerült belógniuk. Mindenki más haza akart menni, az összes barátjuk ásítozva támasztotta a falat, de Naomi és Nikita egymással táncoltak, és nagyon jól érezték magukat. Persze hogy senki sem hallja meg Nikita telefonját az asztal alól. Shan is biztosan ébren van, és

23 vár. Alig egy éve váltak el Neillel. Egyedül ez most még borzalmasabb lehetett. Fél három. Beütöttem Shan számát, és amíg vártam, eszembe jutott, hogy egy hete mesélte, Nikita még mindig mindent megoszt vele. Az ekkor érzett, belém hasító féltékenység is felrémlett. Naomi már nem nagyon beszélt velem. De most örültem, hogy Nikita még mindig bízik az anyjában. Shan tudni fogja, hova menjünk értük. Álmos hang szólt bele a telefonba. Ő is ugyanúgy elaludt, mint én. Helló, Shan! mondtam, és igyekeztem természetes hangon beszélni. Ne haragudj, hogy felébresztettelek! Nem tudod, merre vannak a kölykök? Megyünk értük, nem gond, csak... egy pillanatra megálltam, és nevetni próbáltam...naomi elfelejtette megmondani, hogy hol lesznek. Várj egy kicsit! Szinte magam előtt láttam, ahogy felül, beletúr a hajába, rápillant az éjjeliszekrényen álló órára. Mondd el még egyszer az egészet! Vettem egy nagy levegőt, és igyekeztem lassan beszélni. Naomi még nem ért haza. Biztos elmentek valahova a vacsora után. Nikita nem mondta, hol lesznek? Jen, a vacsora holnap van. Nem, az a záróparti. De a vacsora is holnap lesz. Nikita itthon van. Nagyon elfáradt, és órák óta alszik. Én hoztam haza. Úgy ismételtem meg, mint egy idióta. Órák óta?

24 Közvetlenül az előadás után mentem érte. Tartott egy kis szünetet, majd csendben hozzátette: Ma nem volt vacsora. Pedig Naomi azt mondta. Teljesen kiszáradt a szám. Elvitte az új cipőjét. Azt mondta... Úgy beszéltem, mint egy gyerek, aki nagyon szeretne valamit, amit nem kaphat meg. Elvitte a cipőt meg egy szatyor ruhát. Mi az, hogy nem volt vacsora? Shan biztosan téved, talán mert Nikitát nem hívták meg. Hosszú csend ékelődött közénk. Megkérdezem Nikitát. Mindjárt visszahívlak. A kapu bezárult mögöttem, és én kint rekedtem. Odabent gyerekek aludtak jó helyen, biztonságban, elterpeszkedve a lepedőn. Olyan hely volt ez, ahol az embernek nem kell felhívnia a barátját éjjel fél háromkor. A konyhai székek hidegek, kemények voltak. Ted arca sápadt. Folyamatosan az ujjait ropogtatta. Akartam szólni, hogy ne csinálja ezt, de nem tudtam kinyitni a számat, mert attól féltem, sikoltozni kezdek. Megszólalt a telefon, villámgyorsan felkaptam, de nem mondtam semmit. Nem volt vacsora, Jenny. Shan visszafojtott hangon beszélt. Mindenki hazament. Nagyon sajnálom. A fülemben halk zúgás kezdődött, amely egyre erősebben töltötte ki a Shan szavait követő csendet. Megszédültem, úgy éreztem, lefordulok a székről. Vagy a világ fordult egy nagyot. Meg kellett kapaszkodnom az asztal szélében. Beszélhetnék Nikitával? A kérdés utáni rövid hallgatás alatt pontosan ráébredtem, milyen távolra is kerültem a mögöttem bezáródó kaputól. Shan hezitált egy kicsit.

