Kormány Margit Egy kisgyermek háborúi

Átírás

1 Kormány Margit Egy kisgyermek háborúi Személyes emlékek a II. világháborúról

2 A kassai bombázás Azon a nyáron Édesapámnak, aki katonatiszt volt, részt kellett vennie Kassán egy nyári továbbképzésen, amit a városon kívül egy erdős területen tartottak. Az idevezényelt tisztek családjukat is magukkal vihették a gyakorlat egész idejére. A családok a belvárosban laktak magánházaknál, ahol szobát béreltek. Édesapám, aki mindig irodai munkát végzett a katonaságnál, reggel kiment a terepre, este bejött és a család együtt lehetett. Mi egy elegáns kétszintes házban kaptunk szobát a belvárosban, közel a főtérhez. Tisztaság, rend, kispolgári ízlés, a bordó kárpitozás összhangban a szőnyeggel. A falnál üveges könyvszekrény szép kötésű sorozatkönyvekkel. A földszinten zongora. A ház tulajdonosát Hudák néninek hívták, aki egy szép arcú, mosolygós, barátságos özvegyasszony volt. Két fiát egyedül nevelte. A fiúk, Gyuri és Dódi gimnázisták voltak és szépen zongoráztak. Kérésemre szívesen megörvendeztettek zongorajátékukkal. Ebédelni egy kifőzdébe jártunk. Hamarosan társaságunk is került. A harmadik épületben lakott Édesapám kollégájának a családja: Zsóka néni, a három éves Ferike és az egyéves Emese. Hamar összebarátkoztunk velük s a nappal egy részét együtt töltöttük. Reggeli után sétálni mentünk. Megnéztük a város nevezetességeit, majd a Dóm mögött a Postapalota előtti parkban üldögéltünk. Anyukáék beszélgettek, Emese elaludt a kocsiban, mi Ferikével szaladgáltunk, játszottunk. Féltizenkettőkor elindultunk a kifőzde felé, mely egy ligeterdővel szembeni utcában állt. A kifőzde egy földszintes saroképület volt. A tulajdonosa egy szerény, szolgálatkész fiatalasszony volt, akit én mindig szomorúnak láttam. Mindig együtt mentünk oda Zsóka néniékkel. Az étterem családias méretű és hangulatú volt. A mi asztalunk az ablak előtt állt. Rajta minden nap tiszta, hófehér volt az abrosz. A két család szemben ült egymással. Emese anyukája ölében. Elérkezett június 26-a, egy szép napfényes nyári nap. De nem sokáig fénylett. Hamarosan elborította fényét a gyászos tragédia, amely pillanatok alatt bekövetkezett, melynek kihatása a mai napig élő, eleven, megrázó emlékként hat azokra, akik aznap Kassán voltak, akik a borzalmat átélték, úgy az ott lakók vagy a máshonnan éppen ott tartózkodók. Ma már kevesen lehetünk az élők sorában, hiszen szüleink, az akkori felnőttek meghaltak, s mi, akkori kisgyerekek is kifelé megyünk a létből. Én akkor öt és féléves voltam, de az a nap minden mozzanatával, történésével beivódott emlékezetembe, szinte semmit nem halványodott, hiszen a sajátom, magam éltem át, nem a mások elmondására építem visszaemlékezésemet, hanem arra, amit láttam, megéltem.

3 - 3 - Háromnegyed tizenkettő és tizenkettő óra között volt az idő délben. Ültünk az étkezde asztalánál öten. A levest már megettük. A második fogást már kihozták. Egy szempillantás alatt hatalmas dörrenések, robbanások, üvegek csörömpölése, iszonyatos hangzavar rázta meg a csendet, amit átláthatatlan porfelhő törmelékzápor követett, melyből két szürke színű repülőgép emelkedett ki egész alacsonyan szállva, mintha mindjárt belerohanna a kifőzde épületébe. Iszonyatos riadalom támadt, szinte eszét vesztette mindenki, ordítás, jajgatás körülöttem. Rémítő, halálfélelmet keltő látvány volt. A porfelhőtől az eget sem lehetett látni. Egy idősebb néni rosszul lett. Ferike magára rántotta az abroszt főzelékkel együtt. Sírt, ordított minden gyerek. Odakint még tartott az üvegcsörömpölés, omlások, robbanások zaja. Miután a két gép kiszórta bombáit, eltűnt a szemünk elől. Ezalatt a kifőzde tulajdonosnője a kampós végű redőnyhúzó rúddal az ajtóhoz rohant és lehúzta az ajtót kívülről lezáró, sötétzöldre festett, hullámos fémredőnyt. Akkoriban ilyenekkel zárták le az üzletek bejáratát. Közben hangosan kiabálta: Mindenki a pincébe! A kétségbeesett vendégek egy keskeny folyosón át a pincébe indultak a felszolgáló kislány irányításával. A tulajdonosnő is jött, kancsóban vizet hozott. A pincében ülőhelyeket rögtönöztek. Voltak ott régi bútorok, székek, egy öreg sezlon. Anyukám engem az ölébe vett. Már a pincében voltunk, amikor a légitámadást jelző sziréna megszólalt. Ez is jókor jelez - jegyezte meg az egyik bácsi. Ugyan ki gondolta volna, hogy bombázni fognak? Senki nem volt rá felkészülve. - magyarázta egy másik. Erre senki nem számított. Nem volt előzménye. Istenem, mi lehet odakint? - lehetett hallani a megfélemlített emberektől. Ezekben az időkben a házak pincéi egyúttal légó helyül is szolgáltak, ahová mindenkit be kellett engedni, ha megszólalt a sziréna. Teljes volt a zűrzavar, a kétségbeesés a pincében, hogy hátha visszatérnek még a repülők. Sokáig ültünk ott rémületben, aggodalomban, vajon mi lehet távol lévő szeretteinkkel? Mi lehet apukámmal s a többi katonával a gyakorló terepen? Addig senki nem hagyhatta el a pincét, amíg meg nem szólalt másodszor is a sziréna, amely lefújta a légi riadót. De ezek után is félve jöttünk ki az utcára. Mindenütt csend volt. Csak néha hallatszott egy-egy reccsenés, dübbenés. Az utcán légósok, rendfenntartók tették a dolgukat, oldalukon vöröskeresztes táskával, hogy segítsenek, ha sebesültet találnak, s hogy óvatosságra intsék a kimerészkedőket, hogy ha gépzúgást hallanak, húzódjanak fedezékbe vagy lapuljanak a falhoz. Félve, óvatosan léptünk a törmelékkel borított utcán figyelve, nem jönnek-e újabb repülők. Pár méterrel odébb az utca túlsó oldalán egy ajtóban idős bácsi állt. Az ajtó fölött nagybetűs tábla: Lakatos műhely. A bácsi átszólt Anyukámnak: Tessenek ide bejönni a gyerekekkel, nem biztonságos még az utcán járni. A műhely egy pincehelyiség volt, pár

