A HAGYOMÁNYOS ORVOSLÁS ÉVSZÁZADAI IDŐSZAKI KIÁLLÍTÁS (SZABADTÉRI NÉPRAJZI MÚZEUM, SZENTENDRE, 2000)*

Átírás

1 A HAGYOMÁNYOS ORVOSLÁS ÉVSZÁZADAI IDŐSZAKI KIÁLLÍTÁS (SZABADTÉRI NÉPRAJZI MÚZEUM, SZENTENDRE, 2000)* I. Hagyományos orvoslás a honfoglalás-, és Árpád korban A finnugor eredetű és nyelvű előmagyarság Urál vidéki őshazájából fokozatos DNy-i irányú vándorlása során török népekkel, államalakulatokkal került kapcsolatba. (A térképen a vándorlás mai ismereteink szerinti útvonalát, a szálláshelyeket, valamint a finnugor és török nép mai elhelyezkedését is föltüntettük). Az állattenyésztő-földművelő, javarészt pogány magyarság - lehet, hogy több hullámban - a 9. sz. második felében foglalta el a Kárpátmedencét. Ezt követően besenyő és kun hatások érték. A krisztianizáció az ezredforduló tájékán kezdődött, az evvel szembeni ellenállást az ún. pogánylázadások jelzik. A honfoglalás-, és Árpád-kori hagyományos orvoslás rekonstrukciója megbízhatóan csak több tudományszak eredményeinek együttes figyelembevételével történhet: nyelvészet, régészet, embertan (anthropológia), paleopathologia, paleodemográfia, végül a korai írott források. A korai időszak ismereteit, fogalmait finnugor ill. bolgár-török származású szavaink tükrözik. Teljesen feltárt, nagylétszámú, kora Árpád-kori temetőkben talált csontvázak elhalálozási korából megállapítható az adott populáció korcsoportjainak halálozási arányszáma. A bemutatott 11. sz.-i kérpusztai temető elemzése mutatja, hogy az igen magas csecsemő-, kisgyermekkori betegségek miatti halálozás (181 ezrelék) után a húszas évek táján és az ötvenes évek közepén nő meg újra a halandóság. A gyermekbetegségek ellen nyakba akasztott amulettel, ill. ún. óvónevek segítségével védekeztek. (A gyermeket nem élőnek, semmit-érőnek, megbetegítésre-nem-érdemesnek, férgecskének feltüntetve igyekeztek félrevezetni a betegségokozó,,lényt"). A 20 év körüliek újra növekvő halálozását a tbc. (főleg avar-kori leleteink vannak) és a szülésben vagy gyermekágyban elhunyt fiatal anyák (magzat a medencében, vagy a csecsemő anyjával együtt sírban) nagy száma okozhatta. Háborús-, vagy békeidőbeli (munka közben történt) sérülésekről csak akkor tudunk, ha azok a csontokon is valahol nyomott hagytak. Ellátásukat analógiaként (nem magyar, jóval korábbi, Kr.e. 4.századi, szkíta lelet!) a Kul-Oba-i (Krim félsziget) váza ábrázolásán mutatjuk be. A csonttörések gyakorisága az agrár-, és a (lovas)pásztornépesség körében lényegesen különbözik (2,2 ill. 3,5 %). Végtag törések gyógyulása általában jó, rövidülés és tengelyeltérés nélküli. *Az egyes kiállítási fejezetek tablóihoz és képeihez kiegészítésképpen készített tájékoztatók szövege, melyek részben a bemutatott képanyagra hivatkoznak. A Szentendrén megrendezett milleniumi kiállítás nagyobb része (A reuma népi gyógymódjai és a szüléssel foglalkozó fejezetek nélkül) október 3. és 27. között az Országos Mezőgazdasági Könyvtár és Dokumentációs Központ Újhelyi termében megtekinthető.

2 Az ember-, és állatorvosló gyakorlatban szinte napjainkig alkalmazott érvágás 12. sz.-i eszközét képen mutatjuk be. Ilyen érvágás volt a krónikákban szereplő ún. vérszerződés is Árpád fejedelem és törzsfői között. Honfoglaláskori trepanált koponya Honfoglaláskori trepanált koponya A legkomolyabb,,sebészi" beavatkozás a koponyalékelés volt. A vándorlás útvonalán is találtak ilyen leleteket, a Kárpát-medencében a magyar honfoglalást követően a lékelt koponya-leletek száma ugrásszerűen nőtt, majd a 13. sz.-ra ez a gyógyító eljárás eltűnik. (A juhászok kergebirkát gyógyító koponyalékelésének ehhez semmi köze!). Az ún. jelképes és valódi trepanációk véséses technikával készültek, előbbi esetben a koponyacsontnak csak a legkülső ill. 2. rétegét távolítják el bizonyos területen, az utóbbinál a koponyüreget is megnyitják, a kemény agyhártyát valószínűleg nem. Ha a beteg röviddel a beavatkozás után meghalt, a csontszél éles maradt, ha rövidebb-hosszabb ideig túlélte, a csontsarjadzás a széleket lekerekítette. Nagyobb csonthiány esetén a fejfedőbe varrt vékony fémlemez védte az agyat. A jelképes és valódi lékelt koponyák lelőhelyeit térképeken tüntettük fel. A beavatkozást koponya sérülések (buzogány, kard!) és fejfájás (!) esetén végezhették. A fogszúvasodás és szövődményei (pl. állkapocs tályog) gyakorisága temetőnként igen különbözik, ebben - többek között - az ivóvíz fluorid-ion tartalmának is szerepe lehetett. Foghúzást ábrázol a már említett szkíta váza másik képe. A nőknél gyakoribb fogínybetegség (-sorvadás) ellen óvó rovásírásos varázsige olvasható (egyik megfejtése szerint) egy női sírban talált késő-avarkori csont tűtartón. A szövegben a máig használt,,íz" (a.m. fogíny betegség) kifejezés szerepel. Képtelenség az a sokat hangoztatott állítás, hogy az állattenyésztő-földművelő magyarság növényismeretét a térítő szerzetesektől tanulta volna: hisz' maga és állatai Késő-avarkori csont tűtartó