25 Már visszament aludni. Aludni? Kit érdekel? Nikita otthon volt, biztonságban. Nekünk meg fogalmunk sincs, hol a lányunk. A düh felülkerekedett a félelmemen. Ha Nikita tud bármit is, amit mi nem, és Naomi talán veszélyben... Nem tudtam folytatni, összeszorult a torkom. Ted vette át a telefont. Szia, Shania! Itt megállt egy kicsit, csak utána folytatta. Tudom, milyen nehéz ez Nikitának... A hangja nyugodt volt, de határozott. Pontosan így beszélt a vele dolgozó fiatal orvosokkal is, ha azok tanácsot kértek valami idegsebészeti problémával kapcsolatban....de ha Naomi rövid időn belül nem jön haza, akkor értesítenünk kell a rendőrséget. Minél több információnk van... Újabb szünet. Köszönöm. Igen. Akkor pár perc múlva ott vagyunk. A fiúk a szobáikban aludtak. Föléjük hajoltam, megcsapott a meleg pára az arcuk körül. Theo szinte befúrta magát a takaró alá. Megcsókoltam, az ajkam alatt éreztem a kócos haját. Ed fekete haja nyirkos volt. A szemöldökét még álmában is összehúzta, olyan volt, mint valami madár szárnya. Ahogy felegyenesedtem, megláttam magam Ed tükrében. Az utcalámpa fénye beszűrődött az ablakon, és az arcom olyan volt, mintha hirtelen megöregedtem volna. A hajam sötét volt, és teljesen formátlan. Ed fésűjével tettem rendbe egy kicsit. Ted megállt az iskola színházterménél, kiszálltunk. Nem tudom, miért. Még most sem tudom, miért akartunk ott keresni. Tényleg azt hittük, hogy ott találunk, ahogy a színpadon kuporogva alszol? Hogy felébresztünk, te ránk mosolyogsz,

26 nyújtózkodsz egyet, és álmos hangon megmagyarázod, hogy túl sokáig öltöztél? Hogy átölelünk, és egyszerűen hazaviszünk? Az üvegajtó zárva volt. Kissé megremegett, ahogy meghúztam. A folyosón jelzőfények égtek, a büfében fényesen sorakoztak az üvegek. Az ajtó másik oldalán egy elszakadt sárga-piros program hevert. Láttam a piros betűs WEST feliratot, alatta a STORY szót, és egy kék, pörgő szoknyát viselő lány képének részletét. Ted óvatosan vezetett, és én tudtam, hogy nagyon fáradt. Megnyomott egy gombot a műszerfalon, melegedni kezdett az ülésem támlája. Izzadni, émelyegni kezdtem a mély bőrülésben. Tedre pillantottam. Ebben nagyon jó volt. Nagyon jó volt abban, hogy komolynak tűnjön, de nem kétségbeesettnek. Naomi nehéz világra jötténél is az ő nyugodtsága kellett, hogy én ne pánikoljak. Elintézte, hogy epidurális érzéstelenítést kapjak a császármetszés előtt, és ott volt, amikor kiemelték belőlem az apró, véres kisbabát. De most nem gondoltam erre. Egy pillanatra kinéztem az ablakon. Ragyogtak a kihalt utcák. A szélvédőt gyenge eső permetezte. Milyen ruha volt Naomin? Nem tudtam felidézni. Talán az esőkabátja? Sál volt rajta? Felnéztem az út menti fákra, mintha ott megláthatnám a narancssárga sálat, ahogy egy nedves, fekete ágról lóg lefelé. Odaértünk Shania házához, és Ted határozottan bekopogott. Csendes, nyugodt este volt, és ha valaki éppen arrafelé autózott volna, akkor ugyanolyan párnak lát, mint bármelyik másikat. Meleg kabátot, fényes cipőt viseltünk, ahogy lehajtott fejjel várakoztunk a szitáló esőben. Valószínűleg semmi különös nem látszott rajtunk.

27 Shania kisminkelte magát. Nyugodt, komoly mozdulattal ölelt meg minket. Meleg volt a házban, a nappaliban példás rend, a kandallóban égett a tűz. Nikita hosszú, nyuszimintás pizsamában a kanapén kuporgott, egy párnát szorított magához, a lábát maga alá húzta. Rámosolyogtam, de a szám nem nagyon akart engedelmeskedni, remegett. Shan mellé ült, mi pedig velük szembe. Ted megfogta a kezem. Drágám, Ted és Jenny Naomiról szeretnének kérdezni téged. Shania átkarolta Nikitát, aki lesütötte a szemét, és egy hajtincsét csavargatta. Odaültem a másik oldalára, de finoman elhúzódott tőlem. Megpróbáltam kedves hangon beszélni. Nik, hol van Naomi? Nem tudom. Előredőlt, a párnába nyomta a fejét. Hangja tompán szólt. Nem tudom, nem tudom, nem tudom! Shania tekintete a lánya fölött találkozott az enyémmel. Akkor kezdem én! szólalt meg. Elmondom Jennynek, amit meséltél nekem. Nikita bólintott, az anyja pedig folytatta: Naomi azt mondta Nikitának, hogy egy pasival fog találkozni az előadás után. Egy pasival? kérdezett vissza Ted, még mielőtt én levegőt vehettem volna. Miféle pasival? Veszélyesen hangzott ez a szó. Tehát nem egy kamasz fiúval. Egy idősebbel. A szívem vadul kalapálni kezdett, féltem, hogy Nikita meghallja, és nem fog mondani semmit. Azt mondta... kezdte tétován Nikita. Azt mondta, megismerkedett valakivel. És az illető nagyon szexi.