4 - 4 - lépcső vezetett lefelé. Bent többen voltak, mivel még nem merték elhagyni az épületet. Én kezdtem rosszul lenni. Volt egy tulajdonságom: ha valami megrázkódtatás, ijedtség, félelem, izgalom, riasztó dolog ért, megfájult a hasam, szinte görcsöltem. A kedves, idős lakatos egy sötétzöld literes üvegből vizet töltött egy pohárba, melynek külsejét olajos kezének nyomai szürkítettek, és bátorítóan felém nyújtotta. Húzódoztam a mosatlan pohártól, de Anyukám rám szólt. Fogadd csak el és köszönd meg szépen a bácsinak. Amit meghagytam, Anyukám itta meg. Ennek a jószívű, derék, magyar iparosembernek a türelmes, szelíd mosolya ma is előttem van. Kérdezte, hová valók vagyunk? Emlékszem Anyukám válaszára: Anyaországiak vagyunk Zemplénből. (Akkor mi Zemplénagárdon laktunk.) A férjem itt van katonai szolgálaton, mi is vele jöttünk. (1. kép) 1. kép Édesapám névjegye Amikor a lakatosműhelyből kijöttünk, elindultunk a ligetes utca felé, hogy megpróbáljunk hazajutni a szállásunkra. Az étkezde óta nem tudom, mi lett Zsóka néniékkel. Ők akkor nem jöttek ki velünk és azután már nem emlékszem, hogy hogyan találkoztunk. Én egyre rosszabbul lettem, nem bírtam tovább menni, szinte összehúzott a fájdalom. Egyszer csak feltűnt Apukám. Futva jött felénk. Azt az örömet, hogy mind a hárman élünk!(2. kép) 2. kép Szüleimmel ötéves koromban Szüleim: Kormány Mihály és Kormány Mihályné Tóth Margit

5 - 5 - Apukám felkapott az ölébe és elindultunk a szálláshelyünk felé. Amikor az utca végéhez értünk, iszonyatos látvány tárult elénk. Az utcában több házat is ért bombatalálat. A közvetlen mellettünk lévőt nagyon megrongálta. A rádió az utcán hevert a kisasztallal, függönnyel együtt. Mindenütt törmelék. Az egyik ház udvarán bombatölcsér. Az odaesett bomba repeszei rongálták meg a házat. Szinte nem volt ép ablak. Valami csoda folytán a Hudák néni háza épen maradt. Az egész utcában senkit nem láttunk a lakók közül, csak rohamsisakos katonákat, tűzszerészeket. Ugyanis pontosan szemben a Hudák néni házával az utca túloldalán a macskaköves útburkolat széle és a járda széle közé becsapódott egy bomba és nem robbant fel. Emiatt az utcából mindenkit kitelepítettek, senkit nem engedtek be, mivel a bomba bármikor felrobbanhatott. Fából rögtönzött kordonnal vették körül, katonák őrizték. Minket se akartak beengedni az utcába, de apukám mondta, hogy csak a holminkat szedjük össze és azonnal elmegyünk. 3. kép Szüleimmel hatéves koromban Zemplénagárdon Édesanyám egyre nehezebben viselte a megpróbáltatásokat az átélt félelem és izgalom teljesen kimerítette, azonnal haza akart utazni. De Apukám nem helyeselte az éjszakai utazást. Én is eléggé rossz állapotban voltam. Egy szállodában éjszakáztunk és másnap hazautaztunk Zemplénagárdra. (3. kép) Édesapámnak még maradnia kellett. Másnap, mielőtt elutaztunk, még vetettünk pár pillantást a pusztulásra. Édesapámmal még megnéztük a Dómot a sérüléseivel, a parkot az összetört, színes-csíkos padokkal, s a nemrég épült, teleüveg falu Postapalota összetört épületét. Ennek a csörömpölése hallatszott a kifőzdéig. Még most is hullottak le üvegdarabok. Kísérteties, félelmetes volt. A vonatnál nehezen, aggodalmas szívvel váltunk el Apukámtól. Hudák nénivel, Gyurival, Dódival sem találkoztunk többé. A rendeznivalókat Apukám intézte. A kassai bombázás megrázó élménye mélyen bevésődött emlékezetembe annak minden átélt részletével együtt. Ez volt az én első háborúm öt és féléves koromban. Itt közbe kell vetnem egy sokkal későbbi eseményt, mert idetartozik, s mert megítélésem szerint alátámasztja emlékezetem megbízhatóságát, a leírtak hitelességét. Negyvenhét év telt el, amikor 1988-ban ismét Kassán jártam. Nagyon vágytam újra látni Kassát, s a jó sorsom egy társas kirándulás során odavezérelt. A szabadprogram alatt

6 - 6 - elhatároztam, próbára teszem emlékezetemet, megpróbálok valamit felkeresni az egykor megismert helyekből. Amíg útitársaim a boltokat járták, én egyedül elindultam az idegen városban gyermekkori lépteim nyomát keresve. Amit én fentebb ligetes erdőnek neveztem, az a rész jócskán beépült. A rodostói ház is abban a ligetben állt. A vele szemben nyíló utcák közül ki kellett választanom, melyik lehetett az, amelyikben többször jártam. Jó utcát fogtam ki, figyelmesen haladva odataláltam az egykori kifőzdéhez. Most milyen alacsonynak tűnt! Fala hófehér, a régi hullámos vasredőny sötétkékre festve, földig lehúzva, látszik, hogy már rég bezárt, csend veszi körül. Biztos voltam, hogy ez az, itt éltük át a borzadalmat. Egy pillanatra mindenkit odaképzeltem, de megfordulva csak a tiszta, napfényes utcát láttam, mit csend, béke vett körül. Tovább menve az egykori lakatosműhelyt is megtaláltam. Új ajtaja, szép világos fala volt, de nem volt tábla és senki nem állt az ajtóban, csak a nagy csend. Jó volt újra itt járni. A Hudák néni házát, utcáját nem mertem megkeresni, pedig emlékeim szerint nem lehetett túl messze, csak az irányra nem emlékeztem pontosan. Visszafordultam hát, hogy a busznál ne rám kelljen várni. Biztos voltam a dolgomban, de azért megszólítottam néhány idős hölgyet, hogy bizonyságot erősítsek. Volt, aki meg se állt. Volt, aki azt mondta: - nem értem. Végül egy hófehér hajú hölgy, mivel kassai volt, jól emlékezett mindenre, s csodálta, hogy én is ilyen pontosan emlékszem eseményekre, helyekre, s hogy egyedül, kalauz nélkül is, emlékezetemre hagyatkozva odataláltam. A kassai bombázás sokak személyes élménye, emléke lehet Kassán, de kevésnek az anyaországiak közül, s mamár egyre kevesebbnek. Ezért merem idézni a kedvenc Tinódi Lantos Sebestyén- gondolatot: Azmi keveset írtam, igazat írtam Behívások, rekvirálás, front. A háború már három éve elindult, hozzánk is elérkezett. Ezt a gyermekek is érezték. A gondok őket sem kerülték el, noha a felnőttek igyekeztek minél kevesebbet beszélni erről a gyerek előtt. De amikor Édesanyám elküldött a boltba egy liter petróleumért és egy kilogramm cukorért és kiszámolva ideadta a megszokott árát, a boltos megkérdezte, ezért a pénzért melyikből mérjen kevesebbet, mert a petrónak tegnap feljebb ment az ára. Ebben az évben nagy behívások voltak. Apákat, fiúkat, tartalékosokat behívtak s vittek egyenesen az orosz frontra. Az én Édesapám is bevonult, az ukrán frontra került tele kemény, embert próbáló hideg idő volt. Különösen a távoli hegyes vidékeken. A katonáink ellátása a civil lakosság feladata volt. Megindult a rekvirálás. A rekvirálás hatóságilag, térítés ellenében való igénybevétel élelmiszernek, takarmánynak, lovaknak, járműveknek főleg