3 fizikai léte függött a vegetáció alapos ismeretétől. A korai finnugor és török eredetű növénynevek, egyes növények tudatos fölhasználása (pl. íj, nyílvessző, koporsó, készítés), a festő-, mérgező növények, a növényi ínségeledelek ismerete és korai írott - jóval az ún. füveskönyvek előtti - emlékeinkben szereplő sok száz magyar növénynév kellőképpen igazolja ezt. (A hazai és rokon népeinknél történt recens etnobotanikai vizsgálatok is igen gazdag népi növényismeretet jeleznek). Grynaeus Tamás II. A füveskönyvek XVI.-XIX. Az első európai füveskönyvek a reneszánsz és a reformáció idején jelentek meg. Először az ókori görög és római klasszikusok művei (pl. Plinius: Historia naturalis 1469; Dioszkoridész: De Materia Medica 1478) láttak napvilágot, majd 1510-ben jelent meg Valahfrid Strabo benedekrendi apát mintegy 700 évvel korábban írt műve, a Hortulus. Ezt követően sorra jelentek meg a szebbnél szebb illusztrációkkal ellátott füveskönyvek, amelyek a magyar füves- és orvosló könyvek szerzőinek is forrásként szolgáltak. Ezek között említhetjük például Otto Brunfels (1530), Hieronymus Bock (1539), Leonhart Fuchs (1543), Adam Lonicerus (1551), Petrus Andreas Matthiolus (1554) és Tabernaemontanus (Jacob Theodor von Bergzabern - megh. 1590) füveskönyveinek különböző kiadásait. A magyar nyelvű füveskönyvek megszületésére nem csak az európai munkák voltak nagy hatással, hanem az is, hogy haladó gondolkodású, európai műveltségű főurak (Nádasdy Tamás, Battyhány Boldizsár és mások) nemes támogatásának köszönhetően az ország több pontján (például Sárváron, Németújváron és Kolozsváron) folyhatott pezsgő tudományos élet a XVI. században, mégpedig itáliai és német egyetemeken végzett orvosdoktorok, orvosbotanikusok, illetve tudós gyógyszerészek közreműködésével. De sokat jelentett az is, hogy a tudományos munkában olyan Európa szerte ismert (orvos)botanikus is részt vett, mint amilyen a belga Carolus Clusius volt. Mindezek mellett a főúri, polgári botanikuskertek létesülése és a magas fokon állott kertészkedés is segítette a Herbáriumirodalom megerősödését. Első magyar nyelvű füveskönyvünk szerzője Melius Juhász Péter debreceni püspök volt, akinek Herbárium című munkája halála után hat évvel jelent meg. E műben 275 növényfaj leírása és 1236 magyar növénynév szerepel. A Herbárium írásakor Melius főként Lonicerus 1551-es kiadású Historiae naturalis opus novum munkáját vette alapul, de más szerzők (pl. Dioszkoridész, Matthiolus és Fuchs) műveit is felhasználta. A Herbáriumban szereplő magyar nevek forrásai viszont az európai füveskönyvek előtt készült és a mindennapi, gyakorlati nyelvhasználat elemeit őrző szójegyzékek (pl. besztercei, Schägli, és soproni) lehettek.

4 A már említett európai hírű orvosbotanikus, Carolus Clusius 1582-ben került a botanikában is jártas Batthány Boldizsár főúrhoz Németújvárra (ma Güssing, Austria). A nyugat-dunántúli mezőket, réteket és Németújvár környékét Beythe Istvánnal együtt bejáró Clusius 1583-ban Németújváron adta ki az egyetemes botanika első önálló etnobotanikai munkáját, a Stirpium Nomenclator Pannonicust, azaz a magyar nép növényismereti jegyzékét. A Nomenclator növénynevei bekerültek az európai Herbárium-irodalomba és e nevek jelentős részét Clusius a XVII. századi,,világflórába (Rariorum plantarum historia) is bedolgozta. Beythe István fia, András mindössze 31 éves volt, amikor Fiveskönyve Németújváron megjelent (1595). Könyvét a botanikatörténet Melius kolozsvári Herbáriumának helyenként rövidített vagy bővített másolataként tartotta számon, de a mű megjelenésének 400. évfordulójára előkészített elektronikus kiadás elemzésénél kiderült, hogy az Melius Herbáriumánál botanikailag letisztultabb és jobban elemezhető munka. A XVII. századi orvosi könyveink közül a (gyógy)növények ismertetése szempontjából az egyik legjelentősebb alkotás Pápai Páriz Ferenc Pax Corporis című munkája, melynek első kiadása 1687-ben jelent meg, és amelyben legalább 300 gyógynövény használatáról olvashatunk. A füves és orvosló könyveink között érdekességként tarthatjuk számon Felvinczy György fordítását (Az Anglia országban lévő Salernitata Scolanak jó Egésségről való Megtartásának módgyáról írott Könyve. Mely most magyarra fordíttatott Rhytnusokban alkalmaztatott.), melynek címe is jelzi, hogy egy olyan könyvecskéről van szó, amelyben az egészségügyi, táplálkozási és egyéb tanácsok verses formában készültek el. Az egyes növényeknél hivatkozásokat találhatunk arra is, hogy azokról miként vélekedtek az ókori klasszikusok. Vay Ádám kuruc generális feleségének, Zay Annának Herbárium kézirata (1718) csupán néhány évtizeddel ezelőtt keltette fel a kutatók figyelmét. Az 1712-től írodott mű épségben maradt 140 oldalán 470 folyamatosan sorszámozott recept található. Ezekben 287 féle gyógynövény szerepel, köztük olyanok is, amelyeket a mai orvostudomány is felhasznál. Mint az a borítólapról is megtudható, a könyv alapjául Matthiolus füveskönyvének 1562-es cseh nyelvű fordítása szolgált.