28 Felé fordultam, hogy láthassam az arcát. Szexi? Ezt Naomi mondta? Miért baj ez? Maguk kérdezték. Összeráncolta a homlokát, a szemében könnyek gyűltek. Hogyne, persze, minden rendben mondtam neki. De nem volt rendben semmi. Sosem hallottam tőle ezt a szót. Beszélgettünk a szexről, és bármilyen lázasan kutattam is az emlékeimben, nem tudtam felidézni, hogy mikor. Kapcsolatok, szex, védekezés; nem láttam rajta, hogy különösebben érdekelné a dolog. Lehet, hogy mégis? Nem vettem észre valamit? És ez a pasi... nem mondta Naomi... próbáltam kitalálni a lehetőségeket. Az iskolából volt? Nikita a fejét ingatta. Aztán Ted kezdett beszélni. Lassan, nyugodtan, mintha nem is lenne fontos. És Naomi korábban is találkozott ezzel a fickóval? Nikita leengedte a vállát, és a haját sem piszkálta többet. Ted nyugodt stílusa hatott, én mégis dühös voltam, hogyan képes ezt ilyen könnyedén csinálni. Én alig bírtam elérni, hogy ne remegjen a hangom. Igen. Azt hiszem, párszor eljött a színházhoz. Lesütötte a szemét. Tudja, a hátsó bejárathoz. A hátsóhoz? kérdezte Ted megint úgy, mintha egyáltalán nem érdekelné a válasz. Igen. Mások is ott várakoztak. Azt hiszem, ő is. Felnézett, és a szemében látszott, hogy kellemetlen számára ez a beszélgetés. De nem nagyon figyeltem. És hogy nézett ki ez a férfi? kérdeztem gyorsan.

29 Nem tudom. Nikita nem nézett rám. Sokáig hallgatott, mire folytatta: Talán sötét haja volt. Közelebb húzódott Shanhez, és becsukta a szemét. Nem hittem, hogy újra megszólalna, de Ted még egy kérdést feltett neki. És a ma estéről mit mondott neked Naomi? Csend lett. Nikita mozdulatlanul ült, aztán Shan felállt. Nagyon fáradt jelentette ki. Vissza kell mennie aludni! Nikita, kérlek! gyengéden megérintettem a karját. Nagyon szépen kérlek, mondd meg, mit mesélt Naomi! Nikita rám nézett, nagy, barna szemében csodálkozással. A legjobb barátnőjének az anyja eddig csak egy sürgölődő figura volt, valahol a távolban: vidám teremtés, aki ide rohan, oda rohan. Felelős volt saját magáért és a családjáért. Nem könyörgött. Azt mondta... itt megállt egy pillanatra, azt mondta, kívánjak neki szerencsét.

30 2. fejezet Dorset, 2010 Egy évvel később Az ősz lassan télbe fordul. A reggeli csend hidegen csap az arcomba. Fülelek, bár nem igazán tudom, hogy mire. Mostanra már meg kellett volna szoknom azoknak a hangoknak a hiányát, amiket korábban természetesnek vettem: mezítlábas talpak halk lépteit, a vízforraló hangját, a rádió távoli motyogását, a porceláncsészék csilingelését a mosogató szélén. A zajok, amiket egyedül csinál az ember, közel sem ilyenek: halkak, óvatosak, és nem egyszerre hallani őket. Egészen a csendig halkulnak. Kinyitom az ablakot, és a tenger illata mint valami élőlény suhan a szobába. Amint elmegyek a szobája mellett, megérintem az ajtaját. Ő választotta ezt a szobát, még kiskorában. Igazából sosem volt a hálószobája, mert az utóbbi hónapokig csak nyaralónak használtuk a házat, de mindannyian úgy gondoltunk erre a szobára, hogy ez az övé. Kiskorában szerette azt játszani, hogy a tető alatt lévő kis, kerek ablak egy kabin ablaka, az ágya pedig hajó. A rendőrség elvitte a matracot és az összes ágyneműt. Megérintem az ajtó lapját, hideg és nyirkos. Ted felmosta a padlóról a vért. Én még nem voltam bent, amióta megérkeztem. Az ablakkeret remegő tükörképe megtörik a kezemen, amint a kádban fekszem. Gyorsan kiugrok, amikor megszólal a csengő, magamra kapok egy törülközőt, aztán egy