7 - 7 - háború idején a katonaság részére (akkoriban az ágyút is lovak húzták). A gyakorlatban viszont a térítés ellenében az én gyermeki tapasztalatom szerint mindig elmaradt. Történt az egyik nap, hogy három magyar katona megjelent a mi falunkban, Zemplénagárdon. Ők voltak a rekviráló bizottság. Minden házba bementek. Egyikük a kapu előtt állt a lovas szekérrel, kettő bejött a konyhába. Körülnéztek. Én nagyon féltem, mert elég határozottan, szinte keményen adták elő jövetelük célját. Kenyérnek való terményt jöttek rekvirálni. Tudtuk, hogy parancsot teljesítenek, nincs mit tenni. Volt egy zsák búzánk, egy zsák rozsunk, mely a nyárikonyhában állt a sarokban. Oda kellett adni. Nem maradt kenyérnek valónk. Dehát a katonáknak is kellett, hiszen Apukám is köztük volt. A frontra lehetett csomagot küldeni meghatározott mennyiségben és tartalommal. Kötelező volt küldeni finomra vágott dohányt a katonák számára, de csak meghatározott méretű vászonzsákban lazán csomagolva, hogy áttapintható legyen, kb. 1 kilónyit. A zsákocskát, nedvesített tintaceruzával kellett megcímezni: név, rang, alakulat, tábori postaszám. (4. kép). A csomagot mindig együtt készítettük Édesanyámmal, együtt vittük a postára. Közeledett a nagyon hidegnek és hosszúnak ígérkező tél. Az itthoniaknak meleg holmiról kellett gondoskodniuk és csomagban elküldeni a frontra. Megindult a nők között a kötés. Gyapjúfonalból zoknit, pulóvert, mellényt, sapkát, sálat, érmelegítőt kellett kötni a katonáink számára. Szegény jó Édesanyám is nekilátott kötőpamutot beszerezni, ami nem volt könnyű. Régi kötött holmikat is felfejtettünk, gombolyítottunk. Teri néni, egyik ismerősünk nagyon gyorsan és szépen tudott kötni, ő is besegített. Én is, mint kisgyerek, hamar megtanultam, mi a két sima, két fordított, és hogyan kell bánni az öt kötőtűvel egyszerre, amivel a zokni és az érmelegítő készült. Kellett még küldeni a frontra kapcát is, amit a lábukra tekertek a bakancsba, csizmába. Ez puha flanel anyagból kellett hogy legyen. Édesanyám ruháinkból is bontott szét, hogy kapcát szabjon belőlük. 4. kép Tábori postai levelezőlap A katonák a frontról csak speciális nyomtatványú tábori levelezőlapon írhattak haza. Lestük, vártuk a postásnál a rózsaszínű lapot, mely eléggé szűkszavú volt, s csak megnyugtató

8 - 8 - szöveget tartalmazhatott a család számára, hogy ne keltsen aggodalmat. Mindig sokáig tartott a megérkezésük a távoli frontokról, ahonnan nem mindig volt egyszerű postát indítani. A fronton tábori egyházi szertartást is tartottak tábori lelkészek külön minden felekezet részére. Egy-egy bevetés előtt tábori mise, istentisztelet volt a szabad ég alatt rögtönzött tábori oltár előtt. Itt lehetett gyónni, áldozni, úrvacsorát venni, aki akart. Hosszú sorokban vonultak a legrosszabbra is elszánt katonák áldozásra a tábori oltár elé, hiszen ki tudhatja, nem ez lesze az utolsó kenet, az utolsó vacsora. Édesapám mondta el, hogy már egyre sűrűbben dörögtek a légvédelmi ágyúk, ezért a parancsnokok meggyorsíttatták a szertartást, s néhányan a rövidebb sorhoz álltak. Így áldozott az én görög katolikus Édesapám a reformátusoknál. Gyermekkorom óta is sokszor elgondolkozom azon, miért is nem áldozhat egyik felekezet a másiknál, hiszen a jelképrendszer ugyanaz és Isten a szándékot nézi, nem a formaságot, nem a vallás neve számít, hanem a hit Nyírmada. Ezév nyarán hazajött Édesapám. Újra együtt volt a család. Kinevezték őt Baktalórántházára a Járási Katonai Kiegészítő Parancsnokságra. Tehát költözni fogunk Zemplénagárdról. De nem Baktára költöztünk, hanem Nyírmadára. Ennek érdekes oka volt. 5. kép A nyírmadai ház Apukám olvasott az újságban egy hirdetést, miszerint bérbe vehető Nyírmadán az üresen álló ú.n. Hunyadi-kastély. Apám érdeklődését felkeltette, megnézte és azonnal beleszeretett. No, nem a hat szobába, nekünk kettő is elegendő, hanem a hatalmas kertbe, a jó állapotú gyümölcsfákba, a jókora, gyönyörű ősparkba. Paraszt gazdálkodó családból származott, értette a kertészkedést, a gyümölcsfagondozás minden ágát és nagyon szeretett ezekkel foglalkozni. Szüleim úgy gondolták, az évi bérleti díjat kigazdálkodják a kertből. Ez így is történt, csak sajnos, nem sokáig tartott. (5. kép)

9 őszére, telére már mindenki érezte, tudta, hogy közel a háború. A boltokban már csak műrostos dolgokat lehetett vásárolni, ami a valódinak silány utánzata volt. A műrostos abban az időben nem műszálast jelentett, hanem gyenge, szakadós, kifakulós textíliát. Később minden olyan termékre rámondták, hogy műrostos, ami már nem is hasonlított az eredetire. A zsidó boltosok kiárusítást rendeztek, szabadultak a készletüktől. Egyik nap Fridmann bácsi megszólított, mondjam meg Anyukámnak, van még egy doboz szaloncukor, meg néhány spulni gépen varró cérna, ha érdekli, menjen át a boltba. Otthon derült ki, hogy a doboz tartalma színre, ízre küllemre más, egy melaszos nyúlós, ízetlen utánzat vagyis műrostos. A cérna gyenge, szakadós, nem viszi a varrógép, a centiméter töredezett festése lepereg, a gyűszű rozsdásodik. De erről nem Fridmann bácsi tehet, ő már így kapta. Ha kérdeztük a szüleinket, miért van ez, röviden, zárkózottan válaszoltak, nem magyarázkodtak, s mi, gyermekek, a szavakat sem értettük. Mert mit tudtuk mi, nyolc évesek, mi az, hogy hadiipar, hogy máshová kell a megszokott minőség, hogy hátország, hogy romló közellátás, hogy jegyre fogják adni. A gyerekekben is fokozódott a félelem, a feszültség. A szülők féltették gyermekeiket, mi gyermekek a szüleinket. (6. kép) 6. kép Édesanyám a nyírmadai ház kertjében Évike elvesztése, mozgósítás, bombázás, menekülők, megszállók. Ez egy borzalmas esztendő volt. Fokozódott a bizalmatlanság, kilátástalanság. Mindenki félt, az ismerősök is csak suttogva beszélgettek. Az én legkedvesebb barátnőm, játszótársam Ircsi volt, akivel egypadban ültünk az iskolában. Mindketten szolid, tisztelettudó, jó tanuló gyerekek voltunk. Mindketten szívesen barátkoztunk Évikével, aki zsidó kislány volt, egy évvel fiatalabb nálunk. A mozi udvarában laktak. Az udvaruk a mi kertünk palánk kerítéséig ért. Évikét idős nagyszülei nevelték, akiknek egy kicsinyke boltjuk volt. Cserépedényeket, fonott székeket, eszközöket árultak. Évikének rajtunk kívül nem volt más barátnője. Minket szeretett, ragaszkodott hozzánk, mi is őhozzá. Gyönyörű göndör, barna haja volt és szép formájú, babás, fehér arca. Mindig komoly, intelligens kislány volt. Szinte egy napot se bírtunk ki egymás nélkül. Többnyire ő járt át