5 A füves- és orvosló könyveink sorában kell megemlítenünk Mátyus István munkáját (Diatetica 1766, Ó- és Új Diatetica ). Könyveinek érdekessége, hogy bennük Mátyus nagy hangsúlyt helyez a betegségek megelőzésére és nagy jelentőséget tulajdonít a helyes táplálkozásnak. E kötetekben számos táplálék- és fűszernövény egészségre kedvező hatásáról olvashatunk. A XVIII. századi híres debreceni orvosok egyike, Csapó József írta az első gyerekgyógyászati könyvet (Kis Gyermekek Isputálja 1771) és ugyancsak ő a szerzője annak a füveskönyvnek (Új Füves- és Virágos Magyar Kert 1775), amelyben legalább 1000 növény magyar, latin, német stb. neveit gyűjtötte össze, a hasznaik felsorolása mellett. A svéd botanikus, Carl von Linné,,A természet rendszere címmel 1735-ben megjelent munkája elősegítette a botanika önálló tudománnyá válását, melynek hatására a füveskönyvektől egyre inkább különváltak a,,tisztán botanikai munkák. Ezt a folyamatot tükrözi, hogy Diószegi Sámuel Orvosi Füvészkönyve (1813) már a Fazekas Mihállyal közösen írt Magyar füvészkönyv (1807) kiegészítéseként jelent meg. Az Orvosi Füvészkönyv többnyire a korábban megjelent magyar művek adatait dolgozza fel. A 19. században lezárult a,,füveskönyvek kora és a XX. század első évtizedeiben évszám nélkül jelent meg az egyik legkiemelkedőbb orvostörténészünk, Magyary-Kossa Gyula munkája a gyógynövények hatásairól (A hazai gyógynövények hatása és orvosi használata), ami már a gyógynövények modern terápiás alkalmazása felé mutató alkotás. Babulka Péter III/a. Népi orvoslás és népi növényismeret a XIX. - XX. században A magyar népi orvoslás a betegségek eredetére (kóroktan), tüneteire (diagnosztika) és gyógyítására vonatkozó ismereteket foglalja magába. Tudásanyaga szerves részét képezi a népi természetismeretnek és szorosan kapcsolódik a népi hitvilághoz, a hiedelmek rendszeréhez. A népi orvoslási tudásanyag örzői és továbbadói a kisebb-nagyobb falusi közösségek gyógyítói (füvesek, javasok, csontrakók, kenőasszonyok, nadályosok stb.) voltak, akik többféle,,irracionális" és racionális" eljárást alkalmaztak a népi ember- és állatorvoslásban. A közösség, a család betegségeinek gyógyítása rendszerint a család idősebb asszonyainak és az édesanyáknak volt a feladata, míg az állatbetegségek kezelésével inkább a férfiak foglalkoztak.

6 A betegségek megelőzésében és kezelésében fontos szerep jutott a mágikus eljárásoknak (pl. füstölés, ráolvasás, keresztvetés, ólomöntés, szenesvíz készítés, analógiákon alapuló gyógyítóeljárások stb.), illetve a racionális gyógyító eljárásokhoz is gyakran kapcsolódó mágikus elemeknek (pl. nevezetes helyek, -napok, -időpontok, a betegségek különféle módon történő,, elküldése"). Ezek megfigyelése, összegyűjtése és értékelése éppoly érdekes és fontos feladat, mint bármely racionális gyógymódé. A racionális gyógymódok közül talán a gyógynövényekkel történő gyógyítás a Gyógyfüves asszonyok a szegedi piacon, hatvanas évek, legjelentősebb. A különféle gyűjtések Grynaeus Tamás felvétele adatai szerint az utóbbi másfélszáz esztendőben a Kárpát-medencében élő magyarság az itt élő népekkel együtt mintegy 600 féle növényt használt fel a betegségek megelőzésére és gyógyítására. A népi emberorvoslásban leggyakrabban a különféle sebek és bőrbetegségek, az emésztőrendszeri- és légzőszervi panaszok, valamint a reumás- és húgyúti megbetegedések kezelése adott munkát a gyógyítóknak, míg az állatoknál az emésztési zavarok és a sebek okozták a legtöbb gondot. A gyógyfüves kezelések mellett a törött csontok és a ficamok,,helyretevése"; a különféle kenések, masszírozások és gyógynövényes fürdők alkalmazása; az agyagborítás, a méhszúrásterápia, a piócákkal való vérszívatás (nadályozás) és a köpölyözés említhető meg a,,természettudományosan is elfogadott" gyógymódok között. A népi orvoslásban alkalmazott gyógymódok feljegyzése elsősorban néprajzkutatók, nyelvészek, illetve az orvostörténet iránt érdeklődő orvosok és gyógyszerészek jóvoltából már a múlt század végén megindult. Beszámolóikról és összefoglaló elemzéseikről a II. világháború előtt főként néprajzi és orvostörténeti témájú folyóiratokban (pl. Ethnographia), valamint egy-egy témakört vizsgáló kötetekben találkozhattunk. Lásd. Temesvári Dezső: Előítéletek és babonák a szülészet körében Magyarországon (1899), Magyary-Kossa Gyula: Magyar állatorvosi könyvészet (1904) és Magyar orvosi emlékek (1925), Berde Károly: A magyar nép dermatológiája (1940). A népi orvoslási kutatások 1945-ig elért eredményeiről ől Vajkai Aurél írt összefoglaló tanulmányt (A magyar népi orvoslás kutatása, 1948). (A magyar népi orvoslás életrajza majd negyven évvel később,,új hold, új király" címmel Oláh Andor tollából látott napvilágot.) A második világháború után a népi orvoslás és a népi növényismeret (etnobotanika) minél teljesebb megismerése érdekében intenzív gyűjtőmunka indult meg a hazánkban és a határainkon túl élő magyarok körében, melyekben néprajzkutatók, nyelvészek, orvosok, gyógyszerészek, botanikusok, biológusok, agrárszakemberek és más szakterületek kutatói egyaránt részt vettek. Gyűjtőmunkájuk gyümölcseként sorra jelentek meg egy-egy földrajzi

7 vagy néprajzi tájegység népi orvoslásával és növényhasználatával foglalkozó monográfiák, szakcikkek és különböző értékelések. Ezek többsége az Orvostörténeti Közlemények, a Gyógyszerészet, az Ethnographia, a Folklór Archívum, a Collecta Clusiana és más egyéb szakfolyóiratok, kiadványok hasábjain jelent meg, emellett kéziratokkal, fotókkal és hangfelvételekkel is gyarapodtak könyvtáraink és múzeumaink gyűjteményei. A népi orvoslás és a népi növényismeret gyűjtését és kutatását nagy mértékben segítette az, hogy: az Ethnographia a megjelenésétől kezdve (1890) folyamatosan helyt adott a gyűjtések adatainak közzétételére; az 1950-es évek elején megindult az önkéntes néprajzi gyűjtőmunka; 1955-ben megjelent az Orvostörténeti Közlemények első száma; és 1974-ben megalakult a Magyar Orvostörténeti Társaság Népi Orvoslási Szakosztálya. Gazdag népi orvoslási és etnobotanikai anyag található a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatócsoportjának Adattárában (Népi Gyógyítás Archívum), a Néprajzi Múzeumban (Etnológiai adattár), a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár gyűjteményében, a Magyar Népi Orvoslás Topográfiája elnevezésű országos kérdőíves adatgyűjtés anyagában, valamint orvostörténeti és etnobotanikai adatokat tartalmazó adatbázisokban (pl. MTA SZTAKI - Budapest, Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola - Szombathely). Ezek mellett azok az adatok is érdekesek, amelyek a Pallas Nagy Lexikona és a Magyar Néprajzi Lexikon köteteinek népi orvosláshoz kapcsolódó címszavai alatt találhatók ben a Veszprémi Bakony Múzeum adott otthont annak a kiállításnak, amelynek rendezői kísérletet tettek a hazai múzeumok népi gyógyítással kapcsolatos tárgyi emlékeinek összegyűjtésére. A képanyaghoz és a tárgyi emlékekhez Hoppál Mihály és Törő László írt kísérőszöveget, amely magyar és angol nyelven az Orvostörténeti Közlemények különszámában jelent meg (1975). Ezt a kiadványt 1979-ben egy újabb, Antall József és Buzinkay Géza által szerkesztett népi orvoslással foglalkozó kötet követte, amelyben szintén érdekes tanulmányok olvashatók. Babulka Péter III/b. Megemlékezések népi orvoslásunk jeles kutatóira Kóczián Géza ( ) Zalaegerszegen született, tíz éves koráig szülővárosán kívül Berzencén és Csurgón, majd 1952-től haláláig Nagyatádon élt. Kiváló észbeli képességei, rendkívüli természettudományos és történelmi műveltsége alkalmassá tette volna, hogy egyetemi vagy kutatói pályán is kitűnhessen, de a családi