31 fürdőköpenyt. A lépcső tetején megdermedek. A bejárati ajtó üvegén át egy egyenruhás férfit látok. A szívem annyira zakatol, hogy megszédülök, erősen meg kell kapaszkodnom a korlátban. Talán most jött el a pillanat, amikor közlik velem, hogy találtak valamit a sáros földben: egy cipő magas sarkát, megpuhulva, elrohadva, vagy egy ezüst ékszer darabját, esetleg egy fogat. Nem tudnak olyat mondani, amire ne gondoltam volna már, mégis megtorpanok, mintha csak egy golyó talált volna el. Aztán észreveszem, hogy a kabátja piros, és hatalmas táska van nála. Talán egy csomagkihordó. Ajtót nyitok, ő átadja a küldeményt. Kis ecsetek a bristoli művészboltból. A lábtörlőn már ott van egy walesi hegyeket ábrázoló képeslap Ted hatalmas gyűjteményéből. Ő így tartja a kapcsolatot. Üzenet nincs ráírva, ahogy az lenni szokott. A konyhaasztalhoz ülök, a szívverésem megnyugszik. Előttem ott van a vázlatfüzet. Közelebb húzom, és kinyitom a következő oldalon. Amikor a rendőrség az ajtóhoz ért, láttam a fekete-fehér, bélelt kabátjukat, a jelvényeiket. Naomi hiánya ezennel hivatalossá vált. Még mindig sötét volt, de már hajnal lehetett, talán négy-öt óra között. Kezembe veszem a durva tapintású ceruzát. Érzem a megrágott fa egyenetlenségét. Kicsi kapucnis pulcsit rajzolok, a gyűrődéseknél rövid, szürke vonalakkal árnyékolok.

32 Bristol, 2009 Az eltűnés éjszakája Az ajtóban álló rendőr ötven-ötvenöt év körül lehetett, színtelen, táskás szeme volt. Igyekezett professzionális nyugalmat árasztani, de a gyors pillantás, amivel rám nézett, feszültségről árulkodott. Mögötte egy apró termetű nő volt, barna haját szoros fonatban viselte, a száján tökéletes, vörös rúzs. Úgy tűnt, mintha a haragját igyekezne leplezni. Talán csak miattunk kellett felkelnie, belebújni a ropogós egyenruhába, kisminkelni magát. Ön dr. Malcolm? A férfi ügyelt arra, hogy természetes hangon szólaljon meg. Otthon nem voltam dr. Malcolm. A gyerekek anyja voltam, a férjem felesége. De ha ez a rendőr azt hiszi, hogy tulajdonképpen szakmabeliek vagyunk, akkor talán nagyobb erőfeszítést tesz az ügy megoldása érdekében. Igen mondtam, és félreálltam, hogy bejöhessenek. Steve Wareham rendőr vagyok, ő pedig Sue Dunning. A férfi levette a sapkáját, a nyoma körbefutott vékony szálú, ősz haján. Kezet fogott velem, halkan beszélt. Sajnált minket, de ez nem az a sajnálat volt, amitől rettegtem: nem a minket ért veszteség miatt sajnált. A nő egy kicsit energikusabb volt. Biccentett felém, de a két kezét hátul összekulcsolta, mintha nem akarna hozzám érni. Olyan nő voltam, akinek a gyereke nem szokott hazajönni. A konyhába vezettem őket. Pár perccel korábban értünk haza Shantől, és nem tudtam megállni, hogy ne nézzek az órára. Több mint négy óra telt el azóta, amióta Naominak haza kellett

33 volna érnie, és én azonnal el akartam mondani nekik a Nikitától hallott férfit, akinek sötét árnyéka ott lebegett a konyhánk fénylő falán. Magamban üvöltöttem velük, hogy siessenek már. Hogy azonnal induljanak. Talán még utolérik őket. A férfi egy hosszú utcán vezeti a kocsiját az esőben, bemegy egy házba, bezárja az ajtót, odafordul a síró Naomihoz. Nem, ez nem lehet, ő sosem sír. Siessenek már! Ted kezdett el beszélni. A legelejéről indította a történetet, mert a rendőrök ezt kérték. Mindent tudni akartak, így egy órába telt, mire a végére ért. Aztán elkérték Naomi laptopját, születési bizonyítványát, útlevelét. Ők is megpróbálták felhívni a mobilján, de most már nem volt sem üzenetrögzítő, sem csengőhang. A telefont kikapcsolták. Ez még nem jelentett semmit, tekintve, hogy Naomi telefonja gyakran lemerült. Amikor Steve Wareham közölte, hogy ha működne a telefon, akkor be tudnák mérni a tartózkodási helyét, akkor valami iszonyú, tehetetlen dühöt és félelmet kellett magamba fojtanom. Odaadtam nekik a tavalyi iskolai fényképét. Néhány másodpercig a képre bámultam. Csak pár hónapja készült, mégis sokkal fiatalabbnak nézett ki rajta. Olyan volt, mintha ez a széles mosolyú, lófarkas, ragyogó arcú lány valaki egészen más volna. Eszembe jutott a szobájában kiborult alapozó. Az előadás előtt egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a fényképen. Volt hobbija? Lehet. Nem tudtam. Egész nap dolgoztam, nem tudhattam mindenről. A rendőr hirtelen felvonta a szemöldökét. Hová járt iskolába, ki volt az orvosa, a fogorvosa? (A fogorvosa? Fogmintát kérnek? Ted arcán láttam, hogy ő is