10 hozzánk, mert ahol mi laktunk, az ottani park a gyermeki szabadság paradicsomkertje volt. Évike egyik nap késett, nem jött a szokásos időben. Amikor végre megérkezett, szomorú arccal jött be kis kabátkájában, pedig nem volt kabátviselős idő. Bent széttárta kabátkáját és a ruháján balfelől ott éktelenkedett egy nagy hatágú sárga csillag. Teljesen ledöbbentünk, pedig nekünk, gyerekeknek fogalmunk sem volt, mit jelent, de valami nagyon rosszat sejtettünk. Elmondta, hogy nekik mától kezdve ezt kell viselniük a ruhájukon, enélkül nem léphetnek ki az utcára. Aki tiltakozik, azt elviszik a csendőrök. Alig tudtunk megszólalni a döbbenettől, a félelemtől. De hát miért, miért Évike? Vedd le azonnal! - vágtunk egymás szavába Ircsivel. Azt nem lehet, mert én zsidó vagyok, és ezzel meg vagyok jelölve Miért kell téged megjelölni, hiszen éppen olyan gyerek, vagy mint mi?! A mi barátnőnk vagy! És attól kezdve játék közben is a ruháján volt a csillag. Egy szomorú napon már csillaggal se jöhettek ki az utcára. Már csak úgy tudtunk játszani, hogy Évike a palánk túloldalán, mi Ircsivel az innensőn és ott beszélgettünk, de egyre szomorúbb volt a hangulat. Méltatlankodtam a szüleim előtt, mert az egészből nem értettem semmit. Egyik nap kitaláltam, hogy lazítsunk meg egy deszkát, hogy Évike át tudjon bújni. Addig feszegettük, amíg sikerült. Nyertünk egy kis szabadságadományt, egy kis hosszabbítást. De a lopott játékidő egyre rövidebb lett. Évike minden neszre figyelt, hogy nem szólítják-e, nem keresik-e a csendőrök. Szegény kis gyermeklelke rettegéssel volt körülvéve. Ám egy napon bekövetkezett, amitől minden jóérzésű ember iszonyodott, ami a zsidók szomorú sorsát végképp megpecsételte. Szekerek jelentek meg a zsidó házak előtt. Csendőrök, katonák hajtották ki házaikból könyörtelenül az embereket, gyermeket, felnőttet, öreget, senki nem maradhatott otthonában. A rajtuk lévővel meg egy bőröndnyi holmival tuszkolták fel a szekerekre és vitték a gettóba. Nyírmadán a gettó a zsidótemplom és udvara volt. Oda szuszakolták be az egész falu zsidóságát. Házaikat lezárták, lepecsételték. Mindenük, egy egész élet szorgalmas munkája ott maradt. Mit érezhettek, mit remélhettek azok után? Mindenki az utcán volt, sokan sírtak, együttéreztek a megalázottakkal, szenvedőkkel. Voltak olyan jólelkű keresztény emberek, akik- kijátszva az őrök éberségétennivalót és vizet vittek a gettóban sínylődőknek. Hiszen nyár volt, a melegben csak szenvedett az összezsúfolt embertömeg. Mivel már Évike nem lehetett velünk, otthon nem leltem a helyem, Ircsiékhez mentem játszani. De már semmi nem volt a régi. Iszonyúan hiányzott Évike, gyászos bánat ült a lelkünkön. Nyomasztó árnyék vetődött a lelkünkre, valami összetört, egy életre megváltozott. Szinte, időnap előtt fel kellett nőnünk. Pedig csak kilenc évesek voltunk. Ircsiéknél hintáztunk

11 vagy inkább Katikát, a kis húgát hintáztattuk. Onnan el lehetett látni a gettó udvaráig. Sírás, jajgatás hallatszott a tömegből. Szörnyű látvány volt. Egyszer, csak egy kockás ruhás gyermek kivágódik a tömegből és egyenesen felénk fut. Csak fut, fut, magához ölelve valami kis csomagot. Évike volt az. Megijedtünk, mi lesz most, ha észreveszik és lelövik az őrök? Aggódtunk és örültünk egyszerre, hogy még egyszer láthatjuk a felénk futó Évikét. A drótkerítéshez jött, ahol a hinta állt. Hadarva mondta: Sietnem kell, nehogy észrevegyenek. Csak a játékaimat hoztam el nektek. Ti vagytok a legjobb barátnőim, nektek adom, nekem már úgysem lesz rá szükségem, fogadjátok el. Nem, Évike, nem fogadhatjuk el, kell az még neked, ott is kell majd velük játszanod, ahová mentek. Érveltünk egymás szavába vágva, mert éreztük hangjában a lemondást. Legfeljebb eltesszük neked, megígérjük, hogy vigyázunk rá és ha hazajössz, visszaadjuk. A felnőttektől hallottam, hogy mi már soha többet nem jövünk vissza. Kitört belőlünk a zokogás: Jaj, ne mondj ilyet, vissza fogsz jönni, mi visszavárunk, és ha megjöttél, visszaadjuk a játékaidat, hogy újra együtt játszhassunk. Évike, nem mehetsz el örökre! Azzal elrohant, vissza a földi pokol kapujába. Tiszta kis gyermekalakja beleveszett a jajongó tömegbe, vissza az övéihez, nem menekülni, hanem vállalni együtt, ami következik. Soha többé nem láttuk. Játékai maradtak utána és emléke, amit soha nem felejtünk, pedig sokáig reménykedve vártuk vissza. Évike elvesztése volt az én második háborúm nyolc és féléves koromban. 7. kép Édesapám katonaköpenyben A háború már a kertben volt. Gyermeki szókincsünk furcsa, idegen szavakkal gazdagodott : forspont, gettó, rejtegetés, bombázás, berepülés, légiveszély, légitámadás, légiriadó, bunker, mozgósítás, rémhírterjesztés, sztalingyertya, menekülés, oroszok, felderítő, vadászgép, bombázó, munkaszolgálat, kommunizmus. Nem tudtuk mit jelentenek, de hallani is félelmetes volt, nyomasztó, rettegést hozó. Szinte mindennapos használattá váltak azokban az időkben. Azt még csak megértettem, hogy a fegyvereket be kell szolgáltatni, de hogy miért, arra nem volt magyarázat. Ha valaki