8 kötelességteljesítés, a gyógyszerészi hivatás hazaszólította; átvette édesapjától a nagyatádi gyógyszertár vezetését. Ősei apai és anyai (Sperlágh) ágon is neves gyógyszerészek voltak, családja története magába foglalja szinte egész Közép-Európa történelmét. Kóczián Géza gyűjtés közben Húsz éven át végzett gyűjtőmunkát; az egyedül és a gyűjtőtársakkal együtt bejárt területek között a legnagyobb távolság eléri az 1000 km-t (Vendvidéktől a Gyimesvölgyig), így kitűnően dokumentált gyűjtései jó keresztmetszetet adnak a Kárpát-medencében élő népek hagyományos orvoslásáról és növényismeretéről. Gyakran hangsúlyozta, hogy a szomszédos népek kultúrája a népi orvoslás és a népi növényismeret terén is hat egymásra. Magnetofonfelvételekkel kiegészített gyűjtéseinek jelentős részét a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és a Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattára őrzi, de ezek anyaga kivonatosan néprajzi, gyógyszerészeti, botanikai, és agrártudományi folyóiratokban is megjelentek. Legnagyobb szabású munkájában, a több mint 1000 oldalas doktori értekezésében 452 növényfaj sokrétű használatát (ember- és állatbetegségek gyógyítása, táplálékok készítése, olajnyerés, takarmányozás, kertek diszítése stb.) mutatja be. Az ebben található, valamint az önkéntes néprajzi gyűjtőpályázatokban és folyóiratokban közzétett adatai egyaránt értékesek lehetnek az etnobotanika, a növénytan és növénygenetika, az orvostudomány és orvostörténet, a gyógyszerészet, a gyógynövényismeret, a néprajz, a nyelvészet, a táplálkozástudomány és egyéb szakterületek kutatói számára. Munkásságával,,iskolát" teremtett, ezért minden népi orvoslás és etnobotanika iránt érdeklődő kutató számára megbecsülendő értékként és inspirációt adó forrásként szolgálhat mindaz, amit fiatalon, élete teljében hagyott reánk örökségül. Babulka Péter Oláh Andor ( ) Orvosi és néprajzi tanulmányait budapesti egyetemeken végezte és 1949-ben ugyanitt szerzett orvosi diplomát. Néhány évvel a diploma megszerzése után egy dél-magyarországi megyébe költözött családjával, ahol feleségével, Kállai Dorottya Klárával együtt mintegy 25 éven keresztül tanulmányozta a népi gyógyászatot. Bejárta a megye szinte minden faluját és rengeteg adatot gyűjtött a különféle tünetek, illetve betegségek népi elnevezéséről, okairól és

9 azok gyógyításáról. Sokat tanult a paraszti gyógyítóktól, akiket nagyra becsült, és akikkel igen jó kapcsolatban volt. Az akkoriban tiltott gyógyító tevékenységüket pártfogolta és emiatt sokszor került összeütközésbe az ortodox orvostudomány képviselőivel. Oláh Andor gyűjtés közben Békés megye népi ember és állatorvoslásáról, valamint gyógynövényismeretéről írt könyvei (Fűbe-fába az orvosság! Békés megyei népi orvoslás , Zöld varázslók, virág orvosok. Népi gyógynövényismeret Békés megyében ) egy adott földrajzi tájegység hagyományos orvosló ismereteinek kiemelkedő összefoglalása és bemutatása. A gyűjtőmunka mellett elmélyülten foglalkozott a népi orvoslás általános kérdéseivel, a gyógyítóemberek személyiségének vizsgála-tával, a népi pszichoterápiával, és a betegségek pszichoszomatikus szemléletével. A magyar népi orvoslás életrajzáról írt könyve (,,Új hold, új király." ) a népi kultúránk fontos részét képező hagyományos gyógymódjaink megismerésére és értékeinek felismerésére hívja fel a figyelmet. A magyar mellett más népek hagyományos, természetes anyagok használatán alapuló gyógyászata (ájurvédikus, kínai stb.) is érdekelte. Sok cikke jelent meg hazai és külföldi néprajzi-, orvostörténeti és egyéb témakörörökkel foglalkozó szaklapokban. Gazdag népi orvoslási gyűjtésanyagának jelentős része a budapesti Néprajzi Múzeum etnológiai adattárában található. A népi orvoslás kutatása nagy hatással volt orvosi szemléletére és gondolkodására. Mindaz amit a gyógyítóemberektől tanult jól egészítette ki a modern orvostudományban szerzett ismereteit, és nagyban segítette azt, hogy egy humánusabb, természetesebb és emberközpontúbb orvoslás szószólója legyen. Gyógyítómunkájának fontos eleme volt a jó orvosbeteg kapcsolat és a betegek gyógyulásba vetett bizalmának erősítése. Oláh Andor életében a népi orvoslás és a természetgyógyászat kutatása mellett fontos szerepet töltött be nagy családja, az irodalom és a művészetek tanulmányozása, illetve értő művelése. Babulka Péter