34 megrettent ettől a kérdéstől.) Voltak barátai az iskolában? Név szerint? Járt valakivel közülük? Nem, dehogy. Csak egy férfival, aki a színház hátsó bejáratánál várt rá. Sötét haja volt, és Naomi nagyon szexinek tartotta. Most is nála van. A férfi talán ebben a pillanatban is bántja őt. Keze a nyakán. Lenyomja a padlóra, letépi a ruháját, maga alá gyűri, egyik kezével betapasztja a száját. Az öklömbe haraptam, nehogy felsikoltsak. A rendőrök mindent felírtak. Sue Dunning adott nekem egy eltűnt személyekről szóló nyomtatványt, hogy töltsem ki. Azt mondta, még túl kevés idő telt el ahhoz, hogy emberrablásra gyanakodjanak, és semmilyen bizonyíték nem mutat ebbe az irányba. Remegett a kezem, ezért csak lassan tudtam írni. Ők tovább beszéltek hozzám, kérdéseket tettek fel. Magassága? Százhatvanöt centi. Súlya? Ötven kiló. Igen, nagyon karcsú. Nem, nem anorexiás, csak olyan gyerek, aki állandóan jön-megy, pörög. Rengeteget evett. Éhes vagy? Nem vacsoráztál, igaz? Nem törődtem vele, mert azt hittem, az előadás után vacsorázol. Szólnod kellett volna, tudtam volna készíteni valamit. Mit viselt, amikor utoljára láttam? Táskával jött le az emeletről, és azt hiszem, esőkabát volt rajta. Vagy az iskolai kabátja? Esetleg a kis szürke kapucnis pulcsija. Hadd gondolkozzak! Megnézem a szekrényét, és akkor meg tudom mondani. Remélem, az esőkabát van rajtad. Esik az eső, megázol. Úgy volt, hogy majd átöltözik... a darab után... és új cipője volt. Fekete, magas sarkú, bőrpántokkal. Szokatlan volt tőle.

35 Nem gondolja, hogy ajándékba kaphatta? Cselből, megvesztegetésből. Egy szép karkötő is volt a csuklóján. Ez fontos lehet. A táskáján apró lyukak voltak. Nem tudom, hol vette, talán a szupermarketben. Vagy valamelyik butikban? Ne fuss abban a cipőben, kitöröd a bokádat! Vedd le, és úgy rohanj! Voltak itthon problémák? Eltűnt már korábban is? Próbált valaha kárt tenni magában? Könyörtelen kérdések voltak. Rettenetes kimerültséget éreztem. Ezek semmit sem értettek. Naomi főszerepet játszott a darabban. Persze hogy fáradt volt, néha ingerlékeny, de amúgy nagyon aranyos. Egész idő alatt füleltem, hátha meghallom a lépteit. Talán egyszer csak besétál, mond valami kifogást, és nem érti, mire ez a nagy felhajtás. És ez az egész csak egy rémálom volt. Mielőtt továbbmennénk, szeretnénk átkutatni a házat mondta Steve Wareham. Meredten bámultam rá. Nem hitték el, amit mondtunk? Micsoda? kérdezte Ted hitetlenkedve. Most? Meg lennének lepve... a rendőr igyekezett nem leereszkedő stílusban beszélni, meg lennének lepve, ha tudnák, mennyi eltűnt gyereket találunk meg az otthonukban. Egyszerűen bebújnak a szekrénybe. Higgyék el, nem árt! Ted az emeletre vezette őket. Átvizsgálták a padlást, a ruhásszekrényeket, benéztek az ágyak alá. Csendben, módszeresen dolgoztak, nem ébresztették fel a fiúkat. Benéztek a kerti kamrába, még a kukákba is. Én a konyhában maradtam, kezemet a telefonomon pihentettem. Mire végeztek, meglehetősen fáradtnak tűntek.