12 elrejtette és megtalálták nála, főbe is lőhették. A vadászokon kívül azoknak a férfiaknak volt lőfegyvere, akik egyenruhás alakulathoz, testülethez tartoztak. Pl.: fináncnak, állomásfőnöknek. Természetesen a csendőröknek, rendőröknek, katonáknak. Csak egy darab szolgálati fegyvert tarthatott meg a viselője (7. kép) Június elején megkezdődött a mozgósítás, katonák, tartalékosok behívása, a leventék bevonása, akik katonailag kiképzetlen fiatal fiúk voltak. Egyetemekről, sőt középiskolákból is vittek el fiatalokat a frontra, munkaszolgálatra. Orvosokat, papokat is hívtak be. Édesapámnak is be kellett vonulnia a hadtesthez Miskolcra. Mi egyedül maradtunk Édesanyámmal a nyírmadai házban. Féltünk, rettegtünk, kilátástalan volt a helyzetünk, mint mindenki másnak. Azt még csak elfogadtuk, hogy a lőfegyvereket be kellett szolgáltatni a csendőrségre, de hogy a rádiókat miért kellett, teljesen érthetetlen volt. Én nagyon sajnáltam, hogy le kellett róla mondani. A telepet is vele kellett vinni, mivel falun akkor még nem volt villany, a rádió telepről működött. Ahogy a légitámadások szaporodtak, sokan menekülésre készülődtek, ki kivel és hová menjen, hogy biztonságban legyen. Családok, rokonok összefogtak, szervezték hová és milyen járművel. Legtöbb volt a szekérmódszer. Kezdett megbolydult méhkashoz hasonlítani az ország. Mivel mindenki az oroszoktól félt, ezért nyugat felé tervezték a menekülést. Bennünk fel sem merült, pedig többen hívtak, tartsunk velük. Anyukám hallani se akart róla. Mert hol keressen majd minket Apukám, ha hazajön? A hatóság elrendelte, hogy mindenki köteles a kertje végében bunkert ásni és légiriadó esetén odahúzódni, mert a bomba célja nem a kert, hanem a ház lesz, ahol nem lehetünk biztonságban. Ugyancsak elrendelték az elsötétítést. A boltban vásárolt lila papírral (akkoriban a tankönyvet, füzetet is ilyennel fedtük) belülről fénymentesen be kellett ragasztani az ablaküvegeket. Fénynek a házból kiszűrődnie nem volt szabad, mert az célpontul szolgálhat a bombázó, gépfegyverező repülőgépeknek. Csendőrök, polgárőrök szemlézték este a házakat és ahol egy parányi fény is kiszűrődött, bekopogtak, figyelmeztették a lakókat. A bunker a gyermekek számára egy ellenszenves, visszataszító építmény volt. Én féltem benne, mint a legtöbb gyerek, mert olyan volt, mint egy sírgödör, csak hosszabb. Anyukám napszámost fogadott, aki kiásta a 3 méter hosszú 2 méter mély, 1,5 méter széles gödröt. Szalmával kibélelték, a tetejét deszkákkal, földdel, ágakkal lefedték. Iszonyatos volt, de be kellett tartani az előírást. Vittünk le pokrócokat, takarót. Anyukám engem lefektetett, de ő csak üldögélt igen szomorúan és félelemben. A bunker bejáratára pokrócot akasztottunk. Éjszakákat töltöttunk a sötétben. Csak a zseblámpa volt velünk szükség esetére. Ha a veszélyt

13 jelző sziréna napközben is megszólalt, azonnal rohantunk a bunkerbe. Egyik nap épp ebédeltünk Anyukámmal a konyhában. Az aznapi menüre is emlékszem: krumplileves volt, és káposztás tészta. A levest már megettük, a tésztát kezdtük villázgatni, amikor az út másik oldalán álló református templom tornyában vijjogva megszólalt a sziréna. Felkaptuk a tányért a villával és futás le a bunkerbe. De a hosszú kertben nem értünk odáig, mert a gépek már a fejünk fölött mohogtak. Beugrottunk a nagy diófa alá. Majd úgy tűnt a fa ágai között kilesve, hogy két gép tűzharcba kezdett egymással, mintha épp a fejünk fölött csatáznának. Anyukám borzalmasan félt, belesápadt, kiverte a verejték. Én is féltem, de mint minden gyerek, kíváncsi is voltam. Ki ne menj a fa alól, mert meglátnak és idelőnek! figyelmeztetett kétségbeesve drága Édesanyám. Sokáig álltunk a fa alatt. Én közben megettem a tésztát, Anyukám úgy vitte fel, ahogy lehozta. Másnap hallottuk, hogy a baktai erdőben lezuhant egy német vadászgép. Két katona benne égett. Amíg még voltak rádiók, naponta közölték: Berepülés délvidék! Légiveszély Bácska, Baja! Légiriadó egész Magyarország! Ezt többször megismételték. A nyirmadai lakosság egy része, estére minden nap állatait vezetve vonult ki a szőlőbe, a kukoricatáblákba rejtőzködni a bombázás elől. Néma csendben bujkáltak, óvakodtak a beszédtől, a mozgástól, nehogy meghallja a repülőgép. De a kisgyerekek sírtak, a tehenek bőgtek, mert féltek és nem a megszokott helyükön voltak. Miskolc után Debrecent bombázták. A Vásártér dombján álló férfiak látták az ég alján fel-felvillanó fényeket az éjszakában Debrecen felől. Ebben a szörnyű esztendőben az iskolai tanév hamarabb befejeződött a háború miatt. De amíg még jártunk, szeretett tanítónk Doby tanító úr kioktatott bennünket az önvédelmi magatartásra, amikor iskolából hazamenet hogyan kell viselkedni, ha megszólal a sziréna. Még be is gyakoroltatta velünk milyen gyorsan kel beugrani az utcán a legközelebbi bokorba, fa alá, kapualjba s mozdulatlanul ott maradni a riadó lefújásáig. Bizony háborúban éltünk mi is kisgyermekek, korán megtanultunk együtt élni a félelemmel. Nyíregyháza bombázása a legborzalmasabb volt minden szabolcsi számára. A megyében egy település sem érezhette biztosítva, hogy nem kap a szórásból, a Nyíregyházára zúduló bombazáporból. Azon a szörnyű éjszakán estétől hajnalig potyogtak a sztalingyertyák nappali fénybe borítva az egész látóhatárt. Anyukámmal rettegve láttuk a bunkerből a sok vakító fényű gyertya függőleges potyogását. Mintha épp az orrunk előtt esne le, mintha mindjárt ránk hullana. Ezekkel világították meg maguknak a bombázandó terepet az éjszakában az ellenséges gépek, amik bombáztak. És a félelemfokozás sem volt számukra mellékes. A sztalingyertya nem csak vakító fehér fényt adott, amíg a levegőből a földig ért, hanem megannyi pukkanó hangot, amik a nagy mennyiség miatt puskaropogásszerű