10 Vajkai Aurél ( ) Vajkai Aurél etnográfus, a történettudományok kandidátusa (1959), honismereti, idegenforgalmi és művészeti író, a Balatoni Nyári Szabadegyetem tanára ben szerzett orvosi diplomát a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen. Már ekkor érdeklődött a kibontakozó néprajzi kutatások iránt, azokban először ilyen tárgyú fényképfelvételeivel, majd kisebb írásos munkákkal vett részt. Az 1930-as évektől kezdve egyre szorosabb kapcsolatba került a budapesti Néprajzi Múzeummal ben kapta első múzeológiai állását Veszprémben, majd ben a keszthelyi Balaton Múzeum igazgatója, ben Budapesten a Néprajzi Múzeum munkatársa. Ezt követően az Erdélyi Tudományos Intézet megbízásából gyűjtőutakon járt Erdélyben. Pályája következő állomása a Magyarságtudományi Intézet ( ) között a Néptudományi Intézet tanára, ban pedig a budapesti egyetem Néprajzi Tanszékének is a helyettes tanára ig a Veszprémi Bakonyi Múzeum igazgatója, melynek 1965-ben történt nyugdíjazásáig tudományos osztályvezetője volt. Tudományos munkássága a néprajz szinte valamennyi területére területére kiterjedt. A mai egyetemi oktatásban nélkülözhetetlenek a népi építészetet, természetismeretet, az orvoslást és a nép hiedelemvilágát elemző tanulmányai. Tájmonográfiái nemcsak szűkebb hazája alapos ismeretéről tesznek tanúságot, hanem arról is, hogy ismerte és becsülte a tájegységgel foglalkozó korábbi kutatók munkásságát. Fő műve a Szentgál c. falumonográfia 1. és 2. kötete. Legjelentősebb népi orvoslással foglalkozó munkái: a Népi orvoslás a Borsa völgyében (1943) és A magyar népi orvoslás kutatása (1948). Az Ethnographia között több népi orvoslás tárgyú cikkét is közölte. Ezek címei: Adatok a Felföld népi orvoslásához, Adatok a népi orvosláshoz a Bakony-Balaton vidékén, Rándulás és törés, Adatok a veszetség gyógyításához, Az ősi javasember, Egy bakonyi magyar falu paraszt állatorvosai, Falusi foghúzók, valamint A csatkai búcsú. Ezek mellett két, a népi orvosláshoz és a népi növényismerethez kapcsolódó tanulmánya is napvilágot látott. A magyar népi táplálkozás kutatása (1947) és a Népünk természetismerete (1948). Néprajzi tárgyú írásaiból leánya

11 Vajkai Zsófia szerkesztésében 1999-ben jelent meg egy kötete A magyar nép életmódja címmel. Életművéért 1983-ban a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntették ki. Néprajzi munkásságát Győrffy István-emlékéremmel ismerték el, a népi orvoslás kutatása terén elért eredményeiért pedig az Orvostörténelmi Társaság a Népi Orvoslási Szakosztálya örökös tiszteletbeli elnökévé nevezte ki. Babulka Péter Gunda Béla ( ) A nemzetközileg legismertebb magyar etnográfus a budapesti tudományegyetemen, a József Nádor Műszaki Egyetemen és a Stockholmi Egyetemen végezte tanulmányait. Életének és munkásságának fontosabb állomásai: 1939-tõl a Magyar Néprajzi Múzeum tudományos munkatársa, 1943-tól a kolozsvári, 1949-tõl pedig a debreceni egyetem tanszékének vezetője, között pedig a KLTE dékánja tól tagja a Magyar Tudományos Akadémiának. Nemzetközi munkásságának elismerését a Herder-díj elnyerése (1978) mellett külföldi társasági tagságok (Finnugor Társaság, Finn Régészeti Társaság és a Kalevala Társaság, svéd királyi Gustav Adolf Akadémia - Uppsala, és az osztrák Antropológiai Társaság) is jelzik. A nagyszerű tudós és tanár hat évtizedes tudományos és tanári pályája során mindig a műveltség és a hagyomány tiszteletére, a tudomány iránti elkötelezettségre és a nyelvtanulás fontosságára hívta fel hallgatói és kutatótársai figyelmét. Oktatómunkájának lényege volt, hogy hallgatóitól nemcsak a tanulást és a vizsgákra való felkészülést követelte meg, hanem a néprajzi kutatásba való bekapcsolódást is megkívánta, melyhez minden elvi és gyakorlati segítséget megadott. Gunda Béla gyűjtés közben (Forrás: Néprajzi Hírek, Hála József felvétele) Érdeklődési területe rendkívül széleskörű volt. Õ volt az utolsó magyar néprajztudós, aki nemcsak a magyar és az európai néprajzzal, hanem az Európán kívüli területek hagyományos kultúrájával is foglalkozott. Egyik fontos gondolata az volt, hogy az európai népek hagyományos kultúrája közel áll egymáshoz. Legjobban a közép-kelet Európa népeinek összehasonlító néprajza és a néprajz elméleti kérdései érdekelték. Kutatásának fõbb területei voltak: õsfoglalkozások, települések, építkezés. Terepmunkában fáradhatatlan és utolérhetetlen volt. A magyar nyelvterületeken kívül gyűjtött a Kárpátokban, a Balkánon, Skandináviában és az észak-amerikai indiánok között is. Gyűjtőmunkáiban és annak hitelt érdemlő tolmácsolásában nagy segítségére volt széleskörű nyelvismerete, hiszen az európai

12 nyelveken kívül beszélt például románul és szlovákul is. Különösen sok időt töltött a szomszédos népek hagyományos kultúrájának tanulmányozásával, mert úgy vélte, hogy leginkább ezeknél várható hasonlóság és az eltérések megfejtése tanulságokban itt a leggazdagabb. Gazdag tudományos tevékenységét jelzi, hogy Magyarországon és külföldön megjelent cikkeinek és könyveinek címei (!) meghaladják a 100 oldalt. Közleményeiben a fentebb említett témakörökön kívül az anyagi- és a társadalmi kultúrát, a folklórt, a népi növényismeretet (etnobotanika) és a népi orvoslást (etnomedicina) is érintette. Meghívott elõadóként több európai és egyesült államokbeli egyetem tartott előadást. Évtizedeken keresztül több periodikának volt szerkesztője, emellett nagyobb vállalkozásoknak is kezdeményezője volt. Ilyen volt például az etnológiai adattár létrehozása, a Magyar Néprajzi Lexikon és a Néprajzi Atlasz. Nevesebb összefoglaló munkái közül említhető: Ethnographica Carpathica (1966), Ethnographica Carpatho-Balcanica (1979), és a The Fishing Culture of the World (1984). Babulka Péter IV. Rehomára csalánt, gyógyfürdőt és nadályt (A reuma népi gyógymódjai) A magyar nép a reuma főbb okaiként a tartós hideghatás előidézte kihűlést, az erőltetést, valamint a rossz vért tartja számon. A népi orvoslásban a különféle, mozgásszervekhez kapcsolódó panaszokat rendszerint reoma, rehoma, csúz, köszvény, fájás, kihűlés stb. néven említik. Nyelvünk gazdagságának köszönhetően igen szemléletes az, ahogyan a nép írja le a betegségek tüneteit, különösen a reumás fájdalom helyét, jellegét, erősségét,,,vándorlását", a betegséggel járó mozgáskorlátozottságot és az alaki deformációkat. A reumás betegeknek régebben a gyógyfüvek hatásait jól ismerő füvesek gyógyteát vagy gyógyfürdőt ajánlottak, a fájós izmaikat és inaikat kenőasszonyok masszírozták, a,,törést" és ficamot pedig a csontrakók tették helyre. A reuma kezelésére gyakran alkalmaztak méhszúráskúrát, melynek lényege az volt, hogy főként a beteg testrészeket (térd, csípő, váll) méhekkel csíptették össze. Ehhez hasonlítható eljárás a fájós testrészek,,csalánozása", a csalánnal való megcsapkodása, összecsípetése.