36 Valamelyik kollégánk később még eljön. Sue Dunning kissé zavarban volt. Önöket is ki kell hallgatnunk. De ez csak formalitás. Nem kellett volna kínosan éreznie magát. Egyszerűen alaposak voltak. Ami azt jelenti, hogy meg fogják találni Naomit. Ted megkérdezte, mik a következő lépések, a nő pedig sorolni kezdte: megírják a jelentésüket, kapcsolatba lépnek az iskolával és a színházzal, tanúvallomást vesznek fel Nikitától, átvizsgálják Naomi Facebook-oldalát, laptopját, a barátok mobiljait, beszélnek a tanárokkal, keresni fogják kocsmákban, klubokban, éttermekben, benzinkutakon, vasútállomásokon, kikötőkben, reptereken. Értesítik az Interpolt. És ha Naomi nem lesz meg huszonnégy órán belül, akkor bevonják a médiát. Repülőterek? Média? Ted bátorítóan ölelt át. És még valami. Szükségünk lenne a fogkeféjére mondta halkan Steve Wareham. Ha úgy alakul. A sárga műanyag pohárban lévő rózsaszín fogkefe Naomi saját fürdőjében volt, és rendkívül gyerekesen hatott. Sue Dunning óvatosan belecsúsztatta egy kis nejlonzacskóba, és többé már nem Naomi fogkeféje volt, hanem egy eltűnt személy DNS-mintája. Ha úgy alakul. Steve Wareham felállt, a kezét hátratette. Az arcán a ráncok most még mélyebbnek tűntek. Arra gondoltam, milyen érzés lehet egy ilyen helyzetben a szülők előtt állni, és egy röpke pillanatra megsajnáltam a férfit. Mindenről tájékoztatni fogjuk a nappali műszakot, akik reggel hétkor kezdenek. Lesz egy megbeszélés a bűnügyi osztály vezetőjével, bár a jelenleg rendelkezésre álló

37 információk nem utalnak bűncselekményre. Vett egy nagy levegőt, majd folytatta: Még arra kérem önöket, hogy nézzék át a házat, hátha valami elkerülte a figyelmüket. Gondolják végig mindazt, ami az elmúlt napokban, hetekben történt. Mindent, ami szokatlan volt a lányuk körül. Mindent írjanak le, és mondják el nekünk. Most elvisszük a laptopot, hogy a szakértők átvizsgálhassák. Felemelte a gépet, és az arca kicsit megenyhült. Michael Kopje majd kapcsolatba lép önökkel. Ő ennek a környéknek a családi kapcsolattartó tisztje. Pár órán belül jelentkezni fog. Pár órán belül. És mi lesz a következő meg az azt követő öt percben? Most már van fényképük róla. Az segíteni fog. De nem látszik rajta gyönyörű hajának aranyló csillogása. A bal szemöldöke alatt van egy apró anyajegy. Enyhe citromillat lengi körül. Rágja a körmét. Sohasem sír. Találják meg!

38 Második rész

39 3. fejezet Dorset, 2010 Egy évvel később A faluból kivezető út délelőtti nyüzsgése elcsendesedett. Hirtelen bánat tör rám ezen az unalmas, egyhangú délutánon. Csak akkor fog elmúlni, ha már szilárdan állok a lábamon. Amikor betegekhez hívtak, már az ajtóból, a beteg fekvéséből meg tudtam állapítani, hogy tényleg baj van-e. Vakbélgyulladás, a hasi aorta szakadása, agyhártyagyulladás az izmok megfeszülnek, hogy védjék a károsodott területet. Nyáron órákon keresztül feküdtem mozdulatlanul, és figyeltem az ablakokat sorra járó napfényben táncoló port. Meg akartam halni, de tudtam mint ahogy most is tudom, hogy egy nap majd felnézek, és ő ott áll az ajtóban. És, persze, a fiúkat sem hagyhatom magukra. Arról nem is beszélve, hogy Naomi kutyája fekszik a konyhában. Mintha csak hallaná, Bertie nagyot ásít, kimászik a kosarából, és megcsóválja a farkát. Követ a tekintetével, ahogy átsétálok a konyhán, és lehajolok hozzá. Érzem a nyakának melegét, ahogy felcsatolom rá a pórázt. Hosszú szőre az idő múltával megkeményedett. A füzetet és a ceruzát a zsebembe csúsztatom. A konyha hátsó ajtaja a kertre nyílik, amin túl rétek vannak. A nyaralót anya adta nekem, mielőtt meghalt. Szerencse, mert így volt hová elbújnom.