14 sorozatlövésekként hatottak. Ez a nagyon közeli szörnyűség szinte körbe vett bennünket, mert ahová csak néztünk, mindenütt ugyanazt láttuk, s mellé a halálfélelem, hogy mikor jön a bomba is. Itt közbe vetem, hogy felnőtt koromban a penyigei iskolában egyéb tárgyak mellett 18 évig kémiát is tanítottam, s valahányszor a magnéziumszalag égetését mutattam be a gyerekeknek, nekem mindannyiszor a sztalingyertya jutott az eszembe. Nem igaz az, hogy az idő elmossa a borzalmas emlékeket, azok velünk élnek, s az érzékenyebb ember csak cipeli, mint egy rossz batyut. Ezért nem okoz örömet nekem az augusztus 20-i tűzijáték sem, mert háborús emlékeket idéz még a hangja is. Nyíregyháza középületei, a Sóstói úti villasor házai sok sebet kaptak a bombázáskor. Az állomás épületét 1946 decemberében láttam romjaiban a vonat ablakából, amikor Édesanyám Debrecenbe vitt a Klinikára. A falak sebei hamarabb begyógyíthatók, mint az emberi lélek sebei. A gyermekkorban elszenvedett sérelmek, félelmek, messzire kihatnak. A bombázás volt az én harmadik háborúm. De a neheze még hátra volt ben még mindig tartott a menekülés. A félelem miatt hazájukat elhagyók karavánja népesítette be az országutakat nyugati irányba. Volt, aki a határtól visszafordult. Erdélyből is megindult a menekülés az anyaország felé. Nyírmadára is sok erdélyi magyar család jött át. Őket az elöljáróság a zsidók házaiba költöztette, ha nem volt rokonuk vagy más befogadójuk. A lakosság segítette őket, ahogy tudta, bár akkoriban mindenki szegény volt, amit a háború fokozott. Amikor szeptemberben elkezdődött az iskolai tanítás, erdélyi gyermekek is jöttek iskolánkba. Tanító urunk szeretetünkbe ajánlotta őket. Egy szép arcú, koszorúba font hajú kislány lett az osztálytársunk. Választékos beszéde, székely kiejtése, szerény, tisztelettudó magatartása nagyon tetszett nekünk. Ircsivel együtt hamar befogadtuk. Eleinte tartózkodó volt. Nehéz lehetett hazájától, szülőföldjétől elszakadva idegen környezetben élni. Közeledett az ősz, hidegebbre fordult az idő. A bombázás még mindig rémisztett. Kilátástalan volt a holnap. Apukámról semmit nem tudtunk, levél sem jött tőle. Gizike néniék visszajöttek a menekülésből, nem lépték át a határt. Egyik nap Ircsiék előtt játszottunk, amikor megszólított Gizike néni: Mondd meg Anyukádnak, hogy találkoztunk Apukáddal. Jól van, de nem volt egyedül. Miféle ösztönnel van megáldva egy gyermek, hogy egy hangsúlyból, egy nézésből kiérzi, hogy valami nincs rendben, hogy az apját veszély fenyegeti és ez a veszély nem harcászati eredetű? Anyukámnak elmondtam. Ő nagyon szomorú lett, de azért megpróbált reménykedni. Aggódtunk mi lesz, ha a háború Apukámat is elsodorja tőlünk? Mi lesz, ha valaki erősebb lesz, mint az irántunk való szeretete? Ami be is következett, de ez már egy másik történet.

15 A bombázó miatt már a nyáron és ősz elején is budapesti gyerekek jöttek a falunkba, mert otthonukat lebombázták, enniük sem volt mit. Befogadóik igyekeztek feljavítani a lesoványodott, szomorú gyermekeket. A mi osztályunkba is jött egy nagyon sovány, sápadt, szomorú, szótlan kisfiú, Ferike. Mindig félrehúzódott, játszani sem akart. Nagyon sajnáltuk. Jött egy kislány is, Ilonka. Vidám, jól alkalmazkodó, szorgalmas kisdiák volt őszén már nagyon fáztunk a bunkerben, ezért a pincében rendezkedtünk be. A front, a lövöldözés még nem ért véget, hiszen a hadseregek átvonulása még hátra volt. A mi pincénk a ház egyik része alatt húzódott, egyik bejárata a házból, a másik a kert felől volt. A pince akkoriban menedék, búvóhely volt. Főleg a nőknek kellett rejtőzködniük, mert rengeteg rossz hír járta, hogy az ellenség hogyan fog bánni a nőkkel válogatás nélkül. A pincénkben helyet kért és kapott egy erdélyi menekült család, akik a Fetmann bácsiék házában laktak. A bizalmatlanság igen erős volt abban az időben, de Édesanyám rendes embereknek látta őket, így még örültünk is, hogy nem kell egyedül lennünk. A család állt idősebb szülőkből, egy fiatal házaspárból és egy kéthónapos pici babából. A pincében csak olyankor voltunk, amikor fenyegetőbb hírek érkeztek vagy katonaság megjelenésétől lehetett tartani. Az előőrs tíz német katonából állt, akik a református parókiára szállásolták be magukat. Nem bántottak senkit, rendbontás sem történt. De azért iszonyúan féltünk. Napközben járőröztek, felderítették a környéket. Ahogy jöttek, pár nap múlva elmentek. Majd magyar katonák serege vonult át a falun, pár napig állomásoztak, rendesen viselkedtek. Volt köztük egy fiatal erdélyi őrmester, aki elmondta, hogy román katonák is fognak jönni. Rejtsünk el mindent, amit lehet. Édesanyám megkérte, hogy legalább a kisbödön zsírt segítsen elrejteni a padláson. Egyúttal nézze meg, miért esik be az eső a tető kert felőli sarkánál, már a fal is átázott. Meglepetésünkre a tetőt fedő palát egy sztalingyertya hüvelye szakította be még a nyári bombázáskor. Az őrmester eltávolította, még a palát is kijavította. A későbbiekben is találkoztunk még félelmetes, háborús maradványokkal a portán. A magyar katonák tovább vonultak s újra felfokozódott a félelmünk, hogy kik jönnek ezután, milyen sors vár ránk. A tíz német előőrs után tíz kozák katona vágtatott a falunkba. Ők is a parókiára vették be magukat. Nem gépjárművekkel, hanem lóháton közlekedtek vágtatva, vadul száguldozva. Felderítők lehettek. Dübörögve száguldtak végig a falun félelmet keltve. A bezárt kapu tetején is átugrattak. Szőrkucsmás fejükből ijesztően villogott ki fekete szemük. Tele voltak aggatva fegyverekkel, lőszerekkel, gránátokkal. Egyik reggel kettő közülük bevágtatott az udvarunkba a lovakkal együtt fel a lépcsőn az ajtóig. Üvöltöztek, fenyegetően viselkedtek, órát követeltek. Édesanyámmal úgy éreztük, hogy itt a vég, innen nincs tovább, megölnek. Kihoztuk a két ébresztő óránkat és nyújtottuk feléjük. Ettől olyan