13 Akinek,,sok volt a vére", annak piócás emberek (nadályosok) által gyűjtött nadályt (piócát),, ragasztottak fel", hogy a piócák vérszívásának eredményeként a vér,,híguljon" és,,tisztuljon". A köpölyözés ugyancsak a,, vértisztítást" szolgálta. A füvesemberek és -asszonyok mintegy nyolcvan féle növényből, különféle alkoholtartalmú italokból (bor, pálinka, sör), ecetből, valamint növényi- és Reuma kezelése méhszúrással, Oláh Andor felvétele állati eredetű anyagokból (állati zsíradékokból és növényi olajokból) a fájós testrészek bemasszírozására illetve bedörzsölésére alkalmas kenőcsöket és kivonatokat, valamint gyógyteákat és gyógyfürdőket készítettek. A felhasznált növények közt található olyan is, amelynek népi elnevezése utal arra a betegségre, amelynek kezelésére használták. Ilyen a Békés-megyében ínnyújtófű vagy ínnyújtógaz néven ismert gyújtoványfű (Linaria sp.), amit,,ínzsugorodásra" vagy rándulásra borogatás formájában használtak. Vizelethajtó, fájdalom- és lázcsillapító hatású növényekből készült gyógyteákat gyakran ajánlottak a betegeknek. Ilyen teát készítettek például a csalán leveleiből, a mezei zsurló hajtásaiból, a boróka bogyójából, a nyírfa és a fűzfa leveleiből, vagy az aranyvessző virágos hajtásaiból. Egyes vidékeken a vérkeringés fokozására és a kihűlt szervezet átmelegítésére a,,tormás sör" fogyasztását javasolták. A fájós, sérült (esetleg törött) testrészekre frissen gyűjtött és péppé zúzott növényi részekből készítettek,,pakolást" (pl. csalánlevéllel, orvosiziliz-levéllel, feketenadálytő-gyökérrel, gyújtoványfűvel, fűzfakéreggel), vagy a növények főzetébe mártott ruhával borogatták be. Nagy csalán Masszírozáshoz, a testrészek bedörzsöléséhez olyan szeszes vagy ecetes kivonatokat készítettek, amelyeket hosszabb ideig lehetett tárolni, és szükség esetén használni. A növényi részeket rendszerint nyersen felaprították vagy a szárítottat összetörték, és jól zárható üvegedénybe téve szeszt (rendszerint gyümölcspálinkát) vagy ecetet öntöttek rájuk,

14 majd a kivonatot 2-14 napi ázás után használták. Ilyen, bedörzsölésekre alkalmas kivonat volt az, amit a torma gyökeréből, illetve a csípős paprika-, a vadgesztenye- és a paradicsom zöld terméséből készítettek. A nehezen mozgatható, fájó végtagokkal küszködő betegeknek az is enyhülést adott, ha valamilyen gyógynövényből (pl. nadálytőgyökér, ökörfarkkóró gyökér, bojtorjángyökér) készült kenőccsel masszírozták meg a kenőasszonyok a fájós testrészeket. A kenőcsök készítéséhez szárított, majd porított illetve nyersen megreszelt gyökereket állati zsíradékkal (sertészsír, libazsír) kevertek el, majd a kenőcsöt néhány napos,,érlelés" után használták. A reumás betegeket gyakran kezelték gyógy- és Fekete nadálytő gőzfürdőkkel, melyek készítéséhez sokféle növényi részt (pl. paradicsomindát, paprikaszárat, csalánlevelet és -hajtást; fenyő hajtásokat, menta levelet és hajtást, kakukkfü- illetve zsálya levelet és hajtást, valamint fűzfalevelet és kérget) gyűjtöttek. Különösen hatékonynak tartották a,,szénamurvás" fürdőt, amit a széna alatt összegyült, virágokat és levélrészeket tartalmazó törmelékből készítettek. Fürdéskor a különféle növények részeiből készített főzetet a fürdővízbe öntöttek, majd amikor a fürdővíz kellő hőmérsékletüre hűlt le, akkor a beteg meghatározott időre beleült, vagy a fájós végtagjait belette. Az is szokás volt, hogy a betegek előbb a fájós testrészeket (pl. lábat, kart),,meggőzölték" a gyógynövényes fürdő gőzével, majd amikor a fürdővíz hőmérsékletét már ki lehetett bírni, akkor fürdőt vettek. Voltak olyan, fürdők készítésére,, specializálódott" gyógyítók, akik a gyógy- és gőzfürdők készítésének, illetve alkalmazásának fortélyait különösen jól ismerték. Akiknek nagyobb házuk volt, azoknál a kezelés után a betegek néhány napig ott is maradhattak. Babulka Péter V. Népi szülészet A régi falusi emberek számára a házasságon belüli gyermekáldás az élet legtermészetesebb velejáróját, életük értelmét jelentette. A normális lefolyású szülést és az egészséges, lehetőleg meghatározott nemű, számú és külsejű gyermek világrajöttét már a lakodalom