40 Szerencse. Szerencsém van. Kívánj szerencsét. Ez a triviális szó mozgatja a sors kifürkészhetetlen ajtajait, hol becsukva, hol kinyitva előttünk, akár egy szélvihar. Naomi sosem gondolta, hogy szerencsére lenne szüksége. Úgy hitte, szerencsésnek született. Én meg úgy, hogy az is volt. Hogy mindannyian azok voltunk. Alig egy éve még úgy hittem, mindenünk megvan. Nem könnyű megmondani, mikor kezdtek megváltozni a dolgok. Gondolatban újra meg újra visszatérek a múltba, és próbálom megfejteni, hol lehetett volna másfelé irányítani a sorsot. Életem szinte minden pillanatát fel tudom idézni, és gondolatban meg tudom változtatni. Ha nem döntök úgy, hogy orvos leszek, ha sok-sok évvel ezelőtt a könyvtárban Ted nem veszi ki a kezemből a könyveket, ha nem siettem volna a rendelőbe aznap délután, ha több időm lett volna. Fogyni kezdett az idő, de ezt akkor nem vettem észre. A sziklás ösvényen megyek, Bertie-t elengedtem, időnként megvárom, ahogy elszántan szökdel felfelé a köveken. A szikla tetejére érve a szél vadul permetezi a vizet az arcomba, mintha esne az eső. A víz a számba szivárog. Sós íze van. Nem olyan, mint az eső. Olyan, mint a könny. Eszembe jut az a délután, amikor megindult a Naomival együtt töltött időnk visszaszámlása. Aznap találkoztam Jade-del, ő a csili az én szememben. Ülök egy padon, előttem a hatalmas tenger és a hatalmas ég. A zsebemből előveszem a füzetet, rajzolok egy játék zsiráfot. Besatírozom a testét, az egyik füle kissé szakadt. Bertie feje a lábfejemen pihen, időnként nyüsszent egyet. Tavaly november másodikán nem tudhattam, hogy már csak

41 tizenhét napunk van hátra.

42 Bristol, 2009 Tizenhét nappal előtte Egész nap esett. A páciensek csöpögő ruhákban, vizes hajjal léptek a rendelőbe, és hagyták maguk mögött a szűk zsákutcánk végén hömpölygő forgalmat. A rendelő a kikötő közelében volt, kissé eldugva egy fenyőbútorokat áruló bolt és egy gondozatlan autóparkoló között, ahol a gaz magasra nőtt a törött betonlapok között. A közeli utcákban egymást érték a kicsi viktoriánus házak. Ahogy munkába autóztam az egyre szűkebb utcákban, a régi raktárépületek között gyakran pillantottam a dokkok sötét vizére. A praxis népszerű volt, vagy talán csak kényelmes. A kicsi váró folyton tele volt betegekkel, bár a rájuk jutó idő sosem tűnt elegendőnek. A hivatalosan előírt hét percben képtelenség volt megadni nekik, amire szükségük volt. De nem baj, mindig úgy véltem, az emberek tudják, hogy mi az ő oldalukon állunk. Legalábbis addig a délutánig így gondoltam. Sokszor eszembe jut. Főleg az illat. Késő délutánra a vizsgálómban már nagyon rossz szag volt. Izzadság, vér, poshadt alkohol. Az emberi hús zöldes színű a fejlámpa éles fényében. A redőnyöket leengedve tartottuk, hogy kirekesszük a külvilágot, és itt bent úgy is érződött, mintha a kinti világ nem létezne. Meleg volt. A padlón játékok hevertek szanaszét. A mosdó a sarokban véres eszközökkel volt teli, amelyeket kék papírtörlőkkel takartam le. Fáradt voltam. Mrs. Bartlett vizsgálata kemény diónak bizonyult. A vérzés miatt nehezen vettem észre a polipot a méhnyakon. Másnap be kellett menjen egy szakrendelésre. A