16 dühbe gurultak, ránk tartották a gépfegyvert, szidtak bennünket, de szavukat nem értettük, csak a gyilkos indulatukat. Majd az egyik felhúzta köpenye bal ujját, a karja könyékig tele volt csatolva karórával, ordította, hogy ilyet adjunk. Alig tudtuk megérttetni, hogy nekünk ilyen nincs, Apukám magával vitte a háborúba, odaadnánk, ha lenne. Ordítozva elvágtattak. Egy hét után a kozákok is eltűntek a falunkból, üvöltözve elszáguldottak, ahogy jöttek egyik őszi éjszakáján a németek bevonultak Nyírmadára. Hajnalban arra lettünk figyelmesek, hogy német szavakat hallunk a kertből, az udvarról. A spaletta résén kilesve két német tisztet láttunk a kerti úton. Körbe járták a házat. Mivel mindig ruhástól feküdtünk le, csak a kabátunkat kellett felvenni. Észrevettek minket és az ajtóhoz jöttek. Normálisan viselkedtek. Kopogtak, köszöntek. Édesanyám szerény német tudásával meg a háború alatt magánál tartott zsebszótár segítségével valahogyan szót tudott érteni a németekkel. Kérdezték, hogy rajtunk kívül van-e még valaki a házban. Körülnéztek és a két üresen álló szobát lefoglalták posta céljára és egy magas rangú tiszt szállásául. Berendezték az ebédlőbútorokból. A házban csak a tiszt és szolgája lakott, a katonák a különálló konyhaépületben helyezkedtek el. Az udvaron szekerek álltak, a mozgó kemence és a konyhakocsi. Teljesen önellátóak voltak. Egész éjjel éber őrséget tartottak, valahogy egy kicsit mi is nyugodtabbak voltunk. De nem tudhattuk, meddig tart a viszonylagos biztonság. Ugyanis Pusztadobos irányából újból lövöldözések zaja nyugtalanított éjjel nappal. A németek is tovább vonultak. A lövöldözés egyre sűrűbb lett, egyre közeledett. Kizártnak tartottuk, hogy élve megúszhatjuk, olyan sűrűn potyogott körülöttünk mindenféle lövedék. A református templom tornyát lőtték, mert úgy tudták, tele van németekkel. Pedig akkor már egy német sem volt a faluban. Egyik hideg, de napos délelőttön, amikor viszonylag csend volt, mind feljöttünk a pincéből. Anyukám a házba ment, hogy főzzön valamit. Mi többiek a kerti kijáraton mentünk ki levegőzni. Az idősebbik bácsi rám szólt, hogy ne távolodjak el a pinceajtótól. De csak elindultam a ház felső sarka felé a fák takarásában, hogy az udvarra is ránézzek. Ekkor, mint derült égből a villámcsapás, iszonyatos fegyverropogás, lövedékrobbanás keletkezett, s már csak azt láttam, hogy tőlem kb. 1 méterre egyik évszázados fenyőfát derékban kettészelt egy lövedék. Szerencsére a fa nem felém dőlt, hanem be a többi fa közé, én csak a suhanó lövedék szelét éreztem. Szinte megmerevedtem, nem értettem, mi történik. A bácsi odaszaladt, elkapta a kezemet, és rohant velem a pinceajtó felé. Még akkor sem értettem, mi is történik. Bizony, nem sokan múlt, hogy a lövedék nem engem talált el. De a gyermekek Őrangyala most is a helyén volt, vigyázott rám.

17 Jöttek a románok, mint az áradat. Szomszédaink, a pici babás család ismét beköltözött hozzánk, a pincébe. Édesanyám a pincében soha nem feküdt le, egy széken üldögélt kis időre és sokszor felment szétnézni. Egyik éjjel is felment, úgy három óra tájt, s hogy kilásson az udvarra, felhúzta a spaletta gombját, ami enyhe kattanó hangot adott. Lett erre óriási lövöldözés az udvaron. Az udvar tele volt román katonákkal s biztosan azt hitték, fegyvert biztosított ki valaki odabent. Szegény drága jó Édesanyám halálra válva rohant le a pincébe, nyomában a betört ajtón át betóduló marcona, villogó tekintetű, dühös román katonák rohamsisakban, ellenséges tekintettel, germán, germán kiáltozással. Vagyis németet kerestek a házban. Amikor jól körülnéztek, magyarázták, hogy enni akarnak. Édesanyámmal felmentünk és a spájzból a nagy vájling tepertőt egy házi kenyérrel a veranda asztalára tettük. Nem sok idő múlva, morzsa sem maradt belőle. Amint világosodni kezdett, megjelent egy tisztféle, mire mind felugrottak az asztaltól, amikor belépett. Kiparancsolta őket, körülnézett a házban és kitett az ajtóra egy táblát, hogy itt parancsnokság lesz, jön ide a domnu Kolonel. Tiszti szolgája a konyhában üldögélt. A kolonel tisztelettudó, idős úriember volt. A katonák a szekereikben meg az istállóban aludtak. A házba nem jártak be, respektálták a magas rangú tisztet. De mielőtt beköltözött, addig olyan rablásba kezdtek, hogy szinte semmink nem maradt, csak ami rajtunk volt, mert a szekrények tartalmát mind kihordták az utcán álló szekereikre. A disznóölésből az a kis bödön zsír maradt meg, amit a magyar katonák a padláson elrejtettek. Rám, mint kisgyerekre iszonyúan lesújtó hatással volt ez a szemünk láttára történő rablás, nem tudhattam, hogy háborúban ez így szokás. Ott álltunk a kifosztott lakásban. Szüleim élete munkája elpocsékolva. De mi legalább megmaradtunk. A román katonák úgy voltak önellátóak, hogy a tyúkjainkat puskával lelövöldözték, az udvaron, a nagy gesztenyefa alatt tüzet raktak, és nem kopasztották, hanem perzselték a tyúkokat. A tyúkhúsból egy üstben kocsonyát főztek, amit csajkáikban alvasztottak meg. Iszonyodva néztem, ahogy főztek, ahogy ettek. A Kolonel nem ette azt, amit a katonái. Édesanyámat kérte, hogy adna neki abból, amit mi eszünk. Majd a románok is elvonultak, vitték, ami mozdítható volt. Ugyan ki mert volna tiltakozni, ellenállni? Amikor már kimerészkedtünk a pincéből, megpróbáltuk az életünket ott folytatni, ahol abbamaradt. Egyik nap Édesanyám szólt, hogy nézzek szét a tyúkok régi tojófészkein, hátha akad bennük tojás. Az istálló kisablakán is volt egy tojófészek. Csak ágaskodva értem el, s mit fogtam a kezemben? Egy sárga fekete csíkos kézigránátot. Ijedten tettem vissza, rohantam Anyukámhoz, hogy mit találtam. A melléképületeknek még a közeléből is eltiltott. Egyik nap amint az udvaron járkáltam, nézelődtem, kivágódott a kapu és egy rémült képű román katona vágtatott be a kert felé. Közben dobálta le magáról a fegyvereit, ruháit,

18 rohamsisakját. Látszott, hogy menekül, megszökik a hadseregből. Nagyon megijedtem, de ez a katona jobban félt. Csak futott a kert belseje felé. Anyukámhoz rohantam, s ő a kerttől is eltiltott. Beállt a tél, szomorú karácsony elé nézhettünk. A boltokban akkor már nem volt semmi. Nem volt áru, nem volt pénz. Anyukám, mint a többi asszony is cukorrépából melaszt főzött, azzal készített szaloncukrot dióból. Amikor kihűlt, kockára vágta, én csomagoltam a régi cukrok elrakott papírjába. Süteményt is sütött melasszal, de annak csak cukorrépa íze volt. Minden másban is hiány volt. De legjobban Apukám hiányzott. Semmi hír nem jött felőle decemberében történt még velünk egy furcsa, számunkra ismeretlen eredetű esemény. Úgy karácsony körül, de inkább utána egyik délután nekünk, iskolásoknak fel kellett sorakoznunk a Hősök emlékművénél. Még a felnőttek sem tudták, hogy miért. Édesanyám nagyon aggódott, rám kötötte, hogy az Ircsi kezét el ne engedjem, egymástól el ne távolodjunk, s ha valami zavaros dolog történne, ugorjak be Ircsiékhez. Ők ugyanis közel laktak az Emlékműhöz. Egyszer csak a baktai út felől közeledett egy teherautó. Valaki Vigyázz! -t vezényelt. A teherautó lassan közeledett. Rajta egy koporsó volt letakarva. Semmit nem értettünk. Amikor elvonult, hazamehettünk. Fogalmunk nem volt, ki lehetett a koporsóban és nekünk miért kellett kivonulni. Biztosan a felnőttek sem tudták, mert nem beszéltek róla. Nagyon sokára tudtuk meg, hogy a koporsóba Bajcsy-Zsilinszky Endre holteste feküdt, akit Sopronkőhidán kivégeztek és Nyírmadán keresztül szállították szülőfalujába, Tarpára, ahol csendben eltemették. Csak felnőtt korunkban tudtuk meg, hogy ez mamár történelmi esemény. Az idegen katonák vonulása, a megszállás volt az én negyedik háborúm. De ezzel még nem volt vége Keserves újvilág Mire kitavaszodott, Édesanyám próbálta rendbe rakni a jókora portát. Melegágyat is készített a palántáknak, mint korábban, hogy megtermelje, amit lehet. Fizetést nem kaptunk Apám után, s a házbért az újévre is ki kellett fizetni s élni is kellett valamiből. Új szavakat suttogtak a felnőttek, amiket mi gyermekek nem értettünk, de félelmet keltettek bennünk, mint minden, ami új, ismeretlen. Infláció, pénzromlás, üldözés, párt. Ráadásul még egyre kísértett a háború. Egyik nap az udvaron az egyik virágágyásban a sáros, olvadó, fagyos földből kikandikált egy szintén sárga- fekete csíkos kézigránát. Én vettem észre s rohantam