15 napján megpróbálták különböző mágikus módokon befolyásolni (pl. a menyasszony annyiszor szed a levesből, ahány gyermeket akar szülni, a menyasszony üres korsót tör el, hogy könnyen szüljön.., a menyasszony ölébe kisfiút ültetnek, hogy fiú legyen az első gyerek, a lakodalmon gólya alakú tortát szolgálnak fel). Az,,állapotos",,,viselős" asszony életét a lehetőségek szerint igyekeztek könnyebbé tenni, ugyanakkor fontosnak tartották és a háztartás, gazdaság ellátása is megkívánta a minél több mozgást, hogy a szülés könnyű legyen. A terhesség első hónapjaiban jelentkező rosszullétet, hányást, szédelgést természetesnek tartották. Ebből következtettek a magzat nemére, súlyosabb esetben azonban azt különféle anyagokkal, táplálék- és gyógynövényekkel (pl. konyhasó, timsó, fehér agyag, alma, citrom, káposzta, borsmenta, gyömbér, üröm) kezelték is. Mivel sem a magzati, sem a súlyosabb szülési rendellenességeket nem tudták kezelni, ezen veszélyek elkerülését a terhesség alatti mágikus cselekvések és tiltások pontos betartásával igyekeztek A szentendrei kiállítás részlete biztosítani. Az anyát tiltották bizonyos tevékenységek elvégzésétől, bizonyos ételek fogyasztásától és a csúnya, ijesztő dolgok,, megcsudálásától" (pl. az anya ne nézzen halottra, mert gyermeke halva születik,., ne bújjon át kötél alatt, mert a köldökzsinór a gyerek nyakára tekeredik, az anya ne egyen kettős gyümölcsöt, mert ikrei születnek, az anya ne nézzen csúf dolgokat, mert olyan lesz a gyermeke). A szülést bába vezette le, bár többedik gyerek esetén az asszonyok, főleg a szegényebbek egyedül szültek. A bábáknak a család más nőtagjai segédkeztek, a férj csak a nagyon nehéz szülések esetén lehetett jelen. Ilyenkor mágikus cselekvésekkel is próbálták segíteni a szülést (pl. a szülő nő ruházatán minden kötést, zárat megoldottak, hogy meg tudja szülni gyermekét, ágya alá a férj gatyamadzagját vagy ruhadarabját tették, illetve a férj ölébe ültették). A szülési testhelyzet vidékenként változott, állva, térdelve, szülőszéken, két V alakban egymáshoz illesztett székre ülve, földön vagy ágyban fekve szültek. A vajúdó asszonyt a kitolási szakaszig járkáltatták, fájdalmait forró vizes, gyógynövényes gőzöléssel, masszírozással, alkohol és számos gyógynövény (pl. kapor, kamilla, kakukkfű, boróka, sáfrány, anyarozs, ruta, cickafark) fogyasztásával enyhítették, illetve a szülést gyorsították. Szülés után a bába először az anyát látta el, majd az újszülöttet megfürdette, bepólyálta és az anyja mellé fektette.

16 A születés körülményeit (pl. éjfélkor születés, hetediknek születés, burokban születés, nyakra csavarodott köldökzsinórral való születés, foggal születés stb.) figyelemreméltó előjelnek tekintették. Ezek közül a legismertebb az az egyébként Európa nagy részén ismert hiedelem, hogy a foggal, hatodik ujjal vagy burokban született gyermek természetfeletti képességekkel rendelkezik majd. Szintén nagy jelentősége volt a csecsemő első fürösztésének. A gyerek fürdővizébe pénzt, virágot, almát vagy tisztesfűvet tettek, hogy gazdag, szép és egészséges legyen, illetve hogy óvják a rontástól. Az asszonyok szülés utáni problémái közül az utófájást, vizelés zavart és különféle sérüléseket gyógynövényekkel jól tudták kezelni. Utófájásra kaport, kamillát, sáfrányt, örvénygyökeret; vizelési zavarra borókát, petrezselymet, zellert, zabot, bodzát; sebekre cserfát, hársfát és fokhagymát ajánlottak). A gyermekágyi időszak rendszerint 2-3 hétig tartott, ami alatt az anya újszülöttjével az ágyban, a,,boldogasszony ágyában" feküdt és a házat nem hagyhatta el. Az ágyba rontást megelőző tárgyakat (fokhagymát, tűt, imakönyvet, rózsafüzért) tettek, ugyanis a hiedelmek szerint ilyenkor a legfőbb veszély a kereszteletlen újszülött kicserélése, - vagyis az egészséges gyermek helyett beteges, szellemi vagy testi fogyatékos, ún. váltott gyermek becsempészése - volt. Ennek megelőzésére az anya nem fordíthatott hátat gyermekének, illetve nem hagyták egyedül a szobában a kicsit. Az anyatej megóvása érdekében - mivel ennek megrontása vagy elvétele szintén lehetséges - senki sem ülhetett az anya ágyára, teje nem csöppenhetett a földre, másik szoptató asszonynak semmit sem volt szabad kölcsönadni, mert azzal együtt a tejet is elvitte volna. A gyermekágy az avatás templomi szertartásával ért véget, mely után az asszony élete a megszokott módon folyt tovább. Mivel a szülés után az anya feküdt, az avatásig pedig nem léphetett ki a házból, ezen időszak alatt őt és családját komaasszonya, a gyermek keresztanyja, illetve más nőrokonok látták el élelemmel. Ezt nevezték komatál hordásnak. A csecsemőket általában egyéves korig szoptatták, de 2-3 évig is elhúzódhatott a szoptatás, részben fogamzásgátlás céljából. Bő mennyiségű anyatejet a már említett mágikus praktikákkal, valamint különféle táplálék- és gyógynövények (pl. dió, mák, tök, lencse, bab. sárgarépa, vöröshagyma, kömény, kapor, ánizs) fogyasztásával biztosították. Ha a gyermek éhséget jelzett, mindig megszoptatták, éjjel pedig gyakran maguk mellett tartották, így bármikor szophatott. Mindezek ellenére már nagyon korán, 2-5 hónapos korban elkezdték az anya vagy nagyanya által összerágott pépes ételek etetését, hiszen az asszonyoknak hamar vissza kellett térniük a megszokott háztartási és mezőgazdasági munkákhoz, melyek során