43 monitorra pillantottam, hogy ki a következő beteg, és ő járt a fejemben, amíg a mosdót tisztítottam, majd kezet mostam. Yoska Jones. Talán lengyel? Beleásítottam a mosdó fölött lévő kicsi tükörbe. A hajam kicsúszott a csatból, és kuszán lógott az arcomba. A szempillafestékem megint elkenődött. A tükörképemre hunyorítottam, és reméltem, hogy a férfi problémája nem lesz bonyolult, így nyerhetek egy kis időt. Beszólítottam. A húszas éveiben járó, barna bőrű férfi volt, kiálló arccsontokkal. Azonnal láttam, hogy nem beteg. Ezt hamar ki tudtam szúrni. Jó napot! Miben segíthetek? Nagyon fáj a hátam. Ez nálunk családi vonás. Walesi akcentussal beszélt. Erős munkáskeze az enyém közelében feküdt az asztalon. Mindkét kezem az ölembe tettem. Ön szerint mitől lehet? Túl sokat cipelem a kishúgomat. Aztán védekezően hozzátette: Szereti, ha a nyakamba veszem, de ez egyre nehezebb. Hát, az bizony nem tesz jót a gerincnek, ha sokat cipelünk egy gyereket. Ugyanakkor csábító is, gondoltam. Én még akkor is úgy vittem mindenhová Naomit, amikor már rég tudott járni. Élveztem a súlyát, és ahogy az arcát az enyémhez nyomta. Legjobb, ha hagyja, hogy a saját lábán közlekedjen. Kis harag suhant át az arcán, de a hét perc alatt sokkal fontosabb volt, hogy jó tanácsot adjak, mint hogy szimpatikus legyek. És még a hátát is meg kellett vizsgálnom. A tartóizmai a gerinc mindkét oldalán olyan simák és vastagok voltak, akár

44 egy kígyó, de amikor hanyatt feküdt, és én felemeltem a lábát, akkor jajgatva rándult össze. Isiász. A reflexei normálisan működtek. Miután elmondtam, hogy milyen gyakorlatokat végezzen, és felírtam neki egy gyulladáscsökkentőt, mosolyogva rázta meg a kezem. Működött a kézrátétel varázsa: a férfi ellenérzése teljesen elszállt. A recepttel és egy tanácsokkal teli betegtájékoztatóval indult kifelé, amikor véletlenül belerúgott egy földön heverő játékba, és az pörögve csúszott át a szobán, amíg a falnak ütközve meg nem állt. Amikor becsukódott az ajtó, lehajoltam érte. A kis műanyag kacsa volt, narancssárga csőre már teljesen elkopott, annyi gyerek rágcsálta meg. Hiányzó szárnya helyén éles felület maradt. Nagyot koppant, amikor a fémszemetes aljára ért. A következő beteget szólítottam. Tudtam, hogy Jade tízéves, bár sokkal fiatalabbnak látszott. Mozdulatlanul állt, miközben az anyja levette róla a kabátot, az iskolai pulcsit és a szoknyát. Arcán, karján, lábán zúzódások voltak. Ezeket leszámítva nem látszott betegnek, de kedves pofijából üresen meredt a semmibe. Egy viharvert plüsszsiráfot szorongatott, miközben rám nézett. Abban az évben már legalább négyszer járt nálam. Kimerülés, bizonytalan hasi fájdalmak, gyenge étvágy, most pedig köhögés. Korábban nem gyanakodtam semmire, bár feltűnt, hogy koszos ruhákban jár, gondozatlan haja fürtökben lóg. Mindig csak tanácsokat adtam, és igyekeztem megnyugtatni az ideges anyját. De ez most más helyzet volt. A zúzódásokat újonnan szerezte. Jade-re mosolyogtam, de úgy tűnt, mintha a szoba elsötétült volna a kislány körül.

45 Az anyja vastag műszőrme kabátot viselt, gyorsan és hangosan beszélt, szinte szünetet sem hagyva a szavak között. Nem akarta, hogy közbekérdezzek. Nem tudunk aludni ettől a rohadt köhögésétől. A nő rám nézett a hideg, zöld szemével. És van még valami. Közelebb tolta vastagon sminkelt arcát, a megszáradt szempillafesték remegett, ahogy pislogott. Eközben erősen szorította a kislány vállát. Állandóan úgy jön haza, hogy tele van sérülésekkel. Azt mondja, gyakran elesik. De szerintünk a többi gyerek bántja. Kiszúrták maguknak. És miért bántják? Honnan tudnám? Kibontottam Jade ujjait, és a sztetoszkóp acélkorongját beletettem a kicsi tenyerébe, hogy ne legyen olyan hideg, amikor a mellkasára teszem. Meghallgathatom a pocakodat? Az aranyos fej tétován bólintott. A sztetoszkópot a trikójára tettem, hogy több bizalommal legyen felém. Másik kezemmel a feje alá nyúltam, és észrevettem, hogy valami van a hajában. Amikor kifújta a levegőt, felhúztam a trikót, és láttam, hogy a bordái környékén is lila foltok vannak. És hátul a gerincénél is. Az anyja rám nézett, és még gyorsabban, még hangosabban kezdett beszélni, de nem figyeltem rá. Igyekeztem, hogy semmit ne vegyen észre az arcomon, amikor kitapintottam egy puha rögöt az egyik kis bordán. Jade mellkasában komoly zörejeket hallottam.