19 Anyukámhoz. Ő szólt a csendőröknek, akik tűzszerészekkel odajöttek, kinyittatták az ablakokat, hogy ki ne törjenek a légnyomástól, ha kiszerelés közben felrobbanna a gránát. Sikeresen kiszedték, s az egész portát átvizsgálták. Találtak is még néhányat s a menekülő román katona eldobált holmiját is összeszedték. De már semmi nem volt a régi. Hiába beszéltek újvilágról, szabadságról, a félelem, a bizalmatlanság gyökeret vert, s mi, gyermekek sem voltunk felszabadultak, gondtalanok, inkább bizalmatlanok. Egyik nap a kapun belül az udvaron álltam. Előttem két férfi ment el- magyarok- s az egyik odabökött az épületre, amiben laktunk s ezt mondta a másiknak: Ide is be kéne rakni vagy tíz menekültet! Félelemmel mentem Anyukámhoz, s mondtam, amit hallottam. Anyukám kioktatott, hogy nem kell tudomást venni az ilyen megjegyzésekről, nem szabad visszaszólni. Furcsa történetek keringtek erről a bátor emberről. S ha menekülteket nem is költöztetett hozzánk senki, pedig azt el is lehet fogadni, hiszen mindenki lehet menekült, de történt egy olyan dolog, ami végkép megpecsételte a sorsunkat. Ez késő ősszel történt. De előtte leírok egy örömteli eseményt. Még nyár elején egyik nap egy ismeretlen asszony állított be hozzánk, Édesanyámat kereste. Egy újságpapír széléről leszakított papírcsíkot adott át Anyukámnak, s már ment is, és soha nem tudtuk meg, ki volt, honnan jött, hová ment. A papírcsíkon ez állt: Mancikám, élek, jövök haza. Dóra. Hát ez volt az első jó hír hosszú idő óta. Az üzenet Anyukámnak szólt, a küldője Dóra néni, Anyukám legkedvesebb gyermekkori barátnője, egy utcában laktak, együtt jártak polgáriba, s számukra sem volt jelentősége a felekezeti hovatartozásnak, s akit családjával együtt Kisvárdáról Auschwitzba hurcoltak el. Mindenkije odaveszett, egyedül maradt. (8. kép) Amikor hazaért, siettünk hozzá Kisvárdára, ahol a házában visszakapott egy szobát. Együtt sirattuk el édesanyját, nővérét, és azt a sok borzalmat és megaláztatást, amin keresztül kellett menni. Ma is emlékszem története minden szavára, ezt nem lehet, nem szabad elfelejteni. 8. kép Édesanyám (jobbról) és barátnője Dóra néni A kép 1927-ben készült.

20 Mint említettem, 1945 tartogatta számunkra az egyik legszörnyűbb, legkegyetlenebb eseményt. Önkényesen, önhatalmúlag beköltözött egy házaspár a bérleménybe, amelyben laktunk. Helybeliek voltak - magyarok! Hogy addig hol laktak, nem tudom. Betolakodtak, elfoglalták a lakást, s szegény Anyám szólni sem mert ellene. Elfoglalták az üresen álló szobákat az ebédlőnkön jártak keresztül, otthonosan mozogtak. Így mi már csak egy szobában laktunk s az ebédlőszobánk bútorait segítséggel a szobánk ajtaja elé fordítottuk, mintegy elbarikádozva magunkat félelmünkben. Csak egy bejárati rést hagytunk, amihez éjszakára a kisebbik szekrényt toltuk. Csatlakozott hozzájuk egy hasonló barátjuk, akivel hármasban éjszakánként dáridóztak, ittak, ordítoztak, kétértelmű nótákat üvöltöztek. Ilyen zaklatott körülmények között élni lehetetlen volt, ezt még a megszálló ellenség se tette. De hát ők voltak a párt, mint mondták: mostmár ők a hatalom. Édesanyámat az átélt háború, a kiállt rettegés tovább gyengítette betegségében óta vészes vérszegénységgel küzdött, s mivel a háború miatt sem orvos, sem patika nem volt, csak gyengült a szükséges injekciók hiányában. Az idegi, lelki teher egyre megviselte. Ősszel én is beteg lettem, skarlátot kaptam s a lázamat nem sikerült lehúzni. Pár hét után szerencsére hazatért a frontról a falunk orvosa. Ő igyekezett segíteni, ahogy tudott, de megfelelő gyógyszer nem állt rendelkezésre, az ultraszeptil tabletta nem sokat segített. Egyik éjjel a szokványos dáridózáson a három hatalmasság úgy berúgott, hogy ordítozva, ököllel verték az ajtónk elé fordított bútoraink hátlapját, be is törve, hasogatva azokat. Szörnyű volt, amit akkor éjjel ki kellett állnunk. Azt üvöltözték, hogy ha 24 órán belül nem takarodunk el, mindkettőnket megölnek. Ha Apám velünk lett volna, ez nyilvánvalóan nem történik meg. Ezért nekünk menekülni kellett a magyarok elől. De hová tudjunk menni? Szegény Anyukám kétségbeesésében talán a legrosszabbat választotta. Kopócsapátiba költöztünk. A hurcolkodásban apai nagybátyáim segítettek lovaikkal, szekereikkel. Édesanyám halálos betegen, én 40 0 C-os lázzal a bútorok tetején a havas esőben november 5-én. Kiűzetés a paradicsomból a biztos nyomorúságba. Kopócsapátiban egy patkányjárta zsidó házba költöztünk. Jólelkű tulajdonosnője nem rég tért haza Auschwitzből, nyomorunkat látva befogadott. Nagyon rendes volt hozzánk. Ebben a faluban még rengeteg szenvedés, megaláztatás várt ránk. Apám bevonult 1944 júniusában, s közel két évig semmit nem tudtunk róla májusában jött haza, de már koránt sem az az apa volt, aki elment. Tőlünk elhidegült, egy másik családot választott magáénak. Elhagyott bennünket, Budapestre költözött. A háború őt is elsodorta. Szüleim elváltak, pár év múlva Édesanyám meghalt, én teljesen egyedül