17 hosszabb időre is távol kellett lenniük gyermeküktől. (Ahol erre lehetőség volt, az anya a mezei munkákra is magával vitte a kicsit és alkalmi bölcsőt készített neki lepedőből, vagy az otthon maradó csecsemőt a család egy másik szoptatós asszonya táplálta saját anyatejével). A szoptatás gyakori problémája volt a mellgyulladás és a mellbimbó megrepedése. Mindkettőt hatásosan tudták azonban gyógyítani különféle gyógynövényekkel (pl. mályva, útifű, lenmag, birsalma magja, sárgarépa, kamilla, cickafark). A szoptatás abbahagyása, az elválasztás nem fokozatosan, hanem egyik napról a másikra történt. Mivel ez az anyának és a kicsinek is problémákat okozott, gondosan figyeltek az elválasztás körülményeire, mágikus módokon is próbálták azt befolyásolni (pl. holdfogytakor választották el a gyereket, hogy a tej is elfogyjon, az anya parázsra fejt három csepp tejet, hogy mind elpárologjon). Ezenkívül igyekeztek a kisgyereket a szoptatástól elijeszteni, például azzal, hogy rossz ízű, kellemetlen szagú növényekkel (bürök, paprika, fokhagyma) kenték be mellüket, vagy ruhájukba ijesztő tárgyat (szúrós kefét, fekete posztót) tettek. A fenti adatokból kitűnik, hogy a magyar,,népi szülészetben" - mint általában a népi orvoslásban - a mágikus praktikáknak és a racionális ismereteknek, pl. a gyógynövényhasználatnak egyaránt nagy szerep jutott. Emellett imádkozással, böjtöléssel is segítették a gyógyulást. Mindezeket együtt alkalmazták és egyformán hatásosabbak tartották őket. Pataki Ágnes VI. Gyógynövények gyűjtése, feldolgozása, növényi orvosságok készítése A magyar népi orvoslásban az utóbbi másfélszáz esztendőben felhasznált vadon élő és termesztett növényfajok száma eléri a 600-at. Ezek között legalább száz olyan növény van, amelyet elsősorban gyümölcsként, zöldségként, vagy fűszerként fogyasztunk, de e növények közt találhatjuk meg a legfontosabb gabonáinkat (búza, árpa, rozs, zab, köles, kukorica stb.) vagy olajosmagvú növényeinket (pl. napraforgó, len) is. Sok tápláléknövényünk (pl. fokhagyma, vöröshagyma, burgonya, paradicsom, paprika, kukorica stb.) népgyógyászati alkalmazása a mai napig fennmaradt, és többük eredményes alkalmazását a tudományos vizsgálatok is megerősítették (számos növényi készítményünk tartalmazza a fokhagyma, a vöröshagyma, a csípőspaprika és a kukorica bibeszál kivonatait illetve hatóanyagait). Gyógynövényeket szinte minden háznál gyűjtöttek, de voltak gyógyfüvek gyűjtésére és a gyógyfüves gyógyításra,,specializálódott" gyógyítók, ún. füvesasszonyok és füvesemberek, akiknek családjában e mesterség generációról-generációra szállt. A növényi orvosságok elkészítésében a nép leleményessége óriási, hiszen a legkülönfélébb növényi részek mellett legalább 50 féle növényi- illetve állati eredetű, a gyógyhatásért nem, vagy csak kis részben felelős, ún. adalékanyagot is felhasználtak. A gyűjtött és feldolgozott növényi részek között a gombaspórától a fenyőtobozig, a

18 gyökerektől a virágsziromig szinte mindent megtalálhatunk, attól függően, hogy magasabbrendű, azaz virágos növényfajt, avagy alacsonyabbrendű növényfaj (moha, zuzmó, gomba) részeit dolgozták fel. A növényi részek felhasználásának módja is igen változatos. A növények különböző részeit aprítva, vagy összezúzva fogyasztották nyersen, főzve, párolva, sütve, vagy a szárított növényi részekből készítettek gyógyteát és egyéb növényi orvosságokat. A szentendrei kiállítás részlete bemasszírozhatóságát is elősegítették. A növényi orvosságok elkészítéséhez, illetve hatóanyagaik kinyerésére oldószerként leggyakrabban vizet, vagy különböző alkoholtartalmú italokat használtak: sört, különféle gyümölcsökből készített borokat (szőlő, málna, ribizli, csipke, faeper stb.) és pálinkákat (szilva stb.). A hatásért felelős anyagok kinyerését szolgálták a növényi olajok és állati zsiradékok (disznó, lúd, kacsa, tej) is, amelyek egyben a porított vagy péppé zúzott növények egyenletes bőrre vitelét, A növények kivonásának legismertebb módjai a macerálás (hideg áztatás), a forrázat és főzet készítés, ezekhez nyers és szárított növényi részeket egyaránt felhasználtak. Az igen változatos növényi gyógyszerformákat csak egyféle vagy több növény megfelelő részeiből készítették. Az összetett növényi készítményeknél gyakran találkozhatunk a népi orvoslás egyik mágikus elemével, az ún. nevezetes számokkal, mivel sok esetben 3, 7 vagy 9 növényi alkotórészből készültek a növényi orvosságok. E szerek jelentős része nem növényi eredetű alkotórészt is tartalmazott. A leggyakrabban alkalmazott népi gyógyszerformák közé tartoznak a forrázatok (a gyógyteák többsége), a főzetek (gyógyfürdőkhöz és sebek lemosásához használt vizes kivonatok), a különböző koncentrációjú alkohollal készült kivonatok, kenőcsök (írek), tapaszok, szirupok és porok. A növényi orvosságokat belsőleg és külsőleg egyaránt használták. Egy részüket frissen készítették, de voltak olyan szerek (többnyire gyógynövények szeszes kivonata és belőlük készített kenőcsök) is, amelyeket szinte bármely házban meg lehetett találni. Ilyen például a gyomorgörcs enyhítésére használatos köményes pálinka, illetve a tormából, csípős

19 paprikából vagy vadgesztenye terméseiből készített, reumás fájdalmak enyhítésére ajánlott szeszes kivonat. Belsőleges használatra készültek a gyógyteák, egyes növények szeszes kivonatai, szirupok, de több gyógyhatású növényt (pl. torma, fokhagyma, vöröshagyma) nyersen is fogyasztottak a különféle panaszok enyhítésére. A külsőleg használt fontosabb,, gyógyszerformák" között említhetők az egyes növények leveleiből, hagymáiból A szentendrei kiállítás részlete vagy szirmaiból készült tapaszok, a borogatásra, lemosásra és beöntésre használt növényi főzetek, vagy a fájós testrészek bedörzsölésére alkalmas szeszek. A gyógynövényekből készült főzetek ismert felhasználási formája a gyógyfürdő, a fájós testrészek gyógynövényekből készült főzet gőzével való melegítése, gözöltetése vagy a gőzök belélegzése. A nyers vagy szárított növényi részek különleges alkalmazási módja az állatok betegségének kezelésére alkalmazott ingerterápia, amikor a bőr alá,,húzott" növényi résszel idéznek elő gyulladást, ezzel serkentve az állatok immunvédekezését. A növények és növényi szerek kedvező és kedvezőtlen (erős vagy mérgező) hatásait a gyógyítók rendszerint jól ismerték és azok ajánlásakor figyelmeztették betegeiket, hogy az elfogyasztásra javasolt mennyiségek betartására ügyelni kell. Az állatgyógyászatban viszont bátrabban használtak erős hatással bíró növényeket, mint az emberek betegségeinek gyógyításában. Babulka Péter